Keresztury Dezső 57 verse
A MAGYAR BIBLIOFIL TÁRSASÁG,
A MAGYAR
IRODALOMTÖRTÉNETI TÁRSASÁG
ÉS A ZALAI NYOMDA KIADÁSA / 1992
Elektronikus változat:
Budapest:
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN
978-963-417-602-2 (online)
MEK-24912
TARTALOM
TÉLIKÉK
CSODA
CSOPAKI ANAKREON
ZENESZÓVAL: A KERT
ŐSZI SZÍNEKKEL
GYALOG
FÉNY-ÁRNYÉK
TAVASZODÓ
SZÉCHENYI
ANGYALOK ZENÉJE
A GITÁROS
EGY SZÁZAD
FOGSÁG
JELKÉP
MULIER FORTIS
SÓHAJOK
GAZDÁTLAN ORSZÁG
A VÁROSÉPÍTŐNEK
RAPSZÓDIA
LASSAN SÜLLYED
ELNÉMULVA SZÓLNI
TÉTOVA BÖLCSESSÉG
FÉNYTELEN
LEVÉL EGY EÖTVÖS-KOLLÉGISTÁNAK
EGÉSZ ÉS TÖREDÉK
MI MARAD
SZÍNE-FONÁKJA
TANÁCS
CSERÉP
MINDIG TÖBB
NINCS PASZIÁNSZ
HITTAN
HAJNAL FELÉ
DERÜLŐ PILLANATOK
REMÉNY
SZÓTFOGADNI
ÖNARCKÉP
ÖNARCKÉP HALÁLLAL
ÖNARCKÉP ANGYALLAL
NEVEK
ELKÖSZÖNNI?
TÜKÖR NÉLKÜL
MAG
ÉN IS
ÖNARCKÉP EGY KORSZAK HÁTTERÉBEN
UTAK
HÁROM ASSZONY
ELMÉMBE NEM FÉR...
KAR
JEGYEZD FÖL
ORFIKUS TÖREDÉKEK
A TÖPRENKEDŐ
KÖRFORGÁS
NE ADD FÖL!
FELELŐS SZABADSÁG
HÁLA
KEDVVEL VESZŐDNI
Nőttök: lombtalan águ fák,
szarvas
emeli agancsát;
épültök mintha tornyot raknak;
új létet adtok
holt szavaknak;
szenvedélyek, formába törve,
jó egésszé
állhatnak össze:
kitehetlek, magatokra hagyva,
verőfénybe,
jeges huzatba: -
lengjetek mint a népdalok,
miket élet szült,
koptatott.
Bár csattognátok: nyitnikék!
gomolygó, hűs-fény
"télikék".
A tél már végleg elmarad:
hetedmagával
süt a nap.
Az udvar téglái között
a fű zöld fénybe
öltözött.
Szél támad s a levegő szépen
megtelik hulló
hópihével.
Széket, asztalt hó lepi már,
alig látszik pár friss
füszál.
A mellvéd fölött négy cseresznye-
fa
szórja szirmait a kertre,
aztán új, gyors szélörvény támad
s
elsodorja fehér csodámat.
[ALKALMI KÖSZÖNTÉS]
Jó szőlő déli lankán
terem, forró
napsütésben;
egész évben megkivánja:
vigyázzon rá a
gazda,
gondozza kézzel, ésszel,
s főképpen szeretettel.
Ezért is a szőlő a görbe
embert
kedveli: annak
terem gazdag gerezdet,
hogy szüretkor édes
mustot
szűrhessen öreg hordóba,
ahol kiforr, letisztul
a
zamatos, illatos bor.
Persze meg kell érlelni ezt
is
tapasztalt figyelemmel,
hogy íze, színe, tükre
gazdag
legyen, olajos, fényes:
ha koccintásra emeljük
illata, zamata
dúsan
élesszen könnyü mámort:
ajándékát Csopaknak!
A BOR-REND ünnepére
irtam ezt,
Téged idézvén
Anakreon, aki tudtad:
nem vedelni kell a jó
bort,
hanem okkal iddogálni.
Mikor a tavasz leveti
páncélját, a
jeges havat,
zöld pengenyelvecskéivel
suhintva jelenti magát
a
fű: hangol a zenekar:
langyos szél sóhajt, száraz ág
reccsen,
kapák pendülnek; a
kertész derékroppantva föláll;
rügyek
pattannak, beint a
nap: a kert zsong, dallamok
fonódnak össze,
mint mikor
szőnyeget szőnek: inda, szín,
forma bomlik, nő,
teljesül
nagy ég alatt a végtelen
összhangzásban; olyan
zene,
melynek minden hangszere más:
gyökér, gally, ág, virág,
gyümölcs: -
a nyár harsog s elcsendesűl,
hőségben hervadoz a
lomb,
törzsek monoton dobjai
közül sikolt a trombita
szél s
elzeng a fuvolák
ősz-színében, kasza suhog,
gomolygó füstöt
vet s elég
a gyomlált gaz, koppanva hull
az érett körte,
permetez
s locsogva dől sürű eső,
kiderül: a gazda szüretel
és
pincéjében dudol, a nap
kihűl, elizzva búcsuzik,
fütyülő
széllel jön a tél,
ropog a jég, pilléz a hó.
Bíbor a vadszőlőlevél,
ferde
sugárral hull a fény;
ülök a lágy őszi napon,
mely mindent égő
színbe fon:
füsttelen üszkök, béna ember,
haja ősz kóc,
szakálla kender,
napszítta bőr a csontjain,
lazúló ritmus,
suta rím,
forró szavak reménytelen:
elrongyolt zászló tört
nyelen.
Ezek a műszálas törülközők
nem
szívják föl, elkenik a vizet; -
jobb volt édesanyám
rumburgi
vásznaival szárítkozódni!, fél-
nedvesen fekszem le,
borzadok
a hideg ágyban; csak ablakon át
látom a fekete éjt,
az Űr
hidege szobámba ereszkedik,
csontkéz siklik
homlokomról
szivemre s marokra fogja:
mors, mors, mors: lehel
a szél
félbéna tetememre, tudom:
szabott időm fogytán,
követnem
kell dolgos társaimat; mind
teli kedvvel, tervvel
távozott, mert
levegője megmérgeződött,
kedvét kikezdte a
köd,
testét megtörte a betegség;
volt, aki könnyű
mosollyal
nézett vissza, volt aki árny
lett árnyak közt:
elparázslott.
Dona eis requiem: kérem
a százezer nevűt, ki
kétkedő
hívőként ismer s szólít mégis;
röpülnek is, de nem
vagyok Sam
se Polly: s torony tetejéről
lelépve, kitárt karom
sehogyse
nyílnék szárnnyá: - hogyan is
röpülhetnék nyomor,
gond,
elnyomottak, erőszakosak,
hajléktalan
ingyen-ebédelők
fölött jó lelkiismerettel?;
mors, mors, mors:
nem vagyunk
angyalok kik a' Urat
ünnepelni sorakoznak
föl
dicsőn, a bukott szellemek
seregét sátánhadaknak
adván:
énekelnek; mi gyalog járunk;
kezünket megtoldó
okos
gépeink megkönnyítik munkánk
s keresve, mindig többre
vágyva
a hatalom kísértésében csak a
harc, vérontás felé
sodródunk; -
Dona nobis pacem, kik ölni,
hódítni uszúltan
egyre
újabb s pusztítóbb fegyverekkel
vagy vesztegzárral az
embert akár a
férget tömeggel írtva: büszkén
hisszük magunkat
sorsszabóknak,
s mert gőgünk aggódás aknázza
alá: a Holdról a
Marsra lépve
is tudjuk: a Kiterjedő Ürben
kint s bent forgó
csillagnyájak közt
paránynál parányibb szikra vagyunk csak.
Fény iránt, egyszál kötélen
lengve
sodor az idő:
multam mögém hull sötéten,
árnyam végtelenbe nő.
Fordul a fény és előre
nyúlik, éh
homályba visz,
a határtalan időbe
belefoszlom magam is.
Roppant ég súlyosul rajtam,
örvénnyel
sodor a mély, -
de kit Istenné fogadtam,
magába nyel bár
túlél.
Piros, fehér, kék, sárga,
rózsaszín
harsog növények szárán, ágain;
ritkásan barnák,
szürkék és lilák
színezik a zöld száz változatát,
Így volt
tavaly, húsz évvel ezelőtt,
ezer éve is, s még sokkal előbb.
Ne zárjon mégse az emlékezés
magába:
szívem a jövőbe néz:
nehéz évre sok nehezebb jöhet:
igyekszem
mégis élni veletek.
Hányom-vetem az ágyon
magamat,
bénaságom bénítva rámtapad,
de konokon hordom
bilincseit,
csak türelem és bizalom segít.
Ha meggyógyulok,
tán valamiben
még hasznom veszi pár higgadt hívem.
Lovak, szédült vágták, vad
ugratások,
díszruha, csákó, gehrokk, kürtő s más sok
különc
öltöny, piros öv, sárga csizma:
zilált léleknek föltűnő kulissza;
-
a hittérítő páter az apát
meggyőzve a fiúra nyergeli
át,
forrongását cseréli bűntudatra,
s már jóvátétel
szenvedélye hajtja:
Byron, Puskin példáján a szabadság
démonai
láz-lelkét fölkavarják:
egy Hölgynek s a Hazának megmutatni,
mi
a helyes törekvés, mi a talmi: -
s jön a Kaszinó,
Tudós-Társaság,
a Lánchíd, Hitel, Stádium, Világ; -
Metternich
figyel s kétes szövetségben
"aufhängen - szól - oder
utilisieren"; -
de a Hölggyel, kiért megszenvedett,
divat,
szeszély jön s egy csomó gyerek; -
lármás Pilvaxban Petőfi
szaval:
s fiát látja a Legnagyobb Magyar;
a "fiskális"
dühös viharral tör be,
Söjtörre vonul el a Haza Bölcse;
ő maga
tébolydába menekül:
azt szervezi titkos munkahelyül;
nagy
szatíráit írja s mint a pók
szövi hálóját, a halálhozót;
milyen
Húsvét virrad végül s vele
milyen Nagypéntek fojtó
szelleme!
nincs mentség: egy házkutatás után
pisztoly dördül -
s nem marad lomb a fán. -
Hogy "éltető eszmévé
finomúl"
jósolja Arany költő-józanul:
nagy
esszé-ódájában mind megírja,
mi e tárgyról meg kell hogy legyen
írva; -
eszményt keresve jár a képzelet
Cenk, Bécs, Pest,
Zsibó, Vaskapu felett; -
de kik értették meg szívvel
igéit?
hányan vitték kezdett munkáit végig?
Ki példa volna,
amely kötelez,
követed-e, mikor követheted? -
Az ország
összetört, a nép szegény,
ritkán ragyog fény hályogos egén.
A név él, a szobor áll, s ki
akarhat
többet, mint amit a Hivatal mondat?
De eltünődöm:
szobra elé érve
megállt egy ifjú falka és vezére
anyanyelvén
szólt, kihúzva magát:
"Mi is tudjuk, haláli jó fej
volt,
példakép, menő reformer".
[LISZT FERENC SZELLEMÉNEK]
Micsoda alkonyulás ez a zölden
habzó
tavaszban! Az alvadó árnyék beönti
a hajlatokat, kutakat
s fölpáráll
valami csupaszív zene: a hangból
dallam lesz, a
zajból összhang,
mi a szférákból zeng, éteri, mégis
mindenki
érti: félisten szellemeket szül,
kik arcuk váltva lépnek ki az
árnyból: velem is
szinte egybeizzanak: vakmerő képzelet hősei,
s
szólnak angyalok nyelvén.
A géniusz születik, de mesterré
csak
szorgalom, kitartás, szerencse teszi. A lángész
doborjáni
gyermek már hirhedett zenész,
szivárvány szárnyú angyal, ki
bűbájos
ifjúként varázsló, s az marad agg
mesterként is;
imádják a nők; ránéz
az egész világ, a fejük emelő
feltörekvők,
kik a világhír új nagyhatalmaiként
emelik trónra
a grófokkal, császárokkal
egyenrangúvá nőttetett tűzcsiholókat.
A visszfényt túlragyogja a belső
lángolás,
és a csapongó virtuóz érzi: szélfútta
ördögszekér
lesz, ha vissza nem hajlik
forrásaihoz: a nyers szabadság
népét
ezért álmodja cigánnyá s ezért osztja
szét magát, hogy
dúsan termő földdé
legyen a puszta s a vad lovak vágtája
gyeplőbe
fogva megújíthassa a hazát;
nem divat vezeti már, csuhája a
szolgáló angyalé
ki lelkek pásztora templomban, iskolában.
Nem bánja, hogy egy önző, lángeszű
ripők
elszívja szívesen áldozott vérét, hisz
virága, bármilyen
szép is, elvirít;
hamvába húzódik vissza a fennlobogó láng;
a
hatalom ünnepein szolgadísszé lesz
a remekmű is, mások dicsősége
a siker;
a megtapasztalt szabadság: kötél, lánc:
az üldözött s
üldöző közti tér csak;
s a halálangyal Gorgó-arccal
járja a
táncot, a csárdás macabre-ot.
Ébresztő ma is és útmutatója
lehet
ocsudó, nyers nemzeteknek. Őt követve
kutatták ifjú
mesterek s megtalálták
az elsüppedt forrásokat a nép
s
önlelkük mélyén. - Persze minden angyal,
főként ha igazi,
rettenetes:
s a nyomába lépő magyar Dioszkurok
arkangyalok! A
hit éneklőből a forradalmár
új világot segít születni, bár dúlt
mezőin
jég verte el a szabadsághimnuszokat.
[SZENDREI K. LÁSZLÓ EMLÉKÉNEK]
Hervad a virág, csak egy makacs tő
rózsa
készül, hogy kinyíljék pár sápadt bimbója,
de szines
lesz a lomb: vörös, lila, sárga,
mert rálehelt már a nyirkos
hideg pára.
Nézem e hűs lánggal égő őszi pompát;
tudom jön a
halál, de nincs bennem gond, vád;
irigyet, haragost sokat
eltemettem,
de pár hűséges szív megmaradt mellettem;
köztük is
kiválók ők: KALÁSZROLÓLA;
összeforrtan
éltek: így egybefonódva.
Megremeg a szívem: nincsenek már
ketten,
akiket valaha együtt ölelhettem.
Laci húrjai csak
lemezről pengnek már,
de hangszere emlék, elnémúlva:
oltár;
fénnyel telt egében az ő zenéjének
pilleszárny-hamvasan
szárnyalt föl az ének,
mert nem eszköz volt csak szép szavú
gitárja,
szóló fénye egész világunk bejárta.
Törékeny kis
hangszer s zengett, ha akarta:
nem az eszköz teszi, de ki játszik
rajta.
[HERTELENDI ANNA EMLÉKE]
Mikor itt partra szálltam,
Annuska
várt reám: -
úgy döntöttek anyámmal:
Annuska lesz a dadám.
Aztán a maga családját
szülte,
nevelte föl:
nem emelték ívelő pályák,
de forrás lett, anyaöl.
Névtelen milliókból
az örök lánc
egy szeme,
kiről hős ének nem szól,
nem ünnepli dísz-zene.
Századik születésnapján
is
mosolyogva ölel:
tündérfény világol az arcán:
lélek, isteni
jel.
1988
Diákja voltam Nyugatnak,
csalódott
foglya Keletnek;
Nyugat útjai még csalogatnak,
Kelet gúzsai
alig engednek;
csak magvát őrzöm meg magamnak,
vagy zsákját
dióhéj emlékeknek.
Láncravert kutyák ugatnak,
hű szivek
megrepednek.
[TELEKI PÁL EMLÉKÉNEK]
Ha nyugtalan éjeken
fölriadok,
pisztolydörgéseket vélek hallani:
Széchenyi rémlik
föl, aztán a Telekiek; -
az első: László, kit beugratni csaltak
haza;
a harmadik: Géza, ki frontokon repült át
békét szerezni,
s elpusztult idegenben
ő is öngyilkosan; de főként a
második:
Pál, a földrajz tudósa, ki, amikor kellett,
odahagyta
tanszékét egy sokkal nagyobbért,
s lett fajvédő, partizán, ha ezt
kívánta
a hely s a perc: mert Európa, - melyet
egy roppant
város köreiként fejtett meg -
vak önzéssel szétszaggatta
országát.
Ő mindig a szervesen nőtt egységeket
kereste a
világban: a földekét, az emberekét.
Nagy oktató volt;
elkalandozott, de szétindázva
szinte követhetetlen is egy célra
tört; kurátora volt
az Eötvösnek; nem vette rossz néven, ha
kifigurázták
roppant körmondatait; közénk állt labdát rugni,
nem
volt "deli magyar", törékeny alakján
derűt keltett a
rövidnadrágos cserkész-
egyenruha: de abban a körben látta,
ápolta
a nemzeti javaréteg iskoláját. A nagy tömegben
egyedül
maradt mindig; nem tudom feledni,
ahogy egy szentistvánnapi
körmenet élén,
egyszerű díszmagyarban, örmény anyja
vonásait
vegyítve székely őseiével, Buda sírnivaló
sugárzásában
lépkedve a nehéz magyarság
jelképévé nőtt magánya. Példa lett
végső
tette is: elszánt tiltakozása a "szövetséges
nagyhatalom"
porfidiája ellen. Ne kérdezd,
ki írta elégszer ma sem
olvasandó
bucsúlevelét s ki huzta meg a ravaszt, de
azt tudd,
ki adta kezébe a fegyvert,
nem hagyva más módot a
tiltakozásra;
kik szegték meg szavukat, hogy a nagy halott
helye
ott lesz az új igazságtételnél, mely
gonoszabb lett a buta
réginél, s ahol még
nevét se említették?!
De mégse pusztulása
legyen példa a cserbenhagyott
népnek, mely - volt oka rá -
követte volna,
ha meg nem menti az ős parancs, hogy
folytatódni
kell: az élet élni akar! - Rá
emlékezve élek, aggastyánként is
remélve, hogy
erkölcsét őrzik meg hű új nemzedékek, hogy
példája
parancsoló emlék lesz: fényes csigahéj:
kemény csont-ürében ott
zúg a folytonosan újuló
világ visszhangja mint az örök tengerek
zúgása...
[NÉMETH ELLA EMLÉKÉNEK]
Mint óriás lombkoronájú fák
sátra
alá, gyűlt köré a család.
Körül a világ föllángolt, kiégett,
ő,
megújulva maga volt az élet.
Folyondár kúszott rá s addig nőtt
nagyra,
míg derekát biztosan karolhatta.
Éhes gyereknek bő
ételt adott,
megitatta mind, aki szomjazott.
Sívó
láp-zsombékból magasra nőtt:
példa lehetett mindnyájunk
előtt,
mert épen megbirkózott minden bajjal:
szeretetben hű,
szikla a viharban.
A folyondár fényben hervadt le róla,
bő
termését ő gyűjtötte csokorba.
Nem születhetett körülötte
béke,
de csönd, nyugalom költözött szivébe,
mert őt éltette
már a nagycsalád:
a lányok, vők, rokonok, unokák.
Dúsan termő
fa dőlt a mélybe le,
de fölmagaslik emlékezete.
[CSORBA GYŐZŐNEK]
[1]
Szerettem a szelet,
a lágyat, a
fergetegek
sok vágtázó paripáját, -
de öregen más:
ez a
reszketeg zuhanás
mint kések erdeje jár át,
szédit a jégszinü
ég,
rám omlik a messzeség:
a kékek, pirosak, vérsárgák!
[2]
Neked mi kéne? a hajdani
hajsza, a
hajnali hallali?
A minden nap megújuló
élet: a magányos
dáridó?
Hagyd el! a csönd nagyobb erő,
s
biztosabb otthon a temető. -
És akiknek ez sem jutott? -
Őrzik
az örök csillagok!
[3]
A végső vers nem ária,
nem parádés
produkció,
nem csillogó vásárfia,
csak elsóhajtanivaló.
Mert mélyről jön hát
egyszerű,
érvényes mint a közhelyek.
Ősjel: enyém csak a
sürű
vértől, amelyből vétetett.
Közérdekű mit elsohajt,
a dallá
könnyült fájdalom;
tünékeny fény csilláma rajt
hanyatló,
őszarany napom.
Hazai gazdák kezén: vitázva is
egyben-
maradt az ország - régi dicsőség, föl-fölizzó
hagyomány,
táj s történelem sugalma - s még
összetörte után is élt legalább
álma; külső hatalmak
szabadságharcokként verték le
forradalmait;
labanc, kuruc urak egymást ölték, és a
parasztot
együtt húzták karóba, vetették örökös
rabságba;
hadjáratok fekete földjén szolgának verbuvált
népséggel
dúsították a túlélőt, nevük-illesztő fiaik
formálták, idomúlva,
az újuló kis nemzeteket:
Matykó, Cardos, Lacatus, Kery, Sábó
ott,
Eckhardt, Melich, Babits, Bazilidesz, Kodály itt:
józanul
együttműködve vagy dühösen acsarogva.
A költő még ötágú sípról beszélt; a
hatodik is szól:
Kárpátalja; s a hetedik: az
elszakítottak,
megfutottak közt a kitántorgottak,
elűzöttek
serege, kiket a honvágy hív haza vagy a büszkeség,
hogy
megmutassák: vitték valamire; s azt látják:
új menekültek árja
ömlik helyükre: földönfutók,
kiket a tejtestvérek martak el; -
megpihennek csak
mint vándormadarak, úton melegebb hazák felé,
vagy
homokszemek a túlterhelődő bárkán: mint romák, új zsidók
a
szétszóródásban? Dühösen vitatják, hogy a Szentkorona
értelmes
összetartozás jelképe-e vagy erőszaké?
s hogy a határok
átjárhatósága, bár régen
megálmodták, lehet-e élő valóság, jó
béke záloga?
Kertész szaporítja a népet vagy úgy
tenyészik mint a fű?
Sors, szerencse, szövetség, bölcs apák
tanácsa
vezeti s kipróbált hagyomány, vagy
mohó tumultusban
burjánzó tömkeleg csak?
Gyökerek, ágak harcában mindig a nyers
erő
győz! De sokan harapják át, hűséget színlelve,
torkod,
fordítják ki szavaid; sikos kígyókként
siklatják beléddöfni a
kést; egy szájból
sokféle szelet fújnak. Az ember, a legfőbb
ragadozó,
nemcsak bunkóval, de fegyverrel s ideológiával
toldja
meg kezét. Maffiái önkényuralmakat emelnek
föl. Add nekik a
szabadság látszatát, bár
előrjöngik mi otthonuk lehetne, hazájuk.
Okos kis népek, változzék bár
vegyületük: hívek
maradnak önmagukhoz. De mi lesz tebelőled
tört
országom? Gőggel vállalt pellengér? Csonttemető?
Tülekvő
hatalmak konca? Kompország? - Aki, mint én,
bőrén, szívén, lelkén
tapasztalta meg vérpazarló
változásaidat, mire emlékezzék? Fúj a
szél,
viszi föltépett ajtaid, ablakaid jaját. Hol a
jó gazda,
ki jó rendet tart?! - Talán majd
a szívós, szemtelen, agresszív
fiatalság: ez már
nem fut el: helytállva hozzánőhet szerepéhez,
s
lehet az a terebély szálerdő, amelynek árnyán
újra otthont talál
egy nép, s élhet termő békében,
a higgadt szív, hűvös ész méltó
törvénye szerint.
[GERGELY ÁGNESNEK]
Az árnyból épült házak
teljessé
teszik a tájat?
Nem ködökbe faragott szót
kap a
Városépítő,
mert oda is jó magot szórt,
hol másként semmi se
nő:
bizonyság rá, hogy városát
jól építette egy életen át.
Ha
minden köve álomból való is,
és középkorias, bár kicsit
módis:
nem baj.
Mert parancs, jaj, zsivaj
nélkül
szentesíti odahagyva
mit épített. Örökre? Vagy egy
pillanatra?
Mindegy.
Fontos, hogy ő el nem merül
a
turpisságban mint egy
olajba hullt albatrosz. Fölrepül,
s el
is jut végre
a saját kobaltkék egébe.
Élve utólszor a hídnál látták, ahova
Bem
vezényelte a veszélyes harctérről. Onnan indult
- mikor a
vesztes Apó elvágtatott már - a kiürült
csatatér felé; holtan a
kutnál látták: ez később
betemetődött a legendával együtt, hogy a
költő
bujdosik még a nép közt. Csak műve élt már:
kortársak,
utódok sugalló-nyomasztó öröksége;
tananyag lett vagy idézettárrá
sajátították ki.
S lám, újra vitában áll: egy iszákos álmodozó
s
egy céltudatos vállalkozó szerződött üzleteként
VILÁGSZENZÁCIÓ:
Barguzinban kiástak valami
csontokat, s már tervezik is "a
hazatért hamvak
ünnepi
eltemetését".
Úristen,
micsoda ország ez,
s micsoda történelem! - Vérszopó haza! - írta
Petőfi,
s elindult elesni érte. Felejtések s fölhorgadások:
a
forradalmakban ott a szabadságharc, a kudarc;
a nép java elhull,
kivégzik, világgá űzik,
hogy ügyes alkuvók hazahozzák majd a
kivert nagyok
hamvait; az arccal le, tört-drótozott gerinccel,
kátrány-
papírban elásott mártírokat kiássák s
dísztemetik;
ellopják hősök márványkövét,
kirabolják
sírkápolnájuk, ledöntik szobrukat, leverik
emlék-
tábláikat, mocskolják s újrafényezik a velük
kapcsolatos
neveket: zsidók, destruktív elemek,
cigányok, kollaboránsok,
mártírok, áldozatok,
Mauthausen, Katyn, Auschwitz, Recsk,
Gulág;
véres szavak: népellenesség, burzsuj, gajdesz,
kulák.
Ölnek az Isten, a nép, a haza, a fajta
nevében,
dísztereken, haláltáborban, frontokon,
tüntetésen.
Hausman Párizsban sugárutakat épített: ágyúknak; -
Zsukov
tankokat zúdított a Pesten fölvonulókra: számon
kívül
hányan elhullnak! S a körülményekről ki beszél?
A
közönyös ég? A futó fellegek? Talán a szél? Pedig
kell az eszme,
legenda.
Mert
olyan korban élek,
vénen már, melyben percekbe századok
zsúfolódtak,
piramisokat csúcsukra állított s újra talpra
a
földrengés; a cserépre hullott birodalmak
helyén büszkén vérző
népecskék növeltek törékeny
csigaházakat; az üszkös szántóföldek
terein
hullákkal gurigázott a vihar; s a legokosabbak is
csak
meglapulva őrizhették meg magukat, sérülten és
oly körülmények
közt, hogy akik megmaradtak,
a pár túlélő se lehet boldog, mert
hiszen úgy
érzi, szerencsés sorsán valami vétség
árnya zokog;
pajtás, barát, ellenség: az emberek
iszonyú vétkek, legendák
elnémult tanui; félnek
emlékezni; mint mindig: a jövőt
lesik.
Az
ifjúság!
A gyerekek felnőnek, de kiben bízzanak, ha
át meg
átfestett történelmükben alig hihetnek? -
meg is tagadják. S ha a
jövőbe néznek, kiknek szavát
fogadják el, veszik érvényesnek?
Akik a megszépített
messzeségből üzennek? Vagy követnék azok
példáját,
kik föláldozták magukat, bár senkit meg nem
váltottak,
hiszen ők is kényszerpályákon mozogtak
remegve: túléltek több
Mohácsot, világválságokat;
romokat tákoltak föl, építkeztek egyre
szegényebb
tervek, szűkebb lehetőségek közt,
meg-meghasadó
tudattal, csak vakhitük erejében bizakodva.
Egy eszes ifjú barátom épp arra kért,
hogy
agg Teiresziaszként jövendöljem meg neki
mit hoz a sors?
Persze: tapasztaltam egy s mást;
szólnék, de vénségem azt súgja:
minden másképp
lesz úgyis. Ne féljetek hát a közhelyektől.
Ne
gyilkoljatok: ne kelljen jóvátennetek.
Ne száműzzetek: ne kelljen
hazahoznotok.
Ne képzelegjetek: nem kell csalódnotok.
Hagyjátok
a holtakra halottaikat,
Jót tegyetek s
jól.
Persze
az agg tanácsa ez;
az élet: indulat s érdek! Ásatott már a rossz
szomszéd is,
hogy dísszel küldvén haza a
világforradalmár
hamvait; megszüntetve a magyar kegyhelyet ott
a
levert szabadság csataterén. De a mártír visszatér
a
legendába: neki megadatott, hogy pusztulása
önfeláldozás
lehessen: példa. Tedd hát te is
eszed s kezed jó munkájával
telivé minden
percedet s értelmessé
életed.
Névtelen
hullnak
tömegsírba milliárdok: erre tanít megint
a színpompás
ravatal-ősz: sírja az újulásnak.
A völgybe köd szivárog, tétova
hajnalokon már
dér csipkéje csillog, mindjobban az
elborulás
hideg áradásában gázolok. Ahogyan minden:
eszmény,
legenda is lehet üzlet. Ne engedd!
Legalább ezek maradjanak
tiszták; ahogy a példa is
mindig ép
legyen!
Mert
ez lenne, ha lenne a jövő.
Lassan süllyed a nap,
mintha
meg-megállna,
hideg, tört sugarak
porladnak a néma tájra.
Vaksi szemem alig
látja a parádés
romlást,
öreg szivemben a hit
parázslik még, bucsúzvást.
Bucsúzni? Rámköszön,
mi itt marad
magára.
Mosolygós halk öröm: -
jobb lenne, hogyha fájna.
"Hazádnak...", kezdeném s
torkomra forr
a szó, mely most újra szabad, s él is
vele az
elfojtott indulat, versengő hév;
a tört parancsuralom szilánkjain
suttog, üvölt:
"büdös cigány", "komcsi",
sváb, tót!: ki bánja,
hogy a soknépű nemzet széthullhat:
zsidóznak
volt antifasiszták, ellenállók, hívők,
hitetlenek
ott is, ahol a nemárját már
mind megölték; de tagadni kell: tabu;
-
"aki elfedi: növeli a bajt", vagy "büdösebb,
ha keverik": -
melyik igaz?; ami szét van szórva:
simán
elenyészik, a sok kicsi, egybecsomózva: föltűnik;
nem a
név, nyelv számít: Damjanich, Leiningen
magyarul alig tudott,
Országh Pál tót hazafi lett:
magyarosított, románosított,
szerbesített polgár;
Egerszegen ügyvéd csak egy volt
nemzsidó,
orvos egy sem, de ki bánta? - apám csak
velük tudott
áramfejlesztőt, járdát, telefont:
kis porfészekből várost
csinálni; engem is
csúfoltak "sáppadt dunántúli úrifiúnak",
pedig
utáltam a minden közhivatalt elfoglaló
dzsentroid
"urak"-at; a szabad pályákat a zsidók
ha megszállták:
létre is hozták: Ki vitte világgá
itthon leszólt nagy alkotóink
műveit?; -
"túlérzékeny" kinek mindkijét megölték,
megalázták?
de rokonaim és anyám is, mielőtt ki-
telepítették,
"fölajánlotta" mindenét: ez nem
munkaszolgálat volt,
de ideologizált bosszú; - hova
tartozik barátom, akit
Auschwitzból hazatérten
Recskre küldtek?; ki tesz itt
igazságot?,
ki mondja meg: ki, mi magyar a mindig
újrasereglő
nemzetben?: aki így született?,
aki vállalja?, vitatja, erőlteti,
vagy éli csak
mint nemét, haja színét, szeme fényét?,
ki
áldozhat föl s kit?, ki támaszt ragályt,
s ki fékezi meg?,
magától dühöng s elül?;
igen: volt Gerő, Farkas, Révai,
Rákosi;
de volt Héjas, Jaross, Beregfi, Szálasi; -
volt
holocaust, de volt Donkanyar is: -
iszonyú tárgyak! nem is
szabadna róluk
verset írni!: a szép magában üdvözül;
de így
üdvözül-e Vörösmarty, Petőfi,
Arany, Szerb, Ady, Radnóti, s a
többi mind? -
Rájuk emlékszem, nem magamban motyogok,
akarom,
nem, ha erről szólok: közdolog,
s ha, ki szóltam már, tanúként
hallgatok: elég,
ez is beszéd!
Szemgödröd mélyülő üreg,
homályosúl
a szemüveg,
a hangot tompítja füled
s fölmordulsz: Nem vagyok
süket!
Fázósan szítod a tüzet,
vért ereidben nem üzet
se
harag már se rémület,
ha jön sok vészjósló tünet,
ha pörgetik
örvényüket
a mélységek, a szörnyüek:
nem félsz, hisz már
tarkód, füled
is eltakarja vén süveg;
fölsóhajtsz: - Volna bár
gyürek
az előjegyzési füzet
s fogyatkoznának a nyüvek! -
Őrizd
munkád, derűd, tüzed:
s maradsz ki nem fogyó üveg! -
Boldogok
a nyiltszívüek.
A dermedt lomb közé alvadt
levegőben
mint csigaházban
zsong tompán a süppedt falvak
emléke: suhanó
távol.
Valahol fordulat készül,
az
álragyogás hamuhodva jelzi:
ősz jön, a világ elejétől
idejár
gomolyogva heverni.
Bár utolért, meg nem előz,
nem
késztet számadásra,
a forgó világgal egyidős
közönye,
némasága.
Társutas? Ellenálló?:
csak a
derékhez voltam hű;
szűkült-tágult rajtam a háló,
de
átjutottam mégis a tű
fokán, s mert röpültem
olykor,
fénysugáron táncolok
fütyörészve s jöhet oly
kor:
meghallanak a vakok.
Nem félek a hervadástól,
nem hív
hűs fénnyel az ősz,
ki íly sürün élt, tudja már jól:
nem az a
fontos, ki győz,
hanem az, hogy az igazság
él, érik,
színesül,
mint az arany ha kiássák:
ragyog fénytelenül.
LEVÉL EGY EÖTVÖS-KOLLÉGISTÁNAK
[KÉPES GÉZA 80 ÉVES]
Tündér tükörben nyílt neked a
világ,
mikor a fújtatót húztad, kis legény, hogy
égjen a szén
és fehéren izzék a vas,
mit csengő pőrölyök hajlítottak
szikrák
özönében, hogy legyen jó abroncs, patkó,
lőcskarika,
igapálca s más: ezért szeretted
szikraesőben az életet; a mondai
Szampó
kovácsához is ez
vonzott...
Az
iskolákban
már más kohók izzása edzett téged is:
Patak nem
nyakas kálvinistát, de világra éhes
kiváncsiságot táplált benned;
az Eötvös
szárnyat adott; tüdőül nagy könyvtárt,
edződni
versenyt, nyelvek szerelmét; tanáraid közt
a pislogó
Istent, a mindenttudót, kitől
nem volt idegen semmi: zsombékos
ősvidék
s tágranyitott Napnyugat forgatagába vetett,
intvén:
minden égtáj érdekes: új nyelv,
szokás, természet művei, költők,
angyalok, ördögök.
Neveltek nők is: cigánylány, úrihölgy
- mindegy:
a láz volt fontos, s a kaland, szomjúság!
Csak nagy
természet hű igazán, ha méltó
párt lel s te megtaláltad: egy
életre egyet. -
Otthont, hol megköt bár, csapongni
enged
lábzsinorod: asszonyt, ki elviselve lett bírád
s
szolgálód csavargó röpteidben s megtérteidben. -
Nem kell ünnep köszönteni
jótermészetem
testvére Te, ki szinte egymagad maradtál
meg a
régiek közül, vénülve is ifjan,
újuló kedvvel. Tiszáninnen s
Dunántúl
ölelkezésében született barátságunk: az egység
hordozója
a széttört népben; kivánnók,
hogy egy legyen mint a világ; az
ember
ugyanaz, bár cserélődő színfalak közt végzi
a köznap
szertartásait, - de mennyi változat! míly
gazdag tenyészet!
alkotás, rombolás,
értelmes
értelmetlenség.
Éltünk,
utaztunk, tettünk együtt, s
egymás helyett is; hány kockázatos
kezdeményemet
vállaltad s mennyit én veled! Bejártad
a
világot: görög tengerpart sziklái magukhoz
öleltek s aztán a finn
táj fenyvestükrü vízei,
utak angol ködben, a nomád sivatag
kihamvadó
lámavárosai; hallottad a mongol lóversenyek
vad
diadalénekeit, északon kantelék hangját, és mind
tolmácsoltad
is; évekig nyúztalak, míg megszólalt a
teljes Orkhoni Fölirat:
Bilge kagán s a többiek
éneke: töredékesen is zengő hang a
megsejtett ős
eposzokból.
S a költészet! A megzabolázott
kitörés
vagy az elvadult park: a világ Gorgó-
arcában a szépség! szófukar
szavak
villámfényű pengesuhintásában: versek.
A tiéid. S a
katedrálisok! Szóból és kőből:
hallottuk, láttuk őket. S most,
hogy, alig pár
évvel utánam, te is megállsz egy határ-
kőnél,
s külön útjainkon, amik mégis
egyfele visznek, újra találkozunk,
nem
protokoll-alkalommal, protokollon-kívüliek:
tudjuk, tán
ős-gének sugalmában, talán csak
azonos erkölccsel élvén: egy
folyam árján
úszunk, sodródunk; körülöttünk az idő
körvonalai,
fölöttünk a kék, lila, bíbor ég...
Miket át nem éltünk! s túl is!
sebesülten
bár, de csüggedetlen, tudván jól, hogy
homokvárakat
rakunk, miket elmos a tavasz sárvize,
palack-
postáink szétszórja az özönvíz, de amíg élünk
szelíd
vagy dühös erővel, örömmel, kedveszegetten:
megtettük s tesszük a
dolgunk.
[VAS ISTVÁNNAK A 80-IKRA]
[1]
"Amo et laboro": váltod Te
magadra Catullust:
dísztelen éneklő,
lírai prózairó.
Versed formás, értelmes, gyöngéden is
érdes
prózád mint a beszéd: vérpiros és
elevenen
nem tűnik el, mit, akár a rakétát, lő föl az
ipse:
héja ugyan hamvad, izzó magva
parázs.
[2]
Újra belépsz a kerek dátumba Öcsém te
is, érzed:
nézni jeles jel a 8. ,csuklód
zárni' bilincs.
Ülsz a napon gyanakodva; a vének napja ez:
ősz már,
én kinyitom húnyó szívemet és
örülök.
Jön? Utolér? Megelőz? - mindegy, mi tegyük csak a
dolgunk:
zárd le te szép müvedet, én
töredékbe hagyom.
Mi marad, mi maradhat
gyümölcsös
ősz után:
termés, mit kamrába raknak,
lombtalan ágak a
fán,
avar, mi a földbe korhad:
új sarjnak trágya talán.
Micsoda örökséget,
földet, lisztet,
csillagot;
ami virágzott s megérett:
ugyan mit hagyhatok?
-
hitelt tanúság végett?: -
elillant harmatot.
[1]
A Mindenségnek nem kell társ, szó; nem
kérdez,
csak betölti törvényét. Ami él mind gondtalan
születik,
nől, igényeit teljesíti, vénül s elenyészik;
csak az ember
kérdezi: mikor? hogyan? mi célból?
Teremtés vagy ősrobbanás: ez a
kettő szolgálhatna
talán magyarázatúl? Mikor a
csillagrendszerek
örvényében forgó porszemnyi Földön az
ember
fölemelte fejét: a Mindenhatót sejtette meg,
aki
szakaszonként, mint mi szoktuk: hét napon át
munkálkodott,
s megpihent, miután saját
képére embert formált: játékként?
próbatételre? -
Mivel ez bűnt bűnre halmozott,
engesztelésül
egyszülött fiát adta kínhalálra, ki föltámadt s
egyházaira
bízta a "jó hírt", a Tant, amit hinni, s a
Rendet, amit
követni kell!? De a feltörő tudománynak nincs
szüksége
Teremtőre: örök az anyag s erő is; ha mozdul,
térben,
időben, sűrül, robban, kiterjed, átalakul;
egyszerre rend s
káosz, szabály és végtelen változat.
Ez hát az Egység színe
fonákja: vakhit s gőg, kétkedő tudás.
Fölöttünk a csillagos ég,
szívünkben a magunk
törvénye? Szent tanok s eretnek tételek
e-földi
mérkőzése: ez nekünk a világ, közepén az ember.
[2]
Az embernél nincs csodálatosabb és
szörnyetegebb!
Világmagyarázatul Istent teremtett és
letaszította.
Behatol saját mélyeibe s kilép a térbe, időbe.
Egy
nagyokos szivacs mindújra letörli hittételeinket,
képleteinket, s
újakat írunk. Magunkra hagyva
állunk csak, reflektorsötétben
tipegő vakok. Várunk.
Hisz csak kihalt korallhéjakból felnőtt
szigetekként
épült teológiáink s elemzést elemző
tudományunk
építményei zúzódnak össze egyre: a Mindenség él,
bár
lényege épphogy megvillan. Eszünkkel megnöveljük
kezünket;
megleljük a zérót s a végtelent, test, lélek
ellentmondásait; de
jó ösztönünk rosszra hajlik; az Édent
elvesztve a megszelidített
balsors céltudatos utódaiként
lépünk a természeti csapások
helyére; kiirtjuk
a légtenger-tüdő dzsungeleket, szennyezzük a
földet, vizeket;
a létet dadogó metanyelveken magyarázzuk, míg
diadal-
zászlót bontunk a savanyú esőkben s legyintünk az
ózon-
lyukak veszélyére; úgy véljük: létünk színe s nem
fonákja,
ha ziguratokat építünk: piramist, katedrálisokat,
pénz,
hivatal, párt, kényelem felhőkarcolóit,
bár sejtjük: a
Föld-robbanást csak a Fekete Lyuk követi majd.
[3]
Nem tud kihúnyni az ősz: a tél egyet
harapott
s meghátrált; csak köd van s alig sejlő sugárzás;
hullt
lomb milliárd levele virúlt, hogy elkorhadjon,
Számlálod
érverésem, megméred vérnyomásom,
segítsz, hogy bénaságomat
legyőzve újraépítsem
magam. Milyen gondviselés, természeti
törvény
hozhatott össze minket ahogy itt s most élünk?
Nem
szivességtevés, parancs, kegy, szolgálat ez, de
ép kis világ:
halk mozdulatok csöndje élteti, szelíd
hatalom ami jó benn;
ápolja, összetartja, őrzi
mi szétesnék; parázs mely föllobban, ha
a szél
megmozdul s valami roncsvilág teljesebbé egészül;
maga
se tudja hogyan, mivégre; nem színe-fonákja
valaminek, de maga az
egység; rejtőzködő dallam,
amelyben az énekek éneke meg-megtörik
bár,
szüntelen újrakezdés; olyan megmaradás, amilyen
a tavalyi
hóé: nem hagy márványból emlékjelet, de
él: szűzen hullt az
egekből, fénylett s formát váltva
visszaolvad oda, hova majd
foszló tetemünk is:
az őselemekbe, a hiten túli tudásba. De
addig
maradjunk meg ez egyesülésben: nincs színe-fonákja.
[EGY TÉTOVA SZERELMESNEK]
A szerelmet se magyarázd: csináld
s
harangzúgása termő csöndre vált;
test, lélek: teljes ember
ünnepelje,
ha tépelődsz, nem lesz örömed benne;
a pillanat
lángkút vagy szürke szalma,
ha ájulásba lép a lét hatalma,
öleld
az egyetértő s érző társat,
önzésed gőgje mindent meggyaláz
csak;
tudhatod, nem borzolt érzékenységed
s képzeleted
sürített annyi szépet
a
pillanatba,
amely
magadon túlragadva
röpített
föl
a saját törvényét követő földről.
Az egybeforrt ölekből
fölcsapó láng
emel, sodor, s mert kell: magadon túl ránt.
Milyen szépen elterveztem,
s lám:
cserépre tört a nap;
a legfontosabb végzetlen
holnapra marad.
S aztán újra csak holnapra:
nem
készülök el soha;
szívem úntan ropogtatja
az idő foga.
Lehet, hogy valaki engem
is egészre
tervezett,
s jó edény törmeléke lettem:
emlék, var, sebek?
[BRUSZNYAI ÁRPÁD EMLÉKÉNEK]
Kicsit mindig jobban a kelleténél...
Így tanult, tanitott, szivében buzgó
vággyal:
mindig a többiek szolgálatában;
rosszakra is jót
válaszolva bátran,
mert tudta, szándékában tisztaság van.
Kicsit mindig több is a kelleténél...
Föllélegzett: mozdúlt a föld alatta:
a
föltámadt nép vezérűl akarta;
tudta: tenni csak vér nélkül
szabadna: -
békességszerzésnek lett áldozatja.
Kicsit mindig jobb volt a kelleténél...
Nem futott meg, de nem dobta
kockára
ki rá volt bízva: kisgyermekét várta,
számított a
mentettek hálájára,
s megölték; bármit tettünk is: hiába.
Kicsit jobban bíztunk a kelleténél...
Áldozat? Mártír? Ki dönti el? Nem
mi!
Nem barrikádok hőse akart lenni.
Pechje volt. Vitték.
Elámult csak: ennyi
derék tett után nincs mentsége semmi?
Gyanútlan volt; hivőbb a kelleténél...
Becsapott hős?: Ma is szolgál
áldozatával.
Érette szembe kell szállnunk az árral.
Emléke
megújul mint a madárdal,
s a félhomályból mindújra fölszárnyal
mindig magasabbra sok fecsegésnél.
Rég, férfikoromban, lefekvés
előtt,
hogy fékeződjék lassan a megfeszitett
szellemi munka
lendkereke,
s hogy a képzelet elpihenő
madara is elbujtassa
fejét
összezárt szárnya alá:
átmenetül pasziánszokat
raktam,
egyre bonyolultabbakat bár,
de lazítókat,
álomba-átsegítőket.
Most, béna félkézzel, alig tudnám
már
megkeverni s feloldó rendbe kirakni
a lapokat; vaksi
szememben
elhomálylik a szín, a forma, a szám;
kártyarakás
nélkül fekszem le: nyugtalan
marad a képzelet madara,
vissza-
köröz a régi időkbe s előre-
cikkázik az elvégzendők
szorongatásai
közé: ki tudna így elaludni?
A végső kérdések: mint fekete nap
az
éj egén!
Gond gomolyog; futnak tépett
felleg rongyai;
varjúsereg recseg rekedten.
Lassan eszmélek, tele az
alkonyat
gyöngyházszín, bíborlila fényeivel:
bölcs agg, aki
tétován csak bolyong
múltja, jövője közt: arra kiváncsi,
hogy
beszédes emlékül hagyhat-e jó nyomot,
vagy csak a Semmi
marad utána?
Kinek nincs már sok
hátra,
reményét Istenbe veti;
ha
figyelnétek szavára,
az volna jó nektek s
neki.
Szőrszálhasító ne játssza
eszét,
mert elvesztheti: -
csak a jó hit igazi játszma,
isteni
s emberi.
Az igaz tett nem vész
kárba,
érdeme hitbeli;
ne pénz legyen
az ára,
hű szívetek legyen teli.
Már hajnaltájt van, mért
bolyongod
lakásod szűk ketrec-falát?
Aludnod kéne rég: a
dolgok
sebzését álom mossa át.
Mért forgatod a kést szivedben,
miért
emészted magadat?
Hazád csak ember-ügy: meredten
fagy rád a
gond, időd halad.
Magyarul kérdezel s felelni
ki
tudna is tán: nem felel.
Az Űrből a közönyös Semmi
érveid nem
fogadja el.
Lehet még sok tennivalója:
dobogja
szíved konokon;
sarjadjon ki a futórózsa
szúette, korhadt
roncsokon!
Ki méri összetört idődet?
Ha nem te
magad, senki más.
Pedig jön a végső ítélet,
az űrbéli
elrobbanás,
mely újraolvadt elemekből
löki
pályára csillagok
milliárdjait; s te majd ezekből
mire támadsz
föl, nem tudod.
[1]
Pár pillanatra kiderül,
s csöndesen
esik újra,
homálylik édes-keserűn,
mint minden fény ha
kihúnyna.
Az életed egy lett velem,
innod
véremből adtam,
világtépő történelem
sodrában veled maradtam.
Sürűlő pára szövi be
a Föld színét
sötéten,
ami volt, nem húnyt ki semmi se,
föllángol újra
előttem.
[2]
Megtestesült a vakremény?
vágy,
képzelet, álom valója,
vagy más világból tünemény,
jelkép,
titkos értelmü rózsa?
Képzelet súgja, sejtelem,
vagy
valaki okkal csinálja,
ki egyben múlt, jelen, jövő,
bár nem
élet, halál határa.
Birodalmat hoz, mit tompa vágy
sző-fon
a valóság fölé?
Tűnékeny, mint az ifjúság:
nem enyém s nem
vagyok övé.
Kék égbolt ébred, hűs fénye szitál
csak,
lehellete simogatás;
a szélárnyékból figyelem a
tájat:
épphogy mozdul a változás.
Mint régi képeken járnak kertjükben
a
szomszédok körös-körül,
szerszámok hangja csendül át a
csenden,
mi szendergett: elevenül.
Bennem is ez a tavaszodás
zörget?
Vihar. Villáma mélyre ás!
Pimaszság itt megjátszanom a
bölcset!
Bénaságom csak áltatás.
Mert forgószélként pörgeti,
zuhantja
rám a világ vad híreit:
szitává lőtt vak
parancsuralomra
szabadabb lét következik?
"Talpra...": szólalnék
föllelkesülten;
Hallgatok inkább; nincsen ok,
hogy rám
figyeljenek, ki megvénültem,
felpörgő homo novusok.
Üvöltenék: szavam szelek
sodorják,
mindenki mindent máshogy ért,
szájához igazítva
savát-borsát:
nagy szerepért, hatalomért.
Hagyjuk hát inkább csendességünk
szólni,
súgjon érett tapasztalat;
nem kell prófétálni,
megbánva gyónni:
maradjunk fészken madarak.
Hallgatásunk - mert néma
szemrehányás
tán figyelmeztet, ösztökél:
éber szívünk legyen
másnak is szállás,
soha ki nem húnyó remény.
Mindenek hamuvá lesznek,
mindenek
újra kigyúlnak,
az Éjjel torkig-telt vermek
megnyílnak az égi
azúrnak:
példái tűnő életemnek,
tört múltakból
megujúlnak,
zenék elcsöndesedhetnek,
nap, hold, csillag
lehullhat,
de vágyam, hitem nem enged,
bár baljós jeltüzek
gyúlnak,
nem fogadnak szót szilaj szervek,
csak az egyetlen,
végső Úrnak.
[CSALÁDI HÁTTÉRREL]
Nagyszüleimnek mindkét ágon
sok
testvére volt, de anyám
hatból egyedül maradt
(torokgyík,
baleset, tbc. okán), édesapám
öccse magtalan lett,
huga asszony;
öt testvér közül én is egymagam
hordom már a
család nevét -
gyermektelenül. Búcsuzóban talán
ezért támad
föl mindújra a régi
emlék... Anyámmal kocsiztunk
haza az ősi
pincétől s ő partjaszakadt
panasszal sorolta föl a pusztuló
nagy
családokat: "a Nagyok, Gaálok, Lőkék,
Tersánszkyk,
Vajdák, Skublicsok,
Péterfyk, Pálfyk", sorolta, s hányat
még!
Kihalt mind s helyükbe ki áll? - Lehet, hogy
feleségemnek
szólt a panasz, ki
nem volt "őskeresztény" s kivel
magam se
akartam a démonok dúlta korban
felelőtlen hozni a
világra gyereket; de
lehet, hogy túláradt szíve szakadt csak
föl:
telesírni az alkonyuló eget,
mely éppoly közönnyel borult fölénk,
mint
azóta és most is, mikor a megújuló
tavaszba úgy
kapaszkodom, mint rücskös,
vén cser, melyre szerető szív
vigyáz,
eltakarítva a porladó kő s a tavalyi lomb
nyügös
avar-üledékét, hogy kissé
kinyújtózhassam még, mielőtt
végleg
kiszáradnék és a valahol
családi becsvágyból fölépült
sírbolton
lefelé fordúlna a címer.
Nem áll hátam
mögé, hogy meglesse mit írok,
nem tart tükröt elém, hogy arcom az
övével
összemosva halálfej legyen: koponya, két üreg
a
homlokcsont alatt, állkapocs, fogsorok
fémhiddal, csupa rémület;
a halál testtelen:
egy szál csak a születés, álom, gondolat,
tett
szövevényében: törvények közt törvény, erő
melyet csak
képzeletünk öltöztet föl: vak éjben
fáklyás angyal, csontváz
kaszával, út, kapú,
melyen mindenki gondtalan, rettegve, vagy
akár
kiváncsian halad
át.
De
hogyan jutunk el addig?
Kínok mocsarán át? Éretlen vagy érett
gyümölcsként?
Villám vihara lobbant el? Ki vág szét?
Tudjuk,
testünk férgek falatja, por; de ki sejti, lelkünk
hova
sodrodik? Elfoszlik? Vagy itélet alá
kerül: pokolra,
tisztitótűzbe, Mennyországba
vitetik? Árny lesz, mit vérével
éleszt a Léthén
túl látogató? Hajóra száll, ahonnan majd a jók
vagy a rosszak elragadják?
"Ki
vagy?", kérdik, de inkább: "Ki voltál?"
-
Felelsz-e tetteidért vagy cserélődsz téren, időn
túli
alakváltásban? - Ha megszületsz: társak közé lépsz,
de
egyedül leszel, mikor el kell menned, bár
másokkal együtt ölnek,
mert mindenki magának hal meg.
Ki, mi visz el? Erosz, Tanathosz,
vagy mégis valami
Isten, aki kell, mert a kétségbeesésben
reményt
ébreszt, hogy nem a Semmi vár, de örök
lét, folyam
vagy zene, bár forrását, szerzőjét
legföljebb ha sejted, de
ringat, zúg szótalan,
s buzgó bizalommal tölt el, mivel ő az
út,
az élet, igazság, az alfa s omega...
Derűs öregként voltam otthon:
ahol
születtem, nevelődtem; -
hova férfiként visszajártam,
ott most
díszpolgár lett belőlem.
Fél testem szélütés bénítja,
szívem,
lelkem érzékenyebb lett,
fölbolydult minden élő emlék,
szépek,
dúltabbak s szelídebbek.
Magát csak a táj őrzi s pár ház;
az
alkony megtelik arannyal;
kilép s bíztatva mosolyog rám,
ki
őrzött, vezetett: az angyal.
Vele kell számot adnom,
mennyit
szereztem a talentumokhoz,
jó s balsorsban, hasznos
körülményt
használva s vesztve mit a sors hoz.
Alig sejtem, mi hajtott, gáncsolt,
mi
éltetett túl és mivégre?
Isten győzött, vallott kudarcot, -
műve
lettem vagy töredéke?
Az angyal mosolyog. Pihent; pár
jó
szót váltottunk; elsuhanva
még visszaint: jön nemsokára,
hogy
fáklyáját a földre hajtsa.
Az udvarházba kilenc
család
költözött: aztán
magtárnak, szerszámkamrának
használta a TSZ;
beázott,
kiürült; zaj nélkül mállik;
az őspark elvadult,
bozótos:
gazdátlan az egész; - most - fölvonul
a stáb,
forgatnak, készül egy
húszperces dokumentumfilm; az
operatőrök,
kameramannok, vágók,
hang s látványtervezők, világítók,
gyártó,
segéd s főrendező... a rövid
film végén nyüzsög a
fölbolydult
hangyaboly: az "alkotók" nevei; -
nevek,
nevek, nevek, ki jegyzi meg
akárcsak egyiket is? - Por,
villanás,
pára, mit elvisz egy lehellet...
Már bucsúzkodni kéne lassan,
itthagyni
a rosszat, a jót;
életerő, kedv egyre csappan,
kopnak a meleg
takarók;
a szél zúg bár, sokkal halkabban,
szétroppan minden
egész;
ép nap helyett sok pillanat van,
csak az marad meg ami
rész.
A rendbontókat rendbetettük,
bár
szöktek a törvény elől;
mit sárba szórtak, fölszedettük,
nem
futunk meg semmitől;
halottainkat eltemettük,
erőt véve hazug
erőn;
emléküket megénekeltük
a vértől pirosúlt tetőn.
Bucsúzom mind a kedvesektől,
az út
végére jár;
a dúvad mely véremből hörböl
jóllakott, pihen
már;
megyek üde, termő kertemből,
leomlik mind a határ;
elég
nekem ha Te megőrzöl,
s benned én leszek a nyár.
Tőlem is bucsúznak: "Mesterem
volt" -
mondja az utód, a hű,
"Tisztességén, jó
hirén nincs folt" -
itél egy nagyszerepű;
"A neve
rémlik, ugyan ki is volt?" -
tünődnek a kisokosok;
"A
nagy hős, ni, hogyan eliszkolt" -
szól a jóltájékozott.
[SZÁNTÓ TIBORNAK]
Nem nézek már tükörbe rég.
Minek?!
Borotvám gép; a nyakkendőimet
megköti feleségem: - nem
is lennék
nélküle már csak szineváltó emlék.
Mért nézzem hát a
meszes csontokat
födő félbéna húst, tört homlokot,
az alakot,
mely torzképe magának,
föl-fölhorgad s keserűn
visszabágyad:
lángoszlopból lett láncon lengő bója,
nyűvi a
víz, szél, kor eróziója.
Hunyt szemmel néha még összerakom
régi
valóm, s gondolat, fogalom
lesz mi élet volt, forrón buzgó
érzés:
álomban szőtt arc, fájó visszanézés.
Mintha szürke
esőfüggönyön át
rémlenék föl arcod nyers ifjuság,
a férfikor
sok fájó-boldog képe
villanófényben fűződik füzérbe,
fölgomolyog
s visszavész a homályba
Hermész mosolya, Yorick koponyája:
arc
arcra vetül, mintha röntgenképek
védnék a törmelékben az
egészet,
az erőt, szerkezetet, célt, okot,
az értelmet, mely
világradobott; -
s el kell fogadnunk: ennyi voltam
én:
hullámgyürű ég-tükör víz színén.
A magban benn a csíra,
csírában a
gyökér, az ág:
a génekben meg van írva,
hogyan nő fű, fa,
virág.
De mi írja elő az évszak,
földkorszak
törvényét? Mi
vagy ki: hitünk is épp csak
óhajtva sejtheti.
Ki, mi szabja meg, mikor jön
el
értem a kaszás,
mi követ itt a földön:
új szó vagy hallgatás?
Én is álmodtam, tüzesen terveztem,
s
tettem egy és mást harapós szelekben,
vagy néma csöndben vissza
sose nézve,
csak hű társaim s magam örömére.
Érzékeny voltam s
az vagyok ma is még,
szerettem s szeretem is szívem kincsét,
nem
telt be még szomjú kiváncsiságom,
érdeklődve tekintek szét a
világon,
persze csak mértékkel, öreges erővel:
többet tennék s
jobban mint telnék tőlem.
Példa lehetnék már mértéktartásra:
mert
szükül bár, mélyül is láthatára: -
nézzetek, tán használ, az
aggastyánra.
ÖNARCKÉP EGY KORSZAK HÁTTERÉBEN
[1]
A tükörből összegyűrt arc néz
vissza
de ráncain nyugodt kedv sejlik
át,
csak visszamosolyog bár: derűs, tiszta,
reménykedő
kedvvel az ifjúság,
valami hit, hogy nem remény-kulissza
volt
a magabiztos modern világ,
mely korfordító, komoly
tudománnyal
járja a külső, belső
végtelent,
képzelete időt, teret beszárnyal,
kutat,
s hozzá módot, eszközt teremt,
bár édessége mélyén fanyarság
van:
a savas aggódás, hogy lépre ment.
Ezt énekli a költészet is:
dúltan,
süketen szól, akár cserépre
tört
edény, dadog csak sok megháborúlt tan,
s
ő tollát vérbe mártja, mint a tőrt,
vagy tiszta, szép látszatokba
vonultan
zárja magára az ördögi kört;
hisz kaoszból szűrt rendje vérhabot
forr,
mint Leviathánt szülő óceán,
lám,
testvér farkasa az ember, sokszor
"fáj
a földnek" gaztettei után,
szép álmán s művein átsüt a
horror,
mert mindenen uralkodni kiván.
[2]
Homlokom mögött ott van kicsi
Földünk
egésze, szépsége és
szörnyeteg
Gorgó arca, a hűlő magma meggyűrt
héján
szirtek zárják a völgyeket,
s ha ózonpajzsunk hártyányira
gyengült,
párává forrhatnak a tengerek.
Ki szült és fölnevelt: a "büszke
század,"
a torkig iszonnyal telt
huszadik:
a teljes terror, legvégső gyalázat
ideje,
- föllángol s elkárhozik.
De hogy nem adja föl bár holtra
fárad
az ember s küzd, - szól szememből a
hit.
Fiatalokból nagyapák:
magános,
morgó vének lesznek;
leverni útjaid porát
várnak az útszéli
keresztek.
A frontokkal az űri lét
forgataga
suhogja át
idegeid rongyszőnyegét,
mely erősnek véli magát,
pedig terének eszmei
rendjét
értelmed szabja meg,
s magát biztosnak képzeli,
ha elindulsz a
rengeteg
bozótban taposott uton,
mely csupa
titkot rejteget,
vagy te magad keresheted
tornászva
semmi-ágakon,
hol mi sem mondja, mi szabad,
mi
emel, buktat közönyös
játékban, hogy maradj magad
sors és
gondviselés között.
Napod, házad, tered, időd
te rakod
föl, hogy boldogulj,
kígyóként vetvén a kinőtt
bőrt; tested
míg élsz, megujúl:
lelked sok nem várt fordulat
rendje
ragadja: örökegy,
mert se nem áll, se nem halad: -
azt hiszed,
áttekintheted?
Amikor megszülettem,
látszatra mi
sem történt:
anyám csak tisztelettel
betöltötte a törvényt; -
láng tört a föld héján át:
lávázó
magmaoszlop,
fény vágott csillagpályát,
inogtak mennyek,
poklok;
ormoktól patak indult,
s testvéreit
benyelve
nőtt, nőtt, ömlött mint elnyúlt
folyók a tengerekbe:
-
az enyém sivatagba
ért s homokba
halt volna,
egy kristálypatak hogyha
partja közé nem fogja.
Kút s delta közt három asszony
állt
oldozva, kötözve,
hogy gondot s áldást osszon
rám jóságuk
örökre;
nem győztek hajladozni,
szívességük
nem bánták;
görcseim kibogozni
segítettek; szelíd párkák.
Vívásban sebzett testem
megmosták,
bekötözték:
s mindig újjászülettem:
ők voltak otthon, mentség,
velük mindent kibírtam,
bátran
keltem új útra:
mint homokszem megvillan
és porrá szürkül
újra.
[I]
Értem én, hogy a zsidók, kik Isten
választott
népének tudták magukat, csupán egyetlen
Istent
fogadtak el a sok bálvány s hamis
isten helyett: a babiloni,
egyiptomi fogságban,
a futásban, a sivatagon, a megnyílt tengeren
át
csak egy Isten tarthatta egybe a szétszóródni
hajlamos
népet. De miért kellett aztán mégis hármas egységre
változtatni
őt, más logika szerint? Igen: az ős-
szülők, akiket maga képére
teremtett
az Atya: engedetlenek lettek, tehát kiűzettek
az
Édenből, hogy verejtékes munkával, halandón
kezdjenek emberi
életet, akaratuk rosszra-
hajló lett: Káin - egy példa csak -
megölte Ábelt, így
a bűn megint oly nagyra nőtt, hogy
hiába
mosták tisztára a Föld arcát vízözönök,
megújult az örök
viszály: letaszították, fölfalták
egymást új istenek; amaz egy új
s új szövetségre
lépett egyenrangúsított teremtményeivel,
kőbe
véste a törvényeket, miket - tudhatta - megszegnek,
tehát
egyszülött fiát küldte el: azért, mert
"teljes
lett az idő", melyet épp e fiú születése
szerint tagolunk -
s a Messiás, hogy betöltse a próféták
szavát: emberi kínra vetve
botránkoztatóból sugaras
áldozat lett, hogy magára vegye,
amit
szívesen áthárítottak rá a javíthatatlanok:
megostorozták,
megfeszítették, de harmadnapon
föltámadott; hogy valóban ő, ki
él, meggyőzte sebével Tamást és
átadva helyét a lángnyelvek szent
lelkének,
fölment a Mennyekbe, Atyja mellé, hogy ama végső
napon
ítéljen a föltámasztott igazakon
és bűnösökön, örök életre vagy
kárhozatra
emelve-taszítva őket: testét-vérét adta
hogy együnk
és igyunk belőle, mi pedig kenyér
s bor színe alatt magunkhoz
vesszük az Isten fiát -
mint ama harcosok, akik csak
harcosokat
esznek; - tanítását Egyházára bízta: talpkövéül
Pétert
tette s utódait, kik Isten helytartói: -
Egy vidéki esetet
birodalmi üggyé tett a Császár:
s lett omló-megújuló
világszervezet: örök dogma s megújulás.
[II]
Zalaegerszeg kotlós
öreg-templomában
tartottak keresztvíz alá: katolikusnak
nevelt
a család, a város, az iskolák: -
Urnapján díszszázad tisztelgett:
huszárok sortűzével
Urfelmutatáskor; két tanáromat is
készülnek
boldoggá avatni; egy missziós rendház
csöndjében
hetekig birkóztam hiába Szent Ignác szigorú
lelki-
gyakorlataival; egyszer végigzarándokoltam
a
gyémánt-szigorú Gergely pápa útját
Canossától Rómán át Salemo
gyönyörű
dómjáig és megdöbbentem sírkövére is
kivésetett
átkától... Bejártam sok földet: láttam
India
templomait, buddhista kolostorok
imamalmot pörgető lámáit;
mecsetekben,
vagy szabad ég alatt térdreboruló
mohamedánokat
Allahhoz imádkozni;
láttam Egyiptom állatfejű isteneit,
tudom,
hogy egymást falták mint a Nap a Holdat;
Napistenként
ölték meg Echnatont a Hold papjai;
s kétség fogott el: egy-e kit
megháromszoroztak,
zsidó fia-e a szálas, északi
férfiszépség?
Uristen! - miket el nem követtek Jézus
nevében!
Eretnekek, boszorkányok égtek; még Kálvin is
lángra
vetette barátját; az Egyház szentté avatta,
kit elébb megégetett:
Johannát, - minek folytassam?
Az én szűkebb hazámban, az Irottkő,
Agártető,
s Badacsony jelölte tájon nem égtek máglyák;
Veszprém,
Pápa és Sopron püspökei megfértek
egymással s a falvak népe is
békésen együtt-
él, bár egy utca a kálvini szabad-paraszt
s
egy másik a katolikus volt-jobbágy - ha késelés
kezdődik:
virtuskodásból s nem felekezeti villongás okán. -
Ujra
templomépítő közösségek támadnak: a tan még
mindig élő szokás,
erősebb a mindújra támadó
szervezeteknél. Ha kétely támad
bennem:
a néppel éneklem: "test már a kenyér,
a bor igaz
vér, s elhiszem, ámbár elmémbe
nem fér": mert a szeretet
keményebb mint a márvány;
bár szelíd, türelmes: erősebb a
halálnál.
Az élet még vénen is szép,
ha van
rangunk, nyoszolyánk,
ha "utolsó bölény" a
tisztség,
s szerető gond vigyáz ránk.
Kár csak, hogy mindenem fáj:
zsigerek,
meszes forgók;
s egyre szűkül a határ,
hol félbénán tipegve
forgok.
Kár, hogy elönt az alkony,
minden
sötétbe vész;
még itt van, kezemben tartom,
és emlék már az
egész.
Jegyezz föl mindent, mondják
tisztelőid:
verba volant, scripta manent:
a szó röpül, az írás
megrögződik,
tartósítja, mi kárbament
volna, ha össze nem
szednéd, mi szépen
megmaradt egészben, vagy szétesésben.
Jegyezd föl, hogy életed csupa
válság;
ami rád zúdul, a világ
nem nyugszik el: kiroppannak a
szálfák;
a mocsár színe rét, virág,
de ha gondatlan
rámerészkedsz: elnyel,
s eltűnik mit láttál saját szemeddel.
Azt úgysem tudod leírni, hogyan
volt
ami lett, ki mit, hogyan játszott veled:
hallgat mi
elmúlt, néma a behantolt
sír s nem neked zúgnak a tengerek:
ők
csak maguknak beszélnek, nem érted
bárhogy figyelsz értelmét a
beszédnek.
Mert nem tudod leírni
háborgásod,
higgadnod kell, hogy élni tudj,
hogy ki ne
fosszanak hadi-harácsok,
ne higgy naivan s ne hazudj
magadnak
se, légy erős egymagadban,
tarts mértéket szeretetben, haragban.
Megsebesítettek, de sebed nődd
be,
tudod: mindenki sebesült;
ki állja az ütést néz csak
előre:
sok sérült hattyú fölrepült,
mint álmainkban: mikor
szárnyrakeltek
s hosszan gyönyörűszépen énekeltek.
[1]
Vak éjben kint magányos
kutya
vonyít a holdra:
mintha végzetté vált sors
tagolatlan szava
volna,
mintha minden földi kin
belé sűrűsödve
űzné tétova
útjain
örökre.
[2]
Úgy láttalak: a tenger elkapott
s
én alámerültem érted,
hogy visszahozzalak kedves halott,
mint
Orfeusz Eurüdikémet;
nem jöttek segítő géniuszok,
jó erőm
semmivé lett,
s csak kepesztettem fulladozva halvány
derengésben,
jeges mélyvizek alján.
Egyszerre villám dördült:
gúzsaim
lehulltak s megszabadúlva
köröztem föl, sasok tág
szárnyain
suhantam az égi azúrba;
lantot kaptam kezembe:
húrjain
ragadtak magamon túlra,
s egyre hatalmasabban, egyre
szebben;
a létet ünnepelve énekeltem.
[3]
Testlelkemben tündérálom ragyog
sárból
lett szellem, okos fény vagyok,
szivemből önfeledt ének fakad,
a
Kozmosz zengi szét szavaimat,
áthat valami isteni zene:
mult,
jövő egyesűl benne, vele,
tér, idő tágas
oszlopcsarnokát
beragyogja számlálatlan karát,
szavamra körém
gyűlnek a vadak
s bár összehordanék hetet-havat:
énekem dús
értelem hatja át,
üzen velük egy színesebb világ;
fölizzik
mire az Éj tanitott:
ős tudások, titkos varázslatok;
az örvény
fölsodor és visszaránt,
zuhanok a mélybe toronyiránt.
[4]
Mit őriznek orfikus ősigék
s
tanítanak: nem szófia beszéd:
Daimon
A lélek azért támaszt
lázat,
hogy fölbolygassa minden porcikámat,
s
örökre új tettekre ajzzon.
Tűché
A hit, hogy lehet
újrakezdeni
örök igazság s nem csak emberi:
elkisér
mindenűvé.
Erosz
Szép, ha valaki mocsokban is
szűzi
szerelemmel magát feledve fűzi
szivét
egy másikéhoz.
Ananké
Nem illesztik egybe mit
összetörtek:
a végzet hangja úgy zúzza a földet
akár
a vészharangé.
Elpisz
A remény, mikor összetört
minden,
építkezni kezd törmelékeinken,
mert
minden igéretet elhisz.
[5]
Vallatom példád Orfeusz,
kit végül
széttéptek a nők;
nekem se juthat többre juss,
elmorzsolnak
dühös erők?
Jelkép vagy te is Eurüdiké:
a
betelt vágyé, a gyönyöré,
mely visszahozhatatlanul
az Éj
mélyére visszahull.
Vesszen hát amit a halál
előttem,
velem leszakit?
vállaljam mit a Sors kinál,
a lét örök
szabályait?
Vagy mondjak azértis nemet,
hőssé
stilizálván magam,
tudván: ebből csak csőd lehet,
hisz vágy,
érzés, cél odavan.
Nincs vértanú, nincs áldozat,
nincs
glóriám, töviskoronám;
vagyok csak hullámon a hab;
betört ló:
rámszervült a hám.
Nyarat játszik a nap, szemem harapva
süt, de
ferdén hull a sugár, fénye törik, kihül,
halmok ölén
sűrülő pára borít homályt
szélnemjárta gyümölcsöskertek
bíborarany
lombjaira: elizzik az ősz. Mi is így
díszítünk
koszorúinkkal ravatalt, ha rang,
érdek kívánja: a jóknak,
zsarnokoknak és
a mártíroknak. Ostoba párhuzam! Nem temet
a
természet, csak zajtalan alkalmazkodik:
fordul az évszak s ő vele
váltja tenyészetét.
Erre tanítson a hosszura nyúlt évad. Hiszen
így
élünk józanul mi is: betakarítjuk a termést,
tudván:
életet élet táplál csak: tele pince
őrzi a mustot, téli
gyümölcsöt; mert a halál
nem megsemmisülés, de új élet
kezdete.
Jó
még
félbénán, korosan bár s inkább tűnődve csak így
élni
tevékenyen: elfeledett vázat, cserepet
gyűjtögetve, mi
félbemaradt befejezni: jó újra
tenni a dolgunk, akár rágcsálva,
fogat
koptatva; de inkább érezni szín, íz, illat
friss örömét,
hogy dallammá fűződjék ami
félbemaradt csak a fényes szürke
egek
alatt. Már nem félek sem az eljövendő
kaszástól, sem a
fáklyát oltó szűz mosolyától: -
ássák el csak a holtak
holtjaikat!
De
kire
bízzam az élve maradt gazokat, akik összetörték
mind mi
egész volt: az elégült bírót,
ki büszkén hordja vak ítéletei
hírét
s él bő nyugdíjban, a kis fejedelmeket, kik
- mondják -
nagy eszmét szolgáltak a parancsot
túlteljesítvén? Térdre ki
hullt a föl sem
állított mártíremlékek előtt? Ki kért
itt
bocsánatot, megvallván s bánva bűnét!
Elégtételt ki adott,
ha azért nem, hogy magát
emelje?
Különbséget
tudván volna helyes követni
az évet: - mert más a természet, más
az ember!
Lehet mély álomba merülve felednünk? Jön már
az
üvöltő szél, hideg, hosszú eső, köd,
hullt lomb, korhadás évada:
visszahúzódik
ágba, gyökérbe, kitelelni a nedv s hó,
jég födi
el a lenti, gyökérzeti birkózást. Így
hullik persze az én koronám
is; agyag hűs
mélyén kel ki husomban a pondró, romlik a
bőr,
bomlik a forma; agyam is talajvíz
oldja a földbe; lehet:
atomjaiért majd
lenyúl egy-egy gyökér s virágba
oltja.
Csak
kétkedő
irígyként nézem az ifjú titánok
hatalmas életterveit. Én
csupán
sarjadtam, vágy, szél, nap, eső nevelt;
tervtelen
éltem, - s mégse letört levél; mert
választottam s tetteimért
felelek, bár
sokszor úgy éreztem, valami Isten dönt
helyettem.
Rossz csak az, hogy a test romlása a lelket elűzi:
-
számot adni? bolyongni? a semmibe tűnni? Énem
elvillan, vagy
úgy őrzi az emlék, mint a kivágott
fát a helye: hiánya ha
szólhat. Tudjuk
minden erő épen marad. Ámde
átalakulhat.
Átalakíthatják! s ki tudja mivégre? A felelősség
s
képzelet üdvöt, kárhozatot ígér. De jobb lesz
hogyha nyomtalan
foszlunk vissza a roppant
körforgásba. Talán hogy újraszülessünk?
Hetedmagával süt a nap,
sugara
átzúdul a fákon,
árnyékuk csupa ákombákom:
a nyárból
csontvázuk maradt.
Keskeny homlokuk tonzurákig
csúsznak
fényesre kopaszodva,
tüzes szemek se viszik sokra,
bogaruk
fátyolkönnyben ázik.
Megered a hideg eső:
ködnyirok
csuromvízzé árad:
rakjuk ki minden portékánkat:
közel a Nagy
Ráncbaszedő.
Gyüjtsünk föl mindent
gondosan;
bordáink közt jeges szél jár át,
keresi
szétbitangolt nyáját,
s lám csak: a java odavan.
De fölsarjad, magot terem,
vagy
szaporodik puszta tőről,
a pusztulás hiába őröl:
az élet
túltesz mindenen.
Fecsegés, szó, szó s újra szó:
van
aki tudja: arra jó,
hogy elfödődjék a való,
a
megváltoztatnivaló.
Sok dörzsölt róka érzi már,
felleg
alatt vész szele jár,
hogy dühök forrnak, hogy akár
holnap
ledől a kártyavár.
Bőrök vedlése, arccserék:
s lám
dolgos méhek a herék,
mi pletyka volt csak, szóbeszéd:
vad
válság, s "ők rég hirdeték".
Zavar szül új s új formulát,
szó,
szerep kínálja magát;
hegyek vajúdnak, s aki lát:
cincogó
egerek hadát.
Vele sok párnapos csibe
nézne - mi
nincs - önmélyibe,
s támad sok Hatalmas Ige,
mely nem kötelez
semmire.
A nép csak néz, mordúl,
legyint:
bolonddá tartanak megint?!
Volt már fekete s barna
ing:
tömeghisztériák szerint.
Ki nézi a dolgot magát?
Ki tudja
merre fut a gát?
Ki érti, mit vár a világ?
Ki látja jól
föladatát? -
De mégse add föl, föl ne add,
bármit
súg a tapasztalat:
úgy vagy jó példa, gondolat,
ha szétosztva
őrzöd magad.
Lánc kell nekik s korbács,
különben
előrjöngik a hazát - írta háborogva
az aranyszavu
költő, mikor
úgy érezte, hogy a kiegyezés
után a szabadságtól
részegen
zabál a falka; -
visszahúzódott hát a Palota
s a
Sziget fogságába és Kapcsos
Könyvébe tisztázta verseit.
Egy tanácstalan magyar
azt kérdi:
mit tegyen most,
hogy a megcsöndesült viharok után,
a
bárányfelhősnek látszó égen,
kisüt a függetlenség napja?
Megvénültem; magam csodálom
legjobban,
hogy túléltem;
értem: a lefojtott indulat kitörhet
mint a láva
s düh: látom a virtussal
legénykedőket törni-zúzni,
gyerekek
dobálják a kiskatonákat,
szétszedik a nyilvános
telefonokat,
megbénítják a közlekedést,
egy jó bunyóra mindig
készen
randaliroznak...
Közhelyet mondok csak,
de ilyen az
igazság: legyetek
okosak, megfontoltak,
bosszút ne
álljatok,
az csak új bosszút szülé, a jó múlt
legyen példa
most;
nem mondhatjátok: elnyomó
idegen ellen vagytok
ellenállás.
Más világ néz rátok. Lelketek
istene kéri számon
tetteiteket.
A jövőnek feleltek,
ha rám nem hallgattok is.
Elköszönök; jó emlékek
megőrzik
arcomat:
a múlásból kiléphet
egy-egy dermedt pillanat,
melyek
hosszú, sűrű élet
fölvillanásai csak.
Ne vegyétek rossz néven,
ha sírva
fakadok:
topogok béna-sötétben,
sáppadnak a csillagok,
emlékké
foszlik az Éden,
az angyal elhagyott.
De jött helyette másik,
száz
szorgos keze nőtt,
ápolja mi egyre vásik,
a morzsálódó
erőt,
elkísér mindhalálig,
ha élek: szíve előtt.
Vele bénán is könnyebb itt,
lelkem
vele van teli,
kora reggeltől napestig
életem ő élteti;
ha
szemem könnyek fürösztik:
a hála könnyei.
A kerti föld itt olyan mint az
élet:
jó bölcső, párát-váltva
illatos;
néha kőkemény, hozzányúlni vétek,
máskor
homok, mit ős tenger mosott;
annak kezes csak, aki az övé
lett:
azzal felel, ha elhanyagolod,
hogy
gazzal önti el sok szép palántád,
s elvadul mielőtt virúlni
látnád.
Szeret a kert, ha kapálom,
gyomlálom,
ha bokrot, fát nyesek,
permetezek,
ha meglocsolom alkonyattájt nyáron,
gyom,
vihar, férgek nem ijesztenek,
sőt, ha meggyötör munka, gond,
rossz álom
magam is hozzámenekülhetek:
s
lám, vénen fölkelnek bennem az ősök:
lugassal, pincével vigan
vesződök.