VOINOVICH GÉZA: GYÖRGY BARÁT

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN 978-963-417-616-9 (online)
MEK-24980

Budavára olyan, mint a «feketébe vont város» a mesében, ahol a megholt királyfit gyászolják.

1541-et írnak, Krisztus Urunk születése után. A várat Zápolya János király özvegye, árva Izabella bírja, csecsemő fiával, - de négy hónap óta töreti ágyúival a másik megkoronázott magyar király, Ferdinánd, a Habsburg örökös-tartományok ura, a hatalmas V. Károly császár testvéröccse. Török Bálint meg Fráter György tartották a várat, míg felszabadítására megjött János király régi pártfogója, Szulimán szultán. A Dunába szorította az ostromlókat s roppant hadával tábort fogott a vár alatt, az óbudai mezőn.

A rémület lidérc-nyomása fekszi meg a várost. Az utcák kihaltak; lódobogás, szekérzörgés nem szaggatja meg a fekete csendet. A boltok vasalt ajtói lelakatolva. Legtöbb árus maga kifosztotta boltját. A fegyvercsíszár java portékáját elásta a pincében; a rőfös árán alul vesztegette, csak pénzt lásson érte; a mészárszéket hetek óta ki se nyitották, mert nincs mit árulni benne. Aki kénytelen az utcára lépni, a házak tövében sompolyog, a kaput bezárják utána, s mikor visszajön, előre nyitják közeledtére, hogy hamar besurranjon. Az ablakok sötétek, üresek, csak pillanatra tűnik fel bennök egy-egy arc, elmosódva, mintha tulajdon árnyéka volna; kitekint a vaskosarak mögül vagy az emelet kiszögellő ablakán, melynek két oldalán is van egy-egy keskeny ablaknyílás, honnan jobbra-balra végig lehet pillantani az utcán, szükség esetén ki is puskázhatni.

A déli részen a királyi palota környéke is elhagyatott, néma, semmi élet sem látszik benne. A Duna-felőli sarkon a királyi konyhák kéményei hetek óta nem füstölögnek; Zsigmond király «friss palotájának» nyílt tornácán, honnan a szóbeszéd szerint László király az idősebb Hunyadi-testvér késlekedő bakóját sürgette, hónapok óta nem lehet emberi alakot látni. Mátyás ebédlő palotájának ablakai, ahol lakodalmát lakta Beatrix-szal, sötétek, mint a hályogos szemek. Beszélik, hogy Izabella királynét György barát leköltöztette a dunai oldalon az alsó részbe, a zöldséges kertek mellé, hova ritkán hullanak a Gellérthegyen táborozó Roggendorf fővezér ágyúgolyói. Csak a felvonó-híd tömzsi tornyán hunyorog esténként egy ablak a nagy piacra, mintha valami titokzatos szellem félszemmel kémlelne a sötétségbe, vigyázná a várost.

Mindenki tudja a várban, hogy az a György barát szeme, a váradi püspöké, a kincstartóé, Martinuzzié. Mellette a négyszögletű kis ablak a hálókamaráé. Az ő házát most Werbőczy uram lakja, mert a magáé leégett. György barát maga ajánlta föl, mert innen jobban széjjel lát, mint egy szűk utcából, s kezében tartja a várat.

Aki átmegy a harminc láb széles árkon, mely a piac felől a palota előtt tátong, a felvonó hídon keresztül tágas kapualjba lép, honnan kikopott tölgyfa-lépcső visz az emeletre. Az úri rendek feljárója, márványba szegett ajtajával, bentebb az udvaron, Mátyás király oromzatos építményében van; ezt a feljárót csak az őrség használta, meg mostanában György barát.

A grádicson fölérkezve, megfeketült tölgyfa ajtó alacsony bolthajtásos szobába nyílik. A falon feszület, előtte térdeplő, a másik falon különös ellentétképen sisak, páncél; a szoba közepén hosszú asztal, mellette durván faragott karosszék, meg egy tábori szék. Mint egy szerzetes cellája.

A kis széken, háttal az ablaknak, középkorú férfi ül, félkönyökkel oldalvást az asztalra támaszkodva, zekéje avult, saruja kopott, őszes szakálla, haja borzas; Pesthy Gáspár, a kincstartó íródeákja, secretariusa.

Az ajtóban három alázatos polgár áll, fövegét gyürkölve. Félhangon beszélnek a nagy csendességben, mintha halott volna a háznál.

- Hiszen, könyörgöm, csak kárunkért járunk. Három kazlunkat égették fel, hármat. - Ujján mutatja a hármat.

Pesthy tompán néz maga elé, föl se veti szemét, mikor ridegen szól rájok:

- Itt héába koptatjátok a küszöböt, mondom. Akár a holdvilágho' folyamodnátok.

- Igazság, de hogyha az onokám rí, nem elégíthetem meg avval, hogy oda a kenyerünk, hanem a várat megtartók a bécsi király ellen, - érje meg vele.

Pesthy egykedvűen dobol félkezével az asztalon. Azok nem mozdulnak, mintha még jobb szóra várakoznának.

Kettejök közt most előre furakodik egy harmadik. Szemlátomást kurtanemes, kardot, sarkantyút visel. Kétfelé törli ősz bajuszát és feljebb csapja a hangot.

- Nekem meg két lovaimat, az kiket álgyúvontatni rendeltek, az éhes várnép felélte.

- Még tán rámondjam: Váljék egészségökre! Conducat sanitati! Tudjuk mink, hogy kincstartó uramnak pókhálós a zsebe, mert nem szokása nyitogatni, de csak nem lehet ő is, akár az ellenség. Nem a magáéból adja.

- Deficiente pecunia - ahol pénz nincs, hiába nyulkál érte üres tenyér. Egyik ellenség alig takarodott el, a török itt ül a vár alatt, kelmetek meg egy marék szalmán síránkoznak.

- Még hogy a török? Hát az csak nem ellenségnek jött? Nem úgy hírlelték.

A két polgár riadtan néz össze; az öreg nemes vállat rándít és leszegi fejét. Szó nélkül sompolyognak kifelé.

Az ablak mellett megmozdul egy fiatal szerzetes, Remete Szent Pál szürke csuhájában. Eddig szinte eltűnt a félhomályos sarokban, az ablak sarkánál, honnan a térre figyelt. Most a panaszosok után fordul s elsóhajtja magát:

- Szegények bizony, meg azok is maradnak - mondja közömbösen Pesthy. A másik kenetesen:

- Hogyha monéta vagyon hozzá. Láthatja, reverende fráter, miből állnak kincstartó uram secretáriusának munkálatai. Nincs nekem más dolgom, mint nemet mondani. Nem látni, nem tudni, nem adni. Egyéb szót akár elfelejtsek.

- Kész pokol ez az üres várakozás. Délebéd idején vivék le tanács-uraimék a csecsemő királyfit a szultán táborába, imhol estére kelvén még hír sincs felőlük. Királyné asszony fel se kele azóta a térdeplőről.

A szerzetes fráter Benedek, Izabella királyné magyar secretariusa, de a királyné nem igen él szolgálatával, jobban kedveli a lengyeleket, véreit, a maga fajtáját.

- Még kérdezi spectabilis? Egy pogány, egy Heródes! Elhurcolhatja a kis ártatlant, el is emésztheti, ha bánja szavát, hogy neki igérte az országot.

- Ha ő cselekedte, akkor jó renddel leszen - mondja a fiatal; tekintete csalódottan fordul be az ablaktól:

- Török Bálint uram váltig húzódott a pogány vendégségtől, juta eszébe, mennyit ártott nékiek, mikép pusztítá őköt. Hanem a nagy okosok ráestek: Nem neked küldte, azt mondják, a legtöbb ajándékot? Tán csak nem gondolsz olyat, hogy egy fejedelem ország-világ előtt hitiszegővé váljék? Verbőczy uram ugyancsak biztatta: kebelemben hordom a nagyúr levelét, egyőnket sem ér baj. Így szánta rá magát.

- Abba az egybe vetem minden bizodalmam, hogy frater Georgius ott vagyon, - biztatja magát frater Benedek.

- Majd elválik, lesz-e olyan urasága a töröknél, a miképen mi rajtunk nyargalászott.

- Dejszen, ember az! Tulajdon szememmel látám, miképen forgatta magát a bástyán, mikoron maga kezével gyujtogatá a tarackok kanócát. Egy új Kapisztránus!

- Az az egy mégis sötétségben vagyon előttem, mért nem eresztette a várat jó szerzéssel a bécsi király kezére, minek volt idevárni a kontyost. Jaj keserves, hogy a pogány a vár szabadítója! Isten büntetése rajtunk.

- Bizonyos igaz, Ferdinandusnál mink is horgászhattunk volna egy sovány prépostságot. A török olyant nem osztogat.

- Méghogy kié? Az okos emberé. Mindenkié. Tengődjenek ciberén a papok, fogadalmuk tartja. Hogy én nem vagyok pap? Hát odaát nem csupa laikusok kapkodják széjjel a zsíros beneficiumokat, mint lám Nádasdy, Török Bálint uraimék, aki immár Pannonhalmára is beült. Csak magam maradok éhkoppon örökké.

- Istentelen beszédeket teszen kegyelmed. - Hanem aztán társa elébe lép és szemébe kérdez:

- Mégis, mi reménységgel vagyon püspök atyánk a törökhöz? Mi lábon áll vele? Adjon már egy igét, domine.

- Hol a tüzet rakják, világosság gerjed. Nagy sor ám egy Martinuzius mellett élni! Nemde nem a kis királyfinak kezébe adják az országot?

- Üres a bele. - Megzörget benne egy pár tiszta íróhártyát. - A pergamena fogyogat belőle éjtszakánként, de nem tudni, hova leszen útja.

- Nem azt, még ez a kalamáris sem. Engem még ennyinek se tart, csak asztal-lábának.

- Ő kegyelme nem ír ki arculatjára semmit. Ha kutyabaja, óbégat; lamentál, hogyha örvend; ha a méreg majd felveti, akkor legcsendesebb; mikor hallgat, akkor cselekszik. Szava mint a kalmárok hamis fontja: nem azt éri, amit mutat. - Őtet ismerni! Ingét is letépné magáról, ha azt hinné, hogy egy gondolatját sejdíti.

- Kegyelmed énbelőlem csúfot űz, hogy így kisebbíti ezt a nagyságos elmét.

- Kegyelmedet az ő mindennapos gyöngéi szúrják. Én őtet odaáltal, királynéasszony körül csak gyalázni hallom, - de magamban ellene mondok.

- Jaj néki, szegény fejének, hogyha tulajdon secretariusa ilyen szívvel vagyon hozzá! Bennünket, úgy nézem, elcseréle a fatum.

- Ihol, immár a piacon a kontyosok. Ilyet megérni! Csak nem arcátlankodnak be a palotába?! Szegény királyné! Be kelletik zárni a kapukat, hamar.

- Hallga csak! Valami zörög a garádicson vagy a kályhalyukban. Hallja? Már imént vettem észre. Itt a falnak is füle vagyon.

Pesthy kedvetlenül kifordul az ajtón s fülénél fogva egy szurtos fickót penderít be. Félkezében egy harapás kenyér, azt majszolja.

- Mi dolgod itt caniculában? Undok bor szagod van, hallod! - Ellódítja magától.

- Megmondhatom, ha osztég eleresztenek. Tudják ám azt sokan, hogy benfentes vagyok itt, osztán tudakolnak egyet-mást.

- Ő kigyelme is csak ott kelt, a hun én, csakhogy felvitte dolgát, mivelhogy nagy ravasz.

- Hát tudják, úgy vagyon az. Sűrűn forgódik erre egy nagyszakállú, pocakos úr; lovásza jó cimborám, avval sokat tudokál a gazdája; elkérdezget, én csak teszem magamat, mint a sün, ha retteg, mintha nem venném észre, mibe jár, néha osztán elejtek egyet-mást, csak úgy eljár a szám; hébe-hóba cseppen ebből egy-egy poltura.

A két pap összenéz, a leírásból ráismernek Petrovich temesi grófra, a királyfi egyik gyámjára, nagy ellenségére György barátnak.

- Hogy hát mit művel a kopasz éjtszakának idején. Mondom: nem alszik a soha, nincs neki nyugta, jár-kél, mint akit a gonosz lélek háborgat; néha odább löki a széket meg asztalt, az is útjába van.

- Hajjaj! nem kell ő kelmét félteni! Túljár annak a fortélya mindenen, elbánik az akárkivel, mint kígyó a békával. Egyszer a pókhasú maga személyében is elővett: No, azt mondja, gyűl-e nálatok a kincs? Tele a pince, mondok, alig győzzük elásni. No, e kedvére volt, nagyot káromkodott, osztég egy petákot vetett.

- Mi károm benne?! Az én pincém nem bánja, hehehe! - Földi férget tán eltaposnak, tudja, de nem vadászik rá senki.

Az ember rájok néz, lenyeli utolsó falatját, s valami nagyot készül mondani.

- Nem tanácsos most odaki. Innét nézni könnyű, hanem odaki gonosz világ járja! Eladták az urak Budát. El azt, a keservét! Még penig a barát, Isten verje meg! Tekéntsenek ki csak, ellepi ám a várat az ellenség, de el ám!

- A pogány! Ég, ne szakadj ránk! - Lerogy a karszékbe. Pesthy is lecsüggeszti fejét.

- No úgye? Osztán ha ki nemes embert elkapnak az utcán, elveszik kardját, kucsmájából kitépik a tollat, úgy eresztik tovább, szégyenszemre, mint gyerek a koppasztott csókát. Még szerencsés, kit a Mátyás istállójába nem terelnek, mert ott a köntöst is levonják róluk, úgy hajtják világgá. Polgárfélétől minden kezebelit előkövetelnek, tulajdon botjukkal vernek végig rajtok. Ha szól az ember, felütik az állát. Én is megkaptam a magamét, azért inaltam el. Gondoltam, bátorságosabb a kályhalyuk. A mészárosokat meg veresbe ruházzák, hóhérnak, hogy csupa nevetség. A vén Kolcinernek akkora pallost adtak kezébe, hogy csak húzza maga után. Hallottak mán ilyet? - Ezen nagyot röhög. - No, majd számolnak most az urak, a' bizony. Úgy kelletik nekik. Ez a fekete lelkű szürke barát művelte, aszongyák; hogy raknák mán neki a tüzet a pokol fenekén. No, nem szeretnék a bőrében lenni!

Egyszeribe vörhenyes fény csillan az ablakon, megfesti a szoba félhomályát, mintha égne a város. Az ablakhoz ugranak, Demeter közéjök fúrja a fejét.

Szövétnekek rózsaszínűre árnyalt, sűrű füstös, veres lángot ontó rőt fényében-füstjében a török császár nyolc fehér lova vonja a királyfi aranyos hintáját, ugyancsak dolgot adva a fullajtárnak. Nyomában a kísérő udvari asszonyok kocsija. A török katonák elcsendesülve nyitnak utat az éjjeli, kísérteties menetnek. A patkók csattogását hangosan veri vissza a palota fala.

- Hála neked, Uram! Ez mégis reménység, hogy a királyfit haza bocsájtá a szultán.

- Ejnye no! Hát a tanácsurak? Lefelé két sorjával mentek, a hintószekérnek két oldalt. Most meg hol maradnak? Ahun a! csupa négyen kocognak a hintószekér után. Markába szorítá őkelmüket a török! - heherész örömében.

Benedek kővéváltan mered Pesthyre. György barát nincs a kíséret között.

- Mivé leszünk? Püspök atyánk híján fej nélkül maradunk. Ki más az ország gondjaviselője?

- Polcról dőlt szerencse izzé-porrá törik. Valakik fennhordák fejöket, most elkövetkezik rájok az alázatosságnak ideje.

A rest idő lomhán vonszolja a nappalt, éjtszakát. Már a második hajnalt deríti fel azon este óta.

Azok ketten most is ott virrasztottak a cellában; várják, mi történik. Mikor a hajnal fénye elönti az ablakot, frater Benedek kinyujtóztatja elgémberedett tagjait, keresztet vet. Harang nem szólal most Budában. Benedek vonásai kiélesedtek, szeme beesett, állát fölverte a szakáll tüskéje, a tonzúrában is kisarjadt a haja.

Pesthy fáradtan pislog; még jobban rágörbül az asztalra. Kisvártatva a feszes csendben szapora léptek kopognak a folyosón a palota felől. A hegyesorrú Mineróna asszony áll a küszöbön. Nem asszony, csak koráért tisztelik annak. A királyné hozta magával Lengyelországból, mert anyja magyar volt. Töri a magyar szót szaporán. Kezében bőrzacskó. Körülpillant, Benedeken akad meg a szeme:

- Nini, lelki atyám! Hova vesztél el az alamizsnás zacskórul? Utolsóig kifogya belőle, pedig úgy lehet, holnap városbíró uram is sorba áll érette! Ahogy a sorunk megy! (Észreveszi Pesthyt.) Ej na, kifulladok! Hű, beh magosan laktok! Vagyis minket zavartatok majd hogy a föld alá, pinceodúkba, asszonyunkkal.

- Aha, aki nem fiatal, gondolod magadba, - mert férfi embernek így jár ám az esze, ha koros is. (Körülnéz). Hú, az ilyen asszonytalan ház, kész penitencia! Akárcsak böjtben a kocsma.

- Ne, itt van, vessétek bele azt a pár batkát. Egy kettő, sietek. Mit fukarkodtok, nem a ti zsebetekből megy. Hadd járjon ki a koldusoknak, hogyha ma még telik; legalább holnapig maradjunk jó emlékezetben.

- A mán igaz, egy nap a palota sarkát szakasztja ránk egy szakállas golyóbis, másnap a tető fog tüzet. Hej, bíz a sok pénteket értünk, kevés vasárnapot. Még csupa haszonra van, hogy eljőve a pogány... Isten akárhová tegye!

- Na, ezért érdemes volt hazulról kijönni nekem is, hát még a királyasszonynak! - Tudjátok tik, kiféle-miféle a királynétok? Nem kisebb ám az a híres Beatrixnél. Az anyja Sforza-nemzetség. Mégis, mire nem juta köztetek! Apjától jött követeket is csak kitolátok a várból.

- Nem is a törököt. Keresztények volnánk. Kincstartó uram bezzeg a pogánynak adá el. (Fenyegetve rázza öklét). Nahát, ennek lesz miről számolni a másvilágon! Én is ott leszek! Mivel nem illetik itt a lelkemet! Egy némely hiteszegettek nem azt sugdosták Istambulba, hogy kakukfiókát dugtunk a korona alá? Nosza, itt terem egy istenverte csausz...

- Hanem a királyné megnyitotta keblét, életforrást kínált a csecsemőnek...

- Ohó, kellett azt egy papnak látni, mi? Most meg: hogy nem fiú! Látni akarja ebadta törökje. Le kelletett vinni hozzá. A barát meg nem azt találja ki, hogy ne a fiatalja asszonynép kísérje, hanem kikre a basák már nem vetnek szemet. Nosza, Mineróna! Így ám, csúfra! Hej, pedig én is voltam fiatal, nem is olyan régen, én rajtam is megakadt a szeme akárkinek. Ej, kár a szóért, pap nem ember. Csakhogy ha én elmegyek, ki marad a királyné mellett, a sok dolgafelejtő fiatalból? Nem is mentem ám, nem teszem meg magamat vénasszonynak. Hanem mit locsogtok itt annyit? Hol van már az az alamizsna?

- Az ám ni! Hiszen ezért jövék, hogy hát mi a csudát látni innen? Azt mondják, még egy légy se szállhat be a palotába, hogy innen ne lesnék. Azt is látni, ki hány falatot nyel a zsidóutcában. Én ugyan nem látok egyebet a mocskos törökjénél, hogy süllyednének el! - Az ám, hát mégse közelgetnek, a kiket ott fogtak. Szegény pogányba bízók! - No de sietek, tenger a dolgom. Könnyű a papoknak, az a kis imádság, - de én nem lophatom a napot.

Frater Benedek nyitja előtte az ajtót. A küszöbön ott áll egy sugár dalia. Szőke haja vállán göndörödik vissza, kék szeméből mintha a tavasz nevetne. Öltözete rendben, akárcsak Hollós Mátyás trónszéke elől jönne.

- Nini Bebek! Akkor a szép Hedvig se lesz messze. Az is bizonyosan engem keres. - Megyek már, megyek, ott vagyok én mindig, ahol szükség van rám.

Pesthy fülébe fúrja ujját, mintha a sok fecsegést akarná belőle kitörülni.

- Ugyan mit kedvelhet királyné asszonyunk ezen a hosszúorrú csókán! Hogy csereg, mint szarka?

- A keserves asszony siratozza magát, máskor meg rakva méreggel vagyon, törökre, magyarra egy képen. Ha erőt veszen magán, hordatja halomba drágaságai maradtját, arany-ezüst marhát, mi kevese vagyon. Aranyos kupáit, nyakba vető láncokat, ezüsttel kihányt szép brokát rokolyákat, ingvállakat, nyestprémes bundáit, de még a házi oltárt is, füstölőt, mi-egymást, mint ha ki haza készül, Lengyelbe.

Az elgondolkodó csendességbe kívülről harsány kiáltás, éles dobszó tép bele. Török parancsszó. Odalent a lebzselők széjjelválnak egy csapat spahi előtt, akik a várva-várt tanácsuraknak nyitnak utat. Lehorgadt fővel, gyalogszerrel jönnek. Nemsokára a grádics aljáról hallatszik a lábak dobogása. A szobában levők az ajtóra merednek.

A máskor hangosak ugyan csendben jönnek fel a lépcsőn. De amint felérnek, Batthyány Orbán kivágja az ajtót s már onnan az asztalra csapja kucsmáját:

Petrovich fúva veti magát az öreg karszékbe. Le se veszi süvegét; két térde közt kardja, markolatán két keze, rájok támasztja állát s maga elé bámul.

Pesthyt, a szerzetest, Bebeket észre sem veszik. Verbőczy lassan leül a kis székre, kucsmáját az asztalra ejti, vele egy összegöngyölödő pergamentet. Sóhajtásképen szól:

- Lássuk hát, mi légyen valósággal az írásban - kockáztatja meg Markos Péter az ajtó sarkától.

Hárman is kapnak utána, kisimítják a kékarannyal festett lapot. Verbőczy megáll, köhögve fog bele a magyarázatba:

- Nemcsak hogy a régi tractát nem affirmálja, még több ízben adott szavát is corrumpálja, magát megfelejtvén, új resolutiót declarál. Usurpálja János király földjét, occupálja az országot a Tiszáig, - tolerálja mindöszvesen hazai iurisdictiómat.

Azt mondja a nagyúr: János király őtet hatta vót vóna tutorrá; mivel penig egy szegény asszonyállat, sem bölcsőben feküvő csecsemő ilyen nagy és gazdag országra gondot viselni nem bír, - az urak is, a hány, annyifelé, mindegyik a maga koncát lesi-kapja, azért Budát, kin az ő híre áll, kezökben nem hagyja, mert avval szégyent tenne elein. (Végighúzza ujját a sorok alatt, egy-egy helyen megáll):

- Ehol van: 'Én, a szultánok szultánja, koronaosztogató khákán... Ungürüsz vilajetet - ez Hungáriát teszen - meg Budun várát magam kezében megtartom, János szolgánk fiának, Isztfánnak Erdei szandzsákot rendelem, hogy földjét éljétek... Hogyha a királyfi a nagy isten kegyelmességéből húsz esztendőt érne, mindeneket neki vissza ereszt.' - Hát ennyi.

- Mi becse lehessen efajta levélnek? Keresztény ember nemde nem maga kezével kötelezi magát, akárha kezet adna, - ám a zultán neve ákombákomát abban tudós íródeák pingálja oda, - mi köze hozzá maga becsületinek?

- Ez okért küldék hát a sok selyem-atlac köntöst, aranyos kupákat, - csóválja fejét Podmaniczky János.

- No, Verbőczy uram, kegyelmed máskor bezzeg győzte szóval, - most ugyan szótalan.

Csakugyan olyan, mintha a koporsóból kelt volna ki. Ritkás ősz szakálla nem takarja el beesett arcának csontos vonalait, feketéllő völgyeit.

- Észbe kelletik venni, ma fordula ránk tizenötödjére Mohács keserves napja.

Battyhány szólni sem tud a nagy indulattól, pufók arca langal. Pestyéni felel rá, szája rángásával:

- Őtet hagyta vitézkedni, gaz barátja, törököt kongatni, maga kétkulacsos módra izengetett erre is, arra is. Most Bálint fejére zuhan a török boszúja.

- Nem tűr maga mellett senki fiát, egyet már félre tett a királyfi három tutora közűl. Csakhogy én atyjafia vagyok ám János királynak, rám hagyta özvegyét, árváját, - én nem tágítok!

- Levett kalappal állok én már a halál előtt. Rövid nap földbe nyom a nagy bíró. Törvényt állítottam, mint Mózes kőtáblái, hogy megtartsa a magyart. Immár összetörtek.

- A mi igazságot a török enged, attól felkopik az álla a magyarnak. Életem olybá van, akárha nem is lettem volna.

- Igazság? Justitia! - nyögi keserűn Verbőczy. Világéletemben csak utána jártam, de rá nem akadtam. Tán majd odaátal. Jaj-ország az, hol a vének keserűséggel szállnak sírjokba.

- Kár lesz, ha szóhoz jut. Hallánk elégszer, hogy a szavak elváltoznak száján: a fosztogató pogány az ő száján jó barát, a hunyászkodás haszon, a görbe egyenes, a vétkes ártatlan.

- Hogy a Boldogasszony mellett való cimeterium kis ajtaját megnyitá a németnek Pálczán Péter kisbíró uram, sokan lábok elébe ejték fejöket, Bornemisza házát meg széjjel rontatá, skófiummal kihányt szép köntösit a szultánnak küldé, - most ihol, valahány kapu, szabadon bejárhat a török.

Batthyány Orbán odaugrik az asztalhoz, kirántja fiókját, kihányja belőle a pergamenteket.

- Ravasz róka ő kigyelme, agyát kelletik kiontani, hogy szándékát lássuk - kiáltja a fiatal Verbőczy.

Pesthy visszasepri az írásokat az asztalfiába, közben szemével az imazsámoly felé int. Lehajtott fővel ott térdepel Fráter György. Heveskedésükben észre sem vették, mikor a benyílón át bejött.

- Térgyepelhetsz mán, gonosz barát, Isten se bocsátja meg, a miket vétettél!

A hatalmas alak fölkél a térdeplőről. Fehér reverendája szinte világít a homályos sarokban. Válla meghajlott, nemcsak a szerzetesi alázattól meg a térdeplőn töltött óráktól, jobban az élet terhétől. Amint szembefordul, déli tüzű szeme villogása olyan prófétára vall, aki megragadja az angyalt s el nem bocsátja, míg áldását ki nem csikarta. Kemény hangja szólal:

- Tartsunk hát ítéletet fölöttem. Hallom mondattanul, tudom magam eszétől is, mi sustorog minden lélekben: ki készíté vitéz Valentinus Töröknek a vermet, rabságba esnie? Legélesebb kardunk törött ketté benne, cselekedhet-é ilyet közülünk való? Nagy jó vitéz vala, sokat ártott a pogánynak, de felette igen mutogatá magát. Nem ezer huszárral mene alá zultán elejébe Kelenföldére? Mire jó hatalmat mutogatni a hatalmasabbnak? Magára vessen ő kigyelme. Eszét bizony kardja tokjában hordozó. Ki tudhatja azt is, meddig maradhata vélünk? Tudvalevő, csak Debrecen városáért álla János király mellé, többért megújra másfelé nézne. Majlád ellen biz'a ki nem rántá kardját király parancsolatjára. Maga szerencséjét szolgálta, nem urát.

A barát előrelép az asztal mellé, félrehúzódnak előle, ő mindenkinek szemébe néz:

- A nagy szó, kit kegyelmetek fejökben forgatnak: ki csalogatta síppal a karvalyt, hogy fészkünkbe szálljon? Hát kérdem én is: ki hozá nyakunkra a törököt? Én-e avagy néhai való szegény János király, kit annak utána is együtt szolgáltunk mind valamennyien? Nagy fennyen dárdára szúrták kegyelmetek Rákoson a végzést, hogy nemzetségünkből való királyt kévánnak, - de vajon meg birtuk tartani?

- Biz elveté magától a szemérmet, szegény nagyiható. - A rácaival urkodott rajtunk!

- Mohács után a reménység kapujában állott. De kopiája szalmából vala szegény fejének. Erőtlenek, hová folyamodhattunk?

- Megmondta jó Perényi: inkább kis ideig németnek szolgálni, mintsem töröknek örökké.

- Most is amondó vagyok, - teszi hozzá Podmaniczky - bízzunk az egekben, de jó, ha az ember maga is ügyel magára. Kinek hol háza, ott vagyon lakása.

- Ferdinandus csak szélibe lépe az országnak, a török közepébe tapos, - tüzeskedik Batthyány.

- Értük volt már, hogy benn üle Ferdinand Budában - vág vissza György barát, - de a töröknek puszta szele kiveté belőle, mihelyt Lándor alá lépe. Két teljes esztendő tele a váradi békétől, meg tuda-e oltalmazni a töröktől? Kiben lakoznék egyéb szándék, mint hogy sem töröknek, sem németnek Budát meg nem adnája? Hanem imhol, a római király e maroknyi várnéppel sem bírt meg, vele összebírva a török bennünket is kiseper vala a várból. Nem gonoszbúl járunk, ha a török némettől is, mitőlünk is vette volna Budát? Emígyen nekünk nem ellenség. Tenger fövényével akarnánk szembe szállni? A kis Dávid egy parittyával leüté Góliáthot, tudjuk, de melyünkben lakik tehetség a csodatételre? Rosszabul is lehetne vetve fejünk alja. Két ellenség kevesebb az egynél, mert egymással verseng, egyik a másikat emészti.

- Fogasabb prókátor kegyelmed Verbőczy uramnál - mondja fejcsóválva Bajoni.

- Rajtam állott talán, hogy legyek, ne legyek bizodalommal a szultán irányába? Jött, akart, parancsol.

- A krónika levelén vér alvad, árulás sziszeg a betűkből, azhol mirólunk szól. Az alja nép kipécéz egyőnket, a kinek felrója; én rám mutat ujjal, de kegyelmetek tudói: együtt valánk abban.

- Verbőczy nagyuram az írott betű embere, abba veté bizodalmát mindenha; a szultán széjjeltépte. Tetszett az Úr ő szent felségének nekem olyan elmét adni, ki a földön járjon, ha onnat elzavarják, törekedjék a vízben alá nem merülni: ha a víz elapad, kísértse meg a levegő-eget, - csakhogy édes hazánk megmaradásán serénykedjék.

- Ne felejtsük János király szavát: Erdélyből vissza lehet szerezni az országot.

- Bölcs szó - ejti bele Bebek, s belépirul, hogy az urak dolgába mert avatkozni.

- Bizodalmam vagyon, ezért hálákat adok; majd megkeresem azután, hova tudom kötni.

- Reverendissime szava legalább egy pislákoló reménséget gyujta - szól Petrovich. De fő nélkül ne kóboroljunk ám! A zsidókat is vezérelte a pusztában Mózes.

- Egy verembe esénk. Vagy tán itt maradjak szultán káplánjának, vagy a zsidó temető csőszének?!

- Hanem még ez ideig nem szóltunk királyné asszonnyal. Jelentsen meg nála, Bebek úrfi.

Keresztül mennek a megvedlett termeken, Mátyás ebédelő palotáján. Eszökbe jut, mikor János király lóhús-tokánnyal vendégelte meg a főpapokat, hogy ne csak ő élt légyen ilyen tábori eledellel; mert ilyen tréfái voltak, miközben elveszté az országot. A falakon málladozó festmények, leszaggatott kárpit. Az aranyozott gerendájú terem sarkait pókháló homályosítja, a másiknak menyezetén meghalványodtak a pingált égi plánéták, az Ikrek, a Skorpió, Mérleg, azon módon, amint Mátyás születése órájában álltak.

Egy márványba foglalt ajtón Bebek előremegy. Az urak az ablaknál álldogálnak. Egypáran letekintenek az udvarra, hol üresen szomorkodnak az elhurcolt szobrok talpai. A falon a napóra éles vonallal rajzolja az idő tűnését. Mások suttogva szót cserélnek, körül pillongatva.

- Tanácsos szemmel tartani a fortélyos vén elmét, ha megbotlik, hanyatt ne vágódjunk vele mind valamennyen. Tudván vagyon, ő vala szerzője a váradi egyezségnek; a szerént János király, mig él, békén birhatja vala a kezén tartott fél-országot, holtával penig Ferdinandusra szállítja. Mégis a barát mingyárást házasságot szerze Jánosnak, hogy fiat támasztana neki, az ki ne hagyja apja örökségét. Ígyen csalá meg Ferdinandust.

- Való igaz, lelke rajta! Csakhogy ennek köszönjük, ha még vagyon egy darab ország, azki magyar - védelmezi Markos. - E nélkül királyné asszony is mind fiastul földönfutó lenne, - mégis szünetlenül háborog a barát ellen.

- Királyné asszony is csak megcsalatkozék, mivelhogy imhol a pogány tuljára a barát nagy eszén - veti ellen Pestyéni.

György barát külön áll egy sarokban, magára, elgondolkozva. Vonásait megmarkolászta a garázda gond, haját meggyomlálta az idő, csak homloka fölött hagyott egy csimbókot, mint a borotvált fejű mozlimok viselik, de szemének parázsát nem hamvasztotta meg hatvan éve. Balszeme fölött forradás vereslik, harci emlékképen. Ritkás szakállában még megbújnak az ősz szálak. Batthyány elnézi. Fehér csuhájában óriásnak látszik, pedig nem magasabb egy megtermett embernél, de van rajta valami, ami megnöveli: az erő meg akarat, szemében. Batthyány Padovában tanultában látott ilyet írott képeken, hogy aki több, termetesebbre van pingálva a többieknél. Így helyhezteté közibénk a végzet, - gondolja. - Izmos tagjai inkább vért, mint csuha viselésére termettek. Testéről hadviselő pápát pingálna olasz pictor, fejéről egy alchimistát, aki éjtszakáit titkos tudományok fürkészésében tölti. Bibliai királyokat láttam ilyeneket, nagyszemű turbános főpapokat, akik alázatosak Isten előtt, de ravaszok és hatalmasok a földön.

A királyné szegényes udvara körében, széke előtt állva várja az urakat; mellette ott a királyfi bölcsője. Szemében szikrák pattognak, karcsú alakján végigreszket az indulat, ujjai melle csipkéit babrálják, haragosan méri végig az urakat.

- Valahára eszébe juték tanácsuraiméknak. Búcsúvenni legalább megjönnek.

- Nem búcsúvenni, Serenissima Domina. A tehetetlenségben immáron sajdítjuk jövendőnknek útját. György barát mutatá meg.

Izabella szemében villámok gyúlnak. Hosszan gyűjtött mérgét szapora szóval önti György barát fejére:

- A barát! megint a barát! Még most se látjátok, hogy szó meg szándék nem egytestvér nála. Egy fonton kétfelé mér. Na hát én asszonyfővel okosabb vagyok. Nekem felelj, barát! Hova tetted esküdet, hűségedet, országomat? Neked ugyancsak kötelesség a hűség, hiszen mi voltál te? A Zápolya-ház kenyerét etted, kályhafűtő apród korodtól fogvást. Most akkora tüzet raktál, megégünk benne valamennyen! Mért is volt szegény uramnak, királyotoknak, kirántani téged a Sajó-ládi kolostor perjelségéből?

- Nem gyengeségem elől bujtam én oda, hanem erőm elől, minek nem lelem helyét a világban. Hasznáért, nem kedvemért vonszolt elő onnat János király.

- A mi nyomorúság fejemet érte, te vagy okozója. Te jöttél érettem, eljegyeztél egy üres gyürűvel; csak írott képen láttam, kinek odaszántak. Apám uramnak sógora, első feleségének testvére vala, nekem hát nagybátyám, őszülő, fáradt ember. Apám lehetett volna; két kézzel tartotta fején a billegő koronát; ahhoz kellettem én. Országgal biztattál, királynésággal. Hol vagynak? Hitbérem, váraim török kézen; a mi pénzt az országba hoztam, abba is belemarkoltál, zsoldfizetni. Idesodortál, ebbe az átokverte nagyralátó familiába, ahol a koronáig repkedő álmokat hajhászott a tehetetlenség. Szegény királykodó!

Mindszenthy Gábor, János király hűséges embere, a királyné mellett áll, most megszólal.

- Ő szegény elmene, a koronát itt hagyá fiának. Utolsó idejében szelíd lélekkel volt.

- Te, pogány te, még hitemből is kiforgatnál, keresztény főmet a pogány talpa alá szegnéd. Immáron kivetnek palotámból is. Hanem ez már semmi! Legalább szabad leszek, haza megyek. Teneked, barát, a szultán nemdenem egy vég fekete bársonyt külde János királyt gyászolni benne; most öltözd magadra Budáért, kit te veszejtél el.

- Ihol a kulcsai. Nem tudom, mire jók, mert a kapuknak helyét se találni a leomlott falakon, nyitva az egész vár. Nesze, vidd a szultánodnak!

- Ketten jegyzik mívelkedetinket, királyné asszony. Szegény hályogos krónikás, a mit itt-ott elkap, másik a közönséges írásnak fölötte vagyon; nagy sokára érti meg valaki jó szemű. Erre bízom cselekedetimet. A hatalmasnak markában vagyunk. Holnap itt megütik a győzelmi dobokat, akkoron szultán parancsolatjából indulunk Lippára, mind udvarostól.

- Visznek, barát, visznek, akár a rabokat. - S lengyel szóval fordul lengyelei felé:

- Nekem nem parancsol tovább a szultán. Egy szál ruhában kimegyünk innen, kézenfogvást fiammal, ország nélkül, gyámol nélkül, reménység nélkül, de keresztény főmet nem hajtom a pogány sarka alá.

- János Zsigmond királyfi országunk királya, kinek felesküvénk. Hűséggel szolgáljuk. - Lippa te felségednek tulajdon vára.

- Én vagyok gyámola, tutora. Egytől-egyig javalljuk György barátnak szavát.

- A mi házat nekem építetek, ám abban lakjatok! - Aztán csendesebben: - Rendeljetek igavonókat, elhurcolni mozgó jószágimat.

- A királyasszony aranyos hintója épségben vagyon. Hanem lovunk nincsen. Csak a török adhat.

Batthyány az ajtón kívül visszamarad. Megakadt volt szeme a szép Kothyanowska Hedvigen, a ki olvadón Bebeken tartotta tekintetét. Most odaszól Bebeknek:

- Hallák-e kegyelmetek odabent? Boldogasszony templomából szélbe szórják a hamvakat; szent szereket, írott képeket máglyába hordanak, tüzet tesznek alája. A torony keresztjét letöré a pogány, ott fekszik a földön, az utca porában. - Ezt a német mégsem cselekedte volna.

- Nem is bocsátja hát ki kezéből a várat a próféta népe, hiába hiteget, - legyint keserűn Batthyány Orbán.

György barát intésére Benedek előhozta széles kalapját, hosszú botját, melyen kereszt van kifaragva felül, mint a remetékén.

- Hová gondol kegyelmed? Csak nem eresztjük vissza a farkas torkába? - fordul hozzá Petrovich.

- Ha elkapja, fej nélkül maradunk - tódítja Markos. György barát nem szól. - Már a kapualjból hallatszik fatalpú sarujának csattogása. A mint a kapualja árnyékából túlnan kilép a verőfénybe, szürke csuhája felragyog, alakja megnő. Most veszik észre, hogy a kapu sarkánál már török várta áll.

- Bennünket biztat, de maga nem győzi hordozni a jövendőt - fűzi tovább Verbőczy fia.

- Háborgatja a lelkiösmeret. Nem bírja elnyögni Buda veszését. - így Batthyány Orbán.

Ilyen beszéd közt érnek a kapu alá. Ott Verbőczy körülhordja szemét rajtok; megáll s megszólal tompa hangon:

- Hallgassatok rám, gyűlölködő feleim! Nekem sincs szívemhez nőve a barát, tudhatja minden. Soha nem felejtem, meg sem is bocsájtom, hogy követség örvén eltávoztatott János király halálos ágya mellől, a testamentom-tételtől, pedig én voltam a törvénytudó. Egyéb szándékimnak is nem egyszer elébök álla.

- Biz' a cudar volt kigyelmedhez. Felel is érte a másvilágon, vagy még ezen!

- Most megintelek benneteket. Én is vétkes vagyok. Magam vádolásával szállok síromba; átkozhatom magamat, gyűlölség, pártosság s a hitiszegő törökbe, ellenség segítségébe vetett oktalan bizodalomnak okáért. Okuljatok a mi példánkon. Vessétek félre a rút gyűlölködést, alattomosságot. Ha ki az ország szekerét vonja, ne álljatok útjába ennen károtokkal. Ha ki közöttetek különb, akárki legyen is, ne tépázzátok. Elvész az a nemzet, ki jó fiának gáncsot vet. Szűnjetek meg ettől, avagy a most való 1541. évet oda írhatjátok Mohács keserves napja mellé. Addig tart Mohács, annyiszor fordul ránk, valahányszor ország java helyett egymás kárára törekedtek. Meg ne ássátok sírját kicsi Erdélynek is!

Most szívéből szólott, nem a törvény nyelvén. Még egyszer gyönyörködött hangjának zengésén, láthatta szavának hatalmát. A fejek lehorgadtak, a szemek a földre néztek, az elmék a szívekbe. Egy pillanatig. Azután mindenki a maga bajára eszmélt, tennivalójára: mindössze egy fél nap meg egy éjtszaka még övék Budában.

Rákos mezeje egy fakó homoktenger. A csípős szeptembervégi szél száraz hullámokat söpör rajta; a forgatag néha sudár oszlopot kavar a porból.

Itt-ott látszik egy-egy gyöpös sziget, gyalogbodza teng ott, ökörfarkkóró elvirított szára, király-dinnye eregeti széjjel húsos indáit.

Hosszú sor szekér húzódik a pusztán, lomhán, tekervényesen imbolygó csíkban, mint valami óriási hernyó.

Elől egy szíjon ringó, kétfelé eresztős fedeles hintó jár, hat csapzott szőrű kis mokány ló vonja nagy igyekezettel. A szironnyal kivarrt bő hám szemlátomást nem rájok volt szabva, a nyerges lovon rojtos ostort suhogtat a cifra kocsis, az első párt fullajtár igazgatja, hátul a csatláson két csatlós. A hintó-szekérben Izabella királyné ül kedves udvarhölgyével, Kothyanowska Hedviggel, szemközt a gyermek a dajka ölében. Utánok egy orsós szekér halad s egypár bőrös szekér, sátor-ernyőt tartva a kényes udvari népnek. Ezeket már ökrök meg bivalyok húzzák, mint a konyhás meg a málhás szekereket. A süppedő keréktalpak felsodorják a száraz homokot, szakadozó rongyokban mállik vissza.

Messzebb hátul egy fótja török lovas kíséri a néhány szekéren költöző országot.

A szekerek körül vagy harminc kis rác ló poroszkál kedvetlen nemes urak alatt. Köztük három hófehér paripa ficánkol, arannyal kihányt csábrág alatt; a szultán ajándékai a királyfinak. A paripák üstöke fel van kötve szironnyal, farkuk berzsennyel festve, de már veszti színét. Egyiket Batthyány Orbán üli, a másikat Bebek, s a döcögő hintószekér körül parádéznak velök. A harmadikat vezetéken tartják a temesi grófnak, de Petrovich inkább rázatja magát kis kócos rác lován. A tanulatlan pára nem érti a dolgát, ha a sarkantyú hozzáér, rögtön keresztbe fordul.

A temesi gróf hátraszól fráter Benedekhez, aki a kantárszárral csapkod lomha gebéje füle közé, hogy el ne maradjon.

- A szent atya aligha el nem rágta a kötőfékszárat, vagy kerül elő, vagy sem.

- Könnyű neki! Ha mit a barát vétett, a püspök feloldozza. Fránya egy pap az!

- Látszik, hogy a magnificus comes nem a mi vallásunkban él, engedelemmel legyen mondva. Ország-világ tudja, fel se kenette magát püspökké, Remete szent Pál rendjének szürke kámzsáját viseli ma is; szerzetes marada.

- Minek is, - veti közbe Markos - elég, ha a püspöki jószágokat kezében tartja.

- Ország javára megy. Püspök sem ebédel egy nap kétszer. Most is tudnivaló, hogy Pest sárfalai alatt marada el, s immár azóta is éltünk gondoskodásával. Avagy ki más küldötte ezeket a lovakat?

Rákos pataka keskeny árokban szivárog, két partja zölden vidítja a szemet. A törökök rögtön ellepik hosszában a partot, itatni. A szekérsor is megáll.

Az őszi alkonyat lila párázatában még ide látszanak a budai hegyek, ölükben tartják a várhegyet; tájékozott szem ki tudja venni a palota ormait. Esztendeje még, Izabella ott szült magyar királyfiat.

- Tovább! Tovább! Utánam néznek a budai hegyek! Nem akarom, hogy lássák nyomorúságomat. Ne lássam őket többet!

Az ostor pattog, a lovak nekifeszülnek a hámnak. A hintó körül álldogálók cihelődés közben porfelleget vesznek észre mögöttük. Az ijedtség megcsapja szívöket szárnyával.

- Na biz'a, még vissza tereltet a fene szultán - villan keresztül Petrovich fején.

Rendetlenül szétterült kis csapat közeledik. Magyarok, legelől György barát.

- Tetszett nevetnie a szultánnak, hogy lovakért kértem, merthogy magunkéit megevénk az ostrom böjtjében. Hintós lónak maga is híjával vagyon, azt mondja: - válogassak a szarvalt ménesből. (Az ökrökre mutat.) Így hát Pest városában szerzék egynéhányat, ökörért cserébe. Egy szekér karabélyt is külde a szultán.

Tréfás kedvét meghazudtolja arca, melyet szürkévé sápaszt a gond pókhálója.

- Egynémely nemes urak Budavár alá igyekezének, a Tisza mellyékéről, a hadhoz meg udvarlására annak, akit illet. Magunkhoz szakasztám.

Azok már nagyban paroláztak régi ösmerőseikkel [...]^* Drágfy Gáspárt, a zarándi főispánt, Pathócsy barátját; mindegyiket kiséri jó egypár fegyveres.

- Egy csapat rác vitézt is hozok, kiket megkarmolászott az ostrom, nem kívánkoznak a török kenyerére.

Az első szekerek már tovább indultak. A lovasok utánok ügetnek. Egyik ernyő alól éles hang sivít György barátra.

- Még szemünk elébe mersz kerülni, koldustarisznyás kincstartó! Ökröket fogatsz a kocsink elejébe, világ csúfjára! Igy kell egy királynét az országába költöztetni, mi? Bezzeg máskép hivalkodtatok Krakkóban, lánykérőben! Akkor kilencszáz lovas toporzékolt bandériomban. Mi, becsületes lengyelek, kiadtuk, a mit igértünk, hanem azután itt - ez lett a királynéságból.

A kocsi nekilódul s félbeszakasztja a zsörtölődést. Petrovich a bajuszába dünnyögi:

- A szultánt kárpálnád, adta boszorkánya, az istállójáért, vagy kullogj gyalogszerrel, locsi-fecsi banya!

Éjtszakára egy nádas mellett ütnek tanyát. A neszre sűrű felhőkben rebbennek fel a seregélyek, a partról menekülő szárcsák, libucok a vizet szántva nagy csobogással bujnak a nád közé, a vöcskök visszaforgatják galléros nyakukat; a parti fövényen hosszúlábú vízicsibék futkosnak ijedten, egy fölriadt gém lassú szárnycsapással száll el a hold arany tányérja előtt. Jó időbe telik, míg nagy csipogás után elcsöndesül a nádas.

A szolganép leserül a szekerekről. Estári János udvarmester nagyuram sátor veretéséhez lát, hordatja a szőnyegeket a sátor földjére; Mineróna asszony nyugvóhelyet készíttet belőlük. Mind az asszonynépnek sátrakat vonnak fel. A mennyire lehet, még játszák az udvari életet, ámítják magukat meg egymást. Öreg Bajoni Benedek, az udvar sáfára, a konyhás kocsi után néz; Demeter rakja a tüzet, nagy-szurtosan, fejcsóválások közt hajtogatva, hogy őt készek lettek volna ott hagyni Budában, - egy jótét lélek nem akadt, ki neki szóljon, ha nem csupa szem-fül, azóta a pogány rabszolgája, vásárra hajtanák, eladni, igavonó barom módjára.

Éltesebb uraságok, Athinay Simon országbíró meg Mindszenthy Gábor, a fedeles kocsik ernyője alá húzódnak, a királyné lengyel udvari népe is. Petrovichnak inasa, lovásza cövekelnek sátort.

Messzebb a törökök cifra szőnyegekből emelnek sátrat a kísérő csausznak, Dsafer basának, s békót vetnek jóvérű lovaik lábára. A sűrűsödő homályban tűztől-tűzhöz árnyékok bukdácsolnak, vaskondérokat cipelve, a meglibbenő szellő birkatokány illatát hordozza felőlük s halk énekszó foszlányát, tovább-tovább hullámzó jókedv hangját hozza el a csöndes magyarokhoz.

A rác katonák közül egy-egy éles kurjantás hasít bele az éjtszakába, civakodás, szitok zaja keveredik össze hangos nevetéssel.

A magyarok fölött néma az éjtszaka. A sátrak előtt aszú nádból tüzet gerjesztettek a szúnyogok ellen, lomha fehér füstje haránt kúszik a földön, csípi a szemeket. Egyik sátorból még kihallatszik Mineróna asszony éles hangja:

- Mikor érjük már azt a folyó-vizet? Úgy belep a por, hogy végtére még eltemet. A fogam közt is recseg. Beh hosszúra nyúlik ebben a kis országban a mások földje! Egy királynénak nem is volna szabad, csak tulajdon földjére lépni. Azért királyné! Ott majd csak jobb lesz, ahol ő parancsol, minden ház az övé, minden teremtett lélek a szolgája. Meg se kellene állni, míg oda nem érünk.

A férfinép gúnyos mosolygással néz össze a sátor körül. A királyné sátrának nyílásán egy pillanatra Jadwiga tekint ki. Könnyű mosoly röppen át arcán: igen, ott nyujtózik köpönyegén Bebek, hanyatt, egy nádbuzogányt csóválgat feje fölött, úgy hajtja a füstöt. A leányfej egy hosszú pillantás után eltűnik.

A temesi gróf könnyű háló-subában, hálósüvegben még kiül sátra elébe. Batthyány Orbánnak heverő pokrócot terítnek szolgái; ő maga nyergét készítette oda feje-aljának.

- Fene ette ezt a forgandó világot - dünnyögi Petrovich. - Valahány vérnépem, pelyhes ágyban, medvebőrös lócán, én meg vénségemre hideg ősznek kezdetiben ha nem puszta földön, hát szekeren, sátorban. Háborúságban próbáltam eleget, elég volt belőle.

- Még szerencsés, akit bár akárhol, akármikor pelyhes ágy vár. Hej, sok fekvő jószágnak lába kél mostanság! Úgy repülnek a Ferdinandus pártján ügetők markába, akár a kezes madarak. Kegyelmed Temesvára úgy áll falvaival, akár a Fiastyúk az égen. Nekem bezzeg csak paripám háta a váram; mégse legyünk panasszal.

- Tanácsos volna ám előreküldeni valamely kémlelőt, széjjel nézni a Tiszán túl.

- Mondta? Már ezt is mondta az ármányos adta! Már ha mondotta is, mégis csak jó volna.

- Szentigaz, nem nagyon igyekeznek elébünk az erdélyi urak. Ki tudja, mire érünk oda?

- Elkelne bizony egy jártas vezető - szövi tovább a szót Báthory András. - Hagyján, míg a homokba tart, hanem majd a Tisza körül a lápok, sömlyékek, turjánok, békalencsés szittyók... Leszen drága dolga a hintószekérnek.

- Rendelt már a barát valami szecsói jász embert, pákász félét, kivel már járt erre.

Batthyány szeme egyszerre megakad a homályban egy mozgó emberi árnyékon, amint a kis tábor szélén a törökök felé húzódik. Megismeri, zöld köpönyegében György barát az az árnyék.

- Lám né! a barát - súgja Petrovichnak. Ekkorra már Demeter is melléjök lopódzott, s a földön kushadva, szemével intett György barát után. Biccent a fejével s a földhöz lapulva, utána sompolyog.

A csausz sátra előtt árnyékok mozognak a hamvadó tűz kétes világában. Demeter annyit lát, hogy a barátot elnyeli a sátor nyílása.

Odabent György barát török módra köszönti a győzhetetlen császár kardos karját, minden muzulmánok örömét. Köszöni a kíséretet. Azután megviselt kámzsája zsebébe nyúl, s tenyerén drágaköves ragyogványok csillognak. Török módon, cikornyásan beszél. Eltanulta.

- Ezt a kösöntyűt a szépséges Mirmah szultánénak küldi szegény bujdosó királyné, köszöni jó szavát, kéri, emlékezzék róla ezután is. Csekély emlék ez: csak az első betű, ha jobb sorsa fordul, egész verseket fog hozzá fűzni, hogy kimutassa háláját. Ezt a gyűrűt pedig vedd magad, vitézlő csausz, a felséges királynétól, köszönetül, hogy az üzenetet elviszed Rusztán basa szépséges feleségének. Magam, hazátlan koldus szerzetes, csak alázatos szolgálatomat ajánlhatom világhíres uradnak, koronák osztogatójának, a mi urunk urának, a ki minekünk is urunk. Esedezem, vitéz uram, ajánlj égig érő trónuson ülő uradnak, értelmem, akaratom, szolgálatom mind övé. Nyisd meg szavunknak az ő fülét, hogy ha valaki ellenünk szegülne, akik az ő akaratán járunk, tegye, hogy írott szavai fegyverbe öltözzenek és erővel cselekedjenek.

A jámbor pasának eszébe sem jutott abban kételkedni, vajjon csakugyan a megszomorodott gyaur szultána küldé-e a drágaságokat.

- Az én dicsőséges uram, kinek lába porához borulok, Allah árnyéka a földön, megmutatta végtelen kegyességét, mikoron Erdély szandzsákot ajándékba adta a Kralicának meg Isztfán királyfinak, téged pedig, aki a keresztények imámja vagy, úrrá tett a te urad szandzsákjában. De vedd eszedbe, hogy az én uram mindeneket lát, mindent tud, a csalfaságot utálja, a szerint cselekedjél. Ne hallottad volna, barata, ahogy a ti nyelveteken neveznek, hogy holdtöltekor régóta kihallatszanak a Jézus hitén lévők dzsámijából az ezán hangjai, mutatva, hogy az iszlám házává válandó gyaurok országát a padisáhnak rendelte Allah! Másképen nem értem kevély gyaurokat, szegény mufti, fegyveretek és pénzetek nem hiányzott, karotok mint nem volt a hadakozáshoz.

A csausz beszéd közben kedvtelve nézegette a drágaságokat, s széles mosolygással kísérte ki vendégét. Demeter ezalatt meghúzta magát egy vadbokorban, most megint elfogta szemével a kijövőt.

A barát oldalvást csapott, a rác katonák tanyája felé. Tudott a nyelvükön, maga is az ő hazájokból való, minden szavuk ösmerős gyermek-emlék. Azok jól ismerték a vedlett palástot, gazdája éj-nap törette velök a puskaport, látták, mikor égő kanócot hajigált le a várfalról, még fülükben csengenek tüzelő kiáltásai. Ez az ő emberök! Lám most is közéjük települ, belemerít bográcsukba, velök dúdolgatja a guzlicás nótáját. A katonák kedvre gyultak, felemlegették neki: emlékezik-e még, mikor egy fáradt ágyúgolyó éppen ölébe esett a sátra előtt sütkérező vén német vezérnek. Egy legény el is mutatta, hogy' ült ott, szétterpeszkedve, a másik legény a golyó képében hozzávágta üres csajkáját, - ebből parázs verekedés támadt. Egy páran táncra kerekedtek tiszteletére. Ez az ő emberök! Az ostrom alatt Petrovich pénzelte őket, míg módjában tartott, de ők akkor is a baráthoz szítottak, aki köztük harcolt. El nem pártolnának tőle soha. Zsivió!

A zaj, a mozgás egy pár pillanatra elűzte György barát fejéből háborgó gondolatait; de aztán elhúzódott tőlük.

Demeter visszalopakodott, ahonnan elindult. Azok ketten várták. Petrovich végighallgatta a kém beszédét, s annyit mondott rá: Cinkos! Aztán behúzódott sátrába.

Lassan minden elcsöndesedett. A tüzek parázsban hunyorogtak. Csak az ökrök fújtak, egy-egy ló dobbantott, a szekerek láncai zördültek. A bujdosókat elnyomta, nem álom, hanem a fáradtság. A csend halk harangszóval ringott a fáradt csapat felett.

Izabella lehúnyt szeme előtt palotafalak döledeztek, beomló termek kavarogtak. Azután kinyilt a krakkói várkapu, pompás lépcsőkön szép olasz leventék rajzottak, zene szólt, egy ablakból anyja, Sforza Bona nézett alá a várudvarra. Izabella félálmában egy támolygó nagy betűkkel nyomtatott könyvet szorít keblére, Epithalamion, az ő lakodalmára írta Marzevszki Sebestyén, anno MDXXXIX. Ezt elhozta magával, kéznél tartja, mert a könyv boldogságot jósol a szépséges királykisasszonynak s ő ezt még várja a sorstól. Közben egy-egy könnycsepp ül ki szeme pillájára. Eszébe jut, amit atyjának eszelős bolondja mondott, a vén Stanczyk: 'Mért adod a reginulát abba a hadakozó országba? Építnél inkább laknia kőházat Krakkóban.' Meg a bajor követ, - ugyan hogy' is hívták? már nevét sem tudja, - ez már újasszony korában volt, ez is azt kérdezte: miért nem választotta inkább az ő urát, egy nap több örömöt látott volna, mint itt esztendőn át. Még Budán is kellemetes urak forogtak körülötte: Statileo, az erdélyi püspök, akivel olaszul beszélhetett, anyja nyelvén, a világlátott Frangepán kalocsai érsek, az öreg udvarbíró, Pestyéni Gergely, az agyafúrt Szerémi káplánt is szívelte, mert mindenkiről mindent tudott, ha nem volt is igaz. - Hanem most! Mi lesz ezután? Sóhajtása kérdez, sóhajtása felel. Két országon keresztül hurcolom bús árvaságom s árva gyermekem. - Csak azt tudnám, mi lenne jó fiamnak!

A temesi gróf félálomba sülyedt a korát megviselő törődés után. Álmában egy nagy medve kergette. Felriadt, megdörzsölte szemét, de az álom megint csak ott folytatta: a medve ráemeli talpát, ő nem leli kését, az állat kitátja száját - a medve feje egyszerre a György barát fejévé változik.

György barát mindentől félrehúzódva, bezárkózott a magányosság várába. Leteríti a földre avult, füstfogta zöld palástját, leheveredik rá. Kétszer járta meg benne a lengyel földet oda-vissza, a Kárpátokon át, gyalogszerrel, mikor János király ott volt elrejtőzve. Kísérője, fegyvere, elemózsiája nem volt egyéb, csak a fehér kámzsa. Ez jut most eszébe. Akkor koronáért járt. Az aranykarika szétpattant. Most újra bujdosó, a puszta földre hajtja fejét, s ki tudja, milyen holnapra virrad.

A hold fátyolon át néz a hűvös őszi éjszakába. A ritkás csillagokat néha kioltogatja egy-egy szélfuvallás.

György barát Boldogasszony-templomának csonka tornyát látja, kereszt nélkül, Budavár döledező falait látja omladozni; János király halott arca néz rá, azután egy turbános fej, s egy roppant kéz felemelkedik és földbe nyomja a várat.

- Én vétkem-e, hogy a vén Buda omló bástyái nem bírnak fittyet hányni mind németnek, mind töröknek? Én vétkem vajjon, hogy a templomépítő nem ácsolta oda jobban a keresztet, hogy semmi erő le nem törhesse? Miért szakad mégis én rám ez a kereszt, miért dőlnek énrám a várfal kövei? Hogyha golyó, kard nem bánta, ha Duna el nem nyelt, mért fullaszt meg magam vádolása, meg a ráfogások szemetes folyója? Nekem kell-é lakolni mindenek helyett?

Fejében egy nagy kerék kezd forogni s hordja fel az emlékeket a mult kútjából. Látja Kamicac várát, mint egy madárfészket kőszál tetejében, hallja testvérei zsivaját, anyjának szavát: Te belőled papnak kell válni, papnak bizony. Majd rásegít a nagybátyád, csak viseld jól magad.

- Mi hozott ki onnan? Minek volt nekem a Zápolya-házat szolgálni, lánykérőbe menni? Minek volt nekem a páncél meg a kard, mikor olvasó lehetett kezemben? Átkozott a nap, mikor megcseréltem. - Mégis, hogyha én nem állok János király mellett, mire jut az ország?

A gondolatok úgy zörögnek fejében, mint egymásra hajigált kövek. Hengergeti s visszazuhannak rá, mint a Sysiphus sziklája. Az önvád körülfogja börtönmódra, tapogatja falát, rést keresve, nyílást egy sugárnak.

- Két malomkő között forgódunk, két világ, két hatalmas szomszéd közt. Hajdanta Bizánc volt egyik, a másik a napnyugat felőli népek. Egyik fegyverrel, másik síma ésszel.

Szinte hallja a forgó kövek zúgását, látja, mint sodródik közéjök világbíró Mátyás, gyenge Lajos király, a petyhüdt Zápolya, bőszavú Verbőczy, ő maga is, egész országostól. Ki van itt tengelyül rendelve a forgandóságban? Kicsoda keresi az ország javát a pártosok, maguk hasznát lesők, e pénzváltók, tőzsérek, izmaeliták közt? Elhagyatottak vagyunk, akár a fedeletlen ház. Két félországgá levénk, fél-láb, fél-kéz vagyunk. Mint farkastól bárány, széjjelhányattatunk. Úgy kell forgódnunk, mint kopók közt a nyúlnak, megkushadni köztük, hadd versengjen egyik a másikával. Folyvást lesni a mérleg nyelvét. Egyszer az erősebbe fogózni, máskor a gyengébbhez tenni a magunk erejét, hogy az erős le ne bírjon.

A fáradhatatlan agyvelő szőni kezdi a képzelődés és reménység pókháló-szálait. Behúnyt szeme előtt nagy messzeségek hullámlanak, a római király tág birodalma, Károly császáré, melyben nem áldozik le a nap, - a török hatalma, özönlő seregek, - azután ösmerős tájékok: erdős bércek, harsogó patakok, kis várak, - Kolozsvár, Lippa, - Erdély.

A nádasból előlopakodik egy róka, elülső lábát fölemelve széjjel figyel, szeme a parázsra mered, orrahegye szimatol, - azután elkullog a nád szélén.

A lovak feltartott fejjel, fület hegyezve iparkodnak, ösztönük érzi a párás levegőn a víz közelségét. Az emberek is serények; öt napi keserves út után nem lehetnek messze a Tiszától. Alig győzik kerülgetni a sok tocsogót, sömlyéket; mind a nagy víz ia-fia az már, melyeket elhagyogatott az ár.

György barát felügetett egy dombhátra, szeme fölé emelt kézzel kémlel előre. A láthatár alján szürke csík kanyarog: azok már a Tisza-parti fűzesek, itt-ott kicsillan a víz acél tükre. György barát olyan odafent a dombtetőn, mint Mózes, mikor meglátta az igéret földjét.

Nyargalton-nyargalvást jön már Bebek is, fehér paripáján. Előre vágtatott, messziről kucsmáját rázza, kiált is, nem hallani, de mindenki érti: a Tisza!

Az utasok fellélegzenek, a lovak vígabb ügetésre kapnak, - az ökrös bivalyos szekerek elmaradnak tőlük.

Még egy futamodás, s mindenki meglátja az ezüst színű bodor füzest. Ott kezdődik az új haza, Izabella királyné országa. Egy karcsú torony int feléjök: az már Tisza-Varsány.

A dereglyék nehézkesen ringanak a szőke víz hátán, az ár lefelé sodorja, rézsut veri parthoz. Az első dereglye a hintót viszi át, lovak, lovasok mellette úsztatnak.

A lovak vígan kocognak tovább a vízmosta, hepe-hupás parton. A fűz-sarjadék vesszői megcsapkodják a szekerek alját, oldalait, a lovak hasát is, hogy meg-megugranak tőle.

Egy bivalyos szekérrel fordul a dereglye utoljára. A szekér bakacsinnal van letakarva. György barát megvárja, míg partot ér. Pater Porembsky is vele, a királyné lengyel íródeákja. A fekete lepel alatt két halott fekszik, egy nemes úr meg egy kisasszony, lengyel mind a kettő, az udvari népből. A bujdosók kis csapatát halványarcú halálangyal kíséri, - a pestis.

Pater Porembskynek terhes a vándorlás. - Eb a lelke bitang törökjének! Így kivetni a pusztába királynét, gyermeket!

György barát odaszólítja Bajonit, kísérjék el Porembskyvel a szekeret a temető-kertbe, temessék el a két holtat.

Egy lesüppedt, dőlt tetejű ház előtt éppen kint áll az öreg pap. Hajlott vállán kopott, foltos reverenda, ritka ősz haja szállong a szélben, szemei sötéten néznek üregükből.

- Lengyel nemesi vér mind a kettő, világos, hogy az igaz hit vallói, - magyarázza Porembsky.

- De ebadta papja, ne árulgasd kedved szerént a malasztot! A temesi gróf nevében parancsolom, - hallod-e?

- Eltakarodj tőlem, bestye lélek, pokol fejedelmének szolgája! Tán nem tudom, hogy eretnek a gazdád? Még szentelt földbe akarná temettetni a pereputtyát! Pokolba velök, veled együtt!

- Ide hallgass reverende páter, az én szavamra. A te uradnak, a nagyváradi püspöknek parancsolatja, add meg a végtisztességet a két jámbor holtnak, hogy az örök világosságba költözzenek.

- Micsoda!? Hogy én egy püspök parancsolatjára? A püspök parancsol, akinek akar, - fogadja, aki akarja. Nem tudjátok-e, ti világi hiúságokban fulladozók, hogy néminemű Luther Márton végit veté a püspökök uraságának. Pap mint pap! Ha úgy a lelkin viseli, temesse el maga.

Bajoni már kardjára tette kezét, Porembsky csendesen súgott neki valamit, amit az öreg így fordított magyarra:

- Halld meg, gézengúz cudar pap, királyné ő felsége utazik erre, a megholtak az ő udvari népe voltak, ő parancsolja eltemetésöket.

- Micsoda!? Zápolya? A föld népének hóhéra, aki Dózsát tüzes vas székbe ültette! Ohohó! Azóta maga sül a gyehenna lángján. Átkozott, aki neki vagy akármi ivadékának szolgál.

- Lassan a testtel, vén izgága! Királynéd bizony, mert csak az ő szárnyának alatta van még magyar ország. Budában a török.

Tovább indultak. Még látták, amint a vén pap levegő után kapkodva, megnémulva, szemét, két karját az égre emeli, onnan várva bizonyságot, hogy nem igaz a szörnyű szó.

A mezőn már egész kis tábor nyüzsgött. Szekerek, lovak megsokasodtak. A hír úgy szállt, mint a sebes szárnyú madár, a török alattomosságáról, Buda elvesztéről, a bujdosó királynéról. Az alföldi urak kétségbeestek a pogány hitszegésén, iszonyodtak attól, hogy igája alá vesse őket a hitetlen pogány. Egyik azt gondolta magában:

- Isten hozzád, kedves házam! Inkább, mintsem húgomra, lányomra vesse szemét ebhitű pogánya.

Másik: - Világéletemben János királyt szolgáltam, majd csak jut egy morzsa özvegye asztaláról is. Király szegénysége még gazdagság kisebbeknek.

- Olcsó lesz itt a bot, ne én rajtam kezdje a kádi - így a harmadik, negyedik. Szekérre hányta a mozgathatóját, felültette családját, hajtót rendelt a lábas jószágnak s indult a Tiszához. Itt összeverődtek, dicsérgették az eszöket. Urak is vetődtek, tíz-húsz fő lovassal. Nagyban paroláznak.

- Hagyják el kegyelmetek! Jó a vagyon, jó, jó, hanem a becsület csak több.

A közrendűek rezsegve özönlik el a jobbágykunyhók környékét, akár a hangyák. Itt is, ott is egy-egy reszkető anyóka kukkan ki a küszöbön, ijedten visszahúzódik, az ajtót is behúzza maga után. - Jaj, ez a Sisera-had! Uram bocsá! Elköltik az utolsó falatot, ami van a háznál. - S a megszegett cipót ruhába takarva bedugja a gyékény-dikó kacatjai alá. A sarokból a vén ember rászól: Csinyján hé! bot a bére szegénynek, - nem tudod?

Egy pozsgás menyecske sietve igyekszik hazafelé. Markos György elkapja karjánál.

- Egy szóra, hugám! Nem terem tinálatok férfi ember, egy szál se? Merre van az urad?

- Hagyd el, olyanok ezek, akár a föld röge: ha lekaszálják, megujra terem. Ez legalább szerencse.

Egynéhányan a királyné kocsija körül tanakodnak: hol keríthetnének neki éjjeli födelet. Tudtak ugyan a faluban egy kastélyt, arra számítottak, csakhogy félig leégett, kopasz falai feketén, ablaküvegei vakon meredeznek a dombról. A királyné visszaborzadt tőle. A mezőn megpillantott egy alházat, almafák hullongó piros lombja közé bújva, éppen rajta időz az estvéli simogató napsugár, - erre támad kedve.

A leányzó köténye csücskét rágcsálta bámultában; nagy lassan húzza ki fogai közül. Nagy lélegzettel halkan mondja:

- Lássuk, kedveli-e a vendéget? Uccu, lódulj, készítsen szállást a királyné-asszonynak, egy-kettő!

A lány a földbe gyökerezett, úgy kellett nekilódítani. A nemzetes asszony nevetve lehordja:

- Mindig is így utaznak azt a királynék, ekhós szekéren, mint a cigány kovácsok, - oszt éppeg én hozzám. Az a!

A nemzetes asszonyban meghűlt a vér, térgye is megroggyant, hanem összeszedte magát, haját, ruháját lesimítva elébe ment a vendégnek, s már a sütés-főzés gondja járt fejében. Mikor a halvány szép arcot, ölbeli gyermeket meglátta, elhagyta a félsz, csak az anyát nézte s lelkem királynémnak, galambomnak szólította.

- Túlságos tisztesség ez ennek a szegény hajléknak. Ámbátor rendes ember volt az én jó uram, Isten nyugosztalja, magam meg Kenéz-Konyáry Juliánna volnék, valaha ez is nagy familiának számított, földesurak voltak Szabolcsban, Békésben, a Zeleméri pusztán, csakhogy elpörölték jussunkat a papok, Isten akárhová tegye őket! Hogyha lealázza magát Felséged hozzám, helyét is megfúvom, ha le akar ülni, - de bizony szegényes itt minden.

- No hiszen szép országba leve jövetelünk, - sápitozott. - Az sincs, hová tisztességgel lehajtsuk fejünket, pedig elég volt a sátorozásból. - Jaj, ez a szegény gyermek, szegény gyermek! - No emberek, ne tátsátok a szátokat! Hol van Bajoni uram? Elő a málhás szekerekkel!

A tömegben egy torzonborz, mezitlábas barát lökdösődik, födetlen fejű, bozontos ősz szakállú, kezében keresztben végződő hosszú bot, megkoszorúzva elszáradt mezei virággal, válláról kolduló tarisznya s egy tök-kobak csüng. Kapkodja fejét, izgatottan keres valakit, - észre is veszi György barátot, amint a kopasz dombon álló, fából összeboronált kis templom felé megyen. Nyomába ered, utoléri. A domb körűl alacsony sárfal fut, ahol leomlott, rőzsével rakták be, vesszőből font kapuja kidőlve, a földön. A falon belől a temető, a horpadt sírokon aszú fűvet borzol az esteli szél. A fal tövében ott az új sír. Még ott a halottak üres szekere, az ökröket kifogták előle.

- Bár tépnék ki nyelvemet, hogy ne tudnék szólni! Sodoma ez, atyám! Azelőtt, reverendissime, a magamfélének becsülete volt az alja-népnél, most...? Hamarabb nyit fület az izgága heretnek prédikátoroknak, szerte bujkálóknak. - Elfulad a felindulástól. Magából kikelve, szinte eszelősen beszél, szeme előre mered, ősz haja lobog a szélben.

- Vagyunk immár csak szidalom a mi szomszédinknak. Közelget az idő, látom, hogy pogányok égetnek, dúlnak, nagy sok árvákat köztünk hagynak. Sokakat elszakítva nemzetségöktől, kötözvén viszik pogány országokra, - kiért Isten verd torkon!

Beszéde közben a kápolna megől egy fiatalabb szerzetes jön elő, főhajtva, keresztet vetve magára.

Az öreg szikrázó szemmel néz a zavaróra, s midőn György barát ahhoz fordul, háborogva elsiet.

- Jártam Szentpály uram ő méltóságánál. Jól emlékezett a régi időkről, mikoron püspök atyám Lengyelben segedelmet keresett nála néhai való János királynak. Asztalához becsült. Hidegfejű ember, de most biz ő is más szél szerént forgódik. Ráérünk - azt mondja - a királyfi mellé állni, ha már jobbat nem várhatunk. Szent-Benedeken, Kornis uram ő méltóságánál, több urak valának, azok is csak úgy, immel-ámmal. Hogy majd a jövendő tanácsot ad. Váltig erősködtem, hogy a magyari urak már felesküdtenek a királyfinak, nem puszta szóval, hanem valósággal trónusra ülteték Rákoson. Rákos maga is elveszett, - mondják. Esküdtek azok már mindenkinek, vetik -, ha elvállalták, annál jobb, legyen övék, ideátal úgysem kell. Bethlen Farkas mindenekben állja szavát, talpig ember. Tomory Miklós, az igen, mivelhogy őtet sok szúrós szaváért kikergetni készüle Majlád az országból. Perusyth - ő hiszen sógora püspök atyámnak.

Most egy lovas ember üget el a kerítés mellett, György barát láttára ledobban nyergéből. Oroszi Kis Péter, a kincstartó leghűbb hírhordója. Mindjárt elébe lép, süvegét hóna alá gyűri, ritkás haja izzadtan csapzik homlokára. Egyéb köszönéssel nem tölti az időt.

- Hej, nagyuram, eszement világ van odabe. Kibeszélni is keserves. A hány várkapitány, mind maga urának tartja magát, parancsot nem ösmer, maga árulja hitit jobbra-balra. Különben az urak is. Az ám: Majládot úgy keríté kézre oláh Péter, lakomára csalta, kezeseket ada érette, csakhogy fortélyosan, csupa cifrán felruházott közembereket. Hogy aztán nagy magabíztában elmene, lakoma közt tulajdon övjével kötözték meg kezét. Annak okáért beszélem, mert kincstartó uramat okolják, hogy benne lett volna keze a dologban. - Cinkosát, Balassát, az Imrét, már rég kikergeték, át Magyarországba.

- A régi hűvek? - hát... még csak gondolkoznak. Majlád alatt megkóstolták magok uraságát: mi az, ha ők tesznek urat, kit markukban fognak. Mi keresete itt királyné asszonynak, idegen létire? Van itt parancsoló fölös számmal. Egy csecsszopóval akarja megorvosolni sok bajunkat? Megkövetem, kincstartó uram ellen is tüzelnek. Őtet bezzeg ösmerjük, azt mondják. Soha egyébért nem jőve, csak adóval nyomorgatni. Ha mink volt, elhordá, semmi keresete nálunk továbbat. Sokan akár kardot rántani készek, hogy be ne eresszék Erdélyországba a királyné asszonyt.

Kis Péter zavartan, gondolkozva csavargatja nyakát, szeretne jobb hírt mondani. De a barát már indul.

Másnap reggel György barát szemben volt a királynéval. Egész úton kerülték egymás látását, most megilletődve tartották egymáson szemöket. A püspök szeme ellágyulva simította végig a királyné megkeskenyült arcát, fáradt szemét, elcsüggedt kezeit. Izabella tekintete titkolhatlan meglepetéssel állott meg a ráncokkal barázdált arcon, melyet ellepett a gond szürke pókhálója, a fakó szemen, melyben kialudt a régi villogás, a meghajlott vállon, melyre most egyszerre rátette kezét az eddig kíméletes hatvan év. A kölcsönös szánalom megenyhítette őket egymás iránt.

Ott volt Petrovich is; résen állt, hogy a varázsló négyszemközt meg ne lágyítsa a királynét.

- Hová jönnek elébünk, fogadásunkra az erdélyi Rendek? Immáron magunk országába jutánk. Mostanáig nem volt velök találkozásunk.

- Még odáig hosszú útja lesz a türelemnek, Felség. Csak a töröktől való félsz tartja nyitva előttünk az utat.

- Ne ejtsd ki előttem a pártütő nevét! Szegény urunk betegen indula elnyomására. Attól lelte halálát.

- Szélbe vetették a szót, széjjelhordta. Tulajdon a mi szavunkat kiálták, kivel trónusára ültettük vala János királyt: 'a magyar legyen úr a maga országában'. Sokakat megédesítének szép igéretekkel. Felségednek is szép szókat kelletik osztogatni, aranyat csörgetni, - makkot a kondának! Hiába! Ilyen az ember.

- Kinek volna, ha a fejedelemnek nincs? Volt már, hogy az erdélyi urak az egyház javaira fenték a fogukat. Onnan még telik.

- Megoldott szájú zsák hamarost kiürül. Seperjen mindenki maga háza előtt, magáéból osszon. Imhol az új hitű, az heretikus. A gróf, lám, nem átallana templomi feszületekből pénzt veretni, zsoldosok szájának betömésére. - Mekkorig szándéka Felségednek e helyben mulatni?

- Csinálják erősen a lakópalotákat, megnézésükre előre mehetne - talán Bebek úrfi.

Bebek megmoccan, a királynéra tekint. Izabellának megrebben a szeme, mint kinek arcába kedvetlen szó csapott. György barát előtt most világosodik meg, hogy Bebek András nem a szép Jadwiga kedvéért kerülgette az úton a hintószekeret! A királyné sápadt arcát halvány pír futja el. Ujjai a bő rokolya ráncai közt babrálnak.

- Kívánnánk bizony már magunk ura lenni, kőházban, palotában. - Vannak ott lantverők, meg török síposok téli unalom ellen?

- Zokon ne vegye főtisztelendő kincstartó uram, de ha már ide szegődénk, valamelyes gondoskodást várnánk. Fedelet, élelmet magunknak, lovunknak kin keressünk?

Egy-kettőre karikába gyűltek a panaszosok. Ki tovább akar menni, ki megvárná familiáját, ingóit, szolganépét.

- Meg aztán mán csak kikívánkozik belőlünk: evvel a táborral akarjuk elfoglalni Erdélyt?

György barát félrehárította őket karjával s tovább ment. Nem nézte, merre. Egész lelke háborgott.

- Török síp! - dohogott magában. - Muzsikán jár esze, mikor födele sincs, étke is ajándék. Török síp! lantverő! Mintha bizony lakodalomba volna indulásunk! Csak kenyérből legyen elégség! Még észbe se veszi, hova zuhanánk alá. Lantverőkön jár esze!

- Hanem hogy valaki hozzá merészeli emelni a szemét! Szentségtörő szemekkel illetni a királynét! Egy anyát! Egy érdem nélkül való földönfutó! Özvegy, anya, kirabolt királyi asszony, - hármas koronáját viseli a gondnak, országért, fiáért, magáért. Illendőbb volna bizony a tisztes szomorúság a gyarlandó kedvnél.

- Mit tehet róla, ha egy nyájas szó elvevé eszét a magahitt ifjúnak, hogy szeme-lelke megkáprázott? Maga is fiatal, nem tudja életét ura koporsójába temetni. Huszonkét esztendős! Isten csapása rajta a szépség. Miképen viselhetné megelégedéssel fekete sorsát? Mindenki lángol körülötte, hogy éljen köztök maga megégetése nélkül?

- Szegény, még titkolni, szégyelni kénytelen, ha csak egy pillantásra melegül. Csak lopva, orozva cselekedheti. Százszorta nehezebb a sorsa másénál.

- Talántán magam is készebb szolgája valék, mivelhogy szépséggel szerette Isten. Gyűlölködését ez okért bocsátám vala meg, nem csupa keresztényi szívből. Verd a melledet, vén remete, ne itélj másokat!

- Bebek ekképpen vak szolgája. Hasznavehető szolga. Atyjafia a prépostnak, az ki Buda ostromának idején Izabella üzenetét hordta Ferdinándnak. Benfentes is marada nála, ámbátor pap létére megfeleségesült, az alrendű Kréta Ilonával. Ni, mint megmarada neve az eszemben! Ott vagyon Bebek Imre is, a ki régidőtől fogva Ferdinándus széke alól ugat a magyarra. Ez a szelíd nézés még vihart vet a jövendőben! Meglehet, a mosolygást is csak úgy kívánja, mint a török sípot. Engem már gyanakodóvá teve az öregség, meg a tapasztalás. Mit érted te a fiatalok dolgát, sírod felé vánszorgó szerzetes! Tanulj megbocsátást. Magad esendő gyengeségén járjon eszed.

- Micsodás sereg fogódzkodik rokolyájába! Phí! - Ezeknek keressek országot? Szemem alig lát embert a cifra köntösökben. Hol szálfák dőltenek ki, alja bokrok sarjadzanak. Engem csak szolgájoknak néznek. Enyém a gondoskodás. Idegen vagyok nekik, értelmemet kisebbítésüknek érzik, - mégis mindenekben én legyek tanács. Leszek is! Várjatok! Pántolódjatok egymás közt - akaratom alá szeglek. Akaratom az úr. Ám keressétek magatoknak kedvét, hasznát - én Erdélyt keresem. Játsszad hiú játékidat, királyi asszony, - markomban foglak. Meghajoltok előttem, miképen József előtt a búzakévék, - testvérei. Magam vagyok erős a gyengéknek közötte. Arra adta erőmet az Úr... Óh, a sátán súgja ezeket! Hallgass el, távozzál tőlem! - Szegény elesett emberek, ti vagytok Erdély. Kié volna a gondoskodás, ha nem egy alázatos, hitvány szerzetesé, kit a világ hiúságitól külön szakaszt a kámzsa, öregség, szomorú józanság. - Az égő csipkebokorból szól hozzám a hang: rám bízod Erdélyt megépíteni. Megértem Uram, - szavadat fogadom.

Megütötte fülét a nyüzsgő tábor zsivaja. Megzajdult az élet, mindenki készülődött. Eddig a reménység azt sóhajtotta: Varsány! - most azt kiáltja: Lippa!

Amint Lippához közeledtek, egyre nehezebb lett Izabella szíve. A megáradt Körös, az őszi esőkből a hegyek oldalán alázuhogó patakok, kimosott utak, melyeken a kocsi kőről-kőre zökken, a halálra készülő erdők úgy elszomorították, mintha számkivetésbe menne. A lomha Maros iszapos-sárgán, unalmasan nyujtózott medrében. A királyné szívét keserű emlék ostromolta. Itt pihent meg a várban hallottas útján ura holtteteme, most találkoznia kell e szemrehányó emlékkel, mely gondjai, szenvedései közt hamar elhomályosult. Amint a külső palánkok, hegyes karókból vert latorkertek közt vitte a kocsi, amint a belső várkapun befordult, a töméntelen kőfalak láttán úgy érezte, rabságra viszik, börtönbe. Maga a király-ház is kopott, dísztelen; ki gondolhat most rendre, cicomára?

Mikor az asszony-házba lép, szeme-szája eláll, ólomkarikás üvegablakok, a szobákban mázas téglapadlat, szép török szőnyegek, kárpitba öltöztetett falak, gyantáros asztal, szék, prémes bőrökkel letakart fal-lócák, a hálóban szuperlátos ágy, deszka padozat, tulipánokkal hímes szekrény, kerek tükör. Az ebédlő teremben gyertyatartó, a tálason kupák, billikomok, az asztalon szép ón tányérok, az asztalfőn egy velencei kristály pohár, a lehellet-üveg oldalán meghajlottan látszik az ablak képe, kicsinyben. Izabella alig hisz a szemének, fülének. Bajoni két bécsi mázsa ezüstöt számolt meg, négy zsák pénzt.

Másnap tudtára lett, hogy csak az ő szobáiban van ilyen pompa; egyebütt vászon ablak, nyers bútor, kilincstelen ajtó, a cselédség létrán jár a felsőbb emeletre.

- Ki műve lehet ez vajon, Mineróna? Te mindeneket tudni szoktál. - Nézd csak, még füstölő is!

- Ki műve? ki műve? hát az országé. Tán nem így kelletik várni egy királynét?

Bebekre tekint, az zavartan lesüti szemét. - Petrovich? Az öreg kelletlenül dörmög, nyilván szégyelli, hogy nem tőle telt ki.

- Ne kívánd, asszonyom, hogy nyelvemet kivágják. Avval biztattak, hogyha egy árva szóval elárulom.

- Akkor hát a barát! Ő kegyelmére vall, hogy jó tettéhez is büntetést szerez.

- El ne áruljatok, felséges asszonyom, mert igaz ugyan, hogy akasztásról is elhíresedik az ember, mégse kívánatos.

Izabella elcsodálkozott. Lám, ni a barát! - Eh, jobbágy, a Zápolya-ház emelte fel, köteles vele! Ő okozta nyomorúságát a török barátsággal, hát most kedvébe jár.

- Lám csak, mennyi kincse van! Egy szerzetesnek? Nem tiltja fogadalma? - Honnan került, mikor más mindenki koldus?

Petrovich körülnézett a környék váraiban. Solymoson, Déván. György barát be se tért Lippára, az adó után látott, meg a szász, székely, magyar urakat békítgette. Küldött is hamarjában ezer forintot, azon az udvari sáfár, Bajoni uram, posztót, nyestet hozott Brassóból, meg arany szálakat, köntös cifrájára. A szabás-varrás közt jobb kedvre gerjedt az udvar. Az apró tennivalók elhessegetik a nagyobb gondokat.

- Nem úgy azt a ráncot, te Deborah! Hol a szemed! Nem egyenes a rokolya aszalyja - perel az éltesebb gazdasszony.

- Jaj, Anikó fiam, neked adom ezt a várat, ha ezt a gombot átszorítod azon a szűk lyukon, kit neki hagytál.

- Az ám! Talántán egy török basát vártok? - csitítja őket Borbála asszonyság.

- Rabok vagyunk biz itt is, Mineróna. Látod amott a solymosi hegyen a barátok klastromát? Tizenhét ablaka néz ide, megolvastam. Tizenhét szem. Tizenhét szemmel figyelrnez ide a remete, akármi messziről. Valahány barát, mind az ő szemével lát, még az is tudtával vagyon, ha új selyemszálat fűzök a tűbe.

- Mióta nincs velünk, nem történik semmi, nem tudok semmiről, akárha polgárasszony volnék. Csak úgy hírből hallom, hogy a moldovai vajda szemet vetett két várunkra, el akarja kaparintani. Mi igaz benne, nem tudom. - Meg az is, hogy ha valami érne - aztán ő nincs kéznél.

- Nem szabadultam meg. Nekem hiányzik. Néha meg az jár fejemben, nem ellenem áskálódik-e vajon szerte az országban? Isten tudja, nem látok bele, soha sem is láttam.

- Hiszen itt jártak a mindenféle urak, szász is, magyar is, székely is, szolgálatukat mutatni. Azokat tán nem ő küldte volna? Meg azután néha úgy tud Felségedre nézni szeme hizlalásával - szájára üt: - különben, ne szólj szám...

- Miket nem szólasz? Óh te balgatag! Magam a királynét illető tiszteletet sem találom meg nála. - Különben igazad van, Jadwiga. Ezeket más nem vihette véghez, csak ilyen ezermester, ki a vasat is meglágyítja. Látom én, hogy is ne látnám, a gondoskodását, hanem máskor mégis... Eh, okosabb, ha köztetek varrogatok, mint ha leveleket irkálok apámnak, anyámnak, tele mihaszna panaszkodással - úgy se tudnak rajtam segíteni.

Csak akkor derül fel, ha követ érkezik hazulról, a szülői házból. Ilyenkor örvend, hogy lengyel szót hall, hazai híreket, visszaéli magát az otthoni udvari életbe.

Most is éppen itt van a fiatal Lubomirszky, a király aulikusa, jókora kisérettel. Majd felvetik a várat nagy vígságukkal.

- Bona királyné ő felsége, megesvén szíve felséges leányának sorsán, megértvén panaszos leveleit, ezeket adta számba: Ne hagyja felséged magát örökösen kantáron vezetni, tegye félre útból valamiképpen a barátot, vegye kezébe a gyeplőt. Ő maga példa rá, azt mondja, hogy asszonyi természet jobban ért a ravaszságokkal megrakott utakhoz. Mondd meg, Lubomirszky, szóla, lám-é, Zsigmond felséges király megérte vőnek egy Zápolya Jánossal, én bezzeg Ferdinandus házából keresek menyasszonyt fiamnak. Üzeni, hogy felséged ezeket észbe venné s ezek szerint cselekedni ne késlekednék.

Izabellának örömhír volt, hogy öccse emberkorba érve, így felemeli házukat, de szívének egy zugában keserűség sajgott. Milyen igaztalan a sors! Öccsét a király asztalához ülteti, ő meg szegény feje, egy pogány császártól kénytelen illendő tartásért esedezni.

Álmatlan éjtszakákon sokszor tüzelte magát, hogy felemelje fejét és szembe szálljon sorsával.

A követ még folytatta: Kegyelmes királyom üzenete pedig im ez: Legyen veszteg te felséged; keresse a baráttal egy-úton járást, ketté ne szakítsa a kicsi országot, ne akarja asszonyi kézzel vezetni a sorsot.

- Egyszerre fújsz szádból hideget, meleget. Mi értelmét vegyem? Miképpen válogassam széjjel a jó magot a konkolytól? Eh, hagyjuk a sorsot maga kényén forgódni, míg a béketűrés el nem szakad. Csakhogy én nálam gyenge a kötele, kit apám uram tudhat.

Állott a királyház udvarán egy szép öreg hársfa, ágain körös-körül filagóriát ácsoltak, mintha a fa a karjain tartaná. Félkörbe forduló grádics vezetett fel. Izabella szívesen sütkérezett itt az őszutó napsugarán. Az udvar sarkában elkerítve darumadarakat tartott magának a várnagy, a darvak néha fellibbentek a földről egy-két szárnycsapással, visszaesve bambán néztek körül, csőrüket kétfelől beletörölték a földbe. Izabella sokszor eltöprengett a hulló levelek alatt, a rab madarakat nézve. Messziről néha egy havasi kürt búgott, szívet szomorítón. Az ősz szép szomorúsággal töltötte meg Izabella szívét, s ő csendesen sajnálgatta magát.

Most a vendégek kedvéért enyhe alkonyaton gyertyákat gyujtottak a hársfa ágain. Tafotából való, bársonnyal prémezett kis köntösökben, rókamálos geleznákban, nyusztos nyári mentékben odagyűltek; az udvar közepén magasra lobogó rőzsetüzet raktak, hogy a darvak fölébredtek tőle és bódultan meredtek a lángba. A fa tövénél szólott a muzsika, pengett a tambura, fel-felsikoltott a török síp, közben a viola-hegedű édes hangja bujkált. Fent folyt a terefere, tréfa; táncra is kerekedtek, lengyel-változót jártak. A deszka padló dobogott, nyiszorgott alattuk.

Másnap reggel a királyné udvarló leánya, Isotha, fogvacogva ujságolta asszonyának, hogy az éjtszaka itt járt a barát. Senkise tudja, miképpen jött, mikor jött - egyszerre csak itt volt.

- Jaj, dehogy is mese! A strázsa tulajdon szemével látta! Keresték is reggel mindenfele, de sehol sincs a várban.

Isotha keresztet vetett magára, utána önkénytelenül a királyné is. Belesápadt félelmébe.

- Széltére beszélik a várban. Hogy megéteté a budai basa, éppen az, kit pedig magyar anya szült volt világra.

- Benedek tisztelendur felettébb megszomorodék. Azt mondja: Verbőczy nagyurunk tartá még Budát Felségedhez. Azon nyomban a kápolnába mene, elköltözött lelkéért könyörögni. Még most is ott időzik.

- A tisztelendur nyilván György püspök urunktól hallá. Alkalmasint hogy ebben jára itten.

Izabellát körülfogta a félelem. A barát csakugyan tudja minden léptét. Akár egy vas kalitkába, úgy be van itt zárva.

Napokon át nem lelte helyét. Ha egy bútor pattan, összerezzen, ha szél rázza a tornácon az ajtót: a barát lépéseit hallja; ha egy szék nyiszorog, a barát ült le rá, látatlan, testetlen.

- Üldöz engem a barát, érzem. Itt van körülöttem - ti nem látjátok, én tudom. - Ne fecsegj, Mineróna, a te éles nyelved még jobban ránk haragítja. Talán már nem is élő, csak a szelleme settenkedik köztünk. - Bebek! Teremtsd elő nekem a temesi grófot! Ha Statileo püspök itt lehetne! De beteg is, öreg is, szegény feje; Gyulafehérvár nagymessze van. Hát majd Verancius, az itt vagyon. - A temesi grófot, mondom!

- Batthyány Orbánt is. Mibe foghassak kihamvadt emberrel, síkos pappal? Legyen itt legalább egy férfi.

Egy kis benyílóban fogadta őket. Bebeknek meg kellett nézni, nem bujt-e meg hallgatózó a szomszéd szobában, s jól bezárni körül az ajtókat.

- Szavam van kegyelmetekhez - kezdte Izabella. - Olybá lettem, akár a mesebeli királylányok, akikről dajkámtól hallottam, hogy mezítláb bujdosnak, hamupogácsával élnek, vad erdőben hálnak. Se éjjelem, se nappalom, egyre csak búskodom. Ez a rozzant vár itt a török torkában. Erdélynek csak küszöbén marasztott a barát, ő maga beméne. Javamra-e, káromra-e, ezen öl a kétség. Itt meg a nyomorúság. Mindennapi élelmünkről sincsen gondoskodás; a gróf meg Pathócsy uraimék küldöznek, ha mit tudnak - avval elégszünk.

A négykarú mécs lobogása kísértetiesen lengeti a falakon a megnőtt árnyékokat. Maguk mereven ülnek. Petrovich tompán néz a földre, naponként hallja már mindezt. Verancsics vékony ujjai a mellén függő kereszttel játszanak. Batthyány tüzes szemekkel nézi a királynét. - Csak nincs szebb a mandola-vágású szemnél meg a hosszú szempilláknál; azok alól titkos a tekintet.

- Adót ajánlottak, való, illendő tartásunkra, hanem akik udvarlásunkra jöttek, rendre elalkudtak belőle. A nép talán megadja adóját, de abból nekem csak a gyűlölség jut. Hallom, a pénzverő műhely ezerötszáz aranyat állított ki a barátnak, abból ötszázat vete ide, kegyelemképpen. Hát kié az ország? Kié az uraság?

- Ha olyan koldus az ország, minek neki királyné? Eresszenek utamra kegyelmetek, hadd mentem magamat Kassára, Czeczei Lénárd hívünk oltalmába.

Izabellát most ez a szó is szíven szúrja, hogy fiát nézik, nem őt magát.

- Leégett házat fel lehet építeni, míg fundamentoma bírja. Megrongált sorsot nem egyébbel, csak béketűréssel lehet orvosolni.

- Prépost uram csak nem tanácsolja, hogy a pogánynak térdet-fejet hajtsunk? Szülő apám mindig csillapított, de most már betelt a mérték.

- Nem szenvedem tovább a barát uraságát. Csak rabul tart itten. Lippa nekem börtön. A barát a sarkamban, képe ablakomon, hangja a fülemben - akár egy kísértet. Ha egy viola-húr pendül, hogyha kedvünk mosolygásig vídámodik, itt terem, ránk ijeszt. Életünket is féltem tőle, fiamét, magamét. Kassán közelébb esem Ferdinánd királyhoz, megegyezünk vele, nem adom koldulásnak egész életemet. Küldjenek kegyelmetek követet hozzá; gondoskodjék rólam meg az országról. Mentsenek ki a sárkány torkából.

- Nem javallhatjuk, Serenissima Domina, a kimenést Erdélyből. Könnyű az országot kézből ereszteni, de késő azután meg utána nyúlni.

- Ám ha akaratotok, hogy idebent maradjak, tegyetek róla, hogy parancsolásra maradjak, ne szófogadásra. Nem hagyom magamat örökkétig kantáron vezetni! Mért? mert asszony vagyok? Lám-é! anyámasszony őfelsége ugyancsak mutatja, miképpen ért az uralkodáshoz. Egész familiája csupa példa.

- Soha nem engedek neki ilyetén titulust! Soha, amíg élek! - Mozdulatától és lihegésétől nagyot lobbannak a mécses lángjai, az árnyékok összegabalyodva feketén lobognak a falon, mintha óriási fekete szellemek lebegnének mögöttük, ijesztőn.

- Helyén való-é, hogy egyetlen ember mindétig útjában álljon mindeneknek, örökös félelemre? Hát soha nem találkozik senki, hogy rárivallana: Rossz jobbágy, félre az útból!

Visszafogta a szót, s rosszul tettetett közömbösséggel hordta körül szemét, fürkészőn.

Petrovich fakó tekintete értetlenül fordul rá; a prépost ujjai megállnak a feszület láncán, a szemét lehúnyja; Batthyány elkapja szemét a királynéról s az asztal lapjára szegzi merően.

- Elmondám, ami eltökéllett szándékom. Kegyelmetek keressék jó módját. Legyen akaratjok szerént.

Feláll és kisuhog az ajtón. Bebek a nyomában. Az urak lassan indulnak. Várják, hogy egyikök szóljon. De csak az ajtón kívül szólal meg a prépost, csendesen:

- Szükség vigyázattal lenni, olyat ne találjon cselekedni királyné asszony, kit megbánás kísér.

- Hej, ha a szent atyaság éfiabb lenne, jobb békesség volna az országban; nem ellenkeznék örökkétig a királyné asszonnyal.

Mind maguk elé néznek s gondolkodva megindulnak. Menetközben a prépost Petrovich mellé lép:

- Illustrissime comes, kegyelmed a tutor, ne nézze el, hogy a felséges királyné nagy dolgokban maga kényén járjon, országnak kárára, fiának vesztére. Ne esnék kegyelmed vállára a feleletnek terhe.

- Főtisztelendő kincstartó úr agyaveleje az országnak. Tanácsos szót ejteni Statileo püspökkel is bizodalmasan ő felségének.

- Ferdinandus úr is küldene immáron valakit, kitől érthessünk szándéka felől. - Márton napjáig elegendő idő - Gyalu vára alkalmatos volna. Kincstartó urunk tudna tanácsot...

Petrovich arcát felcsapja a gyűlölség lángja. Meredt szemét a prépostra emeli:

- Eb tudja, mely várába bujt meg, mint télen a medve, hogyha kölykét veti s életre nyalogatja. A barát is forral valamit, annak okáért csendes...

Még ott állnak, mikor Bebek kilép a királynétól. A prépost szeme megakad rajta, hogy kezét mellén tartja, mint aki titkot őriz szívében vagy fogadást tett.

Egy pár nap mulva, mikor reggel a királyné Jadwigát szólította, csak nagy vártatva lépett be, kisírt szemmel.

- Felséged talántán szűz leánnak ha nem is vérébe, könnyébe kívánkozik ferdeni? Jót tesz a szépségnek, azt tartják.

A lányból felfakadt a sírás. Mineróna kíváncsian nézte, de Izabella pillantására kiment.

- Hát hozzád mi üte? Nem tudnád, hogy ki nem állhatom a kesergést? Bő részünk vagyon benne, ha készakarva nem szaporítjuk is.

- Sohse féltsd, dusa moja, nem vész el, megkerül. Azért dalia, hogy kivágja magát. Kárba vész a nagy siránkozás. - Fortély veszen körül, kénteleníttetem én is ravaszsággal élni. Mit tudsz te ebben! Neked csak Bebeken jár eszed.

- Miket nem szólasz! Hát ki vagyok én, ki vagy te, hogy ilyeneket mersz? Pusztulj szemem elől idétlen beszédeddel! Megy, ahová küldöm, érted? Köszönje meg, hogy ő rá esett választásom.

Fel s alá járt, közben hirtelen odafordult Hedvighez, a ki még előbbeni helyén térdelt:

- Elárulá talán, hova küldém? Ütnék le fejét elébb! Különben mit bánom! A római királyhoz küldém, igen, keresse meg Bécsben, Prágában, ahol éri. Vigyen ki ebből az országból! Adja meg fiam örökségét! Mit nekem a királynéság a remete sovány kegyelméből! Ah, volnék Ferdinandus helyében - tudnám, mitevő legyek. - Az én kezem gyenge - az ország vele tart... óh, én tehetetlen!

- Hanem el ne járjon a szád, annyit mondok. Vagy tüstént haza küldetek Lengyelbe, ott várhatod Bebek úrfit.

- Hogy' bánok veled, gondolod magadba, egy Kothyanowska Jadwigával! Látom a szemedből. Hát én velem miképpen bánnak? Láthadd!

Maga is megbánta hevességét, azt is, miket mondott. Levett nyakából egy vékony arany láncon függő kis keresztet, odavitte, Hedvig nyakába tette, s megsimogatta szőke fejét.

Mikor magára maradt, leborult a térdeplőre. Buzgón imádkozott, hogy az Ég segítse szándékában. - A mint fölkelt, eszébe villant, hogy bűn az imádsága, vétekért esengett. Visszarogyott az imazsámolyra, forrón könyörgött minden szentekhez: bocsássák meg bűnös fohászkodását - és adják meg kérését.

Gyalu várából öt sarkantyú ugrik ki, élbe futó öt bástya. A szomszéd hegyről nézve olyan a vár, mint egy földre hullott csillag, kővé váltan.

A temesi gróf egy nappal elébb ért a mondottnál. Zúgolódott is, hogy neki kelljen várakozni egy csuhásra. György barát skárlát hintószekere csak a tett napon zörgött elő, sötét reggel, szövétnek-tartó lovasok közt. A gróf, rövid álmú öreg katona, már az ablaknál nézett a havas fehér világba.

- Tyüh, ehun az ördög tüzes szekere! Beh jó hamar lovai vagynak a szent atyaságnak! Maholnap eltalálja a gubernator módját.

A kincstartó nyomban szer volna a tanácskozásra, csakhogy Ferdinánd követe, Serédi Gáspár, kényesen nagysokáig cifrálkodik. Szegény plébánosból lett katonává, Ferdinánd meggazdagította készséges szolgálataiért - most kényezteti magát, hogy úrnak lássék. A gyűlölet is tartóztatja, melyet Erdélyben hidegen érez maga körül. A királyné utálja, mert hitbérben bírt két várát magának kaparintotta; a papok, mert kibujt a reverendából s pöffeszkedik, Petrovich, mert újdonsült létére a katonát adja, még hozzá szerencse követi.

Öten ülnek a kerek asztal mellett. Statileo püspököt párnák támogatják körül. Halálszín arcában csak két nagy szeme él; többnyire lecsukva, mintha már lefogná a halál s csak néha engedné felpillantani. Háta megett szolgálatkészen figyeli Verancsics. - Ott van Pathócsy Miklós is, eleven, izgő-mozgó, javakorbeli ember, szorgosan hűségeskedő a királyné mellett, kívánna is már hatalomhoz vagy vagyonhoz jutni. Szemlátomást tetszik neki, hogy itt lehet; les minden szót, minden arcot, hogy azokhoz szabja magát.

Serédi peckesen ül; hideg gőggel hárítja vissza a szemekből feléje szúró idegenkedést.

A temesi gróf szakállát simogatja puha kezével. Nehezére esik, hogy meg kell szólalnia, még sem hagyná másnak az első szót a világért sem. Nem azért rokona a királynak!

Döcögősen kezdi, hogy királyné asszony igen keserüli a nagy szegénységet, meg hogy nyugodalmas életre volna kívánsága.

- Penig ez szegény országot, azkit ellenség elsanyart, harács, viszálkodás elerőtlenített, meg nem gazdagíthatjuk. Hosszú nyavalyából lassú gyógyulás esik.

...akkoron nagyobb ország valánk, tehetősebb is; Sigismundus király reszkete a török hatalmától, ennek okáért kedvére vala János király barátsága. Ám most markukba repül a szerencse madara, hogyha a lengyel királyfi elgyürűzi Ferdinandus király lányát; ezentúl felejtik a török félelmét, akárki meglássa. - De nem vágok elébe a Magnificusnak, övé itt a főszó.

Serédi két térdén keresztül fekteti kardját, kihúzza magát, fakó hangon szólal meg:

- A római király ő felségének, meg az oda túl való magyaroknak szívök szerént való kívánságok, bárcsak szabadulna az ország a pogánynak igájából. Magok ereje kevés, Erdélyé is kevés, ezért ő felsége kinyujtaná pálcáját az egész országnak fölébe.

Az urak ezt hallani jöttek, mégis megütődnek a nagy elszánás közelségétől. Senki sem szól. Serédi is hallgat, várva szavai hatását.

- Ki merészkednék eltaszítani ő felsége atyai kegyelmességét? Királyné asszony elégli a török hatalmát; Budában is jobban a római király felé fordula szívében. Szófogadó gyermek, atyja urának kedvéért most is átal eresztené Erdélyt szép szerével.

- Hallatik, maga a brandenburgi comes, a fekete herceg állana ki tavasz újultával...

- Számból vevé ki a szót reverendissime - mondja kényszeredett mosollyal Serédi s kényelmesebben ereszkedik el székén, mint kinek dolga jól áll.

- Reverendissime azonképen kiismeri magát a világi történésekben, akár a takács a fonalakban a szövőszék mellett. Minekünk ezek ujság.

- Hogyha a túlsó félen élő magyari urak kardot rántanak Budáért, összekovácsolni a darabolt országot, mi talántán csak nézzük? - Csudálhatjuk bizony királyné asszony elméjének éles voltát a lelésben, mert ilyetén szándék hallatára a békétlen szászok tüstént békességgel lesznek, nagy hasznára széjjel húzó szegény országunknak. Ez leszen első nyereségünk. Okosság királyné asszonyunk akaratán járni.

A szemekből kíváncsiság fürkész a nem várt szavakra. Serédi szeme gyanakvón szúrósodni kezd: a barát túlságosan hajlik.

- Ámde ez csak fél oldala légyen király ő felsége üzenetének. Egyéb magva is lészen. Úgy értem, nem üresen nyujtja kezét. - A magnificus comes nehezen hiszi meg, hogy magam nálánál hűségesebben gondoljak a Zápolya-házzal, - pedig ő atyafivér, tutor! Már penig hogyha királyné asszony mostan való akaratját megteljesíti, üres kézzel atyja házához hagyjuk-e kimenni? Minek előtte ezek meglennének, meg kelletik adni a királyfinak - kit Isten megtartson! - a Zápolya várakat, a szepesi hercegséggel egyetemben, miképen János urunk kikötötte vala a váradi szerzésben.

Statileo szeme fölnyílik s fínom mosollyal fordul Serédire. Pathócsy felkapja fejét. Petrovich is lomhán Serédire fordítja savó-szemét.

- Ő felsége atyai kegyelemben nyujtja kezét királyné asszony felé. Szepes vára vagyon benne, minden örök jószágival egyetemben.

A szemek kérdését pillanatnyi megkönnyebbülés simítja el. György barát jámbor hangon folytatja:

- Ámde ha jól tudjuk, azokat ő felsége viszontag ennen hűségesinek széjjel osztogató, Thurzó, Révay Ferenc, többek szorítják markukban. Tamás vagyok benne, hogy tőlük egykönnyen vissza bírná csikarni.

- Királyné asszonyunk hitbér jószágiból Tokaj, Regéc a római király adakozó kedvéből éppenséggel kigyelmed kezén volnának...

- Míg ezeket végbe nem visszük, nem teljesíthetjük meg királyné asszonyunk meg Ferdinandus király akaratját, királyné asszonynak kára nélkül, országnak kára nélkül.

- Testamentomban hagyta volt rám a fő tutorságot János úr - mormolja Petrovich.

Statileo püspök fáradt arca egészen megéled a barát beszédétől. Ő már látja, mint fonja a hálót.

- Tanácsos továbbat megvárni a spirai gyűlés szándékának megteljesítését. A szó még nem fegyver, mit elégszer láttunk. Míg Ferdinandus nevét kiáltjuk, a török ki ne olvasson bennünket Erdélyből.

György barát átveszi a szót: - Tudjuk, a császáré a vitéz spanyolok országa, kincses Németalföld, a két Indiák, Itália, övé a császári korona ereje, - csakhogy ehhez képest vannak ellenségei is: a frank király, a szultán, meg otthon a protestánsok. Kevés gondja marad Erdélyre. Elébb való neki a protestánsokkal való háborúság. Nekünk penig szomszédunk a török. Nem tanácsos darazsat szurkálni.

- Kárunknak eltávoztatása kévánja, hogy minekelőtte jó német hadak lennének az országban, ne mozgolódjunk.

- Hová a szükség kénszerít, magnifice comes. Ki farkassal lakik, megtanul ugatni.

- A mi rám vala bízva, megmondám. Tanácskozzanak felőle nagyságtok magok közt. Megvárom.

- Az jó szerzés vala. A váradi kötés megmutatá a jószándékot, csakhogy nem vala mód végbevinni. Ha megteljesítjük vala, hogyha igazában Ferdinandus kezére adjuk az országot, vagy német, vagy török begyébe nyelt volna.

- Reverendissime mindétig ezeket hánytorgatja, penig lám, maiglan megvagyunk.

Statileo vértelen ajkán száraz mosoly fut át. György barát oktató hangon fordul Pathócsyhoz:

- Az országnak átbocsátására meg-megmutatott készségünk megtartóztatá tőlünk a bécsi király hadait, azok nem jöttében a pogány sem háborgata. Ez vala mentségünk, s ez leszen, valameddig a magyarok országa erőhatalom híjával szűkölködik.

- Királyné ő felségét megbiztosítjuk, hogy készek vagyunk akaratját megteljesíteni, mihelyest mód leszen benne. Király ő felsége is látná hozzája való készségünket, hogy kedve Budához meg ne lohadna, ő felsége is csak ilyetén módon szokott rajtunk segíteni, - levéllel.

- Mindezeket pedig magunkban megőrözzük, ki ne tudódjanak. Leghamarabb a magnificus comes vallaná kárát, mivelhogy a temesi bánság torkában esik a töröknek.

Statileo szeme megvillan. Elérti: Petrovichnak elmegy a kedve a királyné kívánta egyességtől.

- Nagy mester kincstartó uram, a szíveknek maga tetszése szerént hordozásában.

György barát már szólítja is be íródeákját. Nem az ismerős Pesthy. Ravaszságban Petrovich is tudós, elérti, hogy a barát nem bízza minden titkát egy emberre. Ismeri különben ezt is, Literátus János; mondják, titkos rovást is ért.

Statileot Verancsics támogatja, míg az ajtóhoz tipeg, ott búcsúra, alig észrevehetőn, keresztet vet György barát felé.

- Nyugodalmunknak okáért megküldém az adót a Fényes Portának. Szalánczi meg Fekete uraimék útban vannak vele.

- Hallgatunk, hizelkedünk, ajándékokat küldözünk, szolgálunk, engedelmeskedünk, de ez ideig nem haszon nélkül, s nem Istennek tetszése ellen.

- Megintelen csak zsákba kötöze benünket az ármányos barát. E móddal marad ura az országnak. Ez akaratja, nem egyéb.

Alighogy megkészült György barát a levelekkel, rányitották az ajtót. Síma papi alak surrant be, nesztelenül.

- Örvendek látásodon. Régidő óta nem volt találkozásom véled. Külső országokban lett járásod-kelésed. Kicsiny már neked Erdély.

A látogató szót se vesztegethet a püspök egészsége felől való tudakozódásra. Két tenyér a két vállán, lenyomják egy székre. Maga a püspök megáll előtte s szeme közé néz.

- Miket hallani azontúl, hogy idebe egy ördögnél feketébb barát a törökkel cimboráivá elkárhoztatja az országot?

- Váltig botránkoznak mindenfelé: a keresztény világnak szégyene a töröknek itt való urasága.

- Botránkoznak? Hiszen ha ölbetett kezű botránkozás segítne! De kitől várhatunk? Ferdinandus magának pereli az országot, de nem bírja levenni róla a pogány igáját. Ereje Károly császárban volna, csakhogy annak öklét lefogja a frank király. Ez elnézte kerékbe töretésünket, csakhogy a Habsburgok tartományának ártson. Mit tudják ezek, mi nekünk Erdély! De jobb félig a farkas torkában, mint egészen. - Igen, ha magunk erejéből szabadulhatnánk. Csakhogy a mi erőnk!... Egy szál olvasómmal verjem ki a kontyost?

Beszéd közben elmegy az ablakig, meg vissza. A vendég látja, hogy nem is neki beszél, mindennapi gondja párolog belőle.

- De még idebent is, e kicsid fészekben. Bizony nem a török tépte széjjel az országot! Az kinek jószága Ferdinandus keze ügyében esik, német párti, kié a török széleken: hozzá lapul. Ki egyiktől hiába vár, átáll oda, a hol nyitvább a zsák szája, azontúl gáncsot vet a másik felekezetnek. - Nagyot sóhajtott. - Fejetlen ország vagyunk! Új lelket kelletik venni magunknak, elverni magunkról a kétlelkűséget. Csuda hogy a lélek még pislákol bennünk.

- Keményen ítélsz. Eltaszítasz magadtól mindenkit. Kevésbe veszed az embereket. A hívekkel nem törődöl, a gonoszt nem féled. Még ez leszen veszted.

- Ha ki emberek közt él, ember annak veszte, őz rókától, vadgalamb kányától, farkas farkastól. - Engemet taszít el mindenki, nem látod? Nevem se tetsző, papi személyem se; nem jó szemmel nézik a felvergődöttet. Csupa irigyeket számlálok. A hatalmasságnak okából? Mi örömem benne? Valamire való férfiúnak a hatalom csak munka, törődés, kötelesség.

A vendég megkockáztatja, hogy legalább a királynéval, meg Petrovichcsal kellene keresni az egyességet. A barát a szeme közé néz:

- Talán nem kész mindegyik maga kárával is ellenkezni, akármi jóra igyekezzem?!

- Királyné asszony! Lengyel meg olasz vér, egyik is elég veszedelem. A milanói udvart képezi szeme elébe, azt várja, hogy a sors haragos arculatját meglocsoljam szépvízzel. Kora gyönyörűségek felé hajtja, származása uralkodásra, mindegyikben mohó. Merő állhatatlanság, hol fenhéjaz, hol elejti szívét.

- Buzgósága annyiban vagyon, hogy egy szent kép előtt akármi bűnt megbocsáttasson magának. Tudod odalent nálunk a mirtust? Örökzöld levelét, kis fehér virágát hűlő lávatűz élteti. Hasonlóképen királyné asszonyt mostani tehetetlen állapotában a gyűlölködés. Ha kívánság, ha szemek nézése gyilkot tudna vetni, rakva volnék nyíllal, akár szent Sebestyénnek teste.

Amint az ablaknál áll, széles válla egészen elfogja a világosságot, meg sem fordul, csak úgy beszél hátra.

- Meg Petrovich! Őtet a természet puha anyagból gyúrta, két savószín szemet szúrt fejébe, arculatának üres vonalait puha szakállba pólyázta, - meg akarta mutatni, mely kevés lélekkel lehet formálni egy embert. Kontármunka. Nézd meg tarkóját: több a ránc rajta, mint homlokán. Eszével első helyre törekedni lomha, más gondolatjához szabni magát megaláztatásnak venné, - így csak kerékkötő.

- Az azután török, akárcsak egy basa! Talántán azt véled, otthon én is török bugyogót viselek, a temesi bán módjára? Igaz ki töröknek, ki németnek hiszen, magok példája után, pedig csak azt keresem, miképen menthetném Erdélyt. Megszámoltam magammal, lelkem békéjével, papi hivatalommal. Királyné hitlene, alkuszom Ferdinandussal, - pogány pap, basák barátságával élek. Isten szolgája, tudván hitegetek, némettel, pogánnyal cimborálok egymás ellen. Hiszem, mégsem állatnak balkéz felől az ítéletnapon. Vessen követ rám, aki igazabb nálam. Alakoskodás a gyengék fegyvere. Hű vagyok törökhöz, hű vagyok némethez, míg elválik, melyikhez érdemes. Az én hűségem annyit ér, mennyit az ő jóakaratjok. Tedd mérlegserpenyőre a kettőt, nem nyomja le egyik a másikat. - Holtomig hűséges csak e szegény nemzethez.

- Csak a lehetségest keressük-e, a mi magától beteljesedik? Az akarat arra való, hogy erőszakolja a sorsot.

- Valameddig lehet. - Csak János herceg korosabb volna! Igen, ha meg lehetne nőtetni, török varázslók mesterségével; azoknak kezökben a mag csírába indul, kihajt, virágzik szempillantás alatt. Ha csak tíz esztendővel idősebb volna! Kétséges, ér-e vajjon emberkort. Gyenge testű, beteges, nem arra termett, hogy sokáig éljen. Lélekben is, ki tudja, mire nő? Kényére hagyják, mit lát majd serdülésében maga körül? Örökös dínom-dánomot, haszontalan mulatozást, hizelkedőket, kedve keresését. Kupák hőseit, kik erejöket vadászatokon fecsérlik, szívüket széptevésben, értelmüket kockajátékon. Mondják, hozzáértő műves egy kis aranypénzből egész lovas embert be tud futtatni, úgy elvékonyítja. Mit ér már az ilyen arany? Csak a színe van. Ehhez fogható a mi udvarunk parádéja. Lengyel erkölcsök, talián álmok, magyar gyűlölködés, török urasága. Mi lesz, ha én nem leszek? Csak János nagyobb lenne!

Mint aki magára eszmél, úgy ül le vendége mellé s könnyebb hangot erőltet.

- Mondják, jegyzed a történéseket. Ez okon sokan félnek, sokan hizelkedéssel udvarlanak körül. Most én is elébed öntém, mi bennem habzott. De te bizonyosan nem ezek hallására jöttél.

- Egynémely lapok, látom, aranybetűkkel való festést kívánnak a történetek könyvében.

- Nagy dolgokról kicsinyekre szállni bajos, - tetőled én rám. Mégis, te bizodalommal voltál, - szabadságot veszek én is. A sokasággal én is tőled várok. Ne ítélj meg. Hajaim fehéredni kezdenek... Hozzád folyamodom.

- Nem nagy uraság a prépostság a török Budájában. Gyulafehérvárhoz a halál közelget, tudod.

- Padovában tanultomban jó móddal költhetém aranyát, kiért hálás vagyok. Hanem mikoron néminemű kis Annáért folyamodék hozzá, ne hagyná gyalázatba esni, keresztényi szeretetből, - elvonta kezét tőlem.

- Deák valék még, nem egyház szolgája, öcsémet is, Mihályt, eltiltád egyházi javaitól. Nem mindenki született remetének, mint te.

- Én Corvin János udvarában elvezettetém a puhaság útjáról. Áldom érette sorsomat.

György barát arca elkomorult. Az udvarfi Verancsics leolvasta róla gondolatát: Kár volt egyszer is megnyílnom valaki előtt, imhol rögtön kérésre fogja a dolgot.

- Bátyád zálogba hányta birtokit Serédinek. Őtet nehéz lesz belőle kitudni. Kivált hogyha e mai egyességbe beleártja magát.

- Serédi megérheti vele, a mije vagyon. Hitvány clericusból ugyan felvitte dolgát, mivelhogy idejében hátat fordíta templomnak, kámzsának. Háborús időkben kapitányoké a világ.

- Ha maga javát kérném is, meg nem adná. Nem tudnád-e, miképen szállanak nálunk új gazdára a püspöki székek? Királyné asszony adja a süveget, a pápa kezéből, nem szabad kedvére, hanem kit Ferdinandus javall, annak. Különben a felséges királyné torkig bétele a nyomorúsággal, magának szánja Gyalut, Gyulafehérvárát, jószágostul, palotástul, hogy bizony élhetése lenne.

- Félek bizony, annyit: hova-hamarább hátat fordítasz Izabella asszonynak, hogyha odaátal cifrább süveget akasztanak a horogra. Ott is mécsessel keresik az embert.

- Ha netalántán így következnék sorja, lenne odaátal egy bizodalmas embered. Magad úgyse nagyon fáradozol szerzésökön.

- Vagy több haragosom eggyel. Belőled gonosz ellenség válik, kikapcsoltam előtted a páncélt.

Egy kis lovas csapat cselleng a ritkás erdőszélen, a csalit közt, nagy danolászva. Bebek úrfi kísérői, hazatérőben. Az úrfi egypár lovassal előre lovagolt, a többiek kedvökre portyáznak; örvendenek a puha bihari földnek, a jószagú tavasznak.

Aki szembe botladoz velök az úton, inkább madárijesztő, mint ember. Foszló, rongyos kámzsa, a lábak darócba bugyolálva, fején valami zsákdarab, kezében hosszú bot, ősz szakállát, haját a tavaszi szellő manói cibálják. Az a félkegyelmű, vándorló szerzetes, aki Varsányban hírekkel várta György barátot.

A legények leszállnak pihenőt tartani, a lovak szájából kiveszik a zablát, tüzet gerjesztenek. Az öreg is odahúzódik, eddegélnek. Egyik legény nagyot nyujtózik.

- Soh'se szánjuk fáradságunkat. Királlyal parolázhatánk - fűzi a tréfát a másik. - Vagy nem úgy volt, mi?

- Láttunk olyan folyót, mint kétszer a Maros, - meghiszi-e? Várost is akkorát, fél sarkába beleférne Várad.

Az öreg izgatottan forgatta fejét jobbra-balra, szaporán pillogott, azután kapkodva cihelődni kezdett s egy kurta pillantással elbúcsúzott. Nekieredt egy gyalogösvénynek. A legények mosolyogva néztek utána, milyen sietősen iparkodik.

Vas Márton udvarháza előtt üldögél, a nagy diófa alatt, a mohos kőpadon. A diófa bámuló barkái hulldogálnak körülötte. Kardját fényesítgeti unalmában; van bíz' azon rozsda. Megpedzi ujjával s a nap felé tartva, végignéz az élén, van rajta csorba is. Öreg jószág, még nagyapjáról maradt.

Egyszerre valami árnyék libben elébe. Csakugyan, alig több árnyéknál az a foszlott kámzsa.

Orbán csak tenyerét nyujtogatja, kérőn, a sietésben kiszáradt szája hangtalanul mozog.

Az öreg mohón kortyolja a kínált friss tejet, közben meg-megpihenve. Nehezen jön szóra. György barát nevét makogja többször, kár volt fület nem adnia a solymosi barátok hírtételének, azok neszét vették, hogy mibe jár Bebek. Frater Benedek igaz szívű. Gonosz dologba jártak ezek, elkerülék Váradot, dülő utakon lopakodnak, - nem jót jelent az ilyen. - Azután egy hosszú kart emlegetett s a levegőbe nyulkált, mintha el akarná kapni. És mindig újra György barátot.

Lefektetik egy kamrába, hárs-ágyra, betakargatják, odatesznek melléje egy köcsög tejet, mellén összefont két kezében tartja hosszú botját, végig fektetve testén, mintha nyújtóztatón volna.

A nap hunyorogni kezd estvére. Jön haza Vas uram fia, fütyörészve, a madarászásból. Helyre kis legényke, abban a korban, mikor a köznemesi fiú nem tud mihez fogni, csak várja, hogy felnőjön.

Vas Márton nehezen rakosgatja össze Orbán szavainak értelmét, míg rájön a magjukra. Ferkó hamar észreveszi, hogy apjának valami jár a fejében.

Az öreg, pihegős vén ember, egyet-kettőt lép a tornácon, s nehezen lök ki magából egy-egy szót.

A fiú a lócán ül s féllábát előre nyujtva, bokáját tekergeti, a csizmája orrát nézve.

- Ne oktassa a tikfi a tikot. Nem okosság effélébe keveredni. Ne fújd, ami nem éget! - Hát hiszen, elkelne olyan egy pártfogó, mint kincstartó urunk. Érdemes volna barátságáért törekedni. István atyánkfia is felvivé mellette dolgát. Ma már nem is ösmér.

- Van is valami a rovásomon, tudod. Ettől mindétig tartok. Nevem ott vala a Majlád felei közt. Azt az írást ma is őrözheti valamely gonosz csont, - hogy kapná el a mándruc! Sokat megcselekszik az ember, mit utóbb elkaparna.

- Erigy mán, te tökmag! Ilyen egy sütykő! Elment a szép eszed, hogy így fűtöget a familiád vére!

- Majd adna neked anyád, szegény, ha élne! Meg nékem is ám, hogy ilyet csak el is hallgatok tőled.

- Mi tagadás, legokosabb egy nagy úr árnyékába huzódni. Ott hamarabb ráakad az emberre a szerencse. - Csakhogy manapság az se biztos, kinek meddig tart urasága. Nagy ház is leég, nemcsak a viskó. - Hirem-tudtom nélkül neki ne veselkedjél, hallod!

- Aludjunk rá egyet, édes fiam. Holnap is nap lesz. Az álom jó tanácsot ad.

Az öreg nagyokat sóhajtott. Ferkó hallgatott keményen. Apja néha átszólt a másik ágyból:

Bebek jelentette magát a királynénál. Csodálkozására napokig nem hívták. Végre maga elébe rendelte Izabella.

Bebek beszámolt róla, mit végzett. Ferdinandus ő felségének tulajdon kezébe adta a levelet. Csak beletekintett s a fejét csóválta. Többet nem tud. Mindent megtett a parancsolat szerint.

- Az én parancsolatomra! Még hogy az én parancsolatomra! Olyankor siettek váltig megfogadni a parancsolatot, mikor nem kellenék. Hogyha egy asszony tajtékzik a haragtól, nem okosság szavát fogadni.

- Valamennyen fujkáltátok itt körülöttem a tüzet, végtére fogtam egy parazsat, felhajítottam a háztetőre. Az asszonyok ilyenek. - Meg kellett volna kapni kezemet. Mit bámulsz? Neked hát! Elsőnek! Tüzet kiáltani: elő, nagy okosok elő, - oltani! De nincs senki, kinek annyi esze volt volna. Ki valamit sejte, csak kezét dörzsölte. - A comes? Jó katona lehet, - hanem semmit nem ért asszonyoknak dolgokban! Könnyebb a háborúskodás. - Így járunk, hogyha a barát nincsen itt.

- Még ha megteljesül vala! Úgy legalább megvolna. Hanem így? - Megvolt a nagy hűhó, - nincs belőle semmi.

Markában egy kösöntyűt szorongat, néha labdázik vele. Bebekkel küldte neki Ferdinand. Kis arany lapokból összerakott hajlékony karkötő; egyik lapon Ferdinand képe zománcban.

- Nagyon szelíd vonások. Soha ez olyant nem cselekszik. Jobb is, legalább nem kelletik rettegnem. - De mi lesz, ha mégis kitudódik? A barát egész télen át nem néze felém, még hívásomra sem. Úgy lehet, mindent tud. - Mit foghat vajon cselekedni? Miképen tölti ki rajtunk bosszúját? Ő nem efféle puha ember, mint ez. Országomból is kikerget, hogyha kedve tartja.

Ezüst tálon török füge volt az asztalon. Egyet kezébe vett, nézegette, forgatta kocsánya körül, s beleharapott.

- Tanuld meg: asszonyt nem való szabadjára hagyni. Még ha király se. Mit értünk mi az életnek dolgaiban? - Azt kellett volna mondani - neked, igen, neked! - hogy kérdezzem meg elébb a comest. Halogatni az elmenetelt, míg csillapodhatám. Batthyányt kérdezni. - Legjobb: a barátot.

- Látod, miket beszélek. Minden a barát itten s mindenki más semmi. Jó hogy nem hallja. - Jadwiga árvizet sírt a palotába. - Még se adom hozzád. Minek keverednénk annyira a magyarokkal?! Szükségem vagyon egész lengyelekre, kikben megbízhassak.

- Legyünk reménységgel. Hogyha minden rossz következés elérne, már régóta nem állna a világ.

Megbiccentette fejét, búcsúra; meglóbálta a fügét szája előtt és beleharapott.

Váradra könnyen eltalált Ferkó; tudta, melyik út visz oda, hanem a városban egészen el volt veszve. Egyszeribe szégyelte a félszárú csizmát, rövid zekét. Elbámészkodott a székesegyházon, a Szent László szobrán; szinte feledte, miért jött. Útba igazították a rezidenciához. A kapu előtt ácsorgott egy bocskoros ember, aki a markából majszolt valamit, azt meg merte szólítani, hogy lehetne-é beszélni a püspökkel.

Demeter volt. Fejcsóválva válaszolt, hogy ilyen legény kének kispap is megteszi.

Egy öreg pap sántikált a kapualjban, ahhoz fordult. Az megmondta, hogy az egész káptalan a templomban van.

A templomban annyi volt a nép, hogy az ajtón sem bírt befurakodni. Kívül került s körüljárta a roppant épületet. Oldalvást hátul egy őrizetlen ajtót talált. Belépett. Kongó folyosó; egyetlen ajtó. Benyit. A sekrestye. Faragott nagy almáriumok, feszület, térdeplő, kihűlt tömjénszag. A magasan levő ablak alatt egy gyónószék, a mellé húzódik. Behallatszik a templomi ének; egy elnyujtott Amen-nel elhallgat.

Sűrű csusszanó lépések a kőkockákon. Egy ajtó kitárul; özönlik a sok kispap; gyertyák, füstölő, tömjéntartó a kezökben. Tömjénfüst jön velök, meg kioltott, füstölgő gyertyák szaga. Nyomukban megint papok, karingben, dalmaticában. Két sorba válnak, utat nyitva egy hatalmas testű szürke barátnak, ki templomi ruháját már leöltötte. Ez beül a gyóntatószékbe, keresztet vet, imádkozik. Ez lehet a püspök - gondolja Ferkó.

A többiek levetik a mise-ruhákat; a kisebbek sürögve segítenek. A tágas helyiség csupa csendes mozgás, ruhasusogás. Sorra keresztet vetnek magukra a feszület előtt, főt hajtanak a gyónószék felé, kisorolnak. Egy szem sem akad meg Ferkón - ministráló fiúnak nézik.

Hűvös, siket csend marad a bolthajtás alatt. A püspök lehajtott fővel imádkozik. Ferkó összeszedi bátorságát s odazuhan a gyóntatószék zsámolyára. Lihegve suttog, susogása visszhangosan kavarog a hideg szögletekben.

A szék rácsa mögül két nagy szem fordul a fiúra. Sötét szem, szikrák pattognak belőle. Szó nélkül is feleletre vonja, aki előtte áll. Ferkó nem is állta, lehúnyta szeme héját, de érezte, hogy az a szem ezen át is olvas az övében. Mikor újra fel merte vetni, a szem már nyugodtabb volt s szikrák helyett egy sugár látszott benne. Ferkó olyasmit képzelt, hogy a püspök felugrik, csatlósokat kiált elő s hegyen-völgyön széjjel rajzanak az orgyilkost keresni.

- Az Úr nem bízza dolgát latrokra, fiam. Lám, egy gyermek szájával is tud üzenni.

- Omnibus moriendum est. - A halál mindnyájunkat megrekeszt. De valameddig munkája vagyon, senkinek életét meg nem szakasztja Isten.

Mintha valami varázslat kapta volna fel Budán s a felhőkön át Váradra röpítette volna: György barát cellája szakasztott olyan itt, mint ott volt. Mint akármelyik barát-cella.

György barát az asztal mellett ül. Arcán álmatlan éjtszakák nyomai, a ráncok mélyebbek, szeme fáradt. Keze reszket, amint két összetekeredő pergamennel babrál az asztalon. Kisimítja hol egyiket, hol másikat, belenéz, pedig már könyv nélkül tudja, szóról szóra. Még ide sem értek a levelek, már tudta, hogy jönnek; azt is, mi lesz bennök. - A speyeri gyűlés megajánlotta a segítséget Buda visszavételére. Ferdinand sereget követel az ostromra - Isztámbul meg védelemre hajtaná Buda alá az erdélyieket.

Buda! Megint a lelkére gördül ez a szikla. A szultán, hogy Ferdinandnak ártson, megint magyar várakat töret, magyar falvak népét hurcolja el rabláncon.

Elnézi a király neve-írását: nem kardra termett kéz; vékony betűk, pontosan kirajzolva; lassú eszű, szívós ember kezevonásai. A tartalom is száraz, hideg szavak. Nem fog ez nagyokat végbe vinni. Nem, Ferdinand mellé nem tanácsos kiállni Erdélynek; még nem.

Az asztal végén ott ül Pesthy Gáspár. Előtte tiszta pergament-lap, írószerszáma kikészítve, a réztok a lúdtollal, a kalamáris fedele lecsavarva - csak a szót várja. Fel-felpislant, mert gazdája nem szokott ilyen hosszasan töprengeni.

- A Fényes Kapunak. Elejét, a miképen szoktuk. - Várja, mig elkészül, aztán mondja: - Maroknyi seregünknek mi hasznát sem látná a felséges szultán. A moldvai vajda már is a határon ólálkodik, csak neki bírjunk megfelelni erőtlenségünkben. Élelmet indítunk, mennyi telik tőlünk, kenyérnek valót, csordákat - ebből megláthatja Erdélynek hűségét.

Ezeket mondja, több szóval, cifrázva. Pesthy hangosan ismétli, mielőtt leírja, megvárva, nem másít-e valamit a barát.

Pesthy végigsimít kezefejével egy második tiszta pergamenten, maga elé igazgatja, másik levélhez készülve, de György barát a készet is elvonja előle.

György barát felveszi a Portának szóló levelet s szinte szószerint mondja tollba. Aláírja: manuppa...

Hatalmas szál ember; homlokát keresztben szép vágás ékesíti. Szeme villogása az ellenséget szimatoló vadé. Kővé meredve áll meg, de érzik, hogy bizsereg, szikrázik benne az élet.

- Szükségem vagyon rád. Te jártas vagy effélékben a régi időkből. - Lábas jószág szükségeltetik, jó pár ezerig. Gabona, három ezer szekérig való. Jó, ha minél hosszabb úton mennek végig az országon. Tele szájjal hírleljék, hogy a töröknek viszik, Buda alá... Nagyon igyekezni nem szükség. Kivárjuk, hogy miképen fordul a kocka.

- Nem ezért hívattalak. Ezt akárki elvégzi. - Vincen felverhetsz egy hordót, kiben ezüst pénz áll; ha nem elég, kettőt. Ennyi benne a te dolgod. - Ez is csak takaró. - Halkabbra fogja a szót. - Azt akarom megkérdezni tőled... lelkedre kötni...

- Keveset. Túlságig csendes. Még kőszent is vagyon talán, aki elevenebb. Akárha egy kőbálványt hoztak volna oda a dominikánus fráterek. Pedig úgy mondának, szép értelmi tehetséggel volna megáldva Istentől. - Orcájába mintha nem is volna vér - akár az alabastrom. Meglehetősen szível, de jobbára szeme nézésével. Szavát alig lehet venni. Csak ül, néz maga elébe. Ha néhanap kint jár-kél velem, - vigyázok, senki se lássa, - olyankor is meg-megáll, gondolkodik, aztán mintha akkor ébredne fel, körülnéz, tovább megy.

- Különös, de jól vagyon: - végy példát róla. - Ne kicsinyeld mostani helyzetedet. Vigyázz rá. Még tőle jöhet emelkedésed.

Pesthy látta Handrait bemenni s a grádicson ácsorgott, hogy kijövet elfogja.

- No, ez hamar megesett. Ennyiért kelletett várnagy uramat idefárasztani Vincről?

- Ránk férne a kicsi is. Lábas jószág hajtásáról esett szó, tudom, magam is a felől írtam levelet a királynak. Hajcsárt csinál kegyelmedből a püspök, hehe!

- Űztük ezt régente. Szép pénzt szerze belőle János királynak, kinél mindig a hét szűk esztendő járta.

A beszélgetés kelletlenül indult, időről, törökről. Handrai szűkszavún felelgetett. A sok hiábavaló beszéd közt Pesthy már harmadszor tereli vissza a szót a Handrai dolgára.

- A vinci várnagyság! Hitvány kis fészek az, akármi siheder átszökte a falát. Éppen az mentsége, hogy semmi: madár se jár arra. Nem régiben ugyan új falat is húztak körülötte... ez mán igen! A Domonkosok düledező templomából rakták. Csodáltam is, hogy pap létére hozzá nyúl.

- Mindenki maga tudja dolgát. Hanem ilyen emberért mégis vétek... Magam is úgy vagyok, lássa. Én is többnek indultam azt, ...papnak... Megrekedtem. A fiatalság némely embernek megeszi egész életét. Ma már... Ne sutor ultra crepidam. Lássa, még most is latinra jár a szám. Azt teszi: varga, maradj a kaptafánál. Eh!

Handrai türelmetlenül pislog, mint aki már menne. De Pesthy folyvást beszél.

- A kincstartótól ne számítson jutalomra senki. Olyan ez a remete. Őtet szolgálni örökös szegénység. Kisajtolja az emberből a vért, továbbat nem törődik vele. Olyan ez, hígye meg. Pedig: suum cuique - mondá a római bölcs. Az Irás is azt tanítja: méltó a szolga az ő bérére. Bezzeg királyné asszonynak secretariussa, Csáky, az én koromra ihol prépost leve.

- Ha nekem ilyen vagdalt homlokom, ilyen tüzes szemem volna, hozzá még tudnám csörgetni a kardot - volna annyi életre való eszem, hogy nem egy fukar paptól várnék, olyan országban, ahol fiatal asszony királykodik.

- No, csak úgy mondom. Mert ha kegyelmed beéri a vinci várnagysággal, oka lesz annak.

- Bíró elébe hívott ide kegyelmed, vallatóra? Nem kápolnám nekem a kocsma, hogy itt gyónjak.

- Nono, nem firtatom én titkos dolgait senki fiának - kikiabálja az maga magát elébb-utóbb. Pedig én is tudnék egyet-mást mondani, kinek hasznát venné. Pro primo: nyakamat teszem rá, arról a gulyáról még maga kincstartó urunk se tudja, hová fog odaérni.

- Pro secundo: főtisztelendő kenyéradóm olyatén úton jár, mint a talián komédiás, mikor a templom két tornya közt egy szál kifeszitett kötélen libeg a népek mulatságára, míg maga árnyékába meg nem botlik. Nem jó arra járni, mert kinek fejére talál zuhanni... - Nagyot hahotázott.

- Pro tertio: annak a félnek, akihez nem érkezik el idejére az élés, a hajtsár becsületiből vagy akar fejével szokás kárpótolást adni. Azért mondom, nem ártana egy kicsit beszélgetni.

- Nem ösmerjük ahhoz egymást elegendőképen. Az időjárásról meg mind a ketten látjuk, hogy micsodás, hát kár a szóért. Istennek ajánlom!

Pesthy visszaült az asztal mellé. Fél karja az asztalon, másik a térdén, petyhüdten; - minden ereje a fejébe költözött.

Mik nem történnek itt az aula körül! Honnat cseppent ide az az új apród, aki éppen kilépett a püspök küszöbén, amikor ő bement? Annyit még látott, hogy a püspök jó szemmel nézett utána. Ritka eset! Hallott ő valamit, hogy a Domonkosok klastromában tartogattak egy ifjú embert, napokon keresztül; messziről jött, senki sem tudta, ki légyen; a püspök parancsolt felőle. Ez volna az? - Ebben nem tudott okosabb lenni. - Hát ez a várnagy?! Olyan messzéről kelletett idefárasztani, egy csorda tulokért? - Más oka lesz annak. Kerülte is a szót, mint aki fél, hogy el találja szólni magát. Siet is vissza, ég a talpa alatt a föld. Már pedig egy várnagy sem ijed meg egy pohár bortól. Alighanem ő rá van bízva a vásár. Nini! mégis üres kézzel megyen, sehol egy bőrzacskó körülötte. Nem is volna elegendő, hordó kellenék ehhez. - Hopp, megvan! Nála vagyon a pénz, Vincén! Világos. Ahá, a kettős falak! A titkolódzó várnagy! Most már mindent ért: ott őrzi kincsét a barát.

Vonásai felderültek, ujjai vígan dobolni kezdtek az asztalon, azután térdére csapott s fürge léptekkel sietett el.

Izabella nyár elején nagy bandériommal beszállott Gyaluba és elfoglalta Fehérvárt, az elhalt Statileo püspök kastélyait. Csakhogy a betelt kívánság megcsalta. Itt sem találta meg, amire sóvárgott: az élet örömét. Nem érezte magát királynénak a maga országában; csak mintha vendég volna ezen a helyen is, vagy bujdosó, akit holnap tovább sodor a sors. Szomorú kedve volt.

A bástyán járkálnak az őszi napsütésben. Egy-egy szellő éles hideget libbent rájok a hegyekről.

Izabella a fiatal Drágfival jár elől. A királyfi is velök van. Piros kerekű kolebkán kocsikázik, most kapta nagybátyjától, Lengyelországból. A gyeplő a gyerek kezében van, de kétoldalt két fullajtár vigyáz rá.

- Jaj, ez a Gyalu, ez a Gyalu! Sohse hittem volna, hogy valaha visszakívánjam Lippát. Bezzeg most minden órán eszembe jut. Nincs itt semmi, a mi az életet kedveltetné. Szegény öreg püspök, meg kelletett neki itt halni.

- Mit érne cifra palota is: minden órán kivethet belőle a pogány, vagy a kincstartó alkussza el fejünk felül.

- Hát nem gyönyörűséges egy hely ez a Gyalu? Micsoda erős falak! (Megtapogatja, mint lova nyakát szokta.) Álgyuja is vagyon egypár jóravaló, mint ez is itten, la! - Hát még Fehérvár! Az aztán! Micsoda nagy hegyek vannak ottan! Az égig érő Kecskekő, meg a Bilak hegye, kin a sok orvosságfű terem.

- Hegy meg tél vagyon itten akármerre nézzek - lehelli a királyné kedvetlenül. - Havasok közé vagyok kárhoztatva koporsóm zártáig. Csak legalább azt tudnám, hogy fiamnak javára lesz.

- Ne legyen kétséges Felséged. Az Irás mondja: eljövend az idő, mikoron a farkas a báránnyal fog lakni meg az oroszlánnal s egy gyermek őrzi őket. Most beteljesedik ez Ige ez földi tartományban, országunkon. Georgius atyánk vigyáz a bárányra, meg a gyermekre.

- Csak ne volna szava hasonlatos az aranypénzhez: fél oldala kép, másik írás - nem egyforma a kettő.

Mióta azt a levelet elküldte Ferdinandnak, még jobban tart a baráttól. Furdalja néha a lelkiismeret - többször a félelem. Mit gondol felőle a római király? Hátha kitudódik? Mit cselekedik akkor vajon a remete? Hiszen lám, tulajdon apja is a barát pártján van, váltig azt üzeni, annak eszén járjon. Pedig retteg tőle. - Nincsen benne lélek, - mondja magában - csak a nagy akarat. Ki látta valaha csak egy mosolygását? Nem lehet nem félni tőle, kire ráveti szemét. Jó, hogy ide nem jön, rettegtetni - de mégis jobb volna, ha jőne, megnyugtatóbb.

- Az az egy mégis jó ebben a Gyaluban, hogy messzebb esünk a baráttól. Igaz, hogy a világtól is.

- Jól mondod, még a barát is kerül. Esztendeje lesz, hogy színét se láttuk.

- Van jó dolga! Váradon ugyan splendorban él, még bolondra, törpére is telik - dohog Batthyány Orbán. - Erdélynek kapujában ül, mint pók a hálójában: teremtett lélek ide se be, se ki nem teheti lábát tudomása nélkül. Királyné kapitányának volna ott helye - teszi hozzá s fürkészőn pillant a királyné arcára. (Neki apja is várnagy volt, Budában.) - Ittvalók mit tudunk a világnak dolgából? Csak hírből halljuk, mi készül Buda alatt. Nekünk annyit üzen a barát, hogy meg ne moccanjunk. Nem érti ő azt, hogy valamire való kard kikívánkozik ilyenkor tokjából, akár a jóvérű paripa az ólból.

Izabella szórakozott, nem hallgat oda. Vonásain halvány mosolyféle dereng. Kóbor hír suttog fülébe, hogy a francia király egy hercegi kérőt készül küldeni hozzája; ilyen szövetségben két tűz közé fognák a törökkel Ferdinandust. Ez a pillangó szálldos elméjében s megszépíti arcát, mint gyermekét a játék. Mostanában vár efelől hírhozót apjától. Vásárolt is már sok finom gereznát a kalmár Nyirő Jánostól, hogy szépen kiöltözködjék.

- Már penig mostanság semmit se mondhatni György barátra. Bőven gondoskodik mindenről. Láthatjuk a királyné asztalán: rakva sós hallal, mandolával, sok szép fácányok, újra bele göngyölgetve tarka tollköpönyegökbe, a kancsókban malváziai bor. Otthon se vala jobb sora ő felségének. Ami igaz - igaz. Mostanába meg pénzzel is szolgál a remete, kölcsönbe.

- Csak mikor a temesi gróf kifogya belőle, mert már mindenét ideadá. Olyankor igen, csak hogy készségét mutassa, túltegyen a grófon.

- Nem féltem a comest. A fukarság vala dajkája. - Erre Athinay is hátrafigyel s beleszól:

- Magam is ezideig három ezeret adék kölcsönbe királyné asszonynak, portugál aranyat, hanem a barát nem akar tudni felőle. Pedig az ország királynéjának adtam - nemdenem?

- Nekem egy elfoglalt hitvány malomnak miatta pert akaszta nyakamba szomszédom. Hinné valaki, hogy főbíró uram kisujját se mozdítja érettem? Hát ország főbírójának való ilyen ember? - pattog Losonczy.

- Itt tart ő kegyelme éhkoppon az udvarnál, mintha egyébre se volnánk valók - tódítja Markos. - Hát élet ez valamire való embernek? Ez a poshadt nyugovás.

A lakájok a kolebka mellett arról suttognak, hogy tizenkilenc szekér bor ment ezért a kis hintóért ajándékba. Bizony sajnálják érte a sok jó bort.

A gyermek él az alkalommal, hogy keveset ügyelnek rá, kipattan a kocsiból s nagy szuszogva kezd felkapaszkodni a kőgolyókból rakott gúlára a nagy ágyú mellett. Egyszerre sokan odaugranak s vissza erőltetik a kocsiba.

Ott van a kíséretben Bebek is meg Jadwiga. Kerülgetik egymást, de egyszer csak elfogy körültük mindenki. Bebeket megviselte az út, sápadt, sovány, ő is észreveszi Jadwiga kisírt szemét. Csendesen, szomorúan megszólal:

- El kell ezt a kettőt tenni valahová, untig látom szomorú arcukat. - Bebekből várkapitányt tehetnék, talán Déva várában, azzal letörleszteném szolgálatját.

Egy kis sötét felhő úszott a vár felett, csak akkora, mint egy sátorponyva, szélei fehéren szikráztak a napban. S egyszerre nagy cseppekben esni kezd az eső, ritkásan, kopogva.

Izabellát beültetik a kocsiba, a többiek pedig nem szégyenlik futóra venni a lépést. A zápor paskolja őket, a földről visszapattannak a kövér cseppek. Egy-egy rövid égzengés dördül.

A kastélyban nevetgélve rázzák le magukról a vizet. Hogy egy ilyen kis felhőből ez kerekedhetik! A kis kaland csak jókedvre derítette őket. Van miről beszélni vacsora-időig. Hat órakor szól is a pohárnok-mester: Mosdjék, uram, kegyelmetek! - s egy rend szolga tartja a kézmosó medencét, korsót, kéztörlő keszkenőt. A hosszú asztalon cifra gyertyák égnek, a szebeni főbíró hozta, Haller Péter. Drágalátos fűszerszámokat is. A királyné örömében rögtön bérbe adta neki a huszadot. Ott ül a fiatal olasz orvos is, Blandrata; Izabella kedveli, ámbátor betegségéből a szebeni öreg Brenner állította talpra. Frater Benedictus meghökken, amint körül jártatja szemét: ennyi újhitű eretnek! Nem is mondja az asztal-áldást hangosan, csak magában suttogja. Érzi magán a szúró szemeket, s résen van, hogy mikor tünhet el az asztaltól. Kész otthagyni a tormás csukát is.

Haller főbíró tudja, hogy itt jó néven veszik, ha a kincstartót szapulják, hát hamarosan panaszra fordítja a szót. A kincstartó üldözi az új vallást, pedig az egész szászság fel akarja venni.

- Már pedig Szebenben mi vagyunk az urak, mi szászok, - erősködik a másik szebeni követ, Glésán János. - Cuius regio, eius religio - az a törvény. Egy hiten akarunk élni német véreinkkel. Szeretnénk látni, ki parancsol abba?!

- Hiszen csak a cifráját vetkőztetjük le az ó-hitnek - veszi át a szót Haller.

- Mi bizony kihánytuk a templomokból az írott képeket - üt a mellére Glésán, - épen mikoron a főtisztelendő thesaurarius úr falaink között mulata. Mit tuda ellene tenni? Bagoly is úr a maga odvában.

- Hogyha az anyaszentegyházat ketté szakítják, Krisztus palástját tépik széjjel újra, a sírt őrző pogány katonák módjára.

Petrovich is megszólal, ő pártfogója birtokain az újhitű prédikátoroknak, már csak azért is, hogy György barátot boszantsa.

- Lám, odaát Magyarországban is tépik az egyháznak testét, ragadozzák javait; csakhogy főuraságok töltöznek véle.

- Az első apostolok nyomorú halászok valának, most is a szegénység szomjúhozza az igét.

- Mi szükség annak püspökök száján keresztül menni? Minek a papnak gazdagság? - feszegeti Blandrata.

- Valamire való lelkipásztor kisded házban is tud imádkozni, - pattog Batthyány, a ki maga is György barát iránti gyűlölségből hajlik az új felekezethez. - Nem kelletik ahhoz palota, minémű a váradi.

Izabella talpas velencei poharát forgatja, szeme rajt tapad a kristály csillogásán. Kedvetlenül eszmél a vitatkozásra. Épen a napokban kérte meg levélben pápa ő szentségét, lenne gyámola árva fiának. Pedig minden szem reá néz. A beszéd elakad. Hosszú csendesség hallgat az asztalnál.

Egyszerre dobogás, lótás-tutás hallatszik kívül. Izabella arcán megvillan a kérdés: talán a követség!

Mind felugrálnak. Már toppan is be Byka. Csak ázott süvegét, palástját hagyta kint. Maga csuron víz, haján, bajuszán gyöngyökben állnak az esőcseppek.

- Főtisztelendő kincstartó uram üzeni: békesség Erdélylyel! Vasas Szent Péter napjára szálla táborba a vértes sereg, - egy hétre rá, Magdaléna napjára már hazatakarodék.

- Mit szólnak hozzá a magyarok odaát, hogy innen egy szál kard sem vala ottan!

- Másodjára veszténk el Budát, immáron örökre. Most tetszik meg, jobb volt volna Ferdinandusnak megadni.

- Még ha legalább most...! - sóhajtoz Athinay. - Mentünk volna bár segítni, ha németnek, ha töröknek, csak ne néztük volna összedugott kézzel, mint hogyha soha se is lett volna közünk hozzá.

Byka Imre kiment a folyosóra, két-három férfi vele. Később többen is kiszállingóztak, tudakozni: mi történt, hogy történt. Byka keserves híreket tudott.

- Pécset, Tatát, Esztergomot felégeték a bitang tatárok, Székesfehérvárat...

Körülnéz s halkan, sugva mondja: - János királynak testét a basa az új városbírónak adatá, hogy temetnék el máshol, mivelhogy nem számláltaték a királyoknak közikbe. Akkor időben a szultán vala parancsoló az országban, János csupádon szolgája vala.

- Immáron még a gyávaság is rajtunk szárad. Orcapirulással nézhetünk egymásnak szemébe.

- Honnan teremthet vala elő arra való embert, még hozzá fegyvert is? Élelmet külde, hallánk.

- Amúgy is elveheti, mikoron kedve tartja. Ennyivel talántán kevesebbet hajt el tőlünk.

- Isten tudja, még jó, hogy az erdélyi vért nem vitte vágóhídra. Megcsapoltuk már eléggé.

- Úgy lehet biz' a, komám, hanem ezt semmiképen ne emlegessük. Mi okért mentegetnénk a remetét épen mink?

Bécs kövezetlen, sáros utcáin kopottas udvari fogat baktat. Az ilyet máskor üresen is megsüvegelik a járókelők, de most közömbösen néznek az ódon hintószekérre. Ilyent magyar urakért szokás küldeni.

Csakugyan két magyar úr ül a kocsiban. Serédi Gáspár meg Bornemisza Pál veszprémi püspök. Erdélyből jöttek fel. Kedvetlen arcuk elárulja, hogy dolguk végezetlenül. Abban jártak, hogy Izabellát kikísérjék Erdélyből s átvegyék az országot.

- Ő felsége bizonyosan nekünk rója fel, hogy mire se meheténk. Pedig magára vessen. A sok tanács, latolgatás közben megint megkése.

- A gyalui első tanácskozás után, akkor kellett volna verni a vasat. Hogy Pest alatt a kudarc megesék, most mi csalogatná hozzá az erdélyországiakat? Akkor fukarkoda: úgy itélé, csak a királyasszonnyal meg a baráttal ingyen megy. Szunnyadó készségnek donatio az élesztője. Ki a kis pénzt markában szorítja, nem nyerhet nagyot. Fukarnak nincsen barátja.

- Eb hígye, hogy a barát merő háladatosságból védelmezné a Zápolyák jussát. Mostanság maga az úr Erdélyben, Károly császár meg Ferdinandus birodalmában pedig kicsiny pont lenne.

- Ő felsége azonképen viszi az uralkodást, akár valamely hivatalt. Eszét gyötri, gyűléseken disputál a Rendekkel, többet utazgat akármi sáfárnál; Speyer, Linz, Worms, Norinberga, Prága - alig ér nyomába az ember. Csak Magyarországba soha nem bocsátkozik alább Posonnál.

- Nagy baj a Carolus császár betegsége - véli a püspök. - Félek, Ferdinandus úr reménysége talál belehalni.

- A hadvezetést is elméjével cselekszi, a dolgozó cabinetből. A magyarok másféle királyokat szoktak. Mely nagyra látott a Brandenburgussal! Szememmel láttam, a vasba bujt vitézek esze csupa azon jára, hogy vértjeik be nem horpadnának. Az egy Perényi jeleskedett.

- Jó szolgálatot tennénk ő felségének, ha megnyitnánk szemét. Nem kedveli a magyarokat.

Előttük már a Habsburgok bécsi palotája. Két emelet magas, négy tornyú vár. A hegyes kalapú kis házak úgy bujnak meg körülötte, mint csirkék a kotló szárnya alatt. A nyers kőfalak előre vetik lábukat, földszínt a kis ablakok mély falodukból pislognak ki; vaskosár rajtok, mint a börtönökön. Az emeleti ablakok meg kidüllednek a fal szinéig, belül a fal vastagságában egész kis fülkékkel toldva meg a szobákat. Az egész egyhangú, szürke, - az unalom várkastélya.

A kocsi átdübörög a vízárok hídján, az őrséggel megrakott kapu elnyeli.

A tágas kapualjból fehérre meszelt széles lépcső visz az emeletre, akár egy kolostorban. Fent kőkockás, széles fehér folyosó; két végén egész szélességben komor barna ajtók zárják be; hosszában egyszárnyú kis ajtók nyílnak. A lépcső két oldalán s az ajtók mellett pompásan válnak ki a nagy egyszerűségből a testőrök egyenruhái.

A szolgálattevő kamarás egy ablakfülkébe állítja az urakat, ő felsége még misét hallgat a kápolnában, egész felséges családjával.

Pontos időben feltárul a nagy ajtó a folyosó végén. Lélekzetfojtó ünnepélyesség lehel végig a csarnokon. Az ajtóban megjelenik ő felsége, fekete bársonyban, elől széles hermelinnel szegett zekében, mellén az arany-gyapjú csillog, barett van a fején. Hosszú, sápadt arca, vékony orra, szintelen szemei, puha fakó-szőke szakálla, az olvasót mellére szorító balkeze, vértelen hosszú ujjai, a nesztelen bársony cipők - mindez olyan, mintha nem is élő ember volna, csak megelevenült kép.

A gárdistáknak szemük se rebben, míg ő felsége elhalad előttük, s egyik oldalajtón eltűnik.

Pár lépéssel hátrább egész menetben vonul a királyi család. Elől egymagában Maximilián trónörökös, éles komoly arca meghazudtolja tizenhat évét, tartása, járása kedvetlen, hanyag. Az udvar azt suttogja, hogy a király elégedetlen fiával, mert egyik nevelője az új hit felé fordította. A trónörökös minden szemből néma kárhoztatást olvas ki s konok dacba húzódik előle.

Utána kor szerint jönnek párosával testvérei: Elisabeth és Anna főhercegnők, Ferdinand főherceg, aki széles arcával anyjára üt, a körtefejű Magdaléna Catharinával; a két kisebbet, Eleonorát és Margaréthát kézen fogva vezeti az ája; ők még csak nyolc-kilenc évesek, szaporán tipegnek földig érő széles rokolyáikban, parányi cipellőikben; szemlátomást meg vannak illetődve. Négy kisebb testvérük még nem mutatkozik a gyermek-szobán kívül. A felséges asszonyt sem látni, gyengélkedik, megint vár valakit, aki idővel megtoldja a sort.

Szűk kis szobába lépnek. Az ember nem hinné, hogy ebben a roppant palotában ilyen kis szobák vannak. A falakat majd lehúzza a pompa: németalföldi gobelinek - az is a császári ház tartománya, sok karú aranyos csillár, földön álló hatalmas óra, - a Habsburg-ház spanyol udvarára emlékeztető súlyos pompa.

A szobában nincs egyéb bútor, csak egy íróasztal. A mellett ül ő felsége. Az asztalon feszület, ébenfából, elefántcsontból. A barettet, hermelines karbaöltőt levetette, az olvasó még ott van bal kezén, két keze egymásba kulcsolva a feszület előtt.

- Reszketek Felséged haragjától, mivelhogy utam sikeretlen vala. Üres szóval tartottak. Podagrámmal lóra ültem, hogy fegyveres népemmel Kassába igtassam királyné ő felségét, átvegyem Felséged kezére az országot, miképen a gyalui egyezség adja. Hanem királyné asszony megmásította elméjét; egyre azt hajtotta: nem mehet ki az országból, míg Felséged elegendő sereget nem rendel Erdély oltalmára, máskép a török végig dulja. Királyné ő felsége szájából a barát szólott.

A király vértelen kezeit nézi, unottan. Látszik rajta, hogy ez már nem újság neki.

- Hogy későbbet engem is méltóztatott aláküldeni, sürgetésnek okából, nem vala mód egyszerre szólhatnom a helytartó püspökkel meg a temesi gróffal. Egyikök magában semmi a másik nélkül. Mondák: a török neszét vevé az alkunak, Erdélyre bocsátá a moldovai vajdát, vele hadakozik a kincstartó. Való igaz volt, csakhogy a reverendissimus nem karddal kergette a vajdát, hanem a basákat kereste ajándékokkal.

- Egy este titkon maga elébe bocsájtott Őfelsége, csak két lengyel urak előtt. Sírást kezde tenni, hogy ő örömest kimenne, de csak rabja a barátnak. Két kezével megragadá kezemet, megeskete, hogy ezeket csak Felségednek, senki másnak nem mondom el.

- Nem tudjuk, mivel érdemeljük Istentől a folytonos kudarcot. Hűséges szolgái igyekszünk lenni Istennek és tartományainknak, a szerencse mégis elfordítja orcáját rólunk. Hogyha néha idő, igazság kedvezése felénk fordulni láttatott, császár ő felsége a frank királlyal háborúskodott, seregeinket szolgálatára kellett tartani, kinek atyafi osztálya után bírom tartományaimat.

Serédi: Tudója annak minden, hogy a pogány töméntelenségét hiába való hadakozással császár ő felsége segedelme nélkül meg nem győzhetni.

A király: Császár ő felsége végtére megmutatá Tuniszban, hogy a törökön is lehet győzedelmeskedni. Észbe kapott a speyeri gyűlés. Joachim szállott hadba, a brandenburgus. Most az egyszer jó végét várhattam dolgaimnak, hogyha a sok csalatkozás másra nem tanít vala. A hány lovag, a hány ló - mind egy-egy vastorony. Dárda, kard nem fogja. Egy mozgó vár a had. - És?... Megfordulnak a sárfészek Pest alól! Heted nap! Egy vak hírre, hogy a ruméliai bég Nándorfehérvár alá ért. Még dicsekedéssel vannak, hogy ember, ló nem vesze oda. - Csak a mi jó hírünk, a mi országunk!... Ezek után mi okon kívánkoznának gyenge oltalmunk alá a magyarok?

- Tömlőcben szárad, ha térdéig nő is szakálla! Ő ejtette kárba egyik a Joachim seregét. Thurzó a tanú: boglárokat küldöze Bali bégnek, összecimborált vele. Esze azon járt, hogy Tatát magának foglalja.

Indulatba jött, felállott a székről, lefejtette kezéről az olvasót, hogy az asztalra koccant. Keze reszketett.

A két úrnak most tűnik szemébe, milyen beesett a halántéka s mennyi ősz szál vegyülget fakó haja közé.

Ferdinánd észreveszi, hogy sokat beszélt. Ez nem szokása. Mestere a hallgatásnak. Mostanában mégis többször kitör belőle ez a keserűség.

Az asztal szélén pergament göngyölegek hevernek, rendben egymás mellett. Vékony újjaival közéjük nyúl, kiválaszt egyet, fölveszi.

- Okossággal élnie szükség, míg Isten mi dolgunkat jobbra nem viszi, mondja. Benne ne kételkedjünk, mivelhogy az ő jóakarata a törökhöz csupádon színlelés, míg az országot Isten kegyelmével mostani szolgaságából kiszabadítjuk. Erdély népével nem könnyű bánni, elszoktak a zabolától. Megértem.

Az urak szemén meglátszik a csodálkozás, hogy a barát levelez a királylyal.

- A reverendissimusnak egyéb oka is vagyon. Túlságosan védelmezi a Zápolyák jussát.

- Hűségét mutatja. - Juss! Miféle juss! Izabella királynénak annyi jussa van, hogy özvegye Johannes fél-királynak. Hát az én hitvesem, Anna királyné ő felsége, nem Ulászló magyar király leánya? Testvérem, Mária ő felsége, nem azonképen Lajos magyar királynak özvegye? Mivel csekélyebb az én jogom, mint az övék? Hogy nem születtem magyarnak? Hát Izabella királyné? Valamennyi tartományimnak nyelvét nem győzném megtanulni. Azokat mi Isten kegyelméből bírjuk.

Szünetet tart, egymásba font ujjaira pillant. Kedvetlenül visszaül a székbe.

- Mi okon olyan kedves nektek János? Ez a barbár! Aki a Cerni Jovan olajba főzött fejét ebédelő asztalára tétette, úgy szidalmazta! Ilyen véres kezűvel mértek össze engem, aki minden órámat népeimnek szentelem?

Arca könnyen elpirul, mert eszébe jut, hogy tegnap megint hatvan levágott orrot küldött neki egyik kapitánya, koszorú-füzérben, s ő egy vég posztót adatott érte jutalmul. - Meghajtja fejét a feszület előtt s keresztet vet.

- Nem a java magyarok szolgálnak bennünket - sóhajtja, komolyan az urakra nézve.

- Hogyha alázattal szólani szabad: Felséged kevésbe veszi magyar tanácsosit......

- Magyar tanácsosaim? Perényi?! - Ő volt egyik, kibe bizodalmamat vetettem. - Odaátal talán magyar tanácsosok gondoskodnak? (Sorra fölemelt újjain számlálja) Petrovich, Statileo, Verancius, Frangepán érsek, maga a kincstartó - mi is a neve?

- Martinuzius - mondják egyszerre. - Anyja után, aki Venezia-beli - teszi hozzá a püspök.

- Maga annyiféle, mint neve. Olasz nagyotakarás, rác alattomosság, értem. - Annyi közt ez az egy - igen. Volna hűséggel hozzám, tízezer lovas katonáért nem adnám. - Megmondtátok neki, hogy kész vagyok kitörölni elmémből a múltak emlékezetét, megerősíteni püspöki székében, felmentem az eddigiekre minden számadás alól... Megmondtátok?

- Királyné ő Felsége jó szívvel ajánlja Felségednek, mutasson bizodalmat a baráthoz, de valamiképen teljes bizodalomra méltatni kár volna.

- A barát ő hozzá hűséggel vagyon, ő pedig gyülölséggel fizet. Ördögnek írja, mégis akaratán jár. Miket most hallánk, azokból királyné asszony tetszik színlelőnek. A becsületes székelyek közül sem volt rest feljönni egy követ, rája vádaskodni. Isztambulból intenek, adnánk tudtára egymásnak, ha miket a remete oda írogat és melyeket nekem. Vagynak Erdélyben, kik nem bánnák, akárha eltetetnénk láb alól.

Keze önkénytelenül egy pergament-szeletkét von elő a levelek közül. A szemfüles Serédinek úgy rémlik, mintha Izabella kezevonásának nagy Y betűjét pillantaná meg, derekán az ismerős karikával, akárha gyűrű volna egy liliom-száron. A király a feszületre tekint.

- Efféle cselvetőktől mi hátra maradunk. Keresztény lelkünkre nem vennénk.

Önmagának beszélt, a pergamenteket emelgetve, mintha György barát szavainak súlyát mérné.

- Hozzánk egyenesnek látszik, még sem tudok egész bizalommal lenni. Leküldtem helytartónak Báthory Andrást, - félre taszítja. Megértem: maga kezében a szálak. A brandenburgi gróf seregéhez éléssel megrakott szekereket indított parancsolatunkra.

- Engedelemmel szólva: visszafordítá a szűkölködő török táborba - ejti közbe Serédi.

- Megértem ezt is: a brandenburgi rossz kockát vetett, a töröktől félnie kelletik. - Egy lépés felém - egy a törökhöz. Simulata benevolentia - azt írja. De vajjon hozzánk igazabb-e? A debreceni gyűlés hozzám pártoltatja a Rendeket. - Erdélyben elismerik János király fiát. Mindegyik az ő munkája.

- Hallánk aféléről is: a szultán mondotta volna, szolgálatiért még Bécset is neki adhatja.

- Az urak nem hoztak nekünk semmi újat. Semmit a felől nem hallottak volna, hogy Izabella királyné alattomban különvaló követségeket járat a Portára, a remete háta mögött?

A felség kissé megbiccenti fejét, az urak meghajolva az ajtó felé hátrálnak. A király két tenyerébe hajtja homlokát. Azután az asztalra csap:

- Nem lehet kifürkészni! - Külön hallgatódzót kellene a Portára küldeni, velük keresni az alkudozás útját, miképpen Herberstein régóta javallja.

Feláll, az ablakhoz lép, hosszan gondolkozik. Észre se veszi, hogy a kamarás benyitott s csendben vissza is húzódott.

- Keresztény fejedelem létemre a pogánnyal egyezkedjem? - A feszületre pillant. - Mit haesitálok? Georgius egyházi férfiú, lám mégis... - Valóságban vissza vezetném Erdélyt a keresztény világba.

Végig gondol tanácsosain, mintha egy képeskönyvet forgatna. Megrázza az asztalról felvett kis csengőt.

- Rendeljék elébünk Erlauból Adorno Jeromos prépostot. Cito citissime! - Meg Malvezzit.

- Kik ezek Fráter Georgiushoz képest! - Hogyha ez egy ember, vele enyém lehetne egész Erdély! - Vagy ha ő nem volna, akkor is.

Az ajtó előtt két tanácsos várakozott. A magyar urak megismerik a hegyes szakállú Herbersteint meg Salmot. Ezekkel fog most ő felsége a magyarok dolgáról tanácskozni.

Szótlanul mennek le a grádicson. Csak a lépcső alján jut eszökbe, hogy lanyhán védelmezték Perényit. De hát nem lehetett. Nem szólnak róla egymásnak. Mindegyiknek azon jár esze, hogy legalább György barátnak egy pár tövist a körme alá szúrtak.

- Édes uram, mely sok gondokkal jőve meg Váradról. Alig ösmerek rá nagy szótalanságában. Orcájának sötétsége nem fogy, hetek óta - ezzel állott Handrai elébe felesége.

A várnagy végig simítja homlokát, mintha ki akarna onnan törölni valamit, csak azután legyint kezével, nagyot sóhajtva hozzá.

- Nem mondaná meg, mi bántja? - kérlelte az asszony. - Könnyít az emberen a szó.

Handrai megtágította nyaka körül ruháját, mint a kit fojtogat valami s több levegőt kíván.

- Értem én ezt; tudom, többre vágyik - folytatja az asszony. - Mi ez a varjú-fészek, félre a világtól?! De hogyha ezt bízta kegyelmedre a főtisztelendő kincstartó úr.

- Bár itt békesség volna, megérném vele. Hanem, látod, ott vala Buda vívása, én meg azalatt... Nekem ott kell vala lennem, nekem ott...

Leült az asztal sarkához, feleségét másik oldalt odavonta, közel és szembe voltak egymáshoz.

- Váradon néminemű furfangos embernek túlságos beszélhetnékje volt velem.

- György barátra fortyogott, pedig az ő ebe; felettébb tapogatá dolgaimat. Szeget üte fejébe Vinc, látám.

- Miképpen tehetém? Hiszen magam sem tudok semmit. Akkor ügyet se vetettem rá, hanem azóta sokszor jut eszembe.

- Véremmel állok János király maradékiért meg a barátért. Mikoron apámuram rabságba esék vala, akadtak, akik ráfogták, szándékkal módolta volna így, vagy hogy familiáját elhagyja, vagy... ki tudja, mi okért. János király letörlé nevünkről a gyanú sarát; engem maga mellé veve, idővel több bizodalmas dolgába beavata. Úgy lehet, a remete cselekvé; kettőjük akarata egy volt. A remete készséggel válogatja maga körébe az efféle hibás embereket, kiken valamely folt ese, kit ő fedeze el; ezeket legszorosabban tartja markában - ha nem a hála, hát hogy minden szempillantásban...

- Várj csak. Éntőlem is szolgálatot kívána nagy hamar. Maga elébe rendele Medgyesen - János úr is ott mulata éppen - egy gyenge gyermeket bíza rám, hogy anyámasszony viselné gondját, miképpen szeme világának. Ő felsége is, György barát is meg-megkérdeze felőle esztendőkön által. Hogy aztán kilenc-tíz évet ért, elvivék oskolákra, egyetemekre.

- Ő vagyon most itt őrizetemre bízva. Ebből jön ránk a veszedelem, meglásd.

- Várjon csak! Megkérdeze: szeretik-e még a népek János királyt. Meg a remetét. - Igaz, még azt is: maradt-e fia János úrnak, meg hogy milyen korú.

- Sokféleképen forog a világ. Ha egyszer szimatolni kezdenek... Úgy lehet, még útjába leszen valakinek - vagy hogy épen szükség leszen rá. - Könnyebb volna egy ostromot kiállni.

Izabellának megint üzenetet küldött apja, az öreg Zsigmond. Ne ellenkezzék György baráttal, fogadja tanácsát. A követ, Lassoczky, régi jó ismerős, Váradnak vette útját. Csodálkozva hallja, hogy György barát magyarázza el neki, miben jár s mit mondjon.

- Tudom én, követ uram, honnan fúj a szél. Ágost ifjabb király szíve szavára elszakítá a mátkaságot a Ferdinandus lányával, mely sok jóval kecsegteté az országot. Elházasodá országának jövendőjét. Bomlása történék az áhított frigynek. Kegyelmetek egyszerre két ellenség közé szorulának, akár magunk. Ennek okáért szükség, hogy királyasszony békén maradjon; mostanság kicsi Erdély is megint nyom a latban.

- Bona asszony szerzője minden bajunknak Maga szeretné forgatni az ország kerekét. Nyugha tatlan lélek, merő uralkodhatnám.

- Lánya azonképen. Sok nyelveken tud szólni, latinon, olaszon, francián is; - olvasná bár poéták gyönyörűséges munkáit, faragtatna olasz mívesekkel szépséges kőpalotákat, íratna képeket - szabadságában volna - csak hagyná az országlást. Avval méltósága meg nem alázik.

- Asszonyi elme nem foghatja meg ez mi sorsunkat. Hagyná hát munkálkodni, ki arra való, erős. A tapasztalás megtaníta, mit várhatni Ferdinandustól; megmutatá két vívása Budának. Mit érénk a törökkel? Látánk hitiszegését. Kettejök közt hol ballábunkra kelletik állni, hol a jobbra. Kegyelmetek is majd megtanulják ez kénytelen tudományt.

- Ezek után ada Isten elmémbe kételkedést: meg kelletik-e adni Erdélyt minden áron vagy egynek, vagy másnak? János urunk szava vala: Erdélyből vissza lehet szerezni Magyarországot.

A követ lassan merte megérteni az elképesztően merész szót, elméje elkáprázott.

- Ha Isten segít! Minek hajítanám az országot a mérleg serpenyőjébe, ha jobbra, ha balra? Nyelvére állatom! Bízom magamhoz, számos esztendőkig nem kap észbe sem egyik szomszéd, sem másik. Hanem kitől nem mehetek elő szándékomban, királyné asszony állhatatlansága. Alattomban izenget Isztambulba, Prágába. Gáncsot vet, feladja, mit mívelek, minden lépéseimet elibéjök tárja. Megölöje tulajdon javának. - Csak János herceg korosabb volna! Meddig űzhetni a csalárdság módját? Vaj' meddig tartja meg hajló napomat Isten kegyelme? Megérem-e János felnövekedését?

- Ha csak tíz esztendővel idősebb volna! Mi lesz, ha én nem leszek? - Szegény Erdély!

- Ezt ne értené meg királyné asszony? Fiának javát? Lengyelországnak is javát? hosszú időkre!

- Eh, őneki csak lakoma, tánc, muzsikaszó forog elméjében. Meghigye kegyelmed, fiához sincsen egész szívvel, csak maga királykodását keresi benne.

- Zsigmond király megérti, gondolom. Segít is benne. Csak békítse hát követ uram királyné asszonyunkat. Jól van, magam is hajlóbb leszek kedvére. Hanem vigyázva! Királyné asszony ingyen sem tudna velem egyértelemben lenni. - Amiket mondék, a szó verjen gyökeret kegyelmedben, ne adja másnak, csak még az egy Zsigmond királynak. Más ne turbáljon tanáccsal! Kívánok királyné asszonynak minden kívánta jókat, de hogyha magát vakmerőségre vetné... Nem hagyom Erdélyt!

Ott pedig kedvetlenül fogadják híreit. Zsigmond király nem pártolja a francia herceget; György barát megvilágosította elméjét. Azt üzeni lányának: vonja meg magát Erdély; örvendjen, ha ki nem üt a tűz két szomszédja között. Királyoknak országukat kell nézni, nem magokat. Ne is gondoljon olyat Izabella, hogy Erdélyt elhagyja; György barát nem hogy elűzné, most is azt üzente: hatalommal is ötet megtartanák. Békéljen meg a baráttal, annak eszén járjon, ha jót akar fiának, magának.

Izabella kedvetlenül lökte félre az ajándékokat, a sok szép coboly-prémet. A francia pillangót elsodorta a szél. A barát megint széjjel tépte egy szép reménységét.

A lakoma mégsem maradhat el; ki kell tennie magáért. Hadd hírleljék otthon, milyen fényes udvart tart.

Ott ül az asztalnál a szokottakon kívül Théka Kristóf meg Kalán János, akik reménylett jobb tanácsért jártak Krakkóban s most együtt érkeztek haza a követtel. Velök jött Bajoni uram is; Váradon találták; pénzért járt ott, színből: valósággal inkább kifürkészni, mint foly az élet György barát háza táján. Ott van Márgay főlovászmester, az új udvarmester Körösi Ferenc, a Saluzzóból jött fiatal orvos, Blandrata, meg a szokott hívek.

Lassoczky ura értelmében magasztalja Váradot. Főhely az! Még nem felejtette el, hogy nemrégiben sokszor királyi székhely volt. Csak úgy nyüzsög benne a sok üzenethordó Isztambulból, Vindobonából, Károly császártól. Óh, tudnak a világban Erdélyről, György barátról! - Minden ház vendégfogadó - jól megy soruk a polgároknak. Istenes város is. Magamfélének túlságosan - dünnyögi Bajoni. - Az utcák csak úgy feketéllnek a sok paptól, apácától. Szeri-száma nincs a sok harangozásnak, mintha egész nap temetnének. A buzgó Lassoczky épen azt dicséri, hogy már hajnalban megkondul a premontrei templom harangja nagy búgással, a Domonkosoké keményebben kong; a Ferenceseké sincs hátrább; az Augustinusoké vékonyan szól, akár a lélekharang; a legfőbb a Pálosoké.

Lassocky arca szinte átszellemül az áhítattól. Batthyány Orbán nem győzi hallgatni.

Mineróna sok mindent kifirtatott már Várad felől, most szaporán adogatja fel a kérdéseket.

- Hát igaz-e, hogy egy régi szent király alakja áll a rezidencia előtt, tiszta színaranyból való? Szörnyűség az, még ha szentnek a képe is! - A királynéhoz fordul: - Ott vagyon eltemetve a szent király a szentegyházban; régente koronaviselők járultak sírjához. Ott volna jó fohászkodni, onnan égbe találna az imádság.

- Maholnap tömjénfüstölőt lóbázunk az ebédnél - súgja szomszédjának.

Lassocky jószándékkal dicsérgeti Váradot tovább; milyen hatalmas a rezidencia. Körösi uram megvilágosítja:

- Hja, azt még a régi jó világban rakatá a jeles Vitéz János. Azóta tele aggaták sok cifrával. Hanem héába a nagy uraság, a remete mi hasznát se látja. Egy kis cellát lakik.

- A kápolnában olyan egy térgyepelő-szék van, jó volna rengőnek; csupa bársony párna - igaz, hogy avultak - hanem a remete csak a puszta kövön térgyepül mellette, tulajdon szememmel láttam. Mán penig a mézes fazék mellől ritkán óhajt vissza bár akárki a nyomorúságba.

Pedig maga is csak felőle kíván hallani. Közben az ő esze is azon jár: micsoda egy ember az a barát. Keze elér a szultánig; árnyéka ott van Károly császár előtt, levele a római király kezében; Krakkóban szavára figyelmez az ő atyja ura; ha mit ő, a királyné kérelmez a szentséges atyánál, György barátnak jön rá a felelet. Itt is mindenki rá gondol, ellene fenekedik, tőle retteg. Ő az úr minden elmén.

Arra eszmél fel, hogy Mineróna azt kérdezi: miképen él György barát odahaza.

- Testvérhúga vagyon, Anna húgomasszony, éltesebb asszonyság, de még bírja magát. Ura valamiféle Draskovich nevezetű. Dráva-melléki rác nemes. A török minden jószágaikat felprédálta, azóta ott élnek a püspök asztalánál. Fiok már kanonok.

- Miket nem hallok! Halljátok? Hogy a kincstartónak testvére vagyon, mint más halandó emberfiának! Sohse hittem volna! - A jeges borból!

- Nevetek magamon, de biz' abban valék, a remete mindétig az vala, a micsodás manap: kopasz öreg ember, püspök meg kincstartó, talán száz esztendők óta. Meg nem fordula fejemben, hogy ő is lehete fiatal, hogy szülője vala, meg testvére.

- Még pedig micsodás szüleje! - kiáltja Théka. - Most hallánk: apja ura török kéztől vesze, egyik fiastul, Belegrád alatt. Oztán még ráfognák, hogy szíveli a pogányt.

Az újon jöttek ezt is tudják. - Van bizony, kettő is. Egyik Torpai árvája, ki Kassa alatt hala, a másiknak nevét megfeledték, pedig jó familiából való. Ezt az újat kiváltképen dédelgeti a püspök. Szobájában tűri, kocsijába is felveszi. Honnan cseppent, senki sem tudja.

Théka mégis hallott felőle valamit. Hogy egy ideig a Domonkosoknál duggatták. Ámbátor azt is rebesgetik, az megint másik lett volna.

- Egy szóval, fiatal is volt valaha. Mit kerülgetik, hallottunk már effélét. Kinek apja vala, fia is lehet. Afféle szerelem-gyermek - ha olyan kedves neki,

- Mi a gutát! A reves cserefa tuskó valaha zöldült vót volna? - hangzik az asztal végéről.

A nevetgélés közben hallani, amint Bebek Lassockynak lengyelül magyarázza, min nevetnek. A követ hátra veti magát székén, úgy hahotázik. Ez is tetszik neki a barátban.

- Ehun a kegyetlen bíró! Szegény Veranciust, már mint az ifjabbat, Mihályt, kitudta minden ő papi javaiból, mivelhogy a közbeszéd szerént ledérségben találtaték - ehol maga bezzeg!

- Még csak az kellene, hogy a vén szőrösfülűre üssön! Elég afféle szerzetből egy a világon!

- Egy szó mint száz: a remete valamiféle titkot rejteget. Végére kell járjunk!

- Mire gyüjti, hogyha Buda alá sem ereszté őket? Csak a királyné asszony ő felsége ellen, mi ellenünk!

- Hát a kincs, az való, kétség se fér hozzá. Ejtszakánként sokszor rakodnak szekerek hordóval, bőrzsákkal - suttogják.

- Én már azt is tudom, hogy Vincén rejteget valamit. Alvincen. Nem régiben új falakat húzatott körülte. Bizony, új falakat.

- Vinc János királyé vala, most hát a királyasszonyé. - bizonykodik Bebek. - Mikor foglalá magának? Miótátul fogva ül benne a barát?

- Ki vagyon ez módolva jól - magyarázza tüzesen Batthyány. - Fejérvár tövében Vincen veti meg a lábát, Kolozsvár mellé meg oda rakatá a Szamos mellé Újvárt. Két sarkantyúja a két vékonyunkban, miképen a makrancos paripának. Mozdulni se tudunk, hogy szeme ne látna.

- Nono, nem tegnap óta ösmerem én. Tud az sokat. Azt is tudja, hogy a barát suttyomban Prágába hova ménkübe izenget, maga uraságának kedvéért. Penig az német majd gallérunk alá pökik. A török meg itt ül a szomszédban, féltenyérrel besöpri minden jószágunkat. Legjobb meghúzódni a szultán palástja alatt...

Azok körülte nem gondoltak semmi veszedelemmel, csak a barát ellen tüzelték egymást. Egészen elfeledkeztek Lassockyról. A szavak gyujtókanócok módjára röpködtek.

A sok nevetéstől, bortól, bosszúságtól felütötte őket a hő. Ki kellett nyitni az ablakokat, hogy a friss eső szaga lehűtse a termet.

Egy-két nap alatt kifogyott a szó az újonjöttekből. Bajoni uram azon vette észre magát, hogy tovább nem hivatalos a fő asztalhoz, csak a rangosabb szolgálattevők közt terítenek neki. Pedig egész udvar az ő szavain kotlott, sárkányfiat költve belőlük.

A temesi gróf egyszeribe levetkőzte régi lomhaságát; terveket koholt, sugdosott ezzel is, azzal is. Olyan volt, mint a bomlott óra, mely sokáig nem járt, s most egy huzomban sorra kiveri az órákat, félórákat, mikkel adós maradt.

- Csak ne hebehurgyán! - csitítja a tüzeskedőket. - El kelletik állni lyukát a rókának. Már én egyszer feleletre vonám, királyné ő felsége parancsolatából; azzal fizete ki: majd ha a királyfi ember-korra jut, akkor, annak, számol. Szóval soha-napján.

- Én la! Még tán nem is mondám: Ferdinandus ő felsége engemet teve meg a királyi jövedelmek beszedőjévé.

- Okos ember a római király! Elsőbb is a pénzes zsáknak köti be a száját.

- Levelet is ada róla ő felsége, mikor - visszakapja a szót, hogy 'mikor nála járt' - mert titokban esett, csak a királyné tudtával. Bebek siet elütni a dolgot.

- Hogyha királyné asszonyunk megmutatná felséges személyét a gyűlésnek... kockáztatja meg Athinay.

Az udvari emberek titkolódzó arccal járnak-kelnek, sugárzó szemmel intve egymásnak. A farizeusok készülnek Sámsonra dönteni a tetőt, hogyha az egész ház nyakukba szakad is.

- Az ország nyugodalma kívánja, hogy lerázzuk róla a barátot. A főbbek elfordulnak a királynétól, ha nem tud akaratot mutatni.

- A barát legyen Erdélynek ura? A királyfit meg elviheti a szultán Isztambulba kolduló hercegnek.

Az nap estve, mikor nyoszolyája előtt magában maradott, megborzongott. A füstölgő éjjeli mécses fekete jövendölést vetett a falra. Olyat érzett, mintha egy hatalmas másvilági szellemet hívott volna ki maga ellen.

Az urak szobáiban levelek készültek, tele fekete panasszal, csillogó igéretekkel. Az alsóbb rendűeknek szóló izenetet a temesi gróf megnyomtatta, bele markolva pénzes zsákjaiba, csakhogy senki se maradjon otthon, akármi dolga tartóztatná.

György barát nevét súgták egymásnak az emberek, rá való gyűlölséget hordtak széjjel a lovasok, vele álmodtak a tervezgetők. György barát árnyéka borult városra, országra.

Kendy Antal palotája rajzik, mint a kaptár. A nemes urak odagyűlnek tanácskozni. Az udvariak közül is a kolomposok, hogy vezessék a többieket.

- Akárhogy is - mondja öreg Bánfi Boldizsár, kétfelé törölve ősz bajuszát - hűve valék néhai való János urunknak, hát árváját se hagyom, valameddig élek. Tegyen, ki mit akar, én holtomig megállok mellette.

- Hagyja el, Komám uram - csendesíti Athinay Simon, - mit véte az a kis féreg, szegény. Ha nem volna, keresni kellenék helyébe.

- Én biz' a mondó vagyok - szólal meg egy bozontos nemes, - az oláj vajda az okos: mindenestül megadá magát a töröknek, azóta békessége vagyon.

- Mán biz' én nem teszem fiamat olájnak, ha már magyarnak teremte a jóságos Isten.

- Maholnap lába kél utolsó szépművű kupánknak, boglárunknak a basákhoz, Isten sülyesztené el, valahányat teremtett, - méltatlankodik egy köpcös, kinek atilláján ökölnyi karbunkulus gombok fityegnek.

- Már akkor mégis inkább Ferdinánd úr - véli egy ritkás hajú, sápadt férfi, bizonytalanul.

- Haj, haj! Isten az égbe, Ferdinánd király Bécsbe, a török meg a nyakunkon - sóhajtja egy zömök fekete ember s széjjel néz a szemben ülőkön.

- Megállánk eddig is a magunk lábán! Mű vagyunk az úr a magunk kis országán! - rikkant egy deres fejű, de kicsattanó piros arcú férfi, aki az asztalon könyököl s le nem veszi kezét a kupa füléről, hogy el ne szaladjon. - Elégséges nekünk a királyné asszony.

- Asszonyra, gyerekre házamat se bíznám, nem hogy az országot - veti ellen, féloldalra fordulva székén, egy rangos, fiatal főnemes.

- Már még abban is bátorkodik háborgatni, melyőnk mi vallást követ. Ebbe még beletörik foga.

- Azonképen irtaná az uj felekezetet, akár a régi keresztényeket a pogány császárok. Hát már ebben se lehessen szabad az ember?

- Könnyű hát megett kisebbítni, az ország gyűlésén bezzeg ki sem teszen szót ellene - védelmezi Horváth Ferenc, akit nem hiába Nagy-Horváthnak neveznek. - Bajos is volna, mivel hogy elől jára ott, hol az okosságot mérték, a többiek csak utána merítettek.

- Én azt nézem benne hibának, hogy nem közülünk való - pendíti meg Pathócsy. - Mintha bizony itt nem találkoznék, ki el tudna igazgatni egy országot.

- Vagynak itt régi familiák, kiktől szintúgy telik annyi - harsogja valaki a terem sarkából.

- Kár is volt ország nélkül ekkora udvarral jönni bé - csapja rá a kupás ember, - mü kell eltartsuk őket.

- János király alatt meg valánk egybe - a magyarországi urak szelték ketté az országot - most mégis ideszorulának fél-kenyérre.

- Ott vagyon a példa. Tulajdon az a Perényi, kinek János urunk kezére bízá koronáját, nyargalvást vivé a római királynak; ki János fejére, tulajdon azon püspöki kéz tevé fel Ferdinandusnak.

- Mondja meg bár akárki, ki volna jobb a barát helyében? Most is nem ő távoztatá el rólunk a veszedelmet?

- Ne egymást korpázzuk. Sem németről, sem törökről vagyon mostan szó, ezek majd eligazodnak magoktól. Azon járjon eszünk, hogy a barát zaboláját kivessük szájunkból.

- Az ám. Találkozik ottan két agyafúrt Handorffy, az kik királyi levélért esdődtek vala ősi székely fekvőségeikre; nagy valami járhat fejökben, ha ilyen alázkodók. No, majd azok... királyné asszonynak kedvére...

- Rendelheti mostan! Királyné asszony igenis kívánja a számadoltatást. Kész akár maga személyében kiönteni szívét a gyűlés előtt.

- Akkor akár el is csapjuk a fene barátot! - kiáltja a piros-pozsgás nemes, s most már eltolja magától a kupát, mint aki végzett a tanácskozással.

- Meglássuk a gyűlésben. Nagy mester a barát. Kénye-kedve szerént terelget bennünket a maga útjára.

Szedelőzködnek. A higgadtabbak csak szomszédjaiknak sugják meg csendesen, amit gondolnak.

A külső város-szél egyik kocsmájában többen székelyek ütöttek tanyát, meg néhány tiszamenti kurta nemes. Félszemű kis ház, egy ablakkal sandít az utcára, a másiknak helyén ajtó, fölötte vas rúdon kis hordót csikorgat a szél, cégérnek.

A tömött ivóban vágni lehetne a borgőzt meg füstöt. Az asztal mellett nehány ékesebb nemes s a székelyek primorjai telepedtek le; a kisebb rendűek a fal mellett lócákon ülnek, a fiatalja a sarokban álldogál. A kucsma a fejükön, csak egyik-másik öreg tette az asztalra, szellőztetve gyöngyöző homlokát s helyresimítva csapzott hajszálait.

A lócánál felállva hadonász kézbe vett süvegével egy középkorú, harisnyás székely.

- Azon mesterkedtek az urak, hogy mü ide ne üssük orrunkat. A két Handorffy úr egész Csíkszéken végig hajtogatta, hogy nem szükség béfárasszuk magunkat, nem esik itt a gyűlésben semmi. Hogyha Sándor Mihály úr meg nem világosít, szépen honn maradhatánk. Most meg látjuk, hogy itt habzik az ország.

- Egy szoknyával is bajos bírni, nem hogy kettővel - tréfálkozik egy nevető képű székely, kinek sok fehér foga szinte világít piros arcából, fekete bajusza alól.

A sarokból jóízű nevetgélés a visszhang. Az asztal mellől odafordul egy kopasz primor, fogatlan szája, mikor kinyitja, olyan mint egy fekete barlang.

- Fekete felleg gyülekezik az Antikrisztus cselédjeinek fejére. Imhol az urak, a kanánenusok, maguk tépdesik széjjel a parázna asszonynak, a régóta való egyháznak jószágit, kobozzák el kincses marháit, törik darabokra a pásztorbotokat, hogy elszéledjen a nyáj. A barát pediglen...

A fekete ember még beszélne a magyar Izraelről, Babylonról, meg az edomitákról, farizeusokról, de a fekete szájú primor rászól:

- Mert hogy a kincstartótól tartanak - száll szembe vele egy nyurga háromszéki.

- Mi a gutát bánjuk azt a korhadt vén papot, az ebanyját! - pattog hetykén egy kackiás, hegyes bajszú legény.

- E mindétig így pántolódik, nagy rendbontó - magyarázza az asztalnál egy idős lófő a többinek.

- Ki válta meg bennünket minapában az ökörsütés alól? János királynak tetszett megházasodni, azután világra jőve a királyfi, nosza mindig: elő, székely, az ökörrel, rá a tüzes bilyogot, visszük. Mostan harmadjára. György barát leolvasó helyettünk kongó pénzben.

- Az a székelyeknek szerencséjök - mondja egy tiszai ember a szemközti lócáról, - örvendjenek neki; nekünk többieknek csak a bőrünkre megy.

- Ne bántsuk a székelyt, hé! Székely szülé a magyart! - zúg az egyik szeglet.

- Beh olcsón eladák kegyelmetek magukat meg Székelyországot! - pattog a kifent bajúszú.

- Még hogy mü? - emeli rá szemét a barlangszájú öreg. - A te beszédednek vagyon föle, vagy alja, úgy nézem. Judása az ilyen beszéd magának.

- A gyülésben a kard is beszélhet - vágja oda a békételen. De már maga is nézi az ajtót. Gyersze! - int egy cimborájának. Egy-kettőre kitolák a házból.

- Nem-szeretem fajta - mondja a primor - pedig Meggyes nem Kürt-ágbeli származás. Lófő. Apja is örökkétig kötekedő vala. - Legyint.

- Meglássuk, kivel tart a szászság, - mü aztán a másik felekezet leszünk - mondja lassú szóval egy öreg az asztalnál.

- Régi példaszó, öreg apámtól hallám: üsmeretlen embert ne végy fel szekeredre.

- Az akasztófán is csak addig nehéz, míg megszokja az ember, nem igaz, Mózsi bátyám?

- Nagy eszetek van, hogy nem fér belétek. Tisztába vagytok vele, hogy mit akarnátok?

- Még könnyen ficánkolsz - pillant rá az öreg, - majd megcsendesülsz, mikort a hám tör.

- Ha reggelig itt ülünk, se igazodunk mü el magunk közt - mondja a feketeszájú öreg s felcihelődik.

Petrovich lomhasága mindig megélénkül, ha fortélyba keveredhetik. Töri fejét, tanácsol, izenget közel s távol, hogy a királyné mellett álló urak előre begyűljenek s meg hányják-vessék a dolgot. Módját ejtette, hogy a székelyekhez, akik mindig a barát pártján voltak, jó későn jussanak el a gyűlésre hívó levelek. Aki a levelet a kincstartóhoz viszi, lova lesántul, maga megbetegül útközt; nehezen tud a barát a gyűlésre odaérni.

Délben adták kezébe a levelet. A püspök belenézett, aztán hozzá sem nyult az ebédhez.

Anna asszony éjtszaka is fülelt, s hallotta eldöcögni a veres csézát. Keresztet vetett magára s imádkozott a bátyjáért.

A nehéz vasalt kocsi bírta az útat. Nappal a két apród lovon járt mellette, éjtszakára a püspök bevette őket a kocsiba. A két fiatal fej hamarosan egymásnak borult; szemöket csak akkor nyitották ki, ha egy patak-meder kövein rázódtak - félálomban kipillantottak a szakállas vén fenyőkre, s megint lecsukódtak.

Egyszer nagy ropogásra ébredtek. A hintó rúdja eltört. Mintha a föld alól, egyszerre lovas hajdúk termettek elő, kicsaptak egy alkalmas fiatal nyirfát, hogy egy-kettőre megfaragják.

Hanem a püspök addig sem várt. Tovább indult gyalogszerrel. Egy hegy hajlatán túl már látszottak a hajnal fátylában Kolozsvár tornyai.

A kolozsmonostori bencés apátság elébe értek. Az apát a kapu előtt várta a püspököt, izgatottan, aggodalmas arccal. Halkan mondott valamit, az apródok csak egyes szavakat tudtak elkapni: nagy sokaságról... meg hogy a királyné maga is bejöve... Az apát összekulcsolt kézzel könyörgött, hogy maradjon náluk. György barát lehorgadt fővel hallgatta, gondolkozott, aztán megindult a lépcső felé. Az emeleten nyitott ajtóval várta egy cella. György barát keze reszketett, mikor fövegét s gallérját letette, tekintete nyugtalanul fordult jobbra-balra.

Az apát leült egy padra a folyosón, a cella előtt, s elővette olvasóját, de közben sűrűn odafigyelt a betett ajtóra.

A két fiú a fa lépcsőre telepedett, könyökkel felsőbb lépcsőfokra támaszkodva. Torpai az apátra tekintett, aztán óvatosan oda sugta Vasnak:

Egy-egy cella-ajtó kinyilt, egy-egy fő kiváncsian kinézett, de az apát láttára visszahúzódott. Egy szerzetes lement a fiúk között a lépcsőn, csuháját összefogva, ővjén függő nagy szemű olvasója csörgött.

Idő teltével szekérzörgés hallatszott s egy szerzetes sietett föl a lépcsőn. Félhangon jelentette az apátnak;

- Királyné asszony kézen fogva magával hozá a királyfit. Lén erre süvegnek felhajigálása, kardok rázása. Készek volnának levágni, kire rámutat ő felsége. - Messze hátul valék, szavából nem sokat érthettem, de ha jól vevém ki, szűkölködéséről félretételről panaszla.

Az apát egy ideig topogott az ajtó előtt, míg rászánta magát, hogy a hírt bevigye a cellába.

Egy nagy sóhajtás hallatszott ki: - Ezt arattam! Mit is várhattam egyebet? Álnokság a gyengék fegyvere s a bosszúállás reménységök!

György barát fel-alá járt ablaktól-ajtóig, egyszer hatalmasat vágott öklével az ajtóra, hogy mind összerándultak.

Jó idő multán egy nemes úr csörtet fel a lépcsőn, magából kikelve, kardkötője félrecsúszott, kardja lába előtt kalimpál csörömpölve, kucsmája kezében, úgy hadonáz véle. Már a lépcsőn harsogja:

Ügyet se vet az apátra, felszakítja az ajtót. Az apát ismeri, Tömöri Miklós, jó embere a püspöknek.

- Hej, püspök atyám! Mindeneket kiragadnak kezedből! Itt nem segít a szentelt víz!

- Királyné asszony mellé tanácsadókat rendelnek a három nemzetből, kiknek eszén járjon. Minden vár az övé. Hallod? Valamennyi vár vagyon az országban. Várad is! Újvár is, - te neked nem marad semmi.

- No, de itt történék is ám valami, mihez fogható még nem esett. A szászok közül Haller Péterre ment ki a válasz, ő legyen tanácsadó a szász nemzetségbeli egyik. Hanem amint fel kellenék esküdni, csak szuszog ám Haller, hogy azt mondja, ő már Ferdinandusnak esküvék a szászok nevében, hát nem esküdhetik máskép. A dédelgetett szász! Az kit asztalánál vendégele a királyné!

- Mondtam már a nagy újságot, hogy mi eddig még nem volt, egy török is ott ül a tanács asztalánál? Úgy bizony, főbíró uram! A bárgyú vén temesi gróf mellett foga széket. Ilyenek esnek, ha Fráter Georgius nincs ott a gyűlésben.

- No, az már kicsiség, hogy királyné ő felsége vice-kincstartót állíta. Még pedig kicsodát? Mit gondolsz? Boynichich Györgyöt, a hájfejűt! Boynichichot, ki tízig se tud olvasni. Boynichich! Jó éjtszakát, ország!

- Ő kigyelme fog tégedet számadolásra vonni, mert a kopasz elméjű vén lator, a temesi gróf, ráveszi a gyűlést. Ez ugyan még ezután kerül sorra.

A lépcső fordulójáról egy marcona ember, kit eddig senki észre nem vett, csak süvegével int vissza, s nagy fegyvercsörögve lefut a grádicson.

A barát sebten vállára keríti lilaszín gallérját, indul lefelé. A két apród előtte. Tömöri utána csörömpöl. Az apát alig ér nyomukba.

A kapunál kürtszó hallatszik, s egyszerre lovas vitézek rajzanak a téren, vágtatnak alá a domboldalon, mintha a föld alól teremnének elő.

A skárlát hintószekeret száz meg száz lovas vágtatása takarja porfelhőbe.

Izabella királyné sugárzó arccal hagyta el a gyűlést, lelkes riadozás közt. A főurak nagyrésze kísérte. A köznemesség is eléglette a templom-téren való ácsorgást, annál inkább, mert szent Mihály temploma egyre kisebbre vonta zeg-zugos árnyékát s lassanként egészen levette a térről. A dél-ebéd is szólította őket. Az emelt helyen, a fejedelem körül mindössze nehányad magával maradt Petrovich; ő rá nézett, hogy a kincstartó számadásra vonását előhozza. Sokan éppen e tárgy elől széledtek el, nem akarván számba vétetni a megfogyott gyűlésen.

- Zultán ő felsége az okon bízá egyiknek főtisztelendő kincstartó urra a tutorságot, mivelhogy a barátok a világi hiúságokat megutálták volna, kezöket a világi gyönyörűségekből kimosták volna. Ilyeténképen teve esküt a bibliára, keresztény hitire...

Ekkor váratlanul megszólamlának a tér sarka felől a kincstartó jövetelét jelentő, ösmerős hangú harsonák. Mindenki arra fordult. Akik elmenőfélben voltak, visszafordultak a gyűlés helyét kerítő sorompóktól. A temesi gróf szavát kettévágta a meglepetés, maga is kíváncsian és zavarodottan fordult a hang irányába, a bejáró felé.

Egy szempillantás alatt ott termett az emelvényen az ismeretes szürke kámzsa a lilaszín gallérral. Moraj futott át a téren, sugdosás és lökdösődés, közelebb tódultak az emelvényhez, s az eltávozottak is kezdtek visszaszivárogni a szomszéd utcákból. Az egész piactér feléledt.

A kincstartó körülnézett az asztalnál, s mert épen senki sem szólott, - Petrovich zavarodottan hallgatott, - mindjárt szólani kezdett.

- Szólok hozzátok, édes feleim, Erdély nemzetei! Jól tudom, minemű panaszok emelkedtek ellenem, hiszen akképpen bocsáttattak széjjel az országban, száguldókkal, a gyűlésre berendelő levelek, miképen Izrael fiai ereszték a farkasokat a midianitáknak táborára, égő csóvát kötve farkukra, hogy lángba-tűzbe borítsák az ellenség táborát.

A hasonlatra a hátulsó részeken némi mozgolódás és nevetés hallatszott. Petrovich lesütött fejjel ült, de ő is felemelte szemét a szónokra.

- Királyné asszony ő felsége kárhoztatott, mivelhogy vékony a füstje konyhájának. Csakhogy azt nem mondá, hogy félrehúzom tűzhelyén a fazekakat. Mint hogyha olyféle hasznukat vehetném, miképpen a Szent Irásban Gedeon, aki elbocsájtá hadait, s ibrikek alá rejett fáklyákkal mene az ellenségre, s közelébe érvén összetöreté a cserepeket s a hirtelen világossággal elvevé szemök fényét a zavarodottaknak. Én az udvari népben legfeljebb üres fejeket törhetnék össze, de abból nem jőne elő világosság.

- Vagyon ezen szűkölködésnek könnyű jó orvossága: eressze szélnek ő felsége fele udvari népét, a léhűtőket, - más fele bőven töltözhetik a konyhai maradékkal.

- Aztán meg hogy adnám elő néhai való János királyunk kincseit. A főbb uraknál tudva vagyon, hová levének e kincsek. János király az egy koronát cserélé rajtok. Aratás előtt elosztá a termést. - Körülmutatott. - Szemem számosokat lát a kincsekből itten is, drágaköves boglárokat, mentegombokat, gyémántos kardokat, és sokan őröznek a polcokon szépművű kupákat, mikből valaha a Szapolyai-házakban iddogáltak.

Az elsőbb sorok, kiknek a padokon ülőhely jutott, zavartan néztek oldalvást vagy a földre.

- Én nem vagyok barátja a drágaságoknak. Vagyon Váradon drágalátos szentegyház, hanem az Istené, vagyon szépséges residentia, az az egyházé, enyém benne csak egy cella. - Megrázta mellén a csuhát. - Soha két csuhát nem ölték egymás fölibe, zsoldosok élelmivel elégszem, örökös úton-járó vagyok.

Most már hangos helyeslések törtek elő. - Úgy vagyon, tudjuk! Vivat a kincstartó!

- Elégedetlenek vagytok, barátaim? Igazságotok van, nem könnyű Erdélyben az élet. De gondoljatok vissza: mikor az Ur az ország-igazgatásnak jármát nyakamba vetette, lőn az Urnak keze rajtunk, olybá vala az ország, miképen Ezékiel próféta látomása: rakva vala a mezőnek színe megszáradott csontokkal. - És az Ur mondá: Ime bocsátok belétek lelket, és életre keltek.

Sokan az ájtatosabbak levevék kucsmájokat, sokan keresztet vetettek a szent igék hallatára.

- Bizony nincsen azonképen, mint nemrégiben vala, az idősebbek emlékezhetnek. Házaitok, hol annyiszor repdestek a tűznek madarai, fedél alatt száraz menedéket adnak az ingó-bingó holmiknak; az ólakban sokszor elhurcolt igavonók helyén újak kérődznek, nyerítenek; a vetéseteket nem tiporják le ellenséges száguldók, nem hurcolják el jobbágyaitokat, gyermekeiteket. Nem úgy, miképen még nem régen is. Felpezsdült az ország. - Hogy ezekért adót kelletik fizetni a töröknek? Megkimélt tőkétek után interes az; nehezen esik, tudom; pedig nem is adóba adjuk, csak ajándékot küldünk. Tizedét, mit mondok? századrészét se annak, mit eddig kényére harácsola, valahányszor tetszék.

A fejek helyeslőn ingottak. Mindenki jóváhagyást sugott szomszédjának, csendes zsongás tölté be a teret. Még az első sorok főbbjei is jóváhagyón bólogattak.

Itt-ott ellenmondások röppentek fel, általános morajlás hallatszott. A remete látta, hogy a döntő pillanathoz érkezett.

- Megértem. Nem akartok gubernátort. (Itt is, ott is zajongás támadt: Csak az urak! - Dehogy is nem! - Egy gyermek mellé ne kellenék?) Igazatok vagyon, átallátom. Annyi gubernátor, helytartó nőtt fejünkre, hogy nagyobb országnak is sok volna. - György barát nem vet ügyet a nevetésre, újjain kezdi számolni. - Itt vagyon első: a perillustrissimus comes, - Petrovichra tekint - aki tutori hatalmánál fogva maga aggatá magára ezt a titulust.

- Kicsoda? Fene se halla felőle! Igy akármivé lehetni, suttyomban! - lobban fel a tömeg.

- No, ez ellen semmit se szólhatunk: Ferdinandus király ide küldé locumtenensnek Bornemisza András urat. Jusst tart az országhoz, jussa lehet ehhez is!

- Miféle, juss az? Nem kell itt egy fia léleknek se! Hallani se akarunk róla!

- Hallám, a mai napon itt vala ülése a temesi comes mellett a török császár ő felsége egy csauszának, aki meghallgatására jőve, miket végeztek ennen dolgaitok felől, erdélyországiak.

- Szégyen - gyalázat! - hangzott a tömegben. Vaj ki hozá ide? Hadd tudjuk! - Öklök emelkedtek s a tömeg közelebb nyomult az emelt helyhez, előbbre szorítva az ülőhelyen kényelmeskedőket; villogó szemű, kipirult arcú ködmönösök álltak a földbe cövekelt padokra, egy-egy lóca le is roppant alattok.

- Ne hánytorgassuk ezt atyámfiai, - körmetlenül ne hágj nagy fára! - Egy még hiányzik is: ha meggondolom, a Rendeknek nincs gubernatoruk, kit ők tettek volna. Látjuk, hogy ha gubernatort akartok hajítani, lehet válogatni.

Petrovich használta a pillanatnyi csendességet s hátul leszállt az emelvényről és eltűnt.

- Tik, édes feleim, éngem szemeltetek ki, hogy letesztek a gubernátorságból. Ez legkönnyebb, mert engem sohase tettetek gubernátornak. Le akartok tenni a kincstartóságból is. Vajon, édes feleim, méltóságos, tekintetes, nemzetes és vitézlő uraim, hova teve fel a ti jó akarattok, ahonnan most le akartok taszítani? Engem a kényszerűség teve kincstartóvá. Kincs ugyan nem találkozik őrizni való, - de kincstartó is vagyon még kettő: Ferdinandus ő felsége haragjában Bajoni uramra bízá félig-meddig a jövedelmek beszedését...

- Én hát a kincstartóságot is könnyű szívvel oda hagyhatom, lesz, aki végzi, a királyné asszonynak, Ferdinandus úrnak. Ti, édes feleim, rám bíztátok a ti javaitoknak oltalmazását, ország bírájára, rám bíztátok az igazságot.

- Nem kötelességem ugyan számot adni, amíg néhai való János urunk fia embersort nem érne: de én nem húzom ki magam a számadolás alól. Erdély gyönyörűséges, gazdag ország, annyi pusztítás, fosztogatás után sem marada bőséges javaknak híjával. Tisztem szerint begyűjtém ezekből, amik illették az országot, ő felségét. Megvallom, nem találjátok sem zsebemben, sem bőrzsákjaimban.

A kiváncsiság visszafojtotta a lélekzetet is. A főbb urak szemhunyorgatva néztek össze: no most!

A kincstartó háta mögött Vas apród - mert csak a két fiú volt minden kísérete a téren - jelt adott hátrafelé, ott egy hatalmas szál férfi, Byka Imre, feje fölé emelte kardját tokostul.

- Imhol az ország kincse, a királyfi kincse! - s széttárt karokkal szintén arra fordulni, mire mindenfelől kürtök rivalgása hallatszott, s a széttekintgetők most vették észre, hogy a házsongárdi dombokat katonák lepik el, mint fűszálak a mezőt, a térre torkoló utcákon lovasok patkórobaja hallatszik.

A lelkesedés rivalgásba tört ki. Mindenki a sorompó felé tódult, kiabálva, kucsmáját rázva. A békétlen székelyek lobognak legjobban. Az ülőhelyükről felzavart főbbek egy-egy kis szigetbe verődnek az árban.

- Ez az igazi, - mondja Horváth Ferenc - nem a veszedelem idején kapkodni zsoldosok után.

A barlangszájú székely épp arra sodródott. Odanézett. - Kecskét nem gyapjáért tartanak.

Senki sem gondolt arra, hogy a sereg nemcsak az országot, a gyűlést is rendre tudná szorítani.

A barát a notáriushoz lépett s félrelökte előle a délelőtt megírt articulusokat.

A kincstartó tisztában volt a felől, hogy a gyűlés lelkesülése csak fél-győzelem. Nem országgyűlések ástak neki vermet. A királyné elégületlensége, elkeseredése, a kedvleső udvari párt, a sok üres becsvágy, hatalmi szomjúság a százfejű hydra, mely lábaira fonódik. Izabellát annyi csalódásai után könnyű felingerelni a kincstartó ellen, de ha szemtől-szemben vannak, az ősz férfi szeméből világító ész s a homlokán ülő komolyság az oly felületes lélekolvasót is mindig meghatották. Izabella állhatatlansága mellett ily megbékülések sűrűn érték egymást.

György barát lelkében háborogtak az indulatok. Egy csausz a tanács asztalánál! Egy kém szeme láttára próbálják megdönteni azt, aki vállán tartja az országot s úgy gázol vele az idők hínárjában, mint Kristóf a Gyermekkel. Megolvastatni az ország javait az ellenség adószedője előtt! Mégis elhatározta, hogy elmegy Gyalura a királynéhoz.

Egyedül találta. Egy kereveten ült. A szobában vígan táncolt a napsugár, aranykévét vetve a padlóra, falra. A királyné arcán is napsugár játszott: úgy érezte, a szoba falai kitágulnak, a vár is, Erdély is, és friss tavasz tölti be az országot.

Egyszerre elébe dobbant a barát. Izabella felpattant ültéből, kezét az ijesztő látvány elé feszítette, mint váratlan támadó ellen.

- Könyörgeni jőve? Elkésett! Tegnap másképen perdült a kocka. Haha! Vége a sok csodahamisságnak! Nem vagyok ezentúl alázatos engedelmese! Nem incselkedik többet ingerlésemre püspök uram!

Indulatosan járt fel-alá a barát előtt. Elősorolja, mit szenvedt, nélkülözéseit, a mellőzéseket. Magának beszél, György barátra rá sem pillant.

- Mindeneket visszára igazíta, mi vágyódásom vala. Ki akarék menni ez boldogtalan országból, - kincstartó uram útamat állatá. Szülőapámmal is maradásra késztete. A Rendek hatalommal is megtartanának! Hír szálla a francia királyfi szándéka felől; olybá vala, akar az álom, szemnek káprázása. Hja, töröknek kezébe esnék az ország! Mindig az ország, - sohase én! - Váraim a kincstartó kezén; akaratom a kincstartó kezében. Még csak azt sem adá tudtomra, hol őrzik fiam koronáját. Egyszer még elkapják fejéről. - Hanem tegnap, - óh áldott nap! - tegnap ez dolgokban végszakadt. - Folyamodám a szentséges atyához, parancsolna papjával; atyámuram is szíve megestében megkeresé a török császárt...

- Az ország gyűlése tegnap visszaadá váraimat; ezentúl én teszek várnagyot, valamennyi helybe. Érti, kincstartó uram? Külső országból jött követek elémbe járulnak, én szólok velök. Úgy ám, főbíró uram! Nevemmel tesznek igazságot. Az országnak fő hivatalit magam osztogatom, kényemre. Izabella nem marad nyomorodott árva, nem senyved örökkétig koldus-sorban.!

Kard koppant a padlat kövén. Petrovich lépett be; most érkezett meg sürgős híreivel. Csodálkozva jártatta szemét rajtok.

- Éppen jókor, comes! Adja hírül a főtisztelendő gubernatornak: tegnap levetkezteték hatalmából.

- Ne volt volna késésem, jobb leéndett elébb négy szem között szólni. - Tegnap délkorban a gyűlés felháborodván, főbíró úr mellé támada. Ez a pucér valóság.

Izabella kővé meredt. Sokáig nézett szótlanul Petrovichra; lassant visszament ülőhelyéhez s onnan fordult vissza György baráthoz.

- Szememre lobbantja Felséged, hogy maga kedvéből elhagyná a szomorú rabságnak ez országát, - én tartanám itten. Igen: a Zápolyák boldogtalan koronája, - nem én. János herceg királyságra neveltetik, - a miképen Felséged képezi a királykodást, magának és neki: citerások, lantpengetők között, lovagi tornákon koszorút osztva, fáradságot vadászaton keresve, miképen a Sforzák udvarában meg Krakkóban szokás. Pulyaságot tanul, asszonnyá nevelik. Nyolcadik évében jár s mit lát maga körül? Mü kardos nemzet vagyunk. Azt keressük, ki gondoljon gondunkkal. A Zápolyák koronáját füst, korom fogta meg a Dózsa alá rakatott tűz lángjából; kinek vagyon rá gondja, hogy megfényesítse?

Izabella könnybelábadt szemmel, borzadva függött a beszélőn. Petrovich lehorgasztott fővel hallgatta.

- Felséged pápa ő szentségének atyai kegyelmét kérte János hercegnek. Mételyes országba szálljon alá a Szentlélek galambja? Néhai való Lajos király, a szerencsétlen végű, házonkint öszveszedeté s tűzre hányatá vala az első heretnekeknek könyveiket, János urunk megégettetni rendelé a beste lélek Szántai Istvánt, vajmi kár, hogy nagy istenfélelmében mégis disputára engedé. Szegedi Kis István nevezetűt kizavartatá velem országából, - a comes templomot ada neki jószágán. Drágfi Gáspárt ne tudná Felséged, hogy Erdődöt eretnekséggel mocskolja, ott tartogatva néminemű Batizi Andrást?

- Vallás! Papok elvetik a szemérmet, házasságra adják fejöket, - ez vallásnak dolga? Gyulafehérvári prépost Bebek Imre búcsút monda az egyháznak, veszprémi püspök Kecseth Márton meg is házasula. Felségednek tetszésére vannak az effélék?

- Templomokból kivetik a szentképeket, - ez vallásnak módjára mutat? Nem istenkáromlásra? Ama hitehagyott szerzetesnek felekezete - nevét se akarom szájamba venni - kész elűzni Istennek szőlejéből a felkent papokat, mivelhogy az örökéletnek beszédét akármi duhaj szájába veheti. Ország gyűlése elébe idéztetém a felforgató Honterust; ki nem ereszték Brassóból, Felséged gyengesége disputára bocsátá libellusát, - hát nem megkegyelmezének a hígvelejű Glatz Márton csácsogásinak? Miképen fognak Felséged országával gondolni, azkik lelkök üdvösségével, a másvilággal sem gondolnak?! Ide kívánjuk a Szent Atya áldását, hová csak átokra emelheti kezét?

- Ártatlan emberek azok, igével oltogatják a szomjas népnek sóvárgását - védi magát félhangon Petrovich.

- Ártatlan a szú is, ki megőrli a fát, mert nem tudja, mit művel. Csakhogy ezek tudják. Székében hirdetik: a most való időkben kezd immárom az Úristen igéje villámlani. Az alja népet felbujtják urai ellen, hogy ők volnának az országban való sok romlásoknak okai. Duna mentében a nép szabaditónak várta a törököt, készen kezére adni urait, várastul. A magyari urak észbe kaptak, folyamodának a római királyhoz, könnyítsen a nyomorú nép jármán, mivelhogy veszékelése felszáll Istenhez. - Nálunk? - Felséged udvarnépe elégli, hogyha lakomáival hizlalja a népnek szemét, kik szűk karéj kenyéren, ingyen merített vizen tengődnek. Átok gyűl a szívekben, az átok a Zápolya nevet keresi. Jaj, micsoda országot készítenek szegény János hercegnek!

Izabella reszketett. György barát leggyöngédebb húrját illette szívének, az anyához szólott.

- Ne félj, leányom. Felséged vállán akármi lepel királyi palást, bátor hiú hímes fátyol legyen, jobbágyi csókkal illetem.

Lehajolt s ajkához emelte a királyné fejékéről lefolyó fátyol szegélyét.

- Segíts, szent atyám! Vedd le rám való haragodat fiam fejéről, - hebegte Izabella.

György barát tudta, hogy Izabella elszédült a gondoktól, melyek közt meghordozta. Csöndesen, de komolyan szólott.

- Felséged elrontaná a háznak oszlopát, hogy nádszálra támaszkodjék. Hajlott kort értem, ideje bezárkóznom cellámba, hogy közel ólálkodó halálommal barátkozzam. Csak egyet kívánok, kérek, követelek: mutassa meg felséged, kire az életnek gondját rábízzam, a ki helyén leszen, hogyha holnap megütik határainkon a török dobokat, vagy vértesek özönlenek alá a Királyhágón.

A királyné lakomát rendelt a kincstartónál a kibékülés örömére. Ott az egész udvar, sok lengyel úr is Liesickivel. Közöttük Nyzowsky fiatal dalia, a királyné szeme mindjárt meg is akadt rajta, rögtön megtette pohárnokának.

Lakoma közben olyan játék lepte meg a vendégeket, minőket olasz udvarok felől hozott a hír. Venyige-koszorús Bacchus lépett a terembe, pettyes vadbőrben, ő töltötte meg a királyné poharát, miközben áradt szájából minden földi jónak kívánása. Aztán Apolló jött, virágos lantját pengetve, ékes rigmusokkal hódolt a szépségnek, a zene és tánc pártfogójának. Végül Mars isten kardját fektette a királyné lábához, neki ajánlva erejét. A püspöki palotára való tekintetből szokatlanul fel voltak öltöztetve, amin a királyné dévajul el is mosolyodott.

Izabellának magas kedve volt. Akik ráfigyeltek, észrevehették, hogy pillantása sűrűn száll Nyzowsky felé s egy-egy mosoly is kíséri.

- Hallám, eladósorban levő hajadon húga vagyon püspök urunknak. Hogy soha se láthatóm! Pedig szándékom, hogy én házasítsam ki. Ne is késsünk soká. - Téged is, Jadwiga. Kinszky megkérte tőlem kezedet, oda is adtam. - Vigyázz, Mineróna, te rád is sor kerül, jó kedvemben vagyok.

- Ugyan, ugyan, Felség - csóválja fejét Mineróna, - nem sajnálná azt a szegény férfit?

- Bátor embernek ösmerem Korlátovicsot! - Azután elmegyünk Újvárba, megnézni, miket épít vala kincstartó urunk. - Márgaihoz fordul: - Lovakat Brassóból rendeljünk, nekik vagynak legjobb lovaik.

- Szekeres lovakat - teszi hozzá Batthyány. - Járó lónak százszor jobb a magyar.

Lakoma végével felállt az öreg Liesicki, meghatva egymásba tette a királyné meg a barát kezét. Épen azért küldte az öreg Zsigmond, hogy békét szerezzen köztük.

Mind a kettőjüknek eszökbe jutott, hogy valaha így tette kezüket egymásba János király.

A szomszéd teremben zene zendült, nagy csodálkozásra. Izabella mosolyogva néz szét a terem közepén: szeme incselkedve György baráton áll meg.

Minden szem a püspökre fordul, kíváncsin, vidáman, ő könnyed főhajtással nyúl a kínált kéz felé s megfogja Izabella kis kézbeli keszkenőjének csücskét. A zene lassú palotásra zendít.

Hajladozva végig imbolyognak a termen. Ott a barát félreáll. Ketten is várnak a királyné táncára, Drágfi meg Nyzowsky.

Izabella a lengyelt választja. Susogás, gúnyos pillantások Drágfira. A zene frissebb lengyel táncba fog.

Pereg a tánc a teremben. Egyszerre megdördül az ég, tűznyilak szállnak el az ablakok előtt, Zápor veri a falakat.

A vihar le-lekap egy-egy darabot a háztetőről s a falhoz csapdossa. A szél bevijjog ajtón-ablakon. A gyertyák lobognak, egy-egy ki is alszik.

A babonások aggódva néznek egymásra. Jel ez! Akárki meglássa, nem sokáig tart az új békesség, - háborúságot érünk.

Másnap György barát búcsúvenni készült a királynéhoz. A lépcső alján susogást hall fentről, selymek suhogását, puha saruk léptét. - A gyűlésbeli csauszt látja, két másik törökkel. Izabella ajtaja éppen kitárul előttük.

Amint visszafordul, Vas apród selyembe csavart pergamentet nyujt neki. A szultán levele. A püspök kibontja. A nagyúr kemény szavakkal jó bánást parancsol neki Izabellával, fiával. A barát régóta tudja, hogy háta megett a királyné külön embereket járat a Portára, árulkodni.

- Sohase higyj asszonyfélének. Emberben a varjú galamb-képet ölthet. - Hitvány az emberi fajzat; nem csoda: asszony hozza világra.

Újvár udvarán még javában kopácsolnak az olasz kőfaragók, mikor a királyné oda látogat. Pedig álló esztendőnél tovább váratott magára.

A tarka udvari nép most fekete, mint egy varjúcsapat, nagy pápistasággal gyászolják az öreg lengyel királyt. Most mégis mintha otthon hagytak volna valamit a fekete bánatból. Donganak a nagy palotatermekben, megkopogtatják a márványból való ajtófeleket, oszlopokat, nézik a képírók munkálkodását a falakon; csóválják fejöket a szerzetes gubernátori módján.

Izabellának tetszésére van minden. Rögtön magának is foglalja a várat, levelet ad ki, csakhogy leírassa: Újvár várunkból, a Szamos mellékén.

Csak azzal nem tud megbarátkozni, hogy ablakai előtt mindig egész sereg váz-ember ácsorog, épkézláb férfiak, csontig aszva, rongyokban. Fráter Benedictus megmagyarázza: ember-vásár ez; a török árulja a magyar rabokat, mint az igavonó barmot. Tíz-húsz pénz egynek ára. Odahajtják őket, hol a püspök tanyáz, mert kiváltja, valahányat csak győz.

- Mióta felségednek itt vagyon mulatása, felséged nevével szabadítják őket.

Meghatotta ez a figyelmesség, de hamar megkövült. - Az ország pénzén cselekszi, én tőlem vonja meg.

Nagy kívánsága volt, hogy György barát titkos termeit lássa, rányisson váratlan. Nem volt nehéz ráakadni: ahol a legtöbb instanciázó lézeng. A selyem-suhogásra utat adtak. Fürge, csinos apród nyitja előtte az ajtót. Izabella megnézi: ez lesz az!

Nem csodálkozott volna, ha afféle rejtelmes barlangba lép, minőt aranycsinálók műhelyéről látott rajzban: mindenféle csövek, nagy üveggolyóbisok, műszerek, a falakon titokzatos jegyek, a boltozatról kitömött óriás gyík függ.

Csak egy sivár cella. György barát az asztalnál elrongyolt szélű, penészes írásokat forgat.

- Néminemű régi levelek találkozának a váradi káptalan írásai között. A bűnösöknek neveik, kik ennek előtte háromszáz esztendőkkel tüzes-vas próbát álltak a káptalan előtt.

Izabella megborzad, orrában érzi a megperzselt eleven hús szagát. A barát hozzáteszi:

Izabella máskép is kényelmetlenül érzi magát. Mintha egy síkos kígyó szeme tapadna rajta, vagy mérges hernyó mászná. Hátranéz. A zugolyból csakugyan két sötét szem szúr felé. Ősz, öreg, összeaszott, töpörödött, keszeg kis ember somfordái elő György barát intésére. Vállig érő, síma fehér haja eltakarja fülét; háta púpos, annyira összehúzza magát; a fekete zeke félkarja üresen fityeg. Elkapja szemét a királynéról s besompolyog a benyílóba.

- Török rabságból váltám ki. Itt lézeng - mondja György barát, megrázva s félretéve asztalán az elfakult lapokat. - Akkoron még hatalma vala az egyháznak, ökle büntetésre, ereje rendnek megtartására. Kolozsvár városában találkozik egy könyvnyomtató műhely, odaviszem. Lássák a népek, mi vala díja hajdanta a bűnös cselekedetnek, miképen kelle főt hajtani az Ecclesia előtt.

- Felséged most is pártul fogja őket? Én, én máglyát rakaték a gaznak, ki egy pápista asszonyt arcul csapa, mivelhogy kép előtt imádkozék. Egyetemeken taníttatám testvéremnek fiát, hogy disputákban helyt álljon. Isten nemcsak feddést, - vesszőt is enged.

- Vasból kívánok lenni egész magam. - Látám én felségedet buzgón a térgyeplőn, mégis így gondol felséged? Nem látja-e, hogy a sátán Istennek méltóságába akar hágni? Azt mondá felséged, hogy vallásból nem következik kár. Hallgassa felséged: ez ideig három nemzet versenge e tenyérnyi országban, minden jó szándékhoz három nemzetet vala szükség eleve hozzá kapatni, egyenként megokosítani; - ezentúl vallás is kettő-három leszen, egymással ellenkezve. Ott a példa: a hatalmas császár se bírt velök, zsinatot tartanak, háborúzni, egyezkedni kénteleníttetik. Mikoron János Zsigmond királyfi emberkorra jutna, - Isten nevelje minden jóval! - minden törvény, minden országos jószándék előtt öt árok leszen húzva, öt felé kelletik engedni minden egy javából az országnak, mert a mi egyiknek kívánatos, a többinek már azért sem tetsző. Micsoda ország leszen az ilyen? János király a reménységnek kapujában álla, mégis csak pusztulásba nyílt az ajtó. Mostan valók csak rongyait foltozgatjuk a régi palástnak, - mi leszen, ha még jobban széjjelszakadoz kezünk közt? Gondolja meg felséged, hová vezet ezen gyengesége, gondolja meg! Ne érje felséged ezeknek kárát, se a királyfi, kívánom.

Izabella elméjében derengett valami, hogy a barát, lám, most sem gondol rosszul fiáról. Hanem a súlyos szavak elárasztották, behúnyt szemmel hátradőlt székében, hallgatott.

- Nehéz beszédek ezek az én fülemnek, asszonyi értelmemnek. Máskor szóljunk rólok. - Magam is kérni jövék, akár az ajtón várakozók. Rabért emelek szót, török rabért én is, az kiken reverendissimus szíve is gyakor megesik, látom. - Majlád meghagyott felesége esenkedik, terekedném urának szabadításában.

- Nem érdemel szánást. Vígan lakoznak a tömlöcben, Török Bálint urammal egyetemben. Hazulról élnek, pénzt küldöznek nekik. Érjék be módjokkal.

- Majlád uram egy törpe paripát külde fiamnak, kiben kedvét tölti. Királyné létemre adós maradjak-é?

- A királyfira más foglalatosság néz. - Ha fejeket szeretik, ne gondoljanak haza, izgágaságra. Kezd a békesség kivirulni. Kifent pallos várja a zenebona-szerzőt.

- Te szólasz, áruló! Te juttatád tömlöcbe mindegyiket. Budát eladtad, a keserves asszonyt kitudod Erdélyből.

Vijjongva nevet; - aztán egyszerre mintha elvágnák nevetését, megkövülten mered György barátra.

A püspök elsápadt; balkezét szívére szorítja, nehezen lélekzik, fuldokolva, rekedten szól rá a nyomorékra:

- Még azt hirlelik, törpének, bolond helyett tartom! Fején sebesüle, attól zavarodék meg, hogy nem tökéletes. Ha rájön a rossz óra, rám kiáltja. Ennek okából fogtam itt: hadd korbácsoljon, hadd verjen, átkozzon. Én bűnöm, én bűnöm, én igen nagy bűnöm! - Értem szegény fejét: Majlád kardja alatt szolgált, Szambulban tömlöcbe sanyargott. - Majládról szólánk. Felségedé a parancsolás.

- Az asszonyért szólok. Testvérhuga Nádasdy uramnak, az ő jóakaratjáért érdemes...

- Egy követ fúja biz ő sógora Majláddal. Testvérhugát is lám magához nem veszi, itt ragasztja megtartására kezén Fogaras várának, - meg híradó kémnek. Hát azt tudja-e felséged...

- Tudom, mely szívvel vala felségedhez is. Beteg urunk Szász-sebesen vevé a hírt fia világra jöttéről; Majlád nyomban szárnyára ereszté a szót: nem övé volna! ilyen idős, törődött emberé!

- Ennek hallásától megkimélheté fülemet. Maga is kirekesztheté vala elméjéből, - nemhogy lelkemet még feketítse vele.

Feszülten hallgattak. A királyné az ajtóra nézett, indulni akarva, mihelyt összeszedi magát.

Egyszerre az udvarról víg gyerek-nevetés hangzott fel, jókedvű kiabálás. Az ablakhoz léptek. János herceg törpe lován nyargalászott, a fullajtárok nevetve igyekeztek utólérni, elébe kerülni. A lármától nekiszilajodott kis ló maga is játszott, nagyokat szökellve.

Izabella felsikított rémületében, s szaladva indult az udvarra. György barát a nyomában.

A gyermek anyja jöttére leperdült a lóról, hozzájok szaladt. De nem anyjához, hanem György barátra rontott s öklével mellbe sújtotta:

A püspök vállánál fogva elhárítá magától a fiút, mások is elkapták; elsőnek Vas Ferkó, könyökénél fogva. Kis csizmáival a gyermek még megrugdosta a reverendát. Toporzékolt, rúgott-vágott, hogy elvezették onnan; fújt, sziszegett, tördelt szavakat kiabált, - hosszú szőke haja csapkodott feje körül.

György barát lesimította a reverendát mellén, ahova évekkel ezelőtt Budavár kulcsait vágta oda a gyermek anyja.

A gyermeken aranyos fosztán volt, kezéből, mikor a lóról lepattant, kis botot ejtett ki, végén arany félhold csillant, alóla lófarkos cafrang hullámzott.

A szájtátók széjjel oszlottak. György barát sokáig állt ott mint villámütött fa. Belül égett is, mint kit a menny köve felgyújtott.

Szeme előtt sokszorosan, mindenfelé ott káprázott a kép: félholdas boncsoggal a magyar királyfi.

Az udvar sarkából Pesthy nézte, mi történt. Ide rakták félre a félig megmunkált köveket. Egy oszlop talpán üldögélt, markában kis kőszilánkok, labdázott velök, de most ámulatában megállt a keze. Félszemmel Kruppaira sandított. Az is ott lődörgött a kövek között. Tétova botorkált. Dödögött magában, egyszer öklével a homlokára ütött. Pesthy szemmel kísérte. Meg is szólította:

Kruppai egy ideig nem szólt, csak fejét forgatta jobbra-balra. Azután felindultan mondta, inkább magának:

- Ökör vagyok. Megint eljárt a szám. Eddig csak eltüré, még maga szabadíta rá, penitenciatartásnak okából, hanem egyszer mégis kihány az udvarból.

- Soha se féljen! Kisebb gondja is nagyobb az öregnek nálunknál. Nem tart az senkitől.

Az alsó udvarból lárma, ostorpattogás, szekérzörgés hallatszott. A királyné szekereit málházták az útra.

Pesthy maga elé hallgat, aztán feldobja a köveket markából s kiszalad a száján:

- Nem is az, hanem kell ott lenni egyébnek is. Bízott embere őrzi a barátnak. Óvatos ember. Az a fene Handrai.

- Segíthetne, magister. Szabad járása-kelése vagyon a kincstartó körül. Talántán tud is már valamit arról az ifiúról...

- Hát kit a Domonkosok duggatának egy darab időn át. A bárgyú udvariak azt mondják: ki volna más, mint az új apród, Vas Ferkó.

A kavicsokat egyenként kihajigálta kezéből, maga elé. Közben töprengett, mondjon-e többet ennek a hőböri embernek. Hátha mégis ki tud előle ugratni valamit!

Lábával kőtörmeléket söpört csomóba s megint felvett egynéhányat. Habozott. Aztán lelökte a köveket s térdéhez törölte tenyerét.

- Ezt a fiút - való - kedvelli a püspök. A fiú meg le nem szakad urának sarkáról. Csakhogy kitudakoltam ám egész familiáját. Apja ura szépen lépesedik, mióta fia itt lebzsel. Már nemcsak a kutyabőrt őrzi a vasas ládában. - Mégsem ez volt az a fiú.

- Várjon csak sorjára. Amazt a Dominikánusok Vincre vitték. Érti? Jó volna tudni, ki csikaja-borja. Érhetne valamit, mivelhogy kegyetlenül őrzik. Penig egy fiatal ember nem valami ritka kincs. - Hát a magister semmit nem tudna ez dologban?

György barát fölkél a térdeplőről. Nagy olvasója kezére csavarva; imádkozni akart, de gondolatai másfele járnak. Kitágítja nyakán a kámzsát, feltépi az inget. Levegőt akar, hogy meg ne fulladjon a felindulástól. Magában beszél, tusakodik, védelmezi magát.

- Húsz esztendeig tarthatám vala színleléssel a Portát, hogyha a királyné utamat nem vágja. Senki, ki körülte lebzsel, le nem fogja kezét. Álom öldösi az embereknek szívöket. Magok kára ellen se merészek szót tenni. Csak fejöket csóválják mint eb a farkát; suttogva szólanak, hogy meg ne hallassék.

- Magamnak kelletik cselekedni. Viselni a felelet terhét. Akárha bűnt akarnék! Nem országunknak megtartását idegentől. - Bűn ez? Bíztam vala pogánynak hitiben - azt is elveszteté, mink vala. Vesszőfutás lén bérünk. Nabukodonozór jármába hajtánk nyakunkat; ellenségeinket kéntelenítteténk szolgálni. Bűn volna, ettől szabadítani az országot? - Bűn a pogánynak hatalma alól az kereszténységnek ölébe vezetni, ama jó Pásztor nyájába, az egy akolba, in perpetuo? Végét vetem a babyloni fogságnak, végét.

- A puszta földön kuporgunk, nyomorúságokkal rakva, tetézve, miképen az Urnak hajdan való béketűrő szolgája, Jób.

- István szent királyunknak idejében is közelebb vala Byzánc, mégis nyugotra fordula. - Keletnek kapuján ki általlép, szolgaságba esik, halálba.

A holdsugár benyúl az ablakon s ujja a falon egy felpattogzott, régi képre mutat. Remete Szent Pál arca szinte megelevenül az ezüstös derengésben, komor homloka, szeme kárhoztatón néz a barátra.

- Jóvá teszem, ha mit vétettem. Nem félem Istent, hogy ennyi csalárdsággal élek? Ez a próféta népének módja. Jó szándékért akármi mívelkedet érdemes a megbocsájtatásra. Mea culpa, mea maxima culpa!

- Isten után csak Ferdinandus király segíthet rajtunk. Összegyalulja a két darab-országot. Kettőnek erejevel harmadikat is. Idő jártával. Megfogom a császárnak, a római királynak kezét, állítsák fel az egy országot, egy hitet. Fútassák meg a kürtöket, hogy még a koporsók is meginduljanak. - Szent Pál, könyörögj érettünk!

A szent megengesztelve néz rá: György barát leül ágya szélére s maga elé mered.

- Hallom előre a kárhoztatás szavát, hogy magam adom idegenek kezére Erdélyt. De nem pogány kézbe. Megtanulánk magunk kárán: pogánnyal nem élhetünk. - Hogy Ferdinandus gyenge, miképen vala is!? - Elmosolyodik. - Legalább nem kelletik tőle annyira félni, miképen a töröknek teméntelenségétől.

Felnéz. A hold sugara tovább reszket a falon. A szoba ezüst-ködös sarkában homályos árnykép mozdul; görnyedt, sápadt a férfi, koronás ősz feje csüggedt, szeme tanácstalanul néz, kezei ernyedten esnek ölébe. János király az.

- Hová leve sokszori esküdözésed, barát? Kiesék elmédből, mennyi jótétemmel éltél? Elhagyod árvámat, letéped fejéről a jaj-keserves koronát, azkiért mindent odaadék, életemet is. Egyetlen te, kiben bizodalmamat helyhezém.

- Hűséggel valék hozzád, király. Fiadnak vállára kezdém vala építeni a jövendőt. Látnom kelleték a királyfit török fosztánban, félholdas pálcával. Az akarod-e, hogy egész Erdély törökké váljék? Eltévesztettük az utat, uram János király. Ne lehetne többet másfelé fordulni? Kivezetni Erdélyt a pusztából? - Ki, ki, kárhozatom árán is.

- A fatum kicsavará kezemből, mi törekedésem vala. Sem kicsid Erdély be nem teljesedék, sem a nagy országot megérnem nem adatik, az Ígéret földjét. Magam rakva lészek fekélyekkel az embereknek szemekben, ama néhai való Jóbnak hasonlatosságára. Küszködésimnek bérében keseredett szűvel szállok síromba. Magamat nem bánom, csak Erdélyország... Erdély...

A hold tovább ment, elhagyta az ablakot - a képek elmerülnek a félhomályú derengésben.

Vincen a kapun álló őrök egy satnya embervakarcsot láttak a vár körül oldalogni. Rákiáltottak. A várnaggyal akar beszélni, mondja.

- Ha soká itt lődörgök, csak elébe visztek - mondta az ember. Úgy is lett.

A várnagy bizalmatlanul nézett az összegörbedt kis emberre, kinek keskeny arca szinte elveszett a válláig omló ősz haj közt.

- Beszédem vagyon veled, Handrai. Sohse csodálkozzál, ismerjük mink egymást, meglásd. - Leült egy szék szélére az asztal mellett. - Mindjárt elmondom. Ülj le te is, hogy jobban egymás szemébe nézzünk.

A várnagy vonakodva fogadott szót a különös jövevénynek. Szokatlan nyugtalanság szállta meg.

- Volt apádnak egy testi-lelki barátja - bizonyosan hallottad hírét. Együtt jártak hadi zörgölődésekben az oláhok, törökök ellen; meg is megmenték egymás életét, nem egyszer. Egyszerre mutatá magát nekik a szerencsétlenség is, török rabságba ejtvén. No úgy-é tudsz felőle?

- A rabságban sorsot vetének, melyikőjük jöjjön haza, öszvekoldulni az atyafiságtól kettőjök váltságát. A sors apádra esett. Hanem a török nem ereszti ám el a rabot szép szóra; a cimborának kezességet kellett vállalni érette. Csakhogy mivel, mikor semmije sincsen? Hát amije mégis volt: félkarjával, félfülével.

Handrai vendégére tekintett: ősz haja elfödte fülét; fél kezét térdén tartotta, de másik válláról, úgy rémlett, üresen esik alá bő köpenyege. - El is jőve apád, elmarada sokáig, nyár is eltelt, tél is eltelt, pajtása hiába várta.

- Nono! Várj csak. Sok idő múltán barátja kezde gyanút fogni... mivelhogy vala neki egy szépséges felesége; szép is, jó is, nem hiába viselé Mária nevét. Elgondolá ott a rabságban, - sokat gondol ott az ember! - hogy cimborája a váltság dolgában megfordula nála, az asszony régóta el van hagyatva... pajtása deli, százszor delibb őnála... sokat szenvede, hát talán nem tér ki az örömnek... az ördög nem alszik, úgy lehet, neki már holt hírét költék... minden efféléket. Egyszóval, kegyetlen napjai, hónapjai voltak - végtére oda állt a basa elébe: leróni a kezességet a késlekedőért. Gondolta, ha fél-ember leszen, nem tartják ott ingyen, majd haza eresztik. A basa gondolkozott: mit ér ő azután egy nyomorékkal - de példát akara mutatni. - A csonka-bonka hasznavehetetlen embert azután csakugyan kikorbácsoltatta. Na, ha már koldus volt, hát haza koldulta magát. - Ne mozgolódjál fiam, mindjárt végére érünk. Itthon házát üresen, összedőlve találta; irigy atyafiaktól, kárörvendő szomszédoktól hamar meghallotta, hogy míg ő oda vala, kis fiú futkároza a ház körül. Az asszony, Mária, nem sokára elhala. Találkozott, ki a gyermeket felfogta.

- Mondom, a gyermeket valaki felfogá. Azt a valakit te tudod. - Kémlelve szegezte tekintetét a várnagyra - Te magad Handrai. Ennek okáért jöttem.

Handrai rekedten szólott, hátra tekintgetve az ajtóra, hogy nem hallja-e valaki.

- Álmot bocsáta kegyelmedre a sátán, gonosz álmot. Hazug szóbeszéd ez, miket hallott. Apám uram sohase tére meg, meghaláloza útközt...

- A bűn gyümölcsét most is te tartod, Handrai; te tartod magadnál, öcséd apárul. Itt rejtegeted. Végére jártam én mindennek! Volt rá időm, sok nyomorúságos esztendő, mialatt csak a bosszút lélegzettem. A kincstartó aulájába húzódtam, pedig bújni szeretnék emberi szem elől - hátha ott egyszer megtudok valamit? Meg is tudtam, látod.

- Mi köze ezekhez? Szörnyeteg, kiássa a halottak szégyenét. Nem igaz, miket szól, egyetlen betű sem!

A jövevény hátra hajolt székén, hogy még szúróbban szegezze szemét az álló Handraira.

- Mi közöm hozzá? Bizonyosan hallád emlegetni apád cimboráját; emlékezzél vissza: Kruppainak hívták. - Ez a Kruppai én vagyok.

Handrai visszarogyott székére. Kezét a jövevény kezére tette. Susogva beszélt.

- Meghiszem. De hígyen kegyelmed is nekem. Apám uram nem tére meg, igaz lelkemre mondom. Vesztébe jött volna: elrágalmazák, hogy maga szántából adta volna meg magát, rabságra, mert itthon olyatén dolgai... gyalázat!

- Mondjad hát, Handrai, hogy anyád nem nevele egy idegen árvát - nem te duggatod itt most is...

Handrai kétségbeesetten dörzsölte homlokát. Agyában a sátán pörölye kalapált, kezdte szétzúzni a kötelességet meg a titoktartást.

- Hallgasson kegyelmed! Az élő Istenre esküszöm - másoknak titka ez - ne akarja - nagy szerencsétlenség lehet belőle.

- Hagyd el, Handrai! Jól összeraktam én mindent, láthatod. Az a fiú nem más: feleségemnek fia, Máriáé, just tartok hozzá... örökségem. Hogy végtére nyomára akadtam, én akarok róla gondoskodni, Mária emlékéért. Szent az nekem most is. Visszaperlem széjjel kallódott vagyonomat, házamat, földemet, az erdőt... Nem tűrök foltot Mária nevén. Elmegyek vele anyja sírjához, ott hitet teszek rá, ország-világ előtt, hogy az én gyermekem...

- Meg... Nem! Nem kívánhat ilyet. Várjon, elmondom, miket tudok - de esküdjék meg, kegyelmed esküdjék...

- Ha kívánságod, hogy apád békén porladjon, hogy ne vádoljam, hogy levegyem fejéről átkomat... igaz nyomot mutass!

- Valami igazság vagyon mind ezekben, miket elősorola, ám nem ilyeténképen. - Medgyesen valánk...

- Mária tiszta erkölcsét egy cifra udvari nem szédítheté meg. Engem nem hitetsz el! Akármi udvarfi porontyát nem dédelgetik ezenképen... Nem, nem!... Valld meg, ki adá kezedbe? Azt csak tudod?

- Ahá! Értelek! Egy követ fujnál az ármányos udvari néppel. Fogjuk a barátra, kit mindenek gyűlölnek! - Nem olyan pap ám az! - Különben... a vér megmelegedhetik a kámzsa alatt is... Csakhogy, szép öcsém, nem gondolnád, miképen György barát nem tartogatná szégyenét, inkább nyomát is eltakarná... könnyű szerrel...

- Ő adá kezedbe. Jó. Ez még nem teszi azt... A barát mindenekben készséges szolgája valr János úrnak... Mária szép vala, gyönyörűséges... egy királynak szeme is megállhatott rajta... Egy vonás elárulná, egyetlen vonás... termet, szem megmutatná... Hagyd látnom... a baráté-e, avagy a Jánosé!

Hátraszegte fejét s abban a pillanatban szeme-szája elmeredt. Handrai mögött az ajtóban ott állt a rejtelmes ifjú. Alabastrom arcán tágra meredt szemek, feszült vonások, melyek az utolsó szavak hallatára torzzá húzódnak.

- Mária szemei! - hörögte Kruppai, s feje félkarjára hanyatlott, az asztalra.

György barát váradi cellájában ketten ülnek az ablak mellett. A barát egy karos ládán, szemben Verancsics. Most jött Rómából, szemében még a látottak igézete, gondolata minduntalan visszafordul.

- A szent atya ismeri fáradásodat, hogy a pogányt erőtlenségedben ésszel, fortéllyal tartóztatod Erdélytől. Hanem a császárnál nem leszen közbenjáród. Soká töré magát, hogy a franciai királlyal megbékéltesse a török ellen; sikeretlen marada. Mostanság viszálkodásban él vele, mivelhogy a tridenti concilium nem engede kedvezést a protestánsoknak, a császárnak kedve szerént, aki országában megbékélni kíván vala vélök. Pál atyánk nem az az ember, még öregségében sem! Látnád csak Rómát! Ki sem ösmerne Kelemennek kirabolt városára, kit feldulának a kegyes császár zsoldosai. Paloták nőnek ki a földből. Az egyház is épül. A Dominikánusok jeleskednek a hereticusok kiirtásában; Jézus Társasága növekedőben - hordják széjjel az igét a világon. - Jó, jó, látom, nem ezeket kívánod hallani. De ha ki ott jára...! Téged erősen kegyel a szent atya. Ha jól értém, bibornoki kalapról ejte szót.

- Nem a bibornoki kalapot, Erdély jóvoltát keresem. Abban segéljen, hogy visszataláljunk a keresztény világba. Ha Ferdinandus, ha a császár leveszi kezét rólunk, a pogánynak kénye-kedve úrkodik rajtunk. Ezt nem akarhatja a keresztény világnak feje. Ez okért küldélek, ezekről szóltál-e? Az vala dolgod: Erdélyre fegyelmezz, de látom, Róma elkápráztatá szemedet. Levelet írtam az érseknek Konstancba, lenne szószólóm Carolusnál; hónapok multával juta tudomásomra, hogy elnyugvék az Úrban. Rómába küldtem frater Augustinust, közbenjárást kérni - eszetlen hivatalnokok feltartóztaták. - Igyen fordulék te hozzád, bizodalommal.

- Elvégezém, melyeket rám bizál; hanem Rómában egyebekről is gondolkodnak, nemcsak Erdély felől.

- Van módom tapasztalni. A Bourbon hada eltakarodék, a szentegyház áll, a frigyszekrényben épen őriztetnek a törvénytáblák, a pápa hatalmas. - De mi leszen Erdélyből?

- Szemedből olvasom álmélkodásodat. Nem érted talán, mi viszen egyszerre Ferdinandus úr felé? Gondolod: örökre pogánynak szántam volna Erdélyt? Éltünk vala, váltig alázkodva, nyomoruságban. Hanem az idő út: haladni kell rajta. Két félországba vágva lehet-e megmaradásunk? Munkálkodjunk, hogy öszvegyaluljuk a két darabországot.

Verancsics elgondolkodva követi a beszédet. György barát kifelé néz az ablakon, mintha az éghez, a mindenséghez szólna.

- A magyaroknak jövendőjük a Királyhágón várakozik. Eltökélém magambam: félreháritom a sorompót a két ország közől.

- Mi sürget? - kérded. A szultán szájába méz, kezében kard. Már Becsére, Becskerekre feni fogát, ezeket majd követi Temesvár. Darabokban nyesegeti le az ország széleit, köröskörül. Eszök vesztében az urak csak a békét keresik. A királyfi félholdas bottal játszik, lófarkas cifrával. A csauszt a tanács asztalához ültetik. - Láthadd: keresztútra értünk. - Engem is megviselt az idő. Elére estvelem, csak még nem harangoznak.

- Hallád bizonyosan, hogy Ferdinandus mostanában öt esztendőre békét szerze Isztambullal. Alattomban járatá követit, adót ajánla, nagyobbat. Hogyha ez békesség öt esztendeig megállana - halálunkat jelenti.

- A magyari urak tüstént követséget indítának császárhoz, királyhoz, szemöket felnyitni. Velök együtt én is. Azt a választ vettük: keresztény fejedelem nem szegi meg szavát, ha pogánynak adta sem.

- Alig találkozik fejedelem, ki kötést megálljon, hogyha kárát vallja. Nam impune facere quae lubet, id est regem esse - tudod, Sallustius.

- Kétségbe esettet az a reménység kecsegtet: hátha a békesség alatt rá lehet venni szép szerén a szultánt: engedné Ferdinandnak Erdélyt.

- Öreg Sigismundus holta előtt még kifőzé: mivelhogy Ferdinandus özvegységre juta, venné feleségül Izabellát, avagy fia.

- Nem tűrhetem, hogy elházasodják az országot. Enszántából, kötéssel, okosan, fél a félhez, - hagyján! Mások kénye szerént: soha!

- Véled, forgódom, akár szélvitorla a bástyatornyon. Vedd észbe: erre-arra forog, de csak egyenest mutat, szél irányába. Magam hasonlóképen. Ládd-é a Kőröst: kitér minden akadéknak, mégis előre halad. - Két malomban őrlete vélem a szükség; hol egyik, hol másik helyt csalárdságot önték a garatra. Ki tehete helyemben másképen? A színigazságot is színlelésnek vevék - mert ilyen az ember; maga után ítél. Most Ferdinandus úr nem veti bennem bizodalmát, kit hűséggel keresek. Fondorlatosnak vélnek. Fondor, én? Mikor magam kínálom neki Erdélyországot?...

- Kimegyek, Georgius. Te mindeneket magad cselekszel. Magad vagy Erdély. Nincs itt szükség több értelemre a tiédnél. Máshol árulom hát a magamét. - Megjövendölöd ezt még Gyalu várában.

- Óvakodni tanácsos. A szolgák túlságosak urok dolgában. Igen is nagyra nőttél. Emlékezzél meg róla: Tarquinius leütögeté botjával a magasra nőtt mákfejeket.

- Rómában holdtöltének idején állottam Sant Onofrio templomának pitvarában, az oszlopok közt, a város felett.

György barát nem szólt. Az égre nézett, komoran. A felhők között a félhold sarlója úszott.

Nyírbátorban, Somlyai Báthory András kastélyában gyertyák lobognak a terem asztalán. Verancsics jól végezte dolgát, a római király követei már tanácskozni jöttek György baráttal.

- Na, csakhogy valahára megérténk egymást - lélekzik fel megkönnyebbülten az öreg Salm Miklós.

- Valahára bizony - visszhangozza panaszosan György barát. - Hónapok óta merő halogatásban telék a drága idő. Most is immár negyednapja vesztegelünk.

- Ama latroknak váraikból való kifüstölése néze rám elsőbb, Basóé, Balassa Menyhárté, az istentelené. De hogy Lévát megvevém, vitézeim harminckét onnat való levágott, fejet szúrának karóra Csábrág előtt; erre a bennlevők megadák magokat. - Elégülten simogatja ritkás vörös-ősz szakállát. - Inkább akarának vár híján, mint fej híján maradni.

- Hogy onnan kikoppana, most megintlen kegyelmed kardja elébe futa Balassa, átalszökván királyné asszonyomhoz.

- Királyné ő felsége jövendőben kívánsága szerént való dignitással élhet. A római király ő felsége a kis hercegnek írja a népes Oppelnt, fenyves Ratibort...

- Huszonötezer magyar forintokat érő biztos jövedelemmel - ejti közbe György barát. - Igy mondám. Királyné jegyajándéka, várai, értéke penig megváltassék...

- Százezer forintokon, úgy van, - bólint Nádasdy, meleg fekete szemét titkolt mosollyal jártatva a pontoskodó barátom.

- Ha miben régtől való ellenségek ketten megegyenesedénk, ő felsége is abban egyet érthet - mondja megnyugodva Nádasdy.

- Királyné asszonyom minden órán cseréli elméjét. Ingyen sem remélem, hogy szükség ne lenne seregre. Úgy készüljön, gróf Miklós.

- Ő felségének kivánsága, hogy a kezére bocsátott részek kormánya thesaurarius uramnál maradna, valamig az esztergomi érseki szék oda nem szólítja, hiszem, cardinalisképen.

- Használni vala törekedésem, nem titulusok. Koros vagyok immár, hanyatlott időmben semmire sem áhitok, dolgaim most kívánatos végben menvén. Tekintetes, nagyságos nádorispán úrnak is csak szivének örömére lehet, hogy két darab országunk egybe férkezik, magyar a magyarhoz. Kiteljesedik az ország. Ha Isten segít, majd csak kinyomjuk közülünk a bestye törököt, - ez már kigyelmetek dolga, maradékainké.

Felállnak az asztal mellől, - vége a tanácskozásnak. A köszvényes Báthory botra s az asztalra támaszkodva sántikál közelebb hozzájok. Nádasdy szembe néz a baráttal.

- Engedjen egy kérdést, országbíró uram. Miképen nem tarta meg olyan egy embert az országban, milyen Verancius?

- Úgy értsem: miképen bízám rá dolgaimat, tudván, hogy csupa gyűlölséget szór rám?

- Rábízhatám bátran, mivelhogy épen útját egyengeté király ő felségéhez, hova szállani készült. Miket rá bízék, fület nyita szavának. Nem is csalatkozám, kézbe adá üzenetemet, - látjuk.

- Hát azt megmondaná-e püspök urunk, mi okért szállá ezer vitézzel Bátorba? Személyét őrizteté tőlünk, vagy hogy kényszeríteni szándékoza bennünket?

- Bátort őriztetém. Csoda, ha eddig Petrovich meg nem neszelé, mi dologban járunk, s a török is ne tudná.

- Vacsora végére előhívatom lantosomat, Sebestyén diákot, maga-faragta verseket pengetni. Szép éneket tud Buda veszéséről, Terek fogságáról. - György barátra pillantott s visszakapja a szót. - Gratia fejemnek, nem gondolám meg szavam, csak eljára szám. Tud víg nótákat is, sokféle részegesökről.

Vacsora-időig szobáikba mentek. György baráthoz Vas Ferkó bevitte a négylángú mécset, hosszan babrálgatta a füstölgő beleket a láncon függő réztűvel. Ferkó kinőtt már az apródi sorból, társával együtt, de csak itt ragadtak. A püspök kedvelte őket, kivált Ferkót. Ha betoppant hozzá, fiatalság jött vele, mint tavaszi szellő, friss élet, mintha egy madár szállt volna a szobába. Megszokta, mint szent Gellért lábánál a gidát.

Egyszerre csendesen benyitják az ajtót s lábujjhegyen Pesthy Gáspár sompolyog a püspökhöz. Ferkóra pillant, mint aki útjában van a szónak. A fiú elérti, kimegy. György barát kérdőn fordul Pesthyhez. Ez sugva kezdi:

- A temesi bán megneszelé a dolgot. Kár vala ilyetén sokáig húzni-halasztani. Hírül adá Isztambulba. Szalánczi Jánost meg a budai basához indítá. Néz rá egy donatió, hirtétele miatt.

György barát egy pillanatig maga elé nézett, mintha latolgatná: - higyje-é, ne hígye. Hirtelen felállott.

Maga kisiet a folyósóra, minden illedelemtudás nélkül rácsap öklével Nádasdy ajtajára s felszakítja Salmét. Akkorra már Nádasdy a küszöbön áll.

- Mit mondék, gróf Miklós? Már is mozduljon a sereg Szolnok alól. Ha most be nem jő Ferdinandus Erdélybe, elbúcsúzhatik tőle örökre.

- Miképen mozduljak király parancsa nélkül? Ő pedig már útban vagyon Augsburg felé.

- Kegyelmeteken áll, megragadják-e Erdélyt vagy kézből eresztik. Nekem nem lehet késésem.

Sietve ment le a lépcsőn, szinte magával sodorta Ferkót, aki a másik két úr apródjaival a folyosón ácsorgott.

Lent a grádics alján Tinódi, a hívásra várva, már ott próbálgatta kobzát, halkan dudolva: Sirva veszíköl most szegin Magyarország! - Mert tőle távozék hangosság, vigasság.

Alig tudott György barát elől félreállni. Odakint már szólalt az elnyujtott kiáltás:

A vörös hintó körül lovasok nyargalnak szövétnekekkel. A fény be-becsap a kocsiba, egy-egy pillanatra sárgán világítva meg György barát arcát.

Újjával ki-kirajzol maga előtt a levegőbe egy-egy utat, merre seregek járhatnak. A temesi bán bizonyosan a Maros völgyébe tör. Szinte hallja, a mint a széles víz hangosan dörgi vissza az ágyúszót. Hanem a bán meg fog állni; várakozik a török segítségre. Most, Török János, most állj bosszút apádért! - Bezzeg jó, hogy a szorosokat előre eltorlaszoltattam. Kendi János, tudod, hol van Ojtoz, ottan vár a vajda!

Közben Pesthyre is fordul gondolatja. Hogy éppen ő hozott hírt! A kit nem tartott tiszta szándékú embernek. Egyszerre kigyult volna benne a becsületesség? Talán gyönyörűségét keresi a bajban. Lehet, a másik félnek is híradással szolgál majd, innen. Vagy most akar érdemet szerezni? Pénzsóvár, imént is fájt neki Szalánczi boldogulása. Példát veszen róla. - A mit monda, annak el kelle következni. Ebben nincs csalárdság.

Sokszor kihajol a kocsiból, parancsolatot ad. Száguldók hordják körül a falvakon a véres kardot! Lovas postákat indít pártfeleihez. Kolostorokban húzzák meg a harangokat, keljen talpra a harang alá tartozó falvak férfi népe. Gyűljenek Medgyes alá, Ekemezőre, a Küküllö völgyébe. - Maga is seregeket húz magához, magával.

Éjnek éjtszakáján ért a táborba. Körül a hegyek ormóin nagy tüzek lobogtak, híradásul, hogy ég az ország, fegyverre, a ki férfi! A völgyekből sűrű tábortüzek feleltek. A vörhenyes fények közt a fekete éjszakában szürkén húzódott a megvilágított füst s fekete árnyékok mozogtak, merre a szem ellátott. Tompa zaj ülte meg a tájat: rőzsék ropogása, emberek járása-kelése, fegyverek csörgése, lovak mozgolódása.

A királyné felkérte levéllel a budai basát, a moldvai vajdát. Rút szidalmas leveleket íratott szerte az országba. A szászok esmég a király fiának esküvének.

A barát megnyugtató szavaira az aggodalmas arcok fokonként derülni kezdenek. Mondja, Török Jánost hogy előre küldé, Kendi már Ojtoznál lehet. Te meg, Bornemisza Benedek, bocsáss szerén szerte bízott kémlelőket az ellenség útjába, ki ügyesen elfogassa magát s nagy erőnek ide gyülekezéséről valljon.

- A székelyekkel baj van ám, hiába! Haza gondolnak, mivel hogy ők esnek útjába legelsőbb az oláhnak. Felbujtá őket a két gonosz Handorfy, kik erőnek erejével a királyné szolgálatára törekednek.

György barát rögtön felült egy kis mokány lóra s kiment a székelyekhez, a tábor szélére. Szót várva, köréje sereglettek; széjjel nézett rajtok és a lóról szólott.

- Mi üte belétek, fiaim, hogy nem ismerek rátok! Ti lennétek első székelyek a világon, kik megijednek. Nem én gondolék első tűzhelyetekkel eddig is? Nem jól gondolák vala? Minden szoros bezárva, szálfákkal, fegyverrel. Feleségeitek, magzataitok biztosabban alhatnak, mint a legszebb békesség idején. Itt penig egy-két hét a világ, békét szerzünk királyné asszonnyal, hogy maga küldi haza az idegen nemzetet, kit szégyenszemre ránk csődite. Békével mehettek haza, nem szökve; a fehér-nép nem fogja világ-csúfjára beszélni: a földön kelleték nekiek hálni, szegény fejöknek, éjtszaka sitítben, - hát inkább haza lopakodának.

Szúró szemek nézése tapadt rá. Azután lassanként összepillantottak. Szomszédok fülébe csendesen ejtett szavak susogtak. Hátulról a sötétből egy bizonytalan hang megkérdezte:

- Még hogy való-e? Tüstént való lesz, mihelyest a falkonyokat Fejérvár alá igazgatjuk, falának szegezzük. Fiam, Daczó, te dolgod felkérni a várat; ha hiába, lőtesd, de csak falait ám; a káptalanban kár ne essék, hol a ti leveleiteket őrzik. Magam, meglássátok, nem kémélem halálomat, bémegyek királyné asszonyhoz, lecsendesíteni, vagy rövid nap kitaszítjuk a várból.

Egy pár napig csakugyan hullottak a golyók Fehérvárra, rázkódtak a falak, szállott a füst. Izabella legbelső szobáiba húzódott reszketve.

Felkérték a várat. Adnája ki a királyfit, hogy újra neki esküdjünk - mondá a követ, - meg az örökös rendbontót, a temesi comest.

György barát lóra ült s a vár alá lovagolt. A lövő-lyukakból ölő szerszámok néztek rá, úgy tetszék, egyik-másik utána is fordult, de csak beért a királynéhoz.

Izabella halálszínre vált, mikor meglátta. Asszonyai egyszeribe körülvették, eltakarva.

György barát ezeket oldalra intette kezével s Izabella elébe állott. Fenyegetőn felemelt kezén zörgött öregszemű olvasója.

- Veszteg legyen te felséged, kérünk szép szóval, mert ha kérésnek nem engedsz, olyan fog rajtad esni, kit nem örömest látsz.

- Te szólasz vélem eképen, kit a csupasz szegénységből emele fel király uram? A hatalmas császár is annak okáért rendele mellém, hogy urad jótéteményeiről minden nap megemlékezvén, hűséggel fizetnél. Erre tevél hitet a bibliára. Hanem te, gonosz, elfeledkezel lelkedről ez rövid életért. Hogyha a császárt nem retteged, félhetnéd a hatalmas Istent.

Mindenki félrébb húzódott; a tüzes szavak sütötték őket. Izabella toporzékolt.

- Pirulj, vén ember! Fösvénységedben vagyon hatalmad. Látom este a hegyek tüzeit, - nekem gyujtott máglyák. Egész mező zsoldosidtól hemzseg. Ki is állna mellém, két forint hópénzért, fizetetlenségért? Könnyű neked négyet osztogatni! Kitől vonád meg, hogy magad zsebébe gyűrd?

- Ország királynéja szót tanált vala nyujtani, holtig való gyalázatjával, idegen nemzetnek boszúra való igyekezetiben, mikoron az ország csendességben vala, a szerencse kezdé magát nagy tekintetességgel mutogatni. A temesi bán az igényes vágásból kezde kihágdosni, ránk szakasztván a napkelet felől való romlást.

- Romlást? - esett szavába Izabella. - Romlást az országra? Terád, gonosz, terád!

Egy fali szekrényhez lépett s elővett belőle egy kék selyembe takart pergamentet. Diadallal tartotta György barát elébe:

- Imhol a zultán levele: Avagy fejét vegyétek, avagy elevenen az király fiának kezébe adjátok. - Mutatám is a hozzám tartó Rendeknek. Gyűlést rendelek...

György barát kivette kezéből a hártyát s félredobta. Félelmesen nagynak látszott most; a forradás vöröslött szeme fölött s kegyetlen kifejezést adott arcának.

- Ez okért hívja be Felséged a szultánt, hogy ezt véghez vigye? Cserébe oda vetné neki Becsét, Becskereket fejemért, im ez öreg főért, ki magától is halálra érik? Minden esztendőben beljebb-beljebb nyomul nagy barátságában. Hova leszen így a felséged országa? Kicsodák tanácsán jár felséged, megért elméjű férfiak szava ellenében?

- Senkim, kire hallgathatnék, kire magamat bízhatnám. A comest indulatja viszi, hadak urának játszódja magát; levéllel se látogat. Jó Batthyány Orbánt elszólítá az Úr. Halálos ágyán is az országnak szomorú állapotján búskodott.

- Gritti cimboráját, Czibaknak gyilkosát, az kit szégyen vala az udvarba fogadni.

- Az két Handrait is, mert pártomat fogták, halálra adatná. Jó hív asszonyimat, Minerónát, Jadwigát, én balgatag, magam távoztatám el.

- Elejénte felséged a németet pártolá, csak a mióta testvére, ifjabb Zsigmond király elszakítá a házasságot Ferdinánd lányával... Azideig Felséged ugyan rettegé a pogányt. Most kész volna törökké lenni mind országostul. Látám a királyfit aranyos fosztánban, félholdas zászlóval, látom jövendőben Isztambulban, kolduló hercegnek.

Izabella lesütötte szemét. György barát egy-egy új riasztással lépett előbbre.

- Pogánytól nincs mit várni. Kaszim basának Varkocs kapitányom Váradról hátába esik; elégelheti, ha szép szerivel haza húzódhatik. Ám menjen!

- Tudván vagyon, miben járok, nem szólok hát hosszan. Emberi ítélet szerént húsz esztendeig is tudhatám színléssel tartani a pogányt, felséged elrontá dolgomat árulkodásával. Immár nem találkozik egyéb mód, mint csak a római király. Felséged békességes életre áhita, - a római király két hercegséggel ezt megteljesiti.

György barát soká beszélt, meghordozta a királyné elméjét a szép jövendőben. Egyszerre közbe vágott a királyné:

- A herceg gyenge egészségű. Minap is lefordula lováról. Isten ne engedje, de ha mi baj érné, mi leszen felségedből? Egész ország mostan megkedvetlenülvén Felségedtől, leszen-e benne maradása? Hát a posteritás miképen ítél majd?

- Szánja el magát Felséged hirtelen zélussal. Adja vissza Erdélyországot a keresztény hitnek, mi még főbb: a többi magyarságnak. Akaratja ellen is minden elkövetkezik, a világnak rendjén.

Izabella megadón hajtotta le fejét, csak akkor rándult meg s emelte fel könnyes szemét, mikor György barát a korona átadására tért.

- Minden familiám koronát visele, - magam kopasz fővel menjek ki országomból?

A nap már hanyatlóra fordult, mikor a barát parancsolatára Izabella levelet kezdett iratni a budai basának meg a moldvai vajdának, hogy megegyesült a baráttal, forduljanak vissza, ne tapodják országát seregeikkel.

- Ha császár, ha király, - csak fiamnak jussán bírná az országot. Mikép hagyhatnám ilyetén könnyen?!

Felállott, hogy kitépje a levelet a diák kezéből, de György barát rátette tenyerét. Szemét a királynéra szegezte.

- Vagyon másik Zápolya vér szintén, anyárul is fajtánk. Érettebb korú. Országnak semmiben kárára nem teve, magát nem adá el töröknek.

Izabella visszahanyatlott a székre. Szeme kimeredt, ajaka mozgott, de hang nem jött rajta, csak sokára.

- Ki törődik azzal, ha haszna kívánja! Olasz udvarokban váltig burjánzanak...

- Azt őrizteté hát Vincen! Azt a törvénytelent, balkézről valót. Ezért vala, ezért! Hogy fiamat letaszítsa székéből. - Szilajan felkacagott. - Volt, nincs! Vincet azóta megvevé a comes!

György barát szeméből fekete felhő lobbant, mint füst a puskacső végén, - de eltünt mint a pára.

- Meghígye felséged, jól fog rám gondolni. Ráigérvén magát, most nyeri valóságos életét. Ez leszen kezdete jobb sorsának.

- Felséged ez egyszer teszen jót az országnak. Maga idegen nemzet, nem érezheti ezeket, mit teszen, hogy egyik magyar megfogja kezét a másiknak. Idő haladtával nem szorul ki e szép láncból egy lélek sem, egy talpalat föld sem. - Sóhajtva tette hozzá: - Én már nem érem meg.

Izabella csodálkozva látta, hogy György barát szeméből nagy könnycsepp gördül arcára. Szíve átmelegült, behivatta fiát.

- Vesd le azt a fosztánt. Püspök atyánk békességes életet készíte neked. Higyjük. Köszönd meg hozzánk való jóakarattyát.

Lankadtan a barát felé hajolt. Futólag megölelték egymást. Elbúcsúzás volt ez, soktól, mindegyiküknek. János herceg értetlenül nézte, aztán anyja példájára ő is a baráthoz huzódott.

Hazafelé menet György barát feltette magában, hogy tüstént elfuttat valakit Vincre, hírt venni.

Lova egyszere megugrott. Puskagolyó sivított el a barát füle mellett; fülén ütést érzett, oda nyúlt, véres lett a keze.

A táborba érve, a legjobb lóháti embereket szólíttatta elő. Lóhalálában vigyék a két levelet. A harmadikat, kettejük kötését, magánál tartotta.

Jól tette, hogy nem vesztegette az időt. Másnap reggel Izabella megküldötte a nála maradt egyezség-levelet, kettészakítva.

Nagy hasáb fák pattognak az óriás kandallóban, lobogásuktól iramló árnyékok kergetőznek a terem falain. Szőnyegek melengetik a földet, a hideg falakat. A hatalmas asztalon sokágú tartókban vastag gyertyák égnek.

Az asztal mellett halavány arcú férfi űl, fekete bársony öltözetben. Lábait zsámolyon nyugtatja, prémekbe takargatva. Oldalvást, az asztal végen, mintha megint önmaga ülne, szakasztott azon fekete bársonyban, mellén a csillanó aranygyapjú, ugyanaz a sápadt, hosszas szakállas arc - a vonások elmosódnak a félhomályban.

V. Károly császár ez, az augsburgi rezidenciában; a másik csakugyan szinte önmaga: öccse, Ferdinand, a római király.

A császár fakó szemében fáradt bosszankodás ködlik. Halkan, mégis ingerülten beszél; szája alig nyílik, mintha nehezen emelné lepittyedt, húsos alsó ajkát. Maga elé beszél, a semmibe.

- Ide utazom, köszvényemmel, ebbe a kegyetlen télbe, hogy a protestánsokat rendbe szedjem - felsége s öcsénk idefárad látásunkra - és nyomban azon kezdi, azon a kis országon - hogy is hívják? - Nagyobb gondjaim vannak. Nagyobbakra vagyok rendeltetve Isten kegyelméből. Lelkiismereted parancsolja, hogy ne hagyd azt az országot pogány kézre jutni. Az én országomtól akarsz segítséget. Kérni - és ígéretet aratni: hálóval vizet meríteni. - Nekem van velök dolgom, magamnak. Nem tűröm, hogy terveimet megbolygassák. - Megsimogatja lábait s feljebb húzza a prémes takarót. - Ma felettébb kínoz.

- A magam dolgaiban kell rendet szereznem. Mennyit akartam és mennyit fáradtam. Az álmatlan éjtszakákat hívják uralkodásnak! Minden félben marad. Szomorú számadás. Levertem a törököt, húszezer keresztény rabot szabadítottam ki Tunisznál, zengett belé a világ: - a török ma is itt van, birodalmadat háborgatja. Legyőztem a francia Ferencet - négyszer; - ebből világos, hogy egyszer sem igazán. - Átok alá vettettem Luthert - egész életemen át harcoltam, valósággal harcoltam, nyeregben, karddal, a protestánsokkal. Mit ért? Lépésről lépésre engednem kellett.

- Fáradt vagyok. Kezd terhemre lenni az élet. Klastromba kívánkozom, Isten békéjébe. De még rendbe kellene hozni mindent, annyi mindent. - És veled nem lehet egyébről beszélni, mint arról a kis országról. Ha annyira kívánod, mért nem teszed rá a kezed?!

Megint megsimogatta lábait. A kandallóban vörös lángok csapkodtak, a tűz félelmes madara emelgette iszonyú szárnyait.

- Hogy két testvér ennyire különböző lehet! - Itt van asztalomon ez a négy óra, látod. Ezek sem tudnak együtt járni. Egyik mindig későbben üt, egy minutával. Hallga! Mindjárt. - Hallod, az utolsó - ahá! - egy minutát elkésik. Pedig mennyit bajlódom vele! Bosszant, ha valami nem megy rendén. Még ez sem!

- Látod, az óra házát lehet aranyból formálni, de tengelye, kereke csak acélból jó. Az arany sem való mindenre. Mi talán ilyen aranyból való emberek vagyunk. Fényesek, puhák. Hamar kopunk. - Most néz először öccse felé. - Ott, abban a kis országban van valamely barát. Engem is megkeresett már levéllel, Mária testvérünk ő felségét is. Az acélból van, acélból. Cardinalis lehetett volna - nem nyult érte. Nem kellett a cifra foglalat. Maga acél, acél. Nemrégiben a Diván kérdést teve követünknél: nem lehet-e vajon még pápa belőle? Szerencse, hogy nem lett. Az megtanította volna a világot. Vele gyült volna csak meg a bajom! - Megint magának beszél. - Csak egyet nem cselekvék bölcsen: mikor kijőve a klastromból. Mert az erősnek vállára raknak minden terhet. Ne tudta volna, hogy a kis lelkek nem tűrik magok közt a nagyot?

- Látod te, mit akar? Tenyerén kínálja neked az országot. Azt gondolod, Transsylvaniát adja neked? Ne hidd! Téged ad a kis országnak, fegyveredet, katonádat, aranyodat, gondjaidat - engemet is. Nincs másképen, majd meglátod. Eddig ő tartotta féken a pogányt - most rád bízza. Magad mondod, már sereget követel tőled.

- Hosszú gondokat vállalsz. Ha minden áron akarod, jó, küldünk egy pár ezer spanyolt, öcsénk ne kapja országát ajándékba egy alattvalótól. A cassianoi marchióval. Hogy is hívják? - Castaldo - igen, Baptista Castaldo. Alvezérem volt Páviánál. - Azóta korosult - de oda elég lesz. Úgy van: Baptista Castaldót ajánljuk felségednek.

Kruppai ottjárta után Handrai kerülte foglyát, míg tehette; átallott szeme elé kerülni. Egy nap azonban látta, hogy kint ül a kerített kis kertben, a nagy hársfa alatt, a malomkő-asztalnál. Elértette, hogy szólniok kell egymással. Odament, önkénytelenül feszesebben állott meg előtte, mint máskor, több tisztelet-adással; bosszankodott is ezért magára, rögtön, meg később is. A fiatal ember is észrevehette; felállott, elpirult. Handrai nagy nehezen a szemébe nézett.

Egyebet nem tudott mit mondani. Szó nélkül ültek az asztal két oldalán, nem szemközt, hanem mindegyik oldalvást. Handrai nem is pislantott, csak meredt maga elé. A másik néha átpillantott hozzá, s olyankor mindig elfutotta a pír. A várnagy érezte, hogy a fiú olvasni tudja gondolatait.

Mi következése lesz ennek? - kérdezték magokban mind a ketten. Mit hisz a másik az egészből? Igaz-e, amit a csonka ember beszélt? Ha igaz, mit jelent s mi lesz belőle?

Handrai sokszor érezte magán a fiú tekintetét. Végre visszanézett rá. Mindkettejök szeme mosolygósra vált. Megértették egymást, hogy a régiben maradnak.

Az ifjú felállott s a ház felé indult. Handrai utána nézett. Milyen nyulánk! Acélos, mégis könnyű a járása. Azok járnak ilyen puhán, akiket hetedíziglen nem fárasztott munka, más előtt hajlongás. «Mint a cédrus», jutott eszébe a bibliai kép, valami rég hallott prédikációból. - Csakugyan lehetne királyi származás.

A grádicshoz érve az ifjú visszanézett, meleg tekintettel, és elmosolyodott.

Handrai sokáig tusakodott magában. Hol e titok nyitja? Ha György barát fia, mire tartja itten? mitől félti? mi szándéka véle? Ha János királyé: mért nem adja az udvarba? Talántán a királynétól félti? Avagy a zsenge királyfi helyébe számítná?

Mi hát ő tulajdonképpen? Mi van rája bízva? Egy féltett ifjú gondviselése, vagy egy rab őrzése? Meghitt ember-e, vagy alacsony szolga, porkolábnak téve?

Egy napon ott termett Kruppai. Ki volt kelve magából. Topogott, hadonászott félkarjával. Hol könyörgésre fogta, hol követelődzött, fiát követelte. Adja ki neki a várnagy, ha nem akar gyilkosa lenni.

- Feleségem szülötte! Kinek van hozzá annyi jussa, mint nekem? Nem elég a vétekből, mit elkövettetek - még el is emésztetnék? Nem hagyom! Nem hagyom! - Hanem mit érek én? Rajtad áll, hogy megmentsd a lelkedet!

Egyszerre jött valaki, aki a Kruppai zavart beszédébe világosságot hozott. Pesthy Gáspár.

Handrai álmélkodva hallgatta, hogy Pesthy is a foglyot követeli, György barát nevében.

- Kinek hígyek hát? Mi folyik odakint a világban? Hogy így egyszerre...? Vagyon kegyelmednek írott parancsolatja a kincstartótól?

- Ér is az most rá ilyesmire! Értse meg, háború vagyon királyné asszony meg György barát közt. Még ez vala hátra, hogy egymást égessük, lődözzük. Na, hát most megvagyon, ösmerhet várnagy uram, ki vagyok, mi vagyok. Nem a levegőbe beszélek. - A temesi comes karddal dúlja a Maros mellyékét - egynéhány kis várat már megüte. Vincnek tart. György barát néminemű ifjúért külde, hogy elvigyem innen.

Pesthy értetlenül fordult Handrai felé. Handrai vállat vont. Kruppai zilált szavakkal hadarászta a fiú történetét.

Pesthy leült. - Lássuk csak, lássuk csak! - Kérdésekkel, félszavakkal kezdte maga előtt tisztába hozni a helyzetet. Egyszerre térdére csapott.

- A barát zálogba tartogatja, hogy ha a kis herceg élete... vagy Izabella ha nem fogadná szavát... Világos!

- Iam proximus ardet Ucalegon. Vagy igaz, kegyelmed deák tudományával elinala egy nyúl, ki meg se tér soha. - A comes már Hátszeg előtt lehet.

- Vagyon itten kincs is, tudván tudom. Mi leszen kegyelmedből, ha azt a comes elsarcolja? Miképpen számol róla? Soha a barát kegyelmednek meg nem hiszen. - Az ifiú is... hogyha a barát valósággal János herceg ellenébe szánta volna - most meg a comes elragadná - akkor gyengén áll feje a nyakán; kegyelmedé is, várnagy uram, mivelhogy itt rejtegeti. - Csendesség, magister! - Történjék akármi, a barát meg nem fogyatkozik tartósan hatalmában - a róka is tanulhat tőle! Hogyha ez a fiú ép bőrrel menekül... a barát tudja, mi szándéka véle... Csendesen, magister! - Az ifiu urat ki kelletik adni a barátnak. Nekem.

- Várjunk csak, várjunk csak! - Ígyen kegyelmed tisztán állhat meg a barát előtt: kiadta. - A magister elviszi a Vas apród apjához. Fia ilyen korú, annak helyében lesz. Eképen kezünkben tartsuk - hátha ér valamit? He? - Hanem hát még a kincs? - Arra is fájhat ám foga a comesnek...

- Hallgass ide, várnagy. A comes ismer engem, alattomban jóakaróm... egy-egy hír, miegymás... nem szépítem magam. Hát jó, az ifiu urat a magisterrel adjuk, magam penig odamegyek a comeshez, elébe adom, hogy egy ifiut kerestem itt, de már nyoma sincsen. - Kár idefáradni, nincs itt keresni valója, de semmi. - A várnagy kész feladni a várat, mert hogy nem is vár ez, csak egy rongyos kastély... Legtöbb, ha a kapura süttet egy ágyút - összedől az egész. Történjék akármi, Handrai uramat nem érheti kár a comes felől se. Ha szavamat fogadja.

Handrai magában tusakodott. - Uram János király - mondta csendesen. Kruppai tette fel a kérdést Pesthynek, gyanakodva:

- Engem ne féltsenek kegyelmetek. Jó iskolába járok én naponta. - Én? Nyerek én ezért - szavad adod rája, várnagy - (s nyujtja a tenyerét parolára) - egy hordó ezüstöt, innen a pincéből - nem különben a baráttól jó zsíros stallumot, végtére. Csáky uram királyné asszony mellett már préposttá leve. Semmiért! - Nahát, hol keressük az úrfit? Lovon jövék, vezetéket is hoztam, a kapu előtt vagynak. Nekem majd rendel kegyelmed valamely gebét - nem is kelletik éppen gebének lenni.

Tüstént törtettek fel az emeletre. Amint benyitnak az úrfihoz, épen leveti magát az ablak hídjáról, az udvarra. Sokszor mérlegelte már a menekülés útját, most elszánta magát. Nagy szürke gallérja szétterült körülötte, épségben ért földet. A kapu felé igyekezett, a lovakhoz.

Pesthy lekiabált az udvarra, de csak zűrzavar, össze-vissza szaladgálás támadt.

Demeter, aki a lovakat kantáron tartotta, volt az egyetlen, aki észbe kapott. Le akarta húzni a menekvőt a nyeregből, hanem az állon rúgta, hogy felkalimpált. - Elvágtatott.

György barát helytartó nyolclovas díszkocsin ment Castaldo elébe, a két apród lóháton a kocsi mellett. Kétszáz hajdú, négyszáz huszár előtte, utána - úgy vitték Szász-Sebesre. Castaldónak ínyére volt a nagy tisztesség, egészen megolvadt. A kastélyba érve, mélyen hajbókolt a barát előtt.

- Olybá veszem a kincstartó püspök urat, akárha apám volna. - Tenyerén tartja Erdélyt, tudom. Megtartá pogány hatalmától, - tudom. Mostan átadja igazi urának, - dicséretes, dicséretes. - Ámde vagyon-e reménység, hogy a királyné készséges? - kérdezte Castaldo. - Hallám, hogy a törökhöz folyamodott.

- Azóta már leveleket ada, fordulnának vissza, ne tipornák Erdélyt. Igaz, hamar megmásolá szavát, de csak azt nyeré: vélék, kelepcét készíte nekik. Előbbeni leveleit magam küldém kézbe, hamarsággal. Utóbb ért embereit megpálcázák. Hamarost nem hajtanak szavára.

- Úgy hát hiába hoztuk volna kardjainkat, tokjukban maradnak. Kár. - Elégülten simogatta ápolt hegyes szakállát. - Így is hamar jelenthetem az ország meghódolását.

E szóra a barát keményen ránézett. A marchio zavartan köhécselt. Hogy felülkerüljön, azt kérdezte:

- Szállongott valamely híresztelés a kis herceg megkoronázásának szándéka felől...

- Szultán rendelése vala. Gyűlés is tartaték Enyeden, Judica vasárnap. Királyné asszony azon fondorkodék, ott helyben megfogatna, fejem leüttetését kívánva. - Imhol azóta is vállamon hordozom.

- Elébe adám a gyűlésnek, mi vagyon készülőben, mi leszen belőle nyereségünk: szó sem emelkedik. A Fényes Kaput megvilágosítám, mikép a temesi bán a lázongás koholója, ellenébe gyűjtém seregemet, csak segítségül jőve néminemű német had. Levelem nyomatékaképen nem hagyám üldözni haza húzódtában a budai basát, kit királyné asszony behíva meg visszafordíta; - az adót megküldém, bőv ajándékkal egyetemben. - A Porta megérté, rám hagyá az országlást.

Castaldo összehúzta szemét s szakállában babrált. György barát elértette.

- Törökkel ez módja. A basáknak hamar kengyelben van lábok, kegyelmes uramé, a római királyé penig igen sokára. Generális uram emberei sem juthatának vala idáig, ha nem tiszta előttük az út.

- A marchio még majd sok idegent lát itt. Soknak egyéb módja járja, mint egyebütt. Hatezer lándzsa felettébb kevés itten.

A barát elmentével Izabella követei jelentették magukat. Arany pénzekből rakott két kupát hoztak s titkos üzenetet: ha jót akar, ne hallgasson az álnok barátra, ki csak tőrbe csalja.

Castaldo ládáiban volt sok csipkegallér, hímzett olasz selymek, azokból küldött a királynénak. Nem tudta, mit higyjen. Az óvatos Ferdinand bizik a barátban - ez az asszony meg... pedig ez ismerheti jobban.

György barát meg akarta neki mutatni Erdélyt. Hadd írna róla urának lélekkel, hogyha tud. Bőrös szekéren felvitte a vezért Fejérvár mellett egy kopasz hegyre. Az ormokon felhőárnyak közt fényfoltokat vetett a nap. Az erdők friss zöldje szinte harsogott a tavasz kedvétől. A völgyekben patakok ezüst csíkjai csillantak. A messzibb hegyek kék palástban, mintha a közel ég leple takarná be őket. Még messzebb egy-egy havas fehér fejével, mint óriások ősz királya.

- Az arra a székelyföld, a radnai havasok, az ott, amelyik átnéz a többinek vállán, a Hargita, szent hegy; az a sor amott a brassói hegyek. Túlnan esik Törökország, arra az oláhok. Az a széles ezüst szalag ott a Maros, ez a keskenyebb az Ompoly. Lent itt a hegyek tenyerében ez Gyulafehérvár - Enyed - Szászsebes. Az a parányi folt Alvinc. - Mely gyönyörűséges helyek találtatnak ez szép országban! Alig dicsekedhetik ilyennel más fejedelem!

- Katona vagyok, nem gyönyörködés a mesterségem, most mégis sajnálom, hogy nincs kéznél valamely ügyes pictor, mint az én hazámban, hogy megmutathatnám felséges uramnak, mennyi szépséget hullatott ide a Teremtő.

- Most értem, hogy püspök uram oly igen szereti Erdélyt, bátor nem szülötte fia.

- A - a! uramnak, a spanyol királynak csöcséért. - S szúrósan tette hozzá: - Hanem reverendissime hol Izabelláért, hol a római királyért.

- Csalatkozni tetszik generális uramnak. Sem egyért, sem másért, hanem Erdély-országáért.

A zsoldos generálisban ellenséges érzés kezdett támadni a kemény szavú baráttal szemben. A kocsiban meg is kockáztatott egy megjegyzést:

- Helytartó uram csapatai egész éjtszaka danolnak, táncolnak, nyargalásznak - soha sincsen nyugtuk. Az én seregeim nem tudnak tőlük pihenni. Látszik, nem rendes csapatok.

- Való, nem rendes csapatok. De ha rákerül a sor, bizony dolog, megszalasztják a rendes csapatokat.

- Jó volna, ha püspök úr maga mellé venné egyik emberemet, az olasz Marc Antonio Ferrarit, hogy úgy levelezhetnénk: ne értené akárki.

- Akárhányat, készséggel. Nem szándékom titkot tartani ő felségének vezére előtt. Nem azért kértem vala ide.

A marchio megértette a szót s elhallgatott. Érezte, hogy a barát eszén nem járhat túl, s harag kavarodott fel benne.

Mikor a biztosok, Nádasdy meg Herberstein, megérkeztek, mindjárt ki is öntötte előttük szívét.

- A sziveket Isten vizsgálja, de amiképen arcból, szóból, cselekedetből érthetni, a barát hűséges szolgája ő felségének, a mennyire néhai való János király fiának gondja engedi. Ez csak becsületére válik, szememben is. Világos előttem, hogyha ez egy barát idejében nem gondol ő felségére, soha övé nem leszen az ország. - Mégis, nem értem útjait. Éj-nap sarkában vagyok, közös ebédünk, vacsoránk, minden léptét magam szemével vigyázom, mindent megmagyaráz - mégis nyugtalanság háborgat. Nem tudom... Nem tudom... Igaz szándék mi okért botorkálna folyvást cselvetések között? Maga mutogatja: vermek, hurkok mindenfelé, minden cselekedetében, minden szavában. Egyszer még felakadunk benne s nyakunk szegik.

- Ilyeneket én is mondék neki. Azzal fizete ki, én e dolgot nem értem. Csak Erdélynek hasznára váljék, akármi mód szabad - ez evangélioma. Itélje meg hűségét Isten! Hamarosan meglátjuk magunk is.

- Majd rendbe tesszük, hehe - vigyorgott Castaldo s megcsörrentette sarkantyúját.

A királyné elébe György barát is velök ment, mikor a keserves írást vitték, hogy aláírassák.

Izabella körül csak asszonyai voltak. Ezzel mutatta magára hagyatott tanácstalanságát.

György barát kezdette mondani, miben járnak. A királyné elnézett mellette, mintha nem is látná. Csak arra hallgatott oda, mit Nádasdy ismételt. Sóhajtás nélkül, megadón szólott:

- Mitévő lehetek? Kincstartó uram már el is akara raboltatni; templomba is csak őrség közt bátorkodok menni, az is immár fogytán. Támadjon rá Isten meg a lelkiismeret, ki így állja meg hitét.

Elkezdték felolvasni az írást. Nem igen figyelmezett oda, esze másfelé járt. Egyszer meg is szólalt:

- Egy sóhajtást se teszek, úgy megyek ki ez Tündérországból. Purgatoriumból szabadulás nékem. Bennetek emberi lelkek szólnak hozzám, eddig csupa vadállatok közt telt itten életem.

György barátnak kellett követelni, hogy a királyfinak ajánlott két tartományt név szerint foglalják bele a levélbe, mint megegyeztek volt... Nádasdy nehezen vallotta meg, éles tekintetet vetve a barátra.

- Hát fiamnak jegyváltása a király lányával? A barát úgy monda. Ebben nem engedek.

A két követ húzódozott. A barát ebben segítségökre volt, siettetni akarta az aláírást. Izabella pedig fásultan hallgatta tovább a mormolást. Castaldo Nádasdyra tekintett. - Ilyen ez a barát, ha miben ellenünkre szólott, másban rögtön segít.

- Cselekedjetek, miképpen javatok kívánja. Nekem mindenképpen leszen hova hajtanom főmet, - tinektek más Erdélyetek nincsen.

- A koronát még egyszer látni kívánkozom, fiamnak megmutatni. Apja viselte fején.

Kolozsvár főterén egy kis csoport álldogál. Az utcákból folyvást szállingóznak, erről is, arról is, egyenként, többesével. Polgárok, iparosok, kézművesek, zöldvászon- vagy bőrkötényben, amint a műhelyből jönnek. Szatócsok, boltosok bezárják az ajtót és ide sietnek. Asszonyok is, gyermekük karjukon vagy szoknyájukba fogózva. Egy óra alatt ellepik a teret Szent Mihály öreg egyháza körül. Suttogva beszélnek. Az egész téren olyan csend van, mintha temetésre készülnének.

Rekkenő nyári nap. Egy-egy felhő ugyan elébe vitorlázik a napnak, de azután annál erősebben szórja tüzes nyilait.

Idővel egy lovas ember kocog a felvinci út felől. Lován szekérbe való szerszám, az istráng a ló hátára lökve, ugy ül rajta. Körülveszik. Hát igen, látott biz ő úri kocsikat az úton, el is hagyta, mert csak vesztegeltek. Egy néhány úr az útfélen beszélgetett, idegen szóval.

Az történt, hogy a temesi gróf futárt küldött Izabella után. Gondolja meg magát, ne adja ki az angyali koronát, meghozza ő a török segítséget, elfoglalja Erdélyt János hercegnek.

Izabella megingott. Kész lett volna visszafordulni. Castaldo izgatottan ostromolta György barátot. A barát most is talált tanácsot. A marchio mindenre fel van hatalmazva - igérje meg a király lányát a királyfinak, mint anyja szeretné; tartsák meg az eljegyzést jelképesen még ma, Monostoron.

Már be is nyargal egy úrfi a templom-térre, leugrik nyergéből s kardjával kopogtat a szentegyház ajtaján.

A csendben messzire hallatszik a nagy kulcs csikorgása s az ajtó sarkáé, amint kispapok kitárják.

Akik benézhetnek, látják, amint gyertyákat gyújtanak az oltáron. Tovább adják hátuk mögé, amit láttak.

Minden ablak tele van nézővel. Már a háztetők gerincén is lovagolnak sihederek.

A tanácsurak, az országgyűlésbeliek átvergődnek a tömegen, bemennek a templomba.

Szekérzörgés közeledik. A csend szinte megfagy. Itt az első kocsi. Négy fekete ló húzza az ismerős veres hintót. Két apród mellette.

György barát lassan, nehézkesen száll ki. Mindenki ismeri. De egy kéz sem nyúl a süveghez.

Most tizenkét kivont kardú testőr közt bibor-bársonnyal bevont szekér következik. A bámészkodók nyujtogatják a nyakukat. Vas láda van rajta. Mindenki leveszi fövegét a legmesszibb sarkon is s úgy marad, míg a ládát György barát nyomában négy huszár beviszi a szentélybe.

Kétfelé eresztős kocsiban a királyné, fiával, talpig feketében. Szomorúak mind a ketten, mintha temetésen volnának.

Kocsijok után lóháton egy hegyes szakállú idegen katona, vértben, csipkegallérosan, bársony palástban. Büszkén tartja magát, de látszik, hogy mindenre figyel. Utána lándzsás cifra idegen lovasok.

Az idős lovag nehézkesen zökkent le nyergéből, feszesen lépett egy párat, de azután peckesre kihúzta magát. A főszemélyek után bemegy a többi kíséret. Többeket megismernek. - Ahol, Báthory András. Aki bottal jár, az az! - Nini, Serédy! - Melyik az? - Jócskán kopasz, ámbátor ideje is. - Nini, Losonczy István - ez ember ám a talpán. Ez még nagy dolgokat mivel! - Az ám, a temesi gróf nincs itt. - Ő még kezd valamit.

Bent a padokban sugdosódnak az urak. - Másképen gondolám. - Véltem, leveszi rólunk a jármot, nem hogy másikat tegyen helyébe. Az vala a reménység, hogy magában való ország leszen Erdély... Az, hogy szabadságot nyerjen a töröktől, nem hogy még a koronát is!... - Még hogy katonaság jöjjön nyakunkra! - No ha ebadta spanyolja olyan jó katona, mint amilyen cifra! - Kár vala bizony ide fárasztani, ahol csendes békesség vagyon.

- György barát szól - mondják a kapu körül állók, de szavát nem érteni, csak hangját verik vissza a csúcsos boltívek.

Felnyitják a láda fedelét s György barát két kézzel kiemeli a koronát. Sárga fénye megtündöklik a szemekben. Leteszi egy bíbor párnára. Meg-újra lehajlik; a palást nagy-suhogva bomlik széjjel keze közt. Lehajol a kormány pálcáért. Az ország-almát egyik apród kezébe adja, másikéba a két selyem cipőt. A láda alján még valami gyöngyös ékszer csillog - azt ott hagyja; egy kristályon is szikrázik a gyertyák fénye.

- Által bocsátom a koronát Ferdinandus királynak. Sejtésem azt mondja, nem fogtok vele többet magatok véréből való királyt koronázni. - Fuldokolni, zokogni kezdett. - Isten látja, kényszerűségből cselekszem. Hiszem Istent, hogy még megadja jussát az árvának, ti általatok, eszközei által.

Fia vigasztalón simul hozzá, keze a korona felé nyúl - s letöri róla a keresztet.

- Ne zokogj, anyám. A keresztet nem adom, velünk marad. Még visszahozhat mindent.

Castaldo meg Serédi teszik vissza a koronát a ládába. György baráttal együtt nem akarják észrevenni a kereszt híját.

Castaldo olaszos bókkal hajlong a királyné előtt, hogy fiával kettős égi koronát érdemelnek, a mért e szép országot a kereszténység ölébe vezették.

Kifelé indulván, a marchio oda fordul a komor urakhoz s olyasmit mond, hogy Erdély védelmet talál a hatalmas birodalom szárnya alatt. György barát ott termett; mérges szótól megvédelmezhette, gyilkos nézéstől nem. Mindenki elmaradt a jóakaratú marchio mellől.

A fövegek lerepülnek a fejekről. Most igazán temetési csend és szomorúság ül az egész téren.

- Nagy eszével ide juttata bennünket György barát - mondja egy fehér bajuszú ember, bőr köténye ellenzőjében tartva két kézét. Világos, hogy tímár mester. - Most hát se ország, se korona!

Komája, kin a zöld posztókötény elárulja a csizmadiát, szemére húzza sapkáját.

- Mondom én, nem jó az a nagy értelem; sokszor nincs benne köszönet, csak ártalomra szolgál.

A kíséret nagyja a Meszes kapujáig ment a koronával. Onnan csak kevesen kísérték Tokajba, ahol átveszik Ferdinánd biztosai; még kevesebben a királynét Kassára.

A Messzes hágó előtt Izabella kiszállott kocsijából s szó nélkül magában a tetőre indult. Szívét szomorúság szorította össze. Idáig vele jöttek Erdély hegyei, vizei, most szakad el tőlük. Életének tíz esztendeje marad innen a hegyen, tíz eltűnt esztendő. Emlékek szálldostak körülte, mint oszladozó felhő. Visszanézett és szeme könnybe lábadt. Amarra, a hágón túl, új, idegen világ. Jobb lesz-e annál, amelyet most elhagy?

A kijárt mély útnak két oldalt elszórtan vén csonka cserfák állnak strázsát az erdőszélen. Izabella odalép egy épebb, lombosabb fához. Hársfa, sima héjú. Kiveszi tokjából derekán függő kis tőrét s elgondolkozva vonásokat hasít a fa kérgébe. Három betűformát: S. F. V. - Sic fata volunt! - A végzet akarta így. Szívében nagy, megbocsátó szomorúság van.

A lejtő aljáról rekedtes hang hallatszik fel, a Petroviché; talán a levegő teszi, hogy hangosabb, mint máskor.

- Kész vagyok beállni csatlósnak, lovát vakarni akárkinek, aki Temesvárt három hónapig megtartja a pogánytól.

Izabella csak a hangot hallja, értelmökkel nem gondol. György barát meglepetve néz a beszélő felé. Petrovich!? Hát utólérte a királynét, kimegyen vele az országból, idehagyja jószágait. György barát becsülést érez a gróf iránt; szinte kedve volna elbúcsúzni tőle; de nagyobb dolog folyik itt most.

Még egyszer megöleli, megcsókolja a királyfit, mindkettőjük szemében könnyek fakadnak. Pathócsy felvezeti a herceget anyjához; megkérdezi, kívánja-e, hogy György barát tovább kísérje.

Egyikben, lám ni, Mineróna ül. Kész a királynét követni. Urát is magával viszi. Szemét törölgeti kendőjével, s magában döcög.

- Szegény Mineróna, te is bezzeg sok szép keserű órákat értél ez országban. Mit vettél rajta? Az uradot, szegény fejét, a gyámoltalant. De hát éppen azért házas, mivelhogy ilyen, a milyen.

György barát különös ürességet érez magában, örvendeznie kellene, elérte, amire törekedett. S most mégis azt érzi: elhagyják, akikkel gondolt, akik szomorították, gyűlölték, minden, ami eddig egyet jelentett neki az élettel - az élet maga megy el tőle azokon a nyiszorgó kocsikon.

És a korona! Mennyit küzdött érte, ésszel, alacsonysággal, fáradsággal! Most örökre el van vetve a kocka - az ő keze vetette el. Most érzi igazán a felelősség súlyát.

Megnyugtatja magát. - Elégséget tettem a Zápolya-háznak, eskümnek: János úr maradvái hercegségben ülnek. Elégséget az elveszett Budáért az országnak, egybekapcsolván két szakadt darabját. A többi nem a most való időnek dolga.

Nem volna-e jobb neki is átkelni a hegyen? Elég lehetett a gondból. Meg se tudta fontolni, amiket cselekedett, - az idő sodra ragadta. Még elmélkedni kellene mindenen, hiszen maga is meg van lepve, hogy ide ért.

Hova gondol? Hiszen maga akarta, ami történt. Csak mégis nagyon egyszerre lett meg. - Pedig ami eddig esett - könnyű, a neheze még hátra van. - Lelkének jól esik, hogy még tennivalója van, hogy még szükség lesz rá. A Fényes Kapuval el kell hitetni: a kis herceg jegyváltása a' tudva történt, hogy a Porta békességben él Ferdinandussal, evvel csak nő a barátság. A várakat meg, lám, Petrovich adta Castaldo kezére, szép szerével. (Szerencse, hogy a marchió tüstént rakott beléjök német meg spanyol zsoldosokat, láthatták a pasák: Petrovich volt fondor!) - Erdélyt megint meg kell oltalmazni, megint csak ámító-számító szóval. Ó, sok itt még a tennivaló, hosszú munka vár rá. Nem lehet innen elszakadni. Nem is tudna. Hogyan is élhetnének egymás nélkül, Erdély meg ő?

Már az utolsó kisérő hajdúk is felcsörögtek a hegyre s egymásután sorjával át buktak az élen.

Leghátul egy délceg, sasorrú dalia oldalt fordul nyergében, úgy néz szembe György baráttal. Göndör hosszú haja, eleven szeme, napégette arca megmondják neki, hogy ez Balassa Menyhért. Nem köszönti, csak keményen megnézi György barátot. György barát szinte visszahorkan tőle, mint paripa a pézsma-állattól.

Elkomorodva fellépeget a hágó élére. Még látja a lovasokat az ereszkedő úton, lent az aljban a kocsikat, megkisebbedve.

Megkeresi a királyné fáját. Ki betűzi, mit vésett bele. Elfogódik e megadás láttára. - A fátum - gondolja. Én vagyok a végzet. Izabelláé - talán az országé is.

- Sic fata volunt. - Elgondolkozik a szavakon. Kinek üzeni ezt? Az országnak? A jövendőnek? Ő neki? - - Sic fata volunt - ismétli magában. - Többet nem áll utamba senki.

Már hullottak a sárga levelek, mire a tűzszínű hintó Nádasdy meg Castaldo tábora felé fordult, Lippára.

György barátnak már kámzsája mellében van a Fényes Kapu levele: 'A te ellenséged, a temesi bán, megszégyenült, a te orcád pedig fehérnek találtatott'.

Mindössze Lippánál nincs még rend. Innen is elvonult volna már a török, hanem a városba szorult raguzai tőzsérek maguk kérték, hogy kergesse el a város alól Báthory Andrást s foglalja el békességgel. Castaldo, mámoros önhittségében, mintha az ellenség az ö híre elől takarodott volna ki az országból, ostrom alá fogta ez utolsó fészket. György barát azért jön, hogy itt is eloltsa a tüzet.

A mint kocsija a tábor felé közeledett, György barát egy fiatal erdő szélén távoldad két embert vett észre. Egyik lovon ül, előre hajolva, a másik fedetlen fővel áll előtte, lovát kantárszáron tartva. Félrehúzódásuk, a búvóhely elárulta, hogy titkos beszedök van. A barát első tekintetre megismerte Balassa Menyhártot.

Balassa Ferdinánd emberénél járatta hűséges balkezét, Szénásit, hogy visszakívánkoznék a király hűségére. Izabella távoztával már úgy is Castaldo kardja alá adta magát.

- Nehéz néven ne vegye kegyelmed: azt mondják, ha király érdeme szerint akar fizetni kegyelmednek, hát egy szál istrángot adjon, kivel felakasszák. - Soholt senki barátod.

- Az arany pogácsák jó barátim. Újakat akarok gyüjteni az elveszettek helyébe.

- Az ajándékot nehezen mívelem. Többet ér a hittel való kereskedés. Ha soká késlekednek, leszüretelek itt egynéhány szőlőkertet a mások hegyoldalain - azután kész vagyok akár törökké lennem, mert szűk lesz itt a világ, ha a szürke barát újfent erőre kap.

Mintha kiejtett szavából kelne életre, éppen ekkor tünt szemébe György barát. Balassa úgy összeszorította fogait, hogy csikorogtak. - Még el is olthatom ebadta barátot!

György barát megérezte a karvaly-arc tekintetét, mintha nyilat lőttek volna vállába. Balassának átjötte után első cselekedete volt, hogy György barát pártfelét, Kendy Jánost kirabolta, csak hogy érdemet szerezzen a királynénál; elrabolta a töröknek küldött adót is, ezekért György barát halált kért fejére az ország gyűlésétől.

A tábor szélén jókedvű vitézek danolásztak sarkantyúpengetve. Sebestyén deák egy üres hordón ülve kobzát cincogtatta. Noéról énekelt, aki szőlőtőt ültetett.

A legények is rázták magokat s egy-egy nagyot szöktek. Az ösmerős kocsi láttán beléjök rekedt a jókedv. Pedig György barát jó végét érvén dolgainak, könnyű kedvében volt s oda integetett.

Beljebb sűrűbb a tábor. Egymást érik a sátrak, szűk sikátorok nyilnak köztök. Azokon eleven mozgású magyar vitézek rajzanak, kedvetlen spanyolok lézengenek; lovasok furakodnak köztük, egy-egy sarkon, ahol mézelt bort mérnek, nyergökből nyulnak le a fakupáért. Bivalyos szekerek hordók, lisztes zsákok alatt nyikorognak.

Egy sátorponyva előtt a lócán Pesthy hajtja a szót. Négyen-öten hallgatják, köztük Ferrari. Jóval előre küldte őket György barát, hogy szabaduljon tőlük. Az imént arra kóborgott Kruppai. Pesthy most az ő esetét beszéli.

- Hát lássák, mely cudar e világ! Szegény feje tulajdon véreként szerette, az meg életét se szánja, csak szabaduljon tőle. A háládatlan! Így szeresse gyermekét az ember! Ez bére a jótétnek! Csuda, ha eszelős, ki ilyet megére? - Húz egyet a kupából, melyet térdén tartogat kezében. - Szegény púpos, vesd el magad! utána. Hanem hogy közbe Handrai a szemébe ötlött, a torkának esék, félkezével, a nyomorult. A várnagy elejénte meg se moccant, hanem azután egyszerre lerázza a púpost. - Nem leszek árulója János királynak! - kiabálja. Maga is a legényke után veselkedék. - Fogják meg, fogják meg! - De az már messze járt. A másik ló meg nekem kelle, sebtében elnyargalni a temesi bánhoz, onnat lóhalálában a baráthoz, hogy kétséges ne legyen. Bánta is az a kőszivű! Nem vala többet szüksége a fiatal emberre, megvala már az új frigy. Hát se szó, se beszéd. Egy köszönöm-szó nem sok, annyit se hajíta fáradásomért. Különben, bánom is én a szót! Hanem a kincs! Mennyi ezüst lehet ottan! Lehet talán húszezer gira is - huszonöt is - még harmincezer is! Megmarada egy polturáig, mivelhogy a bán már visszafordula. Annyi kincs! Lesz ott Lysimachus arany is, meg aranypor, hajjaj! Kürülvágatlan aranyok! A bizony! Aztán idenézzenek, a nadrágom foltos, sarum lyukas, látják!

Az olasz értett már annyit magyarul, hogy kivette a panasz velejét. Elkapta a szót s mikor maguk maradtak, kivetette a horgot. Mért nem árulja Pesthy másfelé, amiket tud? Tudhat egy secretarius sokat, ami pénzt ér. Ami elveszett ezüstben, megtérülhet aranyban.

György barát kocsija elhaladt mellettök, mire észrevették. A püspök érezte, hogy róla folyt a szó. - Gyűlöl, gondolta, hiszen szolga. Megalázottnak érzi magát s néha azzal mutatja maga előtt erejét, hogy ártalmat képes szerezni. Látja, miket én nagy célból szentül cselekszem - maga azonképen ennen kis hasznáért gonoszkodik. Bátorsággal, mivelhogy se kedvem, se érkezésem ilyeneket számon tartani. Hadd koholja rágalmait; a nap végtére a pincébe is besüt.

Nádasdy meg Castaldo a hegyoldalban egy elhagyatott udvarházban fogtak szállást, melynek gazdája bemenekült a várba. György barátnak egy tanya-házat nézett ki Pesthy, nem messze.

Délután már pezsgett az egész tábor, kurjongatás, rivalgás hasogatta a levegőt, ágyúk puffogtak. Nádasdy meg a generális üdvözlésére mentek György barátnak, nagy kisérettel. Castaldo képmutatásba burkolta haragját, hízelkedésbe gyűlölségét. Beszédet tartott ő felsége kegyességéről, a ki a helytartónak megszerezte a bíbornoki kalapot, meg a pápáról, a ki felmenti attól, hogy Rómába fáradjon érte.

A kalap oda volt téve egy asztalra. György barát illendőségből közömbösen végigsimította rajta a szép művű fonadékot. Kezébe adta a generalis az esztergomi érsekségről szóló levelet is. Kaján pillantással: azt remélte, ez elszólítja a barátot Erdélyből. Addig a cardinalis lesz vajda is. Ezt csámcsogva mondta, mintha nehezen nyelné le. Aztán ujra beszélt, ő felsége ennyi kegyesség fejében jó szándékot és hű szolgálatot vár.

- Hívebbnek tudom magamat, mint ő felsége gondolja. A marchio, megértem, nehéz szívvel vagyon hozzám, hiába várta az erdélyi sereget. Való, hiába ám a királyi segítséget is. - Leveleim anélkül kiszoríták az országból az ellenséget. Csipke gallért ölthet már generalis uram a páncél helyébe.

- Nem vala helyén a Portának ilyetén elaltatása. Ő felsége lelke egyenességében nem javallaná.

- Nem is javallá. De mit vala mit tennem? Megvallám, parancsolatja ellen cselekedni kénteleníttetém. Közlöttem minden dolgaimat ő felségével. A leveleket megküldém kezéhez, Ő felsége vér nélkül kívánja Erdélyt. A próféta népe pedig nem kíméli a vért. Ő felsége az igazságba veti bizodalmát. Igazság! Hát igazság az, hogy egy országnak szenvedni kellessék? Igazság: tengernyi sereggel taposni egy kicsid országra? Igazság: magába hagyni az igazságot, vesztére? Ha csupádon az gazságra bízánk vala magunkat, Nagyuraim, ma nincs egy ép fedél, egyetlen épkézláb férfiu az országban, csak romok, nyomorékok, meg ő felsége igazsága. Igazságuk csak az élőknek vagyon - a holtak semmit sem érnek az igazsággal.

- Mindig csak egy tavasz, egy tél vala nekünk az élet. Főmre száll a harag, baráttól, ellenségtől. Tavasszal, úgy lehet, fejemet követeli a szultán. Ha kinek javára cselekedtem is, evvel fizete ezideig: a Porta, királyné asszonyom - csak még ő keresztény felsége nem, eddig.

- A mi sereg ma az országban találtatik, foghegyre is kevés Ulomán basának. Bizony nem törött még szarva.

- Én nem leveleket irni jövék ide, hanem felszabadítására az országnak! - Kardja markolatára csapott.

György barát a kámzsa zsebébe nyúlt s egy nagyocska aranypénzt vett elő. Tenyerében szorította.

- A cardinalisok a vér színét viselik ruhájokon. De magok feláldozására készek, nem másokéra.

Meglengette kezét, mintha a benne tartott tallért mérlegelné. Mind a két úr odanézett a kezére.

- A várost bevettem, a basa a fellegvárba szorult. - Kapituláció! Kapituláció! - rikácsolt Castaldo, az asztalt verve.

- Magam béketűrést javallok, - felkérni a várat, szabad elvonulás alatt. Ő felségének kívánsága: vér nélkül. E móddal lecsendesítnénk a szultánt ő felsége irányában. - összeszorított marka ismét meglendült.

- Per Dios! Mi végre jöttem akkor én ide? Földbe szurjuk a lándzsákat, levegőbe süssük a mordályokat? Corpo di Baccho! Egy országot fegyverrel kell elfoglalni, nem irásokkal. - Fizetetlenségből éljen a zsoldos? Zsákmányt se lásson, hh! Levegővel tartsam? - ellenség földjén! No, nem ellenség - de idegen, idegen. - Mit gondolnak itt a katonáról?! - Puh!

György barát csörrenve az asztalra ejti a markában szorongatott tallért. Castaldo arca egyszerre kigyullad. Nádasdy kezébe veszi az érmet.

Egyik oldalán ezt olvassa: CASTALDUS DUX BELLI. - Két ujja közé fogva, másik oldalát fordítja maga felé. «Subactae Daciae Restitutori Optimo». - Nádasdy elsápad. - Az alávetett, leigázott Erdély! És Castaldo, újjáépítője. Aki még egy kardcsapást sem tett, de már érmet veret önnön dicsőségére.

Szemét szomorúan a marchiora emelte. Azt elszólítják sürgető dolgai. György barát meg Nádasdy magok maradnak.

Nádasdy még kezében forgatja az érmet. Egyikök sem szól. Egyet gondolnak mind a ketten. Ez a katona sem Erdélyt nem nézi, sem királyát, - csak maga dicsőségét és hasznát. Zsoldos. Jaj Erdélynek!

- Ez a bestia szerzetes minden áron azt akarja, hogy Ulomán szabadon kimehessen a várból. Spionjaim jelenték, éjfél idején egy szolgája felkiáltotta a várba: csak tartsák magokat, - az erdélyi sereg lassanként széjjeloszlik. Arra számít, hogy akkor bennünket lenyelnek. Királyné asszonyát immár kiűzte az országból; most rajtam a sor, hogy maga maradjon Erdélynek örömében!

- Miért nem ment ki Erdélyből a királynéval? Vagy számot adni ő felségéhez? Mi keresete van még itt? Csak, hogy utamban álljon. Magának akarja Erdélyt. - Kifujta magát. - Mi a császár, király ő felségeiket szolgáljuk, - neki csak Erdély minden.

- Spionjaim - folytatja a marchio emeltebb hangon - azt is jelentik, hogy a szerzetes - eh, pardone! - a cardinalis ő eminentiájának serege napról-napra - jobban mondva: éjtszakáról - éjtszakára szemlátomást fogyatkozik.

- Azt is tudják, hogy a Maroson megrakott hajók vesztegelnek, tele hajók, mélyen merülnek a vízbe. Nem lehet hozzájuk férni, őrzik ő eminentiája vitézei. - Képes elnézni, hogy katonáim éheznek! El-né-zi! - Ez hűsége ő felségéhez! Elvetemült ember. Én ostoba, még nem régiben olyanokat jelentettem felőle ő felségének: buzgóbb, mint hinni lehete. Erre nyerte el a kalapot. És most! Megátalkodott áruló!

- A marchio megfeledi, hogy ő felségének kívánsága békességben élni a Portával. Egyezségök lejáróban vagyon. Dühösködés ronthat, okosság nyerhet ebben. A cardinalis ezt szolgálja.

- A kik nem katonák, mindig csupa meggondolással vannak, mikor a katona ki akarja rántani kardját. Ez nem módja a hadviselésnek!

- Generális uram békességet szerezni küldeték ide, nem háborúságba rántani ő felségét a Portával. Különben ha oly felettébb dicsekszik spionjaival - hírül hozák-e, hogy a budai basa immáron Szegedig alájöve Lippa felmentésére?

- Cardinalis úr mondja. Neki is vagynak spionjai, pedig jók, - teszi hozzá Nádasdy.

- A cardinalis? A cardinalis mindent elkövet, hogy a basán segítsen. Lehet, maga szólítá ide a budait. Cospetto! Tudjuk, mi könnyű szerrel küldöz leveleket. Nem hiszek neki! Nem hiszek! Ez ember vagy Júdás, vagy Lucifer. Hanem őfelsége titkára Salazar, nem hiába járt itt. Most majd kinyílik szeme ő felségének. Lesz rá gondom!

Nádasdy elgondolkodott. Ismerte az embereket. - Üres jellemek mindenkit gyanakvással néznek, - az erős meg senkiben sem tesz fel akkora vakmerőséget, hogy ellenére merne tenni. Mindegyik kész veszedelem.

Most szeme előtt látja mind a kettőt. Castaldo az egerektől is fél, hogy megrágják vezéri dicsőségét; a helytartó pedig igazát tudva, azt gondolja, száraz lábbal járhat a gyűlölet és gyanú tengerén, nem merül el.

A két sereg, a magyarok meg az idegenek, zászlónként külön húzódnak egymástól. Farkasszemet néznek, mintha ellenségek volnának. Az egész tábor tudja, hogy a vezérek közt megbontakozott az egyetértés.

Vas Ferkó vette észre, hogy Byka, Daczó meg a leghívebb hadnagyok folyvást a barát szállása körül jönnek-mennek. Rá is átragadt a nyugtalanság, megkérdezte: tartanak talán valamitől?

- Szemed legyen nyitva, ne szád, - ez volt a válasz. Ettől fogva Ferkó soká vigyázott éjtszakánkint; mikor elnyomta is az álom, karjára fektette fejét, hogy minden neszre felriadjon.

Egyik este egy csausz jött György baráthoz a basától. Soká folyt köztük a szó, egészen besötétedett már. Ferkó az ágy szélén ült, a kis kamrában, mely Torpayval közös tanyájok. Torpay már aludt. Puhább természet volt, nem bírta a virrasztást. Ferkó egyszerre neszt hall, mintha egy macska surranna. Felrántja az ajtót. György barát ajtaja elől elugrik valaki s kisuhan az előre tárva hagyott külső ajtón.

- Mit meresztitek a szemeteket? Hogy nem menék ki asszonyunkkal? Nincs szüksége többet gyónnia, mióta nem bujtogatják cardinalis atyánk ellen. - Mind kijövénk a solymosi klastromból, útjokban leheténk a golyóbisoknak.

Ferkó rögtön belevágta az asztal lapjába; mélyen beleszaladt, - éles csakugyan.

- Te, mi juta eszébe páter Benedeknek, hogy nekünk azokat a tőröket hozá? Vaj' hol szerezheté?

- Pesthynek torkába kellenék azt szurni! Az éjtszaka is a generális házába lopódzék. Nyomában valék a strázsákig.

Egy pár nap mulva Ulomán basa kivonult Lippából. Mindenki tudta, hogy ezt György barát művelte. A magyarok feljebb szegték fejöket. A zsoldos vezérek fogukat csikorgatták. Balassa Menyhárt lest is vetett, rajtok ütött, csakhogy György barát fegyvert engedett a töröknek, s Balassának jó pár embere ott hagyta a fogát, maga is sebet vett.

Másnap Castaldo megint nyakára ment Nádasdynak. Ott találta Pethőt is, Nádasdy hű emberét. Még sem mérsékelte magát. Ki volt kelve magából.

- Nem megmondtam? Hát kinek vagyon igazsága? Há, az én szemeim! Láttam, előre láttam mindent. Most már csak világos! Országbíró uram sem tagadhatja.

- Nincsen mit. Cardinalis úr világosan szószólója vala, hogy a basa elvonulhasson.

- Még ha úgy írta is, nem jelent semmit. Török hamar szólít valakit testvérjének.

- No, és most tovább mi legyen szándéka? Megmondom azt is. Megmondom. Megbánta, miket cselekede. Magának akarja Erdélyt. El akar tenni láb alól engem, - az egész sereget!

- Hol félelem meg gyanú raka fészket, ott nincs kételkedés ellenséges szív felől.

Castaldót lehűtötte a nyugodt hang. Hízelgőn, de kissé lenéző mosolygással szólott:

- Országbíró uram itáliai pallérozott elme: mindenekből bölcs igazságot olvas. - Rajtam roppant a felelősség. - Suttogásra fogta: - Az éjtszaka eljőve hozzám a secretarius...

- Ösmerjük azt is. Ne hígye generális uram, hogy a cardinalis valami nagyon bízott benne. Maga fundálja az ki, miket mond, jó fizetség fejében.

- Régóta fizetem, igérettel is tartom, miképen okosság kívánja. Tanú rá, hogy kincseket gyüjte, kivitte az országból...

- A secretarius esküszik, hogy a barát egész seregemet török kézre akarja adni, magammal együtt. Ladro!

- Országbíró uram nem akarja látni, ami napnál világosabb! Nem akar tanúságot tenni mellettem.

- Ne magyart keressen arra generális uram, hogy hurkot fonasson neki. Hűséges, bátor törődött szolgája vagyok ő felségének, hanem ilyet tőlem ne várjon. Becsületem nem engedi. Rossz szolga volnék, ha ilyet művelnék. Híjával is volnék az okosságnak.

Castaldo egy összehajtott kis levelet vesz elő s kezdi szétbontogatni. Odatartja Nádasdy elé. Egy 'secretior', külön kis cédula a levélben, csak két szemnek szóló üzenet.

Nádasdy olvassa s hátra kapja fejét. Másodszor is elolvassa, messzebb tartva magától.

Salazar írja Castaldónak, bizalmasan, ura parancsolatából. Színleljen ő is, gondja legyen rá, hogy a jó munka meg ne akadjon; ne várja, míg a barát kezet vet rá, előzze meg inkább, tegye el az útból.

Nádasdy lassan vissza adja az irást. Hosszan, kémlelve néz a generális szemébe.

- Generalis uram többet olvas ki, mint mennyit benne írnak. Itt még bizonyság kívántatik. Különben is csak Salazar. Ne játsszék a tűzzel, mert megégeti kezét. A cardinalis körül is sereg van, - nem is fél. Vigyázzon, generalis uram, vigyázzon! El találja veszíteni az országot.

- Velünk kivánna ráijeszteni a cardinalisra. Nem olyan fából faragták azt! Közösen írták ezt a cédulát Salazarral.

- Fogás az egész - fűzi tovább Pethő. - Világos. Gondolhat olyat, hogy nem mondanánk el a barátnak?

- Miképen merne olyat - nemhogy tenni, még csak gondolni is! György barát ország gyűlésébe megyen innen, ott mindent tisztába hoz. Azontúl rend leszen.

- Jó, hogy dolgom lejár a viszálykodásnak földjén. Alig várom indulásomat is haza. Ha félszememet itt felejteném, azért se jönnék vissza mondhatom.

Jó délután György barát egy levelet bízott Perusythra meg Horváthra, vigyék el a generalishoz. Tisztelet okából Ferkó kisérje őket. Ferkóban félelemmel vegyest futkosott az öröm, mialatt módos kis bundáját elegyengette magán. Byka Imrének sugárzó arccal megsúgta, mi járatban van. Az oda intett négy legényt, messziről szemmel tartották őket.

A kastélyban Nádasdy lézengő apródjai igazították fel az emeletre, az ölbeli kuvaszok, ahogy Torpayval a süldő apródokat hívták.

Az urakat tanácskozásban érték. Már a lépcsőre kihallatszott ingerült kiabálásuk.

- A markunkban voltak, kiüté kezünkből az átkozott! Se dicsőség, se zsákmány! Hát miért hadakozunk itt, ebben az idegen országban?

Perusyth délvidéki származás, érti nyelvöket, mondja is, társának, hogy mit hall. Vas Ferkó csak a hangból érti a dühösséget.

Fent egy apród bejelentette a levél-hozókat. Castaldo összehúzott szemmel olvasta az írást. Egyszerre felpattant, arca lángba borult, a lapot az asztalon oda perdítette a többieknek.

- Téli szállásra falvakba rendeli a seregeket. Szétszórtan. Az ördög! Belzebub! Le akar mészároltatni mindnyájunkat!

A zűrzavaros kiabálásból Ferkó kiértette a Horváth hangját, a mint odaszólt társának:

A magyar urak elébb magok közt váltottak szót, azután Perusyth olaszul is elmondta. Mire megújult a lárma.

Ferkó csak állott az ajtó előtt. A két apród miatt úgy tett, mintha menni készülne, de nem bírt elszakadni helyéről. Füle felfogott minden magyar szót s lassanként kivette, miről van szó.

A két apród tanácstalanul, szorongva nézte, hogy ilyen soká álldogál az ajtó előtt, az ő rovásukra. Még bajuk lesz miatta. A két magyar úr már ki is jött s nagy beszédben mentek lefelé a lépcsőn.

- A fejedelmeknek kívánságok is parancsolat, kivált egy zsoldosnak - mondta egyikök.

- A barát maga megtartá Erdélyt Ferdinandusnak. Hogyha egyszer György nem lesz, tíz generalis se tartja meg - bizonykodott Perusyth.

Ferkó nem ment utánok. Oda gyökerezett az ajtóküszöbre. Pedig érezte, nem lebzselhet ott tovább. Megkérdezte a két apródot:

- Gratia szivességtekért! Merre vagyon az ebédelő-házatok? No csak menjetek! Innét már magam is kitalálok.

Szemével kisérte őket, mig az ajtó becsapódott utánok. Akkor egy ugrással visszapattant a lépcsőre. Egy négyágú mécs pislogott a karfa oszlopán, azt elfojtotta tenyérrel. Egyszerre sötét éjtszaka lett; december volt, hat óra körül, este. Lerántotta saruit, bekecsét is levetette, hogy könnyebben mozogjon. Macskamódra osont fel a grádicson.

Az ajtónak egy repedésén vékony csíkban fény reszketett ki. Odatartotta fülét az ajtóhoz.

Castaldo reszelős hangon beszélt. Ferkó tudta a regia maiestasról, hogy a királyt jelenti, a litterisről, hogy levél. Secretior - mondta Castaldo. Olyat is látott sokat György barátnál. Azután csendesség lett. A secretior jár körbe - gondolta Ferkó. Mezítláb állott a hideg kövön, mégis a szivét érezte jégnek. Érezte, hogy odabent a lehelletekben fekete szárnyon veszedelem szálldos.

Egy páran felálltak. Megrettent. Ugrásra készült, le a lépcsőn. De nem jöttek a folyosóra, belső ajtókon mentek más szobákba.

Castaldo Nádasdy nevét említi, kicsinylőn. Azután egy idegen nevet mond. Ferkó megjegyzi: Aldana. A megszólított kis vártatva, vonakodva felel. Egy latin szót ért belőle, a gyónásból ismeri: lelkiismeret. Ferkó riadtan a melléhez kap.

Mind felállanak. Ferkó lesuhan a lépcsőn. Kezébe kapja saruit, bekecsét. Futásnak ered.

Ferkó nem tud szólni. Foga vacog. Végig veti magát az ágyon, keresztet vet magára s fejére huzza a pokrócot.

- Indulunk, hékás, Székelyvásárhelyre, az egész bandériommal. A legjobb ezerötszáz lovas. Mit szól hozzá majd az a hogyhívják?

Éles szél finom porhavat seper a hóhalmok tetejéről s vékony rétegben teregeti maga előtt. Be-be füttyent az erdőkbe, itt-ott egy fa ijedtében megrázkódik, ágairól fehéren füstölögve nagy hócsomó huppan alá. Néha éles, elpattanó neszt hallani, mintha az erdőkben a halál fenné, suhintaná kaszáját.

A halotti csend völgyében kísérteti menet húzódik. Elől a bandérium lovasait keskeny sorokban nyelik el a dombok nyílásai, mint a fehér halál kelepcéi.

György barát kocsija tompán döbög a havas úton. A két fiatalember szótlanul üget utána. Ember, ló lélekzete szájuk előtt ködlik a nagy hidegben. A lovak teste is gőzölög. A paták csattogása nem hallatszik, csak a lovak fujása, szerszámok csörgése.

György barát elnézi e halott világot. Egyszerre a kék tenger csillan elébe, a lármás szülői ház, a kis hegyi vár hangos élete. Anyjának hangját hallja, apja nehéz kezét érzi vállán. Régóta nem gondolt rajok. Hova tüntek? Eloszoltak, mint az álomkép. - - Ő maga - milyen messze vetődött attól a világtól! Mennyi fáradás, küzködés, - mit ért vele? Közben eltelt az élet. Merő csalódásban. Igen, Ferdinandus el akará ragadozni az országot, - János úrral a török császárhoz folyamodánk, az is elragadá Budát, ország harmadával egyetemben. Megvetém vala lábomat kicsiny Erdélyben, királyfia Jánossal, - hanem Izabellával uralkodni! Vissza kelleték fordulnom, Ferdinandusban, Carolusban keresni védelmező kezet, - Castaldót nyerém. A sokaság meg fog ítélni forgódásomért, felrója Budát, az idegen martalóc vétkeit. Ki vizsgálja a jó ügyekezetet? Leszen-e tudója valaki az én iparkodásomnak, nevemnek?. Emlékezetem elvész az emberek közül. Az élet megy a maga utján, az emberek elmaradoznak mint a legázolt fű a szekér után. - - Mégis: példát mutaték Erdélynek, miképen keresheti életét. Talán-tán még megtanulja valaha módomat.

Délidő volt, mikor Alvincra értek, két napi pihenőre. A bandériomot tovább eresztették Vásárhelyre, csak egy nehány szolga maradt ott, a konyhás szekerek körül.

Errefelé még nem esett le a hó. Fekete karácsony lesz. A föld fagyos, szürke, a fellegek alant járnak. Minden reszket a mult éjszakai szélvihartól.

Handrai eltünte óta mindössze egy pár katona lézeng a várban, hogy el ne lopják.

Amint György barát a ház küszöbére lép, a lépcsőn egy torz fekete árnyék esik alá. Kruppai. Ő már befutkosta a szobákat.

Észreveszi György barátot s elkapja a kezét, ráborul. - Jaj, Kegyes atyánk, miképen gondolsz itt vesztegelni kevesed magaddal! Ne tudnád, hogy Pesthy, az istentelen, azt kuvikolta a kocsmában, hogy ha eljutnál a gyűlésbe, megint megnyergelsz mindeneket. Azontúl nem lehet veled birni. Vége akkor a generalis uraságának. Cinkosok ezek. - Készek megölni Erdélyt.

György barát lerázta magáról az esdeklőt. A két ifjú megdöbbenve nézett egymásra. Nyomasztó aggodalom ült a házra. Titokzatos veszedelem ólálkodott szobáról-szobára. Láthatatlan lépteit hallani lehetett a padló reccsenésein, betett ajtók megzörrenésén, utána hirtelen csend lesz, mintha megállott volna a rejtelmes lopódzkodó.

Másnap délután a siket csendben egy lovas nyargalt be a várudvarra. Castaldo is a gyűlésbe készül és itt kér szállást éjtszakára, kevesed magával. A kíséret a faluban kvártélyozza be magát.

A bibornok homlokán kivörösödött a régi forradás. Rögtön leköltözött az alsó szobákba, az emeletieket hagyta a generalisnak.

Alkonyat tájban megjöttek a kelletlen vendégek. Négy-öt tiszt a generalissal.

Ferkó széjjelnézett az udvaron. Idegen katonák ácsorogtak ott, nem sok, de mégis kétszer-háromszor meghaladták a várbeliek számát. Sötéten néztek rá s háta mögött elmorzsolt szavakat morogtak. Egy altiszt sorra járta a katonák hálóhelyeit s szemlátomást csodálkozott, hogy sehol sem talál embert. Ferkó megértette: félnek az idegen katonák. A táborban is sokszor kezükre hurkolt kantárral aludtak, ha nem lóháton virrasztottak. - Maga is remegni kezdett. Nem jó, nem, hogy a püspök ilyen kevés emberrel marada. Lám az az altiszt felmegy az emeletre, megjelenti.

György barát észre is vette Vas nyugtalanságát, keze reszketését. Ferkó kidadogta a secretiort, meg Kruppai rettegését.

- Gyermek! Hova gondolsz?! Ő felsége hadnagyai ezek, kiket magam hívtam vala be az országba. Végy bátorságot. Ide nézz! - Leveleket vett fel az asztalról. Oda van kikészítve a bibornoki köntös is; holnap ölti fel először, a gyülésre. - Király nekem im írt, olvasd: Elegendőképen megismerénk, hogy hízelkedés, sem fenyegetés meg nem tántorít! Itt is... Nem kételkedünk benned! Ezt a császár küldte. - Övék volna én nálam nélkül Erdély? - Ez a felfuvalkodott páva csak alacsony szolgájok. - Ez is, olvasd! - Török betűs levelet mutat. - Azt mondja: azon leszünk, hogy a fejedelmek közt a békességet megtartsuk. - Ki más tudná ezt végbe vinni? - A marchió kardja eltörik ott, ahol az én szavam még erős. Holnap ezeket a gyűlés elejébe tartom. Ez a köntös erősebb páncél mindennél. - Aludjál békével, fiam. Öregnek elég kevés alvás, mikor már közel a nagy álom.

Vas nem ment ki a szobából, meghuzta magát egy széken az ajtó mellett. Az álom néha lefogta fiatal szemeit, de hamar felrettent.

A ház néma, kihalt. Csak egy szobában jár-kél valaki az emeleten. Néha valami suttogás csap ki valahonnan s halkan végig suhog a házon.

Udvarházakban koros asszonyságok sóhajtoznak, magas párnáikon. Az árva királynét sajnálgatják, meg azt az ártatlan gyermeket. Óh, ez világnak állhatatlansága! - Ez a kegyetlen hideg is! Miért sanyargatod az emberi nemet, jóságos Istenem! Már a tyúkok se tojnak ebben a nagy hidegben.

- A királynak adánk meg magunkat, s ehun egy genyeralis ül nyakunkra! - Ide vezete lám a barátnak az ő nagy esze! Mondtam én mindig. - Eléré a vénség, kár érte.

- Ő kegyelme már megnyeré, mit kerese; úgy hallatik, cardinalis leve. - Olyan rendű pap nem is vala még Erdélyben, tudtomra. - Ha idehagy bennünket, csak a töméntelen adó marad utána, a sok idegen seregek eltartására.

- Szó a mi szó, könnyebb vala a törökkel megférni. Vele csudamód tuda bánni a barát.

- Magam is amondó vagyok. Gyalog elébe megyek, csak vissza jőjjön, elébe én!

A férfi-renden levők magukban tüsténkednek. Merre forduljon az ember ez új világban? Könnyű volt régen, míg György barát bírta erővel. Aki vele tartott, nem bánta meg. Hanem ez a csipkegalléros katona, ettől nem sok jót várhatni. Nem hazája Erdély, csak sarcolni akar. Fekete világ lesz. Bár tudná az ember, kitől várhat!

- Imádkozzunk, fiaim, a cardinalis érsekért. Isten tartsa meg életét. Ha be találja hunyni szemét - az Úr ne adja! - az heretnekektől felbujtott szegénység kiseper bennünket Erdélyből. Miserere Domine, secundum magnam misericordiam tuam!

- Hallá-e kied, Mojzes bá, miket újságol Pál Mari Áron? Megjőve ő kigyelme a táborból, olyakat beszél, ahajt külső országból szólíta bé katonákat György barát, kik nyelvünkön se értenek, a szerencsétlenek. Csakhogy egy ágyban nem kelleték velök hálniok, pedig ugyanvalóst ellenségek, aszondja, istentelenség az!

- Ne félj semmit, Déborka hugám, nem lészen itt baj, valameddig a barát él. Ha penig egyszer el talál költözni ez árnyékvilágból, akkor héába sopánkodunk, béjő a falvakba a fekete gond. Készülhetünk hezzá! Akkor jajgasson a Hargita, takaródzzanak be feketén a hegyek.

- Kötve hiszem, hogy a zultán eltürje, ha Erdélyt kiszakítják palástjából. Anélkül se sokáig türheti az ország a zsoldosok rablását. - Résen legyünk, résen. Hántsuk a hársat, mikor lehet.

- Jó volna Erdélyben, uralkodni, hogyha a barát nincsen ott. Most elmegyen Esztergomba, elmegyen. Igaza vala a bánnak, akár ott is maradhatánk vala. - Segíts meg, Máriám!

György barát gondolata is messze szálldos. Vindobona felé, Ferdinandhoz, meg a Meszes hágóján, Kassára. Látja Izabella keskeny arcát, hosszú vágású szemét, legördülő könnyét. Látja a gyermeket, amint sírva búcsúzik tőle a Meszes lábánál. - S a másikat, magában, vágatva a havasok közt. - Kár volt itt nem tartani János herceget. Ferdinandus Erdélyt is elveszíti, látom, miképen Budát. Ez a martalóc nem akar velem megférni egy országban. - Egy királynét is kiűztem innen!

Vas Ferkó egyszerre felretten. A kastély körül hangok hallatszanak. Pirkad. - Megkönnyebbül: túl vagyunk az éjtszakán.

Vas óvatos lépéseket hall az udvaron. György barát miatt nem mer az ablakhoz lépni, csak lábújjhegyre ágaskodik, úgy próbál oda látni.

Zsoldos katonák lopódzkodnak a saroktorony felé, tizenkettő... tizenhat... tizennyolc... húsz. A másik torony felé is! Tegnap nem voltak itt ennyien. Most szállingóznak be, hogy a szekereknek kinyitották a kaput. Puskájokat két kézre fogják, hogy ne zörrenjen. Előre hajolva, vigyázva járnak, mint a tolvaj. - Ni, Demeter vezeti őket.

Vas előbbre húzza derekán a tőrt, kezét markolatán tartja. Az ajtó mellé lapul.

György barát a térdeplőn két kezére hajtja homlokát. Óvatosan nyitják az ajtót. Alázatosan az olasz íródeák lép be, Ferrari. Valami írást tart maga előtt.

A bibornok hátrafordul, - behajtja a breviáriumot, fölkél. Összefogja magán nyusztprémes hálóköntösét s az írásért nyul.

Vas Ferkó egész testében érzi vére iramlását, füle dobol, térdeit megfeszíti, mert remegnek.

Ferrari keze reszket, visszahúzza az írást s a félig nyitva hagyott ajtó felé hátrál.

A bibornok elveszi Ferrari kezéből az írást, az asztalhoz lép, a szoba közepén.

Vas kiáltani akar, de hang nem jön ki torkán; a földbe gyökerezett, mozdulni sem bír.

A cardinalis visszafordul, elkapja a támadó karját, a földre nyomja Ferrarit s lábával betaszítja az asztal alá.

Az ajtón hárman is benyomulnak. Vas az elsőre ráfogja tőrét, de a másik kardot márt belé, lerogy. A tőr hegye a padozatba fúródik.

Kint Torpay kiáltása hallatszik, - hirtelen elnémul. Pisztoly dörren, - a cardinális végig zuhan a padlón.

A gyilkosok kövülten állnak. A holttestre merednek, mintha most eszmélnének rá, mi történt.

Ferrari kimászik az asztal alól. Csendesen mozog, mintha félne, hogy felébreszti a halottat.

Mercada erőt vesz magán. Odalép s levágja az áldozat fél fülét. Meg is nézi, amint kezében maga előtt tartja.

Egyik cinkos borzadva félre tolja a szentségtelen kezet. Elszörnyedve mutat előttük az asztalon a vérszínű fövegre, palástra. Rémült arccal háromszor is keresztet vet magára.

- Lopez fél - mondja Monino, aki a pisztolyt elsütötte, gúnyosan félrehúzott szájjal. Suttogása különös élesen hangzik.

Megzavarodva húzódnak az ajtó felé. Lábukkal félre taszítják Vas testét. Mercada lehajlik, felveszi Vas tőrét, megnézi s övébe szurja.

Csendesen huzódnak ki az ajtón s úgy hagyják, félig nyitva. A folyosón megállnak. Onnan a földről ahol Vas fekszik, mintha sóhajtás hallatszanék. - Nem mernek hátra nézni.

- Elküldöm a királynak, vagy Madonna Izabellának. Kapitány lesz belőlem...

- Borzasztó... egy cardinális... nem tudtam.. Megver az Isten! Egyikünk se múlik ki természetes halállal.

- Nem félek. Nincs a királynak még egy ilyen vadásza... majd kiszabadít... Különben is, én nem tettem semmit.

A pincéből alvilági mennydörgés hallatszik. Az ezüsttel tele hordókat gurítják fel.

Castaldo nagy sarkantyúpengéssel jön le a lépcsőn. Végig pillant a megrakott szekereken.

- Brassó erős hely, mi? - mondja túlságos hangosan. Kocsija mögött tisztjei is kicsörtetnek a kapun. Azután a szekerek s a puskás katonák, hangos dobszóval.

* Szöveghiány! (az elektronikus változat szerkesztője)