MARK TWAIN: RAJZOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN 978-963-417-614-5 (online)
MEK-25039

Miután két, vagy három személy különböző időkben azt a nyilatkozatot tette, hogy ha önéletrajzot irnék, ők azt elolvasnák, ha idejük akad reá, tehát a közönség e forró kivánságának végre engedek és az alábbiakban adom történetemet.

Régi nemes családból származom. E család igen messze nyulik vissza, az ó-korba. Az első ős, a kiről a Twainek némi tudomással birnak, a család egyik barátja, névleg Higgins volt.

Ez a tiznegyedik században történt, a mikor nemzetségünk Aberdeenben, a Cork grófságban, Angliában élt. Honnan van az, hogy hosszu águnk azóta mindig az anyai nevét használja (kivéve, ha némelyik közülök, hogy e bolondságtól szabaduljon, más névhez rohant) a helyett, hogy megelégednék a Higgins családnévvel? - Ez titok, melynek felderitésére egyikünk sem érzett különös hajlamot.

Olyan, mint egy összezavarodott szép regény és mi hagyjuk nyugodni magára. Mindenik régi család igy cselekszik.

Twain Arthour jelentékeny hirü ember volt - adó-szedő az országuton. Rufus Vilmos idejében. Körülbelől harmincz éves korában elment egyikébe ama szép, ó-angol üdülő helyeknek: Newgateba, hogy ott valamit eligazitson és sohasem tért vissza. Mialatt ott tartózkodott, hirtelen meghalt.

Twain Augusztus úgy 1160 körül, úgy látszik, beszéltetett magáról. Rendkivül vidám ficzkó volt, régi kardját elő szokta rántani, kifenni, aztán sötét éjen alkalmas helyre állani és ez éles szerszámát beleütni az emberekbe, a kik arra felé jártak; csupán azért, hogy ugrálni, tánczolni, lássa őket.

De csak hamar arra szokott, hogy tréfáját igen messze vitte és az első alkalommal, a mint rajtakapták, hogy egyik embertársának a ruháit lerángatta, a világi hatóság az Augusztus testének egy részét eltávolitotta és azt Temple Barrnál egy szépen fekvő magaslatra helyezte, hol üres óráiban az embereket nézegette és igen meg lehetett elégedve.

Soha semmiféle helyzet nem tetszett neki annyira, és soha nem tartózkodott sehol annyi ideig.

Azután családfánk a legközelebbi kétszáz esztendő alatt a harczosok sorát mutatja, - nemes, nagylelkü lovagokét, kik minden időben énekelve vonultak a csatára, még pedig szorosan a hadsereg mögött, és rendesen hangos kiáltással, szorosan a hadsereg előtt vonultak vissza.

Az elhalt öreg Froissard nyomoruságos szellemének gyötrő szemrehányás az, hogy család-fánk sohasem birt többel egyetlen ágnál, - mely a törzstől jobbra volt és télen-nyáron gyümölcsözött.

A tizenötödik század kezdetén ott van a mi Beau Twainünk, a kinek «a tudós» mellékneve volt.

Pompás kézzel tudott irni és mindenkinek irását olyan remekül tudta utánozni, hogy ennek láttára az embernek halálra kellett kaczagnia magát.

Roppant sok tréfát üzött tehetségével. De időközben olyan szerződésbe ment bele, hogy az országut részére köveket tört és e durva foglalkozás által nagyon megrontotta irását.

Mindazonáltal igen élvezte életét, a melyet a kőüzletben töltött, a mi mintegy negyvenkét évig tartott.

E hosszu idő alatt annyira mintaszerü életet folytatott, hogy valahányszor az egyik héten befejezte az egyik szerződést, a kormány neki mást adott. Igazi kedvencze volt a rendőrségnek.

Müvésztársai előtt örökké nagy kegyben állott és jótékony titkos egyletüknek kiváló tagja volt. Ezt az egyletet «Láncz-egylet»-nek hivták. Ez ősöm mindig rövidre nyirva viselte haját, különös előszeretete volt a darócz-ruhák iránt és mikor meghalt, a kormány nagyon mélyen gyászolta.

Fájdalmas veszteségére szolgált ő a hazának, mert nagyon rendes ember volt.

Nehány évvel később, ott van a mi hires Twain Morganunk. 1492-ben Kolumbus Kristóffal mint utas jött át Amerikába. Ugy látszik, hogy komor, kellemetlen kedélyhangulatu volt.

Az egész utazás alatt folyton panaszolt, az élelmezés ellen és folyton azzal fenyegetőzött, hogy partra száll, ha ez nem lesz másféle. Folytonosan friss angolnát óhajtott.

Aligha vonult el egy nap a feje fölött, a melyiken ő ne kóválygott volna a hajón ide s tova, levegőbe emelt orral, gunyolva a parancsnokot s azt mondva neki: nem hiszi, hogy Columbus tudná, hogy hova megy, vagy hogy egyáltalában járt volna valaha ott, a hova törekszik.

Amaz emlékezetes kiáltás: «föld, föld!» mindenki szivét megreszkettette a hajón, csupán az övét nem.

Darab füstös üvegen át arra felé bámult, a merre mutattak, aztán ezt kiáltotta:

Mikor ez a kérdésben levő utas a hajóra jött, semmit sem hozott magával egyebet, mint egy régi ujságot, melyben egy B. G.-vel jegyzett zsebkendő, egy gyapju harisnya, L. W. C.-vel jegyezve, egy törülköző kendő, D. F.-el jegyezve volt.

És utazása alatt mégis igen sokat gyötrődött böröndjével és sokkal nagyobb lármát csapott vele, mint a többi utasok összevéve.

Ha a hajó előre hajolt és nem hagyta magát kormányozni, akkor ő böröndjét hátrább vitte és figyelte a hatást.

Ha a hajó himbálózott, akkor azt követelte Columbustól, hogy embereivel a «podgyászát» szállittassa el.

Viharok alkalmával csomót kellett szájába tömni, mert a böröndje után való kiáltozása lehetetlenné tette a legénységnek azt, hogy a parancsokat hallja.

Nem világlik ki, hogy ezt az embert valami nevezetes illetlenségért bepanaszolták volna, de a hajókönyvben mint sajátságos körülmény fel van emlitve az, hogy ámbár podgyászát egy ujságban hozta a hajó fedélzetére, mégis négy böröndben, egy kosárban és nehány champagni pezsgős-üvegkosárban vitte a szárazra.

Mikor azonban visszajött és henczegő módon azt állitotta, hogy több ingósága hiányzik és meg akarta motozni a többi utasok podgyászait, ekkor csordultig telt a pohár és őt keresztül dobták a fedélzeten.

Hosszas ideig várták, hogy vajjon fel fog-e jönni a viz szinére, de az apályban nyugvó hullámokon egyetlen buborék sem mutatkozott.

Mig mindnyájan azzal voltak elfoglalva, hogy a hajó oldalán letekintettek és az érdeklődés perczről-perczre nőtt, egyszerre csak észrevették, hogy a kikötött hajó himbálózni kezdett s a horgonyláncz minden feszülés nélkül függött le a hajó orráról.

«Idővel észrevétetett, hogy a kellemetlen utas viz alá merült, magával vitte a horgonyt és eladta az ország belsejében tartózkodó vadaknak, azon állitással, hogy «lelte» azt. A kötnivaló.»

De ennek az ősnek mégis jó és nemes ösztönei voltak, sőt büszkén emlékezünk arra, hogy ő volt az első fehér, a ki az indiánok czivilizácziójának és fejlesztésének ügye iránt érdeklődött.

Kényelmes fogházat épitett, akasztófát állittatott fel és halála órájáig önmegelégedéssel emlegette, hogy befolyása az indiánusokra sokkal nemesitőbb és jobb volt, mint az összes más reformátoroké, a kik valaha csak közöttük működtek.

E helyen a krónika kevésbé nyiltszivűvé válik és végűl azzal a közléssel zárúl be, hogy az öreg utas azért ment oda, hogy lássa akasztófán az első fehért, a kit Amerikában felakasztottak s miközben ott tartózkodott, olyan sérüléseket szenvedett, melyek halállal végződtek.

A «reformátor» unokája a 16-ik században virult annyi meg annyiban..., évkönyveinkben mint az öreg admiral volt ismeretes, ha a történelemben más nevet is viselt.

Hosszu ideig parancsolt gyors hajókból álló hajóhadaknak, melyek jól felfegyverkeztek és emberekkel jól elvoltak látva.

Azok a járművek, a melyeket ő követett és a melyekre sasszemeit irányozta, mindig gyorsan haladtak tova az óczeánon.

Ha azonban egy hajó nem sietett eléggé, a mit pedig kétségkivül megtehetett volna, akkor az ő méltatlankodása akkora magas fokra hágott, hogy nem tudta magát tovább türtőztetni és akkor magával vitte a hajót hazájába, hol szorgalmasan megőrizte, abban a reményben, hogy a tulajdonosok majd eljönnek és elviszik. Ők azonban soha sem tették ezt.

Megkisérlette egyuttal ama hajók matrózainak restségét és tunyaságát elűzni, mert arra kényszeritette őket, hogy mozgást tegyenek és fürdőt vegyenek.

Ha legalább egyszer megkisérlették, soha nem tettek többé semmiféle ellenvetést.

Ha a tulajdonosok kissé késtek hajójuk elvivésével, akkor az admiral elégette azokat, nehogy a biztositási összeg kárba menjen.

Megtört szivü özvegye halála napjáig azt hitte, hogy ha tizenöt perczczel előbb vágták volna le, életben maradt volna.

Twain Charles Henry a tizenhetedik század utolsó felében élt, buzgó és kitünő hittéritő volt.

Tizenkétezer déli szigetlakót téritett meg és felvilágositotta őket arról, hogy egy kutyafogakból álló nyakkötő és egy pápaszem nem elegendő ruházat az isteni tisztelet látogatására.

Szegény nyája nagyon, nagyon szerette őt és a mikor temetése bevégződött, mindnyájan közösen keltek fel (és kijöttek az étteremből) könyekkel szemeikben és azt mondták egymásnak, hogy bizony jó, pompás hittéritő volt és azt kivánták, hogy bár még lenne valami belőle.

Pa-Go-To-Wah-Wah-Pukketiwics (a hatalmas sertésszemű vadász) Twain a tizennyolczadik század közepét ékitette s Braddock tábornoknak teljes erejéből segitségére ment, hogy Washingtont, az elnyomót leverje.

Eddig igaz az a szép és regényes történet a könyvekben; de ha az elbeszélés tovább folytatva, ugy hangzik, hogy a tizenhetedik lövésnél az elborzadó vad ünnepélyesen azt mondta, hogy amaz ember a nagy szellemtől valami nagy dologra van kiszemelve s hogy ő - istentelen fegyverét többé nem meri ellene felemelni, - hát akkor az elbeszélés kissé eltér a történelmi hűségtől.

- Teljesen (korty) hasztalan. Az az ember annyira ittas, hogy annyi ideig sem állhat egyenesen, a mig őt találni lehetne.

Az én (korty), az én készletem nem engedi meg, hogy erre itt több töltést pazaroljak.

Ez volt az, a miért ő a tizenhetedik lövésnél megállott és ez jó világos és mindenki által felfogható ok volt - olyan ok, mely ékesen beszélő, meggyőző valószinüsége miatt igen ajánlatos reánk nézve.

Mindig nagy örömemre szolgált a krónikás könyvünkből beszélni, de azt a sejtelmet éreztem, hogy Braddock elesténél, a ki kétszer lőtt egy katonára és nem talált (kettőből egy század alatt könnyen lesz tizenhét), mindenik indián arra a határozott véleményre jutott, hogy azt a katonát a nagy szellem nagy dolgokra szemelte ki, - azt hiszem, egyetlen oka annak, hogy miért adatott át a világnak csak a Washingtonnal való esete, nem más, mint az, hogy ez a jövendölés teljesedett, és a többi nem.

Mert nincs elegendő könyv a földön, a melyikbe beleférne az a sok «jövendölés», mit indiánok és mások tettek, de a beteljesedett jövendölésekről szóló tudósitások egy kabátzsebben elférnének.

Megjegyzem itt mellékesen, hogy őseim némelyike, melléknevénél fogva igen ismert a világtörténelemben, ugy hogy nem tartom fáradságra méltónak velük foglalkozni.

Igy megemlitem közülök Twain Brinsley Richardot, alias Guy Fawkest, Twain Wenthwort Johnt, alias a tizenhatköteles Jancsit, Twain Hogarth Vilmost, más néven Jack Shephardót, Twain Ananiast, más néven báró Münchhausent, Twain John Georget, más néven Kydd kapitányt.

Ott vannak még Twain Francis, Tom Pepper, Nabukodonozor és Bileam szamara - mindnyájan családunkhoz tartoznak, de ennek egyik oldalágához (mely a tiszteletre méltó főágtól kissé eltávolodott - de valóságos oldal ág,) melynek tagjai a régi törzstől annyiban külömböztek, hogy ők a végből, hogy megszerezzék maguknak a nagy hirnevet, melyet mindig óhajtottunk és éheztünk, ők azt az alacsony szokást vették fel, hogy fegyházakba záratták magukat, nem hogy felkötötték volna magukat.

Nem jó, ha az ember, midőn önéletleirást ir, őseinek sorát igen közel hozza le saját korához - legtanácsosabb az embernek századjáról csak homályos szavakban beszélni, aztán róla egyenesen és hirtelen saját magára átugrani, a mit én im ezennel megteszek.

Fogak nélkül jöttem a világra - és e tekintetben Harmadik Richárdnak előnye volt felettem; de én púp nélkül születtem, a miben én voltam előnyben ő felette.

Az én történetem, összehasonlitva őseim történetével, olyan gyengén fog kinézni, hogy nagyon okos dolgot cselekszem, ha nem fogom megirni addig a mig felkötnek.

Ha némely más életleirások, a melyeket olvastam, megmaradnak vala az ősöknél addig, mig hasonló esemény bekövetkezett volna, ez az olvasóközönségre nézve igen szerencsés körülménynyé vált volna.

Minden a világon megváltozik, csak a borbélyok nem, nem a modoruk, meg a környezetük. Ezek sohasem változnak. A mit az ember átél egy borbély-mühelyben, mikor először lép oda be, ugyanaz történik vele később is a borbély-mühelyekben, egészen élete utolsó napjáig.

Ma reggel, mint rendesen, megberetváltattam magam, rendes szokásom szerint. Mialatt a Felső-utcza felől közeledtem az ajtóhoz, valaki a főtér felől rohant szintén arra felé - a mint rendesen történni szokott.

Meggyorsitottam lépteimet, de fáradságom hasztalan volt; az idegen egyetlen lépéssel előbb lépett be, mint én; majdnem a sarkára léptem, de nem tudtam megakadályozni, hogy le ne üljön az egyetlen üres székre, mely előtt a borbély nem volt elfoglalva. És ez mindig igy szokott történni. Leültem abban a reményben, hogy a másik két borbély közül a jobbik kezére fogok jutni, mert már kezdte emberének haját fésülni, mialatt társa még nem volt egészen készen vendége hajának beolajozásával. Élénk érdekkel kisértem az eshetőségeket. Mikor láttam, hogy a 2-ik számu az 1-ső számut utóléréssel fenyegette, aggodalommá változott érdeklődésem. Mikor az 1-ső számu pillanatra megállott, hogy egy ujonnan érkezettnek, a ki fürdő-jegyért jött, a jegyet kiadja és igy elmaradt a versenynél, aggodalmam remegéssé fokozódott. Mikor az 1-ső számu ismét hozzákezdett működéséhez, és ő, valamint társa eltávolitották vendégeikről a kendőket, arczukról letörölték a rizsport és egyenlő volt az a valószinűség, hogy az 1-ső vagy 2-ik számu fogja előbb mondani «Tessék a következő» vezényszót, akkor a várakozástól megakadt a lélekzetem.

De mikor e várakozásteljes pillanatban az 1-ső számu megállott, hogy vendégének néhányszor megfésülje szemöldökeit, akkor láttam, hogy a versenyt egyetlen pillanattal elvesztette; méltatlankodva keltem fel és elhagytam a borbély-mühelyt, hogy megmeneküljek attól, hogy a 2-ik számnak kezei közé jussak, mert nem birok semmi esetre sem azzal az irigylésreméltó szilárdsággal, mely szükséges az embernek arra, hogy egy várakozó borbélynak nyugodtan a szeme közé tekintsen és azt mondja neki, hogy majd csak a borbélytársa székét fogja megvárni.

Tizenöt perczig künn maradtam és azután jobb szerencse reményében ismét bementem. Természetesen most már minden szék el volt foglalva, és négy másik ember ült ott várakozva, hallgatagon, komoran, szórakozottan és unatkozva, mint azt olyanoknál, kik a borbély-műhelyekben várakoznak, mindig látni lehet. Egy öreg pamlag vassal elpánczélozott rekeszében helyet foglaltam és azzal ütöttem agyon darabig az időt, hogy mindenféle nemzet kenőcseinek és hajfestőszereinek keretbe foglalt hirdetéseit tanulmányoztam. Azután olvastam a magánszemélyek tulajdonát képező vereses rumos üvegekre irt kövér betüket; olvastam a neveket, azután rendre néztem a műszereket, tanulmányoztam a beszennyezett és szakadozott olcsó képeket a falakon, melyek csatákat, a hajdani elnököket, kényelmes helyzetben fekvő szultánákat ábrázoltak és azt az örökké fiatal leányt, a ki a nagyapja pápaszemét tette fel; elátkoztam szivemből a vidám kanári madarat, és a kétségbeesett papagályt, melyeknek csak kevés borbély-mühelyből szabad hiányozniok. Végre kikerestem magamnak az asztalon heverő képes lapok közül, a lehető legkevésbbé elrongyolt füzetet és olvastam bennök régen megtörtént eseményeknek czudarul rosz leirását.

Egy hang elkiáltotta magát: «Tessék a következő!» és én odaültem a 2-ik számu elé, kitől elébb megszöktem - rendesen igy szokott ez történni.

Szeliden azt mondtam, hogy sietek. Ez a mondásom olyan mély hatást gyakorolt reá, mintha effélét sohasem hallott volna. Felfelé taszitotta fejemet és kendőt tett állam alá. Ujjaival inggallérom körül motoszkált, azután odaerősitette a kendőt. Körmeivel hajamban babrált és tudtomra adta, hogy ezt le kell nyirni. Én azt mondtam, hogy nem akarom lenyiratni. Mégegyszer átkutatta és felvilágositott engem, hogy tekintettel a legujabb divatra, az én hajam igen hosszu, legjobb lesz kissé lenyirni, különösen hátul volna szükséges.

Gondolatteljesen nézte darab ideig a hajamat, azután megvető hangon kérdezte, hogy ki nyirta le. Gyorsan válaszoltam neki: «Ön saját-maga!» Ezzel megfogtam. Most már a szappan-habot kezdte keverni és a tükörbe nézegette magát, időről-időre egészen közel lépett a tükörhöz és elkinozott műértően valamely kis pattanást az állán. Ezután alaposan beszappanozta arczom egyik felét és éppen a másik felét is be akarta szappanozni, de ekkor valami kutya-háboru vonta magára figyelmét, az ablakhoz szaladt ott magállott és végig nézte a csata egész folyamát, ez alkalommal ugyanezen harcz kimenetelére fogadott és a többi borbélyokkal szemben két shillinget elvesztett, a mi nekem nagy elégtételül szolgált.

Most már végre bevégezte a beszappanyozást, mely alkalommal csak kétszer mázolta be habbal az ajakamat, azután a szappant kezdte kezeivel dörzsölni és miközben most elforditotta fejét és a kutya-harcz részleteiről a többi borbélyokkal vitatkozott: ismét meglehetős mennyiségü habot kevert a szájamba; ő semmit sem vett észre ebből, de annál többet éreztem én.

Most egy ócska nadrág-tartó szijon kezdte élesiteni borotváját, ebben feltartóztatta valami vita egyik olcsó álarczos bálról, melyen ő a mult este vörös bugyogóban és ál-hermelinnel valami király-félét személyesitett. Ugy meg volt elégedve azzal, hogy valami kis hölgyecskével boszantották, mintha ő bájai által elbájolta volna; hogy mindenféle módot felhasznált, csakhogy folytassa a vitát, azt állitotta, hogy nagyon bosszus barátainak és társainak csipkelődése miatt. Ez alkalommal nem mulaszthatta el, hogy mégegyszer ne vessen egy pillantást a tükörbe, letette borotváját és keresett gonddal kefélte meg haját, miközben egy makacs hajfürtöt alant a homlokához ragasztott, épen közepén szétválasztotta haját és a két szárnyat diszes pontossággal füleire fésülte. E közben odaszáradt a szappan-hab arczomra és szemmel láthatólag legnemesebb részeimbe rágta bele magát.

Most már elkezdett borotválni, e közben ujjaival arczomba kapaszkodott, hogy megfeszitse a bőrt, időről-időre arra használta fel orromat, hogy vele fejemet ide-oda forgassa épen úgy, a mint azt az ő kényelme megkivánta. Mindezek alatt pedig kellemes módon hápogott, közbe-közbe köpködött.

A mig arczom lágyabb részeinél volt, még nem kellett szenvednem, de mikor vakarni, kaparni és államat nyúzni kezdette, könnyek tolultak szemeimbe. Nem is vettem figyelembe, hogy nagyon is közel hajolt hozzám, foghagyma-szagára sem ügyeltem, mert valószinüleg minden borbély foghagymaszagu, de volt valami olyan rajta, a mi félővé tette előttem azt, hogy élő embert szeretne harapni és ez gondot okozott nekem. Majd egyik ujját szájamba tette, hogy felső ajkam szegleténél jobban beretválhasson, ezen véletlen tapasztalat által azt a felfedezést tettem, hogy kötelességeinek egyrésze a borbély-mühelyben a petroleumlámpák tisztitásából áll. Kiváncsian kérdeztem gyakran magamban, hogy a borbély-legények teljesitik-e ezt, vagy maga a borbély?

Ez időben azzal a fáradsággal töltöttem az időt, hogy igyekeztem kitalálni, hol fog a legnagyobb valószinüség szerint megvágni? de ő megelőzött és lefaragott egy darabot állam szegletéből, mielőtt még tisztába jöttem volna a fennebbi kérdéssel.

Azonnal kifente beretváját - a mit előbb kellett volna tennie. Nem vagyok barátja a nagyon is éles beretválásnak, azért nem akartam, hogy mégegyszer nekem essék. Igyekeztem rábirni, hogy tegye el borotváját, mert féltem, hogy most államnak azt a részét fogja meggyötörni, mely nálam nagyon kényes hely, olyan hely, melyet kétszer nem érinthet borotva anélkül, hogy valami kárt ne tenne benne.

De ő azt mondta: hogy éppen csak egy kis egyenetlenséget akar elsimitani és e pillanatban elsiklott borotvája a kényes helyen és az általam annyira féltett (a sürü borotválástól származó) pattanás-helyek fájdalmasan nyilottak meg és válaszoltak a hivásra.

Most pirosas rumba mártotta be kendőjét és utálatos módon egész arczomat becsapdosta vele, ugy tette ezt, mint ha emberi lény valaha ilyen módon mosta volna az ő arczát. Azután ismét leszáritotta arczomat, most már a száraz kendő részével csapkodott ide-oda rajta, mintha emberi lény valaha igy száritotta volna meg az ő arczát. De egyik borbély a másikat ritkán dörzsöli ugy meg, mint egy borbély. Azután pirosas rumot tapasztott kendővel a kivágott helyre, a sebet keményitő porral hintette be, azután ismét pirosas rumot tett reá, kétségkivül az örökrevalóságig folytatta volna a bedugaszolást és rumozást, ha nem ellenszegültem volna és nem szólitottam volna fel arra, hogy hagyja csak magára a dolgot.

Most már beporozta az egész arczomat, felegyenesitett és gondolatteljesen kezdett kezével hajamban szántani és ujjait műértően birálgatni. Azután azt inditványozta, hogy hajamat meg kell takaritani, azt állitotta, hogy ez szükséges, nagyon is szükséges. Én megjegyeztem, hogy tegnap saját magam alaposan megtisztogattam a fürdőben. Ezzel ismét megfogtam. Erre aztán ajánlott nekem egy «adagot» a «Smith-féle hajerősitő»-ből és felajánlotta, hogy vegyek belőle egy üveggel.

Most nagyon dicsért egy illatszert, «Jones-asztal-toilett-gyöngye» illatszert s ajánlkozott arra, hogy elad nekem belőle egy üveggel.

Valami fogtisztitó szörnyüségét, a saját találmányát, ajánlotta most fel és mikor ismét visszautasitottam, késznek nyilatkozott arra, hogy késeket fog nekem eladni.

Ez utóbbi vállalata is hajótörést szenvedett, visszatért tehát hivatásához, teleszórta egész testemet, lábaimat is beleszámitva, porral, daczára tiltakozásomnak, beolajozta hajamat, bedörzsölte, egy nem jelentéktelen részét gyökerestől együtt kirántotta, a megmaradt részt pedig kifésülte és kikefélte, hátul választékot csinált, mélyen le a nyakamig, e közben nem feledkezvén el a saját makacs hajfürtjéről sem, mely elől homlokán alkalmatlankodott; miközben azután vékony szemöldökeimet fésülte és hajkenőcscsel bekente, értekezést tartott nekem az ő birtokában levő hatuncziás fekete és barna foltos kicsi kutya szellemi tehetségeiről, mindaddig, mig a déli vonat mozdony-füttyét meg nem hallottam, miáltal megtudtam, hogy e vonatról öt perczczel el fogok késni. Ezzel aztán lerántotta rólam a kendőt, gyöngéd legyintéssel lekefélte vele arczomat, fésüjét mégegyszer végig huzta a szemöldökömön és vidáman, hogy: «Tessék a következő!»

Két órával később a földre zuhant ez a borbély és meghalt. Megütötte a guta. Várok még egy napig, hogy megboszuljam magam rajta. - Ott leszek a temetésén.

Nem nagyon kellemes az embernek saját magát rossz világitásban feltüntetnie, de némelykor igazán bizonyos megkönnyebbülést érezünk, ha őszinte vallomást teszünk. Meg akarom könnyiteni a lelkemet, de körülbelül azt hiszem, inkább az ösztönöz engem erre, hogy más valakit elitélhessenek, mint az, hogy sebzett szivemre balzsamot csepegtettek. (Nem tudom ugyan, hogy mi az a balzsam, nem is láttam soha életemben effélét, de azt hiszem, hogy ez ama kifejezés, melyet ilyen körülmények között használni kell.)

Nem régiben felolvasást tartottam az - egylet fiatal embereinek. Azon nap délutánján fentnevezett egylet egyik fiatal emberével találkoztam, a ki elbeszélte, hogy van egy nagybátyja, és valamelyes ok miatt minden kedélynyilvánitástól, minden kedélymozgalomtól meg van fosztva.

- Óh, bár láthatnám mégegyszer nevetni! óh, vajha láthatnám még egyszer sírni!

Igy szóltam: «Hozza magával a mai felolvasásomra. Majd felviditom én azt az embert.»

- Óh, ha ezt képes lenne megtenni, óh, ha ezt megtehetné - családunk örökké áldaná. Nagybátyám olyan drága emberünk. Óh, én jóltevőm, képes-e őt nevetésre birni? Tudna-e kiszáradt szemgödreibe enyhitő könnyeket csalni?

- Fiam, mondám neki, hozza csak ide azt az öreg urat. Van nehány olyan tréfa a felolvasásomban, mely meg fogja nevettetni, ha egyáltalában rejtőzik benne nevetési képesség; ha pedig ez nem sikerül, vannak benne olyan tréfák, melyek megrikatják, vagy megölik, de a kettő közül valamelyiket megteszik vele.

Most megáldott engem a fiatal ember, nyakamba borult, sirt és magával hozta nagybátyját. Épen szembe ültette velem, a második padba és én elkezdtem «megdolgozni.»

Vad élczekkel kezdtem kisérletet, majd élesebbekkel; rossz tréfákat hoztam elő, majd jókkal akartam belefurakodni, régi adomákkal támadtam meg, azután ujdonsült, még egészen forró ujakkal kezdtem oldalt, elől-hátul szurkálni; belemelegedtem, izzadtam, fujtam, kiabáltam, tomboltam, hogy belerekedtem, beteg, dühös és dühöngővé lettem; de egyszer sem inditottam meg, sem nevetést, sem könnyet nem voltam képes belőle kihozni.

Még csak árnyékát sem a nevetésnek, még csak nyomát sem a könnynek. Magamon kivül voltam.

Felolvasásomat végre kétségbeesett felkiáltással fejeztem be, a humor vad kitörésével és emberfeletti irtózatos élczet vágtam épen szeme közé!

Az egylet elnöke hozzám jött, hideg vizzel mosta meg a fejemet és ezt kérdezte:

- Akkor ugyan hiába erőltette meg magát, mondá, hiszen az süketnéma és olyan vak mint valami vakondok!

Szép dolog volt-e annak az öreg urnak unokaöcscsétől, hogy engem, ki idegen és árva vagyok, igy lefőzzön? Kérdem önöktől, mint emberektől és testvérektől, szép volt ez tőle?

Mai napság minden gyermeknek az a tolakodó és kellemetlen modora van, általában minden alkalommal, különösen olyan alkalmaknál, a hol egyáltalában nem kellene száját kinyitnia, - hogy «okos» mondásokat teszen.

Ha a nyilvánosságra hozott példákból átlag szabad véleményt nyilvánitanunk, hát a felnövő nemzedék gyermekei alig állanak előbb a hülyéknél. A szülők pedig aligha jobbak lehetnek gyermekeiknél, mert a gyermeki együgyüség fénysugarainak ők a legtöbb esetben ismertetői, ama sugaraknak, melyek oly gyakran és vakitóan ragyognak az ujságokból szemeink közé.

Talán némi hevességgel látszom beszélni, sőt a személyes irigység gyanujába is eshetném és csakugyan bevallom, hogy bosszankodom erősen, hogy mai napság annyi nagy tehetségü apró gyermekről hallok, mert eszembe jut, hogy én ritkán mondtam valami okosat, a mikor még magam is gyermek voltam.

Családom nem várt tőlem semmi fényes megjegyzést és igy, vagy félbeszakitottak, vagy máskép elhallgattattak.

De lúdbőr támad a hátamon és jéggé fagy a vérem, ha elgondolom, hogy mi történhetett volna velem, ha merészeltem volna megcselekedni a mai kétéves gyermekek okos mondásainak egyikét - illetőleg, ha apám meghallotta volna.

Engem elevenen megnyúzni és azután kötelességét teljesitve látni, vétkes szelidségnek tekintettem volna tőle, egy ilyen bünössel szemben.

Apám szigoru ember volt, a ki a kora érettség minden nemét gyülölte. Ha ama vélemény-nyilvánitások közül, a melyekre czélzok, az ő jelenlétében egyet mertem volna tenni, megsemmisitett volna. Megtette volna, igen, igazán megtette volna, megtette volna, ha alkalmat talált volna reá. De ez az eset nem történt volna meg, mert én elég okos lettem volna arra, hogy strychnint vegyek be először és azután tegyem meg okos mondásomat. Életem története csupán egyetlen élczczel szennyeztetett be. Atyám meghallotta azt és négy vagy öt városrészen át kergetett, hogy elvegye életemet. Ha felnőtt lettem volna, akkor természetesen jogosan cselekedhette volna, minthogy azonban csak gyermek voltam, nem tudhattam, hogy milyen istentelen tettet vittem véghez.

Egyikét tettem ama megjegyzéseknek, a melyeket már előbb mint «okos mondást» szoktak nevezni, de ez nem volt élcz.

És mégis csaknem komoly szakitást idézett elő atyám közt és köztem. Szüleim, Ephraim nagybátyám és felesége voltak jelen és a nekem adandó névről került beszéd. Ott feküdtem és több különböző gummigyűrüt próbálgattam, igyekezvén egyet kiválasztani, mert már meguntam, hogy az emberek ujjait harapdálva bujtassam ki fogaimat, azon igyekeztem, hogy valami egyébhez jussak, mely által e dologgal mielőbb rendbe jöjjek, hogy aztán egyébhez foghassak. Vettétek-e valaha észre, hogy milyen kellemetlen volt az rátok nézve, ha fogaitokat dajkátok ujjain kellett kibujtatnotok, vagy mennyire háttörő és fárasztó volt az, mikor saját nagy lábujjatokat akartátok harapdálni?

És ez alkalommal nem vesztettétek el sohasem a türelmeteket és nem kivántátok, hogy bárcsak a Gellérthegy tetején lennének a fogaitok - jóval azelőtt, hogy csak félig és kijöttek volna?

Ugy tünik fel előttem, mintha e dolgok csak tegnap mentek volna végbe. És némely gyermekeknél csakugyan ez az eset... De eltérek. Tehát ott feküdtem és próbálgattam a gummigyűrüket. Emlékezem, hogy az órára néztem és észrevettem, hogy egy óra huszonöt percz mulva kéthetes leszek és ez alkalommal elgondoltam, hogy ez ideig milyen keveset müködtem még, hogy megérdemeljem ama jótéteményeket, melyeket olyan bőven pazaroltak reám.

- Ábrahám szép név. Tökéletesen igaz. Válaszszuk tehát egyik nevének Ábrahámot.

- Egészen helyes; Izsák és Jákob elég jók, a ti kiváló tisztelettel maradó alázatos szolgátoknak.

... Kérlek, sziveskedjetek ide nyujtani azt a zörgőt a violagyökérrel. Csak nem rághatom egész nap a gummigyűrüket!

Egy lélek sem jegyezte fel a mondásaimat a végből, hogy a nyilvánosságra hozza őket.

Távol attól, a mint más gyermekekkel történik: ha szellemileg fényesen fejlődnek, nemes buzditást nyernek; atyám most sötét, dühöngő pillantásokkal nézett reám, anyám szomoruan és aggodalmasan nézett ki, sőt nagynéném is olyan arczkifejezést mutatott, mintha azt hinné, hogy talán mégis igen messze mentem.

Gonosz harapást ejtettem a gummigyűrük egyikén és a zörgőt titokban összetörtem a kicsi macska fején, de egy szót sem szóltam.

Láttam, hogy valami kellemetlen állott előttem. Semmi sem tudta azt tőlem elforditani. Letettem csörgőmet, a bölcső szélén lecsusztattam nagybátyám ezüst óráját, a ruhakefét, a kis fakutyát, ólom-katonáimat, a szerecsendióreszelőt és más olyan tárgyakat, a melyeket nézegetni és megvizsgálni, a melyekkel kellemes lármát csinálni szoktam és a melyeket, ha hasznos mulatságra volt szükségem, eltörni, vagy szétzuzni szerettem.

Aztán felhuztam kabátocskámat, feltettem kicsi sapkámat, egyik kezembe apró czipőimet, a másikba violagyökeremet fogtam, lemásztam a bölcsőből a földre s igy szóltam magamhoz:

- Ha most a végletekre jutunk, készen állok. Ekkor aztán hangos, szilárd szóval ezt mondtam:

És ezzel tova rohantam és a komor vén ember utánam futott. Másnap délfelé utolért és mikor e találkozás elmult, akkor már megvoltam terhelve a Sámuel névvel, ezenkivül tisztességes mennyiségü verést és nehány más hasznos tanulságot szereztem meg.

Ilyen módon lecsendesedett apám dühe és elsimittatott egy félreértés, mely tartós szakitásra adhatott volna okot, ha előbbre becsültem volna azt, hogy ne fogadjak el okos dolgokat.

De, ez esetből itélve, mi történt volna, mit kezdett volna velem apám, ha az ő jelenlétében tettem volna ama gyönge, lapos megyjegyzéseket, melyeket két éves gyermekek mai napság nyomtatásban ismertetnek meg? Véleményem szerint családunkban gyermekgyilkosság esete fordult volna elő.

Nehány hónappal ezelőtt a nagy New-York államban a kormányzó választásra jelöltnek léptetett fel az egyik párt. Ellenjelöltjeim Mr. Smith, T. John és Mr. Blank J. Blank voltak. Egy tekintetben magasan felette állottam ez uraknak, ezt magam is beláttam, nevezetesen - tiszta jellem dolgában. A hirlapokból könnyen lehetett látni, hogy ha ezek az urak tudták valaha, mi az: jó névvel birni, ez az idő már elmult. Nyilvános dolog volt, hogy ők az utóbbi években mindenféle fajta gyalázatos büntett elkövetésével ismerkedtek meg. Abban a pillanatban, midőn épen felettök való előnyeimet dicsérgettem és ebben gyönyörködtem magamban: boldogságom mélységét iszapos áramlat kavarta fel és ez nem volt egyéb, mint az a gondolat, hogy nevemet ilyen egyénekkel összeköttetésben fogják ide-oda hurczolni. Mindinkább nyugtalanitott ez. Irtam nagyanyámnak e végből. Válasza kurta és furcsa volt. Ezt mondta:

Épen igy gondolkoztam én is. Azon éjjel le sem hunytam szemeimet. De mindent jól megfontolva, nem léphettem már vissza. Én voltam a kiválasztott harczos, és a küzdelembe kellett bocsátkoznom. Mikor reggelinél szórakozottan futottam át a lapokat, a következő czikket láttam és mondhatom, azelőtt sohasem szomorodtam el jobban:

A bámulattól majdnem kővé váltam! Ilyen borzasztó szivtelen vád! Kokhinkhinát soha életemben sem láttam. Wakawakról soha nem hallottam. Nem tudom a «paradicsom-fügét» a kengurútól megkülönböztetni! Nem tudtam, hogy mitevő legyek; le voltam sujtva és segély nélkül állottam. Eltelt az a napom, a nélkül, hogy bármit is tettem volna. Másnap reggel ugyanazon ujság a következőt irta, sem többet, sem kevesebbet:

(Jegyzet. A választási harcz további tartama alatt e lap sohasem nevezett egyébnek «a gyalázatos hamisan esküvő Twain-nél.»)

Létezhetik-e ennél kikeresettebb gonoszság? Hiszen soha életemben sem voltam Montanában.

(Azután már csak ugy beszélt rólam az a lap, hogy «Twain, a Montana-tolvaj.»)

Reszketve vettem kezeimbe az ujságokat, körülbelül olyan formán, mint mikor valaki egy paplant emel fel és attól tart, hogy alatta csörgő-kigyó van. Egy napon a következőket láttam:

A szellemes zármondatnak az a következése lett, hogy én a következő éjjel a lehető leggyorsabban ugrottam ki ágyamból és kiszaladtam a hátsó ajtón, mialatt a «méltatlankodó és megbántott közönség» elől tört be, jövetele alkalmával igazságos fölháborodásában a butorokat és ablakokat összetörte, mikor pedig elment, magával vitt annyi holmit a mennyit elbirt. Én azonban a Szentirásra tehetem kezemet és elmondhatom, hogy én a Blank úr nagyapját soha életemben sem rágalmaztam. Sőt mi több, az-napig egyátaljában nem hallottam és nem beszéltem róla.

(Közben megjegyzem, hogy a fentnevezett ujság engem azóta folyton «Twain, a halottszentségtelenitő»-nek titulált.)

A legközelebbi hirlapi czikk, a mely figyelmemet magára vonta, a következő volt:

Az első pillanatban, hihetetlen, valósággal hihetetlen volt, hogy valóban az én nevem az, melyet ilyen utálatos gyanuval hoztak összeköttetésbe. Három hosszu év haladt el fejem felett, a nélkül, hogy ale-t, sört, vagy bármiféle szeszes italt izleltem volna.

(Jellemző nagyon a megszokás hatalmára, ha azt mondom, hogy hidegen hagyott, midőn az ujság legközelebbi száma vakmerően, «delirium-tremens-Twain»-nek léptetett elő - ámbár tudtam, hogy e lap folytonos kitartással igy fog azután nevezni.)

Ez időben postán érkezett holmimnak tulnyomó részét névtelen levelek képezték. Rendesen igy néztek ki:

És ez igy ment tovább. Ha kell tovább folytathatom, a mig csak meg nem elégli az olvasó.

Hamarosan «bebizonyitotta» a köztársaságiak egyik legtekintélyesebb lapja az én megvesztegetésemet, a demokrata párt közlönye pedig «megállapitotta» azt a sulyosbitó körülményt, hogy én valami büntetést akartam megvásárolni.

(Ez alkalommal még két más nevet szereztem meg magamnak «Twain a korrupczió galárd embere,» és «Twain, az utálatos hivatalnok-vesztegető.»)

Ez időben e borzasztó sok vádra a «válasz»-ért való kiáltozás, oly hatalmassá vált, hogy pártom vezetői kijelentették, hogy a további hallgatás politikai tönkrejutásomat jelentené. Mintegy, felszólitásuknak több nyomatékot adandó, mindjárt a közelebbi napokban az ujságokban következő czikk jelent meg:

Lehetetlen volt megszabadulnom, azért tehát rászántam magam és «válaszoltam» egy csomó alaptalan vádra és gonosz rágalomra. De nem vetettem véget vele a dolognak, mert másnap reggel ujabb gyalázatossággal állott elő egyik lap, ujabb alávalóságot hozott napfényre és komolyan azzal vádolt engem, hogy leégettem egy tébolydát minden lakójával egyetemben, mert elzárta a kilátást lakásom elől.

Páni ijedtséget okozott ez nekem. Azután következett az a vád, hogy megmérgeztem a nagybátyámat, csak azért, hogy jószágát és vagyonát kezemre kaparitsam, - a mit azzal a sürgető kivánsággal közöltek, hogy sirja sürgősen kinyittassék. Ez már az őrültség határáig hajtott.

Majd meg azzal vádoltak, hogy mint a lelenczház igazgatója, fogatlan és erre nem alkalmas vén rokonaimat alkalmaztam dajkákul.

Végül pedig, e szégyenteljes üldözés méltó és hozzáillő koronája gyanánt, melyet a pártgyülölet rakott reám, kilencz kis kapálódzó mindenféle létező szinárnyalatu és az elhanyagoltság legmagasabb fokán álló gyermeket betanitottak arra, hogy egy népgyülés alkalmával a szónoki emelvényhez rohanjanak, lábaimba csimpajkozzanak és «papá»-nak kiáltsanak!

Felhagytam mindennel. Bevontam lobogóimat és megadtam magamat. Nem nőttem fel akkorára, hogy New-York állam kormányzó-választására szükségeltető kivánalmaknak megfeleljek, leléptem a jelöltségről és e kijelentésemet keserű szivvel igy irtam alá «alázatos szolgájuk: egykor tisztességes ember, de most:

Tegnap, a késő esteli órákban, bejött a szerkesztőségbe, hol mint segéd-szerkesztő működünk, becsült barátunk Mr. John William Bloke Virginiából, fájdalmas és szivszaggató bánat kifejezésével, nehéz sóhajjal és tiszteletet követelő méltósággal helyezte az alább következő czikket asztalomra és azután lassan kifelé indult. Az ajtónál megállott pillanatig, láthatólag küzdött, hogy érzelmén annyira uralkodjék, hogy beszélni legyen képes; azután fejével kézirata felé intve, lemondó hangon tagolta e szavakat: «Én barátom - óh mily borzasztó!» és könnyekben tört ki. Bánatától annyira meg voltunk hatva, hogy csak akkor gondoltunk arra, hogy vigasztaljuk, mikor már eltávozott és már elkéstünk vele.

A lap a gépben volt már, de mivel mi tudtuk, hogy barátunk hirének kiadására sulyt fektet és azzal a reménnyel hizelegtünk magunknak, hogy czikkének nyilvánosságra hozatala által bus szivére fájó megelégedés szállana, félbeszakitottuk a nyomást és beszoritottuk hasábjaink közé, az alábbi czikket:

A főszerkesztő idejött, pokoli lármát csapott, haját tépte, feldöntötte a butorokat és leszidott engem, mint valami csirketolvajt. Azt mondta, hogy mihelyt a lapot félóráig reám bizza, rászedetem magam az első ostoba kölyök, vagy az első bolond által. És azt mondta, hogy Mr. Blokenak ez a borzasztó czikke nem egyéb, egy csomó borzasztó badarságnál, nincs benne semmi szellem, semmi értelmet nem találhat benne az ember, és egyáltalában nem lett volna szükséges félbeszakittatnunk a nyomást, azért hogy felvegyük azt a czikket.

Ime, ez a haszna az embernek abból, ha jólelkü. Ha olyan érzéstelen és minden szivélyesség nélküli volnék, mint bizonyos egyének, akkor azt mondtam volna Mr. Blokenak, hogy közleményét nem veszem fel ilyen késő éjjeli órában; de nem, bánatos sóhajai meginditották szivemet és mohón ragadtam meg az alkalmat, hogy valamit tegyek fájdalmának enyhitésére. Nem is néztem át czikkét, hogy lássam, vajjon valami nincs-e rosszul benne, hanem gyorsan nehány bevezető sort irtam hozzá és kiadtam a szedőknek. Mit eredményezett számomra jóságom? Semmi egyebet, mint egész tömegét a szitkoknak és káromló szavaknak.

Magam fogom most elolvasni azt a czikket, hadd lássam, csakugyan méltó arra a nagy lármára? És, ha igazán igy van, majd megkapja tőlem irója a magáét!

Átolvastam és be kell vallanom, hogy az első pillanatra kissé zavarosnak látszik. De még egyszer átnézem.

Most már ötször olvastam át, de ha kitudom venni az értelmét, akármi legyen a nevem. Nem tür el semmiféle elemzést. Vannak olyan dolgok benne, a miket egyátaljában nem vagyok képes megérteni. Nem mondja meg, hogy mi történt Schuyler Williammal. Épen eleget mond róla, hogy sorsa felett érdeklődést keltsen és azután békét hagy neki. Egyáltalában kicsoda Schuyler William és a South-park melyik részében lakott és ha hat órakor beindult a városba, odaérkezett-e, és ha igy van, történt-e vele valami? Ő-e az a lény, a kivel az a «borzasztó szerencsétlenség» történt? Tekintetbe véve a részletek gondos felemlitését, melyeket e czikkben láthatni, ugy tetszik nekem, hogy az embernek többet kellene tudnia, mint a mennyi tényleg van. Ellenkezőleg, homályos - és nemcsak homályos, hanem egészen érthetetlen. Schuyler úr 15 év előtti csonttörése volt az a «borzasztó szerencsétlenség,» mely Mr. Bloket olyan kimondhatlan búbánattal töltötte el és arra inditotta, hogy éjszakának idején idejöjjön, félbeszakittassa a lap nyomását, hogy a világot ezen eseményről tudósitsa? Vagy a «borzasztó szerencsétlenség» Mr. Schuyler anyósa birtokának régi időben történt elpusztulásában állott? Vagy pedig ugyanezen személynek három év előtt történt elhalálozásából állott? (Ámbár ugy látszik, hogy nem baleset következtében halt meg.) Szóval miben állott voltaképen az a «borzasztó szerencsétlenség»?

Az a boldogtalan, szamár Schuyler, miért állott az ő kiabálásával és hadonázásával egy elragadt ló fara mögé, ha fel akarta tartóztatni? És hogy az ördögbe gázolta el egy ló, mely már elhaladt előtte?

Mi a manót csináljunk azzal a figyelmeztetéssel? És e csodás fejezete a megfoghatatlanságoknak miért szolgáljon «tanulság» gyanánt? Mindenekfelett pedig mi köze van a «részegitő pohárnak?» Nem volt megmondva, Schuyler ivott, a felesége ivott, vagy anyósa? ivott, vagy a ló ivott - miért tehát a vonatkozása mámorositó pohárra?

Nekem igazán ugy tetszik, hogy Mr. Bloke, talán inkább maga hagyott volna békét annak a bizonyos részegitő pohárnak, akkor sohasem lett volna annyi baja azzal az elkeseritő szerencsétlenséggel. Ujból átolvastam azt a bárgyu czikket, a maga behizelgő értelmességével, ujból és ujból átolvastam, hogy szédült belé a fejem, de nem tudtam belőle kiigazodni. Valóban ugy látszik, hogy történt valami szerencsétlenség, de lehetetlenség volt megállapitani, hogy miféle volt és kiben esett kár? Nem szivesen teszem, de kényszeritve látom magam, Mr. Bloket felszólitani, hogy ha barátjával ismét történik valami, erről szóló tudósitásában a szükséges magyarázó megjegyzésekkel is álljon elő, hogy kivehessem belőle, miféle baleset volt az és kivel történt?

Nem bánom, pusztuljon el inkább minden barátja, sem hogy ismét az őrültség örvényének szélére hajtson az a kisérlet, hogy ilyen valamit kibetüzzek.

Tegnapelőtt éjjel csodálatos álmot láttam. Mintha egy lépcsőn ültem volna, (bizonyára egyik különös városban sem) mély gondolatokba merülve, az éjszaka pedig ugy tizenkét, vagy egy óra felé járhatott. A levegő balzsamos, elragadó volt. A csöndet egyetlen emberi hang sem zavarta, egyetlen lépés sem hangzott. Semminemü hang nem volt, mely a halotti csendet megszakitotta volna; csak időről-időre egy kutya tompa ugatása, vagy egy még távolabb levő kutya gyöngébb válasza. Ekkor hirtelen fenn az utczában valami zörgésfélét hallottam; azt hittem, hogy valamely társaság csörgettyüi (castagnet,) mely társaság éji zenét ad valahol. A legközelebbi pillanatban méltóságteljes léptekkel haladt el egy magas csontváz, fején valami csuklya-félével és egy elrongyolt, elavult szemfedővel, félig felöltözötten; a ruha foszlányai, viselőjének bordáira függtek le mereven - a csontváz elsurrant és eltünt a szürke csillagfényben. Vállán összetörött, szúette koporsót vitt, kezében pedig valami köteget. Most már tudtam, hogy a csörgés honnan származott: az izületek zöreje és könyökének oldalához való csapkodása okozták a csörgést, mialatt tovament. Mondhatom, meg voltam lepetve. Mielőtt gondolataimat összegyüjthettem volna és szemlélődéseket tehettem volna arra nézve, hogy mit jelenthet ez a tünemény, egy második csontvázat hallottam érkezni, mert megismertem csörgéséről. Ennek egy koporsó két-harmada volt a vállán és nehány fej- és lábdeszka a hónalja alatt. Igen élénk óhajtásom támadt a csontváznak csuklyája alá nézni és megszólitni, de midőn megfordult és reám vigyorgott mély szemgödreivel, hegyes állával, azt véltem, hogy jobb lesz, ha nem tartóztatom fel. Alig távozott el, ismét hallottam a csörgést és az árnyékos félhomályból ismét egy csontváz került elő. Ez sulyos sirkő alatt görnyedt s egy kötélnél fogva nyomoruságos koporsót vonszolt maga után. Mikor a csontváz az én közelembe érkezett, nehány pillanatig keményen megnézett engem, aztán megfordult, hátát felém tartotta és igy szólt:

Segitettem neki a sirkő levételénél. A leemelés alatt és később e feliratot láttam a kövön:

Az elhunyt mellém telepedett fáradtan és os frontis-át nagy állkapcsával törülgette, leginkább előbbi szokásához képest, mint én gondoltam, mert azt nem láthattam, hogy verejtéket törült volna le.

- Rosszul van ez igy. Nagyon rosszul van, mondá, szemfedelének maradványát magához szoritva s aztán állát elgondolkozva tenyerébe támasztva.

Ezután ballábát térdére tette és egy rozsdás szeggel, melyet koporsófájából huzott ki, lábujját kezdte vakarni.

- Ah! minden, minden. Szinte kedvem jön azt óhajtani, hogy bár soha se haltam volna meg!

- Bámulásba hozasz. Miért beszélsz igy? Talán valami ferdén ment? Mi bajod van voltaképen?

- Hogy mi bajom van? Ugyan nézd csak ezt a szemfedőt, - egészen rongyos. Nézd meg ezt a sirkövet, - egészen elkopott. Nézd meg ezt a négyszegletes vén koporsót - az embernek mindene, a mivel bir, elromboltatik, szeme előtt megy tönkre - és azt kérded még, hogy ferdén megy-e valami? Tűz és kénkő!

- Nyugodjál meg, nyugodjál meg, - szóltam hozzá, - bizonyára rosszul folynak a dolgok, de nem is teszem fel, hogy mostani helyzetedben sokat törődnél az ilyen dolgokkal.

- Már pedig tisztelt uram, mondhatom, hogy nagyon is sokat törődöm velök. Büszkeségem meg van sértve és kényelmem meg van csorbitva, mondhatnám meg van semmisitve. Fel akarlak világositani helyzetemről, eléd akarom tárni, ugy hogy megértheted, ha meg akarsz hallgatni.

Igy szólt a szegény csontváz, miközben halotti ruhájának fejfedőjét hátra tolta, mintha csatára készülne. Ilyen módon tudtán kivül vidám és ünnepélyes kinézést kölcsönzött magának, a mi egyáltalában nem felelt meg, komoly állása jellegének, melyet az életben elfoglalt - ha szabad igy kifejeznem magam, és komor hangulatával szembetünő ellentétet képezett.

- Ott lakom abban a nyomoruságos vén temetőben, nehány utczával feletted, ott azon az utczán túl - ni, látod, hát nem gondoltam, hogy ez a porcz el fog szabadulni! - alulról a harmadik bordámnak, kérlek, barátom, kösd a végét hátgerinczemhez egy madzaggal, ha van nálad, ámbár kis ezüst sodronyvégecske sokkal kellemesebb, tartósabb és csinosabb, ha fényesre csiszolva viseli az ember - az embernek birnia kell azzal az öntudattal, hogy darabokra, foszlányokba megy széjjel, egyedül és csupán csak utódjainak közönyössége és hanyagsága miatt!

És a szegény kisértet olyan módon csikorgatta fogait, hogy belerándultam és megborzongtam, a hatás még fokozódott bőr és husrétegeinek hiánya folytán.

- Mint mondám, a régi temetőben lakom és pedig harmincz évnél jóval több idő óta és mondhatom neked, hogy a dolgok nagyon megváltoztak, mióta ezt a fáradt testet ott először fektettem le, oldalt forditottam és hosszu álomra nyujtottam ki - azzal a pompás érzéssel, hogy örökre végeztem a boszusággal és gyötrelemmel, aggodalommal és kétséggel.

Jól eső és mindinkább növekvő elégtétellel hallgattam a sirásó munkáját, első ásólökésétől koporsómon addig, mig a zaj, mely uj lakásom fedelén támadt, halk dobogássá gyöngült - elragadó volt az! Szeretném, hogy ma este megkiséreljed te is.

Csontkezének egy csörgő csörgésével felrázott álmadozásomból az elhunyt.

- Bizony barátom, harmincz évvel ezelőtt feküdtem oda le és boldog voltam e miatt. A temető akkor künn feküdt a mezőn - künn a szellős, virágos pompás régi erdőkben, a pajkos szellő a levelekkel fecsegett, a mókusok felettünk és körülöttünk ugráltak, meglátogattak minket a csuszómászó állatok és a madarak zenével töltötték be a csendes magányt.

Hej! akkor tiz emberi életévet megért halottnak lenni! Minden szép és kellemes volt. Jó szomszédságban feküdtem, mert az összes halottak, a kik mellettem laktak, a város legelső családjaihoz tartoztak. Utódaink nagyon sokat tartottak reánk.

Sirdombjainkat igen gondosan ápolták, a sövények mindig kifogástalan állapotban voltak, a fejfákat befestették vagy fehérre mázolták; mihelyt szürkülni vagy korhadni kezdtek, ujakkal helyettesitették; gondoskodtak arról, hogy a siremlékek egyenesen álljanak, hogy a léczezet fényes és romlatlan legyen, hogy a rózsabokrok és cserjék megnyirva, rendbeszedve s minden hiánytól menten tartassanak, hogy az utak tiszták és simák legyenek és kavicscsal behintessenek. Hanem ezeknek a szép napoknak már végük van! Utódaink elfeledtek minket. Unokám fényes házban lakik, mely abból a pénzből épült, a melyet az én öreg kezeim kerestek - én pedig elhanyagolt sirban nyugszom, mely tele van féreggel. E férgek szétrágják halotti ruhámat, hogy fészket csináljanak maguknak belőle! -

Én és számos barátaim, kik itt feküsznek mellettem, megalapitottuk és biztositottuk e szép város jóllétét, szerelmünk fennhéjázó zálogai pedig elhagyják, hogy rothadjunk egy összeesett temetőben, melyet a szomszédok átkoznak, az idegenek gunyolnak.

Például: sirjaink most mind össze vannak esve, fejfáink korhadva és feldőlve, a keritések ide-oda támolyognak, siremlékeink fáradtan féloldalt hajolnak, sirköveink pedig elbátortalanitják az embert; dísz sehol sincs, semmiféle, sem rózsabokrok, sem kavicscsal beszórt utak, sem bármi olyas, a mi a szemnek jól esik; sőt az a szintelen deszkakerités, mely azt a látszatot adta magának, mintha minket mint valami szent fogalmat az állatok társaságától és kegyelet nélküli lábaktól akarna megóvni: olyan mélyre sülyedt, hogy az utcza felett lóbálja magát és egyebet nem teszen, mint szomoru nyugvóhelyünk létezését adja tudtul és még több gunyt von reá.

Most már nem rejthetjük el szegénységünket és rongyainkat a barátságos erdőkben, mert a város az ő mindent kiszáritó karjait messze kinyujtotta és belevont minket a saját képébe; mindaz, a mi régi lakhelyünk vidámságából megmaradt, arra szoritkozik, hogy nehány szomoru erdei fa maradt ott, melyek unatkozva és megelégelve a városi életet, lábaikkal koporsóinkban állanak, a ködös távolba néznek és azt kivánják, hogy bár ők is ott volnának.

Mig utódaink körülöttünk, a városban, kényelmesen élnek pénzünkből, nekünk keményen küzdenünk kell, hogy koponyáinkat és csontjainkat összetartsuk.

Édes istenem, hiszen az egész temetőben egyetlen sirgödör sincs, melyben repedés ne támadt volna - egyetlen egy sincs.

Valahányszor éjjel esik az eső, ki kell másznunk és a fák ágain guggolnunk - hányszor költött fel álmomból a hideg viz, mely nyakunk közé zuhant!

Tudd meg, hogy ilyenkor mindenütt kinyilnak a régi sirok és félretaszittatnak a régi emlékkövek: az összes csontvázak kereket oldanak, hogy valamelyik fán egy kis helyet szorithassanak maguknak.

Istenem! Ha te egy ilyen éjjel, tizenkét óra után elhaladtál volna, ott láthattál volna, a mint legalább tizenötönként egy-egy ágon szorongtunk, mialatt csontjaink szomoruan csörögtek és a szél bordáinkon keresztül sivitott!

Nagyon gyakran három-négy unalmas órahosszat guggoltunk ott, aztán ismét leszállottunk mereven és álmosan, összefagyva. És egymástól kölcsön kértük koponyáinkat, hogy kimeritsük a vizet sirjainkból.

Ha belenézel szájamba, most, mialatt hátrahajtom a fejemet, láthatod, hogy koponya falcsontjaim félig tele vannak odaszáradt földdel, - milyen nehézzé és ostobává teszi ez olykor a fejemet!

Igen, jó barátom, akár hányszor, ha reggeli szürkület előtt haladtál volna arra felé, azt láthattad volna, hogy a sirokat kimeritjük és halotti ruháinkat a keritésre száradni teritjük.

Ah! egy napon ellopták egy elegáns lenzsebkendőmet, - azt hiszem, hogy bizonyos Smith, ki odaát lakik, valami paraszttemetőben, ő vette el - azért gondolom ezt, mert első izben, mikor láttam, nem volt rajta egyéb egy tarka csíkos ingnél és nem régiben egy uj temetőben tartott társas összejövetelünknél ő az egész társaságban legjobban öltözött hulla volt és - ez igen nevezetes körülmény - eltávozott, mikor engem meglátott; aztán nemrégiben egy öreg asszony elvesztette innen koporsóját; az öreg rendesen magával vitte a koporsót, ha valahova ment, mert könnyen meghült és az izületi csuzot, mely halálát okozta, ismét megkapta, ha igen ki volt téve a hüvös esti légnek.

Elől két első foga van, magasra nőtt, de nagy hajlandósága van menetközben a meghajlásra; baloldalán egy oldalbordája hiányzik, szürke hajának egy része még meg van és fejének egyik oldalán alácsüng. Ezen kivül még épen egy kis köteg, épen a jobb füle felett, egy pedig a jobb füle alatt; alsó állkapcsa egy helyen, a hol megszabadult, sodronynyal van megerősitve; bal előkarjából egy kis csontocska hiányzik, egy ütközetben veszett el; - van valami fennhéjázó egész járásában, mindig karjával oldalt támaszkodva, orrát a levegőbe emelve jár; meglehetős szabad természete van, mindenütt meg van sérülve és zuzva, ugy néz ki, mint egy kosár összezuzott kőedény - nem találkoztál vele vagy egyszer?

- Isten őrizz! - kiáltottam fel önkéntelenül, mert nem tudom miért, de ezt a kérdőalakot nem vártam és ez kevéssé kihozott elővigyázatos magatartásomból.

- Azt akartam mondani, hogy nem volt szerencsém, mert szándékosan nem beszélnék egy barátnédról tisztelet nélkül. Azt mondod, hogy megloptak téged, ez kétségkivül szégyenletes, de abból a halotti ruhából, a mely rajtad van, annyi megmaradt, hogy azt láthatom, hogy egy időben becses, drága ruha volt. Hogy történt...?

Felette kisérteties kifejezés kezdett vendégem összeaszott vonásain és csontos arczán kifejlődni. Már nyugtalankodni és félni kezdtem, de ekkor ő azt mondta nekem, hogy azzal van e pillanatban elfoglalva, hogy egy ravasz mosolyt hozzon létre, mely azt jelzi, hogy abban az időben, mikor mostani ruháját megszerezte, egy szellem a szomszéd temetőből elvesztette a magáét.

Ez ismét megnyugtatott, de felkértem, hogy ezután lehetőleg tartózkodjék a szóban forgó kifejezéstől, mert arczkifejezése kissé bizonytalan.

Még a legnagyobb gondosság mellett sincs kizárva, hogy kifejezése eltéveszti czélját.

A mit ő egész őszintén fényes sikernek tartana, az előttem egész más világitásban tünnék fel.

Hozzátettem, hogy nagyon szivesen látom, ha egy csontváz jókedvü, sőt, nincs ellenemre az sem, ha tisztességes módon tréfálkozik; de nem hiszem, hogy a mosolygás egy csontváznak épen előnyösen állana.

- Igen, kedves barátom, - mondá a szegény csontváz - a dolgok épen ugy vannak, a mint én azt neked elmondtam. E régi temetők közül kettő: az, a melyiken én lakom és egyik, a melyik valamivel tovább fekszik, - most élő utódainktól szándékosan annyira elhanyagoltatik, hogy többé nem is lakható.

Eltekintve ez állapot csonttani kényelmetlenségétől, - és ez nem csekély baj esős időben - a dolgok jelenlegi helyzete tulajdonunk tönkrejutása.

Odajutottunk, hogy el kell költöznünk, vagy pedig nyugodtan végig kell néznünk, hogy értéktárgyaink hogyan romlanak el és hogyan tétetnek teljesen tönkre.

Nem is fogod talán elhinni, de tiszta igazság, hogy összes ismerőseim közt egyetlen egy sincs, a kinek jó állapotban levő koporsója volna. Ez a tény, mint mondám. Semmi esetre sem értem azt a közönséges népséget, mely tölgyfa-ládában, gyors-szekeren utazik ide, hanem azokról a diszes, ezüsttel kivert sirházakról, a nagy fajtákról szólok, melyek fekete tollas csákók környezetében nagy menettel érkeznek ide fenségesen és ki tudják keresni maguknak a temetőben a legjobb helyeket - olyan egyéneket gondolok, mint a Jarvisok, a Bledsoek, a Burlingok és a többiek.

Mindnyájan közel állanak ahoz, hogy tönkre jussanak. A legjobb hitelü emberek voltak, a kiket csak birtunk. Nézd meg őket most - teljesen szegénységre jutottak. Egyik Bledsoe tényleg elvesztegette siremlékét egy hajdani vendéglői pinczérnek, csupán azért, hogy nehány uj gyaluforgácsot kapjon feje alá.

Mondom neked, kötetekre valót beszél ez a tény; mert semmi sincs, a mire egy hulla olyan büszke volna, mint siremlékére.

Szereti annak feliratát mindig ujból elolvasni és igy darab idő mulva arra a hitre jön, hogy ő maga is elhiszi, a mit az mond, akkor aztán éjszakáról éjszakára láthatod ott ülve a keritésen, amint gyönyörködik feliratában.

A sirfeliratok olcsók és rendkivül jól esnek egy szegény ördögnek, ha meghalt, nevezetesen akkor, ha életében sok bajjal kellett küzdenie. Szeretném, hogy többet használják a sirfeliratokat, mint most szokták.

Nos, én nem akarok panaszolni, de köztünk legyen mondva, kissé mégis csak hitvány dolog volt az utódaimtól, hogy semmi egyebet sem adtak nekem ennél a régi sirkőlapnál és még hitványabb tőlük az, hogy semmiféle bókot sem tettek reá. E szavak voltak rajta:

Mikor ezt a feliratot először olvastam, nagyon büszke voltam reá, de lassanként észrevettem, hogy mikor vagy egy régi barátom odajött, a korláthoz támasztotta állát, hosszu arczot csinált és elolvasta, mikor végére ért a szavaknak, maga elé vigyorgott, aztán örömteljes, megelégedett arczczal ment tova.

Ekkor kivakartam a feliratot, hogy ne lássam azokat a bolondokat. De ilyen magamféle halott mindig büszke az ő siremlékére.

Ime odaát kóborol a Jarvis családjából egész sereg, családi siremlékével.

Smithers is csak az imént haladt át az ő siremlékével, nehány bérbe fogadott kisértettel. Holla! Higgins! Isten áldjon, vén pajtás!...

Ez Meredith Higgins - 44-ben halt meg, - a mi temető osztályunkhoz tartozik, - előkelő régi család, - ősanyja indiánnő volt, - igen bizalmas lábon élek vele, - nem hallotta köszönésemet, - ez az oka annak, hogy nem válaszolt. És ezt nagyon sajnálom, mert nagyon szivesen bemutattam volna őt neked. Megtetszett volna neked. Ő a leginkább meggörnyedt, béna és szerte-szélyel-ment csontváz, a melyet valaha láttál, de tele van élczczel és jókedvvel. Ha kaczag, ugy hangzik, mintha két követ surolnának egymáshoz és mindig olyan vékony hahotával kezdi, a mely ugy hangzik, mintha egy szeggel végig karczolnának egy ablaküveget.

Az ott az öreg Columbus Jones - halotti ruhája négyszáz dollárba került, - az egész felszerelés, a siremléket is beleszámitva 2000 dollár. 26 tavaszán történt. Nagyon is nagyszerű volt az akkori időben. A halottak még az Alleghuanok tájáról is összegyültek, hogy lássák ezt a diszes halotti felszerelést - az a lélek, a melyik a mellettem levő sirban lakik, igen jól emlékszik még arra.

... Látod ott azt az egyént, karja alatt egy darab fejfával kóborolni, térde alatt szárcsont nélkül? - Dalhouse Barttow és Columbus Jones mellett ő volt a legpompásabban felszerelt személyiség, a ki valaha a mi temetőnkben feküdt. Mindnyájan elköltözünk. Azt a bánásmódot, melyet utódainktól kell eltürnünk, nem tudjuk már tovább elviselni.

Kijavitják az utczákat, de soha sem javitanak ki valami olyast, a mi érettünk van, vagy a mienk.

Nézd csak meg az én koporsómat - annyit mégis mondhatok neked, hogy a maga idejében olyan butordarab volt, mely e város bármely házában a figyelmet magára vonhatta volna. Megkaphatod, ha akarod - nem tudom magamnak azt a fényüzést megengedni, hogy kijavittassam. Tétess neki uj feneket, foldoztasd meg fedelének egy részét és tégy a bal felébe kevés uj forgácsot - olyan kényelmesnek fogod találni, mint bármelyik ilyennemü társát, melyet valaha megpróbáltál.

Ne köszönd - ah, kérlek, ne is beszélj róla - udvarias voltál velem szemben és inkább mindent, a mivel birok, neked adnám, semhogy hálátlannak tünjek fel.

Hát ez a kendő? A maga nemében csinos jószág - tetszésedet megnyerte?... Nem? Jó, a mint neked tetszik; ámbár én nagyon szivesen mutatnám magamat hálásnak irányodban - rajtam semmi kivetni való sincsen.

Isten veled, barátom, el kell mennem. Még ma éjjel talán nagy utat kell tennem; persze, bizonyosan nem tudom. De egyet bizonyosan tudok, nevezetesen azt, hogy most kivándorló félben vagyok: abban az ösmeretes régi temetőben nem fogok én többé aludni. Mindenfelé kóborolni fogok, a mig tisztességes szállásra akadok - még ha Uj-Jerseyig is kellene mennem. Az összes lakók kiköltözéssel vannak elfoglalva. Tegnap este nyilvános tanácskozásban elhatároztatott, hogy kivándorolnak és azon időre, midőn a nap felkél, régi lakásában egyetlen csontváz sem lesz található. Az ilyen temetők illők az engemet tulélt rokonaimhoz, de semmiesetre sem azokhoz a halandó-részekhez, melyeknek szerencséjük van e megjegyzést tenni. Az én nézetem szerint ez az általános nézet. Ha kétkedel benne, akkor eredj oda és nézd meg, hogy a kiköltöző lelkek elvonulásuk előtt mindenféle tárgyat felforditnak. Nem-tetszésük nyilvánitásai majdnem lázadás jellegével birnak... Hollá! hiszen itt vannak nehányan a Bledsoék közül és ha segiteni akarsz nekem e sirkő felemelésében, akkor azt hiszem, hozzájuk csatlakozom és tovább nyargalok velök - igen tiszteletre méltó régi család. Bledsoék mindig hatlovas gyászkocsival és más ilyen dolgokkal szoktak kijönni, mikor én ötven évvel ezelőtt nappal az utczákon jártam. «Élj boldogul barátom.»

És vállán sirkövével hozzácsatlakozott a borzalmas menethez, ütött-kopott koporsóját maga után huzva; mert ámbár nagy szivélyességgel akarta rám erőszakolni, én mégis vonakodtam, vendégszerető szállását elfogadni.

Gondolom, csaknem két óra hosszáig kóboroltak e komor menekülők, csörögve, megterhelve borzalmas értéktárgyaikkal és ez idő alatt folyton ott ültem és sajnálkoztam felettük. Kettő vagy három a legifjabbak és legkevésbbé összeaszottak közül kérdezősködött az éjjeli vasuti vonatok menetrendje felől, a többiek azonban ismeretleneknek látszottak ez utazási móddal és csupán különböző városok és városkák felé vezető utak után tudakozódtak; e városkák közül nem egy, nincs is már a térképen, eltüntek róluk és a földről, harmincz esztendő óta; mások pedig nem is léteztek soha, csak térképekben, még pedig várost alapitó birtokosok magán térképein. A csontvázak kérdezősködtek a városok és városkák temetőinek állapotáról, valamint arról a hirről, melyben a polgárok a halottak iránti tiszteletük tekintetében állanak.

Ez az egész történet rendkivül érdekelt engem és ezenkivül nagyon felkeltette részvétemet e hontalan lények irányában. És minthogy mindez valóságosnak megfelelően látszott és én nem tudtam, hogy ez álom volt, egy halotti ruhában levő vándornak azt az eszmét emlitettem fel, mely keresztülvillant agyamban: hogy tudósitást adok erről a különös és felette szomoru kis vándorlásról; de megjegyeztem azt is, hogy e tudósitást nem tudom az igazsághoz hiven és egészen ugy, a mint megtörtént, előadni a nélkül, hogy azt a látszatot ne kelteném fel, hogy gúnyt üzök e komoly tárgygyal és tiszteletlenséget tanusitok a holttestekkel szemben, valamint még élő rokonaikat megsérteném és megszomoritanám.

Azonban ez a tiszteletreméltó és udvarias maradványa egy volt polgárnak odakönyökölt kertajtómra és ezt sugta a fülembe:

- Ne hagyd magad rászedetni! Az a község, a mely ilyen temetőket, mint a minőkben mi voltunk, meg tud szivelni: az képes mindent elviselni, a mit bárki is mond az elhanyagolt és elhagyott holtakról, kik ama temetőkben feküsznek.

Épen e pillanatban egy kakas kukorékolt és az egész kisértet tábor eltünt, nem hagyva maga után egyetlen csont- vagy foszlánydarabot sem. Felébredtem és azt a felfedezést tettem, hogy ágyban feküdtem és fejem mélyen lecsüngött - olyan helyzet, mely az álomra nézve: tanulságos álmokat, illetőleg kedvező lehet, de nem költői álmokra való.

Az olvasó legyen meggyőződve arról, hogy ha lakóhelyének temetői jó állapotban tartatnak, ez az álom semmiesetre sem az ő városára, hanem kizárólagosan és a legnagyobb rosszakarattal a legközelebbi városra vonatkozik.

«Nem tudna nekem értesitést adni azokról a szigetekről, a melyeket a kormány meg akar vásárolni, ha ugyan van ilyen szándéka?»

Nagybátyám akarja ezt tudni. Szorgalmas, derék ember és azon igyekezik, hogy becsületes, tisztességes úton keresse meg a kenyerét, mindenek felett pedig szereti a nyugalmat. Szeretne valahol megtelepedni, a hol csendes, zajtalan életet folytathat. Volt az uj Szent-Tamás szigeten, de azt mondja, hogy az ottani állapotokat nem valami nagyon rendezetteknek tartja. Volt ott már az állam egy attachéjával, a kit pénzzel küldtek oda, hogy a sziget árát kifizesse.

Nagybátyámnak ugyanabban a ládában állott a pénze, és mikor a fedélzetre mentek, hogy nyugtát adassanak maguknak, feltörték a matrózok a ládát, kiszedték az összes pénzt belőle és nem tettek semmiféle különbséget a hivatalos pénz között, a mit hivatalos uton talán el lehetett volna kezelni, és a nagybátyám pénze között, a mi magántulajdon volt és épen ezért tiszteletben kellett volna tartaniok.

Tehát hazajött. Hozott magával más pénzt és visszatért. Ekkor megkapta a hideglelést. A mint önök tudják, ott alant hétféle hideglelés van, mivel pedig a nagybátyám vére az álmatlanság, általános nyugtalanság és szellemi kimerülés miatt rendetlenségbe jött, nem sikerült az első hideglelésből kigyógyitania magát és igy megkapta a másik hatot. Az már igaz, hogy nem olyan ember, a ki előszeretettel viseltetnék a hideglelés iránt, ámbár rendkivül derék ember, és mindig csak azt teszi, a mit jónak lát; azért nagyon bosszus volt, mikor a dolgok ugy állottak, hogy szinte meg kellett halnia. De keresztül vágta magát, jobban lett ismét, felgyógyult, ismét gazdaságot rendezett be magának. Bekeritette, másnap aztán jött az a nagy zivatar és a gazdasága legnagyobb részét Gibraltárba mosta el, vagy oda valahová a szomszédságába. Türelmes modorával csak azt mondta, hogy oda van a kerités és nem is akarta magát azzal gyötörni, hogy megkisértse felfedezni, hogy hova repült, ámbár, véleménye szerint, Gibraltárba vándorolt.

Azután egy hegybe fektette pénzét. Gazdaságot rendeztetett be magának a tetején, hogy ne legyen utban, ha a tenger mégegyszer a száraz földre akar jönni. Jó hegy volt, jó gazdaság volt, de mit ért vele? A legközelebbi éjjel földrengés támadt és mindent lerázott onnan. A mint önök tudják, csupa dirib-darabbá vált minden, összevegyült mindenféle idegen jószággal, ugy, hogyha nem akart a hatósághoz fordulni, nem tudta volna megmondani, melyik az ő dirib-darabja; már pedig a törvényhatósághoz fordulni - nem, ezt nem akarta tenni, mert mikor Szent-Tamásra kivándorolt, az volt az ő czélja, hogy nyugodalmas életet folytasson. Mindent, a mit óhajtott, arra szoritkozott, hogy letelepedjék és békés életet folytathasson.

Még egyszer megfontolta a dolgokat és végre arra a gondolatra jött, hogy ismét megkisérti a völgyben, annál is inkább, mert most már téglagyárat akart felállitani. Nagy terület földet vásárolt magának és egyelőre százezer darab téglát állitott ki száradni, hogy aztán kiégesse. De a szerencse most se kedvezett neki. Tüzhányó tört át azon éjjel ott és téglagyárát mintegy kétezer lábnyi magasságra tolta fel a levegőbe.

Rettenetesen megharagudott érte. Volt odafenn és azt mondja, hogy a téglák mind jól ki vannak égve, de nem tud egyet sem lehozni belőlük.

Azt hitte kezdetben, hogy a kormány majd csak lehozatja talán, mert: ha a kormány megvásárolta a szigetet, akkor meg is kell védelmeznie annak a tulajdonát, a ki jóhiszemüleg ebbe a szigetbe helyezte el pénzét.

De minden, a mit kiván, arra szoritkozik, hogy békés életet folytasson, azért tehát nem fogja zaklatni a kormányt azért a segélyért, a melyre gondolt.

A következő héten két hadihajóval ismét odahajózott, hogy a parton alkalmas helyet keressen egy gazdaság számára, a hol nyugodalmas életet folytathatna. De egy nagy viztölcsér besodorta mind a két hajót a sziget belső tájékára, mely alkalommal nagybátyám majdnem életét vesztette. Most már felhagyta a hajón való kutatást és elvesztette a bátorságát.

Hát most már nem tudta, hogy mihez kezdjen. Megkisérelte Alaskával ott a jegestengeren, de a medvék annyira utána vetették magukat és folyton annyira kényszeritették arra, hogy meneküljön; hogy kénytelen volt elhagyni ezt az országot. A medvéknek azon hajlama miatt, hogy mindig a háta megett lépdeltek, nem volt lehetséges ott nyugodalmas életet folytatnia. Igy történt, hogy az uj szigetre, a melyet mi vásároltunk: Szent-Tamásra akart menni.

De mégis azt hiszi, hogy Szent-Tamás nem eléggé nyugodalmas olyan embernek, mint ő és ez az oka annak, a miért meg akarja tudni felőlem, hogy vajjon nem foglalkozik-e a kormány azzal a gondolattal, hogy legközelebb még szigeteket vásároljon. Ugy hallotta, hogy a kormánynak szándéka Porto Ricot megvásárolni. Ha az igaz, akkor megkisérli Porto Ricoval, feltéve, hogy nyugodalmas hely. Alkalmas lenne-e Porto Rico olyan embernek, mint ő? Mit gondol ön? meg akarja-e vásárolni a kormány ezt a szigetet?

«Fiatal iró.» Igen, mindenesetre ajánlja Agasziz az iróknak, hogy halat egyenek, mert a benne levő foszfor fejleszti az agyat. Eddig igaza van. De arra nézve nem tudok önnek utasitást adni - legalább határozottan, hogy mennyit kell önnek ennie. Ha az az irodalmi kisérlet, melyet beküldött, ugy középtermelése, akkor azt hiszem, hogy rövid időre elég az ön szükségletére nehány czethal. Nem a nagyobb fajtából, csak egyszerü jó középszerü czethal.

«Foglalkozásszerü koldus.» - Nem. Önnek nem kell bankjegyeket értékükön alul elfogadnia.

«St. F. Clair Higgins» Los Angeles. «Életem el van hibázva. Szerettem, rajongtam, örültem és az, a kit szerettem, hidegen elfordult tőlem. Mit tanácsolna ön nekem?»

Forditsa kegyét másra is, vagy többekre, ha van választéka bennök. Kövessen el továbbá mindent, a mit csak megtehet, hogy előbbi kedvesét boldogtalanná tegye. Regényekben az a bárgyu gondolat van elterjesztve, hogy minél boldogabb lesz egy leány egy másik férfiuval, annál boldogabbá teszi ez a régi kedvest, a kit hűtlensége által tönkre tett. Nehogy megtegye azt, hogy ez őrültséget elhigyje! Minél több okot talál a leány arra, hogy sajnálja azt, hogy nem ment önhöz nőül, annál jobban fogja ön magát érezni. Nem költői, de nagyon egészséges elmélet.

«Arihmeticus.» Virginia, Nevada. «Ha egy ágyugolyónak 3 1.3 másodperczre van szüksége, hogy négy mértföldet haladjon és 3 3.8 másodperczre a legközelebbi 4, valamint 3 5.8 nap az ezután következő négy mértföld megtételére és ha azután sebessége ugyanilyen arányban apad, mennyi időre lesz szüksége; hogy 1500 millió mértföldet repüljön át?»

«Szorgalmas tanuló.» Oakland. - Igen; önnek igaza van. - Amerikát nem Selkirik Sándor fedezte fel.

«Elcsapott kedves.» - «Szerettem és szeretem még mindig Howard Edwithát és szándékom volt nőül venni. De ah! mig én a mult héten Benicziában voltam, nőül vette Jones. És igy életem boldogsága örökre oda legyen? Nem létezik erre segély?»

Természetes, hogy van. Minden törvény, irott és iratlan, az ön oldala mellett van. A szándék és nem a cselekmény minősiti a büntettet, más szavakkal a tényt. Ha ön kebelbarátjának azt mondja, hogy bolond és ezzel szándéka őt megsérteni, akkor ez sértés; ha tréfából teszi és nem akarja megsérteni, akkor nem sértés. Ha az ön pisztolya véletlenül elsül és megöl valakit, akkor önnek semmiféle bántása sem lesz, mert nem követett el gyilkosságot; de ha ön nyilvánvaló szándékkal gyilkossági kisérletet követ el, és ez teljesen nem sikerül, a törvény mégis világosan kimondja, hogy itt gyilkossági szándék forog fenn és önt ezzel vádolják. Ergo, ha ön Edwithát véletlenül nőül vette volna, akkor tényleg nem is lenne vele megnősülve, mert a nősülés aktusa ezen szándék nélkül nem hajtható végre. Igy következtetve tovább, szorosan a törvény szellemében, mivel hogy ön előre gondolt arra és szándéka volt, hogy Edwithát nőül vegye, és azt nem tette meg, azért mégis neje önnek - mert, mint fennebb mondám - itt a büntett szándéka forog fenn. Napnál világosabb tehát, hogy Edwitha az ön neje, és önön ugy lehet segiteni, ha elővesz egy fütyköst és Jonest ugy eldöngeti vele, a hogy csak birja. Minden férjnek joga van nejét más férfiak ajánlataitól megvédeni. De még egy másik módja van önnek. - Ön előbb volt férje Edwithának - előleges szándék alapján - és igy most bigamia miatt perelheti be Edwithát, mert azután ment nőül Joneshez. Ezen bonyolódott esetnek még egy másik oldala is van: önnek szándéka volt Edwithát nőül venni és igy ő a törvény értelmében az ön neje - ezzel rendben vagyunk, ez ellen nincs mit tenni; de Edwitha nem önhöz ment nőül, és ha ez sohasem is volt szándékában, akkor igen természetesen nem ön a férje. Hogy Joneshez nőül ment, ezáltal a két férjüség, a bigamia büntettét követte el, mert másnak volt a neje - eddig rendben van a dolog - de nézze csak, hiszen neki nem volt más férje, mikor nőül ment Joneshez, tehát nem is követte el a bigamia büntettét. Ha az esetet ilyen oldaláról tekintjük akkor Jones hajadon leányt vett nőül, a ki egyszersmind másnak az özvegye, másnak felesége volt, de a kinek mégsem volt férje, sohasem volt, szándéka sem volt az, hogy legyen, ezért nem is ment férjhez; ennek következtében tehát ön agglegény, mert sohasem volt férj és nős ember, mert élő felesége van, de egyuttal özvegy is, mert elvesztette ezen nejét, mindenekfelett pedig rémitő nagy szamár, mert Benicziába ment, mialatt a dolgok ilyeténképen összebonyolódtak. Most pedig én magam is annyira belezavarodtam e rendkivüli eset tömkelegébe, hogy fel kell hagynom minden további kisérlettel, hogy önnek tanácsokat adjak, mert a végén zavarossá és érthetetlenné válhatnék. Azt hiszem, hogy képes lennék, a bizonyitás fonalát ujból felvenni ott, a hol megállottam, és ha szigoruan követném darab ideig, talán bebizonyithatnám az ön megelégedésére vagy azt, hogy ön nem is létezett sohasem, vagy hogy most meg van halva, tehát semmi szüksége sincs a hűtlen Edwithára - gondolom, meg tudnám tenni, ha ez önnek megnyugtatására szolgálna.

«Arithmeticus.» Virginia, Newada. - «Lelkesült tanulmányozója vagyok a mennyiségtannak és oly bosszantó reám nézve az, hogy kutatásaimban mindig feltartóztatnak az ilyen talányos arithmeticai-technikai részletek. Ugyan kérem magyarázza meg nekem a mértan és a kagyló-isme, a conchyologia közti különbséget!»

Most már megint beállit maga, arithmetikai bolondságaival, én pedig boszantó náthámmal kinlódom. Ha látta volna a megvetésnek ama kifejezését, mely arczomat pillanatra elhomályositotta és legutóbbi tüsszentésem által a szélrózsa minden irányába szilánkokká daraboltatott, mint valami eltört tükör, akkor bizonyosan nem intézte volna ezt a gyalázatos kérdést. A conchyologia olyan tudomány, melynek a mennyiségtanhoz épen semmi köze sincsen, csak kagylókkal foglalkozik. - A ki valamely vendéglős számára osztrigákat nyitogat, vagy tojáshéjat tör, az még nem töri magát a conchyologiával - ez finom gyöngyszeme a gunynak, mely önnek a vastag «héján» azonban valószinüleg nem hatol keresztül. No, most már hasonlitsa össze a conchyologiát a mértannal és meglátja a különbséget, meg fogja találni a kérdésre a választ. De ne kinozzon tovább arithmeticai borzasztóságaival, a mig meg nem tudja, hogy megszabadultam náthámtól. E pillanatban keserü gyülöletet érzek ön iránt - mert ön kinoz, én pedig semmit sem tehetek, mint tüsszentek, dühösködöm és zsebkönyvemet parányokra tépem szét. Hallja! ha maga most lőtávolságnyira volna az orrom előtt, kioltanám az életét.

Az izmos és ügyes fiatal ember felszólitásomra helyet foglalt, megjegyezte, hogy összeköttetésben áll a «Mindennapi Égiháboru»-val és hozzá tette:

Nem voltam teljesen rendben ama reggel. Igazán mintha szellemi erőm kissé szenvedett volna. Könyvszekrényemhez mentem és miután hat-hét perczig kerestem benne, szükségesnek láttam a fiatal emberhez fordulni. Kérdem tőle:

- No, ez csodálatos, be kell vallanom, hogy csudálatos. Én megmondhatom önnek, hogy mit jelent, ha ön - ha ön. -

- Ó nagyon jól van! Az ön válasza elég, rendkivül le leszek érte kötelezve...

- Én, én - én voltakép nem is tudom. Ott volt a szótáram, kerestem benne hátul, abban a reményben, hogy az ábrák között megtalálom. De már nagyon régi kiadás.

- Nos hát, tisztelt barátom, ábrát róla még a legujabb ki - bocsásson meg jó uram, ne vegye tőlem rosz néven - de ön nem néz ki olyan - olyan értelmesnek, a milyennek vártam. No, ne vegye rosz néven. Nehogy megharagudjék.

- Ó kérem, kérem! Már többen mondották nekem és olyanok, a kik nem hizelegnek, a kiknek semmi érdekük sincs abban, hogy hizelegjenek, azt vélték, hogy ebben a tekintetben igazán furcsa vagyok. Igen - igen; elragadtatással beszélnek róla.

- Azt elhiszem. Hanem most térjünk az interviewre. Tudja, hogy most szokásban van minden embert meginterviewolni, a ki hirre teszen szert.

- Hm - ah - hm, - hm, - no ez igazán nem nagyon biztató. Némelykor bunkós-bottal kellene végrehajtani, de rendesen úgy történik, hogy az interviewoló kérdéseket intéz és a meginterviewolt válaszol ezekre. Most nagyon kedvelt mód ez. Megengedi, hogy önhöz nehány kérdést intézzek, melyek nyilvános és magánéletét, multjának fontosabb mozzanatait világitják meg?

- Ó, örömmel - örömmel. Igaz, hogy rossz emlékező tehetségem van, de remélem, hogy ön ebből nem sokat csinál. Nevezetesen, nagyon szabálytalan, rendesen - csodálatosan szabálytalan. Némelykor vágtatva rohan, majd ismét két hétre van szüksége, hogy egy adott ponton áthaladjon. Nagy bánatot okoz nekem.

K.: Ne mondja! Azt hittem, hogy harminczöt-harminczhat éves. Hol született?

K.: Csakugyan az. Kit talál a legcsodálatosabb embernek azok közül, - a kit eddig ismert?

K.: Kérem, csak szerény megjegyzés volt, egyéb semmi. Hogyan ismerte meg Burrt?

F.: Hát, egy nap véletlenül a temetésén voltam és azt mondta nekem, hogy ne csapjak oly nagy lármát, és -

K.: De jóságos egek, ha a temetésnél volt, akkor meghalva kellett lennie; és ha meg volt halva, hogyan törődhetett azzal, hogy csinál-e ön lármát, vagy nem?

K.: Mégsem foghatom fel. Azt mondja, hogy beszélt önnel, és mégis halva volt.

K.: És ön - de, ezt nem hozhatjuk tisztába. Engedje meg, hogy egyebet kérdezzek. Melyik napon született?

K.: Mit! Lehetetlen! Hisz akkor ön száznyolczvan évnél idősebb. Hogy magyarázza azt meg?

K.: De az előbb azt mondta, hogy még csak tizenkilencz éves, és most száznyolczvannak adja ki magát. Hiszen ez szörnyü ellentmondás.

F.: Hah! Észrevette? (kézszoritás) Gyakran tünt fel előttem is ellentmondás gyanánt, de én nem tudom, nem határozhattam el magamat. - Milyen gyorsan veszi ön észre az effélét!

K.: Hogyan gondolhatnám máskép. Kérem nézzen csak ide! Kié ez a kép ott a falon? Nem az ön fivére arczképe?

F.: Óh, óh, igen, igen! Most jut eszembe. Fivérem volt! - Vilmos - Vilinek neveztük. Szegény öreg Vili!

F.: Talán azt hiszem. De ezt nem mondhattuk soha. Nagyon titokteljes történet volt.

K.: Eltemették! Eltemették a nélkül, hogy tudták volna, - meg volt-e halva, vagy nem?

K.: Már én bevallom, hogy ezt nem értem. Ha eltemették és tudták, hogy meg van halva -

K.: No már ilyet soha életemben sem halottam. Valaki meghalt. Valakit eltemettek. Tehát hol van itt a rejtélyes?

F.: Hm. Ez az! Épen ez az! Látja, mi ikrek voltunk - a boldogult és én - a fürdőkádban összecseréltek bennünket, mikor még tizennégy naposok voltunk és egyikünk belefult. De nem tudtuk melyikünk. Némelyek azt hiszik, hogy Vili volt, mások azt mondják, én voltam.

F.: Tudja Isten! odaadnám érte az egész világot, ha tudnám. Ez a félelmes, borzasztó talány egész életemre árnyékot vetett. De most olyan titkot akarok közölni önnel, melyet még semmiféle élőlénynek nem fedeztem fel. Egyikünknek különös ismertető jegye volt, - balkarján egy lencse; én voltam ez. Én voltam az a gyerek, a ki belefulladt.

F.: Nem? No én igen. Még mindig nem látom be, hogy cselekedhettek olyan vakon a rokonaim, hogy nem az igazi gyermeket temettették el. De csitt! Ne beszéljen erről, a hol családom meghallhatná. Isten tudja, anélkül is van elég lélekgyötrő gondjuk.

K.: Azt hiszem, hogy egyelőre elég anyagom van, nagyon le vagyok kötelezve fáradságáért. De Burr Áron temetéséről szerettem volna részleteket hallani. Nem mondaná meg, miféle különös körülmény vezette önt azon meggyőződésre, hogy Burr annyira csudálatos ember volt.

F.: Ó, kicsinység volt az egész. Ötven ember közül nem vette volna egy észre. Mikor vége volt a halotti bucsuztatónak és a menet meg akart indulni a temető felé, a halott pedig szépen ki volt teritve a koporsóban, azt mondta, hogy erre a képre még egy utolsó tekintetet akar vetni, ezzel felkelt és felült a kocsis mellé.

Erre a fiatal ember tiszteletteljesen visszavonult. Igen kellemes társalgó volt, rosszul esett nekem, hogy eltávozott.

Itt ültem, ezen a régi birói széken, - igy kezdé meg elbeszélését a biró, - és tárgyalást tartottam. Magas szélesvállu, kihivó gazember-arczu spanyol suhancz felett kellett itéletet hoznunk, ki egy csinos mekszikói nő férjét gyilkolta meg. Tikkasztó nyári nap volt és még hozzá végtelen unalmas, a tanuk pedig untatók. Senki közülünk nem érdeklődött a tárgyalás menete iránt, kivéve azt az ideges nyugtalan ördögöt - a mekszikói nőt - mert hiszen tudják, hogy mint szeretnek és hogyan gyülölnek ők; ő pedig lelkéből, szive mélyéből szerette férjét, most pedig mindent lángoló gyülöletté alakitva állott ott és lövelte a tüzet a spanyolra, sőt biztositom önöket, hogy olykor-olykor engemet is felrázott kényelmemből - egy-egy oldal tekintettel. Nos, hát én kabátomat levetve, lábaimat az asztalra helyeztem, és egyikét szittam ama kátrányszagu szivaroknak, melyeket a san-franciskóiak akkoriban számunkra elég jóknak tartottak. A mi az ügyvédeket illeti, azok is levetették kabátjaikat, szivaroztak, faragcsálták az asztalt - épen igy cselekedtek a tanuk és a vádlott. Ennek az volt az oka, hogy akkoriban a gyilkossági bünperek semmi fontossággal nem birtak, mert az illetőt rendesen felmentették, mivelhogy az esküdtek tarthattak attól, hogy a vádlott alkalomadtával - ugyanazt a szivességet megteszi velök is; és ámbár minden bizonyiték a spanyol ellen szólt, és minden világos és nyilvánvaló volt előttünk, mégis tudtuk, hogy nem itélhetjük el a nélkül, hogy azt a látszatot ne keltsük, hogy hatalomra törekszünk és a községben mindenkivel szemben zsarnokilag járunk el; mert akkor nem volt gyászkocsi, és igy az egyetlen tisztességes mód abból állott, hogy mindenki saját temetőt tartott magának.

De ez az asszony ez egyszer okvetlenül azon volt, hogy a spanyolt felkössék; látták volna csak, mily dühösen nézett reá pillanatig, azután könyörgő tekintetet vetett reám, azután hátrafordult és az ezután következő öt perczben, hogy akart olvasni az esküdtek arczáról, hogy rejtette kezébe arczát, mintha csak kevés hiányzana kétségbeeséséből, de azután pillanat alatt ismét magához tért, ismét olyan élénk, oly mozgékony lett mint azelőtt.

Mikor az esküdtek mégis kimondták az «ártatlan» itéletet, én pedig tudtára adtam a vádlottnak, hogy szabad és mehet, felegyenesedett az asszony, mig majdnem oly nagy és méltóságteljesnek tünt fel, mintegy hetvennégy ágyus hadihajó, aztán megszólalt:

- Biró, jól értem-e önt, azt mondja, hogy ez az ember nem bünös? - ez az ember, ki férjemet minden ok nélkül, előttem és kis gyermekeim szemei előtt meggyilkolta? Hogy mindazt megtették ellene, a mit az igazság és törvény tehet?

Mit gondolnak mit tett? Hát mint valami vadmacska, ugy fordult ama vigyorgó spanyol suhancz felé, pillanat alatt előrántott egy matróz-revolvert és ott a törvényszék előtt lőtte keresztül.

Ezt a fellépést világért sem rosszaltam volna. Nyomban elnapoltam az ülést - felöltöttük kabátunkat, kimentünk, gyüjtést rendeztünk az ő és gyermekei számára; elküldtük őket a hegyeken túl rokonaikhoz! Az volt aztán a kurucz asszony!

Gyermekségemtől kezdve egész életemen át bizonyos történet gyüjteményt szoktam olvasni. Annak a tanuságnak és mulatságnak kedvéért, melyet belőle mentettem, mindig kezemügyében feküdt ez a könyv és valahányszor embertársaimról alantasan gondolkoztam, hozzáfordultam és az a mű eloszlatta ezt a véleményemet; valahányszor éreztem, hogy önző, rosz és nemtelen vagyok, hozzáfordultam és ő megtanitott, hogy mit kell tennem, hogy önbecsülésemet ismét visszavivjam. Gyakran kivántam, hogy e bájos elbeszélések ne értek volna véget szerencsés kifejlésök tetőpontján, hanem folytatták volna a különböző jóltevők és jótét elfogadók kellemes történetét. Ez a kivánság oly legyőzhetlenül emelte fel szavát bensőmben, hogy végre elhatároztam, hogy ki fogom elégiteni, még pedig olyan módon, hogy magam fogom ez események folytatását kinyomozni. Igy tehát nekikezdtem, nagy fáradtsággal és hosszas kutatások után teljesitettem feladatomat. Elő fogom terjeszteni az olvasónak az eredményt, a mennyiben sorban adom az anekdoták némelyikét és azután közben a folytatást, melyet kutatásaim által puhatoltam ki.

Egy jószivü orvos (a ki olvasta ezeket a könyveket), egy napon egy gazdátlan uszkárra akadt, melynek lába el volt törve; magával vitte a szegény teremtményt és miután helyreigazitotta az eltört tagot és bekötözte, ismét visszaadta a kis számüzöttnek szabadságát és nem gondolt többé reá. De mekkora volt a meglepetése, mikor nehány nap mulva ajtaját kinyitván, a hálás uszkárt pillantotta meg, mely türelmesen várt künn. A kutya társaságában egy másik gazdátlan kutyát látott, mely valami baleset folytán lábát törte. A jószivü orvos azonnal segélyt nyujtott a szenvedő állatnak és nem mulasztotta el Isten mérhetetlen jóságát és kegyelmét csodálni, ki olyan szerény eszközt, a kis elűzött uszkárt választotta arra, hogy megmutassa általa stb.

Másnap reggel a jószivü orvos mindkét kutyát, a hálától ragyogva, ajtaja előtt várakozva találta, két uj megsántult kutyával. A nyomorék kutyákat azonnal meggyógyitotta és mind négyen eltávoztak, bámulattól egészen ellepetten hagyván hátra a jószivü orvost. Eltelt a nap, elérkezett másnap reggel. Az ajtó előtt ott állott a négy megigazitott kutya és velük négy más, melyek szintén meggyógyittattak. Ez a nap is eltelt és felviradt a következő, ekkor tizenhat kutya, köztük nyolcz sánta tartották elfoglalva a járdát, az embereknek ki kellett őket kerülniök. Dél felé visszahelyeztettek mind az eltörött lábak, ámde a jó orvos lelkében az áhitatos bámulatba önkéntelenül valami profán érzelem vegyült bele. A nap ismét felkelt és harminczkét kutyát világitott meg, melyek közül tizenhatnak el volt törve a lába. Elfoglalták a járdát és az utcza felét. A másik felét bámuló emberek töltötték be. A sebesült kutyák üvöltése, a meggyógyitott állatok örömrivalgása és a néző polgárok megjegyzései nagy és lelkesitő hangulatot okoztak, de a közlekedés meg volt akadályozva abban az utczában. A jó orvos egy pár segédorvost bérelt és alkonyat előtt befejezte könyörületes munkáját. Azt az elővigyázatot megcselekedte, hogy lemondott az egyházközségi tagságról, avégből, hogy szabadon fejezhesse ki magát, ugy a hogy ez az eset ösztönözte reá.

De némely dolognak megvan a maga hatása. Mikor a reggel ujból megvilágosodott és a jó orvos meglátott egy felszaporodott és messze terjedő tömeget, csupa üvöltő és könyörgő kutyákból, igy szólt:

- Bizony bevallom azt, hogy azok a könyvek elbolonditottak, a történeteknek csupán szebb részét beszélik el és aztán megszakitják. Ide a puskámmal, elég volt ebből a dologból ennyi.

Kiment fegyverével és történetesen reá lépett a legelső - az eredeti - uszkár farkára. Az uszkár azonnal megharapta lábát. Az a jó és nagy munka, melyet ez az uszkár magára vállalt akkora hatalmas és növekvő lelkesedést támasztott ebben a szegény kutyában, hogy végre is elzavarta gyönge fejét és megveszett belé.

Egy hónappal később, midőn a jószivü orvos a viziszony halálkinjai közt feküdt, maga köré hivta siró barátait és igy szólt:

- Óvakodjatok a könyvektől. Csupán félig beszélik el a történeteket. Ha valaha valamely szegény ördög segélyt kér tőletek és ti kétségben vagytok az iránt, hogy micsoda eredmény érhet benneteket jóakaratotok miatt, használjátok fel magatok részére a kétség hasznát és öljétek meg a könyörgőt.

Egy szegény és fiatal kezdő iró hiába kisérlette meg, hogy kéziratait valahová elhelyezhesse. Végre, mikor már az éhhalál borzalmai fenyegették, előadta szomoru helyzetét egy ünnepelt szerzőnek és tanácsot és segélyt kért tőle. Ez a nagylelkü férfiu azonnal abbahagyta saját dolgait és átnézni kezdette a mellőzött kéziratok egyikét. Szeretetteljes munkájának befejezése után szivélyesen megrázta az ifju kezét és igy szólt:

A meghatározott időben barátságos mosolylyal és minden szó nélkül kibontott az ünnepelt iró egy lapot, mely még nedves volt, mert csak nemrégiben került ki a nyomdából.

- Hogyan hálálhatom ezt meg valaha? - kiáltá térdre esve, - hogyan fejezhetem ki hálámat e nemes tetteért?

Az ünnepelt iró a hires Snodgrasz volt; a szegény az elrejtettség és az éhségtől ily módon megmentett fiatal kezdő nem volt más a később szintén hires Snagsbynál. Szolgáljon tanuságul e szép eset, hogy mindenik szükséget szenvedő kezdőhez érző szivvel viseltessünk.

A következő héten Snagsby ismét ott volt öt darab visszautasitott kézirattal. Az ünnepelt iró kissé meg volt lepetve, mert a könyvekben látszólag csak egyszer volt szüksége gyámolitásra a szegény törekvő ifjunak. Mindazonáltal keresztül szántotta valahogy a papirokat, kigyomlált belőlük nehány felesleges virágot, végre sikerült két czikket felhasználnia és kinyomatnia.

Egy hét mulhatott el, ekkor uj hajórakománynyal érkezett meg a hálás Sangsby. Az ünnepelt iró az elégültség érzetét érezte, mikor először barátságos tettet hajtott végre a szegény ifju iránt és nagy elégtétellel hasonlitotta magát a könyvek nagylelkü emberéhez, de most gondolkozni kezdett, hogy a nemes tettek uj mezejére tévedt.

Még sem volt képes ezt a fiatal buzgó irót visszautasitani, a ki oly szép ravaszul és bizalmasan kapaszkodott beléje.

Elég az hozzá, mindennek az a vége támadt, hogy a fiatal kezdő az ünnepelt irónak folyton a nyakán ült. Minden szelid kisérlete, hogy terhét lerázza magáról, nem sikerült, hasztalan volt. Mindennap tanácsot kellett adnia, mindennap bátoritania kellett, folyton utána kellett járnia, hogy a czikk felvételét a lapokban kieszközölje és a kéziratokat kifoldozza, hogy elfogadhatókká tegye őket.

Mikor a fiatal igyekvő végre alkalmazást nyert, egyetlenegy csapással szerezte meg gyorsan a szerencséjét azáltal, hogy az ünnepelt iró magánéletét olyan maró gunnyal és pikáns részletekkel irta meg, hogy a könyvnek óriási kelendősége volt, de az ünnepelt irónak keserüségében megrepedt a szive.

- Ah, a könyvek megcsaltak; nem beszélik el az egész történetet. Óvakodjatok az igyekvő fiatal irótól, barátaim; a kit isten éhhalállal akar elküldeni e világból, azt ne tartóztassa vissza ember, ne mentse meg a saját romlására.

Egy napon egy hölgy fiacskájával egyik nagy város főutczáján kocsizott át, egyszerre csak megvadulnak a lovak és őrülten száguldoztak tova, miközben a kocsis lefordult a bakról és a benne ülők az ijedtségtől megmerevedtek.

De egy derék ifju, a ki egy teherszállitó taligát tolt, a rohanó állatok elé vetette magát, és élete veszélyeztetésével tartotta fel őket. A hálás hölgy megjegyezte magának a taligás számát és mikor hazaérkezett elbeszélte e hős tettet férjének (a ki ezt a bizonyos könyvet szintén olvasta.) A férj könnyes szemekkel hallgatta a megható elbeszélést és miután igy visszanyert kedves párjával hálát adott annak, ki még egy verebet sem hagy észrevétlenül a földre hullani, magához hivatta a fiatal embert, ötszáz dollárról szóló utalványt adott át neki e szavakkal: «Vedd ezt nemes tetted jutalmául Ferguson Vilmos és ha valaha barátra lesz szükséged, jusson eszedbe, hogy Tompson Mc Spaddennek nemes szive van.» Ebből megtanulhatjuk azt, hogy a jótett a jóltevőnek, bármily csekély ember legyen is, elhibázhatatlanul meghozza hasznát.

Ferguson Vilmos a legközelebbi héten beállitott és arra kérte Mc Spaddent, hogy használja fel befolyását arra, hogy ő magasabb foglalkozáshoz jusson, mert hajlandóbbnak érzi magát jobb dolgokhoz, mint a taliga tologatásához. Mc Spadden úr állást szerzett neki egy irodában, igen jó fizetés mellett.

Most betegségbe esett a Ferguson Vilmos anyja és Vilmos... elég az hozzá, hogy Spadden úr hajlandónak nyilatkozott arra, hogy házához vegye. Nem sok idő mulva kisebb gyermekének társasága után vágyódott az anya, igy tehát Marit és Julit, valamint ezek öcscsét, a kis Jakabot is Mc Spadden úr házába vették fel. Jakabkának volt egy zsebkése, egy napon a szobákba ment vele és alig háromnegyed óra alatt tizezer dollár áru butort meghatározhatatlan értékre faragott. Egy vagy két napra reá, leesett a lépcsőn és kitörte a nyakát; tizenhét rokona jött a házhoz, hogy a holttestet kikisérjék a temetőbe. Ezáltal megismerték a házat s ez időtől kezdve folyton megszállva tartották a konyhát és folytonos ostrom alatt tartották a Spadden családot, hogy állást szerezzen nekik, ha megunták már a régit.

Az öreg asszony meglehetősen ivott és meglehetősen káromkodott, de a hálás Mc Spaddenek nagyon jól tudták, hogy nekik kötelességük, más utra terelni e hölgyet, tekintve azt, hogy fia mit tett érettük, azért tehát nemeslelküen hozzá láttak szép munkájukhoz. Vilmos gyakran odajött és jelentékeny összegeket kapott, mind magasabb és jövedelmezőbb állásokat követelt, melyeket a hálás Mc Spadden, rövidebb vagy hosszabb idő alatt meg is szerzett részére.

Némi vonakodás után abba is beleegyezett Mc Spadden, hogy Vilmost az egyetemre küldje, de mikor az első szünidő elérkezett és a hős azt követelte, hogy egészségügyi tekintetekből a másik világrészbe küldjék, ekkor felemelte a meggyötört Mc Spadden fejét a zsarnok ellen és ellenszegült. Határozottan megtagadta ezt tőle. Ferguson Vilmos anyja annyira el volt képedve, hogy pálinkás üvegét elejtette és ajkai megtagadták a szolgálatot, mikor végre magához tért, ezt sziszegte:

- Ez az ön háládatossága? Hol lenne most neje és gyermeke az én fiam nélkül?

- Ez az ön háládatossága? Megmentettem-e felesége életét vagy nem? Igen vagy nem?

Tovább nem mondhatták, mert édes anyjok megszakitotta beszédüket, könnyekbe tört ki és igy kiáltott:

- És az én jámbor kedves kis Izsákom ilyen krokodil szolgálatában pazarolta el életét.

- Ki veletek a házamból, koldus népség! A könyvek elvakitották szemeimet és elkábitottak, de csak egyszer és nem többször!

- Igaz, te megmentetted feleségem életét, de a ki ezt még egyszer meg fogja tenni, annak rögtön vége lesz!

Mivelhogy nem vagyok pap, prédikáczióm végére nem pedig az elejére tettem alapigémet. Brooks Noch urnak Lincolnról irt emlékeiből van véve és igy hangzik:

J. H. Hacket a Falstaff szerepében olyan szinész volt, a ki Lincoln köztársasági elnököt egészen elragadta. Mivel hogy mindig szükségét érezte annak, hogy mások iránti háláját kimutassa, szellemes kis levelet irt Lincoln a szinészhez és örömét fejezte ki alakitása felett. Hacket úr egy könyv átküldésével válaszolt, melyet valószinüleg ő irt. Több levelet irt ezenkivül az elnöknek. Egy este egészen későn, mikor már ez az eset egészen kiment a fejemből, hivatalos ügyben az elnökségi palotába mentem. Mikor az elnök szobájába léptem, meglepetéssel vettem észre, hogy Hacket az előszobában ül, mintha kihallgatásra várakozott volna. Az elnök kérdezte tőlem, hogy van-e valaki kinn. Mikor elmondottam, majdnem szomoruan válaszolta nekem. «Óh nem bocsáthatom be, nem bocsáthatom be, azt reméltem, hogy elment.» Azután folytatta: Ez mutatja igazán, hogy milyen rosz dolog ebben a hivatalban jó baráttal és ismerőssel birni. Ön tudja, hogy mennyire becsültem Hackettot, mint szinészt és ezt meg is irtam neki. Elküldte nekem azt a könyvet, és azt hittem, hogy ezzel vége van a dolognak. Mester a maga szakjában, gondoltam magamban és jól gondoskodva van róla. De mert nehány barátságos levelet váltottunk, mint azt két jó viszonyban levő ember tette volna, még egy kivánsága is van. És mit gondol ön, mit kiván? Nem tudtam eltalálni és Lincoln folytatta, nos hát, szeretne Londonban konzul lenni.

Végül megjegyzem, hogy Ferguson Vilmossal való eset csakugyan megtörtént, még pedig én személyesen ismertem, de az egyes részleteket változtattam, hogy Vilmos ne ismerje fel magát benne.

E czikk minden olvasója életének egyik édes és érzékeny órájában bizonyára játszta az egyik ilyen nagylelküségi történet hősének szerepét. Szeretném tudni hány embernek van kedve arról az epizódról beszélni, és szivesen visszaemlékezni annak következményeire.

Az első rólam való tudomásvétel, azóta, hogy most legutoljára «nyugalomba helyeztem» magam, olyan módon történt, hogy meglátogatott egy úr, a ki becslőnek adta ki magát és azt állitotta, hogy az Egyesült államok belső állami jövedelmeinek osztályával összeköttetésben van. Azt mondtam neki, hogy üzletéről még ez ideig nem hallottam semmit, de azért nem kevésbbé örvendek, hogy láthatom - nem lenne-e szives helyet foglalni? Helyet foglalt. Nem tudtam még, hogy miről beszéljek vele és mégis éreztem, hogy olyan embereknek, kik arra a méltóságra emelkedtek már, hogy háztulajdonosok, mulattatóknak és kedélyeseknek kell lenniök társaságban. Azért tehát egyéb hiányában azt kérdeztem, hogy szomszédomban akarja-e üzletét megnyitni?

Igennel válaszolt. (Nem akartam tudatlannak feltünni, de reméltem, hogy közölni fogja velem, mit fog árulni.) Annyira mentem, hogy megmertem tőle kérdeni: «Hogy megy az üzlete?»

Azután mondottam neki, hogy alkalom adtán beszélünk erről és ha üzlete ugy fog tetszeni, mint a többieké, akkor inkább hozzáfordulok, az ő vevője leszek.

Ő azt felelte, hogy azt hiszi, hogy üzlete mindenáron tetszeni fog és egészen reá fogunk szoritkozni, még senki sem ment el tőle - a ki vele üzleti összeköttetésbe lépett - hogy egy másik üzlettársához forduljon.

Ez meglehetősen önhitten hangzott, de eltekintve azon természetes kifejezésétől az alávalóságnak, mely mindnyájunk tulajdona, meglehetősen tisztességesen nézett ki. Nem tudom, hogyan esett, de lassanként egybeolvadni és összefutni látszottunk - a mulatságot illetőleg - és azután minden olyan simán ment, mint valami óramű.

Csevegtünk, csevegtünk és csevegtünk - legalább én ezt tettem. Nevettünk, nevettünk és nevettünk - legalább ő ezt tette. De az egész idő alatt megőriztem lélekjelenlétemet.

Elhatároztam, hogy daczára homályos válaszainak üzletére vonatkozólag, mindent ki fogok belőle csikarni és el voltam határozva, hogy ezt ugy veszem ki belőle, hogy ő ne is tudjon róla semmit és ne sejtse, hogy az nekem szándékom. Mélyre, nagyon mélyre ásott veremben akartam megfogni. Mindent el akartam neki beszélni saját üzletemre vonatkozólag és bizalmam e csábitó kitörése alatt olyan melegen fogok beszélni, hogy saját üzleti ügyeit elbeszéli nekem, mielőtt sejtené, hogy mi a szándékom. «Kedves fiam, gondoltam magamban, ej, mennyire kevéssé tudod te azt, hogy milyen vén rókával van neked dolgod.» Igy szóltam:

- Fogadom, ön soha sem fogja kitalálni, hogy mennyit kerestem ezen a télen és a mult tavaszon felolvasásaimmal?

- Nem, - nem hiszem, hogy ki tudná találni, még akkor sem, ha életembe kerülne is. Várjon csak - várjon csak. Talán ugy körülbelül kétezer dollárt. De nem, nem uram! én tudom, hogy annyit kereshetett. Mondja csak volt-e ezerhatszáz dollár?

- Haha! Tudtam, hogy nem fogja kitalálni. Felolvasásaimból a mult tavaszon és most a télen tizennégyezerhatszázötven dollárt vettem be, no mit mond hozzá?

- No, ez már aztán bámulatos - nagyon bámulatos. Feljegyzem magamnak. És ön azt mondja, hogy ez még nem volt minden?

- Minden? Isten őrizz! Például bevételem a (Buffalói Postától) négy hónapi idő alatt körülbelől no - hadd - lássuk mit gondol, mit mond nyolczezer dollárhoz?

- Mondani! Azt mondanám, hogy én is szeretnék e bőség tengerében uszni. Nyolczezer! Ezt is feljegyzem magamnak. Hm uram - és még azt kell hinnem, hogy még ezenkivül is vannak jövedelmei?

- Hahaha! Kérem, hiszen hogy ugy mondjam, még csak a külvárosában vagyunk az én jövedelmeimnek. Ime a könyvem: «Ártatlanok utközben.» Ára 3 dollár 50 centtől 5 dollárig terjed, a kötése szerint. Most pedig hallgasson ide. Nézzen szemem közé. Az utolsó félév alatt 95.000 példányt adtunk el ebből a könyvből - hogy ezen idő előtt mennyit adtunk el, arról nem is beszélek! 95.000! gondolja meg! Átlag minden példányért négy dollár. Ez majdnem négyszázezer dollár, édes uram! És ennek a fele az enyém!

- Mozes szenvedésére! No ezt is feljegyzem. Tizennégy-hétötven-nyolcz-kétszáz. Összesen - na már becsületemre mondom az egész összeg kétszáz tizenhárom - tizennégyezer dollárt teszen ki. Lehetséges ez?

- Lehetséges! ha tévedés történt, akkor az csakis ugy eshetett meg, hogy bevételeimet igen kevésre tettem. Kétszáztizennégyezer dollár készpénzben - ennyire halad ez idei bevételem, ha jól számitottam.

Most felállott az az úr, hogy köszönjön. Nagyon kényelmetlen érzés fogott el, hogy leleplezéseimet olyan hiában tettem, eltekintve attól, hogy adataimat, minthogy hizelgőnek találtam az ő bámuló felkiáltásait, jelentékeny összeggel magasabbra tettem. De nem. Az utolsó pillanatban nagy boritékot adott át nekem azon úr és azt mondotta, hogy ez üzleti hirdetése, mindent meg fogok benne találni, igen szerencsésnek fogja magát érezni, ha vevői közé sorolhat; mert gondolta, hogy léteznek gazdag emberek a városban, de mikor vele üzleti összeköttetésben jöttek, mindig azt a felfedezést kellett tennie, hogy alig van annyijuk, a miből megélhetnek és valóban rég ideje már, hogy ilyen gazdag embert szemtől-szembe nem láthatott, vele nem beszélhetett, és kezeivel nem érinthetett ugy, hogy alig tudta magát visszatartani attól, hogy ne öleljen meg engemet által és igazán nagy kegynek tekintené, ha ezt megengedném.

Oly jól esett ez nekem, hogy még nem is kiséreltem ellenállani, hanem megengedtem ennek az egyszerű szivű embernek, hogy engem karjaiba zárjon és nehány megnyugtató könnyet hullasson nyakamra. Azután eltávozott.

Négy perczig szorgalmasan tanulmányoztam, figyelmesen. Azután behivtam szakácsnémat, és igy szólottam:

- Fogjon meg, mert egyszeribe elájulok. Forditsa meg Mari a lepenysütő rostélyokat!

Mikor lassankint magamhoz tértem, az utczán levő rum-gyárba mentem, onnan heti fizetés mellett egy művészt béreltem, a ki éjjel-nappal azt az idegent szidja és nekem egy ütést adjon, mikor nehezebb helyre jutok.

Oh milyen gazember volt ez az ember! Az ő «üzleti jelentése» nem volt egyéb egy «adóbevallási iv»-nél, rajta szemtelen kérdések egész sora, melyek mind magánviszonyaimat tudakolták és négy nyomtatott oldalra terjedtek. Olyan kérdések, melyek mellesleg megjegyezve, olyan csodálatos ravaszsággal voltak intézve, hogy a világon a legöregebb ember sem tudta volna kieszelni, hogy voltakép mire is czéloznak; olyan kérdések, melyekkel azt akarták elérni, hogy az illető tényleges jövedelmének legalább is négyszeresét vallja be, ha csak azt nem akarja, hogy hamis esküvel vádolják. Buvólyuk után néztem, de nem találtam.

Az első számu kérdés olyan részletesen és bőségesen vette körül az én esetemet, akár csak egy esernyő egy hangyabolyt.

«Mennyi volt a jövedelme a mult évből valamely kereskedésből, üzletből, vagy hivatásból, bárhol folytatja is azt?»

És ezt a kérdést még tizenhárom, más épen ilyen kiváncsi támogatta, melyek közül a legszerényebb azt kérdezte, hogy nem követtem-e el betörést vagy utonállást, vagy pedig nem szereztem-e magamnak gyujtogatás, vagy más ilyen titkos jövedelmi forrás által vagyont, mely foglalkozás a számos kérdésben nincs felszámitva.

Világos volt, hogy az idegen maga vitt bele ebbe a sajátságos magaviseletbe, azért tehát még egy művészt béreltem magamnak. A mig engem és a hiuságomat csiklandozta, arra vitt rá az idegen, hogy jövedelmemet kétszáztizennégyezer dollárra tettem. Ez összegből ezer dollárért nem kellett adót fizetnem - ez volt az egyetlen világos pont, melyet láttam, de mi volt ez? Csepp a tengerben. A törvényes öt százalék értelmében tizezerhatszázötven dollár jövedelmi adót kellett fizetnem az államnak.

Ismerek egy gazdag embert, kinek háza palota, a ki királyi asztalt tart, kinek kiadásai óriásiak és a kinek még sincsen jövedelme, mint adóivén gyakran láttam. Hozzáfordultam én tanácsért nagy szükségemben. Meghallgatta rettentő adataimat, adómat illetőleg, orrára tette pápaszemét, kezeibe vette tollát és ime! pillanat alatt szegény lettem! A legsimább dolog volt ez a földön. Egyszerüen azáltal hozta ezt létre, hogy ügyesen eszközölte a «levonásokat» «Állami és községi adómat» ennyire és ennyire tette. «Veszteségeimet hajótörések és égések által ennyi, meg ennyire,» «veszteségeimet birtokaim eladása által ennyi és ennyire,» «marha-állományom elhullása által» «házbérfizetéseknél» «javitások által,» eltekintve attól, hogy fizetésem, mint a hadsereg és tengerészetnél már megadóztatták az Egyesült-Államok. Mindenek által jövedelmem «roppantul» leapadt és az én emberem bámulatos «levonásokat» eszközölt. Mikor aztán készen volt, kezembe nyomta a számitást és én rögtön meggyőződhettem arról, hogy az utolsó évben tényleges bevételeimtől nyereségem egyezerkétszázötven dollár és negyven centre haladt.

- No már most, szólt hozzá, ezer dollár adómentes, egyebet nem kell tennie, mint ezt a számitást aláirnia és a kétszázötven dollár negyven centnyi összegről az adót fizesse be.

(Mialatt ezt mondta kicsent a mellényzsebéből kis fia Villi egy két-dollárost és elillant vele. Fogadni mernék, hogyha az én idegenem holnap látogatást tenne ennél a fiucskánál, bevételeire vonatkozólag hamis adatot nyujtana be.)

- Mindig ilyen «levonásokat» eszközöl a saját részére is? kérdeztem tőle.

- Meghiszem azt. Anélkül a 11. pontból álló záradék nélkül, mely «levonások» név alatt szerepel évenként, koldussá lennék csak azért, hogy a rabló és zsarnoki kormányt támogassam.

Ez az úr a város legtisztességesebb emberei felett áll, még az erkölcsi sulylyal, kereskedői hitellel és kétségbevonhatatlan társadalmi tisztességgel birók felett is, azért tehát meghajtottam magam és követtem példáját. Az adóhivatalba mentem és az előbbi látogatás terhelő volta daczára hazugságot, hazugságra esküdtem össze, aljasságot aljasságra, mig lelkem hamis eskükkel nem volt jó vastagon bepánczélozva és önbecsülésem örökre odatünt.

Hát aztán? Ez nem egyéb mint a mit a legmagasabb állásu leggazdagabb és legbüszkébb urak, a legbecsültebb, legtiszteltebb férfiak tesznek Amerikában minden évben. És ezért semmit sem csinálok belőle. Nem is szégyenlem magam. De ezután erősen őrizkedem és keveset fogok beszélni, mert félek a tüzbiztos keztyüktől.

Nagyon okos gyermek voltam tizenhárom éves koromban, rendkivül eszes gyermek és arra gondoltam, hogy már jókor kell munkához fognom.

Azt cselekedtem tehát, hogy megirtam első lapomat és egészen várakozásomon felül, ez az ujság szép feltünést keltett községünkben.

Nagybátyám lapjánál tartott (a Hannibali Heti Ujságnál, előfizetési ára évi két dollár, ötszáz előfizetője volt, a kik azonban zöldségben, káposztafejekben és a piaczról maradt eladatlan répában fizettek) és egy szerencsés nyári napon elhagyta a várost, eltávozván egy hétre. Megkérdezte tőlem, hogy merek-e gondolni arra, hogy a lapból egy értelmes számot adjak ki?

Nemrégiben imádottja tuladott rajta s egy éjjel egyik barátja a szegény fiu ágyán nyitott levelet talált, melyben azt irta, hogy nem viselheti el tovább életét és beleölte magát a Medve-Öböl vizébe.

A jó barát arra felé futott és reá akadt Higginsre, a mint ez visszafelé törekedett a partra. Elhatározta, hogy nem akar elpusztulni.

A község tele volt nehány napig az eseménynyel, de Higgins nem is gyanitotta ezt!

Irtam egy kiczifrázott silány tudósitást az egész dologról és ezt képekkel láttam el, czudar metszetekkel, melyeket bicskával karczoltam fára.

Egyik kép Higginst ábrázolta a mint ingben az öbölben gázol, lámpával és a viz mélységét sétabottal méri.

Ugy gondoltam, hogy a történet kétségbeesetten furcsa, azt pedig nem is sejtettem, hogy némileg ferde erkölcsi tény egy ilyennek közlése.

Meg voltam elégedve ezzel az eredménynyel és körülnéztem azután, hogy más világokat is hóditsak, miért is azt tettem fel magamban, hogy igen jól cselekszem, ha egy szomszédos város lapjának szerkesztőjét, érdekes módon, megtámadom, egy be nem bizonyitott czudarsággal.

Megcselekedtem, a czikket csufondáros paródia alakjában irtam meg, Sir John Moor czim alatt. Mondhatom erősen maró valami volt.

Aztán két kiváló polgárt gyalázatosan lecsufoltam - nem azért, mintha valamit tettek volna arra, hogy ezt megérdemeljék, hanem azért, mert ugy gondoltam, hogy kötelességem az ujságot élénkké tenni.

Majd szeliden megsimogattam a legujabb idegent, a nap hősét, azt a Quincybeli diszes szabólegényt, a ki vigyorgó első rangu piperkőcz volt és a legrikitóbban öltözködött az egész országban.

Minden héten egy költeményt irt az «ujság» részére az ő legujabb hóditásáról.

Az én hetemre eső zöngeménye «Marihoz H - - lban» czimet viselte, kétségkivül Marira Hannibalban czélzott ezzel.

Mialatt ezt a verset átnéztem, tetőtől-talpig hirtelen megrázkodtam: a humor valódi menykövének tünt fel előttem e közlemény, melyet én kinyomattam, de alája a következő csattanós jegyzetet irtam:

«Kiadjuk ezt a dolgot, most az egyszer, de kivánjuk, hogy Mr. J. Runnels Gordon értse meg világosan, hogy erős természetünk van. És ha ezután értekezni akar h-li barátjaival, válaszszon magának más közvetitőt, nem pedig ez ujság hasábjait.»

A lap megjelent és én soha sem láttam nehány aprósággal akkora figyelmet ébreszteni, mint a hogy az én enyelgő tréfáim tették.

Mindenekelőtt a Hannibali Ujság keresetté vált - azelőtt semmiféle száma sem tett ilyen tapasztalatot.

Higgins töltött kétcsövü fegyverrel toppant be, kora délelőtt. Mikor látta, hogy egy gyermek volt az (igy nevezett engem), a ki neki ezt a gyötrelmet okozta, megragadta fülemet és tovább ment; de ebből a helyzetből jónak látta még azon éjjel eltávozni a városból.

A szabó ludtollával és posztónyiró-ollójával jött fel; de nagyon megvetett engem és azon éjszakán déli vidékre utazott el.

A két kigunyolt polgár sajtópörrel fenyegetődzött s aztán csekélységemre felbőszülve távozott.

A vidéki szerkesztő másnap borzasztó harczibárddal rohant be, vért akarván inni bosszuból, de aztán azzal végezte, hogy megbocsátott nekem és lehivott a gyógyszertárba, hogy öntsünk le minden haragot egy barátságos pohár «giliszta elleni szer»-rel.

Nagybátyám nagyon haragudott, mikor hazaérkezett, a mi azt hiszem, méltánytalan volt tőle, tekintetbe véve azt a rohamos lendületet, melyet én az ujságnak kölcsönöztem és tekintetbe véve azt, hogy e cselekedetemért a hálának kellett volna lelkében tulnyomóan uralkodnia; annál is inkább, mert ez alkalommal oly csodálatosan megmenekült a felkonczoltatástól, a sajtópertől és a lelövetéstől.

Hanem aztán megengesztelődött, mikor megnézte a számadásokat és azt látta, hogy páratlan számban: harminczhárom uj előfizetőt könyveltem be és veteményt mutattam neki, káposztát, burgonyát, paszulyt, piaczról megmaradt répát, annyit, hogy családjának két évre elég volt.

Minthogy, a törvény egyenlő jogot biztosit mindenkinek, a függetlenségi nyilatkozat alapján; és

Minthogy, törvényeink szerint, bármely polgár elmebeli munkája irodalmi eredményének tulajdonjoga negyvenkét évi időtartamra van megállapitva; és

Minthogy, negyvenkét év nagyon is helyes és igazságos, ezenkivül elég hosszu időnek látjuk valamely tulajdon birtoklására:

Tehát, a kérvényezőnek csupán ez ország java feküdvén szivén, alázatosan kéri, hogy «egyenlő jogok»-ban és igazságban és egyenlő bánásmódban részesittessenek az összes polgárok, és minden birtoklás joga, a földbirtokét is belevéve, a negyvenkét esztendei jótékony határidőre korlátoztassék. Akkor aztán minden ember áldani fogja az önök tisztelt személyét és boldog lesz. A mit örökké kér a kérvényező:

Annak, hogy könyvek tulajdonjogát negyvenkét esztendő időre korlátolták, kedves képtelensége főleg abból tünik ki, hogy tényleg nagyon kevés ember könyve él negyvenkét évig, vagy akár fél ennyi ideig és igy azért, hogy száz esztendő mulva czudar hasznot lehessen szerezni egy Scott, Burns, vagy Milton örökösein, a «nagy» köztársaság törvényhozói beleegyeztek abba, hogy ez a szegény kis tolvaj törvény bejusson a törvénykönyvekbe. Hasonló dolog ahoz, mintha egy császár ki akarná rabolni a főniksz fészkét és e czélból megvárná a szükséges évszázadot arra, hogy alkalomhoz jusson.

- Levél, abból az alkalomból, hogy szerzőt egy baromfi-tenyésztő társaság
tiszteletbeli tagjául választotta. -

Valóban, kora ifjuságom óta különös érdeklődéssel viseltettem a baromfi-tenyésztés tárgya iránt és igy ez a tagság készséges rokonszenvet kelt keblemben.

Már, mint iskolás fiunak, a baromfi-tenyésztés tanulmányom tárgyát képezte és minden önhittség nélkül mondhatom, hogy tizenkét éves koromban ismertem a csirkék tenyésztésének összes legjobb és leggyorsabb módjait; elkezdve attól a tenyésztéstől, hogy égő gyufákat tartottam ketreczeikben csőrük alá, vagy fagyos éjszakákon melegitő deszka végét dugván lábaik közé, leemeltem őket a keritésről.

Abban az időben, husz éves koromban, határozottan állitom, a földön köröskörül senki sem tenyésztett több tyukot mint én.

Az igazi csirkék nemsokára ismerték tehetségemet. Mindkét nem ifjusága abban hagyta a földnek férgekért való kaparását és vén kakasok «ottmaradhatás iránti kérést» kukorikoltak, mikor feléjük haladtam.

Oly nagy jártasságom volt a szárnyasok tenyésztésében, hogy azt hiszem, nehány utasitás tőlem, hasznára válhatik a társaságnak.

Az a két módszer, melyet én mindig használtam, igen egyszerü és csupán a legközönségesebb fajtáju baromfiakkal szemben használandó, az egyik nyáron, a másik télen.

Az egyik az, hogy elindulsz kifelé valamelyik barátoddal tizenegy óra tájban, nyári éjszakán (nem később, mert az Egyesült államok némelyikében, különösen Californiában és Oregonban a kakasok pontban éjfélkor mindig felébrednek és kukorékolnak tiztől harmincz perczig, ahoz képest, hogy tapasztalatuk szerint mennyire könnyen, vagy nehezen tudnak felkölteni) és barátod zsákot viszen magával.

Mikor elérkeztetek a tyukketreczhez (a szomszédotokéhoz, nem a tietekhez), te gyufát gyujtasz és egyik-másik baromfi csőre alá tartod, mig késznek nem mutatkoznak belemenni abba a tarisznyába a nélkül, hogy bármiféle lármát csapna.

Azután hazamégy, vagy magaddal hozván a zsákot, vagy hátrahagyván, a mint a körülmények sugallják.

N. B. Én észleltem olyan időt, mikor helyes és szükséges volt a zsákot hátrahagyni és jelentékeny gyorsasággal tovasétálni, anélkül, hogy bármi szó tétetett volna arra nézve, hogy hova küldjék utánunk azt a tarisznyát.

A másik emlitett baromfi-tenyésztési mód alkalmazása esetén, barátod egy fedett edényt hoz magával, melyben izzó faszén van, te pedig hosszu vékony léczdarabot viszesz.

Elérkezvén a fa alá, kerités mellé, avagy tyukketreczhez (a tietekhez, ha bolondok vagytok,) melegitsd meg a karód végét barátod fazakának tüzénél, aztán emeld fel a karót és ügyesen csusztasd valamelyik alvó csirke lábai alá.

Ha vágyaid tárgya igazlelkü csirke, akkor okvetlen egy-két álmos kotyogással köszönetét fogja kifejezni, aztán fellép és szállást vesz a léczdarabon, ilyen módon kézzelfoghatólag büntársa levén még a tett előtt saját gyilkosságának, mi által sulyos kérdést támaszt a lelkedben, a mint egykor a Blackstone szivében támadt, hogy vajjon nem követ-e el másod sorban igazán és előre eltökélt szándékkal öngyilkosságot?

(Te azonban e törvényes megkülönböztetés felett később tanakodjál - ne akkor.)

Ha szép, nagy, szamárhangu Shanghai-kakast akarsz tenyészteni, tedd azt egy hurokkal, mintha épen bikára volna szükséged. Azért tégy igy, mert a kakast meg kell fojtani, egészen, alaposan megfojtani. Ez az egyetlen jó és biztos mód, mert valahányszor ő emlitést tesz valamely anyagról, mely iránt szivélyes részvéttel viseltetik, száz esetben kilenczvenkilenczszer megvan a valószinüség, hogy biztositja maga iránt másvalakinek azonnal való figyelmét, akár éjjel, akár nappal.

Rendes ára harmincz dollár, de nem ritkaság, hogy ötvenet is fizetnek egy példányért.

Sőt a tojásai is megérnek darabonként egy, másfél dollárt és mégis annyira egészségtelenek, hogy a városi orvos ritkán, csaknem soha sem rendel ilyen fajtákat a városi szegények ápolóházába.

Mégis én egy időben egyszer-kétszer egy tuczatnál többet szereztem meg magamnak belőle ingyen, a hold homályában.

Legjobb módszer a «Black-Spanish»-baromfi tenyésztésére az, ha elmégy késő este és ketreczestől együtt elviszed.

Az észszerü oka ennek, hogy miért ajánlom e módszert, az, hogy miután ezek a szárnyasok nagyon drágák, tulajdonosaik nem engedik meg, hogy a ketreczen kivül szerte-széjjel legyenek, hanem beteszik őket jó erős, tüzmentes és tüzálló ketreczbe, melyet éjjelre mindig a konyhában helyeznek el.

Mindazonáltal a konyha körül rendesen sok mindenféle apró tárgy van, ugy, hogy ha felsülsz a ketreczczel, rendesen valami mást hozhatsz onnan el. Én egy éjjel takaros kis aczél-egérfogót hoztam el, megért kilenczven czentet.

De mi czélja van annak, hogy én kiöntöttem egész lelki erőmet e tárgyban?

Megmutattam a Nyugati New-Yorki Baromfi Társaságnak, hogy kebelébe olyan valakit fogadott fel, a ki egy- s másban nem tavaszi csirke, hanem olyan férfiu, a ki a baromfiak kora körül mindent ért és tenyésztésük leghathatósabb módjainak legtöbbjében ép annyira magas fokon áll, mint maga a társaság elnöke.

Köszönetet mondok ama gentlemeneknek azért, hogy tiszteletbeli tagnak választotta meg.

Mindig készen állok és szivesen adom bizonyságát jó érzéseimnek, akár tettekben is, mint e gyorsan papirra tett rövid utasításokban és tanácsban.

Ha bármikor baromfi-tenyésztésre akarnának menni, hivjanak csak engem, ugy tizenegy óra után este és én haladéktalanul rendelkezésükre állok.