GYALUI FARKAS: A RÉGI JÓ VILÁGBÓL

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN 978-963-417-597-1 (online)
MEK-25050

Felolvasta szerző az iparos segédmunkások szórakoztatására a kolozsvári ker.
és iparkamara által Kolozsvárt rendezett ingyenes előadások sorozatában.

Együtt ültünk Károly barátommal, olvasgattunk, majd beszélgettünk, vitatkozva erről arról. Rákerűlt a sor Kolozsvárra és multjára.

- Jobb volt régen, a régi jó világban, sóhajtá Károly s azzal elbúcsuzott és távozott.

- Mindig elégedetlenek vagytok, emberek, szólt szelid szemrehányással és szemei jóságosan ragyogtak.

- Engedelmet kérek, Uram, szóltam az ismeretlenhez, de igazunk van. A jelen sivár, csak a mult dicső. Boldogok lehettek azok, a kik a fényes, mult századokban éltek. Sajnálom, hogy mi is nem kétszáz esztendővel előbb éltünk... abban a kedves, romantikus világban... Miért nem élek én is kétszáz év előtt... hogy sajnálom azt a régi, jó világot, miért is mult el!

- Ugy? szólt az öreg különös hangon és aztán egyet intett kezével. Káprázat fogott el, az öreg férfi alakja elmosódott, mintha köd foszlott volna szét, minden eltűnt a szemem elől, pár pillanatig eszméletem elhagyott...

Mikor fölocsúdtam kábulatomból, akkor kezdtem igazán hinni, hogy álmodom. Nem Kolozsvártt találtam magam, hanem valami idegen faluhelyen, az utczán. Este volt, sűrű sötétség mindenütt.

- No, ez különös, gondoltam magamban. Négyszögü téren voltam és a homályon át is láttam, hogy a tér közepén egy templom állott. Ám mindenütt apró házakat láttam, járónak, kövezetnek nyoma sem volt, lámpa sehol sem égett.

- Rossz álom, szóltam magamban, de hiában, annyira éreztem a levegő frisseségét, az utczát, a valóságot, hogy be kellett látnom, hogy itt álomról szó sincsen. Nagyot csíptem a karomon, fájt biz az.

E pillanatban az utczán nagy kézilámpásfélével, melynek azonban üvegei nem voltak és gyertya helyett valami szurokszagu rúd égett benne, két alak közeledett felém. Az egyik nemes tartással, oldalán karddal, sárga csizmákban, hosszu fekete zsinóros kabátban, szóval régi ruhákban, a milyeneket a szinpadon látunk a régi magyar darabokban, a másik darócz ruhában, sarukban.

A lámpa-vivő szolga, ki egyik kezében régi alabárdot tartott, mikor hozzám ért, meghökkenve nézett reám, visszatántorodott, gazdája, ki valamivel utána lépdelt, szintén bámulva, csodálkozva nézett rám, épen ugy, mint a hogy én reájuk.

- Hol? Kolozsvár szabad királyi városában, nem messze a tordai várkaputól.

- Ejh, ha kegyelmed idegen is, tudni fogja, hogy Kolozsvárt fal veszi körül s a várfalnak kapui vannak.

- Messziről jött kegyelmed? És mi hozta ide? Hova szállt? Meddig lészen nálunk mutatása?

- A külmonostor-utczában lakom, haza szeretnék jutni, azt hiszem, rosszul lettem.

- A külmonostor-utczában! Ah, hiszen már este van, a monostori kapu zárva van és ha nincs certifikátuma a várkommendánstól, ki nem engedik. Hanem tartson velem. Csanády István a nevem. Nemes Kolozsvár város magisztratusának nótáriusa vagyok. Ép most a czéhek nagy lakomája lészen. Gyülést tartottak bajaik miatt, most aztán a nemes csizmadia czéh házában együttesen potust rendeznek, egy kis áldomást, melyen, elhiheti, kegyelmedet is - idegen utas ember, szivesen látják. Látom messze világokból jöhet.

Nem tudtam válaszolni a bámulattól és rémülettől. Mi történhetett velem? Őrült vagyok-e? Vagy álmodom? De hiszen nem álmodom.

Szótlanúl ballagtam Csanády mellett, a ki magát Kolozsvár nótáriusának mondta. Az előttünk haladó szolga fáklyájának fénye apró zsindelyfedeles házakat világitott be. Egyszerre egy csoportot láttam közeledni. Nagy, medvebőrös sapkáju katonákat vállukra vetett muskétákkal. Mi ez?

Elérkeztünk a csizmadia czéh házához, egyszerü nagy földszintes ház. Egy nagy terembe mentünk be, hol egész sereg különös alakot láttam. A szoba mennyezete gerendákból állott. Az asztalon fáklyaféle gyertyák égtek. Köröskörül komoly, nagy bajuszos alakok, mind zsinóros magyar ruhában. Az asztalon egyszerű czintányérok, fakupák csak a főhelyen egy ezüst serleg. A lakoma már folyt. Kisérőm a főhelyen ülő férfiuhoz ment és igy szólt:

- Pardon, grácia fejemnek, hogy elkéstem, de vendéget hoztam. Egy idegen hazánkfia, ki úgy látszik, messze földről jön ide s kit egyelőre a nemes czéh herbergjébe kell fogadniok, mert lekésett a kapuról.

- Szivesen látjuk, tessék velünk tartani, szólt az asztalfőn ülő, ki nem volt más, mint a csizmadiák czéhmestere és most elnökölt a vacsorán, melyen az összes czéhek képviselői résztvettek.

Csanády mellé kerűltem, a nótárius mellé, aki most, hogy valamivel jobb világosság volt, még nagyobb bámulattal nézegetett. Az egész társaság meglepetten nézett reám. Fiatal emberek, nyilván új mesterlegények szolgáltak föl a vacsorán és fapohárba bort töltöttek nekem, czintányéron pedig párolgó sültet hoztak be.

- Nem, feleltem, hát ön nem tudná, hogy mi az ujság? A napilap? Mit olvas hát mindennap? kérdeztem tőle bosszusan.

- Először is a bibliát, felelte, aztán megnézem a kalendáriumot, melyet Neubart a hires astronomus csinált és a Tótfalusi Kis Miklós officinájában imprimálódott. Ujság még egy szép könyv, a Beniczky Péter magyar ritmusai, melyek most jelentek meg. Néha aztán a Páriz-Pápai doktori munkáját, a Pax Corporist olvasom, melyben az ember nyavalyái oly szépen vagynak traktálva.

- De az égre, hiszen ez régi munka, ki olvassa már mindennap az ily avult dolgokat?

- Most, felelte Csanády ünnepélyesen, az úrnak 1600 után valóst következő 97-ik esztendejében.

A rémület fogott el. 1697-ben. Tehát egyszerre két századdal előbb jutottam. Nem volt időm sokat gondolkodni, jobb felől ülő szomszédom bemutatta magát; a szücsök céhmestere volt. Koczintottunk. Ámde én ismét a nótáriushoz fordultam:

- Ki uralkodik most hát és milyen állapotok vannak itt, az úrnak ebben az esztendejében?

- Látszik, hogy idegen s hogy messze földről jött kegyelmed, de azt már nem hiszem, hogy ne tudná, a mit kérdez. Hallani akarja tőlem? Legyen hát. Most Leopoldus császár uralkodik, e néven az első, akit Erdély a fogarasi országgyülésen védurának fogadott. I. Apafi Mihály fejedelmünk elhalálozván: I. Lipót császár mint magyar király, II-ik Apafitól elfoglalta Erdélyt, őt magát pedig Bécsbe vitette, jóformán rabúl. Erdélyország rendei hűséget esküdtek Leopoldnak, sőt Kolozsvár minden polgára megtette ezt. Városnegyedenként tették le, most öt éve, 1692-ben, a hűségi esküt, egy evégre készült hódolati iratot hordoztak házról házra, ennek lapjain minden polgár aláirta nevét és pecsétjével erősitette meg névaláirását. Kolozsvárt most császári katonaság tartja elfoglalva, a várparancsnok alatt áll. Igaz, hogy 1691-ben, mikor ismét tatárok jöttek Kolozsvár ellen, a német katonaság nem engedte be őket a városba, de a polgárság nélkül nem védhette volna meg a várost; hej sok jó czivisünk hulla el a várfalak előtt. És mégis, a német katonák zsarolnak, erőszakoskodnak. Szomorú a mi életünk. Csupa hadi sarcz, pusztitás, erőszakoskodás. Pénzünk, az sokféle, de kevés!

A nótárius oldalán függő tarsolyába nyúlt, egy bőrzacskót vett elő s annak tartalmát tenyerére ürité, a nagy zajban, kések kanalak csörömpölésében (villát nem is láttam) mindenki szomszédjával lévén elfoglalva, senki sem ügyelt reánk. Szomszédom, a nótárius, elém öntötte a tarsoly tartalmát. Egész sereg ezüst, réz és arany pénz volt.

- Látja Domine, szólt hozzám, a hánya annyi féle, össze vagyunk gabalyodva a sokféle pénz miatt. Itt van az oláh zlott, ez itt leoninus tallér, itt van burgundiai tallér, itt egy márjás, mely 17 krajczár, itt egy-egy lüneburgi, raguzai és bajor öt garasos, de ezeket nem szabad elfogadni, hanem hát azért sok járja. Itt van lengyel susták, ez itt császári garas, ez egy török para, ez lengyel poltura, ez egy oláh pénz, az ott XIV. Lajos franczia talléra, ezek török tallérok, itt egy raguzai muriton, ez itt egy becsületes körmöczi arany, a melyik éppen annyit ér, mint ez a másik, egy szép, teljes velenczei arany. Ezek az aprók pedig dénárok azaz félkrajczárok, melyeket a kolozsvári pénzverő házban csináltak. Ezért mondtam, sokféle pénz, az ember azt se tudja, hol a feje, mindenki megcsalhatja ezzel a zűrzavarral. A gubernátor, mert már guberniumot, azaz kormányszéket csinált a császár, a gubernátor gróf Bánffy György, akit főkapitánynak hivnak, de azért gubernátor, derék jó ember, egész leirást adott ki, hadd legyen meg rendeletben, hogy ebben a keserves, zavaros világban mit csináljunk a pénzekkel, hogy s mint számitsuk.

- Bizony igy van ez, mondá sugva a nótárius. Pénzünk sincs, sőt a vallásunkat is bántják. A tordai országgyűlés több mint száz esztendeje kimondta, hogy Erdélyben minden ember a vallását szabadon gyakorolhatja. Hanem hát nem azért van Kolonics kardinális a császár mellett! Most a jezsuiták lesznek Erdélyben az urak és tüzzel-vassal terjesztik a katholikus vallást. Magam is katholikus ember vagyok, de nem nézi el a lelkem, hogy hogy erőszakoskodnak. Az óvári reformatum templomot elvették a reformátusoktól, a mellette való szép kollegiumot a szegény unitáriusoktól erővel elvették... és még sok-sok más erőszakosság! Hej, mi lett az erdélyi fejedelemségből. A katonaság itt az úr! Ő dirigál a templomokban is. A várparancsnok nem csak hogy azokat az adókat szedeti föl, a melyeket az országgyülés megszavazott hanem maga extra ajándékokat követel, ujévi ajándékul kedveskedést kiván, amit discretiónak hiv. Uj évben viaszgyertya czimen 35 frtot, bor czimen discrétió gyanánt 25 frtot, neve napján 15 frtot, szüretkor borpénzt, télen nyáron gyertyapénzt, aztán tolmács-pénzt, mert csak németül tud, zabot a lovainak, naponta 6 krajczárt a szolgálójának. De nem csak ezt teszi, házbért is követel és a mészárosoktól ökörnyelv megváltásul évenként 50 frtot vesz, külön vámot szed a deszkás szekerektől, a város törvényes vámján kivül és mert nála vannak a város kulcsai, ő adja az útleveleket minden átmenőnek pénzért, ezt a jövedelmet pedig a várostól vette el. Nyúznak, zsarolnak minket, a polgárság már oda van.

- Látja uram, a borról jut eszembe, tudja-e, hogy még a mi ugynevezett országgyülésünk is bajt hoz reánk. A tavalyi (1696) országgyülés Gyulafehérváron azt végezte, hogy szabad legyen Kolozsvárra idegen bort hozni.

Az asztalfőn ülő czéhmester is meghallotta e szavakat és haragosan szólt felém:

- Igen, ez mizerabilis árulás! Az összes kolozsvári polgárság jövedelem-forrása, mely igen jelentékeny, a szőlőbirtoka és Kolozsvár városa - igazat adtok ebben mind atyámfiai - régi dicső fejedelmeitől kapta kiváltságos jussát arra, hogy e város területén csak kolozsvári bort lehessen árulni. Ide bort behozni csak pinczében tartás végett volt szabad, most az országgyűlés megengedi, hogy tönkre tegyék a polgárságot az idegen borral.

- Injuria! kiáltották sokan, egyik pedig az asztalra csapott öklével. A czéhmester komolyan ránézett s igy szólt feléje:

- Kövesse meg magát az úr! Czéhlakomán az asztalra csapott, ezért tiz dénár büntetést fizet a czéh ládájába.

- Hanem hát meg fog ez változni. Mi megbiztuk a város két követét, hogy az országgyűlésen protestáljon e törvény ellen. Hiszen tudom, hogy ez is német machináczió.

- A két követ - sugta nekem szomszédom, a nótárius - Bényei Gergely és az én nagybátyám Csanády István. Nagybátyámtól tudom, hogy az itélőmester előtt mindketten tiltakoztak már. Lesz-e foganatja, a jó isten tudja.

- Nyirő szabómester akar mulattatni - szólt a mellettem ülő szőcs czéhmester Az diákos ember, sok vig dolgot tud.

- Látom, vidám beszédre akar kegyelmed térni. Nyirő uram. Jól van, megengedem, hadd legyen egy kis vigasságunk is a lakománkon, van úgyis elég bánat rajtunk. Mondja hát el a mondókáját, hanem aztán rátérünk a komoly referátumokra.

Milyen jó kedvü volt a társaság, mennyit kaczagtak ezen a versen, melyet én hallottam valahol vagy olvastam ismertetését, mint egy réges-régi vidám versét.

- A vigasságból elég volt. Most kérjük a nemes nemzetes nótárius uramat, beszéljen nekünk arról, hogy mi uj történt a városban.

- Magam csak egyet mondhatok, hogy követeket küldünk föl Bécsbe is, mert már nem birjuk ki a sok rovatalt. A bástyákat kell egyre javítanunk, a kőfalak körül sánczokat hány egész sereg emberünk, ez még mind nem elég a katonának, hús, fa, gyertya kell és mégis Löffelholcz, a császári parancsnok újabb és újabb pénzt kiván. Ezért, meg azért a rettenetes törvényért, mely koldussá tesz bennünket, a császárhoz is küldtünk követeket, akik panaszolják be azt is, hogy a katonák maguk csinálnak törvényeket és azon itélkeznek a törvény s a tanács ellenére. Szombati törvényszéknek nevezik ezt a törvénytelenséget és még olyan vakmerőséget is elkövettek, hogy városi polgárokat halálra itéltek ezen a törvényszéken.

- Reméljük, hogy a császár igazságot szolgáltat. Most pedig kérlek kedves czéhmestertársaim, adjátok elő, hogy mi történt uj a ti tanácskozásaitokban, hadd tudjuk s hadd tanuljon egyik czéh a másiktól. A melyik czéhnél nincs ujabb fölemliteni való, annak atyamestere nem kell, hogy szóljon. Fájdalom, jól tudom, hogy ezekben a borzasztó nehéz időkben minden ipar pang. A csizmadia czéh dolga sem jól megy, hanem azért azt elértük, hogy régi jogainkat megerősitette a császár. A csizmadiáknak szabad a maguk szükségére és munkájára bőrt mindenféle eszközökkel festeni, bőrt is vehetnek szőrösen, talpat is készithetnek szkompiával és cserrel, használhatják is, de nem szabad eladniok sem bőrt, sem talpat, mert ezzel a timárokat kárositanák. Kötelességünk ezenkivül régi törvényeink értelmében munkánkat oly serénységgel gyakorolni, hogy a csizmák készitésében fogyatkozás ne legyen és egy jó férficsizmát 180 pénznél, asszony-embernek valót 130 pénznél feljebb adni nem szabad. Ennél többet most nem mondhatok.

Fölemelkedett most a szőcsök czéhmestere: (ez szomszédom volt, tudtam, hogy ki, de azután a nótárius szomszédom rögtön fülembe sugta, mikor valaki beszélt, hogy ki az.)

- Tudjuk, mondá a szőcsök érdemes atyamestere, hogy a szőcs és mészáros czéh között egyenetlenség támadt a miatt, mert a mészárosok a mesterségük mellett tőzsérkedtek vagyis marhákat vettek és eladtak, a szőcsök pedig a báránybőröket idegeneknek is eladták a vásáron, ugy hogy ezek miatt a marhák, bárányok ára, de a bőrök ára is erősen emelkedett. Ezért a város elhatározta, hogy ezentúl a mészárosoknak tőzsérkedni, ökröt, tehént, disznót, bárányt eladni nem lesz szabad, hanem lássanak azután, hogy mind tehén, mind bárány húsok elég legyen és ára felett ne árulják a húst, mert megbüntetik érte; másnak mint czéhbeli szőcsnek ne adják el a bőröket, de viszont a szőcsök éljenek a mészárosokkal jó viszonyban, ne vigyék ki a bőröket az országból és kivitelre idegeneknek ne adják.

- Mi legutóbb azt a végzést hoztuk, hogy a mely ifju czéhbe akar állani, tartozik vendégséget adni.

- Jelentem, mondá, hogy nemes Teleki Ferencz uram, aki Kolozsvár város főbirája volt, most, hogy más lett a főbiró, ismét visszaállott a czéhbe és dolgozni fog mint szabómester.

- Fájdalom, fájdalom, mondá, az idén leégett a czéh háza, elégett a czéh minden levele és kiváltsága. Nem maradt, csak két ezüst poharunk. A czéh szokta kiosztani a fát a mestereknek s a kiosztásról könyvet vezet, ez a könyv is elégett az idén. Most legutóbb azt határoztuk, hogy azok a legények, akik a czéh ellen szegülnek, régi szokás és törvény szerint, lapáttal jól megveressenek!

- Mi az árulásdíjat a főtéri áruszinünkben leszállittattuk 9 frtra. Nehéz így is kikeresni. A legénynek nálunk is, mielőtt felszabadúl remeket kell késziteni, ezután még szigorúbbak leszünk, legutóbb is Persiai Márton deákot, aki a remekét hibásan csinálta, 3 frtra büntettük.

- Hát van Kolozsvártt posztócsináló is? kérdeztem bámulattal a nótáriust.

- Van vagy húsz, mondá a nótárius, hiszen a kolozsvári posztó hires, de már az ő mesterségük se jól megy!

- Elhatároztuk, hogy mint a többi czéheknél is, egy évben szász, egy évben magyar legyen a czéhmester. Aztán legyen két látómester, kik vigyázzanak, hogy a posztó a régi szélességben készüljön. Mindenféle posztót erdélyi módra csináljanak, zöldre fessék s mig a látómester a rámán meg nem nézte és a város és czéh pecsétét rá nem jegyezte, csak egy singet is belőle el ne adjon; ha rajta érik, a posztó mind oda vesszen. A hadseregbeli németeknek senki munkát ne merjen adni és minden mester szőjje bele nevét az általa készitett posztóba. Ha a posztó rossz, a látómesterek eldobják.

- Bölcsen gondoskodtatok, nemes czéhek, a szabályaitokról. Nem is rajtunk mult s nem szorgalmunkon, hogy kincses Kolozsvárnak mármost is csak a neve kincses és kivéve a nyomtató műhelyeket, melyekből sok szép és drága uj könyv kerül ki, minden iparunk, kereskedésünk pang. A város elszegényedett, hogyne, hiszen elvették tőlünk a harminczadot, melyért mi 41000 forintot fizettünk. 1655-ben 800 házunkat égették föl az ellenségek mordály égető hóhérjai; 1658-ban a török-tatár-oláh-kozák csordáknak 69,463 frtot fizettünk többnyire aranyban; 1660-ban Szeydi basának 108,000 forintot, 1661-ben a tatár kánnak 90,000 frtot. Kemény János német segély seregeit harmadfél évig tartottuk és most mindenünket, életünket, vérünket veszi el a katonaság...

- Polgárok, barátim, szóltam, miért türjük ezt tovább! Ezt a sok bajt a világ valamennyi ujságjában le kell irni, aztán tartsunk népgyűléseket s a képviselőházban interpelláljanak. Fogjunk fegyvert. Küldjünk elébb táviratot ő Felségének is, hadd tudja meg, mit mivelnek itt. Aztán, mondom, fegyverre, hát ezért küzdöttek apáink 48-ban, hogy igy legyünk!?

- Mit beszél kegyelmed?! Őrültség szállta-e meg? Nem értek beszédéből sokat, de amit értek, az is elég, hogy a katonaság parancsnoka lelövesse, ha megtudja.

E perczben künn moraj, dulakodás zaja hallszott, a következő pillanatban egy háromszögletü kalapos tiszt rohant be a belökött ajtón, kivont karddal, utánna katonák nyomultak be fegyveresen. A tiszt rám mutatott kardjával:

- Lázitott, szólt a tiszt és ismét intett, a katonák nekem rohantak, a czéhmesterek felugráltak helyükről s kiakartak szabaditani, a nótárius megfogott engem s dulakodott miattam, de az idegen tiszt kardjával a fejére csapott. A vér elöntötte. Engem pedig az utczára hurczoltak, ott egy csapat katona fogott közre. Gyorsan egy kaszárnya-féle épületbe vittek, ahol egyik teremben lobogó fáklyákat tartó katonák mellett aranypaszomántos zord tiszt állott.

- Kommendáns ur! - szólt hozzá a tiszt. Itt hozzák az idegent, csakugyan lázitó beszédet tartott, kihallszott az utczára is. Lázitott ellenünk, a császár ellen!

- Tagadom, hogy lázitottam volna. Jogom volt szólni, hát nincs szólás-szabadság?

- Haha! kaczagott föl a parancsnok! És ezzel intett a tisztnek. Hat muskétás vigye az udvarra, ott várja már a tábori pap. Egy imát elmondhat, aztán le kell lőni.

Kivittek az udvarra, ott állott lelkész-palástban az az öreg, kinek rejtélyes alakjával találkoztam, mikor hirtelen előttem termett. Valami földöntúli fény áradt ki szeméből, mintha maga az idők istene, a vén Kronosz lett volna, vagy talán valamelyik ujabb szent, nem tudom. Szelid szemrehányással szólt hozzám:

- Nos, hát a régi jó világ kellett neked? Lásd, elégedetlen voltál sorsoddal, szidtad a jelenkort, én, a kor szelleme most a multba helyeztelek vissza, láttad a multak szenvedéseit s most neked is lakolnod kell elégedetlenségedért.

A katonák elvittek előle s egyikök bekötötte szememet, de előbb még láttam a hat muskétást, amint az égő kanóczot töltött fegyverük puskaporos serpenyői előtt tartották.

Egy dörrenés... s a következő pillanatban ijedten ugrottam föl a karosszékemből. Szobámban voltam. Az ablakhoz rohantam s kinyitottam: békés közönség sétált ezrével a főtéren, melyet fényesre világitottak a gázlámpák s egyik gyönyörű palota fényes, villámos gömbjei békében, nyugalomban... Mégis csak jobb a mi felvilágosodott századunkban! gondoltam magamban, megkönnyebbűlten.