GÁBOR ANDOR: BUTA A FELESÉGEM ÉS EGYÉB BOLONDSÁGOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN 978-963-417-633-6 (online)
MEK-25381

Engedj leülnöm ebben a te kis magános, kedves, legényes otthonodban. Hadd zihálom magam szabadon, hadd ne kelljen félnem egy pillanatig se a veszedelemtől, az öleléstől, a csóktól, hadd ne kelljen egy néhány percig édes arcot vágnom és belehazudnom ebbe a drága, tiszta levegőbe. Ó, te bölcsek bölcse, édes barátom, téged, ha fiatal vagy többre becsüllek minden öreg német filozófusnál, mert azok könyvbe filozofáltak, te pedig az eleven életet rendezed be okosan. A magad életét, persze sajnos, én az enyémet nem bocsátom rendelkezésedre és az most szalad, szalad lefelé, mint egy... mint egy - tobbogán.

Nem találok találóbb hasonlatot. Tudod, mi az a tobbogán? Nem, ugy-e? Én a milánói kiállitáson láttam. Egy magas toronyból, meredek lejtőn, sineken, rohan alá egy kerekes csónak. Odalenn egy vizmedence várja, alig néhány fürdőkádnyi viz. A csónak belerohan, a viz hatalmas hullámot vág, de semmi baj nem történik, csak a csónakban ülők lesznek egy kicsit nedvesek a fölcsapó viztaréjtól. Ez már igy van kiszámitva. Ez a tobbogán. Mikor benne ültem és azóta is sokszor, fölmerült bennem a kérdés: hátha egyetlen csavarja kikeshed ennek a bolondságnak? Hátha valami szögben megakad itt fenn a csónak és mi, a nekilóditott test buta tehetetlenségével gördülünk alá az emeletnyi magasságokból? Hátha nekivágódik a korlátnak? Hátha örökre belecsap abba a kis vizbe, amely mégis csak elég egy-két ember megfojtására? Hátha... És még száz ilyen hátha. S ugyanakkor azt kérdeztem magamtól: mi az ördögnek ültem föl erre a gyerekségre, mikor amugy is ösmerem, hiszem és vallom a természettudománynak azokat a törvényeit, amelyeken ez alapszik. Minek bizonyittassam be őket az én pénzemért és az én bőrömön? De azért mégis fölültem...

Én édes barátom, ilyen az én életem és igy cselekszem mindenben. Mindent előre sejtek, de azért mindenbe belemegyek; én vagyok a tobbogán-ember. És még jó, ha egy kis hidegviz fürdő árán megmenekülhetek a bajaimból. De például most mit csináljak a házasságommal? Gyerekség volt, meggondolatlanság, de most siralmas és komoly dolog, amelyhez két ember élete van hozzákötve és én érdekesnek és tanulságosnak tartanám, egyrészt, ha a história réges-régi nem lenne, másrészt, ha az egyik élet véletlenül éppen az enyém nem volna.

Hallgass rám, ne légy türelmetlen, s ha unatkozol is, ne ásits a szemembe. Valakinek el kell mondanom az ügyeimet, mert különben szétfesziti a fejemet a sok mondanivaló. Buta a feleségem. Hogy ezt csak most tudom-e? Őszintén szólva: mindazt, amiből ma leszüröm ezt a mondatot, tudtam már akkor, mikor megismerkedtem vele. Tudtam és örültem neki. Ma tudom és gyötör. Annyira gyötör, hogy, ha higgadt, hidegfejü ember nem volnék, őrültségekkel fenyegetőzném. De jól tudom, hogy az ember nem követi el azokat az őrültségeket, amikkel fenyegetőzik. A feleségem lánykorában sem volt okosabb, de nekem tetszett az. Egy óra hosszat voltam vele együtt napjában és kiszabadulva a velem egy szinvonalu férfiak közül, ez az egy óra valóságos szellemi oázis volt számomra. Most nyolc óra hosszat kell együtt lennem vele és ez az örökös egyforma oázis most már sivárabb minden sivatagnál, különösen azért, mert tudom, hogy még negyven, vagy mit tudom én hány esztendeig lesz részem benne. Nem mondhatom a feleségemnek: Édes, légy okosabb; édes, már nem birom a butaságodat. Hogy mondhatnám, mikor ő nem tehet róla. Igazságtalan volnék hozzá, pedig nem szabad annak lennem, mert a feleségem nem oka semminek.

Ő ilyennek született és én ilyenül vettem el. Láttál már aranysárga, pihés, apró, édes libuskákat? Bizonyosan. Gyönyörü kis állatok. Aztán nőnek, elvesztik a pihéiket, el az aranyszinüket. Nagy, tiszta, fehér libák lesznek. Ludak. Ez az én esetem. Szerelemből házasodtam. Ne mondd, hogy nincs szerelem. Ha nem lenne, hogy jutott volna eszembe, hogy a feleségemet elvegyem? Lehet, hogy az emberek ugy beszélik rá magukra, hogy most szerelmesek, hogy most másként éreznek, mint mások, de tény, hogy ez az állapot létrejön s aztán következmények folynak belőle. Szerettem a menyasszonyomat és örültem neki, hogy olyan egyszerü. Ez lelki üdeséget, romlatlanságot jelent, gondoltam magamban, és gondoltam még sok egyéb hiábavalóságot.

A nászutunkon minden a legszebb rendben volt. Mi kell a nászuton? Hogy az asszony szeresse az urát. A feleségem szeretett. Nem érdekelte Róma, Nápoly, a tenger, az Etna. Ezer kilométeren át, oda és vissza, csak engem szeretett. Az ember hiu és tökéletlen - ez is tetszett nekem. Tetszett, hogy a világ minden szépségét láthatná, de csak a szemembe néz. Hogy mit látott benne - a jó isten tudja. Világéletemben sokat tartottam magamra, de hogy a szemem valami különösen látni való volna, azt még a legmerészebb álmaimban sem hittem.

Mikor aztán hazakerültünk, a berendezkedés foglalta el egy ideig a feleségemet. Tett-vett, sürgött-forgott, csinositott, takaritott. Hogy izlése nem volt, nem rovom föl néki, mert az izlést tanulni kell. Honnan tanulta volna? Az apjától, aki számtiszt a minisztériumban és egyebet sem tud, csak szép farkincát rajzolni a 7-es szám alá? Az anyjától, aki egy életen át mást sem csinált, csak fürösztötte, öltöztette a gyerekeit? De aztán elkészült a berendezés és azóta a feleségem csak velem foglalkozik. Ha otthon vagyok, egy szivart el nem szivhatok, egy ujságot el nem olvashatok, mert az ölemben ül egyre és egész szókincse a «szeretsz? nem szeretsz?» körül forog. Négy szót nem váltottunk még egyébről, okos, hétköznapos dologról.

Igazad van, ebben is lehetne szellem, ötlet, változatosság. De nincs. Könyv nélkül tudom a hangját, az akcentusát és minden mozdulatát. Tudom, hogy az első sóhajtása után milyen második következik, tudom, hogy a cirógatás után hogyan fogja megcsókolni a homlokomat. Mindent tudok. Érted? Most, egy évvel az összekelésünk után - mindent. Mi lesz tiz év mulva? Kétségbe kell esnem, ha rágondolok. És valami olyasfélét is láttam, mintha féltékeny volna. Jobban szereti, ha rosszul, hanyagul öltözve kerülök ki az utcára, nehogy szemet vessen rám valaki. Nyájasan ellenőrzi, hogy a hivatalomból mennyi idő alatt érek haza - nehogy valamikép elkalandozzam.

Tegnap aztán csordulatig telt a pohár. Hogy diszitse a lakást, valami viaszfigurákat vett, suszter-inasokat, vagy ilyesmit. Csuf, izléstelen dolgokat. Csak egy fél óráig néztem őket és már annyira megutáltam őket, hogy este kivittem mind a kettőt a cselédszobába, hadd éktelenkedjenek ott, ha már pénzbe kerültek. És reggel, hivatalba menet, kiválasztottam egy gyönyörü miniatür milói Vénuszt. Lágy, fehér márványból volt faragva. Csodaszép. Tarka-barka szalónunkban ez a müvészi meztelenség lett volna az egyetlen pont, amelyen a szemem megpihenhetett volna. Tudod, barátja vagyok a szép mütárgyaknak.

Mire délben hazaértem, a Vénusz otthon volt. De már összetörve. A feleségem ráejtett valamit. Tudom, bizonyosan tudom, hogy féltékenységből tette. Nem akarta, hogy más szép asszonytest legyen a lakásunkban? Még márványból sem. Sirt és ugy tett, mintha sajnálná, de a szeme ragyogott az örömtől és meg volt elégedve magával. És megkérdezte:

Nem feleltem. Kifutottam a konyhába és darabokra törtem a két suszterinast. Ha ezt nem tettem volna, feltétlenül a feleségemet verem meg. S ez rut dolog. Aztán elszaladtam hazulról. Mit csináljak most? Gyülölöm a feleségemet, mert buta. Nem nézhetek rá, nem élhetek együtt vele.

Ó, ha valaki elszeretné ezt az asszonyt! Ha megcsalna! Elkergethetném. De nem csal meg; mellettem fog nyolcvan esztendős korában meghalni. Nem csal meg, mert még ahhoz sincs esze.

Az égbolton keletfelé nagy rózsaszinü felhők usztak s az egész menysátort mintha valami lilás tejjel öntötték volna végig. Pali a városból bandukolt hazafelé; a feje kissé kóválygott; az érettségi bankett, a szónoklatok, a rossz helyek muzsikája, melyeken életében először fordult meg szürke, részben szennyes áradatként kavarogtak emlékezetében. A szmoking alatt gyürött ingmellén egy-egy folt tarkállott: a vörös borral kevert pezsgő foltjai, meg talán étel-foltok: mindegy, Pali szeretett volna megfürödni, mert az utálat fel-felcsapott a melléből és torkát fojtogatta.

Ó, be jó lesz a kis városligeti müvésztanya tiszta szobájában, a hófehér ágyon végignyulni és kipihenni ezt az izgalmas éjszakát! Ha ilyenek az élet élvezetei, akkor csunyák és undoritók. A fasor gesztenyéinek sötétzöld lombjából valami erős illat áradt - aminőt hajnalban lehell magából fü, fa, bokor - s milyen más levegő ez, mint az éjszakai mulatók bóditó illatkeverékei. Pali kigombolta a felöltőjét és ugy lélekzett nagyot, mélyet, egészségeset.

Mikor a kis palota vasrácsa elé ért, megállt, hogy az aluminium-kulcsot mellénye zsebéből előkotorja. Maguk laktak a szecessziós palotácskában, ő és nénje, Margit, a fiatal müvésznő, akit már két esztendeje ünnepelt a közönség s vett körül a hódolók egész serege. De csak bent a szinházban. Pali nem szerette látni, hogy az öltöző körül hogyan settenkednek a nagyurak és az ujságirók, akik mind olyan szemmel néznek az ő nénjére, mint a hogy ő szokott nézni leányokra. És tudta, hogy van abban valami piszkos, valami fehérségpusztitó. De idehaza a legegyszerübb életet élték: Margit tizenegy órakor mindig otthon volt és együtt vacsorázott az öcscsével, és beszélgetett vele mindennapos apróságokról. Hogy ez másként lehetne, arra sohase gondolt Pali.

Kinyitotta a kaput és végigment a virágágyak között, melyekből apró rezeda-csomók küldték fel nehéz illatukat a levegőbe. Pali lehajolt és a gomblyukába tüzött egy szálat. A lépcsőt puha szőnyeg boritotta, mely elfojtotta Pali lépéseinek a hangját. A villamoskörtét nem gyujtotta fel, mert nem akart senkit zavarni.

Amikor éppen kinyitotta a maga szobája ajtaját: egy másik ajtó nyikorgását hallotta fent az emeleten. A nénje hálószobája nyilhatott ki. Talán a szobalány ment be?... De aztán ugy rémlett Palinak, mintha valaki jönne le a lépcsőn. Ki lehet az, ilyenkor hajnalban? Pali a félhomályban visszasuhant a lépcsőház felé.

Egy férfi volt, magas, karcsu alak, cilinderrel a fején. Pali hallott már előkelő tolvajokról és az oszlopos kandaláber mellett lapult meg. S mikor a férfi melléje ért, csendesen megfogta a nyakát és visszarántotta. A cilinder koppanva hullott a lépcső szőnyegtelen szélére.

Pali megösmerte a hangját. A báró volt, akinek a nagy, zöld automobilja minden este ott állt a szinház kis kapujánál. Magával huzta a bárót saját szobája felé. Az nem is ellenkezett, mert félt, hogy zaj támad. Bent a kis diákszobában Pali felcsavarta a villanyt.

- Feleljen, vagy nem tudom mit csinálok - és Pali leakasztotta a falról madárölő Flaubert-puskáját.

- Mondja meg, hogy mit keresett itt! Mit ólálkodott fennt? Hogy jutott be a házba? Nem szégyeli magát? Beszéljen. Gazember.

Pali gyorsan, szinte hadarva beszélt, a vér mindjobban elöntötte a fejét. A báró csak csendesen válaszolt:

És a fiu zavart fejében egyszerre rémületes világosság támadt: ó, hát azok a primadonna-históriák, amiket széltében fecsegnek s amit másokról ő is vigyorgó ábrázattal hallgatott meg: azok az ő nénjére is érvényesek. Pfuj... Hátán végigborzongott az undor, visszagondolt arra a szőke leányra, aki az éjszaka csókolgatta az arcát. És szinte felnyögött fájdalmában, hogy ilyen kapcsolatban kell a nénjére gondolnia.

- Menjen, menjen, hamar! - suttogta a báró felé. - Menjen, mert szétzuzom a fejét.

Aztán eszébe jutott, hogy a kiskapun nem tud kimenni a báró, az asztalra dobta a maga kulcsát, de a báró nem nyult utána.

Pali összehuzódott a nagy borszékben és elébe bámult az ablakon beáradó világosságnak. Aztán felugrott és gyorsan felszaladt az emeletre. Kopogott a nénje ajtaján, de mert választ nem kapott, megpróbálta a kilincset. Az ajtó nem is volt bezárva.

- Mondd, Gitta... - hebegett a fiu, aki most egyszerre ugy érezte, hogy lehetetlen kérdésbe, szóba önteni azt, ami most a lelkében kavarog; hangosan sirva fakadt és kitántorgott a szobából.

Pali pedig visszament a szobájába, lassan lefejtette magáról a ruhát és végigfeküdt az ágyán. Lehetetlennek tartotta, hogy ezekután még éljen, gondolkodjék. Milyen jó is volna igy csendesen meghalni és mikor fel kellene ébredni, tovább törtessen a sok piszok között: nem tudna ébredni. Meghalni, meghalni, azt kellene most...

Mert borzasztó az ami történt, - és egyre tágult látása és gondolkodása köre - olyan sok borzasztó dolog történt már vele ebben a csuf életben... Szerette volna elgondolni, hogy mi, de már nem volt ereje rá; agyában a gondolatfonalak mind kuszábban fonódtak egymásba... Látta anyját a ravatalon, aztán Margitot, felbomlott aranyos hajjal, beesett szemmel, meg ujra azt a másik lányt.

És Pali elaludt és sápadt arcára szinte mosolyt festett az első, majdnem rózsafényü napsugár.

Valami életörömben tobzódó mandulafa szórhatta virágait valahol a kert összeboruló mélyében a tavaszi szélbe. Annak az illata csapott föl az erkélyre, ahol az est szines szürkeségei bizonytalan körvonalu folttá mostak szét két összehajló emberalakot. Egy férfi meg egy asszony beszélgettek az erkélyen.

Az asszony hátravetette fejét a nagy kerti széken, jobban térdére huzta a plédet és halkan mondotta:

- Furcsa; amit mond, azt már mind hallottam, vagy olvastam, ha más szavakkal és más fordulatokkal is, de már mind ismert dolog számomra. És mégis olyan szivesen hallgatom. Őszintén mondom: a szava zenéje ugy simogatja a lelkemet, elringatja a lelkiismeretemet és bolondságokra gondolok...

A férfi cigarettát vett elő. A gyufa lángja egy pillanatra sárgás-piros lángkört rajzolt a sötétbe, Rágyujtott és a füstöt ráfujva a cigaretta parázsló végére, félbeszakitotta az asszonyt:

- Tudom és gyönyörüségem telik benne. Tudom, hogy nem mondok önnek uj dolgokat. Ennek nem is volna értelme. Minden nap és minden embertársunk számára nem találhatunk ki uj mondanivalókat. De nincs is szükség rá. Az élet régi, tizezeresztendős, vagy nem tudom, nem állitják-e régibbnek a tudósok. És a szerelem épp olyan régi, mint az élet és mi mégis előlről kezdjük mind a kettőt. Senkisem utasitotta vissza még egyiket sem, csak azért, mert milliók meg milliók előtte, már éltek vele. S amit mondani lehet a kettőről, az sem ujabb. Ujak csak az emberek, akik elmondják, a hangok, amelyek a szavakat egymás mellé füzik... Vagy tán azok sem ujak?

- Hogy kérdezhet ilyet? Maga és én csak mások vagyunk, mint akik előttünk már voltak? Mi ujak vagyunk.

- Nem bizonyos. Ha elnézem otthon a nagyapám képét, megdöbbenek rajta, mennyire hasonló hozzám. S ha a hangja is ugyanaz volt, ha a gondolatai is ugyanazok voltak, akkor én csak másolata vagyok a nagyapámnak. Egyszerü ismétlődés a természet sorrendjében, amint már talán ő is csak ismétlődés lehetett. Nem lehetünk büszkék sem az érzésünkre, sem a gondolatainkra. Az érzéseink bizonyosan ugyanazok, mint akármelyik ősünk érzései voltak. És gyakran kinosan lep meg, hogy olyan iróknál, akik sohasem olvashatták egymást, akiket századok választanak el egymástól, csaknem azonos szavakkal kifejezett azonos gondolatot látok.

- Hagyja ezt. Csak nem akar meggyőzni arról, hogy most nem is magával beszélek, hanem valamelyik ősével. Beszéljünk magunkról. Magáról meg rólam. A maga hangja tetszik nékem, az muzsikál a fülembe, akár örökölte a hangját valakitől, akár nem...

- Az ember titkolja el, hogyan gondolkodik, ha a gondolkodása sértő másokra.

- Nem kell eltitkolnom, mert ha megmagyarázom, miért gondolkodom igy, maga megért és nem fog haragudni rám. Az őszinteségnek ebben a lágylevegőjü tavaszi környezetben csak enyhe és kedves hatása lehet. Hallgasson meg végig.

- Engem... Ne pattanjon fel és ne tiltakozzék, mert az a tényeken nem változtat. Mért várjam meg, hogy maga jelenti be nékem, hogy szeret, miután már tőlem megtudta, hogy én is szeretem? Annyira uj formákat már megengedhetünk magunknak, hogy én egyszerüen megállapithassam: maga szeret engem. Hiszen maga bizonyára épp ugy megállapitotta rólam, hogy én is szeretem.

- Ezt is tudtam. És nem volt nehéz megtudnom. Látta, hogy foglalkozom önnel és szivesen teszem ezt és tudhatta, hogy ez nem cél nélkül való. Az időnket és hangunkat nem szórjuk el hiába. Ebből megtudhatta, hogy szeretem. S én is könnyen fölfedezhettem, hogy szeret. És ezután semmi sem következik.

- Semmi. Holnap, vagy holnapután továbbutazom, egy másik tavaszi üdülőhelyre, ahol az élet kellemes és ahol szép asszonyok vannak.

- Nem vagyok az. Csak a nyugalmat, szeretem. Van a véremben valami, vagy nagyon sok is, abból a hatalmas spanyol alakéból, akit mondák szines felhője fon körül, de aki feltétlenül élt valahol, valamikor, mert ilyen férfiak mindig vannak. De én az uj Don Juan vagyok, nem a régifajta, a viharos életü, aki egy országon rohan át és leszaggatja az összes bimbózó vagy nyiló virágokat. Don Juan kurtaéletü volt, én hosszuéletü leszek, mert az életet csak egyszer, egyetlenegyszer kapja ajándékba az ember.

Én megyek előre a magam utján, megállok a virágszálaknál és tudomásul veszem, hogy ez is leszakitható, az is leszakitható, amaz is, sok, sok, egymásután. De nem nyulok hozzájuk, mert tragikus természet nem vagyok. Don Juan egy márványszobrot is meg mert hivni vacsorára, miután a szobor leányát megcsalta. Én egy eleven férjet is csak akkor hivok meg vacsorára, ha tiszta lelkiösmerettel tehetem. A szobor megölte Don Juant s az élő férjek mennyivel veszedelmesebbek a mozdulatlan márványoknál?

- Szó sincs róla. Csak okos és praktikus. A középkor nőhóditója felszedhette a sátorfáját és nyomtalanul eltünhetett mindenünnen. Ma már expresszvonat, táviró és telefon van. Azonfelül ami a legfontosabb: kurlista. Nem lehet eltünni s az ember nem szórhatja tele fél Európát leszakitott virágokkal büntetlenül. A hires spanyol halála után a pokolba került. Én már a földet félig pokollá változtatnám, ha mindvégig az ő nyomában járnék. Gyönyörü városok, világszép helyek volnának, ahová el nem mehetnék a virágok miatt, a letépett virágok miatt, akik boszuállók. Igy csendesen elmondom minden asszonynak, hogy szeretem s aztán mehetek tovább. S ha jövőre találkozom önnel, harag nélkül fog rám mosolyogni és egy kedves emléke leszek. Amugy: gyülölne és a vesztemre törne.

- Nem valószinü. Hogy az élete fonalához nem nyultam: ezért senki sem kér elégtételt. Csak az összebogozott helyzetek kiáltanak elintézés meg tragédia után.

- Nem vagyok az. Sokszor magam is fölvetettem ezt a kérdést. De megnyugodhattam benne, hogy nem vagyok gyáva, mert nagy bátorság kell ahhoz, hogy asszonyok lelkéhez férkőzzem közel s aztán hideg, sima szavakkal bonyolitsam ki a szövevényt.

A férfi elhallgatott és fölkelt. Néhányat szippantott a cigarettájából, aztán eldobta. Lent a kavicson sziporkákat szórt szét a cigaretta.

- Most elmegyek. Lehet, hogy nem is lát többé. A férje, ugy-e, megjön még ezen a héten?

- Akkor mondja meg neki... Különben ne mondjon neki semmit. A férje sorsa a többi férfi kezében van. Csókolom a kezét, szép asszony.

Az erkély ajtaja halkan nyilott és becsukódott. És lent a kertben az a mandulafa még egyre árasztotta veszedelmes illatát.

Himbálózó léptekkel ballagott Reznicsek kapitány a hivatala felé. Ezeket a furcsa lépéseket még akkor szokta meg, amikor a lóról leszállva csak egészen kurta gyalogsétákat kellett tennie.

Azóta a kapitány egészen leszállott a lóról, le a kapitányságról is, de még mindig ugy érezte, mintha a paripa mögötte volna. Ezért nem szerette még most sem a civileket. Sőt most még jobban nem szerette őket, mint azelőtt, mert rájuk volt utalva, kénytelen volt velük érintkezni. Ne ugy értsék ezt, hogy Reznicsek kapitány talán hetyke lett volna a civilekkel szemben, vagy kihivóan viselkedett a társaságukban, csak nem keveredett közéjük, soha melegebb, bizalmasabb szavakat nem váltott velük, mert nem hallgathatta az olyan embereket, akiknek a beszéde, épp ugy, mint a teste, egyenruha nélkül való.

A gyürött kalapot levette szürke fejéről. Szegény ősz haja: mit nem kellett megérnie! Felhalmozott adósságai miatt vonult nyugalomba Reznicsek kapitány. Nem is vonult, inkább ugy vonultatták. Hogy miképen halmozódhattak fel azok az átkos adósságok: a kapitány nem tudta elgondolni. Világéletében csendesen élt és mérsékelten költekezett, de a pénz kihullott az ujjai közül. Igy mondta Rézi, a valamikori szakácsnéja és igy is volt igaz. Most már a Rézi sincs meg. A kapitány egy kurtakorcsmában kosztol. Többre nem telik. A nyugdiját a hitelezői lefoglalták és bankban mindössze ötven forintot fizettek neki. Az is csak olyan kegyelemkenyér volt. Irattárosnak tették meg és a leveleket kellett megszámoznia és rendben tartania. Máshoz nem értett és ezt is jobban elvégezte volna egy fiatal szolga, akinek a feje nem volt annyira tele gonddal, mint a Reznicsek kapitányé.

A bankban kapitánynak szólitották, s ha ez kezdetben hizelgett is neki: később már restelte. Az idegenek mindig rátekintettek, ha hallották, hogyan szólitják meg a szürkefejü embert s ő ott látta a pillantásukban a lenézést: - No, kopott egy kapitány ez! Megkérte a többieket, hogy szólitsák csak a nevén. De azok már hozzászoktak s meg is maradtak a kapitány ur mellett. A szolgák is ugy szólitották.

Reznicsek kapitány végigsimittta a homlokát, aztán gyorsabban ment, hogy idejére bent legyen a hivatalában. Ugy érezte, hogy egy dorgáló szó, egy szemrehányó pillantás megölné. Különben is sok dolga volt, mert tegnap olyan nagy postát hoztak az asztalára, hogy este nyolcig sem tudta az egészet elintézni, berubrikázni és a helyére rakni. A hivatalban még nem volt senki az urak közül, csak a szolga köszöntötte:

És a szolga hangjában bennerezgett az az öröm, hogy ő, aki csak közember volt annak idején, igy egy irodában szolgál a kapitány urral s ennek mindössze tiz forinttal van több fizetése, mint neki.

Reznicsek kapitány fölvette a munkakabátját - az sem volt kopottabb, mint a rajtalevő. Általában a civilruhái vadonatuj korukban is olyanformák voltak, minthogyha valaki más már hetek óta egyfolytában viselte volna őket. Hozzáfogott az iratok feldolgozásához, ami még most is, kéthónapi gyakorlat után, kinos lassusággal ment. Nagy, szögletes, reszketeg betüket vetett az irattári naplóba. És nagyon óvatosan, mert tudta, hogyha nem ügyel, még egy-egy helyesirási hiba is kicsuszik a tolla alól. Azt pedig szégyelte volna.

De, mint valamikor, ha lovon ülve nézegette a gyakorlóteret, most is más felé járt az esze. A gondolatai fegyelmetlenül, minden rend nélkül, vagyis civilmódra kalandoztak a saját életének magasságai és mélységei körül. Élet ez? - vetődött fel Reznicsek kapitány lelkében az eszme. Ki parancsolja rá, hogy ezt a tengődést végigcsinálja? Az adósságai. Mért volna az becsetelenség, ha ő ma meghalna és az adósságai kifizetetlenül maradnának? Ez olyan valami lenne, amit ők a gyakorlatokon, megbeszélések alkalmával vis majornak neveztek. Meghalt - pont. A holt ember nem fizet adósságokat. S még ezek a feketemáju civilek is megbecsüléssel állnának a koporsója elé:

- Hiába, ez a Reznicsek kapitány jellem volt. Egész ember és nem olyan töredék, amilyenek mi vagyunk.

Már előre érezte azt az önbecsülést is, amelyet... amelyet - be kár is! - azután nem fog érezhetni, mert hiszen halott lesz. Teljesen belebonyolódott ebbe a töprengésbe, a toll megállt a kezében, fakó kék szeme az udvari ablakon át a háztetőre tévedt és a szeme pillájára könnyek ültek ki. Ugy meghatotta és megsajnálta önmagát a szegény kapitány. A gyászgondolatot, mely neki annyira tetszett, továbbföstögette. Megállapitotta a temetése részleteit s még azokat a sorokat is, amiket a kis Zierer fiu, aki állandóan ujságirókkal van együtt, fog a lapokban elhelyezni. Aki szépen hal meg, az helyrehozta életének minden ferdeségét - füzte a szavakat fejében a kapitány.

Valósággal ugy érezte, hogy ő már szépen halt meg s ezért kimélet és tisztelet illeti.

- Alszik? - hangzott be egy vékony hang a kapitány szobája ajtaján és a hang mögött egy sovány arc, két keszeg szem és hitvány kóc-szőke bajusz ütődött be az ajtón. A levelezési főnök volt, a bank legkellemetlenebb embere.

- Nem alszom Tuchmann ur - mondta Reznicsek kapitány, még az álmodozástól bizonytalan hangon. - Parancsol?

- Ah, ah - nevetett szárazon Tuchmann ur. - Nem lehetett elvégezni. Kegyed katona volt, kapitány ur. Mi? Katona? Gyönyörü katona lehetett. Kegyed az ekzecirozást másnapra halasztotta, ha az egyiken nem tudta elvégezni. Nagyon kedves... Ott kérem lehetett, nálunk civileknél megszünt már a fizetett naplopás. Tetszik tudni?

Reznicsek kapitány arca elváltozott. Petyhüdt vonásai megfeszültek, bágyadt szemében fény gyuladt ki. A termete kiegyenesedett, hogy a kopott civilruha szinte le akart repedezni róla.

- Csend, - riadta ismét a kapitány - ugy, hogy a bank összes szobáiba elhallatszott. - Hallgasson! Hogy mer feleselni velem?

Az ajtóban már a többi hivatalnok tolongott. Ilyesmi még nem történt a bankban. Mi az, mi baja a kapitánynak?

- Meghibbant a veleje a vénségtől - magyarázta Tuchmann, de nem folytathatta.

- Mondtam, hogy hallgass - orditotta a kapitány és a nyakán kidagadtak az erek. - Hogy mersz megmoccanni, ha én azt mondom, hogy tartsd a szád!

- Csend, ha mondom! - bőgött a kapitány és fölkapva az öklét teljes erővel csapott Tuchmann ur penészes arcába.

A hivatalnokok sora hirtelen ketté vált. Hátrább is huzódtak. A vezérigazgató jött. Tuchmann egyik arca vérvörös volt, a másik halálsápadt. Félt a botránytól.

Az ajtó egyszerre megürült. A vezérigazgató és a hivatalnokok reszketve futottak át a másik szobába. Reznicsek kapitány magára rántotta az ajtót. Néhány nagyott lélekzett, aztán nyugodtan visszaült a székére. Kinyitotta a fiókját és kivette belőle szép, massziv revolverét.

- Igy ni - mondta réveteg mosolylyal - most már muszáj lesz becsülettel meghalnom...

A keleti ég megérezte már a napot és elpirult, halványrózsaszin pirulással. Madarak is csattogtak, valahol a tó mögött, kapkodva, siető gyönyörüséggel, mintha félnének, hogy azonnal abban kell hagyniuk ezt a nagy éneket.

Az asszony ült a müteremben, egy alacsony széles karosszéken, sárga képpel, körülkék szemekkel és érezte, hogy semmi köze már ehhez a kelő naphoz, a zöldbeborult fákhoz, meg a többihez, ami a lihegő életet jelenti. Álmos volt, mert hiába igyekezett rábeszélni önmagát arra, hogy most izgatott és tragikus hangulatokban kell lennie, a feje lefelé nehezedett s a haját kétszer-háromszor olyan sulyosnak érezte rajta, mint máskor.

Regényekben olvasott ilyen hajnali virasztásokról, amikor az asszony könnyeken átsugárzó csöndes mosolylyal fogadja az urát, aki bünbánóan csókol kezet a feleségének és örökhüséget fogad... Bolondság! A regényeket piszkoskezü irók találják ki - ismer ő is néhányat a férje társaságából - és a valóságban egészen másként történik minden, a nyomtatott papiron. De azért nem mondott, le róla, hogy ma reggel bevárja a férjét s beszéljen vele. Csak azt restelte, hogy annyira nem tud megbirkózni az álmosságával.

Tulajdonképpen nem volt semmi mondanivalója az ura számára. Mert tudta, hogy ő már öreg és fakó s legfőként unalmas, mig a férje friss és csupa friss férfiak és nők között forgolódik. Valamikor ő is volt üde és kivánatos, de az régen volt. Öt-hat éve is már. Ó istenem, milyen hosszu idő ez az öt-hat év. Mennyi minden történt ezalatt és mennyi minden nem történt. Ő megöregedett, az ura hires szobrász lett, de sem ő nem emelkedett az urával, sem az ura nem szállt le hozzá és gyermekük sem született, amivel minden rendbe jött volna. Emelkedett? Az asszony érezte, hogy a szép szó alatt egyszerüen csak azt kell érteni, hogy ő buta és müveletlen maradt, mint amilyen modell-korában volt, amikor még a testével tudta elhóditani a fiatal müvészt, aki nőül is vette.

A szeme felcsillant erre az emlékre, egy pillanatig nem volt olyan nagyon álmos, föl is kelt a karosszékből, kitárta a nagy szárnyas ablakokat, hogy a hajnali levegőt bebocsássa. Akkor gyönyörü volt. Olyan szép, hogy Vénuszokat mintáztak róla.

Hirtelen megfordult. Az ablakkal szemben függöny takarta el a müterem egyik fülkéjét. Félrehuzta a függönyt és a fülke elé ült. Egy karcsu, sárgásfehér márványból faragott Vénusz állt benne, magas talapzaton. Az egyik kezével tükröt tartott, a másikkal hajának egy homlokára hullott fürtjét simitotta félre. A puha reggeli világosságban, mintha melegség áradt volna ki a mezitlen márvány testből.

A szobor melle kemény és kereken domborodott, válla telt volt, csipője pompás vonalban futott alá...

A cseléd a konyha felől átcsoszogott a mütermen; az ebédlőbe ment takaritani. Álmos és kócos volt s észre sem vette az asszonyát. Csendesen tette be az ajtókat maga mögött, mintha a lakásban aludnának.

Az asszony nézte a Vénuszt, nézte ifjumagát, ahogy férficsalogató szépségében állott a talpon. Akkoriban azt kérte nászajándéknak a férjétől, hogy ne adja el a szobrot. Mert ehhez a márványhoz füződött a házasságuk története. Nézte a szobrot és csüggedten gondolt mostani testére. Petyhüdt és bizonytalanszinü bőrére, lefogyott vállára. A mellére gondolni sem mert. Mitől is virult el ennyire? Hiszen idős sem volt. Hány harmincéves asszonyt ismert, aki le tudta kötni az urát, aki még jobban magába tudta szerettetni, mert a szerelem raffinériát is felhasználhatta már.

De őt, őt unta az ura a házasságuk első esztendeje óta. Addig boldogok voltak és Olaszországot járták, másokkal nem is érintkeztek. S mikor hazajöttek és társaságba jártak és társaságot kezdtek fogadni, minden másként lett. A hangos társaságokban az asszony mélyen hallgatott. Félt, hogy elárulja müveletlenségét. De viszont hiába próbálta olvasással és tanulással gyötörni magát. Semmi sem ment a fejébe. A csókhoz volt esze, meg az öleléshez. A férjének pedig kezdett több kelleni és ezt a többet ő nem nyujthatta.

Voltak aztán jelenetek is. De az ura mindig abbanhagyta a veszekedést. Az asszony érezte, hogy ezt gondolta magában:

- Csak nem verhetem meg ezt a buta teremtést? Utóbb még szégyelném magamat miatta.

És az asszonyt ez jobban bántotta, mint hogyha az ura a hajánál fogva hurcolta volna végig a mütermen. Aztán hidegek és közömbösek lettek egymáshoz. Az asszony jó takaritónője, konyhavezetőnője lett az urának, aki élt a müvészetének és vele nem törődött. Ezt az éjszakai kimaradást csak most nemrég kezdte a férfi. S az asszony sejtette, hogy valami szerelem van e mögött. Ha részegen és züllötten kerül haza reggelenként, az nem bántotta volna. De józanon jött, csak éppen fáradtan. Szinte érzett rajta a szerelem melege és bágyadtsága.

Az asszony megpróbálta, hogy felháborodjék ezen: a másik mellől annak az ágyából, nedves ajkának nyomával száján, jön el haza és fekszik le a mennyezetes ágyba. De csak haragudni tudott, boszut áhitozni: felháborodni sehogysem. Megforditotta a széket, belenézett a nagy állótükörbe: nagyon csunya volt, most szinte félelmetes. Ijedten fordult el a tükörtől.

Ebben a pillanatban a nap első sugara a nyitott ablakon át ráömlött a szoborra. A fakó vörös függöny szegélye is biborszinü lett, a sárga mákvirág pedig rózsás, mint az eleven hus. Mint más, fiatal nők eleven husa, mint az ő husa, - valamikor. Ahogy a sugár fénycsikján a söpretlen müterem porszemei táncba kezdtek, ahogy a szobor teste szinte vibrált a fény gyönyörüségétől, az asszony ugy érezte, hogy ez a holt szobor: ez az élet, ő, a mozgó asszony, koporsóba való holttetem.

Ugy érezte, ez a szobor az ellensége, ez az ellenőrzője az ő vénülésének, mert szemérmetlen diadallal hirdeti a multat, az ő ráncos és férfit nem izgató jelene mellett. Ha ez a szobor itt nem állana, hogy megmutassa a férjének, milyen volt egykor ma, talán még boldog lehetne.

Visszaült a székre és tovább nézte a márványt. Mint egy rögeszme evődött bele az agyába, hogy ez a szobor a megrontója. Papucsos lábával lassan nyult a talapzat felé. Meglökte. A szobor megingott, de nem dőlt le... Most egyet lökött rajta. A talapzat befelé dőlt, a szobor a fülkéből kifelé tántorodott... Hirtelen felugrott a karosszékből és már nem gondolkodott... még egyet félreszökött, nehogy a nagy márványtömb rázuhanjon.

S a szobor nagy robajjal esett a padlóra. A feje, a tükrös keze és az egyik lába tört le. Csunya volt, ahogy háttal fölfelé, bénán a földön feküdt...

A cseléd a harmadik szobában lehetett, vagy a zuhanás lármája kiment a nyitott ablakon: a cseléd nem jött be és az asszony visszaült a karosszékbe nézni a legyőzött vetélytársát. Elgondolta, hogy mi mindent fog mondani az urának, hogy sirni fog, hogy a kezét tördeli. Még soha annyi gondolat nem kergetőzött az agyán át, mint most.

És mikor egy fél óra mulva az ura belépett, nem azt mondta el, amit gondolt, hanem a szobor összetörte után való első gondolatát dadogta:

És a férfi nézte a szobrot és nézte az asszonyt és egy pillanat alatt végiggondolta mindazt, ami történt. Csendesen felelt:

A levegő sürü volt és nehéz a magasra csavart petróleumlámpák finom, nem is látható füstjétől, a fehér abroszon heverő ételmaradékokon, kiömlőtt bortól, sörtől, a nekivörösödött emberek párájától. S mindebbe belevegyült a mirtuszvirág illata, melyet a városból hozattak öt koronáért, nehogy a menyasszonynak csinált mirtuszszal a fején kelljen az oltár elé mennie.

Már az apró cukorsüteményeknél tartottak s mindenki össze-vissza fecsegett, mert a tulajdonképpeni mondani és beszélni valók már elfogytak. A társaság este hét óra óta ül együtt és vacsorázik, iszik, szónokol. A szomszédjától már mindenki megkérdezte hogy mulat, s mindegyik szomszéd elmondta már, hogy kitünően, ámbár a leves el volt sózva, a hust nem egészen sütötte ki a szakácsnő és az almás rétesből az almát sajnálta éppen. És mindenki hozzátette:

- Én szeretem ugyan a cécót, nem enni-inni-zabálni jöttem, hanem a tisztesség kedvéért, hanem ha valaki lakodalmat csap, hát legyen valami formája is.

De most már a legkülönbözőbb témákról folyt a beszélgetés. A kopaszfejü orvos, aki némileg idegennek érezte magát ebben a boltosokból és kisbirtokosokból összeverődött társaságban, arról a sárga csézáról beszélt, amit a mult héten vett kéz alatt a szitnyei szolgabirótól. Gyorsan, szinte hadarva beszélt, mert attól félt, hogy valaki a betegekre és betegségekre tereli a szólt s méltatlannak tartotta volna, hogy itt, erről kelljen beszélnie.

Az anyakönyvvezető, - aki szintén hivatalos volt, - már félig leitta magát és azokat a házasságokat ismertette, amelyeket ezen a télen kötöttek előtte:

- Csupa szegény ember... A jó isten tudja, mért házasodnak azok... hogy szegény gyerekeket hozzanak világra. Nem értem... nem értem, - és fölvette a fehérboros poharat, s azt nézte, mintha onnan várná a magyarázatot.

Egy kövér mészáros széles kézmozdulatokkal adta elő, hogyan verte el azt a marhakupecet, aki a mult héten hamis tizessel akart neki fizetni, pedig nagyon jól tudta, hogy nem tökkel ütött emberrel van dolga, aki akármilyen pénzt zsebrevág. De hiszen adott neki.

És ilyen beszédek folytak össze a két hosszu asztal körül, ahol egyik vendég szorosan a másik mellett ült és igyekezett hangosan fecsegni, hogy a többiek figyelme is reá irányuljon. Egyik-másik vendég néha elrikkantotta magát:

Olyankor négyen-öten összeverték a poharat és ittak. Nem hajtották fel fenékig az italt, mert már egyiknek sem kellett voltaképpen. A muzsikus-cigányokat várták, akikért fel is küldtek már a nagykorcsmába. De ott a segédjegyző éppen mulatott velük - azt mondják, a menyasszony miatt - és nem engedte el azonnal a cigányokat.

A menyasszony szép volt és az asztalfőn ült a vőlegénye mellett. Minden menyasszonyt széppé és kivánatossá tesznek a nap izgalmai. Nézték egymást a vőlegénynyel, aki közönséges ábrázatu, de kedves fiu volt. Szerelmesen meredtek egymás szemébe, mert azt hitték, szeretik egymást. A vőlegényt szerelmessé tette a lány fehértisztasága és érintetlensége s mért ne szerette volna a menyasszonyát, mikor a házasság egészen jónak igérkezett. Négyezer korona és teljes lakberendezés.

S a lány szemében is kedves volt ez az elválasztott haj és ez a szépen felfelé idomitott bajusz. A vőlegénye volt az első férfi, aki hosszabb ideig foglalkozott vele, kedvébe járt, virágot hozott neki és olyanokat mondott előszóval, amit eddig a lány csak a piros táblás regényekben olvashatott.

Mindaketten ugy érezték, hogy valami uj és szép dolog vár rájuk, a fehér abrosz felett elömlő sárga lámpafényt napsugárnak nézték, amelyben jószagu, nagy virágok nyiladoznak és a vegyes levegőből ők csak a mirtusz illatát érezték s a fülledtségből pusztán egymás testének a forróságát.

Mindenki fecsegett, nevetgélt és kiáltozott, értelem és okoskodás nélkül, csak a hang és a szó kedvéért, mindenki kötelességének tartotta, hogy a maga vidámságával beleavatkozzék az asztalfőn ülő két ember életének ebbe a fontos fordulójába. Ezek a nekihevült és izzadó vendégek képviselték az élet mindennapi, folytatólagos, lapos örömeit, amelyekre mindenki jogot váltott, aki megszületett.

Az asztal közepén, alacsony karosszéken egy kis szürkefejü ember ült, akivel senkisem törődött. Ez a kis ember, a vőlegény apja, nem ivott és nem beszélt, csak tágranyitott szemmel bámult bele a lámpa lángjaiba és sürün pislogott. Néha megtörölte a szemét nagy, tarka zsebkendőjével. A vőlegény apja vak volt és azért nem beszélt vele senki, mert kényelmetlen egy vak emberrel érintkezni. Az ember minduntalan olyan dolgokat mondhat neki, amit nem láthat és akkor talán meg is sérti a szavával. A vakok nagyon érzékeny lelküek. A felesége, magas, kövér asszony időnként befutott a konyhából, fölébe hajolt és susogva kérdezte meg tőle: nem parancsol-e valamit. S a szürke fejü ember sipitó, vékony hangon válaszolt:

- Nem kell semmi angyalom, nagyon jól érzem magam, csak eredj végezd a dolgodat - aztán tovább nézte, elmosódott, pillátlan szemével a lámpafényt.

Mindenki fecsegett, nevetgélt és kiáltozott. A cigányt várták, hogy táncoljanak, mert a legtöbb vendég nyelve nem birta már a beszédet, amely mind tagolatlanabb és értelmetlenebb hangzavarrá folyt egybe.

De hirtelen egy pillanatra mégis csend támadt; ami sokszor megtörténik, ha sok ember van együtt. S a csendbe, onnan az asztal közepéről, a karosszék felől, hosszu, elnyujtott, mély, szinte siró sóhajtás hangzott el:

Szinte érezni lehetett, hogy ez a sóhaj a tüdő legmélyéről, öntudatlan, vad erővel szakadt fel. És ehhez a sóhajhoz, abban a pillanatnyi csendben hozzákapcsolódott az élet minden nyomorusága, mely rajtaüt mindenkin, aki megszületett. Testi szenvedés, egészségtelen gyermekek, sorvasztó gond, harag, veszekedés, hervadás, halál...

- A menyasszonyt szeretném látni... - nyögte a kis öreg ember és nagy, szintelen szemét ujra megtörülte a tarka zsebkendővel.