NYIRŐ JÓZSEF: UZ BENCE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN 978-963-417-646-6 (online)
MEK-25427

A tüdőcsúcshurutom miatt havasi levegőt rendelt a doktor. Ekkor ismerkedtem meg Uz Bencével, aki akkor még utász volt. Hozzáköltözködtem a havasra, az erdei szállások népe közé. Sokan laknak a havasokon, pásztornépek, s más szegény emberek. Fát vágnak és gondozzák a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokták. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van és úgy nézik a világot, mint a farkasok, melyek éjszakánkint ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyaikat, különös dalokat morognak és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej és tűzszaguak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Róvással irnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Üdő Mártont tartja számon, ki jó embere neki. Ő szokott különben idefenn Istennek szolgálni "jeles" napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő rontások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcseség.

Uz Bencét becsüli, mert "hivatalbéli" ember, pedig Benci nem érdemli meg ezt a nagy tisztességet. Fuzsitus, mókás, bolond, jókedvü ember, aki úgy hazudik, mintha könyvből olvasná és csak a bolondságon jár az esze. Megtréfálja még az angyalokat is.

Szerettük egymást. Legény volt ő is, legény voltam én is, neki is volt szeretője, nekem is. Olyan életet éltünk a gyönyörü erdők közt, mint az angyalok. Drága jókedve volt mindig, szép piros arca ragyogott és fáradhatatlanul tanítgatott az erdei életre. Csodálatos tudománya volt, amit könyvből nem lehet megtanulni, mert egyenesen ősember elődeitől örökölte. Egy fejszén és két kezén kivül nem volt más szerszáma, de olyan vadhúst ettünk mégis, amilyent akartunk. Nincs az a szerelmes őz, amelyik úgy tudott volna sirni, mint ő. Az elvakult bakok ugyszólván a markába sétáltak. Makogott, mint a nyúl és dürgés idején magaköré gyűjtötte az összes vadpávákat. A magyarótyúkot kővel hajította agyon, ha kedve szottyant rájuk.

Független, szabad, szép élet volt. Embert csak akkor láttunk, (szerencsére), ha "követet" küldtünk a faluba. Idekünn a havason úgy van, hogy az ember nem ütheti be minden pillanatban az orrát a faluba, mert az messze van; azért az erdei emberek nagy tájékról összegyülnek ahhoz, aki soros és vele intéztetik el ügyeiket, bajaikat. Hetenkint egyszer szokás ilyen "követet" küldeni, aki hoz sót, borsot, puliszkalisztet, dohányt, istrangot, szekérkenőt, egyszóval mindent, amit a havason nem árulnak, mert ott nem árulnak semmit. A megbizatásokat, üzeneteket, hirmondást szintén ez a követ hordozza, aki szombaton megy, vasárnap délutánra pedig meg kell jönnie törik-szakad. Az apostolok nem várták jobban a Szentlelket, mint mi a követet. A levél, a papiros nem üsmeretes idekünn. Élőszóval történik minden. Szerelmek, tragédiák, az élet ezerféle változása zajlik le. A kép olyanféle lehet, mint mikor még nyilvánosan gyóntak az emberek.

Ülünk tehát a tűz körül legalább harmincan, s tisztességesen beszélgetünk. A tűz sem azért ég, mintha szükség volna reá, hanem mert a tűz arra való, hogy égjen. Fa van elég, ott hadd égjen. Az embereken, asszonyokon se sok látni való van. Biza mocskosok, rongyosok, foltosak, megviseltek. Szakáll, bajusz benőtte az arcot, a haj nyiratlan, zsiros, a szaguk se kellemetes. Egészségünk azonban jó van, s erőnk olyan, hogy - csak meg kell nézni a fehérnépeket, mert az mindenik meg van elégedve. Nem nyavalyognak, mint városon, s nem fáj a fejük. Tömöttek, pirosak, s olyan kemények, hogy a bolhát meg lehetne ölni a mejjiken. Az a valami!... Egyéb baj nem is történt az elmult héten, minthogy a Bács Jani kutyája megveszett, megmart három ökröt, s a gazdáját. Nem hisszük azonban, hogy megvesznek, mert lángoló tüzes vassal kiégettük az ökröket és Bács Janit is. Inkább az ember szomorkodik, s mintha habzanék is a szája... Csak a marháknak ne legyen semmi bajuk. Embert lehet kapni eleget, de az ökörért sok pénz kell... Meglátjuk, hogy mi lesz no! Szerencsére még nem iszonyodnak a viztől. A Csedő úr éfilegény szolgája megsértette a kezét, de az még a mult héten történt, a seb üszkösödik, s ha nem egyéb, még megmurál, de ugy kell neki, mért nem tud ügyelni! Ugyse sir utána senki a szeretőjén kivül, mert nincs se apja, se anyja. A leányt sincs miért sajnálni, mert mielőtt volt szeretője a sirban a feje alá tenné a markát, hogy jobban nyugodjék, már úgyis más legény ölében ül.

Mondom, ülünk, s várjuk az Üdő Márton törvénytelen fiát, mert ma ő a szeres-követ.

- Jöhetne! - morogja Marci bácsi. Ő is csak azért, mert a fiáról van szó.

Arra senki sem gondol, hogy valami baja is történhetik az úton. Annak a mokány, kemény embernek?... No e jó! Még a fa is eltörik a lába alatt, amelyikre realép.

Jön is no. Meg van rakva, mint egy mosztikás szamár, de mozog felfelé az ösvényen. Egész halom lesz a holmiból, mikor lehányja magáról.

Senki egy szót nem szól, nem kérdez. Első az, amiből élünk. Szét is osztja mindenkinek becsületesen, amit hozott. Most jön a pénz, ami visszajár. Csend lesz, mindenki elkomolyodik. Ellenségesek, szigoruak lesznek a nézések. Pénzről van szó.

- Kied mennyit adott? - fordul Üdő Mártonhoz, mert ő a legöregebb. Lehet száz-száztiz esztendős, de most is a legharapósabb.

- Én tudjam? - mordul rá a fiára. - Mind od'adtam, ami volt!... Tám nem vesztetted el!

A követ erre kihúzza az ingét a condra-harisnyából. Annak a végibe van kötve köröskörül a visszajáró pénz. A kendercérna jól megvan bogozva.

- Csak két lej, te bitang? - támad neki az apja. - Mire pusztitottad el a sok drága pénzt, te akasztófára való? Szakadt volna meg a nyakad kiskorodban!...

Senki sincs megelégedve a visszajáró egy-két lejjel. Keveslik és követelőznek, agyarkodnak a legényre, aki kénytelen igazolni magát, ami azzal kezdődik, hogy nagyot káromkodik.

Ami igaz, az igaz. Az a törvény, hogy az első a havason Üdő Márton. Az ő pénzinek a helye mindenkor a követ köldöke. Attól jobbra haladva köröskörül mindenki beköti a maga pénzit az ingbe a megállapitott sorrendben, aszerint, hogy hányadik a szállása a Marci bácsiétól. A visszajáró pénzt szintén eszerint helyezi helyére. Akinek nem jár semmi, annak a pénze helyére beleköt egy kavicsdarabot, de a sorrend mindenképpen kell, hogy találjon.

- Édesapám nem üzent valamit? - kérdezi az Ugrai fiú, aki pásztorkodással tartja el a családját, mert az öreg Ugrai két esztendeje mégis megvakult, pedig mikor a szentmártoni doktornak megmutatta volt a szemét, s az figyelmeztette, hogy ha többet iszik, bizonyosan megvakul; mérgesen rázta meg a fejét, hogy "Sömmit se tud a doktor ur! Ki hallott affélét, hogy két rossz ablak miatt az egész ház összedüljön?"

Nagy dolog a keresztfeltétel. Senki sem mert olyan éktelen magosba felmászni, csak Kutya Jóska. Ő is csak azért, mert egyszer már halott volt, s mikor el akarták temetni, a koporsóban felébredt, s a saját lábán jött haza a temetőből. Örvendtek is neki a többi cigányok. Aki már egyszer megjárta a másvilágot, az veszély nélkül felmászhatik a toronygombhoz.

- Ne félj semmit, - biztatta a pallér - mert van itt hely elég, ahova essél!

- Ő má nem, mert éppen a héten hagyta ott a második felesége - jegyzi meg a hirhozó.

- Ne beszélj te! - tetszik a népeknek az ujság, s nehány megjegyzéssel meg is magyarázzák a válást.

- Amelyik férfiu meleg cserépre ül, s bundadarabra, annak nem kell asszony!... Ha nem embere, nem ül az asszony!...

- Két ökröt vettek volt, - magyarázza az Üdő Márton fia - egyet Nágó, egyet az asszony, de a fejérnép mindakettőt elvitte.

Jót kacagnak rajta. A hirhozó azt magyarázza, hogy a kétféle gyermekek miatt is baj volt:

- A magáét bezzeg állhatta! - kottyan bele egyik asszony mérgesen, felháborodva.

- Azokat igen, - hunyorít vissza a legény, - mert azokat akkor es állhatta...

Valaki megmondja mindjárt, de azt nem lehet leirni. Olyan perefernum az, ami az emberrel együtt születik.

- Érdemes dolog még annyi történt, hogy egy autós urat megvertek, - ha jól tudom még szerdán - mert belehajtott a csordába, s a jószágot megvadította, egynek el is tört a lába. Az arcok elkomolyodnak, mert a jószág, amit ők gondoznak, sérthetetlen, szinte szent dolog. Az emberi élet az más, de a drága, szép ökrök!... Tiszta lehetetlen, hogy megtörtént volna.

- Annyi marha előtt még a főispán es megáll - rázza a fejét hitetlenkedve maga Üdő Márton is.

- Azt azonban igen jól tették, hogy az urat félig döglöttre verték, mert megérdemelte. Addig kellett volna ütni, mig egyet szusszan... Addig...

Kissé elkedvetlenítette a hir az erdei embereket. Már szedelőzködtek is. Menni kell itatni. Az est árnyéka már ereszkedik a fákra, a tűz is ébredni kezd. Az is érzi, hogy közeleg az éjszaka. A tűz ideje pedig az éj. A madarak is vonulnak hazafelé. A bogarak már lepihentek. Az erdő furcsa rothadó szaga már érzik. A harmat is észrevétlenül leesett... Üdő Márton már ott baktat a fák között, s a többiek is szedelőzködnek. Egy szép, fiatal menyecske halad el mellettem. Kivánatos, üde, erős és meleg, mint egy büszke, hegyeskörmü vadmadár.

- Nono! - fenyeget az ujjával a falubajárt ember. - Maguknak is hoztam valamit, s két irást vesz elő a kebeliből. Egyet nekem, egyet Uz Bencének.

- Hej, a teremtésit! - rikkantok fel örömemben a láttára. - Mégis szép az élet!

- Az a - morog kedvetlenül Uz Bence - hogy a temerdek tűz vesse fel azt es, aki ilyent mond!

- Vizsgára rendeltek a romány nyelvből - nyomja a kezembe a pecsétes parancsot. - Még ma éccaka mennem kell, hogy oda érjek.

Levert, morózus, félhangosan sulyosakat káromkodik, de azért kedvesen langalót vet a tűzre, hogy az "iromány"-omat elolvashassam.

A vizsgán hamar átesett Bence. Az útkaparó-tudománnyal nem sokat teketóriázott a bizottság.

- Én azért beszélök némötül - mondotta magyarul, - mert jelenleg nyelvvizsgán vagyok!

Kisült, hogy egy szót sem tud románul. Elcsapták és az utászházból is ki kellett költözködnie.

- Tőlem eddig es megnyughattak - tiltakozott Bence, akinél hiresebb orvvadász nem volt a környéken. A vadászatba ugyanis jobban bele lehet bolondulni, mint a fehérnépbe, vagy italba.

- Csúf a nénéd kontya! - morgott magában Bence, de hát a csendőr előtt nem lehet elárulni, hogy nincs több ilyen kutya Európában. Felmegy ez a fára is a mókus után, s nincs az egész havason az a rókalik, vagy madárfészek, amit fejből ne tudna. Ugatni pedig még nem hallotta senki. Nem bolondult meg, hogy ország-világ előtt kikiáltsa, miben sántikálnak a gazdájával.

- Disznyót hizlalok - felelte álnokul Bence, mert úgy értette, hogy vaddisznót hizlal. Az erdei szállás háta megett, a Nyilénk alatt, a cserésben csordáslag járt a vadsertés és szépen gömbölyödött a makkon.

Erről csakhamar meg is győződött. Alig rendezkedtünk be az új szálláson, - ahonnan a Csedő úr szolgája szerencsénkre éppen a kellő időben hala ki a vérmérgezése miatt - Bence fogta az előltöltő puskáját és azt mondta:

Két lépéssel már el is tünt a bokrok között, de alig kerülte meg az Oltárkövet, hirtelen három úri vadász ráemelte a puskáját:

- No, csúf petekbe habarodtam! - gondolta Bence, mikor megismerte a szolgabirót.

Bence sunyin ránézett, figyelmeztetőn felemelte a mútató ujját és halkan, csak úgy félszájjal pisszegni kezdett.

A vadászok idegesen váltották át a töltényt robbanó golyóra. Uz Bencének még a gyér bajsza is meredezett az izgalomtól.

Az urak sápadtan néztek utána és vártak. Állottak, mint a cövek legalább egy óra hosszat, minden neszre lövésre készen, s azalatt a ravasz székely úgy eltünt, hogy bottal üthették a nyomát.

- Nem adtam volna egy pár ökörért! - kacagott, mikor nekem beszámolt a "móká"-ról.

Fájin előltöltő puska volt, amibe betömik a puskaport a csövin, szösszel-kóccal lefojtják, arra jön a "mag", a golyó, vagy serét, ismét fojtás. Kapszli gyújtja be, s biztosan pofonvágja a lövőt. Néha elviszi a félarcát, de azt csak azután veszi észre az ember. Hires fegyver volt. Maga Uz Bence szerkesztette a csövin kivül. A lelkit feltette volna minden lövésre. Hát ilyen puska volt.

Jó is volt, hogy elrejtette, mert veszedelmes idők jártak. A vadászok nem nyughattak, állandóan koslattak a havason. Uz Bence nélkül azonban senki sem tudott boldogulni. Ő volt a vezető románnak, magyarnak egyaránt. Úgy ismerte a havas minden szegelikát, mint a tenyerét. Szépen is keresett. Minden vadnak megvolt a tarifája. Ha a vadász sajnálta, még csak nem is látott vadat. Nem volt az a hires kutya, amelyik hajtani tudott volna, ha Bence nem akarta. Csak reánézett a kitűnően idomított ebekre, s azok még a szájukat sem tudták megmozdítani, úgy megigézte. Éppen a szezon kezdetén voltunk, tömegesen jöttek a "vendégek". Mindennap tele volt a kalyibánk. Az elsők között volt az inspektor úr, aki Bencét elbuktatta. A vizsgák végeztével az urak felhozták a havasba egy kis vadászatra. Bencét nem ismerte fel, de a székely szeme felvillant:

Azért nagy buzgalommal kalauzolta. Gazdag bojár volt az inspektor, aki végig cserkészte Afrikát is, de Bence mellett vadat még csak nem is látott, pedig három napig táboroztak a havason.

Kedvetlenül éppen hazafelé tartottak estefelé, mikor a falu közelében, ahol az erdő a legelőknél véget ér, hirtelen megtorpant Uz Bence:

Az urak kapkodják a puskát a vállukról, de a prefektus egy mozdulattal eltiltott minden lövést.

Pillanat alatt eldördül a lövés, s hát a "mókus" irtózatosan elkezd bőgni, vergődni a bokor mögött. Akkor látják, hogy az esti derengésben egy szegény tehenet lőttek ülepen. A farkabojtja játszadozott az ágak közt, ahogy hajtogatta a legyeket, azt mútatta mókusnak bosszúból Uz Bence.

- Emmá lövés volt! - tekergett a kacagástól, s még hozzá száz lejt is kapott, csakhogy az "eset"-ről hallgasson.

- No most kvittek vagyunk! - húnyorgott elégedetten nekem a vacsoránál, mert pompás halvacsorát csaptunk ennek az örömére.

A halat sem úgy fogta, mint más ember, hálóval, horoggal, műrovarokkal, csak belenézett a patakba s azt mondta:

Azzal vetkőzni is kezdett. Mikor úgy állott ott, mint ahogy az Isten megteremtette, összegyüjtött nyolc-tiz akkora követ, mint a fejem. Előbb azonban "megvetette" a vizet. Az özönfát a göbőből eltakarította, ezt hivják vizvetésnek. Arra felkapdosta a köveket és hatalmas erővel beleverte a vizbe, hogy fehéren forrott, habzott tőle.

- Megvannak! - mondotta és belebújt a vizbe. Puszta kézzel, a kopoltyujoknál fogva kettőnként szedte ki az akkora halakat, mint a karom. Tizet, tizenkettőt is egy göbőből.

- Buta állat a hal! - mondotta megvetéssel, mikor csodálkoztam. - A kődobálásoktól úgy egymáshoz bújnak, mint a juhok. Az ember fájinul végigcirókálja a hátukat, mig a kopoltyujukhoz ér és szépen kiszedi.

- Száz rák sem ér meg, egy font húst! - szokta mondani, de fogta őket száz számra, mert "az urak a gamat-dolgokat szeretik".

A pénzt, amit vadfogásból kapott, szorgalmasan gyüjtögette, faodukban rejtegette, mert a "jövő fársángon" meg akart házasodni, el akarta venni a szeretőjét. Én nem. Ebben különböztünk.

Reszketve leste, hogy minél több pénz gyűljön, de medvét nem engedett senkinek lőni.

A medve volt az ő igazi szenvedélye. Esténként hihetetlen meséket hazudozott össze a vele való dolgairól, hogy fiatalabb legény korában bocskorszíjjal kötözte meg, s úgy hozta be a faluba. Máskor a fűrésznél aludt a tűz mellett, mikor a medve odajött füttözni és a hátát nekivetette a Bence hátának.

- Eridj tovább asszony! - döfött rajta a legény félálomban, - még letaszítasz az ágyról.

A medve csúnyát morgott, s akkor látja, hogy mi történt. Igy folyt továbbra is csodálatos élete az erdőn. Az ősember korából maradt vissza a havasok között. Ugyanazok voltak az álmai, a vágyai, a szenvedélyei.

Négy-öt medvét is "tudott" a környéken, de igyekezett elijeszteni a vadászokat, pedig mindenik medvét szeretett volna lőni.

Este olyan borzalmas történeteket és eshetőségeket mondott, hogy vagy végkép megijedett a vadász és reggelre rettentő főfájást szimulálva azt mondta: "Hagyjuk máskorra!" - vagy állotta a bátorságot, ha kissé sápadtan is. Ha nem ijedett meg, akkor jött a "gagyapróba", mely a történeteknél is rémítőbb instrukciókkal kezdődött.

- Ezt a disznóölő kést szúrja a csizmaszárába - nyujtott át egy félöles nyársat, - s ha a lövés után a medve nem esik el... mert sohasem szokott elesni... igyenesen vágja bele a két első lába között a szivibe... Azzal ne törődjék, hogy a fél arcát, vagy a vállát lehúzza a körmivel, csak vágja bele a temerdektüzit, mert hanem abba' minutába vége van!

- Robbanó golyós fegyverem van - hebegett a vadász, kevéssé elváltozva színében.

- Az mind lehet! - Három sem elég abból egy valamire való medvének... Csak szorítsa a kést... Azzal nem kell törődni, hogy egy-két font hús lejön az emberről.

A vadászok ilyenkor igen komolyak és szótalanok szoktak lenni. Van olyan is, akinek már ennyitől is fájni szokott a hasa.

Ha még mindig nem tágított a vadász, szeliden, de különös, sajnálkozó nézések közt megkérdezte:

Az ilyent aztán "állásba" állította és elvégezte az utolsó ecsetvonásokat is a lelkén.

- Tartson ki a naccságos úr! Ne féljen!... Ugyis csak egyszer halunk meg!... Azt a nagy kősziklát látja-e? No abban aluszik!... Én most megyek, felkőtöm, s igyenesen erre rohan... Máshejt útja nincs... Csak arra ügyeljen, hogy el ne üsse, ha erre rohan, mert akkor lepedőben viszik haza!... Én kezdöm a hajtást!

Mindjárt el is tűnt a még sötét erdőben, de nem ment tovább ötven lépésnél. Ott nekiállott egy nagy bükkfának, döngetni kezdte a fejszefokkal és olyan szörnyü ordítást, kiáltozást vitt végbe, mintha húsz ember egyszerre megbolondult volna. Közben figyelmeztetéseket küldött a vadásznak.

A szerencsétlen vadász hátán felborzolódott a szőr attól, ami ezután következett. Uz Bence a medve képiben elkezdett először dörmögni, szuszogni, bömbölni, pökdösni, ember képiben jajgatni, bokrot zúzni, hörögni, mint a megszúrt disznó, majd egy hatalmas szikladarabot alája dugott fejszenyéllel megbillentett, s az irtózatos csörtetéssel lezuhant a szakadékba... A vadász homályosan látta is a guruló fekete tömeget és magában hálát adott az Istennek, hogy arra tört ki a medve; de Bence ráordított:

- Eleibe! Eleibe! Ne ereszd!... Ne hadd!... Kerüljön eleibe!... Lőjjön reá!... Lőjjön már!...

Nehány mérges dörmögést közben belevegyített az emberi szóba, s maga is nagy dérrel-durral utána rohant a medvének, s jót kacagott, mikor a vadász ijedtében belelőtt valami fekete csutakba.

Fáradtan, mérgesen, csapzottan, bokorágtól véresen került vissza végre Uz Bence. Mindjárt a vadászra támadt, ki közben megnyugodott és visszanyerte természetes szinét.

- Mért nem lőtt rá?... Igyenöst a markába csúszik az ülepin a nagyáldottnagy medve, s ő nem lő reá!... Az ötszáz lejt kivette a zsebemből... Hij azt a mindenit!...

Csak akkor nyugszik meg, mikor a "fájdalom dijat" a vadász nagylelküen beigéri.

A baj azonban ezután következik. A vadász - látva, hogy első alkalommal nem ette meg a medve, - rendesen vérszemet kap és most ő áll az erdő felé.

A vadász azonban nem tágít. Beigér valami kecsegtető összeget, amit biztosan meg kap Uz Bence, ha rálőhet a medvére, akár elesik a medve, akár nem. Bence ettől megpuhul. A jó konyakot se sajnálja az úri vadász.

Tud is. Ő ne tudna?... Az igazi medvét azonban a maga számára szokta tartogatni... Eszeágában sincs, hogy meglövesse, de az ilyen jó bolondnak mégis alkalmat kell adni, hogy legalább reá lőjjön. Most módszert változtat. Elkezdi dicsérni a vadászt.

- Méges kemény ember a naccságos úr! A firhangját ennek a világnak, sok embörrel volt má dolgom, de ilyennel, mint a naccságos úr, sohase...

Jól esik a vadásznak az efféle beszéd. Hogyne esnék jól... Maga is elhiszi, hogy ő a legbátrabb, a legkeményebb ember Romániában, s olyan nyugodtan alszik az izgalmak után, mint az édesanyja ölében.

Azalatt természetesen Uz Bence titokban "megigazítja" a vadász veszedelmes töltényeit. A golyókat kiszedi, de csak kettőből. Tisztában van vele, hogy két hiábavaló lövés után vagy menekülés lesz a vége a vadászatnak, vagy nem lesz már mivel lőni. A medve mindenképpen épen marad.

Másnap elviszi a barlang közelébe, s elhelyezi a vadászt egy olyan sziklán, hogy a medve, ha madár volna se tudna oda felmászni és a tegnapi idegölő zaj mellett nagy fifikával kiszökteti a medvét... A vadász úgy érzi, hogy a homloka megvastagodik, a teste fagyni kezd és hiába meregeti a szemét, alig lát vele, eszébe jut, hogy éppen most kellene kifújnia az orrát, de nincs rá idő, a fegyver pedig olyan vastag lett a markában, hogy alig bírja átfogni, jövő hónapban lesz a nevenapja és nincs értelme... semmi értelme sincs az életnek. A barna szőr büdössége megcsapja az orrát és eszébe jut, hogy gyermekkorában medvecukrot evett, amit akkor másképpen hivtak... A belseje forrong, félelmek ütköznek a melléhez, de a külseje szelid, szintelen és alázatos, mint aki halál helyett életfogytiglani fegyházat remél... s csak akkor tér magához, mikor Uz Bence kétségbeesetten ordítja:

Ilyenkor komótosan felveszi a vadász a puskáját, jól pofához szorítja, céloz (maga is csodálkozik a biztosságán és hideg vérén) s a két lövés eldördül.

- Megvan! - ujjong Uz Bence és rohan oda, ahol a lövések érték a medvét. Keres, kutat, s egy szederlevélen megkapja a friss vércseppet.

A vadász lefut a patak medrén. Köldökig megvizül, de nem törődik vele. Egy másik völgyből Uz Bence kiabál:

A vadász fut, mászik, elbotlik a saját puskájában, lemegy a bőr a térdiről, a halántéka lüktet, azt sem tudja, hogy milyen irányból kiabál Bence, akinek a hangja egyre távolodik, végűl elvész.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Holnap hajnalban azonban hazahozzuk a vén Rózsit! - kacsintott nekem Bence, mikor a vadász hazatakarodott. - Tegyük el magunkat holnapra - sürgetett, mert szükség van az erőre, ha Rózsi szerelmesen meg akarná ölelni az embert.

Az erdőn hamar elálmosodik az ember, reggel pedig úgy ébred fel, hogy fáj minden testrésze. A friss széna igaz, hogy este puha, illatos és költői, amely csak kábult, mély álomba rejt, de reggelre olyan, mint a kő és minden éccaka vörösre csípnek a bolhák benne. Rá se értem tisztességesen vakarózni, már indulni kellett.

Mire a leshelyhez értünk, a medve olyan békésen cammogott a csapáson, mintha a korcsmába menne egy déci pálinkára. Szelid, kedves volt. Egy kicsit útközben még mórikázott is. Békés látvány volt és szeretetreméltó. Szinte jött, hogy jó reggelt köszönjek neki, de Bence bátyám csendre intett a szemivel.

- Ügyelni kell a lövéssel! - oktatott súgdosva, - mert a feneke fennebb áll, mint a feje.

Időm se volt azonban gondolkodni, Uz Bence már rá is lőtt a medvére. A szegény állat kínosan megállott, majd lassan felénk tekerte búsan a fejét és jóságosan megnézett, mintha azt mondaná: "Miért bántotok ti engemet? Mit vétettem én nektek?"

Szégyeltem magam és a tekintete előtt lesütöttem a szememet, de ezalatt a második lövés is eldördült. A medve retteneteset ordított és összerogyott.

- Meg ne mozduljon, ha az élete kedves, - figyelmeztetett Bence, s valóban a véres állat szörnyü erőfeszítéssel felemelkedett, de alig tett pár lépést, a mellette tátongó mélységbe szédült. Mindent törve, zúzva gurult le a meredeken.

Az aljban a medve mégegyszer négykézlábra kapaszkodott, de az újabb lövésre visszarogyott és megkezdődött haláltusája. Első pillanatban kezeivel, lábaival feltépte maga körül a földet, rémes ordítása percig sem szűnt, bundája csapzott lett a kíntól, sörtéi felmeredtek, becsületes arca ezerrétüvé torzult, majd folyton lassudó hörgés következett. Kitátott száján a magasba fújta a vért, amely piros ködként csillogott a felkelő nap fényében; végre háta meggörbült, mint az íj és egy utolsó, rettentő rángással kifújta páráját. Beleizzadtam a belső gyötrelembe, míg szegény medvetestvérem kiszenvedett.

Igy is csak percek mulva mertünk közeledni, pedig a vén halál már rég kipihente magát rajta.

A föld, falevelek, füvek, ágak köröskörül tele voltak fröcskölve sötét vérrel és a furcsa szagtól nyomott volt a levegő.

Egyet hengerítettünk rajta, mint a megölt disznón szokás. Akkor látom, hogy alatta tenyérnyi helyen nem véres, hanem fehér a hely. Maga Uz Bence is meglepődött.

- E tiszta téj! - nyalintotta meg. - Most már tudom, - magyarázta. - A medve szoptatós volt, s kínjában eleresztette a tejét...

Uz Bence nem felelt, de maga is elkomorodott és többet nem tudott örülni a medvének.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egész nap szótalanok voltunk mindaketten. A medvebocsocskák jártak az eszünkben. Uz Bence szemmelláthatólag szenvedett. Délutánig kibírta, de akkor fogta a puskáját, s azt mondta:

Feltarisznyáltunk és elindultunk a medvenyomon. Hamar megkaptuk a fészkét. Két ölbevaló drága bocsocska nyujtogatta a levegőbe az orrocskáját, s szagolta jöttünket.

- Álljon meg! - parancsolta Bence. - Le az ujjast! Szépen megközelítjük és a kabáttal leborítjuk, hogy ne körmölhessenek.

Amig mi az ujjast levetettük, a bocsocskák keservesen sírtak az édesanyjuk után. Éhesek voltak szegénykék. Mintha érezték volna az árvaságot is.

Orozva közeledtünk feléjük. Én azonban elügyetlenkedtem a dolgot, keresztül estem egy bokron, s a zajra a két kicsike beszaladt az erdőbe. Hiába kerestük, kutattuk egészen estig, többé nem sikerült a nyomukat megtalálni. Fél éjszakát lestük is, de a bocsocskák nem tértek vissza. Az árvák sirva elindultak keresni az édesanyjukat.

Az első nyomokat a szépvizi erdőkben találtuk meg. Valami vadászok rájuk lövöldöztek, de nem találták el.

Az árvák megrettenve, éhesen, szomjasan futottak tovább. Kicsi szivük dobogott a félelemtől, kerek, harmatos, fekete szemecskéjük elnyilt a rémülettől, de mint két vinnyogó, barna gombolyag gurultak tovább puha talpacskáikon.

Másnap délelőtt egy szénégető ujságolta, hogy az ajnádi vészen két medvebocsot látott játszani.

Hát játszottak is szegénykék! Pillanatra elfeledték árvaságukat, az anya utáni búbánatot, a gyermeki természet előtört belőlük a szép napfényen, az erdő szépsége és nyugodt boldogsága, a madárnóta, a virágkáprázat pillanatra leütötte lábukról és játékba fogtak.

- Ne vesztegessük az időt! - figyelmeztetett Bence - Ajnád felé kell hogy keressük.

Jó darab utat kellett megtennünk addig, de igyekeztünk, meg nem állottunk addig, mig a vaksetétben az arcunkat a fákba nem vertük.

- Meg kell hálni! - ismerte el Bence is, pedig égett a föld a talpa alatt, s még az étel se esett jól, annyira izgatta a két medvebocs sorsa.

Mire annyira virradt, hogy a jót a rossztól meg tudtuk különböztetni, már a szentkirályi határban jártunk.

- Én semmit, de ha magik csudát akarnak látni, menjenek le az alsó falu végire. Ott aluszik két medvebocs az árokban. Úgy essze vannak ölelkezve, mint két édes testvér... Édösdeden alusznak...

Mindjárt az árokba vetette magát és keresgélni kezdett. Nem kellett sokat keresnie, mert az egyik görbületnél ott volt a vértócsa.

- Ne nézze meg! - háritott el. - Nem magának való... Úgy is mindjárt megtudjuk a faluban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Elkéstek! - mondotta komótosan egy öregrendü ember. - Már a fészivel agyonvertük őket. Mindakettőt Geczy Isvány tám eddig meg is nyúzta őket...

Uz Bence megfordult, két füstös öklét fenyegetőleg felrázta az égre, majd meggörnyedt és sírt, mint a záporeső...

- Szakadjon le a kezem, ha többet állatra emelem! - fogadkozott lelkiből otthon, de csak addig tartott a fogadalma, amig a volt magyar főispán kiizent, hogy jön pávászni.

Április vége felé kezdi a dürgést a vadpáva, uriasan fajdkakas, Uz Bencén és rajtam kivül a világ legszerelmesebb madara. Halálos óráján is cseppen el a nyála az élvezettől annak, aki életében egyszer is volt pávászni. Csak makog az ember, de el nem tudja mondani, olyan nagy gyönyörüség. Nincs az az öreg ember, kinek a kellő időre fia ne születnék, ha csak egyszer is dürrögni látta a pávát, ezt a száraz ágon kinyilt gyönyörü hajnalvirágot. Az is igaz, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átbújni, mint pávát lőni. Nagy módja van annak. Uz Bencének azonban gyermekjáték, mert ő Európa legjobb pávavadásza. Ugy be tudja lopni magát, hogy akár a farkánál fogva le birná húzni az ágról a pávát. A "belopáshoz" tudni kell, hogy két része van a dürgésnek, mikor a páva "dürüszöl" a szárnyával és "keceg" a kéjtől a csőrével. Ilyenkor se nem lát, se nem hall, de pillanatokra megy a játék. Elég, ha a szem megmozdul, végleg elszáll a madár.

- Az idén tizenkettő van! - állít be egy nap hozzám Bence titokzatosan. - Leszünk-e társak?

Ketten szoktuk megrendezni a pávászásokat, ami a legjobb kereset ebben az időszakban. Bence előzőleg hetekig ül fenn a havason "tájékozódni", s mire a dürgés ideje elkövetkezik, az ő hire-tudta nélkül még sóhajtani se tud a vadpáva. Aki fizet, az lő, aki nem fizet, az nem lő. Ez már igy van. Akinek nem tetszik, maradjon otthon. A romantika drága dolog.

Alig telik el Szentgyörgy napja, az első jelentkező a főispán. Kivénült grófféle, aki már se nem lát, se nem hall jól, egy kicsit reszket is a keze a sok politikától, de a pénze dögivel áll, s két-három fiatal fehérnépet mindig szokott hozni magával. Egyik sem a felesége, mert vén legény az ebadta, de talpig úr és igenigenkedves ember. Egy héttel azelőtt Bencével meg szokta beszélni a vadászatot, ami három napig tart. Azalatt a három nap alatt olyan dolgunk van, mint az anyánk ölében. Én, mint Uz Bence öccse szerepelek, aki most jött haza a katonaságtól, ezért nem látott eddig a főispány úr. Úgy is vagyok öltözve, mint Bence, tagjaimon jó feszülő fehér harisnya, bakkancs, zeke, sapka. A szállás már készen várja a nagyurat, s a tűz szépen lobog. Megelőző nap Uz Bence már meg is lőtte a vadpávát, amit a főispán meg fog lőni és nagy diadallal haza visz.

Nagy sáros autóval érkeztek az idén. Női vendégünk csak egy volt. (Hiába nehezek a gazdasági viszonyok.) De ez az egy osztán fehérnép volt!

- Az ecsém! - döfött felém Uz Bence hunyorítva, hogy az én jelenlétem is tisztázva legyen, de a nagyúr alig vett észre, hanem mindjárt a pávák után lelkendezett kissé németes kiejtéssel.

- Meghiszem azt! - gavallérkodott vele is Uz Bence. - Szökjél te! - riasztott rám. - Mútogasd meg a küsasszonynak a házunk táját, amig mi a főispány úrral egyet-mást megbeszélünk!

A "házunk tája" ez a gyönyörü havasi világ volt. Érintetlen, szűz hó fehérlett még a sziklák árnyékában, pár lépésre pedig már ritka virágok nyilnak a tisztások zöld üdeségében. A fű most ütközik, távolabb patakok gyöngyöznek, a hatalmas szálfák finom borzongása, megfogja a szivet. Fehér és szines káprázatok lengenek át a fenyőszálak közt, mint tétova lelkek a magasban. A tisztaság néha úgy megcsendül, mint a megütött kristály. Jön az éjszaka. Az alkonyat sejtelme és némasága lassan ráereszkedik a világra. A madárka megbillen a fán és azt mondja: "Szerelem!" A szép leány megborzong mellettem és rám néz. Olyan két szeme van, mint két fényes csillag. A szája harmatos. A teste... Istenem a teste!... és bánatosan megvakarom a fejemet. Rám azonban nem sok ügyet vet, csak liheg és gyönyörködik, virágot szakit, megbámulja a lehullott fenyőtobozt, a vad sziklák zordságát és hallgatja az erdők végtelen muzsikáját.

- A havason minden éjszaka meghalunk... Itt az álom a halál maga... Boldog, édes halál... Nem érzi, hogy már közeledik?... Vigyázzon, hogy mi lesz az utolsó gondolata, mielőtt elaludnék!...

- Dehogy nem! - kacagok fel jóizüen. - Ez az egyetlen tisztességes pálya a mai világban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Hol tekerögtök? - rivall rám Uz Bence. - Vágj egy kicsi fát, amig én a vacsorát elkészítem.

A tüzrevaló fatörzsek ott hevernek, csak fel kell hasogatni. Mint az ezüst, úgy villan a fejsze a lángfényben. A leány nézi. Áll a fenyőtűz illatos füstjében. A kedvéért olyan máglyát rakok, hogy a felkavargó tűz az eget nyalja. A főispán is vidám, jókedvü. Száraz csontjai megtelnek erővel, egészséggel. Bence a száját nyalja örömében. Olyan vacsorát rittyent, hogy az ember az üdvösségit is odaadná érte. A kitűnő, nehéz boroktól a szemünk káprázik, s szárnyunk nő és úgy érezzük, mintha arany fényben a havasok felett lebegnénk.

Még Uz Bence is meghatódik. Előveszi a klánétát, hogy kiöntse a lelkét és ráül a tűz mellett egy csutakra.

- Akarom látni a pávát! Ugy-e megmutatja?... Nem szabad meglőni! Ugy-e nem lövöd meg? - hizeleg a főispánnak.

Az öreg nagyúr arca elernyed. Gondolkodik. Szemei kialszanak, egész világról mond le. Szomorú, de mosolyog...

Uz Bence csudálatos történeteket kezd a kék mókusról, mely a puskája csövére szökött az ágak közül, s amerre eltünt, fénybeborította az erdőt...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Uz Bence, a hidegtől félig megdermedt főispán, én az alvó szép leány füléhez hajlom és visszaszólítom ebbe a világba.

A tüzet eltakarjuk és néma csendben ülünk, hogy el ne ijesszük a gyönyörü madarat.

Elsőnek a szalonkák kurrognak. A nedves hideg fehéren didereg a fák között.

Mi csak szárnycsapásait halljuk, ahogy elhúz a tisztás fölött és leszáll kevélyen, hogy meginog alatta a fa. A kavargó sötétségben aranypor dereng, amerre elment.

- Ott van! - mutatja Uz Bence, kinek hiuz szeme átvág az éjszakán. - Már terítkezik.

- Érzem! - suttogja vissza a szép leány és melegen, különösen megszorítja ujjaimat.

Állunk a bokor árnyékában. A leány melegen hozzám hajlik. Vagy én hajlottam hozzá? Már nem tudom. De jó igy...

A páva beszél helyettünk. Szárnyait szétterjeszti és megkezdi táncát az ágon. Kék-arany fény dereng körülötte, mintha testéből sugárzanék ki. Szemei tüzelnek és megvilágítják a fölöttük levő himfoltot. A szép madártestet elönti a szerelem és csőre összeverődik az édes vágytól. Most nem lát, nem hall. Az inger vörös káprázatában dermedezik. Most lehet megközelíteni, de ha a pillanatot eltévesztjük, vége mindennek. Előreugrunk. A szivünk dobog. Valami történt velünk. A madár igézetébe kerültünk. Szédülünk, mintha mi is aranyágon ingadoznánk a világ fölött. Hiába küzdünk ellene, a mi ajkunkra is csókok törnek fel és egymás szemeibe bolondulunk...

A madárjáték újra kezdődik. A fák hallgatják, a csend vigyáz reánk. A belső fény átveri a mi testünket is és egymás karjaiban kivirágzunk. Forró a nyelvünk és mig fölöttünk dübörög a madár, arcunk eggyé olvad.

Szegény madár nem tud beszélni, de minden tolla forró, s szerelmével megbüvöli az éjszakát. A színek lángolnak rajta és hatalmas ereje rázza a fát. Feje előre nyúlik és rákiált az éjszakára, hogy soha meg ne virradjon. Ugy állanak körülötte a szálegyenes fenyők, mint fekete gyertyák. A sziklák olyanok, mint nehéz gondtól összeráncolt homlok.

A vadpáva nem szállott el. Lehunyta szemeit, pillanatig álmodik, de ujabb vérhullám tolul a szemeibe és kiszalad az ág csúcsáig, elernyedt, szétnyilt szájjal beleliheg az éjszakába. Körmei belevágnak az éhes vágytól a fa kérgébe.

Tudom, hogy most jön az utolsó roham, amelybe vagy belehal, vagy boldog lesz...

A madár szárnyai görcsbe rándulnak, szinte dicsfény veszi körül, szintjátszó melle kidagad, a forróság elönti, tompa rikoltása felriad, mennyországot lát maga körül mennyei erdőkkel, arany fenyőkkel, csodálatos fénnyel, a madárszerelem lángoló fészkével, édes titkaival. Szivében, fejében zeng a szép muzsika, s a beteljesülés drága ingerében elveszíti eszméletét...

Már nem látjuk a vadpávát, az erdőt, a világot, már nem lessük a neszt, a madár szerelmét. Már vége a világnak. A testünk fénylik, szivünkben muzsika, körülöttünk mennyország mennyei erdőkkel, arany szálfenyőkkel, csudálatos fénnyel...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A gróf jól fizetett. Amit tőle kaptunk, s a meglevő pénzünket összepótoltuk és Bencével felesben vettünk egy kicsiborjas tehenet. A tüdőcsúcshurutnak ugyanis a legelkeseredettebb ellensége a jó tej és egy-egy pohárka vasasbor. A tehéntartás nem került semmibe. Van elég fű az erdőn, ott hadd egyék a tehén. Ha pedig szomjas, ott van a patak, ihatik. Nehány liter borunk is volt, amit a főispán hagyott ajándékba a vadpáva vadászat után, de fenyőszurokkal lepecsételtük, hogy egyik se nyúlhasson hozzá. Nem telt el két nap, hát látom, hogy Bence szomorú, a feje fonnyadtan lóg, szótalan és mogorva, fekszik a vackon.

- Ejnye be jól tetted, - kacagok fel, mert olyan tüdeje volt neki, mint a marhának. - S most mit csinálsz? - kérdezem.

Abban a pillanatban megvilágosodott az értelmem, mintha kinyilatkoztatásban részesültem volna.

Úgy is volt. Pecsétestől leütötte mind a négy üveg nyakát, s ami borunk volt, egy leültében mind megitta.

- Jaj, hogy sülj meg az akasztófán! - káromkodok rá, de nem vette rossz néven.

Meg is hozta. Még az ágyban voltam, mikor elment és már estefelé szuszogott fel a hegyen a fájin borral.

- Én a! - feleli titokzatosan, s a szeme valahogy nem állott jól. Ebből sejtettem, hogy baj van, valami történt, de csak este a fejéskor tudtam meg, hogy a borjut eladta az anyja alól, s annak az árából vette a vasas bort.

- Egye fene! - gondoltam, s a sajtárral leülök a tehén alá, hogy megfejjem. A tehén tűrte, hogy megmossam a tőgyit, de mikor húzni kezdem a csicsit, úgy vágott szájba a ganyés farkával, hogy a szemem zöldet-vereset látott. Félóráig elkinlódtam vele, de semmiletteképpen nem adta le a tejet. Hol ő rugott fel engem, hol én rugtam meg őt. Bence is odakerült. Szidtam, mint a bokrot.

A tudománya őt is cserben hagyta. Igen csendesen viselkedett azonban, mert érezte, hogy ő a hibás.

- Hó! - bőgött reá a tehénre - s a nadrágszíjjával felkötötte a tehén farkát. Vékony magyarófa pálcával jól elnégyelte, de mind nem használt semmit. Borju nélkül nem tejelt a tehén.

- Meg kell, hogy szopd Bence, mintha te volnál a borja! - jut eszembe a mentő gondolat. - Én bekötöm a tehén szemeit, hogy ne lásson, s higyje, hogy te igazán borju vagy.

Bence elejinte megdöbbent és kellemetlen véleményt nyilvánított rólam, ide-oda elküldött, de erkölcsi erővel rákényszerítettem, hogy letérdeljen a tehén alá. Hát szítta is Bence tőle telhetőleg a tehén fityegőit, de a tej csak nem akart megindulni, akárhogy változtatta a módszert.

- Hegyig, tövig, nem ér sömmit! - mérgelődött Bence, mialatt én a tehenet vakartam és csititgattam, hogy nyugodtan álljon.

Akkor jut eszembe, hogy mit szokott olyankor csinálni a borju, ha az anyja renitenskedik. Jót szokott döfni a buksijával a tehén tőgyin.

Előzetes megbeszélés után eszerint kezdettem irányítani a műveletet. Mikor egyideig Bence a szájában morzsolgatta a tehén tejelő-szervit, kiadtam a jelszót:

Bence nagyot döfött a tehénen, de az állat úgy szájon rugta a következő pillanatban, hogy három fogát menten lenyelte. Félholtan húztam ki alóla.

Valahogy magához tért, de a baj ezután következett. Bence nem tudott kemény ételt enni. Csak folyadékot. Egyetlen folyadékunk pedig csak a bor volt, s ő pár nap alatt be is szopogatta az egész borju árát. Tej hiányában én is kénytelen voltam a tüdőcsúcshurut-kura második részét megkezdeni, a bor kúrát, de alig nyalintottam bele, nem volt mit innunk. A kicsi a sokat kivánta. Pénzünk pedig nem volt.

Szomoruan ültünk esténként a tűz mellett. Alig pár lépésre tőlünk, békésen kérődzött a tehén, de már mindketten gyűlöltük és levettük a kezünket róla.

- Adjuk el a tehenet, s az árából vegyünk egy hordó bort, hogy a kúra ne szenvedjen hiányt!

Bence gyorsan lebonyolította az üzletet. Szekérre rakatta a hordó bort és kihozatta a kalyibához. Mindent kifizetett a tehén árából, még maradt is husz lej, ami a Bencéé lett a sok fáradságért.

A hordót elhelyeztük, hogy semmi baj, bántódás ne érje, megcsapoltuk, kóstolót eresztettünk belőle és rendkivül nyugodtak voltunk.

A tehén - mintha sohase lett volna tehenünk, eszünkbe se jutott. Egyetlen egyszer tréfáltam Bencével.

Azért hamar földhöz vert mindakettőnket. Úgy megrészegedtünk, hogy fordítva feküdtünk az első éjjel az ágyba.

- Nem csináljuk jól urfi, - magyarázta még ködös fejjel másnap. - Ha igy haladunk, hamar a végire járunk a bornak, s miből veszünk újjat!... Azért azt gondoltam, hogy aki inni akar, az fizesse is meg a részit. Mondjuk ki, hogy egy liternek az ára husz lej. Én es adok husz lejt, ha innya akarok, az urfi es ad husz lejt, ha innya akar, s a végin esment összetesszük a pénzünket, s új hordó bort veszünk.

Bence nem sokat teketóriázott, hanem benyúlt a lajbizsebbe, s az orrom elé tartotta a husz lejt, ami a borvásár után a tehén árából megmaradt volt.

Hogyne adtam volna. A pénzt becsúsztattam az én lájbizsebembe, s kimértem neki az italt.

- Miféle ember vagy! - szégyenítem meg végül is. - Meg se kinálod a kedves barátodat?

- Hát e mi a szemedvilága? - nyúlok be a lájbizsebbe büszkén, s veszem elé a husz lejt, amit az előbb kaptam Bencétől.

- Többet aztán ki se tudtunk teljesen józanodni. Hol Bence adott át nekem husz lejt, hol én neki.

- Nincs semmi baj! - vigasztalt Bence. - Veszünk mást. Esmént összetesszük a pénzt, mert ingyen egyikünk se ivott.

Csak két napi alvás után tudtuk megérteni, hogy ugyanazt a husz lejt cserélgettük.

Uz Bence mérgiben fogta a fejszét és darabokra vágta az üres hordót, nekem pedig célozgat, hogy akinek nincs pénze, az ne legyen beteg.

Igy éldegéltünk csendben, szépen, kedvesen. A tehén helyett szereztünk egy kétesztendős üszőt, s egy fejős kecskét. Boldogok, elégedettek voltunk, mert nem láttunk embert. Minden jó lett volna, csak szerelem ne lett volna. A tavasz se hagyott békét. Már jól benne voltunk májusban, mikor megkezdődött a furcsa világ a havason. Valami névtelen, zavaros, szomjas vágy kezdett gyötörni mindent. Még a fák is érezték. Szél se rezdült és mégse birtak nyugodtan állani a földben, ingadoztak, szédültek, ropogtak, s az új levelek egyszerre nagy, zöld lángot vetettek fölöttünk és a rohanó nedvek lecsöpögtek a rűgyek hegyéről. A föld maga is ásított és nyugtalanító szavak törtek fel belőle. A kecskénk tőgye úgy megduzzadt, hogy alig tudott lépni miatta, szürke szakálla pedig gyönyörüségtől reszketett, amikor belemekegett a Bence arcába:

- Kellesz a fenének! - tréfált vissza Bence a kecskének, amely úgy nézett rá, mint egy megvénült, de javíthatatlan francia tanár, s aztán kényesen harapdálta a kinyílt kökénybokrok fehér virágait.

A fenyőfák üde, harmatos, ízes zöld bojtokat újítottak, oldalukon lecsurgott a szintelen szurok, s az ágakra szállott madárkák elvakultan daloltak, elbódulásukban ragyogó ködnek látták a világot és csak cérnalábacskáikat emelgették, úgy égette a fákon végig reszkető forró inger, amelytől kigyulladt kis testük és tollazatuk szinesen fényleni kezdett. Kicsi fészket és boldogságot láttak álmukban, amelytől estére fáradtak lettek, mintha szép angyal ülne a hátukon. Az is ült, akárki akármit mond.

Maga a vaddisznó is elveszítette az eszét. Tajtékzó agyarral hosszú sebet szántott a földben, amerre elrohant és olyan dühösen túrta bele magát a tavaszi vizektől puha földbe, mintha az öreg föld szivét akarná kiharapni.

Éjszaka bőgések, nyögések verték fel az erdőt. A féktelen állattestek tomboltak. Az őzbakok, szarvasbikák homloka sütött és nagy csattanással verték hozzá a fatörzsekhez.

Az újuló, szép világban Bencével teljesen leromlottunk. Kedvetlenek, szerencsétlenek voltunk, mert nem birtunk a szivünkkel. Olyan szerelmesek voltunk mindaketten, mint a vadpáva. Uz Bence az ő szeretőjébe, én az enyémbe. Hát éppen a faágra nem másztunk dürögni, de még a lábújjunk is fájt a szép tavaszi esőktől, s a szájunk sütött a forró édességtől. Mit mondjak? Nem is ember, aki nem szerelmes! Egyelőre azonban csak az üres levegőt ölelgettük, s éjszakánkint nyögtünk a vackon. Bence még a likas bocskora orrába is virágot szúrt, én csak komoran néztem a tüzet, fene nehéz álmokat láttam, s mindaketten csak szédelegtünk a hives fenyőlevegőn. Akárhogy kínlódtunk, a tiz parancsolatot muszáj volt megtartani, de sokat beszélgettünk ellene - Isten bűnünkül ne vegye! Akkor az egyszer senkit nem irigyeltem, csak a megcsendesedett vénembereket, akiknek olyan ájtatos a teste, mint a hideg, szintelen pityóka.

- Mert hát, - tudja - házasodom... asszonyt hozok... Többet egyetsem kínlódom!...

Faóduban tartogatta a pénzét, de soha meg nem számolta. Amit kapott, azt hozzátette, s el nem vett volna belőle egyetlen lejt a világ sűrű kincsiért se.

- Eddig sokezör kell, hogy legyen! - vallotta be. - Mind bángó, ami van! - bőcsködött. - Megbir egy fehérnépet.

- Az úgy, hogy cudar időben, méteres hóban indultam. Szinte megvett az istenhidege. Szépaszó pataknál hóviharba kerültem. Hétszer ástam ki magamot a fúvásokból. Kicsi tartotta, hogy ott nem vesztem. A faluba négykézláb másztam bé, úgy elgyöngültem. Csak éppen annyi erőm volt, hogy megkapartam a Julisék ajtaját, mint a kutya. Reaültettek a kanapéra, s én ott abba a hejbe úgy elaludtam, hogy másnap es hiába ráztak. Éppen a vecsernyén voltak, mikor felébredtem. Én biza úgy megszégyeltem magamat, hogy meg se vártam, mig hazajönnek a templomból, hanem fogtam a fészit, s szépen visszajöttem a havasra...

Jóizűen elkacagtuk az Uz Bence háztűznézőjét, szépen hévizálgattunk a tűz mellett. A fene evett meg, ahogy dicsérgette Emre Julist.

- Hogy az milyen fehérnép! - cicomázta szép szóval. - Akármelyik legént a sarkához veri. Az olyant pedig, mint az úrfi - nézett le kedvesen - a szelivel elüti.

- Juhokat nyírtunk együtt. Ő ült az egyik juhon, én a másik juhon, de inkább egymást néztük... Mondom asztán neki, hogy: "Szeretlek Julis!"... Erre mérgesen reavágott a megnyírt juhra: "Prücs Isten hirivel!"; de a juh nem mozdult. Úgy reá talált ülni szerelmiben, hogy a juh megdöglött alatta... Ebből már tudtam, hogy ő az enyim!

- Ne kínozz, Bence! - sóhajtottam; mert - hej szép dolog ez a nagy szerelem! Hát amikor megtudtam, hogy milyen tömött dereka, vastag, rózsaszin karja, haragos-piros arcája van!... Ahogy Uz Bence lelkesen és tüzesen kifejezte: "Szép nagy bihalfehérnép!"

- Ha erre a tűzre reaülne ne - mútatott hasonlatképpen a tüzünkre - egy-leültiben úgy elótaná, hogy semmi sem maradna belőle! Akkora!... Az a!... Egy szikra sem maradna elevenen!... Hát a két mejje! Mint két fújtató.

Alig pirkadt, már megkezdette a vőlegényi öltözködést. A jéghideg patakban tetőtől-talpig megfürdött. Félesztendei korom volt rajta a sok tűz mellett hálástól. Éppen akkor szenderedtem el jóizűen, mikor nagynehezen megállott felettem.

Valahogy tisztességesen felöltöztettem. Az igaz, hogy egy kicsit ganyés volt a harisnya, de a csizmát szőrös bőrből újra talpalta, s a likas sapkát kevélyen félretaszította. Az is igaz, hogy egyetlen inge a hátán végig volt hasadva, de az úgy sem látszik, s éppen azért házasodik, hogy legyen, aki megvarja. Engem megtett örömapának, mert se apja, se anyja nem volt, s ragyogva füttyentett a két szelidített rókájának.

Szavamat ne feledjem, mióta a kutyáját megették a farkasok, kutya helyett két szelidített rókát tartott, mert a kutya után adót kell fizetni, a rókáért nem. A két róka mindjárt elő is bújt a likból nagyálmosan.

- Hova mécc bolond! - kiáltok rá mérgesen. - Ilyen árvizhajtott, mocskos kalibába akarod hozni az asszonyt? Kicsit legalább szedjük rendbe!

Nem hiába mondják, hogy sok kéz még a hajba is jó, mert ketten hamar kidiszítettük a "palotát". Nyírágseprüvel kisepertük, a nászágyba friss füvet kaszáltunk, az oldalát, ahol likas volt, betömtük mohával, a borzas, vedlett tetejét teljesen béborítottuk fenyőbojttal, a tűz mejjékit összetakarítottuk, a száraz marhatrágyát jómessze rugdostuk, s ahova lehetett, még virágot is tettünk. Igazi szerelemnek való, kivánatos hely lett belőle.

Később, - mikor összehúzott szemmel mégegyszer körülnézett - mégis talált igazítani valót. A tűzhelyet eltakarította, a felette álló fa kormos, szürke, száraz ágait levágta és alája virágból tett tüzet. Azt úgy kell elképzelni, hogy lángveres virágokat nyitó ágakat vágott vadrózsa bokrokról, vadalmafáról, miről, s azokat tűz alakjában nagy fifikával összerakta. A teste nem, de a szive melegedett mellette az embernek. Szinte piros füstöt lehelt, ahogy nézte az ember.

- Nagy hóhér vagy! - mondottam kedvesen Bencének, aki tündöklött a belső izgalomtól, s még fölébe két ágas fát szúrt, mintha a puliszkafőző üstöcskének akarna villát támasztani. Igende az ágasfa is felül virágos volt. Erre fűkosarat kötött. Ez volt az üstöcske, amely szépen csüngött a virágtűz felett. Mikor ez is megvolt, megfutamodott... Egyszer csak látom, hogy mászik fel egy fán ügyesen, mint a mókus, s hát hozza is mindjárt a madárfészket, amelyben hat édes madárfiu tátogott... Kiméletesen elhelyezte őket a fű-üstöcskében és szárazon azt mondta nekem:

Még csak a "ház" ormára tűzött csokrétát, s azzal újból füttyentett a két veres rókának, megilletődött arccal, kicsit nedves szemekkel elbúcsúzott és megindult lefelé az oldalon...

Néztem, néztem, hosszan, sajgó szívvel, meleg szemekkel... Alakja megnőtt, ragyogott a napfényben, minden lépésére megingott a virágos mező és Uz Bence minden pillanatban kisebb lett a távolságtól, aztán eltűnt, mintha a piros és kék virágok titkos vize nyelte volna el.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egész napom nem ért semmit. Kedvetlenűl koslattam az erdőben, mint egy tüdővészes, száraz medve. Akárki csinálta az életet, rosszul csinálta. Azonkivül hajléktalan is voltam. A megszokott, kedves kalibából ki kellett költözködnöm. Üthetnék össze hamar új hajlékot magamnak, vagy átköltözhetném a túlsó oldalba Üdő Mártonhoz is, de minek? Nincs értelme. Affene egye meg ezt az Uz Bencét, hogy éppen most kellett megbolondulnia!... Milyen szépen megvoltunk együtt!... Legjobb lesz, ha végleg hazamegyek. Az is csak reggel lehet, mert ma örömapa vagyok, afféle erdei násznagy. Valami ajándékkal is kedveskednem kellene, de mivel?... Neki hagyom a mennyegzői gatyát. Ez kissé megnyugtatta a lelkiismeretemet... Az emléknek szép emlék.

Délután mégis azt gondoltam, hogy egyet-mást összeszedek. Javában nyújtogatom a nyakam a ház előtt, s nézegetek céltalanúl a távolba, mikor egyszer csak látom, hogy jön Uz Bence felfelé, de egyedül, de szomorúan.

A két róka az erdő szélin hozzácsatlakozott lihegve. Azokat még meg is rugta. Ebből láttam, hogy nagy lehet a baj.

- Az úgy - (kicsit remegett a hangja) - hogy még a télen férjhez ment Tibód Ferihez... Éppen a gyermököt várják.

- Honnan tudtam volna, - morcoskodott. - Egész télen nem voltam lenn a faluban... csak amikor háztűznézőbe voltam... Akkor es elaludtam...

Nem mertem szólani, olyan csúful nézett Uz Bence. Egy kicsit még lógatta a fejét, majd visszaöltözött sóhajtozva a miesnapi gúnyájába, amitől mintha valamennyire megkönnyebbült volna, de azért a virágokat mérgesen hányta ki a kalyibából. A torkomon jádzott a kacagás, de elfojtottam, s csak vártam, hogy mi lesz. A munkától mindinkább megdühödött. A virágpukétot már fegyverrel lőtte le a szállás ormáról. Cseres arca megnyúlt a belső kínoktól, tekintete elködösödött. A puskát eldobta és fejszét ragadott. Ráemelte a virág-tűzre, hogy madárfészkestől szétüsse. Hirtelen azonban megtorpant... Amig pillanatig gondolkodott, az anyamadár kétségbeesetten csapkodott a feje körül... Az ember elgyengült, a fejsze kiesett a kezéből és csak nézte, nézte, reszketve a szép virágtüzet. Észrevétlen a vállára tettem a kezemet.

Uz Bencét szomorúságában is irigyeltem. Könnyü neki. Ő legalább tudja hányadán van, de mi lesz velem.

- Majd elválik! - vigasztalt testvériesen Bence, aki közben magához tért a lelki bánatból.

Én annál jobban elszomorodtam. Nem tudtam nyugodni a havason, haza kellett mennem, hogy legalább lássam Ilonkát.

Hát láttam is, bár sohase láttam volna! A szemem láttára csókolta meg Bándi Laji, s ő "szégyenletében" még bejjebb bújt a legénybe.

Uz Bence, mint jótestvér, teljesen átérezte helyzetemet, de ahelyett, hogy vigasztalt volna, még szidott is.

- Úgy kell magának, urfi, mert minden leánba belébolondul, akinek egyszer beléült a meleg helyibe. Érteni kell a fehérnéphez!... Nézze meg, én csak egyet füttyentek, s úgy jönnek utánam a szebbnél-szebb leányok, mint a tejtől részeg malacok az anyjuk után. Igende én erre csak aszondom: "Hadd el te!" s úgy menyek el köztük kevélyen, hogy hasad meg a szüvik... Ott hadd hasadjon!...

- Jaj, Bence! - ejtettem bele szomorúságomban orromat a tűzbe, amely mellett szokott esti emésztésünket végeztük. Bence azonban dicsekedett tovább:

- Vette-e észre, hogy akármerre menjek az erdőben, a vadgalambok mind körülöttem csapkodnak. Nekem az az első dolgom, hogy amilyen szorosan lehet, összeszorítsam a lábaimat, nehogy köztük valamelyik átrepüljön, mert akkor neköm végem van.

- Kicsit tud maga, urfi! - nézett le Benci. - Hát nem tanulta egyik oskolában sem, hogy a leány galambképiben kisérti meg a legényt?... Ha a lába között átrepülhet, akkor vége szegénynek, mert úgy jár, mint maga...

- Bolond likból bolond szél fú! - nézett kedvesen, de már ő is belátta, hogy segítenie kell rajtam.

- Az, - komolyodott el. - Nagy dolog a harmat, mert az égből ered. Az ég, s a föld együtt csinálja. Ez termékenyíti meg a földet, s a sziveket. Ha a leán homlokát, szemit ezzel a szedett harmattal megmossuk, soha az életben mást meg nem lát. De hajnalban kell szedni. Tán még hatásosabb - az inggel szedett harmat. Olyan inggel, amelyik egy napig volt magán.

Akarat nélkül követtem a tanácsát, s lehajoltam, hogy a fűről mártogassam fel a bő harmatot, de Bence rám kiáltott.

Az Isten hidege vett meg, dideregtem, kékültem, a fogam vacogott, de Bence mondatta a miatyánkot, utasítva, hogy minden szóra hozzá kell értetni a virágokhoz az inget.

Végre elkészültem. Az ing nehéz volt az ezüstös harmattól. Ki lehetett volna csavarni.

- Má most - ragyogott az elégültségtől. - Az ing elejiből, ott, ahol a szive van, hasítson ki egy akkora darabot, mint amekkora a leán homloka, - hogy egyebet ne mondjak!

- Most pedig az inget vegye fel, de ügyeljen, hogy egy csepp nem sok, annyi se cseppenjen le.

Szöktem ki a bőrömből az istentelen havasi priznic miatt, a gatya lobogott rajtam a didergéstől, az orrom veresen lógott bele a gyönyörü kilátásba, s Bencét szerettem volna szájon vágni, de ő mint egy jóságos édesanya kúrálgatott.

Érzett a kutya füle semmit az egy hidegen kivül, de a becsületet már nem hagyhattam. Azért feltorzítottam arcomat a szomorú, esőre álló égre, s azt mondtam:

- Akkor induljon! - taszított meg szeliden - de nem úgy! Nem jól van! Az ingdarabot két ujjal tartsa maga előtt!

Tehetetlenűl mentem tiz lépést és meghatottan visszafordultam, hogy szóljak neki: "Te nem kisérsz el, Bence?" - hát Bence úgy röhög, hogy a rázkódástól mozog alatta a föld.

- Mindent elrontott! - szidott Uz Bence, mikor kissé magamhoz tértem a tűz mellett, de többet nem erőltetett. Hagyta, hogy szenvedjek.

Három napig szédelegtem a fák közt, vagy megálltam a patak mellett, téptem, csókoltam a vadvirágot és dobáltam bele a patakvizbe, mert eszembe jutott, hogy a görög mitológia szerint a tengerbe dobott rózsából született Aphrodite, s nem adtam volna semmiért, ha csak egy ölelésre való leány is születik az én vadrózsámból. Hiába legeltem le azonban az egész bokrot, mint a kecske, az én rózsáimból a Bence jóizű röhögésein kivül semmi sem született. Mikor amiatt, s keserüségemben meg akartam ölni, jóindulatulag figyelmeztetett:

A kiváncsisággal mindig le tudott venni a lábamról. Két denevérfüle is a szája elé hajlott a nagy titkolózástól, mikor megsúgta:

- Azt sohasem lehet tudni! - sejtelmeskedett. - Volt nekem egy öreg kancám, de olyan öreg, hogy a lába akadt össze. Ez es leharapott egy rózsabimbót, s olyan csitkót vetett tőle, hogy aki látta, nyerített örömiben.

Vannak ilyen lélekrejtő dolgok. Ilyen a tölgyvessző, amit ha levágnak, vérzik, a gyümölcs, különösen az alma, amit nem tanácsos fehérnépnek megenni, némely erdei bogyó, a szőlőszem, a fuszujka, bors és falevél.

- De olyan semmi sincs, mintha az embernek a szivit a szeretője megszagolja! - állítja Bence. - Ettől úgy megbolondul, hogy még öregkorában sem tudja lerázni a férfiember magáról.

- Hiszenha annyira juthatnék, szivesen elhinném én neked! - sóhajtottam Bencének, akinek a lelke egészen megesett rajtam.

Megpróbált velem mindent. Mikor aludtam, megöntözött langyos lótejjel, kőből ütött tüzet tett a fejemhez, lehulló csillag útjába állított, megfüstölt medvetrágyával, faóduba állított, mint egy szentszobrot, olyan füvet rágatott velem, amit kígyó hozott a szájában; de semmi sem használt. Én csak hervadoztam, szomorkodtam, a szerelem ette a szivemet. Egy hét múlva azt hittem, hogy olyan vagyok, mint egy büszke, de szép haldokló virág, amelynek kelyhével a halál harangoz, de mikor Bencét megkérdeztem, illő tiszteletadás után igy nyilatkozott:

A beteg ember szereti a részvétet, szememben titkolt könnyekkel igy unszoltam Bencét.

Bence előbb rámerkelt az arcomra, - amelyet magamban haldokló virágharanghoz hasonlítottam, - tekert egyet a fején s igy szóla:

- Jaj az anyád... vetett volna kis korodban párnát a szájadra! - dühödtem fel, de Bencére nem lehetett haragudni.

- Voltam én es igy - jutott az eszébe. - Mikor születtem, nem tudtam szopni, mert a fejemet mindig elrántották a csicstől. El voltam "kötve" tőle... Maga "el van kötve" attól a leántól, de egyszerü az orvossága, - vidámodott meg és mint a jó doktor kérdezősködött:

Kacagnom kellett, ha akartam, ha nem, mire Bence megvigasztalódva figyelmeztetett:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap egy vénasszony Ilonkától levelet hozott, amig Bence "dolog után" tekergett az erdőn, s ebben meg volt irva, hogy "Az nem úgy volt Jóska, ahogy maga látta, mert én Bélával nem vagyok úgy, s az én szerelmem nem ojjan..."

Életemben olyan kedvem nem volt, mint azon a napon. Alig vártam, hogy Bence előkerüljön, s kitálaljam neki a dolgot.

- Hova az ördög maga nem mehet, vénasszonyt küld maga helyett! - szentenciázott, de ki törődött ilyen helyzetben az ő morcosságával. Boldog voltam és ujjongtam.

Szaladtam a patakhoz és énekelve, két kézzel szórtam a vadrózsa szírmokat a patak habjai közé.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nem telt bele egy hét, sóért, borsért, miegymásért Bence begyalogolt a faluba. Nagy, meleg, ujjongó levelet küldtem tőle és minden pillanatban felszaladtam a hegy tetejére, hogy lássam: jön-e.

Elfehéredtem és nem mertem kérdezősködni. Bence szemrehányólag nézett rám.

Aki a havason akar élni, annak egyetmást meg kell tanulnia. Nem elég csak sétálni a fák között, s a szeretőnkre gondolni, mert amellett felkopik az állunk. A dologgal baj van. A vadászat kicsit segít. Halász, vadász, madarász, üres tarisznyába kotorász. Uz Bence, meg én, - mint igenértelmes emberek, - azért elhatároztuk, hogy rendes foglalkozás után nézünk. A pénzt nem lehet lerázni a fáról, mint a kotyós vackort. A tűz mellett töprengtünk, hogy mit kéne csinálni. Semmi úgy meg nem világítja az értelmet, mint az erdei tűz. Mi is hamar létrejöttünk.

- Abból szokás - fumigáltam hitetlenül az eszmét, - de hol a borsika májusban. Te is télben epret szeretnél enni!

Bévezetett a sűrűbe, s egy fenyőcsoport között reátoppintott a lábával a földre.

- Neked hol az eszed? - hitetlenkedtem, mert eszembe jutott, hogy a tavaly egy hordó száraz juhganyét adott el fenyőbors helyett a szeredai szeszgyárnak.

- Úgy kitakarítottam volt az erdőt a ganyétól - beszélte nekem kacagva, - hogy magának egy béfaló falást se hagytam.

Ami azonban a földbe ásott hordóban a lábunk alatt készülgetett, valódi, jó borsika volt. Két véka rozslisztet is kevert közibe Bence, mikor elvermelte, hogy jobban eresszen.

- Most már csak üst kéne! - vakarta a fejét, de másnap azt is szerzett. Ő tudja honnan.

Olyan marhák voltunk, hogy a főzéshez csak este fogtunk hozzá, mikor a tűz messzire látszik. Hiába, a tiltott dolgot az ember csak este meri csinálni. Tüzet pedig kettőt is raktunk. Egyet az üst alá, egyet lámpának, hogy valamit lássunk is.

A pálinkafőzésnek "módja" van. Érteni kell hozzá. Csendes, lassu tüzet szabad alája tenni, hogy oda ne süljön és meg ne kozmásodjék a drága ital. Amig felmelegedik, kavargatni is kell. Aztán rájön az üstre a sisak, amit agyaggal légmentesen meg is tapasztottunk. Végül szivarozva vártuk, hogy "meginduljon" a pálinka. Közben hütögettük az üst kacskaringós csövit hideg patakvizzel. Igy kell először a "nagyolást" elvégezni, azután jön a "tisztálás". Egész éccaka eltart, amig egy tisztességes hordóval kifőz az ember. Műszerünk csak kettő volt hozzá: a tűz és a torkunk. A tűz arravaló, hogy megpróbáljuk vele, van-e még szesztartalma a főzetnek. Csak meg kell gyújtani vele pár cseppet. Ha szép kék lánggal ellobban, tovább kell főzni, míg nem gyúl meg. A torkunk volt a "fokoló". A Bence gégéjét bátran meg lehetne számozni, olyan biztos volt a dolgában.

Mondom, ültünk, s hallgattuk, hogy csepeg a fenyőviz az edénybe. Hol Bence aludt egy verset, hol én.

Első pillanatban még mérgelődtem is, mert éppen szép, férfias álmot láttam, de mindjárt kiszökött az álom a szememből, mikor két finánc elélépik a bokor mellől, s ránk emeli a puskát.

- Mü bizon prücsköt herélünk! - válaszol szomorúan Bence. - Adjon Isten jóreggelt! - próbálta szépszerivel leültetni a zöld fináncokat, de azok elkezdik firtatni, hogy kik, s mik volnánk.

- Bédiktálunk mindent, ne féljenek. Van rea idő. Elég hosszu a nap. Nyugodjanak, mert nehéz útjok lehetett... Húzd félre azt a tüzet te, - mordul rám mérgesen, - nem látod, hogy mindjárt kifut az üst!

- Ingem Béla Mihájnak! - húnyorgat Bence. - Hát magát?... Mert nem üsmerem, pedig én minden valamire való fináncot üsmerek.

- Szerencséjük, fővigyázó úr, hogy velem, s nem édösapámmal van dolgik!

- Az úgy volt, - magyarázza jóizűen Bence, - hogy - még a némöt világban - őt is az erdőn éppen igy megleste volt egy finánc, mint maguk minket. Édösapám azonban leszedte a lóról (akkor még lovon jártak), kezit-lábát megkötötte, a lovat felhasította, s a fináncot úgy varrta bele, hogy ott látszott ki a feje, ahol nem kellett volna. Két nap, két éjjel egyebet nem tudott kiabálni a lóból, mint: "Phinánc! Phinánc!" Valami cseh ember volt, s többet nem tudott magyarul... Kutyakemény ember volt édösapám, az Isten nyugtassa!...

A fináncok láthatólag kellemetlenül érezték magukat, de Bence mindjárt tovább rémítgette őket.

- ... A másik finánc, kinek dolga volt szegény boldogult édesapámmal, "szerencsétlenül járt". Mikor kisérte be a csendérekhez, egyszerre az apám megbotlik, s úgy rea talált esni a nyavalyás fináncra, hogy abbahejbe meghót... Hej! Jóüdők voltak azok! - sóhajtott Bence.

- Ne járjon a szája! - veresedett a fővigyázó, - hanem pakolják össze a kifőzött pálinkát, s előre!

Hiábavaló volt a kérés. Az üstöt lepecsételték, s nekünk a két légejt, amibe a drága italt fogtuk, az oldalunkra kellett akasztanunk és elindítottak az ösvényen.

Ösvény azonban sok van az erdőben. Bence csak a szemivel vágott, hogy ne búsújjak. Elől ment az egyik finánc, hátul jött a másik finánc. Mi közbül eregeltünk. Alig haladtunk fertáj órát, hirtelen Bence elordítja magát:

- Még egy lépés, s a halálba megy! - mútatott rémülten Bence az ösvényre. Azzal belépik a fák közé és kezébe vesz egy hosszu faágat. Óvatosan tapogatni kezdi vele az ösvényt. Hát egyszerre valami nagy csattanással felszökik a levegőbe, s kettéharapja a fát.

- Medvefogó kaptány! - magyarázza megkönnyebbülve Bence. - Ha belélépik a fővigyázó úr, szétszaggatta volna!

A fináncok megjuhászodtak és barátságosabbak lettek, mihelyt megtudták, hogy nem Bence tette oda.

- Elég bajom van igy is - panaszkodott bizonyításképpen, - mért csinálnék többet magamnak.

Azt azonban el nem árulta volna semmiért, hogy miről vette észre az emberi szemmel láthatatlannak leplezett kaptányt.

Annyi hasznunk mégis volt a kaptányból, hogy a két finánc teljesen megzavarodott és eltévedt a rengeteg erdőben. Erre még nyersebbek lettek, hogy ne lássuk a zavarukat.

Két óráig koslattunk a rengetegben, de sehogysem találtunk ki belőle. Végül is a fináncok szépen megkérték Bencét, hogy vezesse ki őket belőle.

Erre próbálgatni kezdtük ahány vadcsapás, vakösvény mutatkozott. Még jobban belebonyolódtunk a fák szövevényébe.

Mi ennivalót nem hoztunk, de a fináncok megkináltak a magukéból. A közös nyomorúság és közös kenyér annyira összemelegített, hogy még a pecsétet is levették a légejről, hogy fenyővizet ihassunk.

- Ha a szolgálat nem volna, mi is eleresztenők magukat, - vallotta be a finánc, akinek az életét megmentette Bence.

- Valahogy, valahogy... mégis... nem lehetne, hogy mü tovább ne alkalmatlankodjunk az uraknak? - tapogatózott kiméletesen Bence.

Mentünk is, de ahelyett, hogy fogyott volna, még sűrűbb és járhatatlanabb lett az erdő. Később négy különböző ösvény is mutatkozott,

- Hó! - rendelkezett Bence, - mindeniken induljon el egy-egy ember, s amelyik a hejös nyomot megkapja, az kiáltson a többinek!

Igy elosztotta köztünk az ösvényeket. Becsületesen mentem a magamén, s közben ordítottam, hogy hallják a fináncok, hogy nem szöktem meg. Bencének a szavát nem hallottam, pedig ő ajánlotta a kiáltozást.

Éppen át akartam vágni a hang irányában, mikor valaki megrántja a kurtimot.

- Ez én! Csendesen legyen, s jöjjön nézzük meg, hogy mi lesz a fináncokkal!

Valahogy felkapaszkodtam egy magas fenyőfára, s nézek arrafelé, ahonnan a hang hangzott. A ház mindjárt feltűnt. Azt is látom, hogy a két boldogtalan finánc igyekszik feléje, de nyilik az ajtó, s omlik ki rajta nyolc-tiz fegyveres, egyenruhás alak.

- Azok romány határőrök. No, eregéljünk vissza, mert idáig az üst alatt leszakadt a tűz!

A fenyőviz jól hozott a konyhára, szép pénzt kaptunk érte, amit Bence betett a "bankba", a fenyő odvába. Igaz, hogy a pénzzel együtt az ördög el is vitte Uz Bencét. Kapzsi lett. Pénzt akart, sokat és emiatt vétkezett az erdő ellen.

Már akkor mondottam neki, hogy nincs Isten hirivel, mikor a széldöntött fa dolgában Sámi úrral, az örménnyel összetrafikált fülem hallatára. Ezer darab "tőke" kellett volna Sámi úrnak, de olyan, amit ő kiválaszt, a "lelke" az erdőnek, gyönyörü, büszke árbócnak való fenyőszálak, amelyek felnyúlnak a mennyország kulcslikáig. Az effélit azonban a közbirtokosság nem szokta elvesztegetni aranyért sem.

Jól ismerték egymást. Különben Benci mindenféle "fatetüt" ismert. Nagy pénzért adta el a tervét és előre kifizettette, csak azután árulta el.

- Maga menjen bé tekéntetes úr az előljárósághoz, s vegye meg vakra a zesszes széldöntött fát, ami csak szeptemberig lesz ezen a területen. Én aztán gondoskodom róla, hogy mit dőjtsön ki a szél.

Az örménynek a szeme megvillant, egy szóval se kérdezte, hogyan dönteti ki Bence a széllel a fákat. Tudta ő azt jól. El is intézte a vásárt a faluval, nagytitokban meg is jelőlték ketten a kiválasztott fákat, s Bence megpökdöste a tizször lejt: "Pü, pü! Apád, anyád idejöjjön!" - s elrejtette egy odvas fában, ahol a pénzét szokta tartani, már amikor volt pénze. Az örmény azt mondta: - "No fiam! Akarmikor jöhet a szél!" - s a sánta lábával ellüktetett haza. Még a kopasz feje is ragyogott az örömtől.

Uz Bence titokban csinált egy különös, félig ásó, félig fürész-forma szerszámot, ami úgy tépi el a fagyükereket, mintha a szél szakasztotta volna ketté, s ezzel úgy "megmatatta" a fák tövit, hogy az Istenen kivül senki sem látta. Nekem kiadta a parancsot, hogy azon a tájon ne igen járjak, ha kedves az életem, s aznapságtól fogva egyebet sem csinált, csak leste az eget, hogy mikor lesz egy kicsi vihar.

No, ha vihar kellett, hát egy délután adott az Isten, de olyant, hogy ha négykézláb járó öreg ember lesz belőlem, még akkor sem feledem el. Vizezte meg már a nyakunkat mindakettőnknek eleget az eső, de ami itt történt velünk, attól még az oktalan állat is imádságra fogta a kezit félelmiben.

Elején csak egyet fúvintott a szél az erdőn. Felkapott néhány száraz lapit, s megborzolta kicsit a mezőt, de aztán gyűlni kezdettek a felhők, előbb az apraja, s a fehérebbje, utánuk a nagyja, igazi fekete szörnyetegek, amelyek útjokban letörik a fák hegyit. Gomolyogtak, egymásba rohantak, tipródtak, nehezedtek, végül rázuhantak az erdőre. Olyan setétség lett, mintha hirtelen beesteledett volna. A hatalmas szálfák meghajoltak a súlyuk alatt. Az ég is morogni kezdett, s egy-egy sápadt villám is végig hasított a rengeteg fölött.

Sok beszédre nem volt idő, mert a következő pillanatban a kalyibánkat, amely alatt üldögéltünk, egy szélroham úgy elvitte a fejünk fölül, mintha csak szalmakalap lett volna. Még ennek is csak kacagott Bence, s komázott velem.

Nem tudom, hogy mit feleltem rá, mert abban a helyben akkorát dördült, hogy a saját szavamat nem hallottam. A csattanást hosszú, veszedelmes égmorajlás követte, amely percek múlva a végtelenben veszett el.

Meg akartam csapni felháborodásomban, de a sötétben nem láttam hová üssek. Különben sem lett volna szerencsés Uz Bencét megütni senkinek a guttán kivül. Az új éghasadásra éppen keresztet vetettem, mikor ismét rám kiáltott a khaoszból.

A villám fényénél látom, hogy a megszökött kalyibánkkal birkózik, s éppen oda akartam ugrani, mikor a mellettem levő fa végigzuhant a földön és egy ága kiütötte az épületet a kézéből.

Ettől Bence is megszeppent. Fél arca véres volt, de nem törődött vele. Kicsit mintha reszketett volna is.

Szörnyü, ha az erdő megharagszik. A fennséges szálfák úgy törnek ketté, mint a gyufaszál, mások tövestől felrepülnek a levegőbe és mindent összezúzva zuhannak ismét vissza a földre. Recseg, ropog minden. A villámok szüntelenül cikáznak, egyik a másik után, mintha hatalmas aranykígyókat kötöttek volna össze a farkuknál fogva. A sziklák, mint a tojáshéj törnek szét az Isten ökölütése alatt, a szél a patakot kiemeli medréből és fehér esőként szórja szét a levegőben. A háttérben egész erdőrész lobban fel a tűzesőként hulló villámcsapásoktól, s a következő pillanatban a ráömlő esőtől fekete füstgomolyban alszik ki. A vak ég zeng, dübörög, morajlik megszakítás nélkül, a medvénk borzongva ereszkedik térdre félelmében, az őzek sírnak és fatörzsekhez támasztják félelmükben homlokukat, hogy semmit se lássanak, a rókák barlangjaikban bizonyosan a miatyánkot mondatják ijedtükben kicsinyeikkel. A kénkőszagú levegő forrong, jeges lehellet marja az arcot, füvek, virágok a földre verve, meggyalázva, iszapba, sárga földbe fullasztva fekszenek, s a hátukon ezüst buborékot vetve táncol a sűrű eső. Minden fut, jajgat, az idő megsiketül, a halál, pusztulás arat, s úgy látszik, mintha a fák is lobogó hajjal menekülnének. Egyetlen szó van, ami él, amit minden tud és sikolt a "Jaj!"

Nem, nem lesz a világnak addig békessége, amig egyetlen egy is él közülünk!

Bence is érzi. Egész lényén csodálatos változás látszik. Ahogy a vihar fokozódik, az ő indulatai is emelkednek. A primitiv ember legyőzhetetlen energiái elborítják és késztik, hogy rögtönösen szembeforduljon a viharral. Homloka fekete, mintha azon csattannának szét a dörgések, testén ömlik a viz és villámok futkosnak benne is. Felordít:

Megfutamodik, mert úgy érzi, hogy addig kell rohannia, mig a végére ér a viharnak; de alig tesz pár lépést, villám hasít bele egy fába szörnyü égrázkódással és az odvas fa talpától koronájáig kékes, sziporkázó lángot vet. Uz Bence megtorpan:

A villám beleütött a pénzébe, amiért eladta az erdőt. Vétkezett, s az erdő megbüntette. Lassan, megérti és megnyugszik, de már fél. A nagy belső tűz, az őrült mozdulat, az "istenitélettől" felvert idegek hatalmas, küzdő szenvedélye összeroskadt benne. Csak most veszi észre, hogy tajtékos szájjal és felemelt ököllel az eget fenyegette.

A nyúgalom azonban csak pillanatig tart. Az erdő nyúgalma is, az övé is. Új veszedelmek kavarognak elő a hegyek sötétségéből, mindent letaroló szörnyü szélvihar, s amerre elvonul, az erdő fái tömegesen törnek ketté derékban. Az ég fekete oroszlánjai ismét felbömbölnek és végigrohannak a firmamentumon. Nyomukban halál és pusztulás marad. Magunk is csodálkozunk, hogy életben maradtunk; de erre csak akkor ébredünk rá, mikor - amilyen gyorsan jött - ugyanolyan gyorsan elvonul a vihar.

Fokozatosan térünk magunkhoz a sötét kábulatból. Inaink reszketnek. Testünk didereg, ujjaink hegyéről csepeg a viz, de mi csak az eget nézzük, azt a fokozódó gyönyörü kékséget, amely a megszakadt fekete szemfedő mögül visszanéz.

Az őzek is már kezdenek remélni és kényesen megnyalintják a füvön rezgő esőcseppet. Bence mosolyogva felém cammog.

Kacskaringósat káromkodik, mert már újból süt a nap. Kicsit csak akkor vigasztalódik meg, mikor körülnéz az elpusztított erdőn. Kárörömmel jelenti:

- No az örmény es rosszul jár, mert nem tőből dőltek ki a megjegyzett fák, hanem derékba törtek.

- Úgy kell neki! - kacagok rajta magam is jóizűen. - Hogy ott nyuvadjon meg, ahol van.

Alig nyílik meg az ég tenyérnyire fölöttünk, már elfeledtük a veszedelmet.

A vihar elmúlt, s mi nem javultunk semmit. Éppen olyan akasztófáravalók vagyunk, mint a vihar előtt és mint - felebarátaink.

De akkor miért múlt el a veszedelem?... A vihar?... A halál?... A pusztulás?... Miért?...

Másnap, a vihar után beállított a havasra a halál is. A faluból jött, amelyről teljesen meg is feledkeztünk. Az ember, különösen az öregek úgy viszik magukkal a halált éjjel-nappal, mint az árnyékukat. Ide a havasra szekéren hozták fel a Bence édesanyja képiben. Vén is volt, beteg is volt az öregasszony, a végét járta és még egyszer látni kivánta a fiát. Más pereputtya nem is igen volt Bencének. A pénz elvesztése után nehéz sorunk volt, s azért azt mondtam Bencének:

- Én addig hazamegyek, amig talpra áll a vénasszony. Ne gyűjtsem meg jobban én is a bajodat. Hely sincs hármunknak a kalyibában, amelyet a vihar után úgy ahogy összeraktunk.

Egy reggel a vénasszony felfordult. Éppen puliszkát főzött a nyílt tűz fölé akasztott üstöcskében, mikor a halál elótotta. Azt sem mondta "félkalap" ennek a tetves világnak, csak feldőlt. Még a markában szorongatta a puliszkalisztet, mikor Benci ráakadt.

- Hallá-e? - költögette, de hiába. Egy kicsit forgatta a földön, mint a medve, s aztán megvakarta a fejét.

- Jöjjön bé édesanyám a házba! - mondotta szeliden a halottnak, s azzal alányúlt két hatalmas karjával és bevitte könnyen, mint egy száraz, fekete cserelapit. Letette a szénaágyra, s kedvesen betakarta a kozsókjával.

- Hát itt feküdgessék csendesen édesanyám, amig visszajövök! Nekem most el kell mennem, hogy magát béjelentsem a jegyzőnek, s a papnak. A temetést is el kell, hogy igazítsam...

Azért mégis elindúlt. Az ember sohase tudja, hogy mire lép ki a házból. Még a szerencsével is találkozhatik.

Találkozott is. Ahol az út eltér Szereda felé, azon jött egy báránybőrszedő rossz szekéren, nagy, bogos, sovány lóval. Csak mikor közel ért, akkor látta, hogy a szerencse csak zsidó.

Azt is meggondolta, hogy a pénzt elvenni a zsidótól, útonálló rablás, amiért csendőr, tömlöc jár.

Ezt úgy értette, hogy legalább egy likas szemfedőt a vénasszony még a tömlec árán is megérdemelne tőle. Annak a zsidóembernek az a pár krajcár meg se kottyan. Tegyen jót legalább egyszer életében.

- Addig bódogtalankodol - kisértette meg, mint Krisztusurunkat, - mig a zsidó ellépik.

Ami igaz, az igaz. Sok idő nem volt a teketóriázásra, mert a szekér már ott nyikorgott az orra előtt. Önkéntelen rákiáltott:

És előlépett a vastag fa mögül. Már ideje se volt visszacurukkolni, mert a ló horkantott, s a szekér megállott. Nem lehet tudni, hogy a ló, vagy a zsidó ijedett-e meg jobban. Torz, vad kinézése volt Bencének, a karján pedig éles fejsze. A nézése az anyja halála miatt olyan fekete volt, mint az éccaka.

- Mit akar, jó ember? - hebegte a zsidó, akinek sárgadozó, szennyesfehér szakálla nedves volt a verejtéktől, mintha harmat hullott volna reá.

A szegény, tehetetlen zsidóember úgyis halálra volt ijedve, de Bencét mégis az a gondolat gyötörte, hogy meg kellene ölni. A keze magától rángott a fejsze felé. Maga csodálkozott legjobban rajta. Eszeágában se volt egy újjal is bántani az útast, de érezte, hogy meg kell ölnie. Homályosan rémlett, hogy azért kell kioltania az életet, nehogy élő tanuja maradjon az ő gaztettének. Nem a törvénytől félt, hanem önmagától. Amig önmagával birkózott, a zsidó tizszer is elhebegte:

- Nincs pénzem, fiam! Ne bánts, fiam! Szegény, koldus ember vagyok én is. Négy neveletlen, apró gyermekem van otthon... Nincs semmi kereset!... Ezek a bőrök is itt rothadnak a nyakamon... Nem tudtál egy gazdag embert megállítani?... Inkább te adhatnál nekem...

- Ha a zsidónak ideje van beszélni, akkor régen rossz! - gondolta Bence, s újra elmordult:

Ez a rendes formája az utonállásnak. Szabályosan ki kell mondani: "Pénzt, vagy életet!", mert másképpen nincsen eredmény. Az útas zsidó is tudta, hogy vége mindennek. Mikor hozzá Bence még a fejszével is leirt pár kört az orra előtt, ijedten rántotta elő a koszos zacskót a nyakából. Mihelyt azonban a pénzt a markában érezte, újból megjött a szava.

Mordul felnézett Bence. A zsidó könnyezve hajította oda a zacskót. Utána még egymáshoz törülte sárga kezeit, mintha piszkot seperne le róluk.

- Becsületemre nem érdemes, fiam, azért a pár lejért! Nem seft! Bizonyisten rossz seft!... Hát üzlet ez?...

Uz Bence nem válaszolt, csak megtántorodott, mikor a zacskót a kezébe vette. Sápadt lett és elsötétült előtte az erdő. Nagy, busa fejét lesütötte és a belső nehézségtől hörögve lélegzett.

Felnézett dúltan, sötéten, vadul. A bűn árnyékával az arcán olyan döbbenetes volt, hogy a zsidó rémületében keresztet vetett volna, ha tudott volna.

Hirtelen a legény szemeiből könnyek törnek elő, mint a megáradt patak és az erdei élettől durva, cserepezett, földszinü kezével elfödve arcát, visszanyújtotta a pénzt.

Az öreg zsidó bámulva meredt rá. Izgatott kezéből a zacskó a szekér fenekére hullott.

- Ha fel akar jelenteni a tekéntetös úr - mondotta rekedten, - a nevem Uz Bence, s ott lakom feljebb Csinód fejében az erdei szálláson... Irja fel, hogy ne felejtse el!...

Az öreg zsidóban is feloldódott valami. A rossz ülésről felemelkedett. Széles, magas ember volt. Az erdei szél fújta hosszú szakállát. Nem szólt, csak nézett, sárga homloka ragyogott.

A vén zsidó töprengve leejtette a fejét és meglátta a földön a fejszét. A legény hullatta le gyötrelmében és megragadva a fejszét, felkiáltott:

Felemelt fejszével a legény után lépett és amilyen marconán csak tudott, ráordított:

A legénynek a szája is tátva maradt a bámulattól, de muszáj volt kacagni. Nem tudta miért kell kacagnia, de muszáj volt; mint ahogy az előbb valami ölni kényszerítette. Az öreg Sámi is mosolygott.

A vén zsidóember megfogta a legény kezét és lehúzta maga mellé a parlagra.

A legényt újra elöntötték az érzései. A belső elfogódottságtól alig hallszott a hangja.

- Meghót édesanyám ma reggel... Azért... Nem volt egy krajcárom, mivel szemfedőt vegyek... Azért... Mivel temessem... Méges édesanyám volt... Azért...

Mindaketten hallgattak. A bogos, rossz ló azalatt félrehúzta a szekeret az út szélére, s ette a poros füvet.

A vén zsidó meglátta. A legényhez nem is szólva, oda futott, megfordította a szekeret, felült rá, a lovat megcsapdosta az ostorral és úgy elvágtatott, hogy szakadt szét a rozoga szekér.

A legény utána se nézett, csak sóhajtva felállott és visszaindult halott édesanyjához.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- No édösanyám! Itt vónék! - szólt, mikor megérkezett. - Biza nem sok dolgot hoztam kiednek, de hát őtözetlen még sem küldöm a másvilágra...

Komoly, nyugodt volt, mint édesanyja, a halott. Fájt a halál egyszerü lelkének, de sokat nem érzékenykedett, hanem hozzálátott a felravatalozáshoz. A kalyibában nem fért a halott és dísztelen is lett volna. Előtte azonban volt egy fenyőfáktól körülzárt szép tisztás, derékig érő fűvel, különös havasi virágokkal. Annak a közepébe bevert a földbe négy cöveket, bedeszkázta szentmihály lovának, fogta a kaszát, s ahol legvirágosabb volt a dús tavaszi rét, szép szálas füvet kaszált, s abból vetett ágyat a halott alá. Úgy intézte, hogy a halott feje kissé magasabban álljon és keletre nézzen. Friss patakvizzel lemosta róla az utolsó verejtéket és gúnya után nézett, amibe felöltöztesse. Az bizony nem volt. Minden felvevője csak a rajta levő volt.

- Abbizony mocskos es, foltos es, fosztos es! - állapította meg, de nem volt mit csinálni. - Muszáj, hogy ebben nyugodjék, édösanyám!

Két karjával felölelte a testet, rátette a szentmihály lovára és szeliden kinyujtóztatta.

Akkor jutott eszébe, hogy más ruha is van a világon, nem csak az, amit osztovátán szőnek.

- Olyan szép öltözet lesz belőle, amilyen a világon senkinek sincs - örvendezett.

Reászórta a halottra, hogy csak az orcája látszott ki a sok virágból. A fejszével friss hajtású dús fenyőgalyakat vágott és körűltámasztgatta velük a ravatalt.

Abbizonyisten. Hát a gyertya? Legalább hat szál gyertya dukál a halottnak. Gyertyát azonban nem öntenek a havason, de ezen is segített. Elő a fát és hat szép tüzet rakott a ravatal két oldalán. Ez volt a gyertya. Mikor javában égett, ropogott a tűz és a fénye aranyba borította a jóságos asszony ravatalát, Uz Bence lekapta a sapkáját és azt mondta jó hangosan:

- Most kezdhetünk a sirásáshoz! - szólott önmagához megelégedetten. Ásó, kővágócsákány akadt a kalyibában.

Az igaz, hogy szép a hegy, de a halottat akkor magára kellene hagynia. Ez azonban nem okozott gondot neki. Meg is nyugtatta a halottat.

Mi is bántaná. A vadak, madarak, bogarak, minden ismeri a környéken az Uz Bence édesanyját. Húsz esztendeig laktak együtt régebben a havason, összeszokhattak.

- Délre itthon leszek! - mondotta búcsúzóúl és elindult a Kustaly tetejére sirásni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Annyi bizonyos, hogy senki sem volt a holttest körül, mikor az öreg zsidóember félve, lihegve megmászta az oldalt, a legényt keresve. Nagy a rengeteg, nehéz abban egy embert megkapni, s a vén zsidó járatlan is volt az erdőn. A fák között felszálló halvány füstöt mégis észrevette.

Hanem az volt jó, mikor meglátta a furcsa ravatalt. Kutya legyek, úgy megijedt, hogy szinte hanyutág esett. Az inai úgy reszkettek, hogy alig tudott odavánszorogni. Többet nem ügyelte a legényt, csak megállott a halott lábánál. Hol a fejére kulcsolta a kezét, hol a magasba emelte, s elkezdett előbb valami idegen nyelven vájjogtatni, aztán csendesen énekelni:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kicsit megkésett Uz Bence a sirásással, de abban a fene köves földben nem volt gyermekjáték a mennyország ablakát kivágni. Igy is jeles munkát végzett.

Mikor azonban kilépett a bokor mellől, szinte sóbálvánnyá változott a csudálkozástól.

Hát az ő édesanyja le volt terítve akkora fájin finom csipkeszemfedővel, hogy a szélei a földet seperték.

Alig ismertem meg Bencét, mikor a temetés után értem jött, úgy le volt romolva.

- Hazajöhet, urfi! - állított be szomorúan. - Meghót, el is temettem szegényt.

Sietve csomagoltam, mert vágytam vissza a havasba. Ilonkával is "örökre összevesztem", s igy nem volt, ami a faluhoz kössön. Amig mentünk, csendesen vigasztalgattam Bencét az anyja halála miatt. Egyideig nyugalmasan tűrte, de aztán megúnta és igérte, hogy béveri a szájam, ha be nem fogom. Erre én is csúfot válaszoltam, s azzal újból a régiek lettünk.

A havason semmi se változott. Ültünk csendesen és süttettük a hasunkat a nappal. Nem dolgoztunk, amig a hazulról hozott elemózsiában tartott.

Mikor elfogyott, kénytelenek voltunk pisztrangászni, mert Bence nem akart vadászni. Tartotta a fogadalmát. Nem akart több halált látni. Csudálkoztam rajta, mert az állathalál minden változatát, gyötrelmét és rettenetes kínját kitanultam mellette. Láttam, hogyan törik meg a szem, ömlik a vér, zuhan, vergődik, hörög, torzul, vonaglik, szenved, verejtékezik, dermed meg a megölt állat. Az állattragédiák minden változatát végigéltem mellette és ezek egy cseppet sem kisebbek, mint a mi tragédiáink. Hallottam a lelőtt őzek szívfacsaró sírását és sokszor állottam fölöttük, mikor a végső vonaglásban fejüket percekig verték az erdő földjéhez, mig sikerült a világ egyetlen jóltevőjének, a halálnak karjaiban egy utolsó remegéssel végleg elcsendesedniök. Néztem hogyan túrja a habos vért ki száján a vaddisznó és múlt ki, mielőtt a harmat a sörtéjéről leszáradt volna. Ma is ráz a hideg a furcsa farkasfintoroktól, amelyeket felhúzott innyel vágtak a véres földön... A megdöglésnek vadász szempontból "gyönyörű" esetei, felpuffadt testek, halálos ürítkezések, roncsolt testek, vér, nyál, hab, bűz ijesztenek ma is álmomban. Az Isten soha meg ne segítse, aki ezeket okozza!

Uz Bence tartotta a hálót, nem vizmentire, hanem szembe vele, mert a pisztráng felfelé menekül. Én egy rúddal vertem, göbődtem a vizet, mig fehér tajtékot vetett. Mihelyt a hal a hálót érintette, Bence már ki is vetette a villanó halat. Hármat, négyet is egyszerre.

Örvendtünk és kacagtunk a halaknak. A szebb példányokkal tréfából egymást szájon leccsintettük. Aztán felvágtuk a puha hasukat és megtakarítottuk. A feszülő hólyagokat tenyerünkön elpukkantottuk, majd kopoltyujuknál fogva hegyes pálcákra aggattuk, a tűzhöz körben leszúrtuk, parazsat mertünk alájuk és ezeken a kis akasztófákon csendesen megsütöttük, amig megkunkorodott illatos gerincük.

A jó meleg hús omlott szét a szánkban. A szemünk meredt ki, olyanokat nyeltünk.

Reggel elment, s három nap múlva hazaállított egy szép bak medvével. Medvetáncoltatóktól szerezte-e, honnan szedte, nem tudom, de az állat szelid volt. Voltak Bencének ilyen "barátai" a havason.

- Hát likásztam még a múlt télen, csak nem tartottam itthon, - felelte csendesen és mindjárt ki is tanított, hogy mi a "likászás".

- Mikor az első hó leesik, - tuggya-e, - s a medvére rájön a téli álmosság, - magyarázgatott - a bestelen, csúf állat keres egy széldöntött nagy fenyőfát, aminek a gyökere földestől ki van fordúlva, alatta pedig a földben nagy üreg marad. Ez a lik, amit a medve téli szállásra berendez. Mikor mindennel készen van, letör egy kisebb fenyőfát, nagylomhán bémorog a likba, a fenyőfát a nyelénél fogva a markában tartja, mint az angyal a karácsonyfát, s mikor jókomótosan elhelyezkedett, jószorosan maga elé húzza úgy, hogy a hegye, ágai kifelé álljanak. Ez célszerüen eltakarja, megvédi a hidegtől, szelektől, viharoktól. Az ember kinyomozza a medve likát, levág egy szíjjas gyertyánfa karót, meghegyezi, láng fölött kicsit megedzi, kézbe veszi, csendesen hátul kerül, s jó keményen megdöfi vele a medvét. A bolond medve erre a növendék fenyőfával együtt úgy kiszökik a likból, mintha a szemit kivették volna.

- Nem, mert magával! - sértődött meg. Hiszen "egyszerü dolog az egész", ahogy mindjárt meg is győzött. - Már az ősszel kiszagolta a medve "likát", de várt vele gyertyaszentelőig. Erre az időre a medve "elszopja magát" és úgy legyengül, mintha akkor jönne ki a kórházból. Nem sok dolga volt vele. Ahogy beledöfött, abban a pillanatban kiszökött a medve, de menten vissza is esett az ülepire. Hirtelenében megkötözte, s hazavezette.

A medvével kétszer-háromszor megszagoltatott, amitől az ugyan meghúzta valamicskét az inyét, de nem bántott, hanem dörmögve leült a tűz mellé, mintha neki kellene megkavarnia a puliszkát. A rókák "megugattak", de az őzek tisztes távolból szeliden néztek rám meleg, bámuló szemekkel.

- Most már semmitől se féljen urfi! - biztatott Bence. - Ezök tuggyák, hogy maga es idetartozik.

Tudták, vagy nem tudták, de én azon éjjel le sem tudtam hunyni a szemeimet. Csak reggel felé szenderedtem el, s az is olyan álom volt, hogy az Isten mindenkit őrizzen tőle.

- Mi lölte urfi? - ijedett meg Bence is tőlem, mikor úgy kilenc óra tájban ki mertem dugni az orromat a kalyibából. - Úgy néz ki, mintha a koporsóból kőt vóna ki... Nem iszik egy csepp fenyővizet?

Valamennyire megnyugodtam, mert a medvét nem láttam a közelben. Bence mellől azonban nem mertem egy lépést sem tágítani. Tőlem szabhatott ránk akármilyen kötelességet a természet.

Bence ezen nem ütközött meg. Mára mintha ő is megváltozott volna. Jókedve elhagyta, tréfaszót nem ejtett, csak nézett igen illedelmesen és komolyan maga elé. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:

Csak most látom, hogy tőle telhetőleg "ki van öltözve". Még meg is borotválkozott. A szava is olyan különösen nyilalt belém és olyan tiszta, különös íze volt, mint az ostyának.

... Mert ez az erdei vasárnap más, mint amilyent az emberek ismernek és megszoktak. Világosan éreztem és láttam, hogy a fák is másképpen állanak a helyükön, mint máskor. Fennséges áhitattal, a kéklő magasságokba emelkedetten, s a frissen született, üde levelek miriádjai mozdulatlanul elmélkednek. A virágok, füvek kicsi szálain a lélek ártatlansága ragyog, s édes bódulatban hallgatják a föld örök himnuszát. Az ágon ülő mókus lombos farka, bundácskája, úgy csillog szurokfeketén, mintha minden szőreszálát külön tisztította volna meg. A pisztrángok a patakban ezüst oldalukat fordítják Isten felé, s a mohos sziklák keményen gondolkodnak. Az állatok rejtekben ülnek, s az áldott nap édes súgarait arany özönként önti rá felülről a mindenségre.

Már nem féltem a medvétől, nem voltak gondjaim, se bűneim, vágyaim. Ráncos arcu lelkem kisimult és agyamra ráborúlt az erdei vasárnap drága kábulata. A gondolatnélküli jóérzés primitiv üdesége és jótéteménye szállott reám és éreztem, hogy a zöld mohára most lépett rá az Isten, - ha annak nevezik... Jaj, hogy tudtam én akkor mindent és mindenkit szeretni az erdők kinyilatkoztatásában. Még azon sem lepődtem meg, amit Uz Bence csinált, pedig különös és hihetetlen dolgot cselekedett.

Csak bólintottam, hogy jól van, de ő rám sem nézett, hanem belekiáltott az erdőbe.

Uz Bence visszafordult a kalyiba felé, becammogott az ajtón, s kis vártatva látom, hogy egy embermagasságu keresztet hoz a hátán, aminek a vége meg van hegyezve. Úgy hozta meggörnyedve, hogy önkéntelen Krisztusra kellett gondolnom...

- Te mit akarsz? - lebegett a szó a nyelvemen, de nem tudtam kimondani, csak néztem, hogy a Jézuskép nélküli, durva, egyszerü cserefakeresztet felemeli két kézzel, s a hegyes felével keményen beleüti a földbe.

A kereszt szilárdan állott. Bence - kissé talán türelmetlenebbül, - újra bekiáltott az erdőbe:

Erre az erdőben valami száraz galy megreccsent. Odanéztem és láttam, hogy komor, nehéz fejingással előjön a medvénk és egyenesen a keresztnek tart. A tövében felegyenesedett és szeliden morogva leült. A másik oldalról ünnepi pofácskával a rókák óvakodtak elő nesztelen járásu fiókáikkal, s egyszer csak hallom, hogy a messzi távozott őzek is robognak át az erdőn és lihegve megállnak a cserefajézus előtt. Mint két szelid apáca, úgy állottak ottan szemlesütve. A medve szeliden morgott (tudtam, hogy ezért nevezte Uz Bence kántornak), a rókák szemei a keresztre tapadtak, s az őzek szeme fényben úszott. Magam nem tudtam, hogy le kell-e térdelni, vagy fel kell állani. Uz Bence is mintha megzavarodott volna. Odalépett hozzám és megkérdezte:

- Igende - restelkedett Bence, - én még a miatyánkot sem tudom... Most mit csináljak?

Uz Bence kissé még küzdött magával, de aztán elszánta magát. Valami különös fény villant át az arcán, kemény léptekkel odament ő is a cserefakereszthez, a tövében leült a medve mellé és ráfüggesztette szemeit ő is a keresztre.

Egy árva szó nem sok, annyit se mondott egyik se, csak nézték a keresztet: Uz Bence, a medve, a rókák, az őzek, az erdő, a füvek, a fák, a virágok, a sziklák, az ég, a nap, a bogarak, a madarak, egyszóval minden, de minden.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az erdő békességét másnap elrontotta Tibód Feri. Hajnalosan jött fel a havasra, fejszével a vállán. Sapkája, vállai még nedvesek voltak a harmattól. Én és Bence az igazak álmát aludtuk. Reggeli tüzünknek hire-nyoma se volt, s a szürkeszakálu erdő is némán hallgatott. A vadak falevél-pólyában aludtak és bőrük borzadozott a reggeli hűvösségben. A fejszésvállu ember felriasztott:

Lehellete beködösítette szállásunk ablakát, ahogy reáhajolt, de igy is megismertük.

- Te vagy-e Feri? - nyújtózkodott Bence a vackán. - Úgy látom, hogy még az ágy előtt felkeltél. No, mi ujság?

- A bajt nem jó béereszteni a házba, - tréfált Bence, mert jól esett a lelkinek, hogy a vetélytársa, ki elütötte a kezéről Emre Julist, a szeretőjét, most az ő ablakán könyörög.

- Fordulj el, amig felöltözöm! - kacagott Bence, - mert erőst szemérmes vagyok.

- Ha Istent ismersz, ne tréfálj Bence, mert nem hiába jöttem! - kesergett a másik odakinn a virradásban, de Uz Bence bolond jókedve nem hagyott alább.

- Ha nem hiába jöttél, tégy legalább egy kicsi tüzet, s melegíts nekem mosdóvizet, hogy vegyem valami hasznodat.

A reggel szépen nyiladozott, a kelő nap aranyfirhangot vetett ablakunkra. Azon át láttam, hogy Tibód Feri hozzálátott a tűztevéshez, de a keze reszketett, mikor az összekapart száraz falevélre rászórta az apró galyat, s a szürke füst közé dugott arccal életre fújta a lángocskát.

A tűztevő ember sötéten tördelte a térdén a vastagabb ágakat és olyan szomorú volt, mintha egész éccaka vénasszonnyal takarózott volna. Csendesen viselte magát, mert rá volt szorúlva Uz Bencére, s csak kétségbeesetten az ajtót nézte, hogy jön-e már az az akasztófára való. Bence annál inkább megváratta. Végre komótosan eléállott.

A nagydarab ember a tűzbe révülten suttogta, mintha félne hangosan beszélni.

Az erdő sűrűjéből zaj hallszott. Mindaketten oda néztek. A felkelő medvénk vakarózott, fenyőfához dörzsölte az irháját. A két ember visszafordította a fejét.

- Úgy állok, mint az ujjam, - panaszkodott Tibód Feri. - Még a csitkót is eladtam az anyja hasából. Semmim sincs!... Gondoltam, ha te ki tudnál segíteni...

- Én mi az Isten haragjával segítselek ki? - töprengett Bence. - Egy krajcárom sincs!

Ujra hallgattak, de mindakettőnek fekete volt a homloka a gondtól. Későre Tibód Feri sóhajtott:

Én úgy meg voltam hatva, hogy nem mertem előjönni. A kalyibából hallgattam a beszédüket.

- Nem nezed meg?... Egy kicsit hervadt szegény, de most is olyan, mint egy szép virág.

Lábujjhegyen kiléptem, hogy fájdalmában ne zavarjam. Szótlanul tettem oda a kisüstben a vizet, hogy frustokra puliszkát főzzek. Csak nézte, hogyan öntöm bele a sárga lisztet az üstbe, fúrok likat a keverőfával a hegyibe, hogyan keverem meg a lábam között, borítom ki a lapítóra és szeletelem fel a cérnával. Hiába toltam azonban elébe, Bence csak a fejét rázta.

- Ne menjen el a szépeszed! - oktatgattam. - A bánattal úgysem segítesz rajta.

Az étel szagára állataink előjöttek. A rókák lesték, hogy mit lehetne ellopni, az őzek csak finom orrukat mozgatták. A medve késett.

Jött is, de lomha testével feldöjtötte az istentiszteletre használt és egy fatörzshöz támasztott keresztfát.

- Uram bocsáss meg! - szökött oda Bence és tisztelettel felemelte a földre hullott keresztet.

Mihelyt a kereszt a magasba emelkedett, az állatok köréje sereglettek. Azt hitték, hogy újból istentiszteletet tart Bence, akinek a szive a látványra meglágyult.

- Imádkozzatok érte, - pihegte - hátha a ti imádságotokat az Isten jobban meghallgatja!

- Amellett egy kicsi pénz sem ártana doktorra, patikára! - juttattam eszébe a bajt.

Különös, megrázó látvány volt, mert úgy vitte a keresztet, mint Krisztus a képeken.

Egyszerre, hirtelen megállott. Arca felderült, kiegyenesedett, boldogság verte át a testét.

A keresztet kiméletesen letette a tűz mellé, aztán bement a kalyibába, matatott egy darabig, majd egy lánccal, s négy darab hosszú szíjjal kijött. A láncot rákapcsolta a medve nyakára, a szíjjakra ráfűzte a két őzet és a két rókát.

- Ügyeljen rájok, amig felöltözöm - parancsolta nekem és sietve felvette innapi gúnyáját. Ragyogott az örömtől.

- Megyünk kúdulni a városba - magyarázta lelkesen, felindulva. - Kutya legyek, ha össze nem imádkozzuk azt a pénzt!

A vadállatok nem ellenkeztek. Békésen és alázatosan követték Bencét, aki a keresztet vitte a vállán, éppen mint Krisztus urunk.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egész teste facsaró víz volt a nehéz cserefakereszt alatt, mire beért a városba. Az állatok itt se hagyták cserben. A rókák ugyan ijedten rángatták a szíjjat, húzatták magukat, az őzek remegtek, a medve morgott, - de az a szokása a medvének; - mindazonáltal mentek, mendegéltek, amig a piacra nem értek.

Akkor már egész tömeg követte Bencéjéket tisztes távolból. Az erdei ember nem szólt senkihez egy szót se, csak ment a térségig, s ott megállott. Az emberek kiváncsian lesték, hogy mit akar. Bence nem sokat teketóriázott, hanem a hegyes felével jó keményen beleszúrta a keresztet a földbe, a kurtija ujjával megtörülte a homlokát és azt mondta:

Az emberek közelebb nyomultak és egymás hátán át lesték, hogy mi történik. Az állatok azonban az Istennek sem mozdultak. Sem a rókák, sem az őzek, sem a medve. Bence megrugta dühében:

A medve csak a száját vicsorította, de tovább ült a földön, ahová leheveredett volt.

Erre Bence mérgében levette a láncot a medve nyakáról, hogy a tömegnek eressze, s a rókákat, őzeket is eloldotta.

Az emberek ijedten hátrarebbentek. A szégyen ölte meg Bencét és már emelte a fejszét, hogy ott vágjon össze medvét, őzet, mindenfélét; mikor eszébe jutott, hogy Emre Julis a halálán van. Keze lehanyatlott, a fejszét elejtette, szemei elködösödtek, s már nem látta a gúnyolódó, kacagó embereket, de érezte, hogy egyedül van, senkinek a lelke meg nem esik rajta, ezen az egész földön egyetlen jó szó nem termett számára. Leverten a keresztre emelte szemeit és nézte. Nem látott, nem hallott semmit, csak nézte. Olyan volt, mintha igézet szállotta volna meg. Pillanatra csend lett. Elsőnek a medve mozdult meg, oda cammogott a kereszthez, két lábra állott és áhitatosan ráfüggesztette szemeit. A rókák is elszégyelték magukat és óvatosan felsorakoztak a kereszt lábához. A két őz úgy állott ott égre emelt, harmatos szemekkel, mint két szelid apáca.

A látványtól mindenki elnémult pillanatra, majd felharsant a taps, a tetszés nyilvánítás. Akik későre értek oda, izgatottan kérdezték:

- Szent cirkusz! - találta ki valaki a gúnynevet, mire jóizűen felkacagott a tömeg és zajongott.

Bence megrándult. Szégyenpír borította arcát, de eszébe jutott a halálos ágyon vonagló asszony és koldulásra nyújtotta sapkáját.

- Segíjjenek meg valamivel jóemberek! Egy szegény asszony halálán fekszik, s nincsen pénzem doktorra, patikára!

- Ne dumálj! - kiáltott valaki dúrván a tömegből. - Előbb lássuk a szent cirkuszt!

Az ember-kör első sorában egy férfi botjával megbökte a medvét és ráparancsolt, ahogy Bencétől látta, hallotta:

A medve mérgesen kettémorzsolta a botot, de aztán gazdájára nézett, s mintha megértette volna kétségbeesését és segíteni akarna rajta; ismét két lábra állott ájtatos pofával a kereszt lábánál.

- Sohasem láttam effélét! - tetszett a második, harmadik nézőnek is a mutatvány és most már mindenki bátorságra kapva, noszogatta, biztatta az állatokat:

- Imádkozzunk! Rajta "Kántor úr!" Gyerünk már! Mi lesz? Játszatok még valamit!

Istentelen viccek hullottak a "szent cirkusz"-ra, mig egyesek megúnták, dolgukra siettek, de újból mások jöttek helyettük. A Bence sapkája ott feküdt a földön, de egy lej nem sok, annyi sem hullott bele.

Az erdei ember pedig állott sötéten, undorodva, sziveszakadtan, megsértve, letiportan, kárhozatos gondolatokkal küzködve, megbotránkozva, szép lelki világának romjain. Állatai némán húzódtak lábaihoz. Végül jött a rendőr és bevitte medvéstől, őzestől, rókástól. Bence vállára vette a keresztet, úgy követte a rendőrt. A medve lógó fejjel cammogott, néha visszamordult az őt ingerlő, kacagó, tréfáló, múlató, istentelen tömegre. Lánc, kötelék nélkül is követték gazdájukat.

- Le kell lőni ezeket a vadakat! - méltatlankodott egy sétáló úr. - Mégis csak disznóság, hogy vadállatok sétálgatnak a város uccáin!

Bence megtorpant. Látta, hogy baj van. Hirtelen kiegyenesedett, a keresztet felemelte és ott az ucca közepén irtózatos erővel belevágta a földbe. A következő pillanatban neki ugrott a tömegnek, útat vágott ökleivel és állataival együtt futásnak eredt. Sikerült megmenekülniök.

Bence egyedül maradt. Az út szélén leült a martra és ökleire hajtotta keserü fejét.

Igy találtam órák múlva is, mikor utána indultam a hirrel, hogy ne fáradjon tovább, mert szegény Emre Julis jobb létre szenderült...

Sajnos, imádkozni nem tudtunk érte, mert az állatok elmenekültek és a kereszt a városban elveszett. Örökre elveszett...

Nem értünk rá sokat szomorkodni Julis miatt, mert a kaszálás a nyakunkba szakadt. Csedő úr felizent, hogyha nem fogunk hozzá azonnal, kivet a kalyibából.

Fáradtan hevertünk a tűz mellett. Karunk, hátunk zsibongott, szemünk elnehezedett, homlokunkból most párolgott el az egész nap belegyűjtött napfény. A tűz megvilágította felettünk a virágtetős fenyőfát, s ágai, mint a tűz forró aranyáról belehelt zöld szárnyak, áldólag nyúgodtak felettünk. Bence aludt el a szalonnapirítás mellett. A magyarófa-nyársra tűzött, csipkézett szalonnát bele-belemártotta a hamuba, ahogy ejtegette a fejét. A lehulló zsircseppek kicsi lángot vetettek a tüzön. Pirult, barnult, kunkorodott az étel, s a rókánk éhesen leste a bokorból. Későn volt. A csillagok is fáradtak voltak, s úgy ültek az égbenyúló hegyek fáin, mintha piros madárkák szállottak volna rájuk éjjeli nyugodalomra. Az ég Isten összeráncolt, borus homlokának látszott.

Mondom, ültünk, s csámcsogva rágtuk a szalonnát, mikor a róka tutulva elugrott a sűrűbe, s Tibód Feri, - aki elvette volt Emre Julist, a Bence első szeretőjét, - ölében kicsi gyermekét hozva, a vállán egy kudus szőrátalvetővel, lerogyott a tűz mellé.

A Tibód Feri feje csapzott volt, a keze szürke, gúnyája szennyes, lelke rettenetes. Nézte a tüzet, mint a megigézett állat. A gyermek moccanás nélkül ült a kicsi fenekin, ahogy letette az apja.

- Mindjárt két hete, hogy eltettük az asszonyt, - pillantott fel a nagyfejü ember.

Bence torzította, rágta a száját, hogy visszafojtsa a sirást, de nem tudta megállani könnyek nélkül.

- Le kéne fektetni! - szántam meg. Mindjárt ugrottam is, s felöleltem egy kis boglya szénát, hogy ágyat vessek neki. A harmatos tetejét ledobtam, belől meleg volt a széna a beletemetett napsugártól. Akkor már a gyermek a Bence ölében volt, s ketten nézték, gyönyörködtek benne a tűz világánál. Megható volt ez a két vadember az alvó gyermekkel.

- Neköd hoztam! - rázkódott meg a másik. - Legyen a tiéd!... A te fiad!... Viselj gondot rea!...

A szó megütötte a fülemet, ahogy az ágyacskát vetettem a gyermeknek a tűz mellett.

- Maga ne szóljon belé! - mordult reám Uz Bence. - Mit ért maga a szegény ember dolgához!

- Mindenbe ne üsse belé az orrát! - ellenségeskedett Bence, de mindjárt el is szégyelte magát. - No nem azért mondom, urfi! No úrfi lelkem! Engedjen meg!

- A súj a dolgodat ette volna meg! - érzékenyedtem el magam is, mert tudtam, hogy csak a nagy bánat vette el az eszit.

A gyermek ágya elkészült. A tüzet közelebb húztam, hogy ne fázzék. A havasi éccakák hidegek. A Bence mocskos bundájával betakartam az ártatlant. A tűz lángja virrasztott fölötte. A széna-bölcső illatozott, az éjszaka vénült. A két ember ült meredten, szótlanul. Az álom egy pillanatra engem is elkábított, szédültem az éj nagy özönvizében.

- Semmim sem maradt! - hallottam a Tibód Feri hangját félálomban, mintha a másvilágról jönne. - Nincs nekem mit keresnem ezen a földön!... Mindent eladtam, de minden adósságot kifizettem.

- A gyermeket itt hagyom... Jobb kezekre nem hagyhatnám... Viselj gondot rea! - hagyakozott. - S ha vissza nem jőnék, akkor lögyön a tiéd... Az ő neve es Benci, mint a tiéd... Az asszon akarta, hogy annak körösztöljük...

Az Uz Bence arca felragyogott. Szent fogadásul odavetette a másiknak nagy, darabos kezét.

- Az Isten ingöm soha meg ne segijjen, ha a lelkemet es ki nem teszem a gyermekért!

Hogy azután mit végeztek ketten, mit nem, azt nem tudom, mert a fák ingadozni kezdettek felettem, agyam fekete bugyborékokat vetett, s a szemem békoppant. Nyugtalan, szaggatott volt az álmom, küzdöttem az éjszakával, de csak tova hajnal felé tértem magamhoz. Tibód Feri eltűnt, Uz Bence egyedül ült a tűz mellett, s őrködött fölöttünk.

- Ne kérdezze! - Őt es az Isten vezeti kézenfogva, mint a többi szegényembert.

Szépen virradt. Az erdő lankadt volt a harmattól, s a fű nedves, mint a hideg kigyó háta. A madarak borzosra rázták magukat az ágon, a medvénk ásított, s bennebb vonult a sötét csapáson az erdőbe, amelyből rothadt meleg áradt ki. Bence derékig meztelenűl mosdott a hűvös patakban, s veres volt a háta a hideg viztől. A nap akkor nyitogatta szemeit a havas tetején, de még semmi ereje nem volt. A kialudt tűzhelyen a fekete favégeket összehúzogattam, száraz lapit kerestem, s vékony ágat tördeltem rá, hogy hamar meggyúljon a tűz. A füst szivárogni kezdett felfelé az ágak között. Megkezdődött az új nap.

Összesen három cserépfazakunk volt, három fenyőágra aggatva. Bence elvette az egyiket, hogy megfejje a kecskét. A baj azzal kezdődött. A kecske úgy szájon rugta, hogy béhasadt az ajka. Akkor vette észre, hogy a tőgye meg van dagadva. Kigyó marta meg. Estére csak a két szarvával maradtunk.

Vette az üres fazakat, s elindult. A túlsó hegy lankájában erdei szállások voltak, a vén Üdő Márton kezin tehenek is voltak. Mire a gyermek felébredt, már itt is volt a jó édes tejjel. Úgy megitattuk vele a fiucskát, hogy a hasa félreállott tőle.

Annyi szent, hogy kedves kicsi gyermek volt. Erős, tömött fiucska, mint a vasék.

Délire már az apját is elfeledte. Hol a patakban mászkált, hol a fűben jádzott, a tűz körül lábatlankodott. Minden bolondgombát felszedett, alig győztük kiverni a kezéből. Ha elfáradt, olyanokat aludt, hogy hasadt el alatta a föld. Egészen hozzánk édesedett. Bence teljesen belebolondúlt. Dolgozni se akart, minden idejét vele töltötte. Csókolta, a szőrös mellin hordozta, s nekem csak parancsolgatott.

- Verje el a rendeket, urfi! - Forgassa meg a szénát, urfi! - Ne lopja a napot, urfi!...

Első nap nem szóltam semmit, csak nagyokat nyeltem. Hagytam, hogy jácodjék a gyermekkel, fogja, kergesse a mókust neki, szedje vele a fenyőtobozt, hajigálja a patakban a halakat; egyszóval űzze az eszit, de mikor másnap is csak parancsolgatni akart, s célozgatott, hogy "ki az Isten kaszálja le a Melegódalt"! úgy megmondtam a magamét neki, hogy alig tudtam a fejszéje elől menekülni. Csúfúl esszecsaptunk no. Se ő nem békélt, se én. Rágtuk egymás máját.

- Annyi tetüm legyen világéletemben, ahány nadrágos "úr" béjut a mennyországba! - vágott vissza ő.

Odáig jutottunk, hogy minden holmimat kihányta a kalyibából, s kiutasított a "házából".

Egyéb kellemetlen dolgokat is mondogatott, mire nagymérgesen ott hagytam, s átköltöztem a havas túlsó oldalára a vén Üdő Mártonhoz.

Más népek is laktak azon a tájon, s jól telt az idő. Az eszem azonban folyton ott volt Uz Bencénél. Hiába no. Essze voltunk szokva. Sem azelőtt, sem azután olyan testvérem nem volt, mint ő. Hogy az első mérgem elpárolgott, kétszeresen éreztem a hiányát, de konok, keményfejü bolondok voltunk mindaketten. Mikor megtudta, hogy Üdő Mártonhoz költöztem, tejért se jött többet oda, de én tudtam, hogy az ő lelke is fáj értem. Rossz előérzetem is volt, s már bántam, hogy ott hagytam. Üdő Marci bácsi is affélit morgott, hogy "nem szeretem a Benci dolgát". Másoktól is hallottam, hogy ott rothadt a széna takaratlanúl, a fű lábán maradt, Csedő úr, akitől felvállalta, be akarja perelni. Azzal is fenyegette, hogy kitakaríttassa a havasról. Csedő urat is szinte megölte dühiben, de hiába küldte rá a csendőröket, semmiletteképpen az esze nem akar megjönni. Az egy gyermeken kivül az égvilágán nem törődik semmivel.

- Nono! - mérsékelt Marci bácsi. - Tanulja meg urfi, hogyha valakiről jót nem mondhat, rosszat ne mondjon!

Nem telt bele egy hét, hát hallom, hogy a kicsi gyermek megbetegedett. A hir szíven sújtott, de nem mozdúltam, pedig elgondoltam, hogy szegény Uz Bence most nagy bajban lehet. Nincs senkije, semmije, s amint mondják, a beteg gyermeket egy percig magára nem hagyná. Az sincs, aki egy pohár vizet adjon neki. A lelkiismeretemet felborzolta a hir, de hallgattam, a célozgatásokra se ügyeltem, csak ültem, s fütyültem idegesen, mint akire nem tartozik a dolog.

Nem reám bizta, a kutyáira, hogy értsek belőle. A havasi nép ellenségem lett, mihelyt azt hitte, hogy "kemény szivü" vagyok, de én csak kitartottam. Meg se kérdeztem, hogy van a gyermek, mikor Üdő Márton fejcsóválva hazajött. Igaz, hogy ettől a perctől kezdve többet ő sem szólt hozzám.

Második nap este három nagy lövést hallottam, s hát látom, hogy a túlsó oldalon egy fenyőfán felfut a tűz, s messze beragyog az éccakába. Megdöbbentem.

Uz Bence meggyújtotta a "jelt". Volt a hegytetőn egy száraz fenyőfa, nem messzi a kalyibánktól, s úgy beszéltük volt meg, hogy ha valamelyikünket nagy baj éri, meggyújtja és ezzel jelt ad a másiknak, hogy akárhol legyen, futva siessen haza.

El se búcsúztam Üdő Mártontól, csak rohantam neki az erdőnek. Csuda, hogy az ágak ki nem verték a szememet. Mire a száraz fenyő leégett, már ott is voltam. Mikor Bence meglátott, teljes erejiből felbődült:

Le volt soványodva, arca beesett, csontjai kiültek, haja zilált volt, keze, teste fekete a füsttől. Jóformán se nem evett, se nem aludt, hogy elmentem tőle.

A tűz mellett a szénán feküdt a halálos beteg gyermek, a lábánál ült a medve.

A gyermek vergődött a magas láztól, két kis kezével felfelé repkedett és önkivületben sikoltozott:

A kicsi szénaágyat aranyba vonta a tűz, amely messzi bevilágított a setét erdőbe. Éjjel-nappal égett, soha le nem szakadt.

Ő, szegény, semmit se csinált neki, csak ült mellette és leste a lélegzetét. A gyermek újabb lázrohamot kapott. Felült ágyacskáján és elkezdett sirni, kacagni.

Alig csillapítom le, hát látom, hogy Bence is felemelkedik és rémülten maga elé néz. Kezét kitárja az éjszaka felé.

A gyermeket hidegvizes ruhába facsartam. Szerencsére pár kininem volt, abból is beadtam. Felet a gyermeknek, egészet Bencének. Rövid idő múlva mindkettő elcsendesedett. Bence ott aludt el, ahol elesett. Nem volt mivel betakarjam. Száraz szénát vetettem rá paplannak. A medve most sem mozdult a tűztől.

Eszembejutott, hogy mikor édesapám meghalt, a macskánkat nem lehetett kiverni a ravatala alól. Furcsa titkok vannak a világon. Ráértem gondolkodni, mert hosszú az éccaka, ha az ember beteg mellett virraszt. Sokszor megcseréltem a vizesruhát a gyermeken és raktam szűntelenűl a tüzet. Bence olyan magánkivül aludt, mint egy darab fa.

Szép és szent volt az éj a havason. Mély és titkos fekete fennség. Ha belenéztem, elfáradt a szemem. Megnyomott és kimerített. Az álom kerülgetett, de küzdöttem ellene. Reggel felé mégis elnyomott, úgy maradtam ülve, de szemeim lezárultak. Nem tudom, mikor virradt meg, de mikor felébredtem, a nap már lángolt fölöttünk.

Még szédültem, de félig kinyitott szemekkel, ködösen láttam, hogy a medve felkel és odamegy a gyermek fejéhez. Valamit talán morgott is neki és leereszkedett a szénaágy mellé.

A gyermek megcsendesedve kinyújtotta gyenge kezecskéjét a medve felé és mosolyogva játszani kezdett vele.

A medvénk leütött egy másfélesztendős, szép tinót az Üdő Márton csordájából. A szerencsétlen állat félrekódorgott, s mikor a medvét meglátta, úgy megbűvölődött, mint amikor én reánézek egy kivánatos, szép leányra. Pillanat alatt átharapta a nyakereit. A tinó egyet bődűlt, kettőt rugott, s készen volt. A medve felvette a hóna alá, mint egy pelyhet és hazahozta. Az első ijedtség után kacagni kellett rajta, olyan idétlenül lógtak a lábai, s a kiejtett nyelve. Mikor ledobta a tűz mellé, úgy nézett reánk, mintha azt mondta volna:

Azzal leült a nagy kerek fenekire, s várta a részit illedelmesen. Bence azonban első felindulásában pofon ütötte, s olyan cudar módon káromkodott, hogy a medvével együtt szégyeltük magunkat miatta. Az ügyet megnemtörténtté azonban nem lehetett tenni. Bence igy is feltalálta magát.

- El kell az útból a tinót takarítani! - Bé a sűrűbe vele! Ne tátsa a száját, urfi! Én fogom a szarvát, maga fogja a farkát!... Nem érti? A tinó farkát mondom!

A nevezett testrészeknek nekiugrottunk, emeltük, hogy szakadtunk meg bele, de a tinót meg se birtuk mozdítani, pedig Bence összeszidott mindennek, nyavalyásnak, élhetetlennek, tátottszájunak, elküldött haza szopni, s más hasonló müveleteket végezni. A tinó azonban nehéz volt, s abba kellett hagynunk az emelését.

Hármunk közűl egyedűl a medve birta volna elcipelni a döglött tinót, de azzal nem tudtuk megértetni magunkat. Végül is jókemény kötéllel áthurkoltuk a tinó derekát, s reákötöttük a medvére. Hívtuk, istáltuk, csalogattuk, könyörögtünk neki, hogy hozza utánunk, de a medve csak nézett bután, s nem mozdult. Erre Bence előkapott egy kemény cserefabunkót, s elkezdte vele ütni a medve fejét. Az eleinte kapkodta a fejét jobbra, balra, de aztán rossz néven vette, s megneheztelve, elindult be az erdőbe. A tinót, mint egy könnyü koloncot, úgy húzta maga után. Ahol a legsűrűbb volt az erdő, ott leoldottuk róla, s ágakkal betakartuk.

Most azonban más volt a baj. A medve olyan véres volt, hogy csak a vak nem látta meg rajta a bűnt, amit elkövetett. A szőrös mellin, hátán, farkán vastagon alvadt meg a tinó vére. Két olyan okos embernek, mint Bence, s én voltunk, efféle kicsiség nem okozott gondot.

Patak van elég az erdőben. Egyikbe beleállítottuk a kántor urat, hogy a bűnjeltől megtisztítsuk. Engedelmes volt, mint a fehérnép a vétek után.

Arra nem számítottunk, hogy a medve nem szereti a vizet. Amig a köldöke körül matattam, még állotta valahogy, tetszett is neki, mihelyt azonban a szeme közé loccsintottam a hideg havasi vizből, egyet mordult, s úgy belévágott mindkettőnket a göbőbe, hogy alig birtunk kimászni belőle. Erre elég illetlen tanácsot adtam Bencének, hogy mit csináljon a medvéjével, mire ő is megfürösztött. A fürdetés után mi nem, de a medve annál véresebb volt, az alvadt vér megolvadt rajta, s ott is befestette, ahol eddig tiszta volt. Szerencsére "elbujdosott". Mindig el szokott bujdosni két-három napra, ha nem volt megelégedve velünk, s mi megkönnyebbülve mentünk haza.

- Csak a nyomot meg ne kapják, ahol eljött, - magyarázta Bence. - Akkor szárazon megússzuk.

Attól nem igen kellett tartanunk, mert tudtuk, hogy a vén Marci bá a csordát nappal nem hagyhatja magára, éccaka pedig szagolhatja a nyomot.

Első nap, s első éjjel azonban nem mertünk elmozdulni hazulról, lestük, hogy jön-e Üdő Márton a kárát keresni. Ha a szél megzerrentette a száraz falevelet a földön, mindaketten ijedten fordultunk arra. Vártuk, vártuk, de nem jött. Eltelt esti tizenegy óra is, akkor se jött.

A tinó akkor már kétakkorára volt puffadva, de addig mesterkedtünk vele, mig sikerült megnyúzni. A bőrét el kellett gazolnunk, mert egészen reasült. Egye fene, nem törődtünk vele.

"A szeme világa" szójárása volt Uz Bencének, miről sohasem tudtam leszoktatni. Útasítása szerint minél vékonyabbra felszeleteltük a húst és besóztuk. Kősónk volt bőven, egész esztendőre való. Arra elé, ami kötél, istrang-féle volt a háznál, s felfűztük a húst. A köteleket két fa között a hússal kifeszítettük.

Igy füstöltük, szárítottuk napokon keresztül. Hol én őriztem, hol Bence éjszakánkint, mert akkor mertünk tüzet tenni.

Élni azonban jól éltünk. A legjobb falatokat félretettük, elrejtettük jó hideg, északos veremben, s éjjel-nappal zabáltunk. Bence már kezdett hasat ereszteni tőle. Én nem, mert sovány természetü ember vagyok, s akkor még növekvőben is voltam.

Harmadik, vagy negyedik éjjel azonban megriadtunk. Egyszer csak halljuk, hogy az erdőből nagy csörtetve felénk jön valaki.

- Nem lehet más, mint Üdő Marci bácsi! - rémültem meg. - Egészen olyan a lépése.

Látni nem láttunk semmit, de úgy figyeltünk, hogy szakadt meg a szivünk. A szél felénk fújt.

A következő pillanatban elő is bukkant a medvénk a setétből, barátságosan bólogatva és mindjárt le is űlt a tűz mellé. Bence örömében azonnal szájon vágta egy tizfontos húsdarabbal.

- Ő hozta! - döfött a medve felé az orrával Bence. - Tán maga érdemli meg inkább, hogy jól lakjék belőle.

- Három napig nem láttuk! - veregettem meg bizalmasan a hátát. - Hol tekergett kántor úr?

A medve meg se moccant. Olyan ábrándozva nézte a tüzet, mint egy erdélyi iró, akinek nincs témája.

Elégedetten elnyúltam a tűz mellett. Felettem lógott a hús-fűzér. Egyszer csak látom, hogy a hús mind magasabbra emelkedik a csillagok felé, s végül eltűnik a végtelenben.

Nem tudom, meddig aludtam, de mikor felébredtem, rémülten láttam, hogy a medve a húst kötelestől megette. Éppen a végénél tartott, mikor rárontottam.

Az ördög éppen akkor kellett, hogy odahozza Uz Bencét is. Azonnal felismerte a helyzetet. Odaszökött, megragadta a kötél végét és teljes erejéből húzni kezdette visszafelé a medvéből a drága húst; az azonban egyet harapott, s Bence hanyat esett. Az esemény annyira leverte Bencét, hogy apathiájában még csak meg sem szidott. Panaszosan csak annyit mondott:

- Ő hozta! - tromfoltam vissza az esti szavaival. - Tán te érdemled meg inkább, hogy jól lakjál belőle!

Különösen akkor vídultunk fel, mikor másnap megláttuk a medvét. Az istenesen megsózott rengeteg hús úgy megfeküdte a gyomrát, hogy kétrét guzsorodott tőle. Két mancsát rászorította a domború hasára, s szárazon öklendezve kínlódott, kereste a nyugalmat a fák között. A görcsöktől eltorzult az arca, s nem lelé helyét a bajában.

- Mért tanult annyit, ha ennyit se tud! - panaszkodott Bence. - Maga hibás, most vegye elé a tudományát! Adjon valami orvosságot! Az egyetlen Üdő Márton, aki tudna segíteni, de hozzá nem mehetünk! - búslakodott.

- Nem is kell! - jutott eszembe a mentő gondolat. - Van nekem egy üveg ricinusom, amit a betegségem miatt hoztam magammal. Azt beadjuk.

Nehéz lett volna a medve szájába az orvosságot betölteni, de Bence méz közé keverte, s a medvével felnyalatta.

Mindjárt meg is könnyebbült tőle, de alig pihent félórát, hirtelen felugrott és megfutamodott.

Az igaz, hogy a merre a medve akkor bolyongott, az erdő minden varázsát elveszítette egy időre.

Csak akkor kezdettünk kissé drukkolni, mikor eljött vasárnap s a tinónknak, amit ketten vettünk volt Bencével, sót kellett vinnünk nyalatni.

- Menjen maga, urfi! - húzódozott Bence. - Én nem akarok a Marci bácsi szemei elé kerülni.

Végül mindaketten elmentünk. Kicsit reszketett a gatya rajtunk, mikor megláttuk Üdő Mártont, de uralkodtunk magunkon, mint akik semmiről semmit se tudnak, s ártatlan képpel üdvözöltük.

- Annak azért, mert ti már megettétek magát a tinót!... Egészségetekre adja az Isten!

Bence nem szólt erre egy szót se, csak rohanni kezdett haza. Én utána. Vén Üdő Márton úgy kacagott, hogy a hasát fogta.

Mikor hazaértem, Bence szomorúan nyújtott át egy darab marhabőrt. Szépen két nagy betü volt rásütve:

A tinót azonban azóta ne emlegesse senki Bence előtt, akinek az élete kedves.

Lassankint a sok dolog mellett teljesen megfeledkeztünk Emre Julisról, Isten nyugtassa! Bence titokban már új szerető után vágyakozott, de az emberek előtt türtőztette magát.

A havas mindennap nyújtott valami kedveset, mert idefenn csak látszólag csendes az élet. Az igazi nagy változás mégis inkább szénacsináláskor következik be. Ilyenkor az egész falu felköltözik a havasokra, s csak a vénasszonyok maradnak otthon házőrzeni. Hetekig tart, mig a munkával elkészülnek, de szép az ilyen. Tüzek verik fel a rengeteget, a klánéta is megszólal esténként, nappal aranyfátylak, éjjel barna fátylak terengenek a kivilágított erdők fölött. Nagy, meleg élet lakozik ilyenkor bennük. Már hajnalban suhog a kasza, dől a rend, s az illattól megbolondúlt fehérnépek dalolva teregetik, rázzák. Arcuk kivirít a tengerfényben, vérük nyugtalankodik, szivök szomjas és ilyenkor legkönnyebben kaphatók csókra, szerelemre, ami olyan bőven lepi meg őket a kábító szénaágyakon, a tüzek mellett, hogy még álmukban is nyögnek tőle.

Ha a fehérnépek megbolondulnak ilyenkor, mi Uz Bencével még bolondabbak voltunk. Éjjelenkint még a lenge magyart is lerugtuk magunkról, hogy a hold, vagy az éjszaka kiszíjja belőlünk a bűnt, de nem használt, pedig a tavaszi nagy csalódások után mindaketten eléggé meg voltunk ülepedve. Nekem volt a rosszabb, mert akármilyen ügyes fiu vagyok, a hozzámvaló küsasszonyok nem járnak takarni a havasra, hanem kényesen otthon takaróznak selyem paplannal; de Bence dúskálhatott a nőkben. Meg is kapta a maga fehérnépit mindjárt a második napon. Maga a leány jött a szállásunkra, Pottyandi Régina, gyönyörüséges kövér leány, akkora testü, hogy a napot elsötétítette útjában, s olyan vastag hangja volt, hogy ha csak fel is kacagott, a medvénk csuklani kezdett ijedtében. Félvéka töröbuza lisztből készült puliszkát egyszerre meg tudott enni, de meg is látszott a fájin, ropogós testin, mert akármelyik legényt a sorkához verte, ha a szerelme körül ügyetlenkedett. Velünk szemben azonban igen kedves volt, mert ilyen szorgos dologidőben kevés a napszámos. Régina pedig mindenképpen meg akarta nyerni kaszásnak Bencét. A ravasz Pottyandi Dávid tudta mit csinál, mikor a leányát küldte a hires Uz Bencéhez, aki a maga marha erejével három ember helyett tudott dolgozni, de büszke legény volt, s ha akkora darab aranyat küldött volna Dávid bá, mint a leány, akkor se tudta volna napszámra fogni. De a leány maga? Tejóságosisten! Annak nem lehete ellenállani, mikor szemérmesen leült a Bence ölibe, s aszonta:

Bencéből a nagyáldottnagy fehérnép miatt semmi sem látszott, de a hangja elszorult a boldogságtól, mikor kinyögte az édes teher alól:

- Én-e? Én érted a pokolba es elmennék sánta ördögnek es, ha megcsókolnál.

- Hateha! - kacagott a leány, - hiszen a csókomtól, ami kicsi bajuszod van, az es leégne!

Bajusz, s általában szőrözet dolgában gyengén volt felöltöztetve Bence, de elmét, s szivet szakítóbbat nem mondhatott volna neki a leány, aki - hogy vettem észre, - értette a legénybolondítás módját, mert mihelyt Bence nyálazni kezdette a füle tövit, pirulva felszökött, s engem a kezemnyelénél fogva védelmül úgy maga elé rántott, hogy szinte orra estem.

- Menjen innen a zántinyavajába! - dühöngött rám Bence. - Minek a Szönpétörnek lábatlankodik ott, ahol nem kéne! Minden dolgomat elrontja!...

Én csak a szájamat tátottam, s ha a leányra néztem, csak csudálkozni tudtam a Bence bátorságán, s a magam kicsinységén. Élhetetlenűl félrehúzódtam a medve mellé, s onnan hallgattam, hogy mégis megigéri Régina a csókot, ha a takarással készen lesznek.

A leány elment. Se én, se Bence el se kisértük. Én azért nem, mert féltem Bencétől, Bence azért nem, mert eszébe se jutott. Még a vacsorafőzést is elfelejtette izgalmában. Nekiugrott a fenyőfának, amelyre rá volt akasztva a kaszája. Elő az üllőt, kalapácsot, s ott mindjárt a tűz világánál nekifogott a kaszaverésnek. A feneke alá húzott egy nagy tőkét, annak a hegyibe belekoppintotta az üllőt, s vigan dúdolgatva, finom ütésekkel verni kezdte a kaszáját, hogy készen legyen, s pitymallatkor munkába állhasson.

Egyetlen suhintással az egész havast levágta volna, csak minél előbb megkapja a csókot a leánytól.

- No bolond! - kacagtam magamban, amig elálmosodtam és elnyúltam a tűz másik oldalán.

Bence arra se méltatott, hogy a rossz kozsókját reámvesse. Ott hagyott istenszámában. Mire felébredtem, már el is távozott a szállásról.

Két napig nem láttam. Első nap untam magam Bence nélkül, de nem tudtam, hogy merre a Régináék "helye", merre keressem, mikor pedig másnap céltalanúl nekiindultam, hogy egy kicsit sétálgassak, a havasi szénagyűjtők ettek meg a szájukkal. Különösen a fehérnépek.

- Hova menyen urfi? Ha csók kell magának is, itt is kaphat!... Réginával ne kezdjen ki urfi, mert az egyetlen csókjával felszippantja.

Az egész havas tudta és kacagta az Uz Bence "napszámját". Szemérmetes ember vagyok, s abban az időben még ártatlanabb, mint most; azért szégyenkezve, szinte szöktem haza a szállásunkra, hogy ember ne is lásson. Attól is féltem, hogy emberhalál lesz belőle, ha Bence meghallja a gúnyolódást.

Kevélyen, boldogan állított haza harmadnap kaszával a vállán. A kiváncsiság ölt meg, hogy megkapta-e a csókot, de nem mertem szólani.

- Vagy megkapta, vagy nem, - találgattam. - Ha nem kapta volna meg, most szomorú volna, mivel azonban olyan büszke, hogy egy sáros fácskával sem lehet az orrát felérni; bizonyosan megkapta. Mit tagadnám, irigykedtem rá, hogy ilyen szerencsés, boldog férfiu, s sóhajtva gondoltam az én egyedülvaló, leánytalan ifjúságomra.

- Tán megnémúlt? - vett észre végre Bence. - Őtözzék hirtelen, mert megyünk a faluba! - parancsolta.

- Miért akarsz te estére a faluba menni? - bátortalankodtam. - Mire beérünk, este lesz.

- Őmaga is beleszökött a göbőbe, hogy az izzadtságot, szénamurvát, port leáztassa magáról. Aztán "fejért" vett. Nyakán az inget nekem kellett begombolnom, olyan izgatott volt. Innepi harisnyát húzott, s a vizes haját szépen béfésülte a homlokába. Még a veres nyakravalóról sem feledkezett meg. Nem tudtam megállani, hogy meg ne szólítsam.

Hirtelen békócsolta az ejtőmakkos zárral a kalyiba ajtaját, s megindultunk a falu felé.

Jó fertáj óráig nem szólott Bence, csak pirult, s látszott, hogy küzd magával, miképen adja tudtomra a mondanivalóit. Alázatosan, esdőleg nézett, hogy segítsek rajta, de én látatlanná tettem. Végre megszólalt:

- Bé a nannyád térgyit! - népieskedtem, de Bence, mintha semmit se hallott volna, ismét elremegte:

Szótlanúl haladtunk újabb negyedóráig. Az bizonyos, hogy gyönyörüen szállott le a havasra az éjszaka. Az erdőszélén álló nyírfákra vörösen hull rá a lebúvó nap, mintha fehér törzsükből folyna a vér, a tetők setétségbe vesznek, amely a csúcsokról gyorsan száll alá és rajokban öli meg a völgyek menekülő virágait. A patakok fái mélyen behajlanak a mélységekbe, s a fekete szédületben a sziklák hatalmas malomkövei forogni kezdenek. Közben aranyak hullanak az égre: a csillagok.

- A csókért? - ütközöm meg. Ha te méssz, azon nem csudálkozom, de mért menjek én?

- Mi a szemedvilágának? Tanunak a csókodhoz!... - No, én efféle tréfákban nem veszek részt!

- Az úgy van tuggya-e, hogy ma estére a csürjökben igérte a csókot. Megegyeztünk, hogy amikor a lámpa a házban elalszik, s a többiek elcsendesednek, Régina kijön, s megadja.

- Muszáj jönnie, - dörmögött, mert el akarom venni feleségül Réginát, s kell, hogy legyen valaki, aki lássa a becsületünket.

- A becsületünket... Meg kell, hogy védjük a leány hirét. Ne mondhasson senki semmit.

- Ugy-e? - hökkenek meg boldogan és csak most értem, hogy miért cipel csók nézni ez a félvad erdei legény. - Most már aszondom Benci, hogy tisztességes ember vagy! - dicsérem meg melegen.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A Pottyandiék "élete" kirug a mezőre, a Szépaszó alá; nem volt nehéz a hátsó csürkapun észrevétlenül beszökni a csürbe. Mint a vakok, úgy tapogatóztunk, mig valahogy tájékozódni tudtunk a setétben. Engem nyakig beültetett a jászol elé lehányt rázottba. Bence pedig elébb húzódott, hogy kéznél legyen, ha jön a leány, s addig is szemmel tarthassa a házat.

Akármilyen tisztességes alapon jöttünk, engem mégis egy kicsit rázott a hideg a szokatlan környezetben, de nem történt semmi. Fejem felett a lovak rágták a szénát békésen, néha szeliden prüszköltek és ingatták kéklámpásos fejüket.

- Sohasem kell szerelem, ha ennyi bajjal jár! - fogadkoztam, mert amint említettem, tapasztalatlan, ártatlan fiu voltam.

A sötétség teljes lett. Az idő telt, a kutyák ugatása is elcsendesedett. A faluban egymásután hunytak ki a lámpák.

Feszült, különös volt körül minden. Úgy éreztük magunkat, mint a tolvajok.

Az ajtó lassan megnyílt, fekete árnyék jelent meg a küszöbön. Óvatosan körülnézett és elindúlt lassan a csür felé.

A fekete árnyék a csürkapuhoz ért és belépett. Csak az alakot láttuk. Bence, hogy egy pillanatot se veszítsen, mindjárt nekiugrott, karjai közé kapta és olyan csókot eresztett az ajkára, hogy megcsendült tőle a fülem.

A következő pillanatban rémült sikoltás hasadt bele az éjszakába, s a fekete árnyék eszméletlenül csúszott ki a Bence karjai közül.

Hirtelen gyufát gyújtok, odaugrom, rávilágítok, hát akkor látjuk, hogy egy hetven-nyolcvan esztendős, asszott vénasszony fekszik pendelyben a csür földjén.

Bence rémült dűhvel felordított és kiugrott a hátsó ajtón, arccal be a csihán közé. Pár pillanatig négykézláb mászott, majd megfutamodott az erdő felé.

Csak a legsűrübb erdőben mertünk megállani, hogy egyet szusszanjunk. Nem tudtam megállani, hogy meg ne kérdezzem:

Szinte agyonvert. Aztán némán cammogott mellettem. Félúton azonban megállott:

- Megbolondultál? Tán azt akarod, hogy újra kiküldje a nagyanyját az a leány?

- Nem lehet olyan az a leány! - rázta a fejét szomorúan Bence. Beszélnem kell vele.

Nem tudtam magamban eldönteni, hogy igaza van-e Bencének, mert én akkor még tapasztalatlan, ártatlan fiu voltam, aki fölött büszkén ragyogott a gyönyörü havasi csillagos éjszaka.

A medvénk napokig a levegőbe nyújtott orral különös szagokat érzett, minden szőreszála fájt a szerelemtől és elborultan bőgött bele az esti ködbe. Rettentő teste, karmai feszültek és nem ismerte meg Bencét, aki félve figyelmeztetett:

Már a kalyibába is kellett húzódnunk előle, mert vérben forgott a szeme és gőzölgött a föld a teste forróságától, amelyre leült. Végül dühösen megrázott egy kis vadalmafát, úgy, hogy a levelek zöld lepkerajként hullottak reá, majd tőből kiszakítva, két lábon elrohant a furcsa csokorral és beledobta a patakba. Nehéz volt a levegő a felajzott vágy miatt kilehelt párájától.

- Kiírhassuk a pályázatot a kántori állásra, - kacagott Bence, aki dörmögése miatt "kántor úr"-nak nevezte a medvét. - Ez többet vissza nem jön ebben az ántivilágban...

Olyanok voltunk mi is, mint a verekedő szarvasbikák, csak egyelőre a szarv hiányzott a homlokunkról. De a testünk feszűlt, kábított, izgatott, melegített és szagoltuk a nehéz erdei szagokat. Bence még a fogait is csikorgatta és egészen megvadult. Neki is olyan küzdhetnékje támadt, mint a szarvasoknak, de nekünk nem igen volt miért küzdenünk. Bence ezzel nem törődött, hanem odaállott elém:

Mindjárt meg is fogott és úgy hozzávágott egy fához, hogy szinte minden csontom összetört. Úgy feküdtem a fatövében, mint egy csóré verébfiu, amelyik a fészkéből kiesett.

- Jaj, nem érzem a lábamat! - panaszkodtam olyan keservesen, hogy a kőnek is megesett volna a szive rajtam. - Nézd meg, hogy megvannak-e, te?

- Jól betevéd nekem az ajtót! - szidtam. - Nyomorék maradok egész életemre!

- Kell-e tavasz, Bence? - nyögtem, sziszegtem, mikor a karjára emelt, mint a pelyhet. - Jaj, ne szorítsd a sebemet! - ordítottam rá, s úgy orrbavágtam, hogy elborította a vér.

- Bár a keze törött volna el! - sóhajtott Bence, de nem csinált semmit, mert érezte, hogy igazságos volt az ülés.

Szeliden engedelmeskedett, mert hibás volt. Én pedig kínoztam napokon keresztűl, ápoltattam magamat, s közben nagyokat aludtam. Bence egész délután a legyeket hajtogatta rólam egy zöldággal.

- Vaj keljen fel, vaj meredjen meg egészen! - jött ki a béketűréséből, de én hallatlanná tettem.

- A lelkeden száradok te gyilkos! - zokogtam a fülébe, - a lábam brantot kapott!

Ettől kezdve éjjel se hagytam nyúgodni, hiába "káromkodott". Én pedig szépen hiztam a jó levegőn a tűz mellett.

Alig ébredek fel, hát látom, hogy egy csúf vénasszony űl a fejemnél. Bence botnak való fát piritott a tűznél és jóizüen felkacagott, mikor meglátta elképpedésemet.

- Ott hadd dagadjanak! - pogánykodott Bence és számba se vette a "betegségemet". Egész nap az erdőt bújta, felém se dugta az orrát. Otthagyott a vénasszonnyal.

- Ez éppen jó nekem! - gondoltam, s illedelmesen megszólítottam a vénasszonyt.

Úgy látszik, még se ment hiába vissza Bence a csókért azon az éjszaka. A tekergő nekem azóta nem mondott semmit, hiába faggattam.

- Én azt honnan tudjam?... De aszongyák, hogy már háromszor megverte az apja miatta...

- Mondja azt neki, hogy Bencét megcsúfolta a medve, halálán van, s még egyszer ez életben szeretné látni.

A vénasszony eltette a pénzt. Bekötötte a zsebruhába. Volt időnk mindent részletesen megbeszélni, mert Bence még éjszakánként is tekergett. A vágy űzte, hajtotta. Három napig feléje se nézett a kalyibánknak. Azalatt szépen meg is jött Pottyandi Régina. Szinte kiszedte a szemeimet első mérgében, de lassan megcsendesedett. Tudtam, hogy mit kell neki mondanom. Hűségesen ápolgatott és én hamar gyógyultam. Harmadnap már annyira gyógyultam, hogy a leányra támaszkodva, vigyázva lépegetni is tudtam.

De még "gyenge" voltam, s egy percig se eresztettem el a szép leány nyakát, aki igen nagy szeretettel és vidáman dédelgetett.

Egészen elviselhető szép nap volt. A fák üde zöld levelei fénycsóvát vetettek, a patak selymesen fénylett, köröskörül minden virág kinyílt, a havas csendes boldogságtól zengett, én pedig jókedvüen, megszínesedve, bicegtem a gyönyörű szálfák közt a leány nyakán fügve.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mikor Bence így meglátott kettőnket, elszintelenedett, majd elfeketedett, megtántorodott és úgy leesett a tűz mellé, mint egy darab fa. Csak annyit mondtam neki: - Kell-e szerelem Bence?

Nem szólt semmit, csak borzasztó komoran nézte a tüzet. Különben gyönyörű volt az időjárás. Ha igy kitart, olyan termés lesz, amilyen sohasem volt...

Ahogy én néztem, bizonyosan házasság lett volna a tréfámból, ha közben Pottyandi Dávid meg nem bolondul. Hirtelen haragú, vérmes ember volt, büszke a vagyonára, aki se Isten, se ember előtt nem akart meghajolni.

Addig dicsértük a szép időjárást, amig megboszulta magát. Heteken keresztül nem volt eső, s a rozsda beléütött a gabonákba. Az emberek a kenyérgondtól elszótalanodtak. Aggódva, kétségbeesetten vizsgálgatták a gabonát. Pottyandi Dávid éppen azon a vasárnap ment ki a határra, mikor új búza zsengéjét hirdette a pap.

Belegázolt a mellig érő búzatáblába. Mire kiért belőle, csizmája, ruhája sárga lett a rozsdától. Ha a szél belefújt, az átkozott aranypor ott felhőzött fölötte. A száron már feketedett, a levelek betegen zizzentek. Markában kidörzsölt pár kalászt, elfújta a pejvát. Három-négy aszott szem maradt a tenyerén. Amit a rozsda meghagyott, azt megette a szárazság, az égető nap. Csámcsogva rágta meg a szemeket, hogy ízét, erejét kipróbálja és esetlen mozdulattal dobta el.

Három hét óta egy csepp eső nem volt, a nap felmarta a földet, s olyan repedések támadtak, hogy az ember törte ki bennük a lábát. Kiégett minden. Sült meg az ember feneke, ha leült pihenni.

- Hogy a Krisztus!... - káromkodott az ember és nézte a halott, merev búzafalat, mely léptei nyomán támadt. Millió vörös petty égett rajta, mintha himlős volna. Az ember nem akart hinni a saját szemeinek. Újra kalászt szakított és rágcsálta. Úgy köpte ki, mintha a búza megfertőzte volna a száját.

A nap kietlenűl úszott fölötte és a forróságtól rezgett a megkínzott levegő. A fűnek még a töve is kiszáradt, a virágok lehanyatlottak, fakón, porosan, elpusztítva feküdt a mező. A kukorica kínlódott, levelei sárgán összezsugorodtak. Abban se volt semmi reménység, s a sarjunak is vége volt. A férfi felnézett az égre, mert ebben a pillanatban vert hozzá a vasárnapi harangszó. Az ember keserűen a szeme közé kacagott az Istennek:

A lefojtott indulatok, mint a dühös kutyák, rázták láncaikat a szivében és megnyúlt fekete arcát le nem vette az égről. Meg akarta mondani a magáét az Istennek.

- Hát ezért kínlódtam egész esztendőn keresztűl! Kúdussá tettél, tudod-e!

Felhányta minden nyomorúságát, a cudar életet, a bajokat, felelőssé tette, szidta és kiabált fel hozzá.

- Mit eszünk a télen? Miből fizessek adót, rovatalt, adósságot? Éhen döglünk, hallod-e!...

Az Isten nem felelt, a harang szólott, az ember átkozódott, hogy szinte fekete füst csapott ki a száján. Minden szó még bennebb taszította az indulatba, a fékező gátak leomlottak benne, két színtelen könnycsepp ült a szemeiben a keserűségtől.

A templom szemben volt a búzamezővel. Nyitott ajtajából lehetett látni a vetést. A harang utolsót kondult, az orgona és ének felzendűlt. A vasárnap tiszta hangulata hirtelen elöntött mindent. A fák nem mertek mozdulni, a nap apró fényeket gyújtott a füvek hegyén, a bogarak a rögök tövéből ájtatosan felnéztek az égre, a hegyek tetején lehajtott fővel ültek a felhők, az erdők közelebb tornyosultak és a fák kiegyenesedve őrt állottak, a lelkek porba omlottak, az ének dőlt ki a templomajtón és elúszott a végtelenbe. A káromkodó ember megrezzent, alázatosan lehanyatlott a földre, mintha megtörték volna a térdeit. Eszébe jutott, hogy most az új búzát áldják az emberek.

- Új búza, új búza! - lihegte, s a gabonaszárak recsegtek, töredeztek a talpa alatt. Gyúrta, tépte, tapodta, gyalázta jeges szívvel, konokul, gyilkosan és mikor a pusztulásra nézett, még jobban elsötétítette a fájdalom és indulat. Homályosan érezte, hogy az Istennel verekedik ziláltan, keserűségtől kábultan, mig egészen elborúlt. Feleségére, családja sorsára gondolt és mintha felsikoltottak volna, lábai elé vetnék magukat, hogy rajtuk is gázoljon át. Homloka zúgott, fülei csattogtak, inai reszkettek és kimondhatatlan fáradtságot érzett:

Már csak csetlett, botlott a földön, végül leroskadt, de a gyilkos elszántság tovább lobogott benne. Félig öntudatlanul dobta az égő gyufát a vetésbe.

Megtorpant. Még tudta, hogy mit csinál. Lelke mélyén kivánta, bárcsak elaludnék a gyufa, de az ádáz indulat visszatartotta, hogy eloltsa. Csak nézte meredten a megfogant lángocskát, hogyan terjed levélről levélre, búzaszálról búzaszálra. Halvány, kék füst gömörödött föl a vetés közül. A tűz erősödött. A gabonaszálak most már pillanatok alatt lobbantak fel és arannyá válva dőltek le. Pottyandi Dávid tátott szájjal nézte, arcát sütötte az égő búza, amely vörösen pattogott a szemei közé az égő kalászokból. Sűrű füstpászmák törtek fel a haragos fényből és a fűrj rémülten futott csirkéivel a tűz elől, amely szeszélyesen terjedt, mintha piros lepkék raja táncolna a vetés fölött. Az égő gabonaszálak egymásra dőltek, a levegő átfényesedett a határ fölött és piros szemfedő borult az áldásra.

Az emberek nyomottan ülnek a templomi padokban. A mező gondja nyomja a lelküket és ha csak egy madárkának valót adott is az Isten, mégis búza az, keservesen kiküzdött, áldott kenyér. Kitekintettek a mezőre, hogy még egyszer gondjaikba foglalják.

Az égő búza fénye akkor már arany lidércként táncolt az ég arcán. Halálsápadtság borította el a népet. A pap remegve tette le a kenyeret és kelyhet. Valaki nekiugrott a harangkötélnek és félreverte a harangokat. Rémült ordítás verte fel a falut.

Valaki magához tért a rémületből és a toronyba felrohanva, az ablakból ordítozott:

- Férfiak, hé emberek, kaszát hozzatok! El kell vágni a tűz útját! Lángokban áll az egész határ! Árkot kell húzni a tűz körül! Oltani minden ember!

Rohanó emberekkel telt meg a falu. Sokan félőrülten megállottak az úton és felsikoltottak az égre: Tűz van! - Szekerek robogtak, kaszás férfiak futottak. Az asszonyok ünnepi ruhában hordták a vizet. Vörös füst húzódott a falu fölé és égő szikrák milliói úsztak az égen.

Káprázó szemekkel rontottak a férfiak a lángoknak és félig megvakultan kaszálni kezdették az égő vetést. Körülfogták a lángtengert és kék fénnyel megvillant a kasza.

Asszonyok, gyermekek állottak a nyomukba és csattogó kapákkal árkot vontak a veszedelem elé! Mások puszta kézzel tépték, taposták az áldást és szomjas, forró szájjal átkozódtak. A kasza suhogott, az égő gabona ledőlt, a szerszámok nyele is lobot vetett és a vér kiserkent a forróságtól az arcokon. A harang szüntelenűl szólott.

A rémület pillanataiban meg se látták az embert, ki felgyújtotta a határt és égő ruhával futott a lángtengeren keresztűl, míg ájultan eldőlt az emberfal előtt. Valaki kirántotta a tűzből és gyorsan végigöntötték vízzel, de nem volt idő vele bibelődni, a tűzzel kellett harcolniok.

És tovább folyt a rettenetes aratás az égő kaszákkal. A feketére szennyezett emberek tovább vágták lihegve az égő kalászokat és a rendek tovább égtek a földön. Gyönyörű volt a kenyérnek ez a halálos színeváltozása, ahogy a sárga szálak arannyá váltak és fekete kalásszá lettek.

Végre fellobbant és ledűlt az utolsó búzaszár is. A mentő kezek lehanyatlottak és a kétségbeesett emberek megállottak. A haragos füst lassan elszíntelenedett és halvány, rothadt felhővé változott az égen. A kenyér lelke elszállott. A föld forrón párállott utána. A nép nézte és nem mozdult a leégett mező széléről, mely olyan volt, mint egy fekete nagy úrasztala, melyen az élet holtteste fekszik.

A nagy csapás után lassan tértek magukhoz az emberek. Mégsem lehetett kétségbeesni. A jegyző kihirdette, hogy a szászföldön szép a termés, részes aratókat, cséplőembereket keresnek. Csapatostól kerekedtek fel az emberek. A falu munkája, a sarjucsinálás a fehérnépekre maradt. A jó kedv eltűnt a faluból. Bence is elszomorodott. Sokat töprengett, végül előállott a tervével:

- Úgy egyeztünk meg Réginával... Ha kikeresem a télire valót, hozzám jön feleségül... Nem hagyhatom a bajban szegényeket... Az anyja is belégyőződött...

Összeszedtük a cókmókunkat. Benci feltarisnyált, bészegezte a kalyiba ajtóját, nagyot sóhajtott és elindultunk. A gyermeket reám bizta. A falú fölött tér el az út a szászok felé. Bence itt elvált tőlem.

- Legalább beszéltél velük? - gyanakodtam, mert tudtommal nem járt benn a faluban.

- Beszélni éppen nem beszéltem, de nem is kell. Majd ha hozom a búzát... akkor lesz majd öröm... Két kézzel esik a nyakamba...

Már a gondolatára is boldog volt és fütyülve haladt tova a mezei ösvényen.

Közben idő telt. Meg is feledkeztem Benciről. Csak akkor ijedtem meg, mikor egyik vasárnap Pottyandi Réginát a templomban kihirdetik Bojzás Küs Danival. Felelősnek éreztem magamat. Nem hagyhatom az Uz Bence barátom titkos menyasszonyát.

- Mit tudjak csinálni! - tépelődött a fehérnép. - Nem várhatok reá. Bojzás Dani özvegy, de első ember a faluban. Minden bajunkból kisegít, s édesanyámék erőltetnek, hogy menjek hozza. Nagy bajba vagyunk urfi. Még a gyász üdőt sem várhatjuk ki, amit tartani kéne édesapám halála miatt.

- Mit akar az a tekergő! Eltakarodjék a szemem elől a koszos! Hogyne! Majd neki prédálom el a drága leányomat!

Az esküvőt teljes csendben megtartották, s a falu ment a maga útján. Hamar el is felejtettem. Bencét nem értesíthettem. Ki tudta, hogy hol tekereg a szászok között. Csak a vele való találkozástól féltem.

Az arca véres volt, a keze szennyes, gúnyája tépett, de maga nyugodt. Látszott, hogy nagy csatából érkezett.

Ő tudja, hogy nem, s ne járjon a szám, hanem adjak helyet ennek a zsák búzának, amit a szászok között keresett.

- Hozom a padlás kulcsát! - kiáltom neki, de mire kimentem, Benci sehol sem volt, hanem két csendőr állott a zsák mellett. Tőlük tudtam meg, hogy Benci ellátta a Bojzás Küs Dani dolgát.

Egyedül kellett felvinnem a búzás zsákot a "hijba". Benci úgy eltűnt, hogy hetekig nem láttam.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A baj azonban Bojzás Küs Daniéknál is megvolt. Réginával se lehetett birni. Minél jobban telt az idő, annál jobban vonzódott Uz Bencéhez. Dani kétszer is hozzányúlt a feleségéhez, szépen is, csúful is, de Bence, aki előkerült és azóta állandóan a falut bújta, megfenyegette, hogy eltöri a derekát, ha mégegyszer kezet mer emelni rá. Ettől aztán Dani megjuhászodott. Azonkivül az élet is keserítette. Reajött, hogy csinálnia kell valamit. Ravasz, agyafúrt ember volt Bojzás, s mikor meghallotta, hogy a püspök elindúlt bérmálni a környéken: azonnal kész volt a tervével.

- Helyben vagyunk! - örvendett meg a hirnek, mert hirtelen eszébe jutott, hogy a püspök neki komája. Még az első feleségétől, szegény boldogúlt Trézsi nénémtől született volt egy leánykája, aki még abban az esztendőben meg is halt, s akkor, hogy egy kicsi pénzhez is jusson, a püspököt kérte fel a keresztapaságra, aki vállalta is, de hogy a gyermek meghalt, nem firtatta a komaságot.

- Ez most jól jön! - kacagott magában. Az asszonynak nem szólt, a Bencével való dolgait is elnézte, hogy "jácodja csak ki magát".

Mikor azonban megtudta, hogy a püspök mikor "időzik" a városban, reáparancsolt a fehérnépre.

- Azzal te ne törődj, hanem csináld, amit mondok, s béfogd a szájad, mert ha egyetlenegy oda nem való szót is elkottyintasz, a püspök előtt váglak szecskába... Üsmeröd a természetemet...

A menyecske megjuhászkodott, de hamar felcifrázta magát. Az ember ki sem eresztette a házból, hanem őrizte, mint a sárkánykígyó.

Alig kezdett hasadni a hajnal, útra keltek. Az asszony nekibátorodott, s kétszer is megkérdezte az úton:

Vagy három kövér, piroshasú pap mosolygott mellette, s a fényes szobában jó tömjénszag volt. A menyecske csúfúl meg volt illetődve. Azt se tudta, hová tegye kezét, lábát, csak az urán csudálkozott, hogy az milyen bátran viselkedik ilyen nagy urak között.

- Mi jóban jártok gyermekeim? - mosolygott kedvesen a püspök, s mindkettőjüknek szép kicsi keresztet rajzot a hüvelykújjával a homlokára.

- Nem lehetne-e négy szem között beszélni? - kérdezte illedelmesen Bojzás Dani.

A püspök csak reá nézett a nagy papokra, s azok csukrétába fogott alázatos szájjal kisuhogtak a szobából. Az áldott, jó ember utánok sem nézett. Úgy látszik nem félt, hogy amig ő itt tölti az időt, odakinn azalatt kieszik a tölteléket a káposztából, mint ahogy Csikmencenten történt.

A fehérnép szinte elsülyedt szégyenletében, de Bojzás Dani benyúlt a belső zsebébe és kivett egy iratot.

- Ha meg nem sérteném a méltóságos püspök urat, mi komák volnánk. Ehejt elhoztam róla az irást is. Az igaz, hogy deák nyelven van irva, de itt a hitelös pecsét...

A püspök kissé zavartan vette kezébe a rongyolt keresztlevelet, s amig belenézett, Bojzás Dani tartotta szóval:

- Inde-unde huszonkét esztendeje, hogy a lelki rokonság közöttünk fennál kegyelmes komám (ha meg nem sértem vele). Most, hogy erre felé járt, gondoltam, bemútatom a keresztleányát, hogy lássa, milyen fehérnép facsarodott belőle.

- No most szépen csókolj kezet, s mondjad: "Instállom a kezit édös keresztapám!"

- Tudtuk mi azt! - derült fel Dani ravaszul. - Úgy-e mondtam neked Régina - fordúlt a nőhöz - hogy mihelyt meglát, abbahejbe réád üsmer?

- Jóállású fehérnép! - csettintett a nyelvivel Dani. - Ilyen osztán több nem igen van a környéken.

Bojzás Dani azonban húnyorgatott a szemével a püspöknek, hogy nem muszáj mindent elhinni a fehérnépeknek. Az is benne volt a nézésében, hogy egy püspök az effélében gyakorlatlan.

- Hogy te nem volnál vallásos? - s úgy tett, mintha nem is merné feltételezni egy ilyen angyalarcu teremtésről.

- Vallásosnak elég vallásos - sietett beleszólni Dani - de csak vasárnap délelőtt...

- Ő akkor es az - komolyodott el Bojzás Dani is, - csak a tánc nem az, s egy ilyen ártatlan leánra a kisértés igenigennagy.

- Én jól! - szomorodott el apai aggodalommal Dani. - S éppen ebben az ügyben es jöttünk... Szeretném a lelkit megmenteni a gyermökömnek...

- Igen helyesen! - hagyta jóvá a püspök, de Küs Dani nem zavartatta magát. Úgy tett, mintha belsőleg el volna egészen érzékenyedve a reárohanó igazi érzésektől.

- Áldott jó lelke van a lelkemnek. (Szegény édesanyjától örökölte, hogy az Isten nyugtassa még a halóporában es) - dicsérgette a nőt - s az életgondokkal es eléggé törődik... Mikor hallottuk, hogy errefelé jár a kegyelmes püspök úr, mindjárt mondotta is nekem: - "Menjünk el hozzá édösapám, hiszé akármekkora nagy úr, mégis csak keresztapám, s hátha ad legalább egy letett reverendát. Ebben a nehéz világban, mikor az sincs, mit együnk, az es nagy segítség volna..."

A főpásztor, ki már megszokta, hogy az ilyen látogatások rendesen kérésekkel végződnek és természetesnek is találta; meg se lepődött.

- Aszontam neki is, s aszondom kegyelmes püspök komámnak es, hogy: Egy a szükséges!...

A szentirási idézetre mindjárt ráismert a püspök, s jól esett neki, hogy ilyen egyszerü ajkakról hallja. Bátorította is:

- Az, hogy ez a leán megfelelő nevelést kapjon... Nem letött reverendát... Istenös nevelést, hogy hóttáig jusson az eszébe...

- Akkor jó, bátorodott újból neki Dani, - ha Szentfelsége es azt akarja, amit én!... S hátha még a kegyelmes püspök úr es akarná!...

A püspöknek sem látszott lehetetlennek, de azért nem kapott két kézzel utána.

- Az fiam, isteni adomány, hogy legyen kedve egész életét, munkásságát Isten szolgálatára szentelni, imádkozni, dolgozni, lelki életet élni...

- Akkor akár haza es mehetünk, mert az neki nincs. Éppen ezért szerettem volna beadni az apácákhoz, hogy azok csináljanak neki... Osztán, ha egészen elfelejtette a legényeket, szépen hazavinném. Amiért tartják, azért dolgozgatnék a konyhában.

- Úgy lehet, - értette meg a püspök és megnyomott az asztalon egy gombot, mire az ajtón besietett egy szép fiatal pap.

- Carissime! - fordult hozzá a püspök. - Vezesse el ezeket a jó embereket a kedves Nővérekhez és a kedves főnöknővel közölje, hogy határozott óhajtásom, hogy ezt a nőt gazdaságilag alkalmazzák és amig ott tartózkodik, a rend szabályai szerint a legszigorúbb zárdai nevelésben részesítsék.

Éppen csak annyi ideje volt, hogy odasuttintsa az asszonynak: "Kell-e többet Uz Bence, Régina?" - s már be is csapódott a zárda kapuja a menyecske után. Bojzás Küs Dani egy keveset nézte, kicsit különös volt neki is a helyzet, de végül elégedetten azt mondotta rá:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Hol hagytad az asszonyt, Dani? - kérdezték a szomszédok, mikor három nap is eltelt, s a menyecske akkor se került elő.

- Bé biza! Egyszercsak reájött a hivatás... Én eleget marasztottam, de semmiletteképpen nem lehete lebeszélni. Megcsemellett a világi élettől. Meg a!... Aszondja, hogy vétkesök az emberek.

- Megmútogattak mindent... Olyan míndenik, mint egy szép fehér szent. Hogy ott mekkora tisztaság, ékesség, mekkora csend van, mekkora szigorúság! Azt ki sem lehet mondani. Oda még levelet sem szabad irni. Se ki, se bé! Szép leptiben imádkozgatnak egész nap. Óh be gyönyörüséges!... Fehérek, mint a galambok. A szemüket örökké lesütve hordják, s félöles olvasó csüng a derekukról.

- Abbajárok! - húnyorgatott Bojzás Küs Dani. - Csak előbb egy kicsit én is kijádzom magamat.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az elején jól is telt Bojzás Küs Daninak asszony nélkül. Újból szabad ember volt. Akkor ment a korcsomába, mikor akart, s ott csipkedte a fehérnépeket, ahol rá nem ütöttek a kezére. Csak akkor komorodott el, mikor meghallotta, hogy Uz Bence mostanában sűrün jár a városba, hol fával, hol málnával, hol kukujzával, s igen sokat látják a zárda tájékán is. Valahogy megérezte, hogy baj van az asszony körül.

Egy viharos éccakai hánykolódás után mégis felkerekedett, s elment a városba. Fél napig ott ámbolygott a zárda kapuja előtt, s csak estefelé merte megnyomni a csengőjét.

- Kit keres, jóember? - hajlott egy fátyolos, fehér gyolcsba öltözött szép arc a vasrácshoz.

- Én a Bojzás leányát!... A méltóságos püspök úr keresztleányát... Réginát.

- Akkor idehívom. Ennél az ablaknál beszélgethetnek, de csak tiz percig... Most éppen szilencium religiozum van.

Alig ácsorgott ott pár percig, már hozta is Réginát, aki nem szólt, csak megállott az ablaknál, mint egy bebörtönözött márványszobor. Bojzás Dani alig merte megszólítani:

- Hásze majd... majd... azután... - ellenkezett Küs Dani, de magában belátta, hogy itt vége mindennek.

- Hogy beletanótál a szönt életbe! - keseredett el az ember, s már szólni se mert. - Egészen elfelejtöttél!

- Óh nem! - csicseregte a nő, - még szent kilencedet es tartottam a kied üdvösségiért.

- Hótehó! - újjongott fel Bojzás, aki jobban tudta a bibliát. - Azt Jézus mondta.

- Magának mondhatta akár ő es, úgy látom, mert maga szájig esött a vétekbe.

Nem mert tulságosan bátran fellépni, mert a püspököt félrevezette, s attól félt, hogy abból még baj lesz. A keserüség azonban mindenre rá viszi az embert. Csakhogy visszakapja az asszonyt, mindenre képes volt már.

- Hátha megmondom, hogy nem a leányom, hanem a feleségem vagy? - súgta fenyegetőleg, de az asszony meg se lepődött:

- Itt nem szabad titkot tartani, - magyarázta értelmesen Régina. - Mi sohasem hazudunk...

- Az ezután válik meg, ha haza kerűlünk! - hitetlenkedett az ura, de az asszony visszavágott:

- Hát akkor az Isten áldjon! - borúlt el Bojzás Küs Dani és vad, féltékeny keserűséggel távozott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Hát afféle szép vallásos, szönt dolgokat... A hitet már jól tudja, s a hűséget most tanólja... Ott hadd maradjon még néhány hétig...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A nehány hét el sem telt, mikor Uz Bence titokzatosan beállított hozzám. Nagy kedve volt.

- Tudja-e mi az ujság urfi? Most jövök a városból... Régina azt mondta, hogy ha bévégződik a válópere, hozzám jön feleségül.

Uz Bencének újra feljött a napja, mert megindultak a vadászatok. El volt foglalva minden perce, pedig csak sétált a szép, színes őszi erdőben és hiába unszolták a vadászok, kinálták szép pénzekkel is, egyszerüen elutasította őket.

A fene ette meg az urakat, mert már a szarvasbőgés ideje is elérkezett. Az első szép üszők a holdfényes tisztásokon felbukkantak, de Bence nélkül nem mentek semmire a vadászok.

A keményen felcsattanó bikabőgés azonban őt sem hagyta nyugodni. Éjszakánkint meg kellett lesnie úgy, mint régen. Fatörzsek árnyékában, bokrok alatt lopakodott előre görnyedten, mintha az éccakát cipelte volna a hátán. A hatalmas fák közé itt-ott behullott a hold ezüstje, a föld izgató, savanyú, furcsa szagot lehelt, ami még jobban megvadította. Sokszor négykézlábra ereszkedve haladt tova és az őszi esőzések után a földre nyomott újjai között felbugyborékolt a hideg víz. Jól esett forró tenyerének, mert már alig birta cipelni a régi szeretőjéről álmodó, éhes szivét.

Valahol az erdő mélyében már csattogni kezdettek a szarvasbikák homlokai és szarvai kemény bőgések közben. Vad fújással küzdöttek a bikák, mig oldalukat elönti a sötét vér, vagy reszkető térdükből kifogy az erő, a sárga szőrt kiveri az izzadtság és valamelyikük meggyalázva el nem menekül, vagy holtan ott nem marad, szépen elnyújtva aggancsos fejét a harmatos füvön.

Mégis az állatok miatt érte a szerencsétlenség. Az őzek miatt, akiket a világon a legjobban szeretett.

Az őszi köd, mint szép fehér kígyó úszott a patak fölött. Később lassan felszállott és eltünt a felhők között. A madarak még fészkükben ültek, mert korán volt, a medvénk még fának vetett háttal horkolt, s két őzünk csendesen, harmattól fénylő hátacskával állott a tisztáson, a róka gondosan betakargatta fiait, Bence a másik oldalára fordult, s a malacok álmát aludta. A reggeli álmot hivják malacok álmának. Békében pihent minden az ég szent boltozata alatt. Az éj bújában elfogyott, itt volt a reggel.

Három oroz farkas rátört az őzekre. Falevelek közé takart pokoli pofával lesték a kedvező pillanatot, s átugorva a bokrok tetején, lenyomták a kisebbiket. Alig volt ideje az ártatlannak felsikoltani. Mielőtt azonban elragadhatták volna, Bence ott termett és ő is megragadta az őzet. Puszta kézzel küzdött az ártatlan tetemért, mert már nem volt ideje fegyvert ragadni. Egyfelől a farkasok tépték a szegény kis állatot, másik felől Bence igyekezett kihúzni a szájukból. Ököllel verte a vérengző vadakat, az ő vére is omlott a farkasok harapása nyomán, de nem érezte. Ingét, gatyáját letépték róla, mellén, tomporáján, egész testén sebek tátongtak, de kétségbeesetten védte az őz holttetemét, mintha saját gyermeke volna. Mire a medve segítségére rohanhatott volna, kitépték a keze közül a hullát és pillanatok alatt eltűntek vele.

Sírt az őzike halála felett, pedig Uz Bence olyan paraszt volt, hogy félrefordította a szarvait, mikor az ajtón bejött. A nagy lelki felindulásban nem is igen érezte a testi sebeket. Csak akkor döbbent meg, mikor talpra akart állani, de nem tudott a csontig mart sebek miatt. Olyan veszedelmesen megcsúfolták a farkasok. Órákba telt, amig a földön valahogy hazavonszolta magát és felmászott a vackára. Ahogy lehetett bekötözte magát, s amilyen kemény természetü ember volt, fel se vette volna a harapásokat; - nem sokat jelent, hogy pár font hússal több, vagy kevesebb van az emberen; de az volt a nagy baj, hogy nem birt lábra állani. Ott kellett tehetetlenül feküdnie az ágyán. Segítsége nem volt, mert a pásztorok hátrább húzódtak a havasba a csordákkal, én pedig hetek óta otthon tekeregtem a faluban. Sokkal nagyobb baj volt ennél is, hogy az ennivaló is kifogyott, s igy az Isten mindenképpen ráborította a gyászeget szegény Bencére. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy a megmaradt őz nem tágított mellőle. A farkasoktól félt-e, mitől-e; reszketve ott állott az ágyánál, s szép, fénylő szemekkel nézte Bencét. Csak az ajaka remegett néha, mintha szólni akarna.

El se tőtt jóformán a dél, érezte Bence, hogy a feje kóvályogni kezd, a szemeit nem birja, s nagyfene verességbe borul a világ. Aztán lassan setétedni kezdett, fülei zúgtak, szája párállott. Mindjárt tudta, hogy ez a sebláz, de abban a pillanatban elkacagta magát és énekelni kezdett, azt hogy:

Bőgte a nótát úgy, ahogy a száján kifért. Előbb szöveggel, aztán anélkül, összevissza. Az őz ijedten hátraugrott, de ott maradt. Igaz, hogy pillantani se mert. Bence egész éccaka énekelt, szavalt, verekedett, hánykolódott, szóval csúfúl viselte magát. Végül elaludt.

Mikor felébredt, türhetően érezte magát, de olyan süketen hallott, mintha szurkot csepegtettek volna a fülibe. Elviselhetetlen szomjuságot érzett. Szerencsére vacka mellett állott a vizes cserépkorsó, nagyot húzott belőle. Erre az éhség lepte meg. Azzal pedig nem törődött. Estefeléig nézte az erdőt, hogy a róka hogyan ugatja a szálló varjakat, s szól a kakuk a nagy bükkben. Bajsza lelógott, mint két beteg mókusfarok. Szivesen únta volna magát, de az éhség nem hagyta. Bajusz Lajit irigyelte, aki fuszujkaevés közben hót meg a tavaly.

Második nap már szédült is az éhségtől, s ha lenézett két araszos borzos-deszka-ágyáról, olyan messze látta a földet, mintha végtelen fekete pokol-égboltozat volna.

- Ha innen leesel Benci, hogy szállsz le? - tréfált magával, de meg is felelte: - Akkor minden dolgomot elhagyom, s felkelek.

Percről-percre fokozódott az éhsége, szaggatta a gyomrát. Hiába nézett körül, tudta, hogy nincs egy falat ennivaló a háznál. Karnyújtásnyira ott feküdt az éleskése a keze ügyében, s azt megragadta:

A sült galamb azonban nem szállt a szájába. Árva, elhagyatott volt szegény, az se volt, aki a kapcáját odavesse neki. Csak a rengeteg hallgatott körülötte.

- Most már én is elmondhatom, - jutott eszébe - "Bé van az erdő kerítve, hogy menjek én ki belőle!"

Az őz azonban nem tágított mellőle. Ott virrasztott az ágyánál, mint egy szép, szelid, barna kisasszony. Csak akkor rezzent meg, mikor Bencét az éhség kihozta a sodrából, s annyira feldühítette, hogy ölni szeretett volna.

- Ne tátsd a szádat! - ordított rá a szegény, kicsi állatra. - Nem látod, hogy éhes vagyok!... Éhes vagyok, érted-e?

Nem értette bizony az áldott kicsi állat, honnan értette volna, hiszen nem volt emberi esze, csak megreszketett a barna bőre, megremegett négy szép finom lába, ijedtség ugrált bennük, emelte ugrásra; de mégis ott maradt. Igaz, hogy félelmében pár lépést hátrahúzódott, mégsem tágított a véres, mocskos embertől. Az ilyen állat, mint az őzféle, inkább fél a lelki mocsoktól, mint a testi mocsoktól.

Mondom, az őz nézte Bencét, s Bence az őzet. Bence haragudott, dühöngött, káromkodott, az őz nem. Azért őz, hogy szelid legyen. Csak az orralikát mozgatta finoman.

- Olyan, mint egy angyal, erdei angyal! - esett meg rajta a Bence szive, s a nagy kimerültségtől elaludt.

Pirkadatkor, mikor felébredt, az őz még aludt az ágy lábánál. Szendergett a lábain.

- Mit kinlódjam! - gondolta. Megölöm az őzet és megeszem. Meg-e-szem! - ropogtatta dühösen a szót a fogai között. - Csak ki kell nyújtanom a kezemet, s elvágnom a torkát. Egyetlen nyisszentés elég lesz!

Nem tudni, mikor ébredt fel, olyan nesztelen volt a felserkenése. Nem is menekült, csak ránézett.

- Nem tudom megölni, ha néz!... kissé távol is van! - szégyelte, palástolta meghatottságát.

- Mici! Mici! Mici! - csalogatta közelebb ujjhegyeit morzsolva, de bennsejében szerette volna, hogy az őz meneküljön.

Az őz azonban remegve közelebb jött, egészen lehellethosszra és végtelen szomorúsággal lehajtotta fejecskéjét.

A Bence gyomra egyetlen lángoló nagy éhség volt. Hangos szót nem birt kiejteni a száján, de azért ijedten, könnyesen azt mondta:

Eszébe jutott, hogy a szelidsége is, mit az őznek mutatott, mikor csalogatta: álnokság vala. Tökéletesen a farkas álnoksága. A farkas is kemény télen, mikor embermagas a hó, úgy közelíti meg a fázó, mit sem sejtő őzeket, hogy a hó alá búvik, csak a füle bojtja látszik ki legfeljebb és lassan úgy túrja előre magát. A farkasfülnek azt mondják az őzek: - Ni, egy kis egér! - és észre sem veszik, mikor a vicsorgó fogak lerántják... Igy tett Bence is. Igy.

Ez az állatok gyilkosa, félvad, cserefaember utolsó erejével felemelkedett ágyán és messzi elhajította a kést, amely zendülve állott meg a kunyhó falában. Aztán hanyat esett és behunyta szemeit. Mégegyszer összecsikordította fogait és felordított:

Többet aztán nem szólt egy szót sem, de a szörnyü haragra az őz eliramlott.

Hogy a kis állat merre járt, mit csinált, azt Bence nem tudta, mert ereje végleg elhagyta.

Negyednap, mikor a vén Üdő Márton lejött a kalyibánkhoz, hogy üzenjen Bencitől a faluba Öreg Siketes Istvánnak, a komájának, úgy találta Uz Bencét eszméletlenül, de a teste be volt terítve fűvel, friss virágokkal, amikkel az őz táplálta.

Mikor legjobban csudáldozott, hogy ezt ki tehette, hát akkor látja, hogy jön az őz és a szájában teliharapás-füvet hoz. Mikor Üdő Mártont meglátta, ijedtében felböffentett és elejtette a küszöbön a virágot.

Többet nem tért vissza az őz. Lehet, hogy valaki meglőtte. Kitelik az emberektől.

Lassan lábbadozott szegény Bence. Nem a teste, a lelke fájt, s mintha az ő lelkéhez igazodott volna a havas is, gyorsan elkomorodott. A felhők állandóan füstöltek rajta, s a tél eleji szél rázta kopárra a fákat. A szegény embernek kétszeresen nehéz ilyenkor az élet. A gyermeket, Bencét se kapta vissza többet. Amig a szászok közt járt, azalatt az apja elvitte magával.

A medvénk haza állított egy kis boccsal. Honnan szedte, hogy került hozzá, apja volt-e neki, nem lehetett tudni, de Bence nem is törődött vele. A kalyibában, az én régi helyemen ágyat vetett neki. A "kántor úr" pár napig ott maradt. Aztán ismét elment. Végleg. Lehet, hogy valahol meglőtték, vagy a téli szendergésre barlangot keresett. Az idétlen, későn ellett kis bocs azonban ott maradt Bencinek. Mórikás, kedves kicsi állat volt. Bence a fiuról elnevezte Bencének. Mihelyt a nevet átadta, valami különös, meleg kapcsolatot érzett a bocsocskával. Jó falatokkal kedvezett neki, játszott vele és pár nap alatt szépen összeszoktak. A bocsnak harmatos fekete szemei voltak, nedves orrocskája és úgy játszott, mint egy valóságos fiúgyermek. Fákra mászott, vagy elbújt a bokrok közt, ugrált, gurúlt és esténként bámúlta a tüzet. Megesett, hogy éjszakánként a Bence oldalához bújt és mancsával átölelte. Éppen, mint a gyermek.

Egy nap aztán elszomorodott a kicsi Bence. Nagy könnycsepp gördült le az arcára. Nem fogta a mórikálás, a játék. Gunnyasztott a vackán. Később izzadni kezdett és nedves lett a bundácskája. Panaszosan nyöszörgött is. Uz Bence meghökkent:

Az édes kis állatnak már az étel se kellett. Talpacskái hidegek lettek és harmadnap fel sem birt állani. Didergett és sirt éjjel-nappal. Akármit adott volna Uz Bence, csakhogy ne lássa a szenvedéseit, de csak vigasztalni tudta:

Az utolsó nehéz éjszaka mégis eljött. A tehetetlen állatot ölébe vette Uz Bence és úgy melengette a tűznél, tartotta órák hosszat szeretettel, aggodalommal. Az ő kemény, szőrös szive is lüktetett a fájdalomtól. A vadállatok a környéken csúnyán üvöltöttek és izgatottan zörgették a bokrokat. Bizonyos volt már a bocsocska halála.

Mire kialudtak az égen az utolsó csillagok, a kis állat is végleg elnyújtózott az ölében. Szemei megtörtek és lassan, borzas bundával kihült. Az ember felordított:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mintha a világ egyszerre megőszült volna. A fekete ködök megülték a hegyek fejét, megsötétült az erdők mélye és a síró avaron halálról álmodtak a vadak. A medve szédült, alig birta álmos fejét és nyugtalanul szagolta a széldöntött fák tövét. Az őzek fáztak a sárga bokrok közt és nem mertek felnézni az égre. A komor vaddisznó, ez a fekete szántó, felröffent: - Mi van velem? A nyúl a fatövébe simúlt, mintha rémült hireket hallgatna rádión:

A róka szórakozottnak látszott. A vizek megsűrűsödtek, a halak ezüstje iszapba sülyedt és erőtlenül lógtak a nehézkes rákok magfakult ollói. A csorda tétlenül állott a felfakadt, kopár, vizes, fekete földön, mintha az elsülyedés nagy pillanatát várnák egy kiélt korszak halálra itélt ősállatai és elgondolkodva a tűzbe bámultak.

Fáradt volt minden száj, fáradt volt minden szív. Maguk a fák is kínosan mozdultak. A halál ásított végig az erdőn.

Az emberek nagyrésze is hazatakarodott a havasról. Csak Uz Bence, Üdő Márton és nehány pásztor ember maradt fenn.

Égeni úr, az asztalos feleségével, három apró gyermekével ott pihent meg Uz Bencénél, aztán ő is beszorult a faluba, a falu végén egy rongyos földesházba, aminek egyetlen ablaka volt, s az is akkora, hogy a fél öklével bedughatta. Iskolázott ember volt, de se munkája, se pénze nem volt. Úgy lerongyolódtak, hogy a cigány szégyelte velük találkozni. Káromkodásból és sirásból éltek. Valaha kitűnő diák volt Égeni úr, aki tudta, hogy "convalaria maialis" a gyöngyvirág tudományos neve és csak azért nem ment keresztútállani, mert az egész faluban nem volt senki, akitől valami érdemes dolgot el lehetett volna lopni. Ült tehát egy rozzant széken a hideg szobában és csak akkor rezzent fel, mikor a felesége félénken jelentette:

Erre az asztalos úr a pad alól kihúzott egy bogos kötelet, az asszony a három apró gyermeket ruhástól befektette az ágyba, hogy meg ne fagyjanak, amig hazajönnek, az ajtót bezárták és elmentek mindaketten az erdőre egy hát fáért.

Vékony porkahó fedte a mezőt, erdőt, de a hidegnek foga volt, s az asztalosné - maga is fehérke gyöngyvirág, - fogvacogva didergett a kötéllel a hátán.

Az asztalos a hullott fát fejszefokkal döngette ki a fagyos földből, összegyűjtött két terüt és áthurkolta a kötéllel. Egyiket felpakolta a gyenge asszony sovány hátára, a másikat a magáéra emelte. A szemük kimeredt és szikrázott a teher alatt, de tapodták az anyaföldet lihegve, nyögve, szótlanul. A fa minden lépésre ropogott a hátukon, arcuk bamba lett, mint a teherhúzó állaté, kezük a fagyos kötélhez fagyott, a szivök vad volt a keserüségtől, mint a farkasé és átkozták magukban ezt a szentséges életet, amelyre a jóságos Isten teremtette. Az éhség pedig rágta, gyötörte őket.

- Jaj! - pihegte az asszony, hogy az ura ne hallja és óvatosan ráereszkedett egy kivágott fatönkre. A háta égett a teher alatt, mintha a fa meggyúlt volna rajta. Kínjában havat evett, hogy lüktető idegeit csillapítsa.

Télen hamar szomorodik el az idő. Szél is kerekedett. Gyalázatos szél, ami átjárja a csontot, velőt, a varjut lebuktatja a faágról, az éhes farkas, róka úgy érzi, mintha millió bolha csipné az irháját.

Az asszony megpróbált felállani, de visszaroskadt, nem birta tagjait mozdítani, mintha a csutakhoz fagyott volna. Az ura tépte fel róla.

- Igen, - hazudta az asszony, s a szájából dűlő pára elborította az arcát.

Ujra nekigörbültek az útnak. A nyál fehéren kivert a szájuk szélén, a verejték megfagyott a homlokukon, a metsző hideg levegőtől pattant meg a mellük. Vérük hülőben, erejük fogytán volt.

Az ember elől ment, törte az Útat. Meg-megrogyott a küzdelemben, s az erőfeszítéstől már túlvilági színben látott mindent. A havas hegyek az égig nőttek, a fák boltozata befonta a magasságokat, kék és vörös fényben szikrázott a fehér havas világ köröskörül, mintha az öregisten roppant ravatala körül gyertyák égnének az éj fekete kárpitja alatt. A két szerencsétlen ember-árnyék úgy vánszorgott az előttük lobogó fények felé, mintha ők is rettentő lelkükkel Isten ravatalához zarándokolnának.

Mentek, míg a fa megzuzmarásodott a hátukon. Csak az átok és keserűség tartotta még lábon. A hold is feljött. Erőtlen és hideg volt az is, mint egy fagyott üveg az égen.

- Hátha pihennél! - csikorgatta fogait a férfi. - Ne hagyjuk itt, ha már ilyen messze elhoztad!

Az asszony kezei a hidegtől bénán, erőtlenül lógtak alá, ruhái húzták le a földre, szemei forróságban merültek el, arca szederjessé vált.

A szél meg-megingatta a lábain. Inai reszkettek és már nem érezte a testét. Nesztelenül rogyott le a fára.

Az ura kiáltását már alig hallotta. Elmosolyodott, mert soha az életben ilyen drága, boldog békességet nem érzett.

Az ijedtség első hevében megpróbálta az ember tüzet gerjeszteni ott az út közepén. Nehezen ment, mert a kezei valószínütlenül súlyosak, ujjai a hidegtől érzéketlenűl vastagok voltak és nyiladozva fájtak.

A tűzfény felvert körülöttük, a zuzmara a szedett galyakról lassan tűnedezni kezdett. Az ember pedig rakta a kis máglyát. Rettentő munka volt idáig cipelni a fát, s most itt kell elpusztulnia. Fájt minden darab, mintha a saját testét hányná a tűzre. Egyetlen forró, kínos átokba foglalta az egész mindenséget.

Érzéketlenül rápillantott a feleségére, kit a tűzfény megvilágított. A csonttá éhezett, nyomorult, szegény, kicsi elsorvadt asszonyka eszméletlenül feküdt a farakáson, amelyre hanyat esett. Fogai kivicsorodtak, mint a lelőtt vadaké.

- Jobb is volna itthagyni! - morogta az asztalos. - Legalább ő ne szenvedjen többet!

Se nem sajnálta, se nem segített rajta. Legyen, ahogy lesz. Reggelre megfagyna, vagy megennék a farkasok...

Az eget hófelhők kezdették elborítani. A hegyek mélységeiből tolultak elő és szürkés-feketén egymásba gomolyogtak. Hideg, sötét hatalmukkal elnyomtak mindent. Hegyek, erdők, fák elvesztek bennök. Már csak az ember által rakott kis tűzpontocska élt a sötétség végtelenségébe fojtott földön. Az is már szakadozott, hamvadozott.

Mire a szén utolsót húny, az asszonynak is vége lesz. Senki sem mondhat rá semmit, hogy megölte, elpusztította. Csak szerencsétlenség történt, amiről ő nem tehet.

Durva tenyereit a szén fölé tartotta. Jól esett az arcába áramló melegség.

- Csendes és fehér lesz, mint a hó körülötte - emelte ismét hátára a rőzsét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Uz Bence akkor jött haza a faluból. Egyet-mást bevásárolt a karácsonyi ünnepekre. Kissé megkésett, azért talpalt, ahogy tőle kitelt.

- Mi lehet ott az útban? - csodálkozott, mert már az asszony testét elnyelte a sötétség.

A haja égnek állott, mikor odaért és meglátta a félig halott asszonyt, kinek szemöldökeit már zuzmara födte, mintha a sír, enyészet fehér gombái nyiltak volna ki rajta hidegen, ijesztően.

- Kutya legyek, ha ez nem Égeniné, az asztalosné! - döbbent meg. - Itt esett el a fával.

Sietve összekotorta a szenet és új hasábokat vetett rá. A lángocskák lassan megújúltak a csípős füst tövében és csakhamar meleg, arany fátyol lebbent rá az asszony testére.

Uz Bence ölébe emelte az asszonyt és a tűz felé tartotta. Érezte, hogy még ver a szive, még él.

A halál mámorából lassan ébredezett. Bence dörzsölte, szólongatta, melengette, amig egy hosszú, mély sóhajtással visszatért bele az élet és halkan azt mondta:

A szél elállott, az erdők, mélységek tompa bőgése megszűnt. Csendesen hullani kezdett a hó.

- Menjünk ténsasszony! - biztatta Bence illedelmesen a nőt, de az tehetetlen volt. Nem birt lábra állani.

- Már most mit csináljak magával? - tájékozódott Bence, de a kimerült asszony feje a vállán álomba hanyatlott.

- Sötét gazemberek! - suttogta a falunak és megfordult és megindult az asszonnyal a karján az áldott havasok felé, melyek tisztán ragyogtak szembe vele. Olyan volt köröskörül a gyönyörü, fehér téli világ, mint maga az áldottisten. Hatalmas, fehér erdők húzódnak, ameddig a szem ellát és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a hold hideg, sárga fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leereszkedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüst szírtek dermedeznének a világ kapujában.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az asztalos veséjéig megrázkodott, mikor belökte a kunyhó ajtaját és meglátta három gyermekét. Már jégvirágosak voltak az ablakok. Sietve látott neki a tűzrakásnak. A szűk, kis odú hamar melegedett. A gyermekek jólesően elmosolyodtak, kicsi hasuk korgott, arcocskájuk sárga és zöld volt az éhségtől, de nem ébredtek fel.

- Mit tettem! - sírt a lelke, mert egyébként jó ember volt az asztalos, csak éhező és szegény, akit a szive mardos.

Kétségbeesetten felugrott, kisietett és futni kezdett az erdő felé. Már a jószándék is, hogy megmenti feleségét, csillapította a lelkiismeretét.

Meggörnyedt és érezte, hogy megőszül, mikor hűlt helyét látta az asszonynak. Először üresség fogta el az egész világát, utóbb, mintha mégis jólesett volna, hogy nincs többé az asszony, nem kell több szenvedést látnia. Először arra gondolt, hogy felakasztja magát az első fára, de ismét a gyermekek jutottak az eszébe és csendesen hazaindult.

Beért a faluba, de nem mert a házához közeledni. Őgyelgett az uccákon. A dombonülő templom fehér fala, tornya élesen vágott bele a jeges levegőbe, mintha halott istenarc fénylenék elő az éjszaka fekete párnái közül. A kis parasztházak sötéten kuporogtak az út két martján.

Mindössze egy házban van világosság, Marci Jánoséknál. Ott is nagy beteget virrasztanak.

Az asztalos előbb ránézett a házra, aztán elszántan bement. Itallal kinálják.

Az ágy ropog a beteg alatt az elmulással való nehéz birkózásban. Vad tűz lobog a szemeiben, ökle, arca nedves, mintha a halál nyála fröccsent volna rá. Az asztalos nézi és új gondolatra kap. A remegő asszonyhoz fordúl.

- Marciné asszony!... Ha mégis az volna Szentfelsége akaratja... a koporsócsinálással ne menjenek máshoz. Jutányosan megszámítom.

Futva siet haza. A havas házak, mint fehér árnyak úsznak el mellette. Hörgőszájú kutyák akaszkodnak a sarkába, de se nem lát, se nem hall.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Csak valahogy a koporsó csinálást megkaphatnám! - izgatja a gondolat, amely mellett alig jut eszébe a felesége. - Csak meg ne gyógyúlna Marci János!

Otthon a gyermekeket lefekteti. A három apróság annyira álmos, hogy eszükbe se jut megkérdezni, hol van az anyjuk. Szinte kiesnek az apjok kezéből, de az keményen rájok rivall!

Az aranysár már ragasztotta le a szemüket, de mégis elhelyezkedtek sovány, fekete térdeiken, kis kezüket összetették és laposakat pislantva hadarták:

Minden szó végén ott volt azonban az éhes, forró kivánság, bárcsak az éccaka meghalna Marci János! Szinte dúrván rántotta vissza a vackukra hanyatló gyermekeket:

- Mondjátok utánam: "... Jóistenünk vedd magadhoz Marci János bácsit, hogy édesapánknak legyen munkája... Énistenem engedd, hogy haljon meg, legyen szüksége koporsóra, hogy édesapánk rólunk gondoskodhassék..."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egész éjszaka nem tudott aludni az asztalos. Még alig hajnalodott, mikor felkelt. Az ablakocskán vastag jégvirágok fehérlettek, szája párája látszott a hideg házban. Ingben-gatyában tüzet gerjesztett és visszabújt az ágyba. Ingerült és józan volt.

Kivül szürke párába merült minden. Csendesen virradt. A házak már itt-ott megmozdultak, az uccán ropogott a hó a siető emberek lába alatt. A köd úgy nyelte őket, mintha a levegőben járnának.

Az asztalos vette a vesszőseprüt és elpallotta a havat az ajtó elől. Félszeme az útat, szomszédokat leste, hogy megtudja, meghalt-e Marci János, de senkit se látott. Akinek nem muszáj, ilyen időben nem sokat tekereg az uccán.

Hirtelen harangszó döndült bele a kristályos, fehér levegőbe. Az ember arcát átverte a boldogság.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az asztalosné lassan tért magához az Uz Bence szállásán. Ha nincs kéznél a vén Üdő Márton, bizony el is patkolt volna. A vén tolvaj azonban addig urusolgatta mindenféle füvekkel, mig ismét menyecskét csináltak belőle. Csak már a gyermekeiért aggódott, de Bence megnyugtatta, hogy látta őket, nincs semmi bajuk. Uz Bence azonban hazudott most is, mint rendesen, mert álmában se járt a falu felé se, mert ha akart volna se mehetett volna, mert olyan rengeteg hó szakadt a havasokra. A síró asszonynak pedig megigérte, hogy karácsonyra törik-szakad hazaviszi. Az éjféli misére különben is be szoktak menni a havasi népek, mert ezen a napon a pásztorembernek kötelessége felkeresni Jézust, amint az meg is van irva a bibliában.

- Arra pedig muszáj menni! - felelte Uz Bence és Üdő Márton is azt hajtogatta, hogy arról nem szabad elmaradni. A hó azonban őt is megcsúfolta. Egész karácsony hetében éjjel-nappal szakadatlan hullott és nem akart megállani. Ünnepszombatján pedig olyan vastagon omlott, hogy az erdő félig elveszett benne.

- Csak legyetek készen, mert ha Istenőszentfelsége es úgyakarja, ma ott leszünk a Jédus jászolánál.

- Hogy gondolja Marci bácsi? - érdeklődött a szolga, de vén Üdő Márton csak annyit mondott:

A hótánc azonban nem szűnt. Estefelé olyan vihar kerekedett, hogy az erdő nyögött bele. Az emberek azért felkészültek az éjféli misére. Karjukon fejsze, kezükben fenyőszurok-fáklya, a "szurkos kalán", hátukon kozsók, lábukon szőrös bocskor, testükön meleg őtözet.

Az asszony boldogan velük tartott. Ujjongott a lelke, hogy gyermekeit láthatja. Uz Bence szeretettel figyelte az anya izgalmát.

- Hogy akar ezen a rengeteg havon átlábolni? - kiváncsiskodott Bence, de a vén Üdő Márton nem is felelt, hanem az istálló ajtóhoz lépett és eloldotta a láncos bikát.

Az állat neki is indult, hogy utat taposson az erdőkön át a Kisded jászlához. Az emberek megrendülve állottak a nyomába. Uz Bence még a szenténekre is rákezdett, arra hogy: "Dicsőség mennyben az Istennek", pedig a hideg úgy vágta a tüdejét, mint az éles kés. A Csedő szolgája áhitatában még a sapkát is lekapva dalolta: "az angyali serögök, vigan igy énekölnek..." Hónaljáig ért a hó és a gyönyörü bika szűgyig belesülyedve, bömbölve szántotta. Pillanat alatt belepte a jég és zuzmara, de kurta, fekete szarva fényesen ragyogott.

Szépaszó völgyében megszorultak, a bika fáradtan megállott, lihegve, elcsigázva beleroskadt a hóba. A hidegtől csattogva repedeztek a fák, a szél új táncra perdült és a fekete kavargásban az orráig se látott az ember.

- A kicsi Jédushoz megyünk! - biztatta Üdő Márton, de a konok állatnak beszélhetett.

- El az eszed fazakát! - szidta vén Márton, de maga is megrettent. Csak most látta, hogy milyen egyforma minden. A fák, mikről tájékozódni lehetett volna, belefolytak a setétségbe.

Hiába tartották ellenzőnek a sapkát, bunda szárnyát, a láng erőtlenül lobbant el. A fenyőszurok a csattogó hidegben kőkeményre fagyott, avart, száraz ágat ilyenkor nem lehet kapni.

- Van! - mondotta elszántan vén Üdő és condrája belső zsebéből elővette a százesztendős imádságos könyvet.

- Pedig muszáj - mondotta kék, hebegő szájjal Bence, - különben itt veszünk.

- Isten, ne büntesd meg szolgádat! - imádkozta Üdő Márton, de a szive nagyot sajdult, mikor letépte az avult könyv felét.

A bika újból talpra állott, nekifeküdt az útnak és széles szűgyével ismét szántani kezdte a havat.

A hórétegek éles jéggé fagytak és átvágták az állat bőrét. A bika a fájdalomtól még jobban megvadult és elsötétült aggyal, habtól csepegő szájjal törtetett előre. Véres volt a hó, amerre haladt. Az emberek alig birtak a nyomában maradni.

A völgyön sikerűlt átvágniok, de a bika ismét kimerült és tehetetlenül összerogyott. Most már dühroham fogta el Üdő Mártont, s az égő fáklyát belesütötte az állat húsába.

- Vissza, vissza, de hol van a vissza! - vakarta a fejét Uz Bence. - Amerre jöttünk, befútta az útat a hó.

- Se elé, se hátra! - ismerte el Üdő Márton is. - Valahová el kell húzódnunk.

A rengeteg veszedelmesen morgott, távoli mélyében fehér köd gomolygott. Új viharkitörés közeledett.

A száguldó viharfelhőnek volt fehér ló alakja. Ők már tudták, hogy mi az. Rémületükben a kutyák is visszaugattak rá.

A szél arcukba csapta a fáklya lángját, de nem törődtek vele. A bika is felugrott, s súlyos, hatalmas teste reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az is érezte, hogy jön a fehér halál. Tipródva, zúgó fejjel, verejtékezve, kézzel, lábbal mászva, jajgatva, káromkodva futottak a patak felé és lezuhantak a partjáról. A vadvizek kimosták a part alját, s ahol a patak ütközött, a tépett föld a másik partig előrehajolt. Alatta jó menedék látszott.

Nem volt idő a késlekedésre. Vékony ágból, száraz fából megvetették hirtelen a tűz fészkét és alája dugták az égő fáklyákat. A fejszék is megsuhantak és a fák ledőltek. A tűz fellobogott.

Köréje gyültek és megpihentek. A bika is odavonszolta magát. Csapzott oldalán vörös fényt vetett a láng. A bajszokról a jégcsapok leolvadtak, s a fagytól félrehúzódott, dermedt szájak kiengedtek.

- Miért kellett a kicsi Jézusnak ilyen cudar időben születnie? - tudakozódott a szolga.

- Mert Agusztus császár úgy adta ki a parancsot! - világosította fel Üdő Márton.

Ettől megszeppentek és bámulták a tüzet. Nedves hófátylak csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fénytelen, kietlen volt a világ. A szorongó várakozásban igy telt egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga.

Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell világra jönnie a Gyermeknek, mert akkor van a mise, de nem volt órájuk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem lehetett.

Hírtelen a bika felszökött, megrázta szarvait és gyönyörű fejét vizszintesen elnyújtva, hangosan belebőgött az éjszakába.

Üdő Márton azonban színében elváltozva felállott, levette fövegét és összetette darabos nagy kezeit.

A többiek is felállottak, de nem tudták, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Csak érezték, hogy egyszerre körülöttük megváltozik a világ, a vihar egy utolsó füttyel megszűnik, s a hó békésen ragyog körös-körül. Üdő Márton most azt mondotta:

Erre letérdepeltek a tűzrakás körül. Márton a zsebéből elővette a fél imakönyvet, felütötte a könyörgést.

- Hó! Várjatok! - tiltakozott Uz Bence és ő is elkezdett a zsebében kotorászni, s előhúzott egy kis Jézus-szobrot.

- Nem kell ehhez semmi! Bethlehenbe se volt! Csak pásztorok voltak, s barmok. Az ének is úgy mondja, hogy ökör, szamár reája lehölnek. Pásztorok vagyunk mi is, s baromnak itt van a Kormos-bika.

Mindjárt oda is tartották Jézuskát a bikának, hogy reája lehöljön; majd a Bence sapkájából meleg ágyat vetettek neki és Márton elkezdette olvasni a vén könyvből:

"Születésed nekünk kedves, - sillabizálta vén Márton, - Szemünk a könnytől nem nedves."

Bizony örömben úsztak valahányan. Meleg áhítattal dajkálgatták Jézust a tűz mellett.

A Csedő szolgája örömében nagyot kurjantott, vén Mártonnak is könnyes lett a szeme a meghatottságtól és simogatta a kicsi szobrot.

Szent révület szállott rájuk. Nem érezték a zord telet, az ólálkodó, vad halált, hanem mintha a tavasz megérkezett volna, a fák leveleznének, mezők illatoznának, szellők lengedeznének.

A tűz-parazsat odagyűjtötték a kis test közelébe, hogy ne fázzék és nézték ragyogó szemekkel, mig elálmosodtak és angyalokat kezdtek látni a levegőben.

- Idáig Bethlehemben es vége az ünnepségnek! - mondotta Üdő Márton, - Feküdjünk le mi is!

Előbb elhatározták, hogy egész éjszaka felváltva fogják őrizni Jézuskát. Az első őrállást Uz Bence vállalta.

Egy kicsit várt, hogy a többiek habarodjanak jó mélyen bele az álomba, s csak akkor szólt oda az asztalosnénak:

Az asszony merev arca felragyogott, de mindjárt meg is rémült a rettentő hóveszedelemtől.

- Mü nem, de Kicsijézus igen! - bizakodott Bence... - Hiszen a zsidókat se hagyta annakidején, s mü székelyek mennyivel külömbek vagyunk, mint a zsidók.

- Ejisze menjünk! - mondta a kicsi szobornak. - A patak medriben szépen leereszkedünk Szépaszó fejéig, ott átvágunk a borvizferedő felé, s onnan már egy lépés a falu.

Felállott, fogta a fejszét, de abban a pillanatban a bika felemelte a fejét és mélyen felmordult. Mikor pedig Uz Bence odanyúlt, hogy a sapkajászolból kivegye a Kicsijézust, dühösen megrázta a szarvait.

- Mi a súj löle bolond! - lepődött meg Bence, de nem sokat teketóriázott, hanem elindult. Nyomában az asszony.

Lennebb egy szikla elállotta útjokat, de a bika nekiment és elhányta a szarvaival.

Nem bántotta senki és semmi. A vihar is megcsendesedett, de olyan nagy hideg támadt utána, hogy az egymáshoz érő faágak összefagytak tőle. Ők azonban nem érezték. Mentek szépen... Elől a bika havas hassal, utána az asztalosné, végül Uz Bence, sapkájában a Kicsijézussal...

- Itt lakunk! - lihegett az asszony a kapuban. Hirtelen elsáppadt és reszketni kezdett. Az ablakok sötéten néztek, mint két világtalan szemüreg, benn csend, némaság volt.

Az asszony megállott a zuzmarás levélajtó előtt. Nem mert belépni. Félelem lobogott a szemeiben.

Bence nem szólt, csak levette a sapkáját, nehézkesen keresztet vetett, felemelte a Jézus-szobrot, megcsókolta két édes orcáját, s odanyújtotta az asszonynak.

- Szépen eljádzanak együtt! - biztatta Bence - üres kézzel nem mehet haza. Mit mondana nekik, ha megkérdik, hogy mit hozott az angyal.

Mohón kapott az asszony a szobrocska után és finom, anyai mozdulattal szivéhez szorította.

A bika ott erőlködött a kapuban, a szűk likon sehogy se tudott beférni a nagy test.

- Várj, mert jövök Kormos! - csillapította Bence és mielőtt az asszony behivhatta volna, kifordúlt az életről.

Elmenni mégse tudott. Meghúzódott a ház falánál a sötétben és csak akkor mosolyodott el, mikor a gyermekek boldog felsikoltását meghallotta:

- Méges elkésénk a templomból, - társalgott vele Bence, de homályosan érezte, hogy az sem volt utolsó dolog, amit ők csináltak.

- Vizitába jöttem magához! - mosolygott és leült a felszított tűz mellé. - Mi újság a faluban? - ásított otthonosan.

- Haza! - magyarázgattam. - Újból összeédesedtek. Mit csináljon az a szerencsétlen fehérnép. Neked sincs semmid, neki sincs semmije! Szerelemből nem lehet megélni. Itt nem úgy van, mint a havason.

Bence magába roskadt a széken, én pedig a mások nyomorúságát ujságoltam, hogy vigasztaljam:

- ... Tizennégy gazdánál foglaltak adóban, Péter Jánost elvitték a csendőrök, mert ellopta a Pisti Jóska ökreinek az árát, hogy élni tudjon, Égeni, az asztalos felakasztotta magát...

- Fel, de szerencsére idejében levágták... Egy falat kenyér nem sok, annyit se tudott adni a gyermekeinek, a feleségét pedig, - azt mondják - faszedés közben megették a farkasok...

- Pedig jobb lett volna, ha megették volna! - járt a szájam. Nem élet az ilyen! Mit esznek a hosszú télen?... A búzahatár, - tudod - hogy elégett, ami kicsi törökbúza lett, az is tejesen maradt. Nagy a koldusság, nyomorúság...

- Te tiszta bolond vagy! - szidtam. - Nemcsak Réginából áll a világ! Ha már férjhez ment, hát férjhez ment! Mit akarsz a más feleségivel?...

- No-no! - csillapítottam, de nem kellett, mert hirtelen elszótalanodott. Már azt hittem, hogy el is csendesedett, de felsóhajtott:

Hagytam, hogy rendezgesse a lelkét a platten mellett, de kicsit tántorogva újból felegyenesedett.

Míg a padláson matatott, gyorsan felöltöztem és utána siettem, nehogy valami bolondot csináljon keserüségében.

Mikor az Égeniék házához ért, lábujjhegyen, mint a tolvaj, belopózott, s a zsákot csendesen odatámasztotta az ajtóhoz. A kerítés mögött lestem, hogy mit csinál.

- No e jó tréfa lesz, ha reggel megkapják! - hallottam, mikor elment mellettem. Halkan még kacagott is.

Ez volt az utolsó tréfája Uz Bencinek. Nem sokáig tartott, mert hirtelen ujból elszomorodott és odaszólt a bikának:

Azért mégis keményen ment végig az alvó, halott falun. A Régináék ablaka alatt egy kissé tétovázott, megállott, felnézett a sötét ablakokra. Attól féltem, hogy bújában felgyújtja a házat, vagy puszta kézzel összeontja, de nem történt semmi.

A fennséges szent éjszaka hamar elnyelte őket. A bika rekedt bömbölését még hallottam egyideig, majd az is megszűnt.

Vajjon találkozunk-e még valaha az életben? Lehet, hogy sirt ás magának a havason, mint a vaddisznó, mely halála előtt a föld alá túrja magát, vagy összeroskad, mint a szédülő medve és úgy zuhan le ő is egy kidölt fa tövében a nagy szendergésre, s utolsó lehelletétől megborzonganak a fagyott fák, az őzek pedig más erdőbe menekülnek és avar, moha lepi be hideg homlokát: hiszen olyan ő is, mint testvérei, a vadak.

Utána szaladok, hogy visszahívjam. A falu végén kietlen szél vágja szembe velem a havat és kétségbeesetten kiáltok a testvérem után:

Senki sem felelt rá. A hegyek már elmerültek a fekete ködben és a halál ásít végig az erdőkön.

Szomorúan, egyedül állottam sokáig, aztán nyugodtan hazamentem, mert Bence nem pusztúlhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten, ki nappal szép kék karját, éjjel fekete kezét nyújtózásra tárja, mikor pásztorútra indul és lába megkavarja az ég csillagait.