szerzetes, szerzetesség
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár


   
   
    1. A görög monakhosz, s a belôle származott latin monachus 'egyedül álló' embert jelent, aki nôtlenségben és aszkézisben él. A lakóhely szerinti elkülönülés, a magány, a III. századtól lényeges eleme ennek az életformának. (Szent Athanáz: Szent Antal élete). Ettôl kezdve a szerzetes/monachus mind a magányosan élô, mind a közösségekbe tömörült aszkétákat jelenti. A pontos egyházjogi szóhasználat csak a régi rendek (bencés, ciszter stb.) tagjait nevezi ,,monachus''-nak, illetve apácának; a lazább szóhasználatban minden rend tagja szerzetes, illetve szerzetesnô. Nôi vonalon a monachusnak megfelelô monacha nem használatos.
    2. A szerzetesség története. A férfi és nôi szerzetességnek hosszú, mozgalmas története van. A III. század óta a keresztény élet megvalósításához tartozik. Gyökerei az Újszövetség eljövendô Istenország tanításáig nyúlnak vissza, de erre vezethetô vissza a Krisztus követésben is minden. Nem föltétlenül tartozik hozzá az aszketikus magatartás, de Jézus felszólítása a követésre (Mk 8,34; Mt 19,21) és a nôtlenség hangsúlyozása (Mt 19,12; 1Kor 7,25-35) alapot adott az aszketikus értelmezésre, mely az antik kultúrával való vitához és a keresztény aszkézis gyakorlatához vezetett. Aszketikus evangelizmus alakult ki, ami a krisztuskövetésben a megtartóztatást (nôtlenség, tartózkodás a hústól és a bortól) helyezi a központba. Az ,,önmegtartóztatók'' (aszkéták) az I. század végétôl kezdve minden egyházközösségben megtalálhatók. Felismerhetô lesz a veszély, hogy az önkéntes lemondás a teremtmények megvetéséhez vezethet (1Tim 4,3) és a gôg alapjává lehet.
    A III. század közepe után vonultak ki az aszkéták a pusztába. Elôbb Egyiptomban, majd Szíriában alakult ki a monasztikus életforma, magányos remeteségekben vagy kis közösségekben. A IV. század volt a virágkor és a meghatározó reformok kora is a kolostori közösségekben (Pakhomiosz +346, Egyiptom; Cezareai Szent Vazul +379, Kisázsia).
    Kialakultak a szerzetesség maradandó szabályai: közös lakás, napirend -- melyben az imádságnak, munkának és olvasásnak kötött ritmusa volt -- elöljáró, aki az anyagi és lelki szükségletekrôl gondoskodik. E szabályok józan, gyakorlati elôírásai biblikusan -- különösen Szent Vazulnál --, ekkleziológiailag és teológiailag magalapozottak.
    A nyugati Egyházban Szent Ágoston (+430) külön monasztikus programját, Johannes Cassianust (+430/435) mint a keleti szerzetesi bölcsesség közvetítôjét, a monasztikus spiritualitás legfôbb tanítóját és végül Szent Benedek (VI. század) szabályzatát kell említeni. Attól kezdve a szerzetesség megszakítás nélkül hozzátartozik a katolikus és az ortodox Egyházhoz és osztozik azok történelmileg indokolt változásaiban. Ehhez tartozik a római katolikus Egyházban a monasztikus életforma felaprózódása a különféle szerzetesi közösségekben, valamint új rendek alapítása, melyek tudatosan szakadnak el a szerzetességtôl.
    A hitújítás kora alapvetôen tette kérdésessé a szerzetesi élet biblikus-teológiai megindokolását. A szekularizáció majdnem minden kolostort feloszlatott és a XIX. sz. század folyamán szinte teljes újrakezdést tett szükségessé, aminek restaurációs jellege volt ugyan, mégis a monasztikus élet fellendüléséhez vezetett.
    3. A monasztikus élet minden változása és különbözô fejlôdése ellenére általános vélemény, hogy a szerzetesség nem más, mint az evangélium szerinti élet. A keresztség kegyelmébôl és elkötelezettségébôl él, és azt sajátos módon igyekszik megvalósítani. Alkotó elemei a nôtlenség/szüzesség, a hasonló gondolkodásúak közös élete, amibôl a személyes szegénység, s a rend és az elöljáró iránti engedelmesség következik. Ezek az állandó tényezôk az egyes közösségekben meghatározott tevékenységhez kapcsolódnak, mely az adott közösség spiritualitását is meghatározzák. A monasztikus spiritualitás mindig nyitott az egész Egyház spriritualitásának formáira és mozgalmaira (pl. devotio moderna a késô középkorban, a jezsuita lelkiség a XVI-XVII. században, s a XIX. század különbözô áhítatgyakorlatai).
    A kolostorok jelenlegi helyzete a zsinat utáni Egyház szituációját tükrözi. Úgy tűnik, hogy a szerzetességen belüli általános elbizonytalanodás -- mely nagy létszám- és tekintélyvesztéssel járt -- megszűnt, de még nem fejezôdött be az új helyzet keresésének korszaka, s a közös élet új formái versenytársai lettek a hagyományos szerzetességnek. A szerzetesség megújításának figyelembe kell vennie ezeket a hagyományokat, s meg kell ôriznie a maga azonosságát. A megújulás általában a monasztikus kezdetekhez való visszatérés jegyében áll (magány, kontempláció, laikus szerzetesség); de befolyásolja az ökumenikus nyitottság (amit megkönnyít a szerzetesség értékeinek felfedezése a reformáció Egyházaiban és a dialógus a kereszténységen kívüli szerzetességgel); a harmadik világ monasztikus életének önálló formái, a szerzetesi szegénység mint szolidaritás a szegényekkel és az emberi értékek újra felfedezése a testvéri/nôvéri közösségben (kisebb létszám, egyszerűbb életmód stb.)
    K. Suso Frank
    --> alternatív élet, evangéliumi tanácsok, klauzúra/kolostor, Krisztus követése, magány, regula, remete, rend, szegénység, szüzesség, Taizé