vigasztalás
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
A vigasztalás szónak sem az újkori valláskritikában
(,,vigasztalódás'' a másvilágon), sem a köznapi szóhasználatban (a
vigasztalásra szorulónak vége van) nincs jó hangzása. Ezzel szemben a
biblikus hagyomány vigasztalás-fogalma erôteljesen pozitív,
kulcsfogalom a zsidó és a keresztény hit megértéséhez.
1. Vigasztalás a Szentírásban. Az Ószövetségben a naham gyök a
vigasztalás szava, de jelenti a következôket is: együttszenvedni,
együttérezni, segíteni, megkönyörülni, rendelkezésre állni, valami
miatt bánkódni, megbánni. Összességében a szó azokat a személyek
közötti találkozásokat takarja, amelyekbôl egy olyan közösségi viszony
épül fel, amelyben egymásért élünk.
A naham nem csupán a szóbeli vigasztalást foglalja magában, hanem
a tényleges segítséget is. A vigasztaló ember vagy Isten olyan
találkozás részese, mely visszahat rá és átformálja a helyzetet. De a
megvigasztalt ember is olyan erôtérbe kerül, amely nem engedi, hogy
belevesszen a szomorúságba, hanem inkább arra segíti, hogy a baj és
veszteség élménye után a vigasztalásból nyert bizalom alapján új
életet kezdjen és folytasson. Ez különösen akkor érvényes, ha Isten
vigasztalja az embert, mert a naham szó Isten igazságosságának és
ajándékozó irgalmának fogalmával közelebbrôl pedig felelôs
közösségteremtô képességével, megelôzô és követô szeretetével van
szoros kapcsolatban.
A Septuaginta és a görög Újszövetség a vigasztalás szót
legtöbbször a paraklein szóval fordítja, ami segítségülhívást,
meghívást, felszólítást, bátorítást, szavakkal való vigasztalást
jelent. Ez a jelentéskör összevont jelentéstartalmában érdekes alany-
változtatást mutat: valakit magunkhoz hívni, illetve saját magunkat
valaki mellé szólítani és segítségére lenni. Mindkét cselekvés alanyai
számára fontos, hogy megteremtsék a kommunikációt. A kölcsönös
közeledésre és kapcsolatteremtésre való felszólítás (paraklésze)
mindkét esetben találkozássá válik, azzal a szándékkal, hogy az ember
segítséget nyújtson vagy kapjon, hogy segítôvel (paraklétosz)
találkozzon vagy maga váljon segítôvé.
A szóban és tettben megnyilvánuló vigasztalás jelképes kifejezése
a Szentírásban a ,,vigasztalás kelyhe'', amit a vigasztaló ad a
szomorkodónak (Jer 16,7). Elôfordult ilyenkor a kenyérevés is (Jób
42,11). Ez a jelképes cselekedet Jézusnak apostolaival elfogyasztott
utolsó vacsorájában megváltói és eszkatologikus értelmet nyer. Az
üdvösség kelyhe a vigasztalás kelyhe is: az emberré lett Isten jelen
és jövôbeli kegyelmének, irgalmának az ígérete annak igényével, hogy
az ,,Úr halálát és feltámadását hirdessük, amíg el nem jön''. A
Szentlélekben kap a megígért segítség sajátosan egyéni formát: a
feltámadt Úr segítsége az ember számára ebben a földi életben a
Paraklétosz, a Vigasztaló, a Szentlélek.
Ezt a Vigasztalót mindig és mindenütt segítségül hívhatjuk, amint
Ô maga is mint Isten és az emberek közötti közvetítô állandóan
közbenjár értünk. Ô az ember segítôje és vigasztalója. Nem biztos
távolságban levô olcsó vigaszról van szó, hanem sokba került
segítségrôl, ami az ember szenvedésében is osztozik. Isten Lelke
,,sóhajtozik'' a szenvedô teremtményekben és szolidáris a panaszaikkal
(vö. Róm 8,26). Ez az Isten és az ember közötti kapcsolat a
megtestesüléssel kezdôdött és tovább folytatódik a történelemben új,
de nem kevésbé reális módon: Isten állandóan alászáll az emberi lét
mélységeibe és szakadékaiba, hogy közel legyen az emberhez a
tehetetlenségben és az esendôségben, segítve és felszabadítva ôt. Az
ember egyetlen lehetôsége és lehetetlensége sincs kizárva ebbôl a
találkozásból.
2. A vigasztalás és a vigasztalódás lelkiségének elemei. A
vigasztalás teológiájának itt csak felvázolt szentírási körvonalai egy
központi magot határolnak körül a Lélek ajándéka és a keresztény
lelkiség kibontakozása számára.
a) Isten vigasztalása az ember számára. A vigasztalásra akkor van
az embernek szüksége, ha veszteség éri vagy valaminek (kapcsolat,
szabadság, szeretet, élet, jóság) a hiánya miatt szenved. A
vigasztalás nem tudja azonnal vagy teljesen megváltoztatni a
szituációt azzal, hogy az elvesztettet visszaadja, illetve megszünteti
a hiányt. Ez vonatkozik Istenre is: nem változtatja meg az ember
történelmi szituációját természetfölötti vagy erôszakos beavatkozással
(vö. Jn 18,36), hiszen azzal, hogy bekapcsolódik az ember élet- és
szenvedés-szituációjába, együtt érez, együtt szenved és együtt jár
vele. Nem tudjuk, hogy miért van ez így, Isten maga is miért olyan
tehetetlen az ember történetében és miért nem szünteti meg már most a
szenvedést. Minden attól függ, hogy bízunk-e abban, hogy Isten nem az
ember szenvedése fölött áll, hanem benne van a szenvedés kellôs
közepében.
Miféle vigasztalás ez? Elôször is nagyon becsületes, mert nem
felülrôl, nem fölényesen kezeli az emberi szenvedést és éppen e
becsületesség miatt nem mondhat le arról, hogy Istenrôl beszéljen,
mert Isten végtelen szeretetét a szenvedôk iránt csak így ismerhetjük
meg. Ez ugyanaz a szeretet, amit a segíteni nem tudók éreznek, és
mégse mennek el a bajbajutott mellett, hanem állhatatosak maradnak és
segítenek kitartani. Nagy dolog, hogy ezt hihetjük a mi teremtô
Istenünkrôl és ez nagy jelentôségű a lelkiségre nézve is, amely saját
szenvedésünkben és a szenvedônek nyújtott segítségben bontakozhat ki,
mert a szenvedést nem nyomja el és nem kicsinyli le Isten nevében.
Ennek az isteni vigasztaló kehelynek van még egy jövôbe mutató
dimenziója is, a remény, ami még nem látható ugyan, de ígéretet
kaptunk rá: az Isten országa, ahol Isten üdvözítô és éltetô hatalma a
veszteséggel, hiánnyal és halállal szemben véglegesen diadalmaskodik
úgy, amint Jézus feltámadásában már megmutatkozott. Amikor a
feltámadott Úr visszajön hatalommal és dicsôségben, a vigasztalás
megszűnik. Addig azonban Isten a maga szenvedésébe sűrítve adja az
üdvösséget a szenvedô embereknek az eljövendô megmentés, megváltás
szolidaritásának csalhatatlan bizonyítékaként. Amit Isten a
gyengeségben megmutat, az fog mindenhatóságában uralkodni.
Isten szeretete nincs távol, hanem bekapcsolódik az ember
szenvedéstörténetébe. Egyedül ez teszi hitelessé szeretetét a
szenvedôk és bűnösök elôtt. Az isteni vigasztalás alapja Isten
megtestesülése: enélkül az embernek tett jövôbeli ígéret elveszítené
megbízhatóságát, mert nem lenne evilági illetékessége. Isten
részvétele a történelemben megerôsíti azt a reményt, hogy az az Isten,
aki ilyen nagy élet- és szeretethatalommal áll az ember mellé (az
ilyen együttszenvedésnek végtelen élet- és szeretet-energia az ára),
megfelelô mindenhatósággal rendelkezik, hogy a jövôben minden embert
megszabadítson a bűntôl és a szenvedéstôl, és az üdvösséggel
ajándékozza meg. Ez a vigasztalás Isten eljövendô országával biztat,
mert Isten már a közelünkben van és egyúttal reményt ad az eljövendô
változást illetôen. Kimeríthetetlen ez a vigasztalás a történelemben a
jelenlét formájában is, s úgy is mint jövôbeli változás és megváltás.
Ez a két végtelenség kölcsönösen feltételezi egymást és együtt
alkotják Isten végtelen élet- és szeretethatalmát. Ezt jelenti az
isteni vigasztalás a maga történelmi és eszkatologikus dimenziójában,
amirôl a keresztények lelkiségükben gyôzôdhetnek meg: az imádságban, a
Szentírás olvasásában, a szentekkel és a felebarátokkal való
találkozásban.
b) Az emberek vigasztalása. Milyen értéke van az isteni
vigasztalásnak az ember, s fôként az emberi tevékenység számára? Erre
a kérdésre csak a kegyelem- és a szentlélektanon belül lehet keresni a
választ, szem elôtt tartva az isteni kegyelem ajándékait és az
erkölcsi törvényt, az elvárásokat és az ígéreteket. Hiszen a
Szentlélek nem csupán együttsóvárgó és -sóhajtozó segítség, hanem
egyúttal a prófétaság Lelke, a szenvedést okozó viszonyokat bíráló és
ezek megváltoztatására felszólító Lélek is.
Aki már részesült Isten vigasztalásában, az tud ,,ugyanúgy''
vigasztalni, mert fájdalmas helyzetében már megtapasztalta, hogyan
szereti Isten (vö. 2Tessz 2,16).
Ottmar Fuchs
--> együttérzés, ember, fájdalom, fölszabadítás, humanitás, kapcsolat,
kegyelem, sóhajtozás, szenvedés, szimpátia, szolidaritás, szomorúság,
találkozás