KELEMEN HUNOR

Pisztrángok nélkül
A Keleti Misszió
A rokon látogatása
A kisfiú sétája a városban
Légtornász az égi tornácon
Leltár

 

Kelemen Hunor

(Sz. 1967, Csíkkarcfalva) mind versben, mind prózában túl van a kezdésen, 1989-90-ben a Jelenlét c. ifjúsági irodalmi lap alapítója és vezető szerkesztője, 1995-ben a Korunk belső munkatársa, 1996-2000-ben államtitkár a Művelődési Minisztériumban, azóta parlamenti képviselő. Két megjelent verseskötete és egy regénye sikert aratott. Itteni munkáit legutóbbi, Szigetlakó c. kötetéből válogattuk (Pallas-Akadémiai, 2001, Csíkszereda)

 

Pisztrángok nélkül

Ez a jósok földje. Jövőbe
látó emberek élnek ezen
a tájon. Ahány szem, annyi jö-
vő. Felénk ez mérvadó mondás.
Gyilkolni már nem szégyen: szokás.

Itt első napszakunk az este.
A rossz fiúk olyankor jönnek.
Öreg jósoktól parancsot kap-
tak: jövőt formálnak, mindent a
bőkezű holnapokért tesznek.

Reggelek. Szomorú reggelek.
Nyomok az aszfalton, a házak
falán. Könnyet hullatni tilos,
feledni kell a múltat: muszáj.

A delek már lazábban telnek.
Kiosztják napi gyógyszerünket.
Ne érje őket meglepetés.
Jövőbe látó emberek; nem
mennek pucéron a télnek.

Már csak az agymezők maradnak.
Majd az agymezők sem, egyetlen
sejt, egyetlen véredény sem.

Nézzék kérem, az agymezőkön,
ahol vetni, aratni szoktak,
csata dúl éppen, párbajoznak.
Az agymezőkön patakokban.
A patakokban nincs több pisztráng.


A Keleti Misszió

Amikor Keletre jöttem,
tudtam: nem áll módomban
győzni itt, s bár egyformának
tűnik minden arc, én lassan
megismerem a város titkait.

Óvatos mozdulatokkal
kijelölöm a teret,
ahová megbízóim vadászni
küldtek. Készül a hely is, ahová
zsákmányommal békén megtérhetek.

Bennszülött szolgáim póker-
arca a csempészáru láttán
enyhén ellazul, és néha a
korbácshoz kell nyúlnom, hogy ne
feledjék: ki van felül és ki alul.

Ha követként megjelenek a vár
uránál: hírt viszek és hozok.
A hallgatag férfi iránt gyanúval
viseltetek, de előnyben
részesítem a féktelen álmodozót.

Szolgálatom ideje véges.
Megbízóim tudják: a siker
Keleten még nem győzelem.
Számunkra a titkos hátország
az egyetlen biztos védelem.


A rokon látogatása

Csendes napszakban ajtómon kopogtat: bebocsátásra
vár a messzi vidékről érkező fáradt rokon.
Ismerős illatot hoz hajában. Rögtön felismerem.
Mintha csak tegnap láttam volna. Mintha én lennék ő.
Ismerjük egymás hangját és egymás hallgatását.
Ugyanabban a mondatban vagyunk alany és állítmány:
Alanya és állítmánya a kitalált történetnek, amelyből
nincs kiút. Csak befelé vezető út van: egyirányú.
Évszaktalan napfény süt, sima szél, velem a rokon.
Víz, levegő, tűz - tűz, levegő, víz.
A langyos kövekre Sárga képek kerülnek:
farkasszemet nézünk a nemlétezővel,
az elképzelt idő kimerevített pillanatával. Az igeidők
az ujjbegyeinkben vannak. Akár a születés és a halál,
mondja ő, s én bólintok. Erre mit is válaszolhatnék?
Az első kakashang hasította résen autóval a város
fölé megyünk. A hegyre. Föl a tiszta fénybe. Onnan
mindenre rálátni. Mellettem a messzi vidékről jött
fáradt rokon, akinek hajából és bőréből ismerős illatot
szorít ki a hajnali harmat, és aki a várost, akár
a tenyerét, úgy ismeri Akár a tájat, ahonnan egy
csendes napszakban megérkezett. Állunk bokáig
a hideg verejtékben. Bennem a rokon és őbenne én:
egyetlen fellobbanó láng, örök hullámzás.


A kisfiú sétája a városban

Az istállóban autóbusz nyerít.
Lovak a benzinkútnál sorban állnak.
Háztetőn bicegő építődaruk.
Kazánfűtők talpig fondorlatban.

Fecskét zabálnak óriás szúnyogok.
Csipkerózsika ébred: milyen nap van?
Korcsolyázni indul a repülős század
(ránk fagy a veríték Ikrek havában).

Csilingelnek a templomok.
A villamosok harangoznak...
Szemét dörzsöli a kisfiú:
Né, apu, a gyógyszertárnak
sárkányfeje van!


Légtornász az égi tornácon

Csontok csöndje az éjszakában. A lélek villanása.
Jelek a bőrön, mély nyomok:
angyalok földi mása.
A kezdet, a vég és a semmi:
Isten a legnagyobb talány.
Amikor sehol sem vagytok,
feloldoz és magába zár
valami világűrnyi magány.
Csak az én marad, a légi tornász.
Pokol és menny közé feszített
láthatatlan égi tornác,
ahonnan messzire hord a szem.
A vágy, az őrült gondolat száll.
Valami reszeli torkomat,
sejtjeimben félelem kószál.
Amíg jön a hajnali krízis,
az emberben őrlődik a világ.
És az ember egy kicsit gríz is!
S talán egy kicsit Isten?!
Vagy mégis csak gonosz démon?
A tükör mindig mást mutat,
ölelem magam és mégis szétnyom
a trombitaszó. Távoli agymezőkre
hajít a gravitáció.
A szívben feleződik a holnap.
Ismeretlenül is megszólít:
most sem az, akire vártam.
Lusta eső kopogtat, s én
hallgatom sivataggá váltan.
Mozdulnék, elnyom egy golyónyi
álom. Szólítom a rejtőzködő Istent:
HÁT SEGÍTS FOSZFORESZKÁLNOM!!!!!!

 


Leltár

Mennyi szép verset írtam
Mennyi semmit
Öleltem száz nőt vagy tán
Kétszer annyit
Sírtam s hallgattam sírást
Női faxnit
Megcsaltam icát annát
Katát pannit
Voltam léhűtő vendég
Bunkó tahó
Végvári vitézeknél
Trójai faló
Másztam fára hegyekre
Falra nőre
Égetett láz égett a
Pofám bőre
Néha fittyet hánytam a
Teremtőre
Tudtam mindent ezért tu
Datlan voltam
Magam soha mindenért
Mást okoltam
Kibírtam ezt-azt nincs ki
Összeírja
Bevallom jelentkeztem
Néhány díjra
Vadásztak rám vadásztam
Másra én is
Az élet egy szart ér bár
Mondják szép is
Egy barátom üzente
Harc az egész
Vághatnék s varrnék mint egy
Híres sebész
De már eldöntöttem nem
Szállok harcba
Nem vágyom győzelemre
Sem kudarcra
Néha még borra sörre
Női ölre
Egy helyben élek lassan
Megyek tönkre
Ha válaszolnom kell: mi
Lesz belőlem?
Legfennebb diákok vizs-
ga-tétele
Undorító férgek fi
Nom étele
Mert sok szép verset írtam
Sok szép semmit
Tán többet érdemelnék
Nem csak ennyit

 

Kezdőlap