Csatskó

Imre, a magyar királyi kuria birája, jogtudományi iró s a magy. akadémia levelező tagja, született Vácon 1804 november 5., hol atyja az elemi iskolák tanítója volt, meghalt Budapesten 1874 febr. 23. Tanulmányait Vácon, Budán s a pesti egyetemen bevégezvén, s bölcselet- és jogtudorrá avattatván, 1828. ügyvédi oklevelet is nyert. De több kedvet érzett az elméleti tudományos pályára, mint az ügyvédi gyakorlatra s már az említett évben a természetjog és magyar közjog tanára lett a kassai kir. akadémián, s ez idő alatt két éven át az akadémia jegyzője s könyvtárnoka is volt. 1834. a győri kir. akadémiához tették át, s ez állásában élénk részt vett Győr vármegye közgyülésein a közügyek tárgyalásában, a követutasításokban, különösen a népnevelés ügyét illető javaslatot dolgozott ki, melyet a megye, követeinek utasításul adott az 1843-iki országgyülésre. Ugyanez időben a füssi, bácsai és vécsei egyháznemesi székek táblabirája lett. 1844. kir. könyvvizsgálónak neveztetett ki, s e nem éppen népszerü hivatalt mérséklettel s ildomosan viselte, és midőn 1847. a kir. helytartótanács mellett tanulmányi s ezzel kapcsolatos könyvbiráló bizottság állíttatott fel, annak egyik elnökévé mozdíttatott elő; 1848. azonban a helytartó tanács működése megszünvén, nyugalomba helyeztetett. Az u. n. Bach-rendszer uralma alatt is folytonosan szolgált, mert erre anyagi s családi helyzeténél fogva utalva volt; már 1849 végén fehérvmegyei iskolai felügyelő, majd 1850. a pesti főügyészségnél előadó lett, 1851. pedig a birói pályára lépett, melyen azután állandóan megmaradt, s különösen mint egyes biró a fenyítő ügyeket intézte. A biróságoknak 1854. létre jött szervezése alkalmával a jászberényi törvényszékhez helyeztetett el, hol a rögtönbiróság elnöke is is volt, 1859. pedig a pesti országos főtörvényszéknél lett előadó tanácsos. Az 1859. októberi diploma folytán az ősi kir. kuria előbbi alakjában helyreállíttatván, Csatskó, a legtudósabb birák egyike, a kir. tábla birájává neveztetett ki, s ez állásában a tábla 1869-iki uj szervezése alkalmával is megmaradt, s már ezt megelőzőleg sz ámos enquęteben és törvényelőkészítő bizottságban munkás részt vett, ugy a polgári, mint főképen a büntetőjog körében, mely kedvenc tanulmánya volt. Egy ideig, birói teendőktől fölmentve, a büntető-törvényjavaslat átvizsgálásával bizta meg a miniszter, Horváth Boldizsár, s erre vonatkozó becses kézirati munkája az akadémia levéltárában őriztetik. Munkás részt vett a budapesti ügyvédi egylet tanácskozásaiban, s az első magyar jogászgyülésen is a büntetőjogi osztály tárgyalásait vezette s ez alkalommal a halálbüntetés ellen nyilatkozott, melynek célszerütlenségét és szükségtelenségét erős érvekkel vitatta. 1870-73. a jogászgyülés állandó bizottságának tagja volt, s végre, ennyi érdemeiért, 1871 ápr. 30. a kir. kuria birájává neveztetett ki. A magyar tud. akadémia 1839. választotta levelező tagjává, s ott maga Pauler Tivadar igazságügyminiszter mondott felette emlékbeszédet, melyben érdemeit elismerve méltányolta. Nagyobb jogi munkái: Bevezetés a természetjogba és a tiszta általános természeti jog (Győr 1839); Büntetőjogi elméletek (u. o. 1843); Büntetőjog elemei (Pest 1850); Az 1852 máj. 22-iki austriai büntető törvény magyarázata (1853); Az 1853 jul. 29-én kihirdetett austriai büntető perrendtartás magyarázata (1854, Uj Törvénytár, VI., VII.); A francia polgári törvénykezés, különösen a birósági szervezet, és annak alapelvei (1867, igen érdekes munka); A büntetési rendszerről általában, különösen a halálbüntetésről Poroszországban (1870, az Akadémiai Értekezések során). Ezeken kivül számos becses jogtudományi cikket közölt a lapok- és folyóiratokban, nevezetesen: Grohman a halálbüntetések ellen irt értekezésének fordítása (a Sasban 1832); Természetjogi töredékeket az Atheneumban (1841); A gonoszság és vétkességről (Akad. Ért.); A halálbüntetés története Magyarországon stb. Foglalkozott még táj- és bölcseleti műszavak gyüjtésével, sőt szépirodalmi, drámai kisérletekkel is. A zenének szakértő kedvelője s művelője és mint ilyen, a nemzeti zenede igazg. választmányának buzgó tagja, s műbirálóbizottságának elnöke volt; ez képezte száraz hivatalos életének költészetét. Politikai nézeteiben mindenkor mérsékelt konzervativ volt, s az időszaki sajtóban ily irányban működött; - jogászi elveiben azonban határozott reformer, mint ezt becses irodalmi művei bizonyítják, s különösen a halálbüntetés elleni erélyes küzdelme.

Csatt

E névvel jelölik meg az övek és szíjak összekapcsolására szolgáló fémtagok azon faját, mely egy fémkeretből s ezen fémkeret egyik oldalára erősített s a körül, mint tengely körül forgatható egy, vagy két tűből áll, mely utóbbit tüskének, vagy peceknek, vagy a csatt nyelvének is hivják. Nyugat-Európában a csatt az u. n. népvándorlási korban jelenik meg, s azon kor leleteinek képezi egyik jellemző darabját. Férfi-sírokban a kard és övszíjat, továbbá a nyiltartó szíjat, női sírokban az övet tartja össze; míg a felsőruha összekapcsolására még mindig állandóan a fibula (l. o.) szolgál. Nyugaton még a rómaiaknál is a kapcsot találjuk hasonló alkalmazásban s ugyanezt találjuk korábban is a vaskor későbbi (La Tene) és korábbi (u. n. hallstatti) szakaszában. Minthogy pedig a népvándorlást (jóllehet a hunok indítják meg s a mi őseink fejezik be, tehát két ural-altáji vándorlás közé esik) legnagyobbrészt a germán törzseknek hullámzásai, az omló római birodalom ellen intézett támadásai és uj államalakításai töltik be s ennek folytán az ezen korból Nyugat-Európában fennmaradt sírok lelgnagyobb részt germán törzseknek temetkezései, a nyugati régészek szívesen tekintették a csattot germán viseletnek, annál is inkább, mert ők jóval előbb akadtak ily régiségekre, mint kelet-európai kollegáik s véleményüket az ez utóbbi területen, különösen hazánkban és Oroszországban felfedezett hasonkoru emlékek ismerete és tanulmányozása nélkül alkották meg.

A kelet-európai leletek azonban azt bizonyítják, hogy a csatt eredetét az ural- és volgamenti népeknél, s a Kaukázusban kell keresni. Már a mi keszthelyi, páhoki, dobogói, fenéki, draskoveci, letenyei, lesence-tomaji, fenéki, draskoveci, letenyei, lesence-tomaji, sümegi s az ország más vidékéről származó népvándorlási leleteink is, melyekben a csatt általános s melyekkel a Kr. u. IV. század végéről származó római érmeket találtak, mely időben Attila tanyázott hunjaival hazánk területén, jóval korábbiak mint a francia, angol és németországi leletek s a korábbi keszthelyiekben alig akadunk római hagyományokra, vagy műízlésre. De még a mi hazai leleteinknél is sokkal korábbi időszakból fordul elő a csatt a kobáni sírmező mellékletei közt északi Kaukázusban, hol bronz-tőrökkel és u. n. félkörü bronzfibulákkal együtt találták, mely utóbbiak a vaskor kezdetét jelentik a felső-olaszországi és hallstatti sirokban. Ugyancsak a bronzkorból a vaskorba való átmeneti időszakból ismerünk csattokat, még pedig igen egyszerü formájuakat Permből, különösen a reánk magyarokra nézve igen fontos ananjinói temetőből s a nyugat-európai u. n. népvándorlási korral (IV-IX. sz.) hasonkoru mordvin sírokban is egészen általános a csatt használata. Alig lehet kétség tehát a csattnak ural-altáji eredete felől; a germánok valószínüleg a velük érintkező szármát törzsektől vették át és fejlesztették ki s a rómaiak is, amennyiben a csatt nálunk a Kr. u. II., III. században előfordul, csak a germánokkal való érintkezésnek köszönhették a csatt ismeretét.

Csatta

község, l. Csata.

Csattanós

(eszt.), fontos tulajdonsága egy mű vagy mű-rész befejezésének. Az epigramma, az élc, a fölvonás vége legyen C., azaz a nézőt vagy olvasót hatalmasan rázza meg; a műnek vagy a mű-résznek vége villámként világítsa meg az értelmet vagy helyzetet. Nagy mesterség a jelenetek vagy felvonásvégek csattanóssá tétele, az ugynevezett hatásos kimenetelek megcsinálása. A naturalisták a csattanósságot, mint mesterségest, természetellenest elvetik.

Csattantó

csudafa (növ.), l. Maszlag.

Csattogány-félék

(Accentoride), az árcsőrü éneklőkhöz (Oscines) tartozó madárcsalád, mely a csalogány-félékkel van legközelebb roknságban. Hegyes csőrük a tövénél megvastagodott, szélesebb mint magas és az orrlyukaknál kissé bemélyedt. Szárnyaik középhosszuságuak és legföljebb a fark közepéig érők; a 3 evezőtoll a leghosszabb, a fark kikerekített. Kitünő énekesek, mintegy 12 faj ismeretes Európából és Ázsiából; hazánkban 2 faj él, u. m. a havasi C. (Accentor collaris Scop. v. A. alpinus Gm.), verébnagyságu, háta hamuszürke, sötétbarna foltokkal tarkázva, begye vörös, torka fehér, hasa piszkos-fehér, szárnyain két harántul huzódó fehér sával. 18 cm. nagy, szárnyhossza 10 cm., farkhossza 7 cm. Közép-Európa hegyes vidékeinek erdeiben él, állandó madár, a földön fészkel. A barna C. cimetbarna, feketebarna foltokkal; feje, nyaka és melle kékesszürke, hasa piszkosfehér, két oldalán barna foltokkal, farka szürkebarna. 15 cm. nagy, szárnyhossza 7 cm. és a farkhossza 6 cm. Közép-Európában él, kertekben, ligetekben található. Márciusban jön hozzánk és szeptember végén melegebb vidékre költözik.

Csaucsau

kereskedő város Fukien khinai tartományban, kat. és evang. hittérítő állomással és állítólag közel 2 millió lakossal. A tiencini, 1858-ki egyezmény szerint ezen kikötőnek is meg kellett volna az idegeneknek nyittatnia, mivel azonban a Han öble nehezen hozzáférhető, Szvataut (l. o.) használják kereskedőhelyül.

Csaus

török katonai rang, mely már a janicsár időkben is divatozott. A mai hadseregben az őrmesteri rangnak felel meg, régebben többféle tisztséget jelentett. C.-nak hivták a törvnyszéki szolgát, és annak hivják a csendőröket is, akik sétalovaglás alkalmával a szultánt, pasákat és egyéb méltóságokat kisérik. C.-nak hivják a fullajtárokat és futárokat, nemkülönben a rendőrségnél alkalmazott testőröket. Élükön a C. bási állott, aki a régi szultáni udvartartásban marsalli hivatalt is viselt. - C.-nak v. c. üzümü-nek hivnak egy szőllőfajtát, melynek nagy szemei és nagy magvai vannak.

Csausszi

járási székhely Mohilev orosz kormányzóságban (1885) 5695 lak., bőr-, szappan- és faggyugyártással.

Csáusz

Márton, orvostanár, szül. Felső-Bányán 1796 aug. 8., megh. 1860 szept. 14. Elemi és középiskolai tanulmányait Nagy-Váradon végezve, 1816-20-ig a pesti egyetemet látogatta. Kezdetben pesti gyakorló orvosként működött, később 1824. a pesti egyetemen az orvosk kar jegyzőjévé, majd dékánjává választatott. 1834 dec. hóban a boncolástan rendes tanárává neveztetett ki. Időközben tanulmányutakat is tett. Beutazta egész Európát és Ázsiának nagy részét. Járt Algériában is. Hazafiui és tudományos érdemei elismeréseül Eötvös József b. kultuszminiszter 1848. miniszteri tanácsossá s a pesti egyetem elnökévé nevezte ki. 1859. nyugalomba vonulásakor cs. kir. tanácsos lett. Végrendeletében tudományos célokra 35 000 forintot adományozott.


Kezdőlap

˙