Delfi

(gör. Delphoi, lat. Delphi), Fókisz, régi görög tartománynak legjelentékenyebb, falakkal megerősített városa. A Parnasszus déli lejtőjén feküdt a Pleistos (ma Xéropotamo) folyócska mellett, terméketlen környékkel. Neve napjainkban Kasztri. Elateia ugyan a tartománynak fontosabb, több lakost is számláló városa volt, mint D., de emez hires jóshelyénél fogva az ókornak egyik legnevezetesebb városává vált (l. Delfii jóshely). A városnak épületei terraszszerüen voltak a hegy lejtőjére építve, kerülete 16 sztadionnyi volt. Jelentőséget kölcsönzött a városnak az is, hogy ott székelt tavasszal az amfiktionok (l. o.) birósága, s u. n. krisai sikján tartották minden 4. évben a pitiai játékokat, melyek nevöket D. városának ama Pythia nevezetü részétől kapták, mely a lejtő legmagasabb pontján volt, hol Apollón Pythios (a Pythó sárkányt ölő Ap.) temploma állott. Valamivel a város fölött ÉK-re a hires Kasztália forrása feküdt, melynek vizét az Apollón szentélyéhez zarándoklók tisztulásukra használták. A Pythia városrésztől Ny-ra Delphusa forrása fakadt. A város mögött meredtek az u. n. Phaidriades sziklák és volt a Dionysos-kulusz szolgálatában állott Kórykos-barlang (most Satantavli), egy 100 lábnyi magas és széles és 200 lábnyi mély stalaktit barlang. D. a (termo)pilédelfii amfiktionia közvetetlen védelme alatt állott, és az Athénhez huzó többi fókiszi várossal ellentétben, Spárta pártján szokott állni. A romok kiásatása körül kül. francia tudósok szereztek érdemeket.

Delfico

Menyhért, olasz nemzetgazda, szül. Leognanoban 1744 aug. 1., megh. 1835 jun. 21. Munkái közül különösen fontos a Memoria sulla liberta de commercio (1797). Delfico föltétlen hive a kereskedelmi szabadságnak éppugy mint a gazdasági szabadságnak, a teljes individualizmusnak.

Delfii jóshely

az ókornak leghirnevesebb jósló helye. A görög monda szerint Apollón alapította, Krisa közelében egy sziklatetőzeten megölvén az ott őrködő Pythó sárkányt s a templomot Trophónios és Agamédés művészek által építtette fel, papokat pedig maga hozott azzal, hogy delfin alakjában krétai hajósok hajóját Krisa felé vivé, majd isten alakjába átváltozva meghagyta nekik, hogy Delphinios néven oltárt emeljenek tiszteletére és szentélyének őrei legyenek. Az építészek neve arra mutat, hogy a delfii első Apollón-templom barlangszerü épület volt, s ezt az a monda is megerősíteni látszik, mely azt állítja, hogy a D. kezdetben Gaia (a Föld) istenség orákuluma volt, tehát chthonios-szellem imádásának szolgálatában állott. Az Apollón-templom aditona (szentélye) hasadék közé volt építve, melyből hideg, kábító gőz párolgott ki. Már Kyros idejében, de mindenesetre Kr. e. 548. a régi templom leégett, az amfiktioniák költségén azonban ujból dórstilusban, sokkal szebben felépítették. A templom körül a kincstárak s egyéb kultuszépületek állottak. A hasadék fölött, melybe a Kassotis (most Szt. Miklós kutja) vize szakadt le, szokott ülni a jóslás alkalmával nagy aranyozott triposzon (háromlábason) a gőzpáráktól elkábult, hipnotikus állapotban lévő papnő, a Pythia, egy éltesebb, már jobb családból való, feddhetetlen szüz, ki a jóslás napján először tisztulásoknak vetette magát alá s azután felékesítve a szentélybe ment, előbb a Kassotis vizéből ivott, az Apollónnak szent babérfából leveleket rágcsált, hogy igazmondó legyen s azután a triposzra ülve, a kábító gőzöknek tette ki magát. Mellette állott a profétész, ki a papnőnek a kérdéseket adta s feleleteit hexameterekbe szedte, de néha egyszerü prózában tudatta a jóshelyhez járulókkal. A D. szolgálatában még 5 u. n. hosios, kultuszpap, prytanisok és archónok állottak, de ezeknek teendőiről nem tudunk mitsem. A triposz előtt volt egy fehér hegyes kő, a földnek köldöke, mint hitték, a földnek középpontja. Itt találkozott a monda szerint a két saskeselyü, melyek egyikét K-ről, másikát Ny-ról eresztette utnak Zeus. A templom mellett fekvő kincses házakban mesés értékek voltak felhalmozva,. Midőn a fókisziak Delfit kirabolták, 10000 talentumnyi (körülbelül 47 millió korona) értékü aranyat és ezüstöt leltek benne. Kr. e. 273. a gallok rabolták ki, 86. Sulla, Mithridatés ellen viselt háboruja alkalmával, később Nero, Nagy Konstantin császárok stb. a D.-t megtudakolni messze földről jöttek; Cicero koráig virágzott, azután aláhanyatlott, mig végre Nagy Konstantin idejében megszünt. Eredetileg minden esztendőben csak egyszer, a Bysios havában (február 8-tól márc. 9.ig) jósolt a Pythia, később azonban annyit fordultak hozzá, hogy állandóan két papnő váltotta fel egymást s egy harmadik kisegítő is volt mindig a közelben. Papok is, papnők és jóslattudakolók is meg voltak győződve róla, hogy a kábult (szerintök ihlett) állapotban mondott szavakat az istenség mondatja a Pythiával. Szándékos csalásról azért nem igen tud a történelem. A papok mindenkép ugy segítettek magukon, hogy a Pythia szavait rejtélyes, kétértelmü formába öltöztették. Monográfiát a D.-ről irt Götte (Lipcse 1839). Foucart, Mémoire sur les recines de D. (Archives des missions scientifiques 1865). Mommsen Ágost, Delphica (1878). Baunack J., Die delphischen Inschriften (Göttinga 1892, 2. köt.).

Delfin

(Delphinus L.) a husevő uszóemlősök (Natantia carnivora) alrendjébe tartozó emlősállat. (L. Delfinfélék.). A görögök a D.-t Plutach után emberszerető állatnak (Zoon philantropon) nevezték s azt tartották felőle, hogy az embernek az állatok közül egyedüli önzetlen barátja. Tényleg a görög és római hagyományok tele vannak a D.-ről szóló olyas feljegyzésekkel, hogy a tengerbe esett gyermekeket, sőt felnőtteket élve, vagy halva a partra szállított, vagy pedig oly halászgyerekeket, a kikkel barátkozott, a hátára vett. Ilyenféle eseteket örökítettek aztán meg bizonyos kikötő városok, mint Korintus, Tarentum, a Milet melletti Jasos, melyeknek pénzein D. hátán lovagoló gyerek volt. Eme meseféle elbeszéléseket az ujabb természetvizsgálók egyszerüen mellőzték, jóllehet, azok majdnem az egész világon el voltak terjedve. Mikor v. Beneden a braziliai D.-ek tanulmányozásával foglalkozott, a benszülöttek vonakodtak segítségére lenni eme szent állatnak fogásánál, amely a vizbe fult embert a partra szállítja. Az utóbbi évekből való egy megfigyelés azt bizonyítja, hogy bizonyos vidékeken a partlakók és D.-k között ma is még bizonyos pajtáskodás van s hogy a D.-nek Plinius-tól és más iróktól említett segédkezése a halászatnál még ma is gyakorlatban van. Plinius kimerítően irja le azt, hogy déli Franciaország partjain egy öbölben miként segédkeztek a D.-ek a halászoknak a Mugil-féle halaknak a hálóba kerítésénél. Az apály beálltával a halak ugyanis visszahuzódtak az öbölből, ekkor a halászok kiáltásaira a D.-ek mintegy csatarendbe állva, visszahajtották a halakat az öbölbe, mikor is aztán természetesen a halászok hálóiba kerültek. Megtörtént persze nem egyszer az is, hogy D. is akadt a hálóba, de ezt aztán a jószolgálat fejében szabadon bocsátották; ezenkivül azonban szolgálataik jutalmául nemcsak a hálóból kiugrott halakat nyerték, hanem még kedvenc csemegéjüket, a borba mártott kenyeret is megkapták. Majdnem ugyanezt az esetet észlelte Paul Bert Anamban a huei öböl halászainál. E helyen tejfehér szinü, rózsaszinben játszó hátuszós D.-ek közelednek kisebb csapatokban reggelenként a part felé, amely alkalommal kis tengeri márnák-Mullus-okat hajtanak maguk előtt. E percben a halászok a D.-ekkel szemben eveznek és aztán kivetik hálóikat, amelyekkel rengeteg Mullus-t fognak össze. Hogy a D.-ek ezen alkalommal ne jussanak a hálókba, a sekély vizben a halászok mellett gyerekek állanak, akik kis ostorral a D.-ek felé csapnak, mintegy figyelmeztetésül, hogy pár méternyire visszamaradjanak, nehogy a hálót eltépjék. A D.-ek és a halászok - azt mondja Bert - itt a legjobb barátok a világon. A vizben igen közel jönnek egymáshoz, anélkül, hogy egymástól félnének, vagy egymásnak terhére lennének. Akkor, mikor a D. hajtó gyanánt szerepel, fejét és orrát kidugja a vizből és sajátos hangot ad, mintha jelenteni akarná munkája kezdetét. Ha hálóba kerül, nagy ügyelettel szabadítják ki, nehogy a háló elszakadjon s e műveletben némileg maga is segédkezik. Sőt, ha gondatlanságból zátonyra kerül, a halászok besegítik a vizbe, mert munkatárs, barát. Mutianus ugyanolyan esetet jegyez fel a jasosi halászok és D.-ek barátságáról, amilyen a délfranciaországiaké, v. anamiaké volt, sőt itt szerinte minden halásznak meg volt a maga D.-e s a halászgyerekek oly jó viszonyban voltak velük, hogy együtt fürödtek, sőt a gyerekek még lovagoltak is a D.-ek hátán. Manapság, mikor a halászati eszközök tökéletessége mellett a halász nem szorul a D.-re s nem is barátkozik vele, a fentebbi feljegyzések meséknek tetszenek, de hogy megtörténhettek, igazolja némileg a D.-ek jámbor természete.

Delfin

a régi görögöknél egy nehéz, hal-alaku vasdarab, mely a vitorlafán függve, az ütközetben az ellenséges hajóra ejtetett, hogy azt összetörje. Az ilyen D.-ekkel ellátott hajókat «Delphinophoroi»-nak hivták.

Delfinfélék

(Delphinidae), a husevő uszóemlősök egyik családja a fogascetek (Denticete) csoportjából. Az idetartozó nemek és fajok középnagyságuak, vagy kicsinyek, nyulánktestüek, kis fejük a törzstől nincs elkülönítve. Állkapcsaik csőrszerüen megnyultak, vagy mindenütt, vagy pedig csak bizonyos részeiken egyforma, kupszerü fogakkal fegyverzettek. Fecskendő nyilásuk csak egy van, félholdforma és keresztben fekszik. Uszóik kicsinyek. A magas északtól az egyenlítőig minden tengerben találhatók, de sőt még a folyókban és tavakban is. Nagyobb csoportokban vándorolhatnak. Igen ügyesen és sebesen usznak, nem óvatosak, falánkok, ragadozó természetüek. Táplálékuk kagylókból, csigákból, rákokból s más apróbb tengeri állatokból kerül ki, de üzőbe veszik a cetet is. Egymás irányában igen barátságosak, de ha valamelyikük elpusztul, azonnal felfalják. A nőstény tiz hónap mulva fiadzik, rendesen egyet vagy kettőt. Fiai sokáig szopnak. Anyai szeretetük igen nagy. Igen lassan nőnek, de aztán nagy kort érnek el. Legveszedelmesebb ellenségeik a család egyes nemei egymásnak. A kardoshal (Orca Gray) hátuszói fölfelé állók, magasak, kardformák, feje rövid, fogai vastagok, erősek s az inyből csak kissé állanak ki, számuk fölül és alul mindkét oldalon 6-12. Két faja ismeretes: az O. gladiator Gray 5-6 m. hosszu, háta fekete, hasa fehér, farka fekete, igen kis szemei mögött hosszukás fehér volt van, a hátuszója mögött gyakran szennyeskék vagy biborszinü folt jelenik meg. Az északi Atlanti-oceánban otthonos, de az Északi-tengerben is megfordul. Nagyobb halakra és Delfinekre vadász, sőt még a grönlandi cetet is fenyegeti. Az O. griseus Cuv. csak félakkora, mint az előbbi, háta kékesfekete, hasa szennyesfehér, fogainak száma 4-7. Hazája az Atlanti oceán. Vadászatuk igen nehéz és veszélyes s e mellett kevés hasznot adnak. Már a régiek, mint veszedelmes rablókat ismerték. A Phocaena Cuv. nemnek csak egy faja van, a Ph. communis Less., mely 2-3 m. hosszu, háta feketésbarna vagy fekete, zöldes vagy kékes szinben játszó, hasa fehér, uszói kicsinyek, fogainak száma 20-24. Az Atlanti oceánban s az Európa körüli tengerekben tenyészik, gyakran a folyókba is felvonul, legfőképen halakkal táplálkozik. Rendesen nagy csoportokba verődik össze és nagy mennyiségben fogják, mert szalonnájából halzsirt készítenek. Régebben husát is ették s a rómaiak abból kolbászt készítettek. A Globicephalus Gray nemnek feje nagy, kerek, fogai hegyesek, számuk 12-14. Egyetlen faja a Gl. globiceps Cuv., mely 5-7 m. hosszura nő, háta fénylő fekete, melluszóján szivforma fehér folt látható, amely szalagszerüen az elfelig nyulik meg, hasa szürkésfekete. Az északi tengereket lakja, de a Gibraltárig is levándorol. Társaságban él, halakat, kagylókat és csigákat eszik. Az északi lakókra nézve igen fontos állat, husát és szalonnáját nyersen, besózva és szárítva eszik, zsirja igen értékes. A Beluga Gray nemnek hátuszói nincsenek, idősebb korában fogai kihullanak, a fiatalkorban azonban számuk 9-9 mindkét állkapocs mindkét felében. Egyetlen faja a B. lencas Gray, mely 4-6 m. hosszura nő, egészen egyszinü sárgásfehér, fiatal korában azonban barnás vagy kékesszürke. Az északi tengereket lakja, társaságban él, nagy vándorutakat tesz, de a partok közelében tartózkodik. Kis halakat eszik, de fogyaszt rákokat, kagylókat és csigákat is. Husa és szalonnája izletes. Husát télire teszik el. A cetek társaságát szereti s azok előtt uszkál. Az Inia D'Orb. nem folyami Delfin, melynek egyetlen faja az I. boliviensis D'Orb. 2-3 m. hosszu s az Amazon és Orinoco folyamokban él, csendes uszó; leggyakrabban kis társaságokba gyül össze, halakat és vizbe hullott gyümölcsöket eszik. Husát nem igen eszik, szalonnája és zsirja csekély értékü. A Platanista Cuv. nem szintén folyami Delfin és egyetlen faja, a Pl. gangetica Cuv. a Ganges folyam lakója; 2 m. hosszura nő, halakat és gyümölcsöket eszik. Állítólag csodatevő erejü zsirjáért üldözik. A D.-hez tartozik még a tulajdonképeni Delfin is (Delphinus Cuv.), melynek feje csőrszerüen megnyult és arca fejétől élesen elkülönült; állkapcsaiban számos kupforma fog van, háta közepén hátuszó emelkedik, farkuszója aránylag nagy és félholdforma. Három faja ismeretes: a hosszuorru D. (D. rostratus Cuv.) 2,5 m. hosszu, háta fekete, hasa vörhenyesfehér. Az Atlanti-oceánt lakja. A közönséges D. (D. delphis L.), 2-2,5 m. nagyra nő, háta sötét feketésszürke, zöldesbe játszó, hasa vakító fehér, oldalain ritkán foltozott. Fecskendő nyilása a szemek között fekszik. Az északi félteke tengereit lakja, de a folyamokba is felhatol. Leggyakrabban 6-10-es csoportokba verődik össze, de néha nagyobb csoportok is kerülnek egybe. A hajót körüluszkálja, majd alámerül, majd felszökik s ilyenkor vizsugarat lövel ki. Halakra, rákokra és kagylókra meg csigákra vadász; igen falánk. A D. az őskorban kedvelt állat volt, sőt ma sem nagyon üldözik, bárha husa meglehetős izletes. Korábban máját, zsirját és hamvát gyógyszerül használták. A D. tursio Fabr. a harmadik faj, mely 3,5 m. hosszura nő, háta fekete v. feketésbarna, hasa fehér. Az előbbinél ritkább s az északi Atlanti-Oceánban tenyészik, igen gyors uszó.

Delfinin

(Delphinin). A Delphinium Staphisagria növény magvaiban előforduló alkaloida, képlete C22H35NO6. Tisztán előállítva szintelen, rombos kristályokból áll, vizben ugyszolván oldhatatlan, borszesz és éter oldja. Oldata az alkaloidok általános kénszereivel csapadékot ad. Tömény kénsavban sárgásbarna szinnel oldódik, az oldat utóbb vöröses, majd ibolyaszinüvé válik. Erős méreg. A Delphinium Staphisagria magvaiban továbbá a stafizagrin (C22H33NO5), delfizin (C27H46N2O4) és a delfinoidin (C42H68N2O7) alkaloidákat is kimutatták.

Delfinit

l. Epidot.

Delfs

Móric, német festő, szül. Segebergben 1823 ápril 18. Művei: Csata Kolding mellett 1849 aug. 23. (1868, a hamburgi műcsarnokban); A waterlooi csata (1869); Francia foglyok kivonulása Metzből (1878, a hamburgi műcsarnokban); Téli tájkép francia hadi foglyokkal az 1870-71. német-francia háboruból (1879); I. Ferenc király és udvara sólyomvadászaton (1887); festett állatokat is, igy egy északnémetországi lóvásárt, egy tehéncsordát az Elbe partján stb.

Delft

város Dél-Hollandia németalföldi tartományban, 16 km-nyire Rotterdamtól, vasut és a csatornázott Schie folyó partján, a mely a Maas-torkolat északi ágával köti össze, az é. sz. 52° 6' 45" alatt, (1891) 29022 lak., egykoron jelentékeny fayence-gyártással, amely aláhanyatlott és most ujra fölvirágzóban van, puskagyártással és golyóöntéssel; politeknikummal. D. egykoron vár volt, falai és sáncai helyén gyönyörü ültetvények állanak. A város, bár régi, széles utcákból áll, amelyeknek nagyobb részén fákkal körülültetett csatornák vezetnek keresztül. A jelentékenyebb épületek: az 1838. restaurált városház (Stadhuis) nevezetes homlokzattal és lépcsőházzal, a régi góth templom, ferde toronnyal, Tromph, Heyn admirálisoknak és Leeuwenhoeknak a város szülöttének siremlékeivel; az uj templom 9 m. magas toronnyal, hires harangjátékkal, a nassau-orániai család sirboltjával és Orániai Vilmos márvány mauzoleumával, továbbá Hugó Grotius sirjával, akinek 1886. bronz emléket is állítottak; a kaszárnya egykoru herceglak, amelyben 1584 jul. 10. I. orániai Vilmost Gerhard Boldizsár lelőtte; a városi kórház, négy anatómiai képpel, amelyek közt a legrégibb Mierevelttől való 1617-ból.


Kezdőlap

˙