Demicasz

Margaritesz, ujgörög iró, született 1830., jelenleg athéni tanár. Munkái (mintegy 20) Görögország történetére és földrajzára vonatkoznak. Főbb művei: Makedónia idő- és helyrajza; Utazás Egyiptomban; Paioniosz igazi szülővárosáról.

Demidov

egy gazdagságáról és jótékonyságáról ismeretes orosz család, mely D. Nikita, a tulai fegyvergyár egy egyszerü munkása által jutott tekintélyre. Ő szállította ugyanis a svéd háboru alatt nagy Péter cárnak az ágyukat s fegyvereket és jutalmul több birtokot kapott Szibériában, hol gazdag fémbányákat fedezett föl, főképen a kolybait, s ezek révén mesés gazdagságra tett szert. 1720. nemességet kapott. Kivüle felemlítendők még:

1.D. Grigorjevics Pál, szül. 1738, megh. 1821. Tudós és bőkezü ápolója volt a természettudományoknak, különösen a botanikának. Ő alapította a moszkvai füvész kertet.

2. D. Nikitics Miklós gróf, szül. Szt.-Pétervárott 1773., megh. 1828. Bányáit kitünően kezelte. Az 1812. háboruban saját költségén egy ezredet szerelt föl s azt maga vezérelte. A békekötés után huzamosabban lakott Párisban és Firenzében, mindkét helyen maga köré gyüjtötte a legkiválóbb tudósokat és művészeket és fejedelmi bőkezüséggel áldozott művészeti és jótékony célokra.

3. D. Njikolajevics Pál, az előbbeni fia, szül. Szt.-Pétervárott 1798 aug. 17., megh. Mainzban 1840 ápr. 5. A párisi Lycée Napoleonban nevekedett, részt vett az 1812-14. hadjáratokban, 1831-34. kurszki kormányzó volt s a török háboruban elesettek özvegyei s árvái számára 625000 rubelnyi alapítványt tett, ezenkivül fél milliónyit áldozott moszkvai jótékony intézeteknek, valamint a Szibériába számivetettek sorsának enyhítésére. Nagy összeget adott a sz.-pétervári tudományos akadémiának is, melyből ez évenkint az ugynevezett Demidov-dijjal irodalmi műveket jutalmaz.

4. D. Nikolajevics Anatolij herceg, az előbbeni testvére, szül. Moszkvában 1813., megh. Párisban 1876 ápril. 29. Párisban nevekedett s Szt.-Pétervárott és más orosz városokban nagyszerü jótékony intézeteket alapított; mikor a kolera először lépett fel Szt.-Pétervárott, saját költségén nagy kórházat állított s abban a betegek ápolásával maga is foglalkoztt. Az irodalmat és művészetet szünetlenül támogatta s ezért a párisi tudományos akadémiának is tagja volt. 1837-40. jeles természettudósokból és mérnökökből összeállított tudományos expediciót szervezett déli Oroszországba, hogy az ottani ásványtelepeket, különösen a kőszenet felkutassák s általában azt a vidéket alaposan megvizsgálják. Ő maga De Sainson francia tudóssal együtt átkutatta történelmi és statisztikai szempontból a Fekete-tenger északi partjait és a Krymi félszigetet. Vizsgálódásai eredményét a Voyages dans la Russie méridionale et la Crimée, par la Hongrie, la Valachie et la Moldavie, exécuté en 1837 (Pár. 1839-49; 4 k.) c. diszműben szedte össze, melyet követett az Album de voyage (Páris 1849). Utazási leirásaiból való kivonat a La Crimée (1855). Tőle való az Album pittoresque et archéologique de la Toscane (1871) is, valamint: Lettres sur l'empire de Russie (Pár. 1840); Observations météorologiques etc. a Nyjne-Tagielsk (u. o. 1839). 1841. Firenzében nőül vette Bonaparte Matild hercegnőt, Jérôme király leányát. Minthogy görög ortodox létére azt fogadta, hogy ebből a házasságból születendő gyermekeit a római katolikus vallásban fogja nevelni, az orosz államszolgálatból elbocsátották és Szt.-Pétervárra hitták számadásra. Itt annyira megnyerte a cár kegyét, hogy ez megengedte neki a Párisba való visszatérést. Feleségétől már 1845. elvált, tekintélyes évi járadékot biztosítva annak. Ezután előbb az orosz követség attaséja volt Rómában, azután orosz ügyvivő a firenzei hercegi udvarnál. A krimi háboru kitörésekor az orosz állami kincstárnak egy millió ezüst rubelt ajándékozott s ezért valóságos államtanácsossá nevezték ki. A toszkánai nagyherceg már előbb a san donatoi hercegi rangot adta neki. Ezután legtöbbnyire Firenzében lakott. Képtárát, mely egyik legnagyobb és legértékesebb magángyüjtemény volt egész Európában, halála után elárverezték és mindenfelé széthordták. Gyermeke nem maradt.

Demi-glace

(franc. ejtsd: dmiglasz), a fagylalt egy neme, habart tejfölhabból vaniliával, földi eperrel, csokoládéval stb.

Demimonde

(franc. ejtsd: dmimond), szóról-szóra a. m. félvilág, az ifj. Dumas ilyen nevü szindarabjáról (1855) elnevezett nagyszámu társadalmi osztály Párisban, mely külsőleg a legmagasabb körök szokásait s életmódját utánozza, anélkül, hogy az ahhoz szükséges eszközökkel rendelkeznék. Azóta más városok hasonló köreit is, különösen nőit, ha azok képviselői rossz erkölcsi hirben állanak, általában D.-nak nevezik.

Demion

a. m. karneol.

Demir

(török) a. m. vas, innen D.-kapu, (l. o.), vaskapu. Ilyen néven több török hegyszoros elnevezése is ismeretes. Az irodalmi átirásban timur-nak hangzik. L. Timur lenk.

Demir-Hisszár

város Szaloniki török vilajetben, 24 km.-nyire Szeresztől, a Kurcseva partján, mintegy 8000, nagyobbára török lak., erősséggel.

Demir-kapu

1. a Balkán-hegység egyik hágója (1097 m.) a Drinápolyból Ruszcsukba vezető uton, Stiven és Trnova közt; a bizanciak Sziderasz v. Sziderocastrumnak hivták; 2. szoros a Káspi-tenger és a Kaukázus K-i vége közt, Dervent (l. o.) mellett.

Demission

(franc. ejtsd: demisszjon) a. m. lemondás, hivatalból eltávozás.

Démiurgosz

(gör. dhmiorsV, eredetileg tulajdonképen csak a. m. vminek a készítője, alkotója, mesterember (a latin faber(. Platon volt az első, ki metafizikai értelemben használja e szót s vele a legfőbb istent jelzi; a keresztény gnosztikusoknál azonban alsóbb foku istent jelent, azt, ki a világot teremtette, mert a legfőbb isten, mint tiszta szellem nem érintkezhetett az anyaggal; a világot egy korlátoltabb lény teremtette, mely végtelen távolságban van az istenségtől és se erkölcsileg, se szellemileg nem éri föl amazt. Attika legrégibb rendi alkotmányában a D.-k a kézművesek, a nemesek (eupatridák) és a parasztok (geomorok) mellett. Az orvosok és művészek is D.-ok. Némely dór városban a legfőbb hatósági személyek neve is D. Utóbb vallásbölcseleti értelemben különösen az anyagi világ és az ember testi, ill. állati részének az alkotója. Ily értelemben a gnosztikus tanok keretében az ótestamentomi istennel azonos, akit a zsidó keresztény vallási és görög-zend bölcseleti eszmékből kevert tanrendszer számos árnyalatainak legtöbbje az abszolut istentől, az egészen tökéletes, önmagától való legfőbb lénytől megkülönböztet és ennek vmelyik közvetett emanációjaképen tüntet fel. A D., amint alakja egyfelől az alexandriai zsidó-keresztény és zsidó-hellenisztikus közvetítő irányzatokból, másfelől pedig a zsidó monotheizmust a zend dualizmussal és a görög-római demonologiával kiegyeztetni törekvő vallálbölcseleti tanokban kijegecedett, közelről érintkezik és részben szerepet vált az ótestamentumi sátánnal és a persa mazdeizmus Ahriman-jával (l. o.), a gonoszság személyesített őselvével. A gnoszticizmus és a manicheizmus legkonokabb és legszivósabb kitartással uj meg uj alakot öltve fel-felelevenedő eretnekségei, mint p. a katarok és waldensiek, patarenusok és bogomillek stb. velük többé-kevésbbé rokon szekták keleten és nyugaton, ép a D.-ra vonatkozó tanaikban vallanak leginkább közös forrásukra. A római és bizánci két uralkodó és magát az egyedül üdvözítő igaz tan birtokában levőnek hirdető egyház e kiirthatatlan ellenzékei ugyanis, amelyek még ma is tovább burjánzanak a különböző tulzó orosz szekták és hazai nazarénus, meg az egyebütt is elterjedt babtista-felekezetek tanaiban, arra nézve legnagyobbrészt megegyeznek egymással, hogy az anyagi világot és amennyiben ennek részese, annyiban az embert a benne lévő gonosz indulatokkal, valamint a világban található minden rosszal együtt a legtökéletesebb és a legfőbb jó elvének képviselőjéül tekintett isten nem teremthette, hanem hogy ezek az isteni lényeg fokozatos emanációi egyikének, valamelyik kevésbbé tökéletes származékának a művei lehetnek.

Amennyiben e gnosztikus eredetü, de a legkülönbözőbb vallásrendszerekbe beszivárgott tanok akár a persa mazdeizmus egyenes, akár az iszlám, vagy a bizanci egyház törzsén élősködő s vele együtt terjedő eretnekségek, akár pedig ezek nyugati rokonai révén, tehát közvetett uton több helyütt a néphit elemei közé is beszürődtek annyiban az ennek vizsgálatával foglalkozó folkloristát, a népies hagyományok összehasonlító alapon elemző buvárát is érdeklik. Ily alakjukban a D.-ról szóló tanok leginkább az ördög-mondák egy részéből hámozhatók ki. A legtöbb efféle mondával, amelynek magvául a D. gnosztikus szinezetü felfogása mutatható ki, természetesen a bizanci egyház kebelébe tért keleti és déli szláv népeknél találkozunk, mint azoknál, amelyek a legközelebb állottak és állanak ma is a gnosztikus tévtanok forrásaihoz. Ezek etnikus hatása révén aztán másfaju népekhez, igy kivált az oláhokhoz és mihozzánk magyarokhoz is eljutott számos töredéke e tanoknak, amint az kivált a mi népünk teremtésmondáiban és egyéb oetiologiai (l. o.) hagyományában mutatkozik. Ezekkel nálunk eddigelé a legbehatóbban Kálmány Lajos foglalkozott, a kinek Világunk alakulásai c. dolgozata e téren is becses adatokkal egészíti ki az Ipolyi Magyar Mythologiájában teljesen kritikátlanul s tővel-heggyel összekuszált hagyományelemeket.


Kezdőlap

˙