l. Fa.
törzsalakszám. Az erdészek a fatörzs alakját szabályos mértani testekkel, u. m. a hengerrel, az Apollonios-féle paraboloiddal vagy domboru oldalu kuppal, az egyenes oldalu kuppal és a Neil-féle paraboloiddal vagyis a horpaszkuppal szokták összehasonlítani, és azt találták, hogy minden fatörzs köbtartalmára nézve a hasonló alapsikkal és magassággal biró henger és horpaszkup közé esik, s leginkább az Apollonios-féle paraboloidhoz szokott ugyan hasonlítani, de többé-kevésbé az egyenesoldalu kuphoz is közeledhetik. Minthogy pedig e kupok alakját köbtartalmuknak hasonló alapsikkal és magassággal biró henger (u. n. eszményi henger) köbtartalmához való viszonya nagy mértékben jellemzi, megkisérlették e viszonyszámot a fák alakjára is alkalmazni. Ha a henger köbtartalmát 1-nek vesszük, akkor a hasonló alapsikkal és magassággal biró domboru kup, karany vagy paraboloid köbtartalma 0,5, az egyenes oldalu kupé 0,333 és a horpasz kupé, v. röviden neiloidé 0,25. Ezek nem egyebek, mint az illető testeknek az alapsikra vonatkoztatott alakszámai. Ilyen alakszámokat azonban, amelyeknél a fák vágási lapja szolgálna alapul, ezeknél nem lehet alkalmazni, mert a törzs töve felé mindig szabálytalan lévén, alapsikja sem jól ki nem puhatolható, sem pedig nem szolgálhat biztos alapul a fa köbtartalmának meghatározására. Megkisérlették tehát a törzs bizonyos magasságában mérni meg annak vastagságát, és oly hengerrel hasonlítani össze köbtartalmát, mely hasonló vastagsággal bir. Ha a fának bizonyos, meghatározott hányadában vesszük fel annak vastagságát, akkor valóban hasonló fáknál egyenlő alakszámokat kell kapnunk. Legcélszerübbnek találták e célra a fák 1/20-ad részét, mert ekkor 10 méter magas fánál az átmérőt 1/2 méter, 20 métereseknél 1 méter, 30 métereseknél 1,5 méter magasságban kellene megmérni, s még a 40 méteresek 1/20-részéhez is, bár nehezen, hozzá lehetne jutni. Ily alakszámokat számított ki és állított össze a különböző fanemekre és azok különböző alakcsoportjaira (vaskossági, helyesebben telidedségi osztályaira) nézve Pressler s még mások is. Az ily alakszámokat valódi alakszámoknak mondjuk, megkülönböztetjük az alább leirandó mellmagassági alakszámtól. Ha p. egy tölgyfa vastagságát annak 1/20-ad részében 40 cm.-nek, magasságát 25 méternek és köbtartalmát 1,4 m3-nek találtuk volna, akkor törzsének alakszáma 0,45, mert a hasonló magasságu és vastagságu henger köbtartalma
A valódi alakszámok alkalmazása a gyakorlatban nagy nehézségekbe ütközik, mert minden fának előbb magasságával kell tisztába jönni, s a különböző magasságokban való vastagságmérés is igen hátráltatja a munkát. Azért ez alakszámok alkalmazása nem örvend elterjedésnek. Nagyobb jövője van, hiányai dacára is, az u. n. mellmagassági alakszámnak, mely az előbbitól abban különbözik, hogy a fa köbtartalmával összehasonlítandó u. n. eszményi henger vastagságául bármely fatörzsnek mellmagasságban (pontosabban a földtől 1,3 m.-nyire) megmért átmérőjét vesszük. Az alakszám itt is egyenlő különben azon törtszámmal, melyet megkapunk, ha a fa köbtartalmát az eszményi hengerével elosztjuk. Ha p. valamely fa köbtartalmát 1,60 m3-nek, vastagságát mellmagasságban 40 cm3-nek, magasságát 27 méternek találtuk volna, akkor az eszményi henger köbtartalma 3,39 m3, és a törzs alakszáma l,60/3,39 = 0,47. Ez alakszámnak azonban az a lényeges hiánya van, hogy ugyanolyan alakot feltételezve, rövidebb fáknál nagyobb alakszámot kapunk, mint hosszabbaknál, mert az eszményi henger alapsíkja az előbbieknél aránylag kisebb, mivel aránylag nagyobb magasságban méretik az átmérő, mint a magasabb fáknál.
Az alakszámokat még más szempontok szerint is osztályozzuk. Ha ugyanis az ágaitól megfosztott törzs köbtartalmát osztjuk az eszményi hengerével, akkor kapjuk a törzsalakszámot, mellyel fennebb foglalkoztunk. Itt a törzs egészen sudaráig van értve. A gyakorlatban azonban több hasznát vesszük annak, ha a fának vastagságától függő választékait hasonlítjuk össze az eszményi henger köbtartalmával. A német kisérleti állomásokon arra a közös megegyezésre jutottak, hogy a fatörzsnek és ágainak azon részeit, melyek 7 cm.-nél vastagabbak (beleértve még a 7 cm.-eseket is) tömörfa (Derbholz), a vékonyabb részeket pedig rőzsefa (Reisigholz) név alatt foglalják össze. Oly esetekben, midőn a rőzsefa nem értékesíthető, ennek megbecsülése fölösleges, tehát ilyenkor csak a fának «tömör fatartalma» becsülendő meg. Erre a célra alkalmas az u. n. tömör faalakszám, melyet megkapunk, ha a fának összes, 7 cm.-nél vastagabb részeit köbözzük és a nyert fatömeget az eszményi henger köbtartalmával elosztjuk. De össze lehet hasonlítani a fa összes, tuskó feletti részeinek köbtartalmát, tehát a törzs és összes ágainak, vagyis (a tuskó és gyökerek kivételével) az egész fának a köbtartalmát az eszményi hengerével. Előbbi utóbbival elosztva, adja a faalakszámot.
A fa-, törzs- és tömörfa-alakszámok lehetnek épp ugy valódi, mint mellmagassági alakszámok is. Az alakszám fennebbi definiciójából kiderül, hogy ha az alakszámot ismerjük, p. táblázatokból valamely fára ráolvashatjuk, akkor csak az eszményi henger könnyen meghatározható köbtartalmával kell szoroznunk, hogy a fa köbtartalmát megkapjuk. L. Faalakszámtáblák.
v. röviden alakszámtáblák. Egyes fák és állabok (l. o.) fatömegének megbecslésére szolgáló oly táblák, melyekből a fák alakszámát, ezeknek bizonyos, többé-kevésbbé könnyen meghatározható jellegei és viszonyai alapján kiolvashatjuk. Hosszu magyarázat helyett bemutatunk itt egy, az erd. zsebnaptárból vett alakszámtáblázatot Schindler után, mely a valódi alakszámokat (l. Faalakszám) tartalmazza:
A törzsalakszámok ritkás állásban felnőtt törzseknél 3-6 %-al kisebbítendők, nagyon sürü zárlatban felnőtteknél pedig 3-6 %-al nagyobbítandók. A faalakszámok megfordítva szabad állásban felnőtt fáknál 3-6 %-al növelendők, igen sürü zárlatban felnőtt fáknál pedig 3-6 %-al apasztandók.
E tábla használata már most kiderül a következő példából: Egy ritkás állásu erdőben felnőtt tölgyfa törzsének köbtartalma iránt érdeklődöm, mely már vágható (öreg) erdőben áll. Megbecsülöm magasságát, s itélem azt 20 méternek, tehát egy huszada 1 m., ily magasságban találom az átmérőt 50 cm.-nek, melynek megfelel a körlaptábla szerint 0,196 m2 körlap, ez szorozva a magassággal, adja az eszményi henger köbtartalmát a. m. 3,93 m3. Már most csak ezt kell szoroznom a törzsalakszámmal, mely a fennebbi tábla és az én fám viszonyai szerint 56 lenne, de miután «ritkás» állabban nőtt fel, a tábla magyarázata szerint 5 %-kal megkisebbítem, s igy lesz belőle 53. Ez azonban százalék lévén, igy irom 0,53, most evvel az eszményi henger köbtartalmát szorozván (3,93 X 0,53), lesz a fa törzsének köbtartalma: 2,09 m3.
Ujabb időben az alakszámokat leginkább a nagyban előforduló erdőviszonyok mellett felnőtt fákra, illetve azok átlagos alakjának megfelelő fatömeg kiszámítására alkalmazzák. E célra nagyon megfelelnek a famagasságok szerint rendezett mellmagassági alakszámok. Ilyenek vannak összefoglalva a tuloldali táblában:
A lucfenyő, bükk és erdei fenyő tömörfa-alakszámai (Baur szerint).
Az alakszámok elébe egy-egy 0-t kell gondolni az egység helyén, igy 0,172, vagy 0,220 stb. Ha már most egy lucfenyő-erdőben egy fa köbtartalmát tudni akarom, akkor famagasságmérővel (l. o.) megmérem annak magasságát, és a zsebemben levő mérőszalaggal annak kerületét mellmagasságban (1,3 cm. a föld felett), megkeresem egy körlaptáblából (zsebnaptár) vagy pedig kiszámítom a megfelelő körlapot, szorzom ezt a magassággal s ezt a szorzatot még szorzom avval az alakszámmal, melyet a fennebbi táblában, a fa magasságának megfelelő sorban megtalálok.
(növ.), l. Aloéfa.
vagy foszlatott fa (ném. Holzstoff, l. a mellékelt képet), koptatás által elemi sejtjeire bontott fa, melyet papiranyagként használnak. Faanyag-gyártásra minden lágy fa alkalmas, tehát a lombosfák épugy, mint a tűlevelüek, legkiterjedtebb mértékben azonban a lucfenyőt (Abies excelsa) és a jegenyefenyőt (Abies pectinata) használják, mert ezek könnyen foszlathatók és hosszu sejtüek.
Gyártási módja
a következő: A 30-40 éves fatörzseket körfürésszel 350-400 mmes hasábokra fürészelik szét; a hasábokról a kérget nyesőkéssel avagy az 1. ábrán előtüntetett koronggyaluval vágják le s végre az ágcsomókat kifurják vagy kifürészelik.
[ÁBRA] 1. Koronggyalu.
[ÁBRA] 2. Fa-foszlató. - Defibreur.
Az ilykép előkészített hasábokat a 2. ábrán jelzett defibreur néven nevezett foszlatóra teszik, amely lényegében gyors forgásban levő homokkőből áll, melyhez a fát hozzászorítják s amely a nagyfoku surlódás folytán az egyes sejteket és sejtnyalábokat a hasábokról letépi. A homokkő burokjának a fa felvételére fiókjai vannak. A fiókokban az egyes hasábok egy fedő közbevetésével a kőhöz szorulnak. A kőhöz tapadt sejteket erős vizsugárral leöblítik. A foszlatóról lemosott anyag különböző sejtcsoportokból áll. Ezeket gondos, nagyság szerinti osztályozásnak vetik alá, mert papirosanyagként csak az elemi sejtek használhatók. Az osztályozást szitákkal végzik, de olykép, hogy a finom anyag mindig lebegő állapotban maradjon. A sziták részint henger-, részint sikalakuak. Rendszerint 6 részre osztják a foszlatott anyagot. Első sorban a forgácsokat különítik el azáltal, hogy az anyagot oly rostán szitálják, amelyen a forgácsok fennakadnak és csak a sejtnyalábok esnek át; ezt követőleg a legdurvább sejtnyalábokat választják el, még pedig rendszerint a 3. ábrán jelzett hengeres szita segélyével.
[ÁBRA] 3. Hengeres szita.
Az anyag az egyik bővített csapon át a szitahengerbe folyik, innen a finomabb részek a szitaszöveten át a vályuba s innen a következő osztályozóhoz folynak, mig a legdurvább részek a szitán megakadnak. A szitahenger lassu forgásban van s igy a szitába akadt részek kiemelkednek a folyadékból; midőn a legmagasabb helyzetben vannak, vizsugár által kiöblíttetnek. A kiöblített durvább anyagot a másik bővített csapon áthaladó csurgón vezetik ki a hengerből. A hengeres szita szövetén átfolyó anyag most fokozatosan finomabb s finomabb szitára jő, mely az anyagot osztályozza. Ez osztályozást rendszerint a 4. ábrán látható sikszitán végzik.
[ÁBRA] 4. Sziklaszita.
A sikszitáló felületek A és B kissé lejtősen vannak elhelyezve és forgattyu vagy külpontosan ékelt tárcsával és tolóruddal ide-oda lengő mozgásba hozatnak. Ezen elrendezés folytán a szitán át nem eső anyag a szitáról lerázatik s igy a szita felülete folytonosan tiszta és munkaképes marad. A szitán átfolyó anyag mindaddig ujabb szitákra kerül, mig a szitán áteső részek főleg elemi sejtekből állanak. Az ilyen anyagot I. osztályunak mondják s ezt már papiranyagnak lehet használni; mig II-V-ös anyagcsoportok, amelyek sejtnyalábokból állanak, még további felbontásnak vetendők alá. A sejtnyalábokat közönséges malomkőjáratokkal bontják, melyeket finomító járatoknak (raffineur) neveznek. A sejtnyalábokat lebegő, azaz uszó állapotban kell megőrölni, különben porrá őröltetnek.
A finomítóról lekerült anyagot az előbb ismertetett módon osztályozzák, mindenkor ügyelve arra, hogy a sejtnyalábok uszó állapotban maradjanak, különben összecsomósodnak. A most leirt műveletek folytán nyert I. osztályu anyag további feldolgozása azon távolságtól függ, melyre az anyag szállítandó; mert a távolság növekedtével a szárítás fokozandó. Ha a papirosgyár a faanyaggyár tőszomszédságában van és a faanyagot azonnal feldolgozzák, akkor csak fölösleges vizétől kell azt megszabadítani. E célra a 3. ábrán látható, bővített csappal biró szitahenger szolgál. A szitaszövet oly finom, hogy azon az elemi sejtek át nem eshetnek. A szitát kádba helyezik, melyben I.osztályu anyag uszó állapotban van és lassan forgatják. A viz a szita belsejébe s onnan a csapon át a szabadba folyik, mig a faanyag a hengerszitára tapad. A szitáról a F.-ot késekkel folyton lekaparják, a tartókba gyüjtik és tovaszállítják. Ha a F. távolabbra szállítandó, lemezt készítenek belőle, melyet kisebb távolságnál nedvesen, nagyobb távolságban teljesen száraz állapotban szállítanak. A lemez készítéséhez az 5. és 6. ábrán látható gépet alkalmazzák.
[ÁBRA] 5. Papirosgép hengeres szitával, keresztmetszetben.
[ÁBRA] A 6. Papirosgép hengeres szitával, alaprajzban.
F. az s jelü merítő készülékkel a T tartóba emeltetik. E tartóban egy C-vel jelölt szitahenger forog, mely bővített Q csappal bir. A viz a szitán át a hengerbe s onnan a csapon át elfolyik, mig a faanyag pép alakjában a szitára tapad, erről az 1-jelü nemezre és erről ismét a w-jelü fahengerre tapad. Ezen w hengeren rétegződik az anyag. Ha a réteg elérte a kivánt vasgtagságot, felhasítják, s igy összefüggő lapot vagy lemezt kapnak. A papirosgépről lekerülő faanyaglemezeket sajtolják, hogy viztartalmuk csökkenjen és a szállításra alkalmasabbak legyenek. A lemezeket teljesen a 7. ábrán jelzett gépen szárítják.
[ÁBRA] 7. Papirlemez-szárító.
Ez lényegében egy gőzzel fütött rézdob, mely lassan forog és 4/5 részében szövettörlővel érintkezik. A szárítandó lemezt a szövet és dob közé teszik, a szövet a dobhoz simítja s igy közvetlenül melegül. A lemez egyszeri körülforgása után a lemez a szövet behatása alól felszabadul és kiesik. Aztán ujból beteszik, mig teljesen kiszáradt.
A F.-lemezt szokásos kéregpapirosnak is használni, de ekkor még tömöríteni is kell; e célból erős vashengerek között többszörösen áthengerlik, miáltal egyuttal simábbak is lesznek a papirlemezek. A F. oly papirosokhoz, melyek rövid ideig használtatnak, igen alkalmas; de hosszabb ideig megőrzendő papirosokhoz nem való, mert a levegő és világosság behatása folytán felbomlik, megsárgul és törékenynyé válik. A F.-ot ezért nem szokták papirosanyagnak, hanem csak pótanyagnak nevezi. A F. jelenléte a papirosban kémlőszerekkel v. górcsővel könnyen felismerhető. Kémlőszere a kénsavas anilin (5 gr. anilinszulfát 50 gr. lepárolt vizben feloldva) és a floroglucin (2 gr. floroglucinpor 25 cm3 alkoholban feloldva, az oldathoz 5 cm3 tömény sósav adva). Ha ezen kémlőszerekből F.-tartalmu papirosra egy-egy cseppet ejtünk, a kénsavas anilintól élénksárgára, a floroglucintól pirosra festetik. Górcső alatt a F.-ot a bélsugársejteken lehet felismerni. A bélsugársejtek ugyanis a feloszlatás folytán sem válnak el a fasejtektől s mert irányuk merőleges a fasejtek irányára, górcső alatt faanyagtartalmu papirosnál két egymásra merőleges irányban haladó sejtcsoportot láthatni.
tágabb értelemben valamennyi fából készült árucikk, szükebb értelemben azonban csak azok, melyeket az ácson, asztaloson, kocsigyártón és kádáron kivül a többi faiparos készít. Ide tartoznak tehát: az esztergályosáruk, a fafaragók gyártmányai és számos specialis más iparág készítményei, u. m. dobozok, skatulyák, ládikák, rámák, kanalak, villák, lapátok, gereblyék, tányérok, tálak, teknők, kannák, dézsák, bödönök, nyelek, fogantyuk és számos más gazdasági eszköz. Épp ugy a különböző hangszerek, mint hegedüfélék, fuvóhangszerek fából, forgácsok cipőtalpbélleteknek, képhátfalnak és könyvkötőknek; tokok, csévék, orsók, deszkák, rámák a szövőipar számára; a legkülönbözőbb gyermekjátékok fából, szitarámák, faszögek stb. Ez árucikkeket többnyire házi iparosok készítik. Nálunk a faipar ezen különlegességei még távolról sem állanak azon a fokon, amelyen az ország természetes viszonyai és szükségletei mellett állhatnának. Faárutelepeink vannak a Bakonyban és Felső-Magyarországban, itt-ottan elszórva, de kisebb jelentőséggel. Hajlított butorokat gyártó telepeink szép számmal vannak már, bár nem tagadhatni, hogy bükkfaerdeink nagy száma mellett még ez is nagyobb lendületnek indulhatna. Itt is épp ugy, mint a butoripar terén Ausztria uralja nálunk a helyzetet. Gyermekjáték-szerekben hosszabb kisérletezés után még csak most kezd némi egészséges fejlődés lábrakapni Erdélyben és Nyitramegyében. Parkettaiparunkat a magas vámtételek Németországgal nyomták le virágzó állapotáról ugyszólván tengődő helyzetbe.
v. faszárítás. Az élő fában 42-57 % átlagosan tehát 50 % viz van, minek folytán ez egyrészt szállításra nehéz, másrészt miután a viz elszállásakor térfogata is csökken, a friss fából készült szerkezetek méret- és alakváltozásoknak vannak alávetve, eltekintve attól, hogy a fa akkor még össze is repedezik. Elkerüljük ezeket a hátrányokat, ha a fát szállítás, de főképpen földolgozás előtt szárítjuk, azaz vizének nagyobb részét kiüzzük. Van természetes és mesterséges F. Az előbbit levegőn való szárításnak is mondják. Levegőn szárítva a fát, a viznek 15-20 %-ra való csökkentésére a fa neme szerint több vagy kevesebb számu év kell. Tüzifánál az egy év előtt döntöttet mondjuk légszáraznak. A fenyőfánál azt tapasztalták kisérletek alkalmával, hogy fölfürészelés után a fa viztartalmának legnagyobb része már az első 6-8 hét alatt elpárolog, ugy hogy a deszkákat szállítás céljából elég ennyi ideig szárítani, iparcikké való fát azonban még jobban kell kiszárítani. Erre a célra a deszkákat 2-3 évig, kemény fát még tovább kell szellős, födött helyen szabad levegőn szárítani. Ha a viszonyok ezt nem engedik meg, a fát mesterségesen szárítják. Az erre szolgáló szárítók nem mások mint zárt kamarák, melyekbe a fát hézagosan berakják és azután fölmelegítés utján a vizet belőle kihajtják. A fütőrendszer lehet kályhafütés, midőn is ez bent a kamarában áll, lehet « légfütés», lehet gőzfütés és lehet végre olyan, hogy az égési gázokkal szárítnak. Fontos a fa mesterséges szárításánál, hogy a fütőkészülék ne legyen tüzveszélyes, hogy csak légszáraz fát szárítsunk mesterségesen, hogy a szárítókamara levegőjét csak lassan hevítsük föl, hogy a hőmérsékletet mindig jóval 100° C. alatt tartsuk, hogy a szárító helyiséget működéskor állandóan szellőzzük, és hogy a fát csak annyira szárítsuk, hogy abban még 10 % viz megmaradjon. Közönséges kályhafütések a leggazdaságosabbak volnának a fa szárításánál, mert sugárzó meleggel is hatnak, de tüzveszélyesek. Néha a fütőkészülék a kamara padlója alatt van, ugy hogy a padló átmelegedvén, vezetés és sugárzás utján hevíti a kamara levegőjét és a fát. A meleg levegő fölszállván, a fából elpárolgó vizet magába veszi és többé-kevésbbé telítve a szelelő nyilásokon át kimegy. Légfütésnél a levegőt külön helyiségekben vmely fütőtesten fölmelegítik és aztán a fára rávezetik. Gőzfütésnél a fütőtestet alkotó gőzcsövek a kamara alatt árkokban vagy padló alatt fekszenek. A levegő ezeken végighuz, felmelegszik és föl a fára, onnan vizpárával telítve a szelelőkön kiszáll. A legérdekesebb szárítórendszerek közül való a Guibert-féle, hol a tökéletlen égésből származó égési gázokat vezetik a fára. Itt a füstben levő sok viz eleinte a hideg fán lecsapódik, tehát megakadályozza a fának hirtelen száradását, következésképen repedését is, mig későbben aztán lassankint kiszárad, e mellett azonban a füstben levő kreozot is a fába beszivárog, ugy hogy a fa egyuttal telítve is lesz romlás ellen. Néha az innen kikerülő fát még egy u. n. ellenáramos légfütős kamarában utószárításnak vetik alá. Vannak még más különleges szárítók is, igy p. Fuller mindig csak a légmentesen elzárt kamara levegőmennyiségével szárít ugy, hogy a páratelt levegőt fölületi kondenzátoron végig vezetve, a párát lecsapatja, a levegőt ujra fölmelegítve rávezeti a fára. Ungar körszárítót használ, hol a nyers deszkákat csak fokozatosan (4 fokozatban) hozzák össze mindinkább szárazabb és melegebb levegővel. Jennings csak külső levegőt hajt által a hézagosan rakásolt fán, mi a légszárítás hű utánzása. Fontos a F.-nál, hogy a meleg levegő a fa minden részével érintkezésbe jőjjön, és ajánlatos e célból a kamarákban szelelő szárnyakat fölállítani, melyek a levegőt örökös forgásban tartják, ugy hogy az a fát minden irányban érintse.
l. Csúcsaszály.
a fák vastagságának közvetetlenül való megmérésére szolgáló eszköz, melynek egymással párhuzamos s egymáshoz közelíthető karjai közé fogván a fatörzset, a két kart összekötő s azokra merőleges száron a törzs vastagságát cm.-ekben leolvashatjuk. A fák köbtartalmának kiszámítására, vagy azoknak vastagság szerinti osztályozására szolgál. A faátlalónak számos alakja közül ma leginkább ajánlható az Aldenbruck-Friedrich-féle. Sóltz és Fekete erdőbecslés-tanában tiznél több van ismertetve.
- v. Fabr., természettudományi neveknél Fabricius Otho nevének rövidítése, szül. Budbjöbingben 1744., megh. mint püspök Kopenhágában 1822. Sokáig volt pap Grönlandban s mint zoologus Fauna Groenlandica (Kopenh. 1780) c. munkájával lett nevezetessé.