Hugo

szentek, l. H., heristali Pipin unokája, szül. 680.; metzi kanonok, később szerzetes, 722. roueni érsek. Megh. 730. - 2. H., az anzy-le-duc-i bencés kolostor perjele volt 900 körül. - 3. H., grenoblei püspök, szül. 1053. Az ő közreműködésével alapította szt. Bruno a karthausi rendet. Megh. 1132. - 4. H., clugnyi apát, az uralkodó burgundi hercegi család ivadéka, szül. 1024. Semurban. Szt. Odilo vezetése alatt a clugnyi apátságban bence lett, 1094., Odilo halála apáttá választatott. Jelen volt a reimsi s a Berengar ellen tartott római zsinaton. 1153. részt vett a III. Henrik és I. András magyar király közt kötött béke létrehozásában s az ő közbenjárására fogadta be VII. Gergely IV. Henriket a kiközösítés után az egyházba. Ő kezdte meg a clugnyi nagyszerü templom építtetését. Meghalt 1109. - 5. H., lincolni püspök, már kora ifjuságában bencés, majd karthausi, a witharni kolostor perjele, végre lincolni püspök. Megh. 1199.

Hugo

1. a Nagy, Francien hercege, kit Fehér H.-nak és egyházi javak haszonélvezetéről H. az Apátnak nevez a történelem, Róbert párisi grófnak, Együgyü Károly ellenkirályának a fia. Született 900 előtt, meghalt 956 juniusban. Mint a kiskoru Lajosnak gyámja, arra használta föl befolyását, hogy amugy is terjedelmes birtokait a Fekete Hugótól kapott Burgund hercegségének felével növessze. És midőn Lajos király szabadulni akart végzetes H. gyámsága alól, H. Vermandois Hériberttel és Normandia hercegével szövetkezve, 942. Burgundia másik felét is birtokaihoz csatolta. Valamivel később árulás folytán magát a királyt is hatalmába kerítette és arra kényszerítette, hogy Laont, az utolsó királyi erősséget is neki átadja. Ekkor azonban I. Nagy Ottó király lépett közbe, aki 950. Lajost (rokonát) trónjára visszahelyezte. Lajos halála után pedig annak fiát, II. Lothart ültette a királyi székbe. H.-nak első neje id. Eduárd angol királynak leánya, második neje pedig Hedvig, I. Ottó királynak (utóbb császárnak) leánya vala. Három fiut hagyott hátra, kik közül H. Capet, Francien hercegségét, Ottó és Henrik pedig Burgundiát kapták osztályrészül. V. ö. Lot, Les derniers Carolingiens 1892. Kalckstein műve (l. Hugo Capet).

2. H. Capet, a Kapetingek királyi házának megalapítója, az előbbinek és Hedvignek, I. Ottó császár hugának fia, szül. 939., megh. 996 okt. 24. Melléknevét onnan nyerte, hogy mint világi apát ünnepnapon a toursi Szt. Márton-kolostorban capát viselt. Atyjának halálakor 956. a Francien hercegséget örökölte, a párisi és orleansi grófságokkal egyetemben. Mint a Karolingi származásu V. Lajos gyámja, lassankint magához ragadta a királyi hatalmat, gyámfiának halála után pedig Noyonban királlyá választatta magát. Megkoronázták Reimsben 987 jul. 3. Csakhogy a Karolingok házának és nevezetesen II. Lothar öccsének, lotaringiai Károlynak is voltak barátai, kiknek segélyével Károly Laon erősségét hatalmába kerítette. H.-nak azonban sikerült, Laon püspökének árulása folytán, Károly herceget s ennek unokaöccsét, Arnulfot, a reimsi érseket elfogni és ezzel trónját megszilárdítani. További uralkodása is eltelt a dacos hűbéres nagyok ellen folytatott harcokkal. Fiát, Róbertet, még életében (988) utódának koronáztatta.

3. H., Olaszország királya, Théobald, Provence grófjának fia, döntő befolyást gyakorolt a szemevilágától megfosztott III. Lajos királyra és ennek halála után (924) Alsó-Burgundot keríté hatalmába. Az elégületlen olaszok fölhívására Olaszországban termett, ahol legyőzvén II. Rudolf királyt, 926. Paviában Olaszország királyává koronáztatta magát; Burgundiáról azonban Rudolf javára le kellett mondania. Szigorral, sőt kegyetlenséggel kormányzott; az egyházi és világi javakat érdemltelen kegyenceinek osztogatta és elvetemült nőkből háremet szemelt ki magának. 932. nőül vette sógornőjét, az erkölcstelen Maroziát, XI. János pápának anyját, abban a reményben, hogy e házasság révén megszerezheti a császári koronát. De ebben csalódott: versenytársa Alberich (l. o.) kiüzte őt Rómából. 938. Berthát, rudolf özvegyét vette nőül, kinek révén Burgundot szerette volna hatalmába keríteni; Konrád mostoha fiát azonban nem sikerült Burgundiától megfosztania. Erre Berengar, Ivrea őrgrófja ellen szőtt gyilkos tervet, aki azonban még jókor I. Ottó király udvarába menekült s az ott toborzott seregel H.-t 945. Olaszországból kiüzte. H. 947. halt el Arlesben. Az olasz királyságot Lothar fia kapta, aki II. Rudolf Adelheid nevü leányát vette nőül, de már 950. meghalt.

4. H., a Nagy, Vermandois grófja, I. Henrik Franciaország királyának fia, szül. 1057-ben és megh. Tarsosban 1102-ben. Nejének kezével a Vermandoisi grófságot szerezte. Az I. keresztes hadjárat vitézeihez készült csatlakozni, de a tengeri vihar Dyrrhachiumba hajtotta hajóját, melynek gyanakvó bizanci kormányzója Konstantinápolyba kisértette. Itt azután Alexios császárnak hűbéri esküt kelett tennie. A keresztes hadjárat folyamában vitézül harcolt Dorylaeum mellett, de még 1098. Antiochiából tért vissza Franciaországba. Fogadalmához hiven 1101. ujra keresztes hadjáratra indult; ez alkalommal Kappadokiában megsebesült és sebében, Tarsosban meghalt.

Hugo

1. flavignyi apát, egyházi történetiró, szül. Verdunben 1065 körül. U. o. szerzetes, 1096. a falvignyi kolostor apátja, ahonnan 3 év multán ellenségei ármánykodása miatt távoznia kellett. 1100. a pápa követe visszahelyezte állásába, de 1101. ujra elüzetett. További életfolyásáról nem tudni bizonyosat. Művét: Chronici prolixi sed rerum ad historiam saeculi undecimi facientium copia insignis, Labbé J. T. atya a XI. sz. egyháztörténetére nézve felülmulhatatlan kincsnek nevezi. Legjobb kiadása Pertz-től (Monumenta Germaniae historica 8. köt.).

2. H. de Saint-Victor, a st. victori augusztinus-kolostor kanonokja, hires skolasztikus és misztikus, szül. 1097 körül, meghalt 1141. Születési helye ismeretlen. 18 éves korában már szerzetes volt, később a st. victori kolostori iskolának vezetője, haláláig. Mint teologus és misztikus kiváló. Nevezetesebb művei: Didascalion v. De eruditione didascalica (kezdő teologusok számára, 6 könyv); De sacramentis christianae fidei (3 könyv). H.-nak tulajdonítják még: Summa sententiarum. Műveit 6-szor adták ki, legutoljára Migne (Páris 1854).

3. H. von Montfort, középkori német költő, a Vorarlbergben otthonos montforti grófok sarja, szül. 1357., megh. 1423 ápr. 4. Résztvett 1377. III. Albrecht osztrák hercegnek a pogány poroszok ellen viselt hadjáratában s járt a Szentföldön is. Költeményei többnyire tanító irányuak s művelődéstörténeti szempontból becsesek, mert a szerző behatóan festi korának erkölcseit s szokásait. A dalaihoz tartozó zenét egyik hűbérese, Burk Mangolt szerzette. Műveit kiadták Bartsch K. (1880) és Wackernell E. (1881). Róla irt Weinhold H. (1857).

4. H. von Trimberg (Würzburg mellett), középkori német költő, született 1230 körül, megh. 1313 után Bambergben, hol 1260 óta magister és rektor volt. Főműve: Der Renner (Bamberg 1833-36), korának egyik legkedveltebb és legelterjedtebb tanító költeménye, melyet már Lessing ki akart adni. Szerzője szigoruan egyházi világnézetü férfiu, azért minden világi öröm s igy a világi költészetnek is ellensége. Művének tárgya a hét halálos bün, melyeket sötét életbölcseséggel és több tudománnyal mint költészettel, szárazon és terjengősen letárgyal. Tehetsége inkább csak a példákul felhozott mesék és történetek előadásában nyilvánul. (Művét utóbb protestáns szellemben dolgozták át 1549., uj kiadás 1827.) H. ifjukori német művei elvesztek; latin munkái közül fenmaradtak: Laurea Sanctorum (kiadta Grotefend H. 1870) és Registrum multorum auctorum (1280, kiadta Huemer 1888). Világnézetéről irt Jänicke K., Germania (V., 1860).

Hugo

(ejtsd: ügó) Viktor Mária, a franciák egyik legnagyobb költője, szül. Besançonban 1802 febr. 26., megh. Párisban 1885 máj. 22. Atyja, H. Sigisbert később császársági tábornok és gróf lett; anyja nantesi születésü breton nő volt, leánynevén Trébuchet Zsófia. Ifjuságát H. részint Olasz- és Spanyolországban, részint Párisban töltötte. Atyja a technikai pályára szánta s ezért H. egy darabig szorgalmasan foglalkozott a matemetikai tudományokkal. De már 15 éves korában egyik költeményével részt vett az akadémiától kitüzött pályázaton s dicséretet nyert. 1818-ban atyja beleegyezésével teljesen az irodalomnak szentelte magát. Nemsokára Vierges de Verdun, Rétablissement de la statue de Henri IV. és Moďse sur le Nil (1819-21) c. ódáit a touloni akadémia pályadijjal jutalmazza. 1822-26. megjelenő Odes et ballades-jai (2 köt.) óriási sikert aratnak. Már e költeményeiben, melyekben a költői képek merészsége a nyelv elragadó bájával párosul, H. a nemsokára bekövetkező költői forradalom előőrsének mutatkozik. A Chénier András inaugurálta szabadabb versforma hatása is már feltünik formájukon. Nemsokára megjelenő regényeiben: Han d'Islande (1823) és Bug Jargal (1826, magyarra fordította Deáky Fülöp, Kolozsvár 1837) még inkább meglátszik a klasszikus formákkal való szakítása. A rémeshez, iszonyuhoz és szörnyühöz vonzódása már-már jelzi, hogy a ngy romantikus mozgalomnak, mely meg akarja dönteni a régi merev költői szabályok uralmát, feje ő fog lenni. Ez időtájt H. meg is házasodott, nőül vevén Foucher Adélt s XVIII. Lajostól 1500 (később 3000) franknyi évdijat kapott. 1827. jelenik meg Cromwell c. szomorujátáka, melynek előszavában H. az uj iskola esztetikai-filozofiai elveit kifejti. 1828. kiadja Orientales cimü verseskötetét, melyben hangzatos, szines, erőtől duzzadó nyelven Görögország ébredését és a Kelet bájait zengi; Feuilles d'automne c. költeménykötetében a családról és tüzhelyről dalol. 1829. megirja Marion Delorme c. drámáját, majd 1830. Hernani-t (magyarra fordította Szász Károly, Olcsó könyvtár), amelynek 1830 febr. 26. történt első előadása alkalmával a Théâtre françaisban a klasszikusok és a romantikusok pártja közt valóságos csata folyt. E darab sikere után a romanticizmus diadalra jutott. Azután egymásután jelentek meg: Le roi s'amuse (1832), melyet az első előadás után betiltottak; Lucrece Borgia (1833, magyarul kiadta Horváth Döme, Kecskemét 1850., ujabban fordította Szász K. 1882); Marie Tudor (1833, fordította Horváth Döme, Kecskemét 1850); Angelo (1835, magyarra fordította először br. Eötvös József, Pest 1836, majd Endrődi Sándor, u. o. 1871); Ruy Blas (magyarra fordította Nagy Ignác, u. o. 1839; ujabban ifj. Szász K., Olcsó könyvtár) és Les bourgraves (1843) c. trilogiája, mely csufosan megbukott. E drámáiban H. nem ügyel a klasszikus darabok hármas egységére, szabadabban használja az alexandrinusi verset s itt-ott a komikus elemet alkalmazza. Cselekvényük itt-ott nem eléggé indokolt, de páthoszuk erővel teljes s a szép és rót ellentéteinek hatalmas szembeállítása nagyon hatásos bennök. Főkép a lirai részletek gyönyörüek, különben maguk a darabok is inkább liraiak mint drámaiak. A Bourgravesokat ért bukás elkedvetlenítette H.-t a drámairástól, ugy hogy csak öreg korában adott ki ismét egy drámát: a Torquemada-t (1882), melyben a fanatizmus ellen harcol. Annál inkább meglepte a világot kápráztató képzelő tehetségről tanuskodó regényeivel, melyek közül a Notre-Dame de Paris cimü válik ki (1831); magyarul két fordításban is megvan; egyik a Pályi Eleké: Boldogasszony temploma harangozója cimmel (Kassa 1837); a másik a Szalkay Gergeléy A Notre-Dame egyház Párisban cimmel (Kecskemét 1858). E regényében H. a borzalmasnál borzalmasabb képek halmazatának közepette művészi kulturképét adja a középkori Párisnak. Les derniers jours d'un condamné (magyarul Egy halálra itéltnek utolsó napjai, fordította Zilahi P., Pest 1865) c. regényében a halálbüntetés megszüntetése érdekében tör lándsát. Hasonló irányzatu Claude Oneux (1834) cimü regénye is.

A juliusi forradalom átalakítólag hatott H. politikai és vallási meggyőződésére. Az eladdig királypárti és katolikus érzületü költő a Chants du crépuscule (1835) c. verskötetben már szabadabb, majdnem forradalmi hurokat kezd pengetni. Voix inérieurs (1837) és Les rayons et les ombres (1840) c. költeményein már a vallási kétely köde borong. Noha H. költői műveiben gyakran dicsőítette Napoleont, mindazáltal Lajos Fülöp monarkiájáal szemben is barátságos magaviseletet tanusított, aminek jutalmául 1845. Franciaország peerjévé nevezték ki. 1841. az akadémia is tagjai közé választotta. Lajos Fülöp bukása után tagja lett az alkotmányozó gyülésnek, amelyben többször cserélt pártállást. Ő, aki a mi Kölcseynk és Eötvösünk módjára, a politikában is az érzelem embere volt, mindinkább a demokratikus és szociálpolitikai eszmények felé kezdett vonzódni s a politikai események is ez ideálok felé terelték. A népszabadságért, a népfelségért és az emberszeretet vallásáért való lelkesedése e korban irt műveiben is kifejezésre jut. Az 1854 dec. 2-iki államcsiny után H.-nak számüzetésbe kellett mennie. Előbb Belgiumba menekült, majd Jersey szigetére s azután Guernseyre vonult. Itt irta III. Napoleon ellen metsző élességü röpiratát: Napoléon le Petit (Brüsszel 1852) és Les châtiments c. szenvedélyes hangu költeménykötetét (u. o. 1852). Ez időből való Les contemplations c. gyüjteménye, melynek költeményeiben mély és igaz, bensőségtől áthatott meleg érzés nyilatkozik meg. Chansons des rues et des bois-jában képzelete a legszeszélyesebben és a legbizarrabb módon csapong; Légende des siecles (1. rész 1859, 2. és 3. rész 1877, 4. rész 1883; magyarul: A századok legendájából, fordította Szász Károly, Budapest 1862) c. epikai művében a bibliából, a középkorból és az ujkorból vett jellemképekben az emberiségnek kezdetétől egész napjainkig való haladását tünteti fel, olyanformán mint a mi Madáchunk az Ember tragédiájában. Les misérables (10 kötet, 1862; magyarra ford. Huszár I. és Reviczky Sz. A nyomorultak cim alatt, Budapest 1862) c. regényével, melyben a legfenségesebb leirások és a legképtelenebb szertelenségü rajzok közt a «nyomorultak» életét a törvénnyel és a társadalommal való összeütközéseiben akarja feltüntetni: H. a szociális regény terére lép. Ugyanebbe a körbe tartozik Les travailleurs de la mer (3 kötet, 1866; magyarul: A tenger munkásai, ford. Szász Károly, Budapest 1866) és L'homme qui rit (4 köt., 1869; magyarra ford. Huszár Imre A nevető ember cim alatt, Budapest 1892) c. regény is. Ez időtájt irta William Shakespeare (1864) c. munkáját is. A császárság bukása után, 1870. Párisba tért vissza s 1871 febr. tagja lett a boreauxi nemzetgyülésnek, amelyből márc. 8. kilépett. Az 1872-iki választásokban kommunisztikus érzelmei miatt Párisban megbukott, 1876. azonban a főváros képviselői a szenátusba választották be. Visszatérte óta egész sorát adta ki a lirai-didaktikai munkáknak, minők: L'année terrible (1872), amely csak ugy ég a németek ellen érzett gyülölet tüzétől; Quatre-vingt-treize (1874; magyarra fordította Áldor I. és György A. 1793 vagy a polgári háboru c. alatt, Budapest 1874) c. történeti regénye: Mes fils c., korán elhunyt fiai emlékének szentelt könyve (1874); Actes et paroles, 1870-72. c. alatt összegyüjtött beszédei (1872); továbbá Actes et paroles: Avant l'exil; pendant l'exil; depuis l'exil (1875-76, 3 köt.) c. emlékiratai; L'histoire d'un crime, dépositions d'un témoin c., a dec. 2-iki államcsiny történelmét tárgyaló műve (1877; magyarul: Egy bün története cim alatt, Budapest 1872); L'art d'etre grand-pere c. lirai kötete (1878) és La pitié supręme c., a kommün vétkeseinek érdekében irott munkája. Halála után jelentek meg: Oeuvres inédites (1886); Théâtre en liberté (1886) és Toute la lyre (Páris 1889; költemények). H. kétségkivül a XIX. századbeli francia irodalom legnagyobb alakja. Különösen a lirában volt hatalmas: a sziv minden indulatát, a természet minden báját átérezte és szines, dallamos formában tudta kifejezésre juttatni (l. Francia irodalom). Az álklasszikus dráma helyébe a romantikus drámát léptette, mely a való élet tükre akart lenni.

H. a magyar irodalomra gyakorolt hatásáról is nevezetes. Az ő vele diadalra jutott romanticizmus hatása alatt Vörösmarty, Vajda, Tóth Lőrinc, Jósika, Kuthy, Gaal, Obernyik, Czakó a magyar romantikus drámát teremtik meg, melyet már előbb Kisfaludy Károly művésziebbé tett. A kezdeményezés dicsősége báró Eötvös Józsefet illeti, aki a korabeli francia irók műveinek hatása alatt H. drámai poétikáját fogadta el és Angelo-fordításához csatolt hires előszavában annak főbb elveit kifejtette. A romantikus szellem még előbb érvényesült lirai, epikai költészetünkben és regényirodalmunkban s később társadalmunkat is megmozgatta. (V. ö. ezekre vonatkozólag Bánóczi József kis értekezését: A magyar romanticizmusról, Budapest 1882, és Cserhalmi H. Irén munkáját: A francia romanticizmus korszaka a magyar drámairodalomban, u. o. 1893). H. összes művei 1880-85. 46 kötetben jelentek meg; az említetteken kivül magyarul megvannak még: Sziv és trón, fordította Nagy Ignác (Pest 1841) és a Szép Pécodin, fordította Mezőfi M. (u. o. 1863). Lirai költeményei közül is sok van nyelvünkre átültetve.

Hugtenburgh

l. Huchtenburgh.

Hugues

(ejtsd: üg) Clovis, francia politikus, szül. Ménerbesben (Vaucluse) 1851 nov. 3. Tizennyolc éves korában kezdte ujságirói pályáját s 1871. a La Fraternité c. lapban megjelent cikkeért három évi börtönre és 2000 frank pénzbirságra itélték. Miután 1875. a börtönből kiszabadult, a La Jeune République szerkesztőségébe lépett. Midőn 1877. egy bonapartista lapszerkesztőt párbajban megölt, Nápolyba menekült, de 1878. önként jelent meg az aixi törvényszék előtt, mely őt fölementette. 1881. radikális programmal képviselővé választották Marseillesben s mint ilyen a legszélsőbb balpárthoz csatlakozott és szenvedélyes szónoknak bizonyult. Neje nem kevésbé szenvedélyes; 1884-ben Morin irót, ki őt becsületében megsértett volt, a törvényszéki palotában agyonlőtte, az esküdtszék különben őt is fölmentette (1885). H. versgyüjteményei a következők: La petite mue (1877); Poemes de prison; Les soirs de bataille (1882); Les jours de combat (1883); Les évocations (1885); 1893. Párisban ujra képviselőnek választották.

Hugy

(urina, lotium), a vesék által kiválasztott folyadék. Összetétele lényegesen a tápláléktól függ, minthogy a táplálékból felvett és az anyagcsere folyamatai alatt különböző vegyi átalakulásokon átment anyagok kiürítése képezi a vizeletelválasztás célját. Igy a husevő állat vizelete savi kémhatásu, átlátszó és sok hugyanyt tartalmaz, a növényevő alji kémhatásu, zavaros, kevés hugyanyt és sok hippursavat tartalmaz. Növényevő állatokat húson tartv, a vizelet a húsevő állatéhoz lesz hasonlóvá és viszont. Az ember vizeletének napi mennyisége 1200-2000 cm3, vegyhatása a benne oldott savanyu foszforsavas sók következtében savi. Fajsúlya 1,015-1,020 közt váltakozik. Szaga jellemző aromatikus. Frissen átlátszó, borsárga. Állás közben gyakran felhőszerü, az edény fenekére sülyedő zavarodás képződik benne: nubecula, amely főleg nyákból és igen kevés sejtes elemből áll. A vizeletben oldott szerves anyagok közt legnagyobb fontossága van a hugyanynak, amely a vizeletben kiürülő nitrogen legnagyobb részét tartalmazza (l. Karbamid.). A szervetlen alkatrészek közül legnagyobb mennyiségben fordul elő a konyhasó (naponta 10-15 gramm), ezenkivül kénsav, foszforsav, sósav, kevés légenysav és kovasav, még pedig só alakjában nátriummal, káliummal és magnéziummal egyesülve. A vizeletben a vas szerves vegyületekben foglaltatik. A nitrogen egy kis része ammoniák alakjában ürül ki. az álló vizeletben bizonyos idő mulva erjedési folyamatok következnek be. A savanyu erjedésnél a vizelet sötétebb szinüvé, erősen savivá lesz és belőle téglavörös hugysav-jegecek válnak ki. A savanyu erjedés idővel aljasba megy át, amely azonban előrement savanyu erjedés nélkül is bekövetkezhetik. Ilyenkor a vizelet szine felvilágosodik, kémhatása aljivá lesz, szaga kellemetlenné, a pissoirok szagára emlékeztetővé lesz. Benne a hugysav-csapadék feloldódik és bő fehér, foszfátokból álló csapadék által helyettesíttetik. A H. sajátságainak megváltozásai betegségeknél kórismei szempontból nagy fontossággal birnak. L. Diabétesz, Epe, Fehérjevizelés, Vérvizelés, Vese.

H., csillagászati szempontból, elavult magyar szó, kódexeinkben a. m. csillag; a kaszás csillagzatot kaszahugynak hitták.

Hugyaj

kisközség Szabolcs vm.nagykállói járásában, (1891) 1523 magyar lakossal, szeszgyárral, gróf Dessewffy-féle sertéstenyésztéssel.

Hugyany

l. Karbamid.

Hugyár

l. Diabétesz.


Kezdőlap

˙