Hulladék

A répacukorgyártásnál kétféle H. keletkezik, melyek takarmányul használtatnak, ezek a répatörköly és a cukorszörp. A répatörköly kilugzott répaszeletekből áll, tápszegény és kevésbé természetszerü takarmány, de ujabban szárítják, s igy használhatóbbá lesz. Leginkább friss v. besavanyított állapotban marha s juh hizlalására, csekélyebb mennyiségben jármos ökrök és fejős tehenek etetésére használják, de növendékállatoknak nem adják. A cukorszörp a besürített cukorlé kijegecítésénél marad vissza, 63% cukrot tartalmaz, emiatt hashajtó hatással bir, és csak kis mennyiségben etethető.

Hulladékszedés

(növ., mutualismus), l. Életközösség.

Hullaégetés

l. Hamvasztás.

Hullafoltok

(Livores), a hullán jelentkező kékespiros szabálytalan területek. Rendesen 3 órával a halál után szoktak képződni a hullának legmélyebben fekvő részein, főleg tehát a háton, torkon, tomporon, végtagok alsó felszinén. A H. a vérnek halál utáni elváltozásából s a mélyebb testrészek felé való sülyedéséből keletkeznek. Halál után a verőerek ruganyos voltánál fogva, miután ezek összehuzódnak, a vér a vivőerekbe sajtoltatik; egyrésze megalvad s képezi a vénákban található feketésvörös véralvadékokat; másik része, a savója részben oldván a vérfestenyt, az edényfalazaton át diffundál s a szövet mint mondani szokás, véresen beivódik. Ez leginkább a hulla mély részein történik. A H. tehát részben a mélyebben fekvő véredények sülyedési vérbőségéből (hypostasis), részben a szövetek véres beivódásából származnak.

Hullaház

l. Halottasház.

Hullám

A viz szinének rövid időközökben váltakozó szabályos emelkedését és sülyedését hullámzásnak nevezzük; egy ilyen emelkedés és sülyedés képez egy H.-ot. H. akkor keletkezik, ha a viz fölszinére nem mindenütt egyenlő nyomások hatnak. Nyugvó légnél ugyanis a fölületre ható légnyomás mindenütt egyenlő; ilyenkor a viz fölszine sima marad. Ha azonban szél támad, minthogy ez lökésszerüleg működik, a viz fölszinén az egyensúly megbomlik. Mert a levegő lökése, illetve nyomása nemcsak vizszintes irányban, hanem függőlegesen lefelé is hat s a viz szinét azon helyen, mely fölött valamely pillanatban ez az összenyomott légréteg elhalad, lefelé nyomja. A viz összenyomhatatlan lévén, a részecskék oldalt s illetve fölfelé térnek ki, hogy a következő pillanatban helyökre ismét visszatérjenek. Az igy keletkezett H.-ok később nagyobbodnak, minthogy a kimagasló részek a vizszintes irányban haladó szélnek mindig nagyobb támadó-fölületet nyujtanak. Ha azonban a H.-ok egy bizonyos magasságot elértek, a vihar (ezt állandónak tételezve föl) nem képes többé magasságukat növelni. Eme magasság a szél erősségétől, a viz mélységétől és a vizfelületnek a szél irányába eső szélességétől függ, s ezekkel együtt növekszik. Az 1-ső ábra egy H.-nak a haladás irányába eső metszetét tünteti elő. A H.-nak azt a részét, mely a nyugvó viz szinének alatta esik (az ábrán 0-tól 4'-ig) H.-völgynek, azt pedig, mely föléje esik (4'-től 8-ig) H.-hegynek nevezik. Jellemzőbb volna a H.-gerinc elnevezés. A 0 és 8 pontok távolságát, mely egynlő két H.-hegy legmagasabb v. két H.-völgy legmélyebb pontjának távolságával is, a húr rezgésétől vett analogia alapján a H. hosszának nevezik; noha ez a méret inkább a szélesség fogalmának felel meg. A közéletben a gerinc hosszát nevezik H.-hossznak. A H.-hegy legmagasabb és a H.-völgy legmélyebb pontja közötti szintájbeli különbség a H. magassága. Két H. megfelelő pontjairól (ha p. mindketten a völgy legmélyebb helyét, vagy az emelkedés közepét vagy a hegy tetejét stb. foglalják el) azt mondjuk, hogy ugyanazon fázisban vannak. Azon időt, mely letelik, mig a fölszin egy pontja ismét ugyanazon fázisba jut (mérés alkalmával ilyenül rendesen a H.-hegyet szokták venni), a H. tartamának hivják. De e helyett szokásosabb a H. sebességét jelölni meg, melyet ugy kapunk, ha hosszát elosztjuk tartamával.

A H. haladása (az alább fölemlítendő megszorítással) csak látszólagos, vagyis a vizrészecskék ugyanazon helyen maradnak és csupán a vizszin alakváltozása terjed tovább. Számos kisérletből az tünik ki, hogy a vizrészecskék a fölszin közelében egy kört irnak le. az 1. ábrán a H. hosszát 8 részre osztva, a vizrészecskék helyzete ugyanannyi fázisban van előtüntetve. 0 pont a H. kezdete, 1 pont 2'-be érve a völgy legmélyebb pontját foglalta el, 4 pont egy félkör leirása után 4'-nél ismét a nyugvó vizszin magasságába jutott, 6 pont 6'-nál a hegy tetejébe ért, 8 pont pedig a körmozgást befejezvén, előbbeni helyére tért vissza. A többi négy pont a közbenső fázisokat jelzi. Ha a H. látszólagos haladása balról jobbflé tart, akkor a körmozgás az óramutató járásával egyező; ha pedig jobbról balfelé, akkor azzal ellenkező (az 1. ábra ez utóbbi esetet tünteti elő.

[ÁBRA] 1. ábra.

A H.-hegyben tehát a vizrészecskék a H.-mal azonos irányu, a völgyben pedig ezzel ellentétes mozgást végeznek. A vizrészecskék mozgása a mélység irányában lefelé haladva ellipszisbe megy át, melynek függőleges tengelye nagyon gyorsan rövidül: hossza a H.-hossz 1/10 részének megfelelő mélységben a fölszini körmozgás átmérőjének már csupán felére rug; az egész H.-hossznak megfelelő mélységben pedig csak 1/500 részére. Itt tehát a részecskék már csak vizszintes irányban mozognak előre-hátra. Meglepő azonban, hogy ez a vizszintes mozgás mily roppant mélységig lehat: némely kisérletek szerint a H. magasságának 350-szeresére, ugy hogy 3 méter magas hullámoknál a tenger vize még egy kilométer mélységben is mozgásban volna. A természetben előjövő H.-ok csak a legritkább esetben mutatják az ábrán rajzolt geometriai szabályosságot (p. ha szélcsöndes időben a nyugvó viztükörbe egy szöget dobunk); a szél okozta H.-oknál azonban már többféle eltérés fordul elő. Ezeknél a H.-hegy nem domboru alakot mutat fölfelé, hanem mindkét szomszédos völgy felé homoru alakot s a középső él csipkézett s ezért taréjnak hivják.

Ha a H.-ok viz szélén függélyes, sima partba ütköznek, ez a viz rugalmassága miatt változatlan alakban visszaveri őket: a visszavert H. iránya éppen annyira tér el a part irányától, mint az eredeti hullámé; de a partvonalra meghuzva képzelt merőleges ellenkező oldala felé. E visszavert H.-ok metszik a szemközt jövőket. Ahol H.-hegy H.-völggyel jön össze, ott a viz elsimul; ahol pedig két hegy vagy völgy találkozik, ott ezek magassága v. mélysége megkétszereződik. Befelé keskenyedő tengeröblökben tehát, hol bizonyos irányokból jövő H.-ok mindkét partról az öböl közepe felé verődnek vissza, a H.-ok többszörös találkozásából a kisebb járóművekre veszélyes magasságu hullámzás keletkezhetik. Másnemü jelenséget látunk a szelid lejtőjü partoknál: ezeknek ugyanis azon tulajdonságuk van, hogy bármely irányból jövő H. végezetül csaknem merőlegesen ér ki a partra. Ugyanis még a partvonal irányával egészen párhuzamosan jövő H.-nak is azon vége, mely közelebb van a parthoz, a fenékhez való surlódás következtében veszítvén sebességéből, a távolabb eső, mélyebb vizben haladó részekhez képest elmarad, és igy a H. lassankint a part felé kanyarodik. Ez a surlódás a H. függőleges metszetében is fontos alakváltozást idéz elő. Mert a fenékhez közelebb eső vizrészecskék az ettől távolabb (magasabban) levőkhöz képest hátramaradván, a H.-hegy eleje folytonosan meredekebbé válik, mig végre a taréj annyira előre jut, hogy ott lezuhan (l. 2. ábrát).

[ÁBRA] 2. ábra.

A szétloccsant tajtékzó H. mindaddig fölfelé szalad a parton, mig a viztömeg eleven erejét a surlódás és a nehézségerő hatása meg nem semmisíti; ekkor megáll s azután visszafut a tengerbe, illetve beleütközik a legközelebbi H.-ba, gyorsítván ezzel taréj előrebukásának bekövetkezését. Némileg rokon jelenséget tapasztalunk akkor is, ha a H. mélyebb vizből sekélyebbe jut, p. zátonyoknál. Az élénkebb és rövidebb H.-okról folyóknál is mindenütt könnyen föl lehet ismerni azt a helyet, ahol árviz alkalmával a H. a meder fölötti részről a H.-térre lép. A szél által okozott hullámzásnál a vizrészecskék nem egy zárt kört v. ellipszist irnak le, hanem egy hurokvonalat. A részecskék ugyanis a körmozgás befejezése után nem eredeti helyökre térnek vissza, hanem a surlódás következtében átveszik a szél (a levegő) eleven erejének egy részét és valami csekélységgel ennek irányában előre haladnak. Ennek folytán tartós és erős zivataroknál a tenger vize annál a partnál, mely felé a szél hajtja, fölárad, és ha a partok alacsonyak, a szárazföldet elönti.

Az oceánokon keletkező H.-ok nagyságát azelőtt rendkivül tulzott méretüeknek tüntették föl; valamennyi utazó, aki egy tengeri vihart kiállott, bizonyoságot tett róla, hogy azok toronymagasságuak. Az ember ugyanis a hajó födélzetének csöndes időben vizszintes részét a vihar alkalmával is ilyennek képzelvén, érzéki csalódásból m' magasságunak látja a közelgő H.-ot, holott ennek valódi magassága sokkal kisebb, csupán m (l. 3. ábrát).

[ÁBRA] 3. ábra

Az ujabb tudományos vizsgálódások szerint a 10 m.-nél magasabb hullámok már a ritkaságok közé tartoznak; a szárazfölddel körülvett tengereknél pedig, minő p. a Földközi-tenger, 4-5 m.-nél nagyobb magasságot nem is érhetnek el. A H.-ok hossza a közönséges, 2-4 m. magas oceáni H.-oknál 80-150 m., az igen nagy, 8-10 m. magasságuaknál azonban 3-400 m.-t is elérhet. A H. sebessége igen jelentékeny: 10-15 m. másodpercenként. Feltünő, hogy rendesen nagyobb, mint az uralkodó szelek sebességének közepes értéke. H.-ok földrengésekből, vulkáni kitörésekből is keletkezhetnek. A kitörés helyén keletkező H.-ok irtózatos pusztításokat visznek véghez s rendesen az oceán tulsó partjára is eljutnak, bár ott már jelentéktelenek. Ilyenek az Atlanti-oceánon ritkák; a lissaboni földindulás óta (1755 nov. 1.), amikor a keletkezett H.-ok még Madeira szigeténél is 5 m. magasságuak voltak, csak kisebbszerü ilynemü jelenségek fordultak elő. A Csöndes-oceánon, Ázsia keleti és Amerika nyugati partjain azonban gyakoribbak. Midőn 1854 dec. 23. Japánban Simoda városát romba dönté a földindulás, 12 1/2 órával később É.-Amerikában is észleltek több ebből származott H.-ot. Ezek tehát óránként 660 km. utat tettek meg. A Krakatan vulkán kitörése okozta H. (1883 aug. 26.) másnap szintén eljutott Amerikába.

Hullámelmélet

a. m. undulációs elmélet, l. Fény.

Hullaméreg

Már az ókorban ösmeretes volt, hogy az állati eredetü élelmiszerek állás közben, rothadásuk kezdetén mérgező tulajdonságuakká válhatnak (l. Halméreg). A mult században Haller Albrecht tett kisérleteket a H.-re vonatkozólag s azt tapasztalta, hogy ha rothadó hullarészekből vizes kivonatot készített és azt állatoknak vénáiba föcskendezte, az állatok csakhamar heves mérgezés jelenései közt pusztultak el; e század elején Magendie és Gaspard megismételték és megerősítették ezen tapasztalatokat. Azt azonban, hogy a hullamérgezést minő méreg vagy mérgek okozzák, kellő részletességgel és tudományos pontossággal még ma sem tudjuk. A hullaméreg elnevezés, noha ujabb keletü, ma már nem kielégítő, mert csak kényelmes, de nem exakt gyüjtőnévnek tekinthető; kétségtelen u. i., hogy a hullák által való mérgezésben nemcsak egy, hanem több szerves kémiai vegyületnek van szerepe, melyek a rothadás különböző fokozataiban ugy kémiai alkotásukban, mint élettani hatásukban lényegesen megváltoznak. Ugy látszik, hogy a rothadás elején képződő mérgek hevesebb hatásuak, mint a később keletkezők. Hogy a H. nem baktériumos természetü, hanem kémiai méreg, azt már 1856. bebizonyította Panum; az is kétségtelen, hogy e mérgek legnagyobbrészt bázisos, u. n. ptomatinok (szószerinti görögös fordítása a H.-nak) és toxinok (l. o.). A kémiai kutatások leginkább is ezekre irányulnak s ilyen bázisos anyag Jones és Dupré által (1866) rothadó állati szervekből kinyert állati kinoidin, Bergmann és Schmiedeberg (1868) sepsinje, végül Selminek és különösen Briegernek ptomatinjai. A H. gyomorbavétel után is mérgező ugyan (mint ezt a romlott hallal, sajttal stb. való élés után jelentkező gyakran heves mérgezések bizonyítják), de sokkal fokozottabb erejü a mérgezés, ha a H. a bőrön levő sérült helyek felől közvetlenül belejut a nyirokutakba és az erekbe. A mérgezésnek e fajtája napont ismétlődik kezdő orvosok tetembontási gyakorlatai közben, bár ilyenkor a közeli segély természetesen gátat vet (az esetek tulnyomó többségében) a mérgezés teljes kifejlődésének; a méreg különben sérületlen felhámon át is p. egy kihullott szőrszál helyén beszivároghat a bőr alatti kötőszövetbe s valószinü, hogy a légycsipések utján való mérgezések is H. hatásában lelik magyarázatukat. A legtöbb mérgezés oly jelentéktelen bőrsebeken át történik, hogy eleinte egészen észrevétlenül marad, csak a sebzés helyén bizonyos idő mulva megjelenő viszketés árulja el. E helyen, elhanyagolás esetén, órák mulva genyes hólyag (pustula) jelenik meg, mint a fokozott helybeli gyuladásnak következménye; cskhamar a nyirokutak s a könyök hajlati, hónalji nyirokmirigyek is megduzzadnak, fájdalmasakká, gyuladtakká lesznek és ha idejekorán a megkivántató sebészi kezelés nem alkalmaztatik, akkor geny- és evvérüség jelenései közt halál következik be. Különösen veszedelmesek a fertőző bajokban (gyermekágyi láz stb.) elhaltak bontása közben szerzett sebzések. Mérgezés esetében első teendő a sebzett helynek óvatos kiszivása (ép fogazatu és sértetlen szájnyálkahártyával biró ember által), továbbá hig savakkal (sósav) való megedzése.

Hullamérgezés

l. Hullaméreg.

Hullámfelület

l. Harántrezgés.


Kezdőlap

˙