Kazinczy

1. András, K. Ferenc dédapja, Ung vármegye alispánja, költő. Fia volt K. Péter országbirói itélőmesternek, ki a Wesselényi-féle összeesküvésben való részesség miatt nagy összegü váltságdíjon kivül vallása megváltoztatásával menthette meg életét. K. Kassán és Nagyszombatban a jezsuitáknál folytatta tanulását; sógora, Tussay Márton azonban ellopta Nagyszombatból, s K. visszatérvén ősei ref. vallására, nőül vette vinnai Ödönffy Erzsébetet, kivel a vinnai várat nyerte jószágostul. 1680. Ung vmegye alispánja, 1682. Zemplén vmegye hadi élelmezési biztosa volt. II. Rákóczi Ferenc alatt a zempléni és ungi felkölt nemesség főkapitánya és e megyéknek a szécsényi és ónódi országgyüléseken követe volt. Költői érzésének pár emléke maradt fenn, nejéhez intézett verses levelek 1685-ből. Kiadta Kazinczy Ferenc az Orpheus c. folyóirat II. köt. (1790).

2. K. Ferenc, iró, a magyar irodalom reformátora, a nyelvújítás vezére, szül. Ér-Semjénben (Bihar) 1759 okt. 27., megh. Széphalmon (Bányácska, Zemplén) 1831 aug. 21. Gyermekéveit Semjénben, anyai nagyatyjának, Bossányi Ferencnek házánál töltötte, ahol hét éves koráig magyar szón kivül egyéb élő nyelvet nem hallott. Ekkor atyjához költözött Alsó-Regmecre (Zemplén), ott kezdett tanulni elemi ismereteket és latin meg német nyelvet egy házi nevelőtől. Igen művelt és felvilágosult szellemü atyja ritka fogékonyságot tapasztalván fiában, maga is örömest foglalkozott vele, társalogva és tanítgatva. K. 1768. Késmárkra ment donatistának (előkészítő osztály) és német szóra, mit játszva elsajátított, egy év mulva pedig a sárospataki kollégiumba iratkozott s itt végezte 10 éven át összes tanulmányait, 1775-től kezdve a főiskolai tanfolyamon, a jogon kivül még teologiát is hallgaott. Mély hatást tett rá a főiskolának puritán szelleme; a pataki Rákóczi-névhez fűződő dicsőséges emlékek hazafias érzését táplálták, szellemi fejlődését a kollégium gazdag könyvtára mozdította elő, melyben szorgalmasan buvárkodott. Magától megtanult görögül, s nemsokára Anakreon olvaságáig vitte, olvasta a római klasszikusokat, Gessner pár idilljét, melyek nagyon megkapták figyelmét, s kezébe jutottak az éledő magyar irodalom friss termékei: a Kartigám és Bessenyei művei. Atyja eleinte katonának szánta, de szivesen látta irói hajlamait is és mielőbb szerette volna egy nyomtatott könyvét látni fiának. Mikor Kazinczy József 1774 márc. 20. váratlanul elhunyt, az özvegy sürgette az atyai óhajtás teljesítését, s igy jött létre, kissé rögtönözve K. első művecskéje, alig 16 éves korában: Magyarország geographikai, azaz földi állapotjának lerajzolása, melyet egynéhány fő geographusok munkájából kiszedegetett... (Kassa 1775). A könyv példányait a vizsgálaton osztotta szét az anya; Szilágyi szuperintendens buzdította a fiut, de kifogásokat is tett, s K. annyira szivére vette a hideg fogadást, hogy nem kivánta nevét többé nyomtatva látni. De anyjának és a család barátainak ösztönzésére nemsokára lefordította Bessenyeinek Die Amerikaner c. németül irt elbeszélését s anyjának ajánlva kinyomatta e címmel: Az amerikai Podoc és Kazimir keresztyén vallásra való megtérése (Kassa 1776). Bessenyei válasza, kinek a fordítást megküldötte, serkentőleg hatott rá. Általában szivesen kereste már akkor az érintkezést a jelesebb férfiakkal, s ebben nagy segítségére volt az a finom és közlékeny modor, melyet a családja köréből hozott. Jó protestáns és jó magyar létére felvilágosult gondolkodás és európai kultura jellemezte. Nagy befolyással volt fejlődésére az 1777. év. Ekkor járt először Bécsben, s a császárváros nagyszerü gyüjteményei, különösen képei egészen elragadták. Ritka műérzéke itt oly kielégítésre lelt, amit addig nélkülöznie kellett. Patakra visszatérve pedig, a magyar irodalom két új tüneménye fogadta. Egyik Baróti Szabónak (l. o.) új mértékre vett versei, melyek a klasszikus költészet versformáit kivánták behozni költészetünkbe, másik Báróczi Sándor testőr irónak (l. o.) művészi prózában készült Marmontel-fordítása. K.-ra mind a versújító, mind a stilújító kezdemény nagy hatást tett, végleg elhatározta, hogy iró lesz, és a Báróczi koszoruja után fog törekedni. Pataki iskolázását befejezvén, 1779 őszén Kassára ment patvariára, 1781. Eperjesre, újabb másfél év mulva pedig Pestre, ahol felesküdött a királyi táblán. Ezalatt folyton művelte magát a klasszikusok és a német költők olvasásában. Pesten két idősebb, előkelő szellemü irónak, Orczy Lőrinc bárónak és Ráday Gedeonnak jutott ismeretségébe. Ráday még jobban bevezette a nyugati irodalomnak ismeretébe, de a régi magyar irók, különösen Zrinyi méltánylásába is; e barátság nagyban fejlesztette K. esztetikai érzékét, s szélesbítette látókörét. Ekkor készítette Gessner idilljeinek fordítását is, melyet kéziratban közölt Rádayval és Báróczival s e mestereinek lelkes elismerése nagyban fokozta irói becsvágyát. Hogy K. ezen, ma már érzelgősnek ismert idill-költővel foglalkozott, azt egyrészt a szentimentális irány akkori divata hozta magával, másrészt pedig K.-nak az a törekvése, hogy a magyar prózát az érzelmek festésében, a gyöngéd hangulatok kifejezésében gyakorolja. Tényleg a fordítást, mely több éven csak kéziratban forgott, mint új jelenséget üdvözölték az ifjabb irók.

Pestet K. 1783. elhagyván, anyjához tért vissza Alsó-Regmecre. 1784 okt. 13. megyei szolgálatba lépett, mint Abaúj vármegye tiszteletbeli aljegyzője, Orczy Lőrinc báró főispán mellett, később főjegyzőnek nevezték ki, de K. 1786 nov. 1. elhagyván a közigazgatási pályát, elfoglalta iskola-felügyelővé történt kinevezését. Főnöke Török Lajos gr. volt, kerülete Kassa székhellyel 10 vármegyére terjedt, s József császár intenciói szerint kerületében a közös iskolákat szervezte. Hivatala sok utazással, tárgyalással járt,s amily buzgósággal, épp oly tapintattal is járt el benne. Mintegy kétszáz iskolát állított fel s működésével épp ugy megnyerte a jogaikra féltékeny kat. és prot. püspökök és papok becsülését, mint a hires van Swieten miniszter és Pászthory udvari előadó elismerését. De e hatáskör irodalmi összeköttetései ápolására is kedvező volt. Irókat és irodalompártolókat ismert meg és toborzott, s agitátori tevékenységének ekkor rakta le alapját. Amellett folyton tanulmányozta, fordítgatta, utánozta a külföld nagynevü vagy divatos iróit, Klopstockot, Stolberget, Metastasiót, Goethet, Shaksperet stb., s irt eredeti költeményeket is, nyugai ízlésben. Kiadta Gessner Salamon Idylliumi-t (Kassa 1788). Tágabb körben aratott ennél tetszést egy másik műve: Bácsmegyeynek öszveszedett levelei, költött történet (u. o. 1789). Voltakép regény volt ez, levélalakban, egy Werther-szerü német regénynek (Adolf's Gesammelte Briefe) átdolgozása, eszményies és szentimentális iránnyal. A munkán a női közönség is kapott s amire K. törekedett: a szivélet rajzára képesíteni a magyar prózát s megfelelő kifejezésekkel gazdagítani nyelvünket, annak örömmel látta hatását az életben is; sokan, kivált az ifjabb olvasók egész frazeologiákat készítettek a mű szépnek talált szólamaiból, előkelő társaságokban olvastak föl belőle részleteket s lelkesen jósolták belőle a magyar nyelv leendő felvirágzását. Az irodalomnak három irányban is megindult fejlődését (franciás, klasszikus, magyaros irány) rendezni s az irodalmi mozgalmakat szervezni akarván, a szintén Kassán lakó Bacsányival és Baróti Szabóval 1787 nov. 13-án szövetkezve, egy kritikai és szépirodalmi folyóiratot indított meg; az igy létrejött Magyar Museum volt az első, elvszerüen szerkesztett központosító folyóirat. Azonban a szintén vezérszerepre vágyó Bacsányival nem tudván megegyezni, K. már a második füzetnél visszalépett a Museumtól s 1790. Szépirodalmi Vince névvel Kassán egy új folyóiratot alapított, az Orpheust, melyből 8 füzet jelent meg két kötetben, akkor elakadt. A Museum is nemsokára megszünt, de a két folyóirat erkölcsi hatása megmaradt s K. vezérlő hivatása mind jobban kidomborodott. Az 1790-iki nemzeti fölbuzdulás alkalmával a szinügyet vette lelkes pártfogásába. Egy Külföldi játékszin c. vállalatot indított meg, melynek első darabjául maga készítete Shakspere Hamlet-jének fordítását a Schröder-féle szinrealkalmazás után (Kassa 1790). E fordításnak nagy hatást tett ajánló levelét éppen a korona őrszobájában irta Budán, mint az abaúji díszőrség egyik tagja. Ugyanez év szept. Ráday Pál gróffal együtt ő vette kezébe Budán a nemzeti szinészet szervezését. Amint azonban József császár rendszere halálával megbukott, a közös iskolák is 1791. eltörültettek és K. hivatala is megszünt. A kormánytól igért hasonló rangu állás is elmaradt s K. Regmecre vonulva, 1794 végéig rendkivül élénk irodalmi munkásságot fejtett ki. Egymásután készítette és adta ki fordított és eredeti darabjait: Helikoni virágok 1791. esztendőre (Pozsony 1791; almanach volt, verseiből összeállítva); Lanassza (Lemierre szomorujátéka 4 felvonásban, németből, Endrődy János Magyar Játékszine 4. kötetéül, 1793); Sztella (dráma 5 felvonásban. Azoknak, akik szeretnek. Goethe után. Pozsony 1794.) Ezzel együtt A vak lantos (rege a hajdani korból Veit Weber után). Amellett saját költségén kiadta Lessing Meséit Aszalay fordításában, de a maga átdolgozásában. Sajtó alá készen állt: a Helikoni virágok II. kötete; Klopstock Messiásának 10 első éneke prózában, s eleje jambusban fordítva; Wieland Grátiái egy része; Lessing Galotti Emiliája; Shakspere Macbethje; Goethe Testvérei és Clavigója; Molieretől két darab: A kénytelen házasság és A botcsinálta doktor; Metastasio Themistoklese; Gessner idilljeinek tizenötödízben átdolgozott fordítása és a Természet oekonomiája c. németből fordított filozofiai darab.

E művek legnagyobb része fordítás. K.-t erre nemcsak alkotó erejének kisebb foka utalta, hanem elve is. Ő mintákat akart adni az irók és a közönség elé, a világirodalom remekeivel népesíteni be a magyar irodalmat, mentől több irói egyéniséget, mentől többféle műfajt és stilnemet mutatni be. Saját szavai szerint inkább akart nem rossz másolónak tartani, mint nem jó alkotónak. A népiesek (Dugonics, Gvadányi, Horváth Ádám) irányát egyoldalunak és ízléstelennek találta, e magyarkodó irányt akarta ellensúlyozni általános európai irányával. Sokkal több rokonszenv fűzte a klasszikai irány képviselőihez, a triászhoz és Virág Benedekhez, de viszont nálok a formájáért lelkesült, melyet nyugaton, kivált a német költészetben talált. Régibb 3 költői iskolánk közül a legmodernebbhez és legeurópaibbhoz, a franciához sem csatlakozott, legföljebb a szépprózában fejtette tovább Báróczi kezdeményeit; a költészetben ez iskola oly csekély formai újítást létesített, hogy azzal K.-nak kényes formaérzéke sehogysem érte be. Szükségét érezte a költői stil modern és európai átalakításának is. A stilújítás kedvéért, a modern költői és prózai stilusnak meghonosítása végett fordított annyi sokféle külföldi művet. Legszorosabban a német irodalmat fogadta el irányadóul. S ezzel költészetünkben egy negyedik iránynak lett főképviselője. A magyarok versformáit és költői dikcióját kerülte, klasszikai formákban irt ő is, de abban is német hatást éreztetve: Klopstock, Matthisson, Goethe hatását. Különös kedvvel azonban a német költészet modern versalakjait, a rímes jambust és trochaeust, daktilust és anapesztust művelte és terjesztette, s vele a modern dalhangot és dalstilt, a lirai költészet szelidebb érzelmeinek nyelvét, amire az ódai lendületü klasszikus formák sem voltak alkalmasak. Ez irányt Ráday Gedeon kezdte, a K. mellett Földi és Verseghy küzdtek érette legtöbbet, de legtovább K. A modern dal meghonosítása, és a nyugat-európai versformák áttelepítése volt ez irány főtörekvése. K. nyerte meg ez iránynak Daykát, Kis Jánost és részben Csokonait, később Kölcseyt, Szemere Pált és másokat. Mind ez elvei, mind többi irodalmi céljai érdekében sok iróval, tudóssal, egyházi és világi nevezetességekkel folytatott sűrü levelezést.

Már-már az egész irodalmi élet vezetése kezében volt, mikor a Martinovics-ügy miatt (mert lemásolta a Szentmarjaitól kapott reformkátét) 1794 dec. 14. éjjel Regmecen, anyja házánál elfogták, s Budára hozatván, főbenjáró pörbe fogták. 1795 máj. 16. a hétszemélyes tábla pallosra és jószágvesztésre itélte. E büntetést a király kegyelemből börtönre változtatta ugyan, de K. élte legszebb szakában, majdnem hét évig, 2387 napon át sanyargott Buda, Spielberg, Obrovic, Kufstein és Munkács tömlöceiben. A nedves börtön megrontotta egészségét; olykor irószereit is elszedték, s ő rozsda-festékkel, néha vérével, s ablak-ónból gyúrt vesszővel jegyezgetett. Mikor meg volt engedve a toll és tinta használata, reggeltől estig asztalnál ült s javítgatt régibb fordításait vagy újakat dolgozott.

Mikor 1801 jun. 28. kiszabadult fogságából, irótársai a ragaszkodás megható jeleivel üdvözölték. K. egyelőre meglehetősen visszavonta magát a nyilvánosságtól. 1804 nov. 11. nőül vette Török Zsófia grófkisasszonyt, egykori főnökének leányát, s 1806 közepétől kezdve bányácskai házában, v. amint ő nevezte, Széphalmon lakott, ahol nejének szerelme és szaporodó családjában lelt öröme kárpótolta a szenvedésekért, melyek kiszabadulásával még nem értek véget. Élte végéig folyton anyagi gondok zaklatták. Testvérei megrövidítették az osztozkodásnál, betudván örökségébe a fogsága alatt ráfordított összegeket, viszont a kincstár még két ízben megvette rajt a fogság alatti tartási költséget, noha K., amikor lehetett, saját pénzén élelmezte magát. Atyai részét egészen anyja haláláig (1812 nov. 12) nem kapta ki; mikor hozzájutott, már 53 éves ember volt s négy gyermek atyja. Neje örökségét sem kapta kézhez, sógoraitól egy költséges per után megnyerte ugyan, de az itéletet nem lehetett végrehajtani. Egyéb csapások is sujtották, s birtokrészeit egymásután kellett elzálogosítania, ugy hogy élte végén nagyszámu családjával együtt rendkivül nyomasztó anyagi viszonyok közt élt. De vgyoni zavarait titkolta, erőt, lelkesedést, időt és értéket folyton szivesen áldozott az irodalomért. Levelezése, kiadásai, utazásai sok pénzt emésztettek föl. Visszavonultsága ugyanis nem soká tarott, s kiszabadulta után még sokkal szélesebb és hathatósabb agitációt fejtett ki, mint fogsága előtt. Az irodalmi viszonyok időközben sokat változtak, számos iró elhalt, vagy pedig fogságba került, mint K., s egy pár új jelenség is tünt fel, mint Csokonai és Kisfaludy Sándor, akik a maguk talentumával nem éppen azt az irányt támogatták, melyet K. követett. K. újra összeköttetésbe lépett a legtöbb iróval s hozzálátott fogsága hosszu ideje alatt érlelt eszméinek terjesztéséhez, öntudatosabban, mélyebb meggyőződéssel és nagyobb eréllyel, mint valaha: beoltani nemzetünk szellemébe a nyugati műveltséget, megnemesítani az irodalmat, finomítani az ízlést, újítani a nyelvet és képezni a stilt. Mindebben az európai finomságot sürgette, s az ósdi és magyarkodó ízlést gúnyolta; támadta a stilus laposságát, a népies versformákat és dikciót, a nyelv nehézkességét. E szempontból birálta Kisfaludy Sándor verseit, és sokat polemizált a magyarosabb ízlést sürgető debreceni irókkal, kik Csokonai költészetére hivatkozhattak. A forma művészetét fontosabbnak tekintette irodalmi viszonyaink közt az eredetiségnél. Elveit eleinte levelezéseiben fejtette ki. E rengeteg levelezés egy irodalmi közlönyt pótolt s K. leveleivel kormányozta Széphalomról irodalmunkat. Valóban Széphalom volt a magyar irodalom központja egészen a 20-as évekig, mikor Kisfaldy Károlynak sikerült Pestet irodalmi központtá tennie. Az újabb irók K.-nak mutatták be verseiket, tőle vártak itéletet s vezérlete alá adták magukat, igy Vitkovics, Szemere Pál, Kölcsey, Berzsenyi, akinek verseit Kis János mutatta be K.-nak. Fáy András, Helmeczy, Döbrentey és mások igen sokan. K. nemsokára a nyilvános akció terére is lépett, első célul tűzve ki az irodalmi stil megújítását, a nyelv szépítését. E végből bizonyos mértékig magáévá tette a nyelvújítást, azt a mozgalmat, mely még az ő föllépése előtt kezdődött, s melynek tulságait maga is hibáztatta volt. De az ő iránya mindig különbözött a tulajdonképeni nyelvújítókétól, ő inkább stilújító volt. A nyelvujítók inkább a nyelv szótári anyagát akarták bővíteni, jórészt purizmusból, az idegen szavak kiküszöbölésével. K. az igy készült új szavak egy részét, kivált a rövideket elfogadta, de kiterjeszté az ujítást a frazeologiára, jelentéstanra, mondatszerkezeti és szókötési fordulatokra, s e tekintetben éppen nem irtózott az idegenszerüségektől, sőt az a célja volt, hogy ami szép stilsajátságokat idegen iróknál talál, azt mind meghonosítsa. Ezzel sok «selypítést», idegenszerüséget hozott nyelvünkbe, s a nyelvhelyesség védői meg is támadták érte, de ő a nyelvújítás elvéül nem a helyességet, hanem a szépséget tűzte ki, azt vallva, hogy a nyelvnek romlania kell, hogy fejlődhessen. Éppen az ő agitációja folytán lett a nyelvujítás ügye országos üggyé s K. pályája második felének ez az ügy volt legfőbb eszméje.

Két munkájával indította meg K. a nyelvujítási harcot: Poetai epistola Vitkovics Mihály barátomhoz (Széphalom [Buda] 1811), és Tövisek és Virágok (u. o. [S.-Patak] 1811), ez utóbbi epigrammok gyüjteménye, melyekben az új és az ósdi ízlés hiveit jellemzi. Goethéből vett jeligéje is feltünteti K.-nak arisztokratikus irodalmi hitvallását: Werke des Geists und der Kunst sind für den Pöbel nicht da. Az epigrammok rendkivül nagy feltünést, egyes érdekelt iróknál erős visszatetszést, az ujítás hiveinél viszont lelkesedést keltettek. Erősítette a hatást egy pár új kiadvány: Hat sonett Kazinczytól és Szemerétől (kiadta Horvát István, Pest 1812; a szonettet is. K. hozta be); Ujhelyi Dayka Gábor versei, ezzel egy kötetben K.-nak Poetai Berke (Pest 1813); Báróczynak minden munkái (újra kiadta K. F., Pest 1813-14, nyolc kötetben). A Dayka és Báróczi művei elé irt életrajzok szenvedélyes kitörésekben támadják az ósdiakat s hangoztatják az ujítás jogosultságát. A kihivás nagy izgalmat keltett, először társas téren, majd megjelent a Somogyi Gedeontól Veszprémben 1813. kiadott Mondolat, egy K. ellen intézett gúnyirat, melyre Szemere és Kölcsey adtak feleletet (1814). E kettőt aztán mindkét részről több is követte (l. Nyelvújítás). Aközben K. régibb műveit stilisztikailag átdolgozva, új kiadásokra hirdetett előfizetést, igy jelent meg: K. F. Munkái (Szépliteratura, 9 kötet, Pest 1814-16). K. a maga stilújító elveit e 9 kötetben oly merészen érvényesítette, hogy még hivei is megsokalták s az ügy mellett és ellen heves harc fejlett ki. A vita még személyes térre is átcsapott. K.-nak különösen Debrecenben és tul a Dunán volt nagy ellenzéke, emiatt Kisfaludy Sándor, Ruszek apát, Pázmándi Horvát Endre is az ellenzékhez tartoztak. De még harciasabb irói gárda csoportosult a K. zászlója körül, ki maga is hatásos értekezésekkel vegyült a vitába (K. antikritikája, Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél, a Tudományos Gyüjtemény IV. illetőleg XI. köt.), s hitetlen buzgalommal levelezett mindenfelé, a mellett egymásután bocsátotta ki a maga és mások munkáit. Ilyen kiadványai: Magyar régiségek és ritkaságok (I. Pest 1808., a II. köt. kéziratban maradt); Kis János versei K. előszavával (1815); Zrinyinek minden munkái (Pest 1817); Vályi Nagy Ferenc Polyhymniája (S.-Patak 1820, Vályi életrajzával) Homér Iliásza Vályitól, előszóval (u. o. 1821). Egész sereg értekezést, birálatot közölt 1804 óta a Magyar Kurirban, 1806 óta a Hazai Tudósításokban. 1808 óta magyar munkák birálatait a bécsi Annalenben (Verseghyről, Himfyről stb.), 1804-18. Döbrentey Erdélyi muzeumába irt számos irodalmi iránycikket és költeményt, a Tudományos Gyüjteménybe pedig sok történeti és életrajzi közleményt, a 20-as években az Aurorába költeményeket, a Hébébe, Élet és Literaturába, Felső-Magyarországi Minervába részint verseket, részint irodalmi és történeti tanulmányokat. Ez időtájt sokat foglalkozott történeti kutatásokkal (kéziratban maradt a Szirmay-ház eredete, készült 1820.), kivált miután Zemplén vármegye rendei megbizták a megyei levéltár rendezésével, mit szokott lelkiismeretességével végzett. Fordításait is folytatta, melyeket 1808. Kazinczynak fordított Egyveleg-irásai címen kezdett összegyüjtögetni, de a közönség nem karolván fel a költséges vállalatot, csak egyes darabokat adott ki időnkint: Herceg Rochefoucauldnak maximái és morális reflexiói (Bécs és Triest 1810). Római remekiróktól vett fordításai halála után jelentek meg: Sallustius épen maradt minden munkái, ez a sokáig és roppant műgonddal csiszolt fordítás, mely K. fordítói elvét: «azt és ugy» kiválóan megvalósította, hiven utánozván az eredetinek még hanglejtését is (megjelent az akadémia Római Classicusai I. kötetéül, Buda 1836); K. előbeszéde az általa fordított Sallustiushoz, (mutatvánnyal Cicero első Catilinariájából, Kassa 1824); M. T. Ciceróból beszédek, levelek és Scipió álma (ezt is az akadémia adta ki, u. o. 1837). Számos fordítása kéziratban maradt; a német költőkből csak Lessing játékszini mesterművei jelentek meg: Emilia Galotti (1830); Miss Sara Sampson (1834), és Minna von Barnhelm (1842). Az első a Bajza, a két utóbbi az akadémia Külföldi Játékszinében.

Élte utolsó évtizedeinek legbecsesebb eredeti alkotásai azonban: Erdélyi levelei, melyeket 1816. tett erdélyi utazásáról adott ki a Tudományos Gyüjteményben s később még háromszor átdolgozott, irodalmunkban a tárcalevelek első képviselői; az 1823. készült önéletrajzból kiszélesített Pályám emlékezete c. emlékirat (az 1828-iki Tudományos Gyüjteményben), és K. Újta Pannonhalmára, Esztergomba, Vácra (Pest 1831). Élményei és emlékei megirásában a fogékony lelkü és szellemes K. oly szerencsés, hogy e nembeni ma napig legjelesebb iróink közé tartozik, a Pályám Emlékezete azonkivül kortörténeti érdekénél fogva is nevezetes mű. Csak levelei azok, melyek K. irói tulajdonságait még jobban éreztetik: kedélye frisseségét, szelleme rugékonyságát, ízlését, stiljének fordulatosságát; ezek tükrözik leghivebben egész egyiniségét, benne az irodalmi agitátort, az ízlés terjesztőjét, a családtagot, barátot, irótársat, jellemének sok szép vonását, épp ugy, mint szeretetreméltó hiuságát; nyilvánosságra szánt művei csiszoltabb nyelvüek, viszont magánlevelei közvetlenebbek. Levelei azonkivül mind óriási tömegüknél, mind irodalomtörténeti értéköknél fogva páratlanul állnak irodalmunkban s szerzőjöket általán a legjelesebb episztolográfok közé emelik. Nyomtatásban csak halála után jelentek meg gyüjteményeik.

Vegyes tartalmu munkáin kivül (néhány alkalmi költemény, külön kiadva, özvegy Kazinczy Józsefné szül. Bossányi Zsuzsánna emlékezete, S.-Patak 1813 [anyja emlékének megörökítése, Vélekedése az alsóbb iskolák organisatiója dolgában 1816]; Szent történetek az ó- és újtestamentom könyvei szerint, S.-Patak 1831) említendő még két németül iró magyar ember műveinek fordítása, melyeket élte vége felé készített: Magyar regék, mondák és mesélések gróf Mailáth János után (1825-27), és A szent hajdan gyöngyei, Felsőőri Pyrker J. László után (1830, prózában). Ez utóbbiért Bajza meg is támadta K.-t, részint hazafiui, részint irodalmi szemponból, ami nem kevéssé fájt K.-nak.

A vezéri szerep az irodalomban 1820 körül kezdett megoszlani közte és Kisfaludy Károly közt, s az irodalom központja mindinkább Pestre helyeződött át. K. örömmel látta az irodalom és a nemzeti élet rohamos fellendülését, de bizonyos rezignációval vette észre, hogy a nyomában támadt irói nemzedék romanticizmusa eltér az ő klasszicizmusától, s az irodalom eszményei megváltoztak. Mindazáltal a pesti irók is őt tisztelték a magyar irodalom fejéül, s mikor 1828. az akadémia alapszabályainak kidolgozásában való részvételre K.a fővárosba jött, ünneplő örömmel és tisztelettel fogadták körükben. A megalakult akadémia K.-t a történelmi osztályba első vidéki rendes fizetéses tagjául választotta. Egy párt őt akarta az akadémia főtitkári székébe ültetni, de ezt a tervet Döbrentei és társai kijátszották. Az 1831-iki ázsiai kolera K.-t is meglepte, s meghalt. Széphalmi kertjében temették el. Az akadémia 1832-iki közülésen József nádor jelenlétében Kölcsey Ferenc mondott fölötte emlékbeszédet. Dessewffy József gróf indjtványára az akadémia hozzáfogott K. hátrahagyott iratainak kiadásához, hogy a tiszteletdíjjal segítsen az özvegy és a hét árva anyagi helyzetén. A vállalatot Bajza és Schedel (Toldy) szerkesztették: Kazinczy Ferenc eredeti munkái. I. köt. K. eredeti poétai munkái, (Buda 1836; e kötet 1837. az akadémia 200 aranyas nagyjutalmát nyerte); II. köt. Utazásai (1839, tartalma: Magyarországi utak, Erdélyi levelek); K. levelei Kis Jánoshoz (2 köt., Buda 1842); K. levelei Szentgyörgyi Józsefhez, ifj. Szilágyi Sámuelhez, Csokonaihoz és Ercseihez (Pest 1845); K. levelei Sipos Pálhoz (Lipcse 1846). Ez öt kötetnél tovább akkor nem haladhatott a vállalat. K. születésének százados évfordulóját 1859-ben országszerte ünnepekkel ülték meg, mi az akkori politikai viszonyok közt kétszeres fontossággal birt. Dessewffy Emil gróf a nemzeti lelkesedés alkalmát megragadván, gyüjtést rendezett K. emlékére s munkái kiadásának folytatására. A körülbelül 50,000 forintnyi begyült összegből K.-nak szegény sorsban elő maradékait segélyezték, továbbá megvették a széphalmi birtokot s a régi roskadt kastély helyébe dór stilü mauzoleumot építettek. Levelezéséből 1860 körül is több kötetet bocsátottak ki: Kisfaludy Károllyal s ennek körével (Toldy, Vörösmarty, Bajza, Bártfay stb., Pest 1859); Berzsenyivel (u. o. 1860); gróf Dessewffyvel (u. o. 1860-64, 3 köt.); K. F. Glottomadunai (u. o. 1873); ezeket Kazinczy Gábor adta ki; Guzmiccsal (Esztergom 1860); kiadta Gulyás Elek. Egyes munkái ujabb kiadásokban is megjelentek, igy versei szintén Kazinczy Gábortól kiadva (Pest 1858); válogatott kiadás (1863); Utazásai Ráth Mór Családi könyvtárában; a Magyarországi utak az Olcsó könyvtárban; Versei, Utazásai, Pályám emlékezete, Magyar Pantheon, Abafi Nemzeti könyvtárában. Műveinek egyetemes nagy kiadását 1884-ben elhatározta az akadémia. A kiadás K. F. összes művei cím alatt 1890. indult meg tényleg, a művek harmadik osztályával K. F. levelezésével, melyet Váczy János szerkeszt az akadémia irodalomtörténeti bizottságának megbizásából. Eddig 5 testes kötete jelent meg (az I. kötet tartalma 1763-89. terjed, II. köt. 1790-1802. és igy tovább időrendben, a szerkesztő számos felvilágosító jegyzeteivel).

K. kétségtelenül legnagyobb alakjai közé tartozik irodalmunknak, s nem annyira művei, mint hatása által. Mint iró is leveleiben, emlékirataiban, szóval prózájában elsőrendü tehetség; e műveinek, valamint műfordításainak stilisztikai hatása szépprózánk történetében korszakos, noha a választékosság mellett sok mesterkéltségre is kapatta iróinkat; költeményei közt epigrammái és episztolái nevezetesek, ahol szellemének elevensége nyilvánulhat, egyéb verseiben kevés az alkotó erő és az ihlet. De azért a költészetben is irányadóvá tudta magát tenni, azzal, hogy a népies formák ellen az antik és a modern német költészet formáit művelte és terjesztette, s a klasszikus iskola műfajai mellett a dalfélék művelését indította meg. Költői alapnézeteiben Horatius és Goethe hatását olvasztotta egybe, s a német klasszicizmushoz csatlakozott (mig p. Virág és Berzsenyi magyar klasszicisták). A műnemek és a stilnemek megkülönböztetése, fejlesztése, az ízlés nemesbítése, az eszményiség kultusza voltak irói törekvésének fővonásai. Irói talentumánál azonban sokkal magasabban áll páratlan akaratereje, mellyel az éledező magyar irodalom szervezését az 1780-as években megkezdte és majd egy félszázadig vezette, vissza nem riadva semmi akadálytól, az anyagi és szellemi erők elégtelenségétől, lelkesítve, izgatva, irókat nevelve, az irodalom nemzeti fontosságának tudatát s a jövőben való hitet föntartva. Az 1787-1825. közti korszak irodalmát el sem képzelhetjük K. alakja nélkül, s meg sem tudnók mondani, hova fejlett volna velünk, irodalmunk és egész kulturánk ügye nélküle. Működésének alapgondolata: a magyar nemzetet és európai kultura mentül intenzivebb terjesztésével megtartani és emelni s ez volt működésének legbecsesebb eredménye is. Pályájának nemcsak irodalmi, hanem politikai fontossága volt, s mint Gyulai kiemelte, K. egyengette s Széchenyi útját. Mint minden hevesebb reformban, az övében is volt egyoldaluság és tulzás; igy az, hogy az európai kulturának első sorban német tipusa lebegett szeme előtt, hogy a hazai hagyományokat és elemeket a kelleténél kevésbbé vette figyelembe s nyelvben, irodalmi ízlésben sok idegenszerüséget terjesztett, olykor erőszakosan is, de mindezt az irodalom fejlődése lassankint kiforrja, mig működésének áldásos nyomait nem lehet kitörülni a magyar szellem és irodalom történetéből.

3. K. Gábor, iró, szónok, képviselő, szül. Berettőn (Zemplén) 1818 jul 18., megh. Bánfalván (Borsod) 1864 április 18-án. Rokona volt K. Ferenc, a nagy nyelvreformátor, Gábor kegyeletének legfőbb tárgya, kinek példáját követte, utain járt, s ízlését, nyelvét, nézeteit elsajátította. Már igen ifju korában feltünt bámulatos emlékező tehetsége, genialitása s gyönyörü előadása által. 1828. Késmárkon tanulta a német nyelvet, majd Sárospatakon, a Rákóczi-emlékektől lelkesített kollégiumban neveltetett, hol oly mohó vággyal és szenvedéllyel nyelte a tudományok forrásait, hogy tulzó hevét, egészségi szempontból, a szülői gondnak kellett mérsékelni. Társai vidám játékaiban részt nem véve, egészen a múzsák szolgálatának élt; az irói dicsőség lett a gyermek első ábrándja, az irodalmi pálya fellengő szellemének egyedül óhajtot mezeje, melyen nagybátyja lebegett előtte, mint imádott eszménykép, kit pedig csak kis gyermekkorában egyszer látott. 1838. bevégezvén iskoláit, Pestre s majd a poszonyi országgyülésre sietett, hol csakhamar sodrukba ragadták az alkotmányosságért folyó lelkes küzdelmek, s az eszményekért hevülő ifjuság mozgalmai, melynek egyik vezére volt, s mint ilyen megismerkedett sok kitünő magyar hazafival s előkelő politikussal, ezek közt főképen báró Wesselényi Miklóssal, kinek bizalmas hive s barátja maradt mind halálig. 1836-1838. Pesten időzött s tekintélyes rokonainak, Szemere Pálnak s Fáy Andrásnak szárnyai alatt megismerkedett az irói világ jeleseivel, kik közül soknak, ezek közt Vörösmartynak, de kivált Toldynak, benső barátja s az utóbbinak által szerkesztett Atheneumnak dolgozó társa lett. Legifjabb korabeli kezdeményei s vállalatai Pesten kedve szerint nem sikerülvén, elhagyta az irodalom fővárosi központját, s haza ment szülőmegyéjébe, belevegyült annak politikai életébe, s ott csakhamar nemcsak szerepet, hanem vezérszerepet játszott mint szónok s reformátor. Lónyai Gábor sógora, Szemere Miklós stb. oldala mellett. Lendületes, elragadó ékesszólása, fényes rögtönzései országos hirre tettek szert, s a tömegek tapsai kisérték diadalútján.

Mi természetesb, mint hogy ily hazafiság s ily szónoki tehetség előtt megnyiltak az országgyülések termei, és pedig először 1848. a nemzeti lelkesültség legmagasabb fokán, melyen saját irányát s mély meggyőződéseit követte népszerüsége elvesztésének árán is; s másodszor 1861., midőn hosszabb gyász s elnyomás után új remény szikrái villantak fel derülni kezdő egünkön. Az 1848-iki országgyülés lázas izgalmaiban bő része volt, s hazafiui aggályai emésztve dúlták kebelét, midőn látta, hogy a békés kiegyezés lehetetlenné válik s a forradalom árjai mindent elborítanak s feldúlnak, amiért ő élt és rajongott. Azonban képviselői kötelességét hiven teljesítette, s hogy annak eleget tegyen, bár reményeit vesztve, követte az országgyülést Debrecenbe. Ott a mérsékeltebb elemekkel, Kovács Lajossal, br. Kemény Zsigmonddal s leginkább az erdélyi mágnásokból kiváló csoporttal szövetkezve, az u. n. «béke párthoz» tartozott; a vakmerő, kockáztató rendszabályokat következetesen ellenezte, a Március tizenötödike ellenében, mely a szélső párt közlönye volt, s éles gúnnyal üldözte a «táblabirói politikát», a Jókai Mór által szerkesztett s Nyáry Pál befolyása alatt álló Esti Lapokba irt vezércikkeket; Madarász László akkor rendfőnök forradalmi elveit élesen támadta, s a hirhedt Zichy-féle gyémántok ügyében ő volt a vád kezdeményezője; Kossuth Lajos kormányzó udvarával s a Szemere Bertalan rögtönözve kikiáltott reszpublikájával nem tudott rokonszenvezni; ápr. 14. Görgey Arthurral együtt határozottan kárhoztatta, s ily irányu, az akkori napok szellemével ellenkező felszólalásaival a tömegeket maga ellen ingerelte s egykori népszerüségét feláldozta mély meggyőződéseinek. Ily viselkedése azonban meg nem menthette a hű hazafinak ismert s kötelességteljesítő képviselőt attól, hogy a világosi fegyverletétel után őt is perbe ne fogják, s haditörvényszék elé ne állítsák és el ne itéljék. Az erősebb üldözést s rabságot azonban elkerülte, s követtársai többségével együtt anmesztiát nyert. De ettől fogva mély melankólia foga tel az ideges ember lelkét, romba dőlve látta azt az egész világot, melyben szive, lelke összes szálai gyökereztek, s heves képzelete a lehető legsötétebb szinekben rajzolta le a bizonytalan, alaktalan jövendőt. Feltámadást nem reménylett, s elhagyatva, még volt barátai egy részétől is félreismertetve látta magát, ifjukori reményeinek, nemes törekvéseinek, egész szép multjának gyászos oszladékai felett. Egy ideig Pesten tartózkodott vele együtt búba merült, ide internált barátai körében, azután Borsod vmegyébe, Bánfalvára költözött, s az itteni ódon kastély vendégszeretetének melege, az itteni kert s erdők magánya lett elborult kedélyének gyógyszere s menedéke, hol azután lassanként visszatért elhagyott múzsáihoz, s a tudomány és irodalom nemes élveiben keresebb s talált enyhülést. Itt élt, a fővárost ritkán látogatva, visszavonulva s irodalmi összeköttetését leginkább csak Toldy Ferenccel s az öreg Szemere Pál, szeretett rokonával tartván fel; zajtalanul munkálkodott, gazdag könyvtárában, becses emlékei- s gyüjteményeitől körülvéve. Ez volt irodalmi munkásságának második, becsesebb, gyümölcsözőbb, érettebb szakasza, melyben szerzett érdemei jutalmául 1858 dec. 15. a magy. akadémia levelező, 1860. pedig a Kisfaludy-társaság rendes tagjává választatott. A politikai pálya küzdterén még egyszer jelent meg 1861. a pesti országgyülésen, hol egyikét tartotta a legszebb beszédeknek, melyben államférfiui, mélyreható tájékozottsággal fejtegette a m. állam fennállhatása valódi alapjait, s hazája közjogát a leghatályosabb fegyverekkel védve, az osztrák beamternek felejthetlenül hű képet rajzolta. Azután még egyszer csüggedt el reményeinek az országgyülés feloszlatása folytán meghiusulta miatt, s még egyszer rejtőzött bánfalvi magányába, mig aztán mindinkább felemésztve magát hazafiui gondjai s nyugalmat nem ismerő irói munkássága terhei közt, férfi kora delén, nemzete feltámadását, Deák Ferenc kiegyezési munkájának sikerét meg nem érve, őseihez költözött, s a berettői családi sírboltba eltemettetett. Lévay József tartott felette a Kisfaludy-társaság 1865-iki nagygyülésén költőileg szép emlékbeszédet, melyben jellemének minden oldalát, emberi, irói, szónoki s politikai egyéniségét meleg szinekkel festi.

K. irói jellemzését kimerítően olvashatni Jakab Elek akad. tag szépirodalmi tanulmányában K. G. irodalmi hatásáról, melyet 1880. olvasott fel az akadémiában, s mely a társadalmi tud. Értekezések VI. köt. 3. számában jelent meg. Nem lett elsőrendü nagy iró, de kik a szépészeti s kritikai munkásság, irodalomtörténeti kutatások s adatgyüjtés és a klasszikai fordítások terén elért sikereket nem kicsinylik: bizonnyal méltányolni fogják K. e téren szerzett koszoruit. Ő a régi jó táblabirói világ levegőjében fejlődött, csak a nemzeti kulturális érdekeket szolgáló, önzetlen magyar tudós tipikus példánya volt, ki díjakat csak nagy ritkán fogadott el, s ha elfogadott, bőkezüen fizette vissza az irodalomnak, mert egyéb jövedelmeivel együtt a Kazinczy Ferencre vonatkozó gyüjtemény gyarapítására, melynek alapját az édes anyja által Kazinczy Ferenc hagyatékából megszerzett kéziratok s levelezések képezték, s magyar skriptorok drága kéziratainak megszerzésére fordította. Irodalmi munkálkodásának két külön stádiuma van: kora fiatalságában, mely már szinte gyermekkorában kezdődik, s megyei és országgyülési politikai szereplése után érett és tiszta öntudatra vergődött, s határozott célokra törekvő férfikorában, melynek nyomai s jelenségei azonban már korán mutatkozó irányzatában is feltünnek. Már zsenge tanuló korában, midőn a sárospataki kollégiumi tanuló ifjuság Parthenon címü folyóiratában verseket és novellákat irogatott, Ossian költeményeiből is fordított s a kassai Minervában kiadta érdekes tanulmányát az arab költészetről, s az akadémia által közzé tett felhivás folytán késznek nyilatkozott Engel és Fessler németül irt magyar történeteinek fordítására. Az akkori lapok s folyóiratok nagy sorozatban adták ki különféle dolgozatait. Képviselő korában Debrecenben, a parlament 1849 évi március 23-iki határozatából Kemény Dénes báró felett tartott külön nyomtatásban is megjelent emlékbeszédet, mely a magyar szónoklat irodalmának egyik legszebb emléke, egy szabad és bátor lélek szózata. Nevezetesek a debreceni Esti lapokban megjelent politikai cikkei (Kazinczyádjai) a Március 15-ike ellenében.

Az ország legyőzetése után kezdődik s 1850-1864-ig tart K. irói életének második, az ifjukorinál sokkal becsesebb, érettebb, öntudatosabb időszaka. Magányában táplált sötét lélek hangulatából Toldy Ferenc felszólítása ragadta ki, szeretett s tisztelt barátjáé, ki az irodalom s nyelv megmentésében látván az eltiport haza s nemzet megmentését, munkára hivta a nemzetnek börtönből s bakókézből megmenekült jobbjait. K. örömmel s lelkesüléssel üdvözölte Toldy Új magyar Muzeumát, s az Újabb nemzeti Könyvtárt, melynek kiadására Toldyval Ürményi József, Kemény Zsigmond báró, Somssich Pál, Fáy A., Hunfalvy, Csengery, Fényes Elek stb. vegyesen egyesültek a régi szabadelvüek s konzervativek hazaszerető táborából. K. e vállalat egyik legbuzgóbb munkása s Toldyval együtt szerkesztője lett. Mindinkább kifejlő s fokozódó irói munkássága ettől fogva három összpontosított irányban nyilvánult: a magyar történeti források s kútfők kiadásában tettleges részt vett; nagybátyja, Ferenc gyüjteményei- s levelezéseiből többféle kiadásokat bocsátott közre, s Toldy Új Magyar Muzeumát becses járulékokkal, latin, francia s német klasszikusokból gondos fordításokkal gyarapította. Nevezetesen: Galeotus és Carbo nagyérdekü iratait Mátyás királyról önállóan adta ki. E könyve, mely a műfordítás legmagasb fokát mutatja, 1863. jelent meg Ráth Mór kiadásában; címe: Mátyás király jeles, bölcs és elmés mondásai- s tetteitől; és Carbo párbeszéde Mátyás dicső tetteiről s egykoru emlékirat a király menyegzőjéről. Érdekes dolgozatai még e korból: Jászay Pál, e jeles történetiró utolsó éveinek s nagy törekvéseinek megindító rajza (Szépirodalmi Lapok 1853); a Magyar Emlékirókról (Szilágyi Virgil Értesítője 1852) s Emlékbeszéd Szemere Pál felett (tartatott a Kisfaludy-társaság nagygyülésén, 1864 jun., 5. megjelent a Budapesti Szemle 1864-iki XIX. kötetében). Az Újabb Nemzeti Könyvtár első folyamának kötetei közül gróf Zrinyi Miklós összes munkáit, a nagy iró kiadatlan prózai műveivel kiegészítve, Toldy Ferenccel együtt szerkesztette, s ő egyedül Cserey Mihály históriáját (1661-1711) eredeti kéziratok s kiadások után (1852) s a Magyar Történelmi Emlékek 7. kötetét, mely Illésházy István nádor 1592-1603. évekbeli feljegyzéseit s Mikó Ferenc (1599-1612. évekre terjedő) históriáját Biró Sámuel folytatásával (1863) s ugyanazon gyüjtemény 11. kötetét, mely Apor Péter báró munkáit adja (1863); mindezt Bánfalván. Emellett nagybátyja műveiből rendezett többféle alaku kiadásokat, u. m. a magyar remekirók ugynevezett gyémánt kiadásában Kazinczy Ferenc verseit, a szerző arcképével (1858); a Széphalom c. két kötetben, mint végtelen becsü adalékokat a magyar nyelv s irodalom történetéhez, Kazinczy Ferenc levelezéseit Kisfaludy Károllyal s annak körével és Berzsenyi Dániellel (1859-60); ugyancsak 1860-ban adta ki Dessewffy József gróf irodalmi hagyományait, ennek 1793-1831. terjedő levelezéseit, 3 kötetben; szinte Kazinczy Ferenc gyüjteményéből adta ki, együtt Toldyval, Gaál György magyar népmese-gyüjteményét (1856), mely 53 szép meséből álló gyüjtemény legelső a magyar irodalomban; végre az Új Magyar Muzeum 1855-60. megjelent köteteiben közlött még Kazinczy Ferenc és gróf Dessewffy József levelezéseiből nagy számu kiegészítő adalékokat. E komoly irodalomtörténeti munkásság óriási tömegén kivül folytatta fordítói, most már teljesen érett s klasszikai becsü működését is, adva Molieretől Tartufföt és a Fösvényt, melyeket a Kisfaludy-társaság adott ki 1863., s melyekhez remek bevezetést irt; továbbá Goethétől Torquato Tassót, szellemben és szóban oly hiven adva, hogy ehhez, Toldy szerint, irodalmunkban semmi sem hasonlítható; s a Magyar Muzeumban (1850-60. évi folyamok) finn és litván, oláh, tót, cseh szép meséket s példabeszédeket stb. Nem szünt meg kedves Tacitusa s Cicero remek beszédeinek fordításával is vesződni, egyet-egyet ötször is átdolgozva. V. ö. Ország Tükre, 1862, 3., arcképe Marastonitól; Pesti Napló, 1864, 91.; Jakab Elek, említett tanulmányai és Lévay J. emlékbeszéde.

4. K. Lajos, a szabadságharc vértanuja, K. Ferenc fia, szül. Széphalmon (Zemplén) 1820-ban, agyonlövetett Aradon 1849 október 20-án. 15 éves korában jutott a tulni utásziskolába s innét lépett mint hadapród a 9. számu huszárezredbe s itt nyerte a hadnagyi rangot 1841. 1847. kilépett a hadseregből s rangját is letette. A honvédség felállításakor 1848 juniusában az I. honvéd utászzászlóaljba lépett s nemsokára megbizást nyert a II. utászzászlóalj felállítására. 1849 elején Klapka hadtestében a 2. hadosztály parancsnoka lett, de már áprilisban a Felső-Tisza körül alakított különítmény vezérévé lett. E hadosztály a kormány hibás intézkedése miatt teljesen tétlen maradt. Juliusban Görgeyvel kellett volna egyesülnie, de az orosz hadak állása miatt nem juthatott odáig s beszorult Erdélybe, s aug. 24. Zsibón Grottenhjelm orosz altábornagy előtt lerakta fegyvereit. Az aradi haditörvényszék kötél általi halálra itélte, Haynau kegyelme azonban az itéletet golyó általi halálra változtatta.

Kazinczy-alap

Az 1859 okt. 27. tartott Kazinczy-díszlakoma alkalmával Dessewffy Emil indítványára 75 aláirással 5386 frt gyült össze K. létesítésére. Az alapítvány célja Kazinczy Ferenc érdemének emlékét állandóan ápolni, elszegényedett utódait segélyezni s a széphalmi birtokot megszerezni. A szétküldött gyüjtőíveken 49,638 frt 96 kr. folyt be Tóth Lőrinc akadémiai pénztárnok kezeihez. Az alapítványt kezdetben Dessewffy Emil gróf, Eötvös József br., Deák Ferenc, Ürményi József, Kemény Zsigmond br. és Kazinczy Gábor kezelték. Az akadémia 1872. vette át az alapítvány kezelését s 1883. rendezte végleg az átvétellel kapcsolatban különféle kérdéseket. V. ö. Magyar Tud. Akadémia Almanach 1890.

Kazincz-kódex

nyelvemlék az 1526 s 1541 közti időből (alkalmasint a Dráva vidékén készült), különösen becses a magyar széppróza története, 1. köt.). Kis nyolcadrét alaku papiroskódex ez, főrészeiben három ismeretlen nevü ferencrendi szerzetes másolata s valószinüleg klarissza-apácák számára készült. Tartalmát prédikációk, erkölcsi példák és legendák teszik. Szépprózai szempontból nevezetes részei: Szent Bárlám élete, és Szent Elek legendája. Fölfedezte Vitkovics Mihály Egerben, régebben pedig valamely pozsonyi apácakolostoré volt. Jelenleg Jankovich Miklós gyüjteményének megvétele óta a Nemzeti muzeum könyvtárának tulajdona. A rá vonatkozó irodalmat mutatvánnyal s jegyzetekkel v. ö. Zolnai, Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig (1894).

Kázia

l. Járom

Kázmér

(Kazimierz), szláv keresztnév, a. m. békeszerző.

1. K., szent, IV. Kázmér lengyel királynak és Erzsébet, Albert magyar király leányának fia, szül. 1458., megh. 1483. Midőn Mátyás király alatt az elégületlenek K.-t felszólították a korona átvételére, 1471. sereget vezetett Magyarországba és Hatvanig nyomult elő. Megtudván azonban, hogy csak egy pártöredék (Vitéz János, Cesinge) kivánja őt királyul s hogy ezek közül is már többen meghódoltak Mátyásnak, Nyitrára vonult vissza és onnan haza menekült. Szigoru önmegtagadás s a szegények szeretete valának legszebb vonásai. Állítólag ő irta az Omni die dic Mariae hires egyházi éneket. X. Leo pápa 1522. a szentek sorába iktatta; emléknapja márc. 4. A lengyelek és a litvánok védőszentje. V. ö. Fraknói, Hunyadi Mátyás (Történeti életrajzok).

2. K. (I.), lengyel király, másként a Békés K., I. Mieciszláv fia, szül. 1015., megh. 1058. Atyját 1034. követte a trónon, de eleinte bölcs anyja, Richeza vezetése alatt állott. 1037. forradalom tört ki ellenük és ekkor K. Párisba, majd Clugnyba távozott, hol a bencések vezetése alatt tanult. III. Henrik német császár 1041. visszaadta neki trónját. K. különben kolostorok alapításával és Szilézia megszerzésével emelte hirét; a vadlelkü poroszokat is leigázta és évi adóra kötelezte. Nejétől, Dobrogneva Mária orosz hercegnőtől (Jaroszlav nagyherceg hugától), II. Boleszlav született, ki őt a trónon követte.

3. K., (II.), az Igazságos (Spraviedlivy), lengyel király, III. Boleszlav király fia. Eleintén közösen uralkodott három testvérével, de 1177. a lengyel nagyok főkormányzónak választották. Uszályhordozója volt a papságnak és a nemességnek. Megh. 1194., közvetlenül a jászkunok ellen viselt szerencsétlen háboru befejezése után.

4. K. (III.), a Nagy, lengyel király 1333-70., Lokietek Ulászló fia, szül. 1309., megh. 1370 nov. 5. Már K.-nak atyja is magyar segélyhadak támogatásának köszönte trónját. K. (Róbert Károly királyunknak sógora, Nagy Lajosnak pedig nagybátyja) már gyermek korától kezdve barátságos lábon állott magyar rokonaival, kik őt ezerféle bajában hűségesen támogatták. Először 1330., még herceg korában járt nálunk, amidőn a visegrádi várban Zách Klárán elkövetett becstelenséggel nevére szégyent, a magyar kir. családra pedig nagy veszélyt hozott. Három évvel utóbb a lengyel trónra lépett és nemsokára János cseh királlyal és a német lovagrenddel viszályba keveredett. Róbert Károly királyunk ekkor közbevetette magát és előbb a trencséni alkudozások alkalmával, majd az 1335. visegrádi kongresszuson kibékülést hozott létre a harcfelek között. A kötött szerződés értelmében János lemondott a lengyel trónról, K. pedig a Sziléziára emelt igényekről és K. azonfelül 20,000 cseh garas fizetésére kötelezte magát, melynek felét a magyar király fizette ki helyette előlegként. Egyúttal K. Cseh Jánosnak unokáját, Erzsébet bajor hercegnőt jegyezte el, kinek királyunk becses hozománnyal kedveskedett. Ami a lovagrendet illeti, elhatározták, hogy keleti Pomerániát, Kulm és Thorn tartományokat kapja, mig K.-nak Kujavia tartomány és a dobrzyni kerület jutott. Ezen idő óta K. még nagyobb vonzódással viseltetett magyar rokonai iránt és a lengyel nagyokat is iparkodott megnyerni abbeli tervének, hogy a lengyel koronát Lajos hercegnek biztosíthassa. A lengyel főpapok és főurak 1339 (jul.) Visegrádon csakugyan elismerték, hogy 1. K. király Lengyelország elszakított részeit, nevezetesen Pomerániát visszaszerzi; 2. új adókkal nem terheli a lengyeleket, tiszteletben tartja kiváltságaikat és idegeneket nem alkalmaz országos méltóságokra. Ezek fejében a lengyel nagyok elfogadtak K. unokaöccseinek valamelyikét utódának, föltéve, hogy magának figyermeke nem születnék. Ezen szerződés óta a magyar és a lengyel királyi családok hathatósan támogatták egymást vállalataikban. 1341. ugyan, midőn K. a német lovagrenddel Kalischban kibékült, nem igen volt tekintettel Lajos igényeire, de azért Lajos 1345-ben a litvánok elleni háboruban mégis erélyesen támogatta K.-t. A béke helyreálltával K. több várost megerősített és német gyarmatosokat telepített az elpusztított vidékekre. 1364-ben megalapította a krakói egyetemet és más iskolákat is, valamint kórházakat alapított Lengyelországban. Egyike vala azon csekélyszámu fejedelmeknek, akik a földhöz ragadt jobbágyok sorsán is iparkodtak segíteni, amiért is a gőgös nemesség «paraszt király»-nak nevezte. Családi életével azonban rossz példát adott népének, rosszul bánván nejével, Adalheiddal. Midőn 1361. IV. Károly német császár és Nagy Lajos királyunk közt háborura került, K. is beállott ama ligába, mely a császár megbuktatását tűzte ki célul. De K. ügyesen elodázta a támadást és elvégre 1362. Krakóban ellenfeleit kiengesztelte. De a békülés nem volt tartós. 1369. (febr.) K. király Pozsonyba jött Lajoshoz, hogy vele a császár ellen szövetkezzen és az Anjouknak lengyel örökösödési jogaikra vonatkozó régibb szerződéseket megújítsa. A következő évben K. elhalt. Benne kihalt a Piastok nemzetségnek utolsó és egészben véve legjobb képviselője. Lengyelország koronája a kötött szerződések értelmében Nagy Lajos királyra szállott.

5. K. (IV.) Andás, II. Jagelló Ulászló másodszülött fia, szül. 1427., megh. Trokiban 1492-ben. Atyja 1440-ben Litvánia hercegének tette meg, midőn pedig bátyja, Ulászló lengyel és magyar király 1444. a várnai csatában halálát lelte, a lengyelek királyunknak megválasztották, de csak 1447. fogadta el a koronát. Nem volt népszerü király, részben mert Litvániát Lengyelország rovására nagyobbította, részben pedig azért, mert a krakói érsekkel sokat civakodott és a nemesség kiváltságait nem tartotta tiszteletben. Több szerencsés háborut vitt, igy a tescheni herceggel, akinek országát koronájához csatolta és a német lovagrenddel, melyet 1466. a thorni békében arra kényszerített, hogy Nyugat-Poroszországot egészen neki átadja, Keleti-Poroszországot pedig mint lengyel hűbért fogadja tőle vissza. Az 1468-ban Piotrkovóban egybehivott birodalmi gyülésen a rendekkel egyetértve, Lengyelország alkotmányát lényegesen módosította. Neje Erzsébet volt, III. Albrecht császár és magyar király leánya.

Kazuár

(Casuarius L.), a láposmellü futó madarak rendjébe, a kazuárfélék családjába tartozó madárnem. Nagy, erős, zömöktestü madarak, melyeknek feje sisakalaku, amennyiben homlokcsontjuk kinövéséből keletkezett tarajjal birnak. Csőrük hosszu, egyenes, horgos véggel. Rövid szárnyaikon az öt evezőtoll vitorla nélküli, körformáju. Csüdjük elől táblás. 9 faja ismeretes, melyek közül 8 Ceram, Új-Guinea és a többi ausztráliai szigeteken, egy pedig északi Ausztráliában él. Leginkább gyenge, zöld növénnyi részekkel, gyümölcsökkel és veteményekkel táplálkoznak. Legismeretesebb faja a sisakos K. (Casuarius galeatus Vieill.), tollazata fekete, csupasz feje zölt, kékes és piros, nyaka elől viola, oldalt kék, hátul vörös, csőre fekete, lábai szürkéssárgák. Nyakát egy v. két lelógó húslebeny díszíti. 1,8 m. magas, Ceram és Új-Guinea szigeteken magánosan él. Gyümölcsön és növényi részeken kivül még a kisebb állatokat is megeszi. Fogságban kenyérrel, maggal, almával etetik, sőt gyakran fiatal csibét, kacsát is adnak neki. Levelekből készített fészekbe 3-5 zöldszinü tojást rak, melyeket a him 2 hónap alatt költ ki. Hasonlóan a him gondoskodik a fészekhagyó kicsinyekről is. A fiatalokat szokták megfogni, megszelidíteni és állatkertekbe hozni, ahol gyakran tenyészthető is. Az első példányt 1597. hozták Amsterdamba.

Kazuárbokor

(növ., Ephedra Tourn., bogyópikkre kurtítva Diószegiéknél), a gnetumfélék merev v. csavargódzó száru ágas cserjéje, termete olyan mint a súrlófüveké, ága tagolt, levélhüvelye 2-4 fogu, virágzata barkanemü. Magvát a lepel meg a két legfelső húsosodott pikkely fogja körül, tehát álgyümölcs. 31 faja (hazánkban 1, Dalmáciában 2) a mediterrán vidéken és Amerikában terem. Az E. vulgaris Rich. v. E. distachya L. majd csak néhány cm., majd egész méter magas bokor, hazánk sziklás lejtőin és homokpusztán is terem. V. ö. Meyer C. A., Monographie der Gattung Ephedra (Szt. Pétervár 1846); Stapf, Die Arten der Gattung Ephedre (Bécs 1889); Borbás, A. K., Erdészeti Lapok 1885; l. még Aprócserje.

Kazuárfa

(növ., Casuarina Rumph), a róla nevezett család 9-10 m. magas fája, mintegy 30 faja kiváltképen Ausztráliában terem. Gallya ismételten elágazik, végre sertenemü csüngő ágakra foszlik szét, hasonlít a kazuármadár tollához. Sok mérföldre terjedő, sajátságos külsejü nagy erdőséget alkot, fája nagyon kemény, buzogánynak v. más szerszámnak és tüzelőnek hasznos, piros szinéről marhahúsfának is mondják. A C. suberosa Hort. fája könnyüségénél fogva födésnek célszerü, szivósságáért és tartósságáért nagyra becsülik. A C. equisetifolia Forst. kérge, a filaokéreg összehúzó sajátságu, a benszülött cserzőnek és festéknek használja. Fáját keménysége, súlya, tartóssága és szinéről vasfának mondják. Nehezen lehet hasítani v. metszeni. Más fajok, mint a C. muricata Roxb. Indiában, a C. quadrivalvis Labill. Új-Dél-Walesben és a C. torulosa R. Br. Queenslandban mind hasznos fa, az utóbbi neve forest oak, a C. quadrivalviség swamp oak.

Kazuárfafélék

(növ., Casuarineae v. Casuarinaceae), kétszikü, de kétes helyzetü növénycsalád, t. i. a rokonsága nagyobbrészt kihalt. Többnyire a barkásviráguak közé sorozzák, de külön osztálynak v. alosztálynak is tekintik (l. Chalaza). Csak a kazuárfa tartozik ide. V. ö. Miquel, Casuarineae a DC. Prodromus 16. köt.

Kazuárfélék

(Casuaridae L.), a laposmellü futó madarak egyik családja. Csőrük oldalt összenyomott, az orrlyukak a csőr közepén vannak, szárnyaik és farkuk egészen visszafejlődött; lábaik három előreálló ujjal ellátottak, különben hatalmas, zömök testalkatu, rövid, izmos nyaku és erős lábu madarak, melyeknek ismert két neme: az emu (l. o.) és kazuár (l. o.) kizárólag az ausztráliai régióban él.


Kezdőlap

˙