Könyvkedvelők

l. Gyüjtők.

Könyvkereskedelem

az iparnak az az ága, mely az irodalmi termékek előállítássával és terjesztésével foglalkozik. A K. a könyvekkel való kereskedésen kivül a zenemű-, mű- és térképkereskedése is kiterjed s a következő ágakra oszlik: 1. könyvkiadóüzletre, mely irói művek kéziratának és kiadási jogának megvételével és eladásra szánt többszörösítésével foglalkozik; 2. a szortiment K.-re, mely a kiadókönyvkereskedők által többszörösített irodalmi termékeket akár bolti helyiségben, akár megtekintésre küldés, akár házaltatás (colportage) útján terjeszti; 3. a bizományosi üzletre, mely a központban lakó könyvkiadók és a vidéki szortiment-könyvkereskedők közti összekötés egyszerüsítését és a szállítás megkönnyítését mozdítja elő; 4. az antiquár-K.-re, mely a könyvnyomdai iparnak régibb, a rendes könyvárui forgalomban már elő nem forduló, értékesebb vagy ritkább termékeit, nemkülönben a használt könyveket veszi meg és hozza forgalomba.

A könyvekkel való kereskedés aránylag későn fejlődött ki. Még az olyan kiváló jelentőségü népeknél is, aminők a régi egyiptomiak és a zsidók voltak, se találhatni nyomát az olyan irodalmi üzletnek, amely a későbbi K.-hez volna hasonlítható. A fennmaradt leirt közleményeket, ugy látszik, csak fölolvasás útján terjeszteték s csak a régi Görögországban és később Rómában állott fen a K. Erről a klasszikus irók jegyzeteiből és vonatkozásaiból meglehetős tiszta képet alkothatunk magunknak. Kr. e. az V. sz.-ban valószínüleg már virágzott a K., sőt a kiviteli üzlet is, főkép Athénben. A tudományos és költői irodalom mellett voltak különböző tartalmu népies iratok is, melyeket ugynevezett repülő könyvárusok v. könyvkikiáltók terjesztettek a nép között, mig az állandó lakóhellyel biró könyvárusok, akik többnyire könyvmásolók is voltak, bódékban szokták könyveiket felolvasni, hogy ekként vevőkre tegyenek szert.

Rómában a K. tulajdonképen csak a görög műveltség és bevándorlás hatása alatt fejlődött, különösen Kr. e. a III. sz. vége felé, de aztán igen gyorsan föllendült, ugyannyira, hogy a magasabb társadalmi illem megkivánta a könyvek birását. Főkép a köztársaság végnapjaitól kezdve, amidőn a római birodalom is fölvirágzott, fejlődött nagy mozgalom a K. terén. A bibliofilok száma is jelentékeny volt, nehányuknak a neve, igy a Pomponius Atticusé, az Atrectusé reánk is jutott. A könyveket irnokok (librarii, mely elnevezést később magukra a könyvkereskedőkre vitték át) állították elő, még pdig vagy önállóan másoltak, vagy több irnok gyült egy felolvasó köré s annak diktatuma után irtak. Az ekként előállított pélányokat a korrektorok átnézték, azután pedig a könyvkötő (glutinator) vette át és adta meg nekik végső alakjukat. (L. Könyv.) Mivel mindez a rabszolgák dolga és ennélfogva igen olcsó volt, a legtöbb költséget - nem számítva az esetleges külső díszes kiállítást - a könyvekhez használt papirusz okozta, amelyre jelentékeny beviteli vám volt szabva. Eredeti kéziratok gyakran magas árt értek el, különben a könyvek ára, különösen az iskolakönyveké és a népies irányu kiadványoké, meglepő olcsó volt. Arról, hogy fizettek-e honoráriumot s általában helyeztek-e súlyt a szellemi tulajdonkra, keveset tudunk. Ugy látszik, hogy inkább közös vagyonnak tartották az irodalmat és valószinü, hogy a kelendő könyveket gyakran másolták. A kiállítást és az árt tekintve, már akkoriban is voltak különböző kiadások. Sajtó-rendőrség nem létezett, noha hébe-hóba megtörtént, hogy egyes könyveket, főkép a császárság korában, elkoboztak és elégettek. A könyveket a könyvkereskedők bódéikban kirakosgatták; egyes könyvek megjelenéséről a közönséget hírdetményen tudósították, amelyeket a bódé ajtajára, v. az előcsarnokok oszlopaira ragasztottak, de adtak hirt az új könyvekről kikiáltók is. A provinciákba, amelyekben a római cégeknek különbn is voltak megbizottaik, a könyvek s különösen a fővárosban már nem igen kelendők, az előkelő államhivatalok és katonai parancsnokok, levélvivők, kereskedők stb. útján kerülhettek. Tény az, hogy az irodalom legjelentékenyebb termékei a római birodalom legtávolabb fekvő részeiben, tehát az akkori ismert egész világban is el voltak terjedve. Erről különben a vidéki könyvkereskedők is gondoskodtak, amilyenek voltak főkép Alexandriában, Lugdunumban (Lyon), majd Karthágóban, Antiochiában, Szmirnában, Massziliában (Marseille), Athénben, Mediolanumban, Brundusiumban (Brindisi) stb.

A középkor első századaiban a római birodalmat (Bizánc, Alexandria) és később az iszlám országait (Bagdad, Kairó, Cordoba) kivéve, nem volt irodalmi kereskedés. Kolostorokban és papi hivatalokban, valamint egyes fejedelmek udvaraiban készítettek ugyan másolatokat, de csak magánhasználatra. A kéziratok ritka eladását alig lehet K.-nek nevezni. Az irás művészetét csak kevesen, többnyire papok ismerték, és ezeknek termékei többnyire nagyon magas áruak voltak; a kéziratokhoz használt pergamentnek drágasága is akadályozta az irodalomnak nagyobbszerü terjesztését. Csak a XII. sz.-ban, az egyetemek keletkezésekor, kezdett az irodalmi segédkönyveknek, a tanulók számára való vezérfonalaknak és tankönyveknek szükséglete nagyobb arányban mutatkozni. ezek révén fejlődött ki a középkori K. (kézirat-vásárlás), melyet tulajdonkép csak a rongy-papir feltalálása tett lehetővé, mert ezen a kéziratokat olcsóbban lehetett elkészíteni. A tudományos és oktató irodalom termékein kivül később költői művek és népies iratok is belékerültek a forgalomba.

Egyes rendszeres és szabályszerü kézirat-kereskedésnek első nyomaira Olaszországban a XIII. sz.-ban bukkanhatni. Legelőször a kézirat-kölcsönzők tüntek elő, akiket üzleti helyiségük (stationes) után stationarii-nak neveztek. Ezek a birtokukban levő, irnokok (librarii, scriptores, amanuenses stb.) vagy maguk által készített kéziratokat lemásolás végett a tanulóknak kölcsönözték oda; hogy a lemásolást többeknek is lehetővé tegyék, a kéziratokat apránként is kikölcsönözték (a 16 kolumnás, kolumnánként 62, 32 betüs sort tartalmazó csomókat peciaenek nevezték) s az ilyen kézirat-kölcsönzőket periarii-nak, stationarii peciaumnak hívták. A készletben tartandó könyvek száma, valamint a peciák bérbeadási ára, továbbá az egész kereskedés az egyetemek felügyelete alatt állott és maguk a stationarii is egyetemi emberek voltak. A kéziratok pontosságánál is rendszeres ellenőrzést gyakoroltak. A kéziratok eladása a kézirat-kölcsönzőknek meg volt tiltva; csak később engedték meg nekik, hogy bizományosokként, bizonyos föltételek mellett, nyereségre eladhassanak kéziratokat. Az irodalmi termékekkel űzött e kereskedés azonban még nem volt a tulajdonképeni K; ilyen csak később fellépett kézirat-kereskedők (venditores librorum, librarii, vagy mivel legtöbben a papirkereskedők sorából kerültek ki: cartolaji) űztek. Ezek nem voltak az egyetem szigoru felügyeletének alárendelve, hanem szabadon űzték iparukat. Gyakran egyszersmind másolók is voltak, s mint ilyenek maguk készítették kereskedésük cikkeit, mig később, ugy látszik, valóságos kéziratgyárak keletkezhettek. Nagy lendületet vett a kéziratkereskedés akkor, amidőn a hódító törökök elől számos kéziratot Görögországból Itáliába vittek megmentés végett. A korlátlan kéziratkereskedés főhelyei Észak-Olaszország nevezetesebb városai lehettek, mint Velence, Firenze, Milano stb. Velencei kereskedők a XV. sz.-ban nagy mennyiségben kaptak kéziratokat Görögországból, sőt külön utazó megbizottakat tartottak, akik Görögországban kéziratok után kutattak. A legnevezetesebb olasz kéziratkereskedők voltak: Joannes Aurispa Velencében (1369-1459) és Vespasiano Philippi (sc. filius) Firenzében (a XV. sz. közepén).

Ugyanabban az időben, amikor Olaszországban, megjelentek Franciaországban is az első kéziratkölcsönzők és kereskedők. Itt is ugyanazoknak a korlátoknak voltak alávetve, amilyeneknek Olaszországban és az egyetemek joghatósága és felügyelete alatt állottak. Párisban a «stationarii» és «librarii» az irnokokkal, rubrikátorokkal, pergamentkészítőkkel és papirkereskedőkket együtt a «libraire»-ek céhét alkották, amely Kirchoff Albert szerint 1292. 8 kéziratkereskedőn kivül 25 «escrivain»-ből (iró), 13 «enlumineur»-ből (rubrikátorok, bizonyos körülmények közt miniatürök készítői), 17 «lieur»-ből (könyvkötők) és 16 «parcheminier»-ből (pergamentkészítők és kereskedők) állott. Párison kivül Franciaországban csak az egyetemi városokban voltak kéziratkereskedők. A legismertebb volt köztük Flamel Miklós alkimista (a XV. sz. elején). Németországban is űztek kereskedést a kéziratokkal az első egyetemek alapítása óta, a XIV. sz. közepe táján. Itt «stationarii» ritkábban fordulnak elő; a kéziratoknak leirás végett kölcsönadása helyébe a fölolvasások léptek, t. i. az egyetemi docensek a füzeteket lediktálták. Az üzleti berendezések és az egyetemek fenhatósága tekintetében a német viszonyok, ugy látszik, teljesen megfeleltek a párisiaknak. A kéziratokkal való kereskedés legjelentékenyebb volt Kölnben, Erfurtban, Heidelbergában, Bécsben, Prágában, azután Németalföldön, Genfben és Brüggében. A kereskedés leginkább tanítók kezében volt, de papir- és pergamentkészítők, levélfestők is részt vettek benne, valamint itt is fejlődtek irnokokat képző iskolák és kéziratgyárak. Déli Németországban főleg a szerzetesrendek működtek ezen a téren, mig Észak-Németország legtekintélyesebb kéziratgyára Hagenauban volt, ahol Lauber Diebold kéziratkereskedő lakott (1447 táján). Angolországban a «stationarii», ugy látszik, többet foglalkoztak a kéziratkereskedéssel, mint másutt s ők egyszersmind könyvkötők is voltak. A kéziratkereskedés egy-némely nyomaira Spanyolországban is akadhatni. Magyarországban a kéziratkereskedésnek nyomaira nem igen akadhatunk, ámbár már Árpádházi királyaink közt is voltak könyvkedvelők és könyvtáralapítók.

A könyvnyomtatás föltalálása korában a K.-nek bizonyos neme volt mindenütt kifejlődve. A kéziratok sokszorosítása még a könyvnyomtatás mellett is hosszabb ideig divatozott, főként a görög könyvek terén. Az előkelő és vagyonos könyvgyüjtők már akkor is szivesebben vettek könyvgyüjteményeik számára kéziratokat, melyeket aztán díszesen kiékesítettek; a nyomtatott könyvek előtt egyelőre zárva maradtak könyvtáraik. A K. tulajdonképeni üzletmenetét azonban teljesen érintetlenül hagyta ez új találmány. Megtartotta addigi üzleti formáit, amelyekben a K. még ma is gyökerezik, ugyannyira, hogy majd mind azok az üzleti szkások, amelyek mai napig érvényben vannak a K.-ben, csiráikban már ott is kimutathatók. A K. eleinte nem volt önálló ipar. A kiadással a könyvnyomtatók foglalkoztak, mig az eladást a könyvkötők, kereskedők stb. vették kezükbe. A könyv épp oly kereskedelmi cikk volt, mint bármi más. Az akkori kiadók közt kétségkivül legjelentékenyebb Schöffer Péter volt, akinek Párisban és Angerslatben voltak fióküzletei és összeköttetései kiterjedtek Lübecken át egész a Keleti-tenger vidékeire, Königsbergbe és Budára. A könyvnyomtatók aznban sokszor nem voltak képesek a könyvet elkészíteni; ily esetekben gyakran előfordult, hogy hercegek, főemberek és gazdag irodalombarátok viselték a nyomtatás költségeinek egy részét. Más esetekben a nyomtató vagyonos barátai előlegezték a szükséges pénzt; ilyenkor azt szokták ezekről mondani, hogy ők a nyomtató «kiadói». Az is előfordult, hogy több könyvnyomtató összeállt s közös költségükön nyomattak ki valamely könyvet, az előállított példányokat aztán fölosztották egymás közt, hogy kiki érteksítse a magáét ugy, ahogy tudja. Ilyen könyvnyomtató-társaság volt, p. Baselben, melynek nyomdásza Froben János volt s részesei valának Birckmann F. Kölnben s valószinüleg Koberger János v. Antal Nürnbergben. Egy más ilyen nyomtató-egyesületnek Amerbach János volt a képviselője; ennél a társulatnál nyomatott később Koberger Antal is, aki Josse Bade-val és Jean Petit-vel különösen Párisban adott ki könyveket. Hasonló esettel találkozunk Lipcsében 1490. Franciaországban nagyon divatos volt a többek költségén való kiadás. Az ilyen kiadótársulat könyvnyomtatókból s kiadókból állott. Magyarországban ilyen kiadótársulatokat nem ismerünk, de gyakran előfordult, hogy egyes főurak saját költségükön szereltek föl nyomdát és kinyomatták kedvelt tudósaiknak munkáit. (L. Könyvnyomtatás.) Ha a könyvkereskedő a nyomdásznak valamely megbizást adott, akkor is azt szokták mondani, hogy «kiadója» neki. A XV. és XVI. sz.-ban a nyomtatványokon legtöbbnyire csak a nyomdász van megnevezve, a valódi kiadóról pedig semmiféle említés nem történik. A nyomdász a nyomtatásért járó díjon kivül a nyomtatványból is kapott néhány példányt, melyeket azután értékesített; ez a szokás azonban sok visszaélésre szolgáltatott alkalmat. A nyomtatók a maguk költségén előállított könyveket v. egyenként adogatták el, v. nagyobb mennyiségben, vagy az egész kiadásban kinálták eladás végett a könyvelárusítóknak. Veszélyes időkben, amikor olyan könyvekről volt látható, a külföldön és hamis cég alatt volt szokásban nyomtatni. Igy Lipcséből p. Vittenbergában, Eilenburgban stb. nyomtattak könyveket. Az irodalom termékeinek voltaképeni terjesztői a könyvelárusítók voltak, akik közül a legjelentékenyebbek egyszersmind kiadók is voltak. Ilyenek voltak a Kobergerek Nürnbergben (1472-1540), akik nagyobbszabásu kereskedelmi üzleteik révén Nürnberget bizonyos tekintetben a K. középpontjává tették. Jelentékeny kiadó-üzletük és nyomdájuk mellett (azonkivül külföldön is nyomtattattak) nagy szortiment-üzletük is volt, amely által főként az olasz klasszikusok kiadásait terjesztették. Koberger Antalnak Párisban két raktára volt, Lyonban egy az olasz és egy a spanyol kiadványok számára, azonkivül voltak raktárai Bécsben, Budán, Krakóban, Boroszlóban s utazók, papok és magánosok közvetítése révén üzletét Lengyel- és Észak-Németországra stb. is kiterjesztette. Birckmann Ferenc Kölnben és Antwerpenben (1510-50 táján) üzleti összeköttetésben állott Angliával, Dél-Németországgal, Svájccal, Párissal. Lipcse, ahol 1489 óta lehet könyvelárusítókra találni, már a XV. sz. kilencvenes éveiben is messzeterjedő összeköttetésben állott Magdeburggal, Prágával, a XVI. sz. elején Danziggal, Boroszlón át Lengyelországgal, Magyarországgal, Erdéllyel.

Mint már a kéziratkereskedők, a könyvkereskedők is felkeresték kiadványaik eladása céljából az országos és heti vásárokat, amelyeketn bizonyos tekintetben országok és vidékek szerint határotl vevőközönségük volt. Igy a lipcsei könyvárusok már a XVI. sz. elején jártak a boroszlói és poseni vásárokra; főként pedig a szomszédos Naumburg Péter-Pál napi vásáraira. A legfontosabbak a Majna melletti frankfurti vásárok voltak (a XV. sz. hetvenes évei óta), melyek a könyvvásárlás világpiacává fejlődtek ki. Itt gyülekeztek a fontosabb országokból: Olasz- és Franciaországból és Németalföldről stb. való könyvárusok. Inkább a német és a keleti vidékek vásárai voltak a lipcsei országos vásárok, melyeket már 1493 óta látogattak könyvkereskedők. A vásárokon a könyvárusok kirakták könyveiket, vagy készleteik címlapjait, vagy jegyzékét függesztették ki. A szenzációs újdonságokról az utcákon kikiáltók értesítették a közönséget, a kisebb iratokat egész csomó férfi, asszony és gyermek árusítgatta. Egyszer-másszor a tudósok is eljártak a vásárokra, hogy könyveket vegyenek; jöttek könyvkereskedők is, akik készleteiket egészítették ki. E mellett a könyvárusok üzleti utazásaik alkalmával a tudósok leveleit kézbesítették, fizetéseiket v. egyéb dolgaikat teljesítették Dél-Németországból Észak-Németország felé és tovább. Már kezdetben a kereskedőknek és magánosoknak különbség nélkül egyenlő áron volt szokás a könyveket eladni. Csak egyes esetekben adtak a nagy kiadók nevezetesebb könyvelárusítóknak százalékot. A bolti ár nem volt megállapítva, és a kiadó később oly áron adta el áruit, amilyenen lehetséges volt. De eddig még mindig nagyon kicsiny volt a könyvet vevők száma, amely aztán a reformáció korában óriásilag megnövekedett. Itt az elárusítás legfontosabb közvetítője a kolportázs- és vándor-üzlet volt, amely különösen a népies iratok eladása tekintetében bizonyult sikeresnek. Mindnyájan utaztak: képfestők, kártyakészítők, levélnyomtatók keresztül-kasul járták az országot; különösen sokar barangoltak a nürnbergiek. Maguk a könyvkiadó tudósok is jártak könyveikkel házalni, vagy házaltattak hozzátartozóikkal. A készpénzzel való fizetés helyébe később a csereüzlet jött divatba a vásárokon. Az üzleti előny, amelyet egy lehetőleg sokoldalu raktár biztosított, már a XV. sz.-ban arra vezetett, hogy a kiadók kiadványaikkal cserét űztek. Ez a csere rendesen ugy történt, hogy a könyveket tartalmazó csomagot zsinórral megmérték és a csomag területének megfelelő más kiadványokat tartalmazó könyvcsoagot adtak érte. Ez arra mutat, hogy eleinte a könyveket egyenlő értéküeknek tartották, később azonban a németalföldi kiadók a maguk becsesebb kiadványaikért a német könyvek három-négy-ötszörösét követelték és meg is kapták. Természetes, hogy csere-üzletet a vásárokon csak olyan kereskedők kötöttek, akiknek maguknak is voltak kiadványaik; akik csupán csak könyveláusítók voltak, azoknak készpénzzel kellett vásárolniok, viszont a csupán csak kiadókkal sem volt csereüzlet köthető. Noha a K. egészen szoros értelemben véve soha sem volt céhrendszerü, bizonyos korlátokat mégis nagy féltékenységgel tartottak meg. Külföldi könyvkereskedőknek soha sem volt szaba idegen kerületekbe hatolni, a vásári helyeken csak a vásár idején tarthatták nyitva boltjaikat; a könyvnyomtatóknak csak a maguknyomtatta kiadványokkal, a könyvkalmároknak vagy antiquariusoknak csak régi és kötött könyvekkel, értekezés-kereskedőknek pedig csak a kisebb termékekkel és olyan művekkel, melyek 12 ívnél nem terjedelmesebbek, volt szabad kereskedniök. Párisban már a meg nem esketett kéziratkereskedőknek nem volt szabad oly könyvet eladniok, amelynek értéke 10 sousnál nagyobb volt. Csak a könyvkötők voltak azok, akik, noha hosszu harcokat vívtak ellenük, nem engedték kezükből a naptárakkal, iskola- és épülésre szolgáló könyvekkel való kereskedést kiragadni. Azok a kis könyvkereskedők, akiknek nem volt érdemes a vásárokat látogatni, szükségleteiket a nagy szortimentek útján szerezték be. A frankfurti világra szóló könyvpiacnak virágzása és jelentősége alig egy századig tartott.

Midőn a nemzeti irodalmak a korábban általánosan uralkodó latin irodalommal szemben önállóságukat kivívták és az egyes országokban mindinkább több könyv jelent meg, mint előbb egész Európában, kifejlődött a nemzeti K., amely a nemzetközi közvetítést csak egyes kereskedelmi házak útján folytatta. E fejlődésnek alapja nem annyira a nemzeti öntudatban v. szükségletben, mint inkább abban a körülményben rejlett, hogy az egyes államok csakhamar különféle sajtótörvényekkel szabályoztk a K.-et és ennek következtében az egyes országokban különféle K.-i szervezetek fejlődtek. Magyarországban a rendszeres K. első nyomai Mátyás király alatt mutatkoztak Budán, ahol 1484-től egész a mohácsi vészig (1526) számos könyárus működött, mint p. Feger Tibold (1484-1494); Ruem György (1490-93); Paep vagy Pap János (1498-1515); Kaym Orbán (1503-19); Várdai István (1511); Nagybányai Heckel István (1512-14); Schaller Jakab (1511-15); Murarius Antal (1513); Milcher Mátyás (1514); Kaym Orbán örökösei (1520); Sessardiai (Szekszárdi?) Lénár (1523); Gryneus György (1524); Prischwicz Mihály (1524-25). Ezek voltak a magyar K. legelső úttörői, akik, nyomda hiján, kiadványaikat mind külföldön, főkép Velencében, Augsburgban és Strassburgban nyomatták. Az említett budai könyvárusok különösen a hazai egyházak számára szükséges könyveket adták ki, amire őket Mátyás királynak 1479-iki rendelete ösztönözte, melyben az egyházakat misekönyveik és breviariumaik kinyomatására utasította. Döntő befolyással volt a magyar K.-re a reformáció. Ennek terjedésével gondoskodni kellett a szentirásnak és a szükséges tankönyveknek magyar nyelven való kiadásáról. A XVI. sz. első nyomtatványai azonban magyar nyomtató műhely hiján, már nem az országban készültek. Krakó, melynek akkor hires egyetemét a magyar ifjak nagy számmal látogatták, volt hosszabb ideig az irodalmi szükséglet előállítója, azután pedig Bécs. Az 1526. mohácsi gyásznapok után Buda is a török birtokába jutván, az odavaló könyvárusság lehetetlenné vált és két évszázadon át szünetelt. Ezalat a vidéken is csak igen lassan fejlődött a K., mindamellett Brassóban 1535-ben, Kolozsvárt 1550., Magyar-Óvárt 1558., Debrecenben 1560., Nagyváradon 1565., Gyula-Fejérvárt 1567., Eperjesen 1573., Pápán 1577., Bártfán, Besztercebányán és Nagyszombatban 1578., Német-Ujvárt 1583-ban, Pozsonyban 1594., Sárvárt 1602., Kereszturon 1604., Kassán 1610., Lőcsén 1611., Trencsénben 1637. találunk már könyvkereskedőket, mig az ország többi részében csak a XVIII. sz.-ban fejlődött ki a K., ekkor azonban már mindenütt rohamosan. Első helyen állt mindig Buda és Pest, mig a vidéki városok közt különösen Pozsony, Kassa, Lőcse, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Debrecen és Győr vittek vezérszerepet, ahol az egyszer gyökeret vert K. hálás és biztos talajra akadt.

A könyvkereskedői ipar űzése azelőtt a céhrendszer alapján engedélyhez volt kötve, ezt azonban csak I. Ferenc rendezte véglegesen 1806. kibocsátott szabályrendeletével. Kezdetben a hatóság igen nehezen adta meg a könyvkereskedői iparjogot s főkép ennek tulajdonítható, hogy a jelen század első évtizedeiben még oly jelentékeny könyvkereskedők is, mint a pozsonyi Wignad Károly Frigyes, a debreceni Csáthy György, a nagyszebeni Hochmeister Márton és mások, könyveikkel megrakott kocsin járatták be a szomszédos megyéket, hogy az olvasni és tanulni vágyó magyar közönséget ott is ellássák könyvekkel, ahol akkor könyvkereskedő még nem telepedett le. Az 1848. sajtótörvény életbe léptetésével, mely szerint a könyvkereskedők mindazokat az elmeműveket, melyek elmarasztaló itélet által nem sujtatnak, szabadon árulhatják, ugy nemzeti irodalmunk, mint könyvkereskedelmünk gyors fejlődnek indult, ámbár az 50-es években, az abszolutizmus ideje alatt, újabb hanyatlás állt be s a magyar K. forgalma nagyrészt külföldi irodalmi termékek árusítására volt utalva. Végre a 60-as években, önállóságunk visszanyerése után, pezsgő élet mutatkozott minden irányban s ma, egy negyedszázaddal később, könyvkereskedelmünk méltó helyet foglal el a nyugati művelt nemzeteké mellett. Ezt a fejlődést lényegesen előmozdította az 1872. VIII. s az 1884. XVII. t.-c.-kel életbe léptetett teljes iparszabadság, de tagadhatatlan, hogy ez a K.-ben is fejlesztette az illetéktelen konkurrenciát. Magyarországon jelenleg (1895), nem számítva azokat a könyvkötőket és papirkereskedőket, akik mellékesen könyvek elárusításával is foglalkoznak, 283 könyvkereskedő van, kik közül 34 csakis könyvkiadással, 7 zeneművek kiadásával és elárusításával, 32 pedig antiquár könyvkereskedéssel foglalkozik, mig a többiek vagy tisztán szortiment-könyvkereskedők, vagy pedig a K. több ágát űzik egyszerre. Ezek közül magára Budapestre esik 25 kiadó vállalat, 30 szortiment-könyvkereskedés, a zeneműkereskedők és antiquáriusok pedig mind. A magyar K.-nek üzleti középpontját az 1878. alakított «Magyar könyvkereskedők egylete» képezi. Székhelye Budapest, hivatalos közlönye a havonként háromszor megjelenő «Corvina».

Azokat az ágakat, amelyekre a mai K. föloszlik, már cikkünk elején említettük. Tisztán kiadással foglalkozó könyvkereskedések csak azóta állnak fenn, amióta a könyvkereskedők a vásárok látogatásával fölhagytak. A magyar K.-ben ez az időszak a jelen század negyvenes éveire esik, ámbár a ponyvairodalmat terjesztő cégek, melyeknek legfőbb virágzása a negyvenes és ötvenes évekre esik, a vásárok látogatását még később is folytatták. A várásokon előbb részt vett kiadóüzletek lemondtak arról, hogy idegen kiadók műveit beszerezzék és eladogassák; később már nem is voltak arra szorulva, hogy bevárják a vásárokat, hogy új kiadványaik számára piacot találjanak, hanem megjelenésük után rögtön forgalomba hozták őket. Ez aztán arra kényszerítette a kiadókat, hogy bizományba is küldjenek könyveket és ez az eljárás vetette meg a kiadó és szortiment-könyvkereskedő közt különösen nálunk s Németországban ma id dívó összeköttetés alapján. Hogy kiadványaink terjesztését vásárok nélkül is megkönnyítsék, sok olyan kiadóüzlet, amely nem a bizományi helyeken (Budapest, Bécs, Lipcse, Páris, Stuttgart, London stb.) volt letelepedve, bizományi helyeken levő cégeknél raktárakat rendezett be és ez lényegesen előmozdította és gyorsította a kiadó és az elárusító közti összeköttetést. A szortiment-üzlet a könyveknek a közönség elé való juttatásával foglalkozik. Tisztán szortimentüzletek, vagyis olyanok, amelyeknek maguknak semmiféle kiadványaik nem voltak, s főként ezeket kell a régebben könyvelárusító névvel nevezettek alatt érteni, léteztek már a XVI. sz.-ban is. Ezek szükségleteiket a vásárokon, v. nagyobb könyvkereskedők útján szerezték be, akiknek idegen kiadóktól is volt raktáruk. Bevásárlásaikat nemcsak a pillanatnyi megrendelésekhez alkalmazták, hanem beszereztek oly könyveket is, amelyeknek kelendőségében biztak. Ez által fejlődtek ki az akkori szoros szortiment-raktárak. Jelenleg a szortiment-üzlet főkép az újdonságok és folytatások eladására szorítkozik, ugy hogy régibb műveket rendszerint csak határozott megrendelésre szereznek be. Egyes szortiment-üzletek a részletfizetésre való szállítással is foglalkoznak, ami különösen az utolsó években fejlődött ki annyira, hogy nálunk néhány nagyobb irodalmi vállalat ennek köszönheti rendkivüli sikereit. A szortiment-üzletek által azelőtt gyakorolt ama szokás, hogy könyvtárakat vettek meg s azokat kis részletekben elárusítottak, most már idejét multa; ez az üzleti ág egészen az antiquár-üzletek kezébe jutott, mig ellenben a kiadóknál egyes munkákból fenmaradt készlet megvétele és mérsékelt áron való eladása a modern antiquariatus kezébe, amely a csere-üzletet is fölelevenítette. Az antiquár-üzlet mindkét ága főként katalogusok útján dolgozik és üzleteket többnyire készpénzfizetés ellenében köt. A könyvkereskedői bizományi-üzlet nem tévesztendő össze a kereskedelmi bizományos tevékenységével, valamint azzal az üzlettel sem, amely a kiadóktól a szortiment-könyvárusoknak küldött bizományi küldeményekből fejlődik. A könyvkereskedői bizományos megbizójának minden üzletét a megbizás helyén végzi; bizonyos tekintetben teljes meghatalmazottja és amellett megbizójának üzleti bizalmi embere és oly fontos közvetítő személy, hogy egy könyvkereskedés, melynek a főbizományi helyen bizományosa nincs, a közönség igényeinek megfelelni képtelen.

Amint már említettük, a K. szervezete különféle irányban fejlődött s ezek közt legfigyelemreméltóbb s legjobb a német s az ennek mintájára szervezett magyar K. üzletmenete. E szerint a kiadó, ha valamely vállalat kiadását elhatározta, a szerzővel többnyire irásbeli szerződést köt. (L. Kiadói ügylet.) E szerződésben benfoglaltatanak a tiszteletdíj összege, a fizetések határideje, a kiadás nagysága, sokszor még az alakja, nyomása és külső kiállítása, a megjelenés ideje s azok a föltételek is, amelyek alapján a kiadó az esetleges további kiadásokra a kiadás jogát megszeezheti. Néha az iró is fedezi a költségek egy részét, vagy művét egészen a maga költségén nyomatja s aztána könyvkereskedőnek bizonyos provizió mellett eladás végett bizományba adja. Végül az iró a művet, melyet saját költségén nyomatott ki, a saját kiadásában is tarthatja és maga is árusíthatja; ez a mód azonban csak oly műveknél válik be, amelyek főkép helyi érdeküek. A mű elkészülése után a kiadó v. körlevél útján értesíti a szortiment-könyvkereskedőket az újdonságró, v. külön megrendelés nélkül elküli nekik azt újdonság gyanánt. A kiadó terjesztési eszközeihez tartoznak még: a napi- vagy szaklapokban közzétett hirdetések, ismertetések, a prospektusok, falragaszok és próbafüzetek. Ez utóbbiak főként aláirások gyüjtésére szolgálnak s ez a módszer különösen alkalmas a füzetekben megjelenő vállalatok terjesztésére. Ezt rendesen utazók közvetítik s olyan kiadó-üzletek űzik, amelyek népies, vagy népszerü tudományos irodalmi termékek közrebocsátásával foglalkoznak. A szortiment-könyvkereskedő megrendeléseit többnyire nyilt rendelő-lapokon teszi, melyek a főbizományosi helyen a bizományos kezén át kerülnek a kiadókhoz s a megrendelések ismét a bizományos útján jutnak a megrendelő birtokába. Az utómegrendelések vagy bizományba, azaz oly föltétel mellett történnek, hogy a könyvárus az el nem kelt példányokat visszaküldheti, v. «szoros-számlára», ami annyit jelent, hogy a megrendelő a megrendelt mennyiséget föltétlenül megtartja. A kiadó a vállalat eredményét sok esetben csak évek multán tudja meg, mert a szétküldött példányoknak kisebb-nagyobb része vagy eladatlanul kerül vissza a legközelebbi leszámoláskor (nálunk mindig március végén, Németországban a husvéti vásárkor), v. pedig mint disponált cikk (el nem adott, de raktárt tartott, tehát nem fizetendő áru) a szortiment-könyvkereskedők raktáraiban eladás céljából visszamarad, és csak akkor, ha a kiadó az összes disponált példányokat visszakérte és visszakapta: fogja megtudni, hogy vállalata mily eredménnyel járt. Természetesen vannak más üzleti eljárások is: az újdonság-küldemények kivételezése, a füzetes vállalatoknak csak készpénz ellen való küldése stb. A szokásos hitel, melyet a könyvkiadó a szolid szortiment-könyvkereskedőknek nyujt, abban áll, hogy mindazzal, amit január 1-től december 31-ig kért és kapott, a legközelebbi leszámolási határidőre leszámoljon és az eladott könyvekért járó összeget kifizesse. Fáradozásai jutalmazására és az üzleti közvetítés alkalmával előforduló költségek megtérítésére a szortiment-könyvkereskedő a kiadótól bizonyos százalékot kap. A magyar és német K. szervezetétől és üzletmenetétől lényegesen eltér a többi nemzeteké.

Az angol K.-ben főkép a gyors forgalom lett elvvé s ennek eszközeiül a kótyavetyélések (trade sales) kinálkoztak. A brit K. valóságos tőzsdejátékká lett s részben még ma is megvan ez a jelleg. A kiadó arra számít, hogy az egész kiadás költségeit az első kiadás bevételéből fedezi; a megmaradt készletet néhány hét mulva dobra ütteti. Az ekként rendesen 10, 20 v. több példányt tartalmazó csomóban elárverezett könyvek sajátságos könyvkereskedői körbe, a second-hand dealers (másodkézből való kereskedők) kezébe jutnak; a könyvek pedig a second-hand books osztályába kerülnek és a cheap list-ekben leszállított áron bocsáttatnak a közönség rendelkezésére. Gyakran az antiquárius lép a second-hand dealer helyébe; az antiquárius a kiadás megmaradt részeit leszállított áron veszi meg a kiadótól s aztán mint állandó cikkeket veszi be könyvjegyzékeibe. A kiadó mindamellett a könyv eredeti árát tartja meg továbbra is. Észak-Amerikában a K. ugy van szervezve, mint az anyaországban. Az üzlet nagy részét az árverések (trade sales) közvetítik, melyeket New-Yorkban, Filadelfiában és Bostonban évenként kétszer tartanak meg s ezekre az egész ország könyvkereskedői el szoktak menni, üzleti viszonyba lépnek egymással, leszámonak, vállalataikat megbeszélik stb. Az eladási módok közt leginkább a kolportáló üzlet dívik, hogy egész kiadóüzletek, sőt egész irodalmi ágak rajta alapszanak; főként a vándorló könyvárusok azok, akik valamennyi vasutat és gőzhajót elkisérnek minden útjában és a nagy, mindig váltakozó közönség körében hihetetlen mennyiségü olcsó mulattató olvasmányt adnak el.

A hollandi K.-ben is dívik az évi leszámolás és az újdonság-küldés bizományba, de nem ismerik el a disponálási jogot s a számlát minden év január havában le kell zárni és kiegyenlíteni. Bizományosa minden hollandiai könyvárusnak van legalább Amsterdamban. Sajátságos berendezésre mutatnak a kiadás maradékainak, vagy az egész kiadásoknak a kiadók részéről való árverései, melyeket gyakran tartanak oly esetekben, midőn az első vagy több kiadás elfogyott. A be- és kivitel jelentékeny. Az idegen irodalmi termékek utánnyomása még mindig virágzik. - A három skandináviai államban a saját nyelvükön nyomatott könyvekre nézve nagyon szűkkörü vevőközönsége van különösen Dániának, amelyet azelőtt teljesen Németország alá rendeltnek lehetett tekinteni. Ennélfogva sok német könyvet adtak és adnak ki még ma is. - Oroszország tilalmak, cenzurai zaklatások és vámok útján iparkodott az idegen könyvek bevitele ellen intézkedni, de azt nem tudta megakadályozni, hogy évenkint közel 1 millió kötetre rugó külföldi, többnyire francia és német mű be ne vitessék. Az orosz kiadó-üzlet jelentékeny haladást mutat.

A francia K. szervezete és üzleti szokásai egészen elütnek más nemzetekéitől. A kiadók (libraires-éditeurs) ritkán küldik kiadványaikat bizományba; a szortiment-könyvkereskedőknek szoros számlára kell a könyveket venniök és rendesen azonnal ki is fizetniök. Az esetben, ha a párisi kiadó a vidéki könyvkereskedőnek számlát nyitott, a számlát minden 3, legfeljebb minden 6 hónapban lezárják és a kiadó követeléseit, a kereskedői szokások szerint, váltó útján biztosítja magának. Minden vidéki könyvkereskedőnek van Párisban bizományosa, de az összeköttetés köztük nem oly élénk, mint a német és magyar könyvkereskedők és bizományosaik közt, mert a levelezés a kiadóval is többnyire közvetlenül történik. A vidéki kiadó-üzlet eégszben véve jelentéktelen, ámbár egyes igen becses művek kerülnek onnan is forgalomba, de mindezek a tulajdonképeni kiadó mellett egy párisi céget is megneveznek a címlapon. A vidéki szortiment-K. is jelentéktelen. A kiadóüzletnek Párisban való nagy központosítása és specializálása következtében sok vidéki könyvvásárló inkább Párisból hozatja könyvszükségletét magától a kiadótól, vagy valamely speciális szakot űző könyvárustól. Franciaországban a kiadónak és a szerzőnek kell a könyv ismertté tételéről gondoskodni.

Olaszországban rövid idő óta, amióta az egyesülési törekvések ismét olasz államéletet teremtettek, kezdett az olasz K. lassanként fölemelkedni. Spanyolországban és Portugáliában az egyházi és politikai deszpotizmus az irodalmi tevékenységet hosszu időn át megbénította s ennek következtében a K. se vergődhetett magasabb kifejlődésre és jelentőségre. Az ifju Görögországban az irodalom gyorsan virágzik föl. 1833-ban alapították Athénben az első könyvkereskedést. Athén után, amely Lipcsével, Triesttel és Béccsel szabályszerü könyvkereskedői üzemet tart fenn, Korfu a görög irodalom főhelye; ez utóbbi külföldi üzleteit Londonon át eszközli. Törökországban a könyvekkel való kereskedés legnagyobb részt a kéziratkereskedésre szorítkozik, mert a mohammedánoknak meg van tiltva a koránt és egyéb vallási v. törvénykönyveiket nyomtatás utján sokszorozni; a nagy keleti költők és magyarázók művei is többnyire kéziratban vagy kőnyomdailag sokszorosítva forognak közkézen. Azt, amire a Konstantinápolyban időző vagy lakó keresztény európaiaknak az európai irodalmakból szükségük van, külföldi könyvárusok útján szerzik meg. Alexandriában a francia és olasz könyvekkel űznek némi kereskedést. A keleti könyv-, helyesebben kéziratkereskedés főhelye Kairo, ahol az alkirályi nyomda is van. A kéziratkereskedők a koránt, az arab és persa klasszikusokat nagy mennyiségben leiratják s a moszlim kelet legtávolabban fekvő részeibe is szétküldik. Bagdadban is jelentékeny a kéziratkereskedés. A persa könyv- (kézirat-) kereskedés főhelye Teherán; de sokat szenvedett a birodalom belső ziláltsága és a népnek ennek következtében beállott elvadulása miatt.

Khinában és Japánban a könyvekkel való kereskedés aránylag csekély; legújabb időig majdnem csak iskolakönyvekre szorítkozott. Nagy hatást gyakorolnak itt, mint általában a keletázsiai országokban mindenütt, a misszionáriusok, akik a benszülöttek nyelvén nagymennyiségü könyveket nyomtatnak, s aztán elterjesztenek, szétosztanak. A hindosztán K. és az ind irodalom főhelye Kalkutta; a brit irodalomnak is van itt, épp ugy mint Madrasban, fő elárusító helye. A legtöbb könyvkereskedés Kalkuttában van; ezek a birt-ind tartományok minden nagyobb városával élénk üzleti összeköttetésben álnak. A britek uj-hollandi birodalmában szinten élénk a K., melyet nagyon tevékeny hirlapi irodalom is támogat. Fokvárosban is van több hollandi, angol és német könyvkereskedés s főleg Amsterdamból szállítanak oda sok könyvet. A brit-nyugatindiai gyarmatok és Kanada, a lapokat nem számítva, az anyaországból szerzik be szükségleteiket. A spanyol Kubán van némi irodalmi forgalom Havanában, de ez aránylag is nagyon csekély. Élénkebben nyilvánul az irodalmi szükséglet Dél-Amerika egykor spanyol és portugál államaiban, amióta felszabadultak. Peruban Lima, Chileben Valparaiso, a La-Plata államokbn Buenos Aires és Montevideo, de főként Braziliában Rio de Janeiro és Bahia a délamerikai K. és a vele itt szorosan kapcsolatos hirlapirodalom főhelyei, mert a lapjával való üzletet minden könyvárus főüzletének tekinti. A legtöbb Dél-Amerikának szánt könyvet az Egyesült-Államokban nyomtatják, mert itt olcsóbban dolgoznak. Mindenütt azonban, ahol csak a lakosság műveltsége lehetővé tette, európai könyvkereskedők telepedtek le, akik a nemzetek kulturájának emeléséhez és egymáshoz való szellemi közeledéséhez hathatósan hozzájárulnak.

Könyvkötészet

(l. a mellékelt 3 képet), egyes lapok vagy ívek összefűzése és fedelekből meg gerincből álló borítékkal való ellátása. Két részre oszlik: kisiparszerü K.-re, amelynél többnyire kézimunkával találkozunk és a gyáriparszerüre, amely leginkább gépek segítségével történik. Az alábbiakban először is e kisiparszerü könyvkötésről szólunk. Az íveket, a szerint ahány rétüek, összehajtogatják, ívszámaik szerint összehordják, s az igy keletkezett könyveket azután átszámlálják, hogy lapjaik sorrendben következnek-e egymásután; majd pedig a verőkalapáccsal verdesik, vagy deszkák közt sajtolják, hogy a könyv duzzadását csökkentsék. Jól enyvezett és simított papirosból álló könyvet nem verdesnek, hanem csak sajtóba szorítják. Ezután következik a fűzés. Legegyszerübb (kétoltéses) fűzésüek azok a könyvek, amelyek csak mintegy be vannak akasztva a borítékukba. Az olyan könyveket, amelyeket kemény táblával látnak el, a varróládán varrják s gerincoldalukon varrószalagot alkalmaznak, még pedig a könyv nagyságához mérten 2-6-ot. Ezeknek az a feladatuk, hogy a könyv egyenkint már fűzött íveit keresztöltéseikkel összetartsák s egyszersmind a könyvet fedelével is összekapcsolják. Ugyanezt a célt szolgálja különben a könyv első és utolsó ívéhez ragasztott előzék, amely rendesen két szines vagy fehér és egy harmadik, a táblázáshoz szükséges lapból áll. Korábban a fűzést szabadon álló varrószalgokra eszközölték, ami által a könyv gerincén kimagasló gerincbordák támadtak, újabban azonban az összerakott ívek gerinceire annyi barázdát fürészelnek, ahány varrószalagja lesz annak. E bevágásoknak olyan mélyeknek kell lenniök, hogy a varrószalag éppen kitöltse azokat. A szalagot a varrás után mintegy 4 cm.-nyire elvágják, kiálló részükön szétfoszlatják és ellapítják, s a táblázáshoz szolgáló előzékpapiroshoz ragasztják; az előzékkel ellátott első és utolsó ív az oda szomszédos második és utolsóelőtti ívhez 5 mm. szélességben hozzáragasztatik, mire a gerincet laposra veregetve forró enyvvel beecsetelik. Midőn a könyv már megszáradt, lapjainak elülső élét egyenletesre vágják s a gerincet kalapáccsal gömbölyítik. Erre a sajtóba szorítás következik; a gömbölyített gerincü könyvet két deszka közé helyezik, ugy hogy a deszka széle a gerinc gömbölyödésétől kissé beljebb álljon. A sajtóba szorított könyv ekként kiálló gerincét kalapáccsal veregetve puhítják s az azután keményítőragasszal nedvessé tett gerincet bordázóvassal alakítják addig, mig a könyv gerincén mindkét oldalon párkányszerü kiemelkedés keletkezik. Ha ez megszáradt, a könyv lapjait fejtől és lábtól is egyenletesre vágják; a vágáshoz vágógépet és vágógyalut használnak. A könyv lapjainak szélés rendesen szinezik, ami által nagyobb tartósságot és csinosságot adnak a könyvnek, mert a szinezetlen szél hamar kopik s könnyen piszkolódik. Az egyes szinezés, t. i. a széleknek csupán egyszinüre való készítése, mázolással történik. A pettyes vagy tarka metszetnél a festéket drótrácson keresztül középkeménységü kefével permetezik a könyv szélére. A márvány-, fésü-, páva- és csokor-metszetek ma a legdivatosabbak. Előállításuk ugy történik, hogy carraghenből (gyöngymoha) vizben való főzéssel nyulós, nyálszerü anyagot nyernek, erre szesszel és marhaepével eldörzsölt híg festéket permeteznek. Az epe azt okozza, hogy a festék a moha-nyáladék felületén mintegy úszva marad. Higított marha-epének és szappanos viznek tovább való permetezésével a festék a keverék felületén márványszerü erekre oszlik s ezt a könyv széle óvatos belémártással veszi föl. Ha a könyv szélét fésü-, páva- vagy csokormetszetüvé akarják tenni, akkor a mohanyáladékkal kevert vizre permetezett festékbe pálcikával görbe-formáju vonalakat, majd pedig a ferdén tartott fésüvel harántvonalakat húzgálnak; ez által igen szép tollrajzszerü felületet nyernek. Ezeket a metszeteket megszáradásuk után besajtolják s viasszal fényesre simítják. A legdrágább s legnehezebb szinezése a széleknek az aranyozás (aranymetszet). A könyvek deszkák közé szorítják, a szélfelületet éles aczélpengével könnyedén simára kaparják, híg keményítő ragasszal bekenik, s azután örményagyaggal (bolus), melyet előzőleg vizben higított tojásfehérjében föloldottak, alapozzák. Az ekkor tojásfehérjével ismét megnedvesített szélfelületre teszik az aranyfüstöt. Ha minden megszáradt, agátkő-simítóval addig simítgatják, mig az arany teljes fénye elő nem tünik. Az aranymetszetet különben igen gyakran díszítik különféle rajzokkal, bélyegek, ábrákat mutató lemezek reányomásával és poncolásával. Ha mindezzel elkészültek, a paszomántra kerül a sor. A paszomántszalag készülhet sokféle anyagbül, szélein zsinór húzódik végig, emely egyrészt a könyv összetartására, másrészt díszül szolgál. Ekkor a gerinc és födelek föltevése következik, ami abból áll, hogy ezeket az előzék harmadik (keskenyebb) lapjához ragasztják. A gerinc és a födelek papirossal való bevonása, az előzék leragasztása és szárítás végett ismét besajtolással előállított könyvet papirkötésünek nevezik; ha a gerincet és a sarkokat vászonnal vonják be: félvászonkötés; az egészet vászonnal bevonva: vászonkötés. Ha a gerincre és a sarkokra bőrt vonnak, a könyvet félbőr- vagy félfrancia-kötésünek, ha az egész födelet bőrrel vonják be: bőr- vagy franciakötésünek nevezik. A gerinc és a födelek aranyozása melegített negativ képü fémbetükkel vagy egyéb rajzokkal történik. A kézi aranyozás nagyon sok tapasztalatot és ügyességet, továbbá jó szemet és biztos kezet igényel.

KÖNYVKÖTÉSZETI GÉPEK.

[ÁBRA] 9. ábra. Három oldalu vágógép.

[ÁBRA] 2. ábra. Kéregpapiros-körolló.

[ÁBRA] 6. ábra. Gömbsarok-vágógép.

[ÁBRA] 11. ábra. Papir-vágógép.

[ÁBRA] 3. ábra. Sodrony-fűzőgép.

[ÁBRA] 5. ábra. Kettős hajtogató gép.

[ÁBRA] 4. ábra. Hengermű.

[ÁBRA] 8. ábra. Bőrhántoló gép.

[ÁBRA] 7. ábra. Kéregpapiros-olló.

[ÁBRA] 1. ábra. Szorító-prés.

[ÁBRA] 10. ábra. Aranyozó-, vak- és dombornyomó sajtó.

[ÁBRA] 12. ábra. Könyvgerinc-gömbölyítő gép.

A könyvkötés gyáriparszerü űzésénél is ugyanezek a munkálatok vannak, csakhogy itt már nagyobb részüket gépekkel végeztetik. Ilyen gép az egyszerü v. kettős hajtogatógép (l. mell. 5. ábra), amelynél a hajtogatást egy le- és fölmenő tompa penge végzi; e gépnek munkaképessége igen nagy, amennyiben 2000 ívet képes hajtogatni óránkint. Ha az ívek össze vannak hajtva, a hengerműbe (1. mell. 4. ábra) kerülnek, amely összébb állókká teszi őket, éppen ugy mint a kézi könyvkötésnél a kalapáccsal való veregetés. A fűzést a sodrony-fűzőgép (1. mell. 3. ábra) végzi, ez 1200-1500 ívet fűz óránkint. Az egyes íveket ez a gép sodronykapcsokkal, amelyeket a gép maga állít elő, erősíti vászonszalagocskára. Nemrég találták föl a cérnafűzőgépeket, amelyek az íveket kifeszített szalagokra fűzik. A nagyban való üzemnél is gyakran találkozhatunk még a régi fűzési móddal; a varrat fölvételére szolgáló barázdákat azonban a befürészelő-géppel állítják elő a könyv gerincoldalán. A könyvlapok éleinek egyenletessé tételét a vágógéppel (l. mell. 11. ábra) eszközlik, a gerincet pedig a gömbölyítőgéppel (l. mell. 12. ábra) teszik domboruvá s ezután a könyvet alul-fölül is egyenesre vágják. Egyes könyvkötő-műhelyekben a könyvek éleit egyszerre vágják egyenletesre a háromoldalu vágó-géppel (l. mell. 9. ábra). Van ezenkivül a könyvkötészetekben gerincpárkány-alakító gép (l. mell. 1. ábra), ezen óránkint 150 könyvet lehet formázni. A gerinctábla meg a fedelek vágására szolgáló a kéregpapiros-olló (l. mell. 7. ábra), amelynek javított alakja a kéregpapiros-körolló (l. mell. 2. ábra). A bőrhántoló-géppel (l. mell. 8. ábra) a bőrkötéshez szolgáló bőr széleit vékonyítják. Ha a könyvtábla széleinek élített levágásuaknak kell lenniök, ezt az élítve vágó géppel végzik; ha a sarkok gömbölyíttetnek, a gömbsarokvágó-géppel (l. mell. 6. ábra) teszik azt. A fedelek díszítését, legyenek bár azok arany-, dombor- vagy szinnyomatok: az aranyozó, vak- és dombornyomó sajtóval (l. mell. 10. ábra) eszközlik. Ez a gép emeltyükészülékkel van ellátva, a nyomótégelyt légszesszel vagy gőzzel melegítik s a hőfok szabályozható. Az e géppel való munka erős, egyenletes, gyors és biztos nyomása következtében jóval előnyösebb és gyorsabban végezhető mint a kézimunka. A sajtoló nyomáshoz vésett sárgarézlemezt használnak, amelyet fent a nyomótégelyen megerősítenek. A nyomandó fedelet az alsó lapra teszik; ezt megfelelően hátratolják és az emeltyü lenyomásával fölemelik. A lemez kiálló részei ekkor belényomódnak a fedélbe s előáll a vaknyomás. Épp igy történik az aranynyomás, csakhogy a fedél megfelelő helyeire aranyfüstöt tesznek. A szines nyomás is ezen a gépen történik, még pedig vésett sárgaréz- vagy maratott cinklemezről. Éles körvonalu előnyomat szükséges hozzá melegített lemezről; ezután hidegen hagyott lemezről világosszinü alnyomat következik. A szineket abban a sorrendben nyomják, amint azt a rajz megkivánja, előb a világosabb szineket, utoljára az aranyat vagy a feketét. Átmenő szineket a könyvkötői festékek fedő hatása miatt nem igen lehet nyomni, s ha mégis szükséges, vonalkákkal, pontozással, vagy irisz-nyomattal teszik a szineket némileg átmenőkké. Megemlítendő itt még két könyvkötési eljárás: a Hancocké és a Baumfalké. Mindakettő azt czélozza, hogy a könyvek fűzés nélkül is beköthetők legyenek. Hancock eljárása szerint az összerakott ívek gerincoldalából levágnak annyit, hogy minden egyes lap külön álljon, a gerincoldalt ezután ráspolyozzák és kaucsuk-oldattal ismételten bevonják; a Baumfalké szerint pedig az elvágott és leráspolyozott gerincoldalt enyvvel kenik s barchenttel vonják be.

KÖNYVTÁBLÁK I. (Kézi munkák Gottermayer Nándor budapesti könyvkötészetéből.)

[ÁBRA] Eredeti rajz után készült borjubőrkötés. Bőrmetszet. Eredeti rajz után készült disznóbőrkötés, szabadkézi vaknyomattal. Eredeti rajz után készült bőrmetszet. Disznóbőrkötés, borjubőr-berakással. Eredeti rajz után készült bőrmetszet. Borjubőrkötés.

[ÁBRA] Eredeti rajz után készült pergamentkötés, bőrmozaik-berakással, szabadkézi aranyozással. Pergamentkötés, bőrmozaik-berakással, szabadkézi aranyozással. (Francia rajz-utánzat.) Borjubőrkötés, bőrmozaik-berakással, szabadkézi aranyozással. (Francia rajz-utánzat.) Simított maroquin- (szattyán-) bőr, bőrmozaik-berakással, szabadkézi aranyozással. (Francia rajz-utánzat.)

Története. A könyveknek födelekkel való ellátása és ezek külsejének díszítése a rómaiak diptichonjaiig és triptichonjaiig vezethető vissza. Midőn aztán a viasszal bevont táblák helyébe a pergamentlapok léptek, nemcsak hogy utánozták a régi elefántcsont-táblákat, hanem igen gyakran azokat magukat használták föl födelekül, s a rajtuk levő pogány alakokat átalakították bibliabelieké. A szorosan vett könyvkötészet első korszakául a bizancit vehetjük föl. A miniatür festményekkel, rajzokkal díszített kéziratok értékes voltával arányban áll a födelek művészi becse: elefántcsontmetszetekkel, hajlított vagy vésett ötvösmunkával, ötvényekkel és drágakövekkel díszítették őket. A nyugati országokban is követték e szokást, csakhogy itt már azzal bővítették, hogy a fatáblát bőrrel vonták be. A könyvek kötései is - épp ugy mint a kéziratok s a könyvben levő festmények - kezdetben a kolostorokban készültek, miért is az e fajta kötéseknek későbbre is fönmaradt a barátkötés (Mönchsband) elnevezése. Csak a XV. sz.-ban kezdtek olyan könyvkötők is feltünedezni, akik nem tartoztak semmiféle egyházi rendhez. Eleinte - különösen Németországban - az egyetemek védelme alatt dolgoztak, függetlenül mindenféle céhtől s az újabb díszítések alkalmazásával jelentékenyen előbbre vitték a könyvkötést. A könyvornamentikában a középkor vége felé sajátszerü jelleg fejlődött ki; a díszítésket vésték, trébelték, poncolták vagy bélyeggel nyomták a födélbe, s a régi fémbevonatból nem maradt más, mint a sarkok megvédésére szolgáló vasalás, a kiálló ércgombok, melyet a könyvet kopás ellen védték, és a csattok. A vaknyomásu könyvfödelek helyettesítésére a XVI. sz. óta a keletről származott aranyozott bőrfödeleket kezdték használni, s ezek a XVIII. sz. vége felé már általánosan elterjedtek. Két főirányt lehet e könyvkötő-munkákon megkülönböztetnünk: az egyiknél a födelet ugy mint a címlapot homlokzatos díszítéssel látták el, amelynek fantasztikus architekturájába alakokat és medaillonfejeket illesztettek, római történetből és mitologiából vett nevek elrendezésével; a másiknál vagy arabeszkek borították a könyvfedél egész síkját, legföljebb közepükön egy kis hellyel a cím, a tulajdonos címere v. emblemája számára, v. pedig az arabeszkek föloszoltak közép- és sarokdíszekre. Fölmerült ezután a mozaikszerü bőrkötés is, piros, zöld, fehér stb. szinü bőrbetétekkel a közönségesen barna bőrön. Nagy lendületet nyert a könyvkötészet az aranyozott és festett kötőszalagok, a görkarikával előállított és vonal-arabeszkekből álló díszítések folytán, amely díszítést Majoli Tamás és Grolier János könyvgyüjtőkről nevezték el. III. Henrik idejében, kinek halálfejes és hasonló szimbolumu könyvei meglehetősen ismeretesek, az arabeszkek veszíteni kezdtek azelőtti kacskaósságukból s inkább geometrikussakká váltak. Ez az irány aztán későbbi időkben kiterjedt az egész könyvkötésre, sőt más iparművészeti ágakra is. A XVII. sz.-ban nagyon fölkapták a fémvasalásokat, amelyek, ha át voltak lyukgatva, díszes alátétet, p. vörös selymet mutattak. A XVIII. sz. könyvornamentikájához egyaránt használták a rokokót meg a klaszikus motivumokat, mignem a jelen században a könykötészet - mg technikailag is - tökéletesen alá nem hanyatlott. Hazánkban a művészi könyvkötést a külföldön is vándorolt magyar könyvkötők honosították meg. Régi könyvkötéseink technikai kimunkálás és a művészi motivumok helyes és ízléses megválasztása által fényesen tanuskodnak a könyvkötésnek hazánkban való művészi fejlettségéről és régi mestereink helyes fölfogásáról. A könyvkötés különben ugyanabban az irányban fejlődött mint a nyugatibb államokban, és Mátyás király idejében azok nagyobb részét fölül is multa (l. Korvinák). A modern könyvkötészetet is attól az időtől számíthatjuk, midőn a londoni kiállítás hatásakép valamennyi iparművészet hatalmas lendületet nyert. A modern könyvfedelek, albumok és díszmunkák, mig egyrészt a bizanci és középkori munkák jellegéhez közelednek, a gyáripari előállítás következtében minduntalan újabb divatokat mutatnak. A bordázott kalikó-vászon használata azonban, amely tartósabb mint a papiros és olcsóbb mint a bőr, arra vezette a könyvkötőket, hogy a könyvfedelet s a könyvet igen gyakran egymástól különböző jellegüekké csinálták s ekként sok ízléstelen vagy bizarr dolgot produkáltak. A legfőbb iránya a könykötésnek manapság a Grolierről elnevezett, amely az arabeszkek geometrikusan való alkalmazásával, szimmetrikus elrendezésével, keretes címföliratok használatával válik ki, s megengedhetővé teszi a gazdag aranyozást, fekete- és vaknyomást, továbbá a bőrmozaikot. Hazánkban a nagyiparszerü könyvkötészet fejlődése újabb korú. Itteni megalapítója Gottermayer Nándor volt, kinek Budapesten van nagy könyvkötészete, amely teljesen megállja a versenyt a külföld hasonló iparvállalataival. A könyvkötészet legújabb gépeivel felszerelt műhelyében több száz munkást foglalkoztat. Külön osztályban dolgoznak a díszkötések, albumok s díszföliratok készítésével foglalkozó munkások. A Gottermayer-féle remek kötéseket l. a mellékleteken.

Könyvmoly

tréfás elnevezése az örökkön a könyvek közt élő tudósnak. K. zoologiai értelemben, l. Molyok.

Könyvnyomda-festék

l. Nyomdafesték.

Könyvnyomdász-címer

(l. az ábrát). III. Frigyes német császár címert adományozott a könyvnyomtatóknak. Ennek pajzsán arany alapon kétfejü fekete sas állott, mely jobb lábának karmai között tenákulumot a kézirattal, bal lába karmai között pedig szedővasat tartott. A pajzs fölött levő zárt sisak aranykoronával van díszítve; ebből griffmadár emelkedik ki, karmai között két egymáshoz értetett festékező lapdával. A sisak körüli leveles díszítmények ezüst- és vörösszinüek.

[ÁBRA] Könyvnyomdász-címer.

Könyvnyomtatás

(tipográfia, l. a szines mellékletet), szellemi termékeknek egyes betükből összeállított szedésről való sokszorosítása.

[ÁBRA] ELŐSZÓ SZT. HIERONYMUSHOZ. (A 42-soros Gutenberg-féle bibliának eleje.)

A K. technikája két részből áll: a szedésből (l. Betüszedés) és a nyomásból, mely ennek az összeállított szedésnek gépbe helyezése, egyengetése és róla lenyomatoknak készítése. A kétféle munkát más és más egyének végzik; a szedéssel foglalkozót szedőnek, a nyomtatást végzőt nyomónak vagy gépmesternek nevezik. A szedésnek ismét két fajtája van: az akcidens és kompressz szedés, az előbbihez a komplikáltabb nyomtatványok szedése tartozik; az utóbbi pedig az egyszerü könyv- v. újságszedés.

[ÁBRA] 1. ábra. Szedővas.

[ÁBRA] 2. ábra. Szedőhajó.

A K.-hoz szükséges betüket u. n. szekrényekben (l. Betüszekrény) tartják. A szedő a betüket szedővasba (l. az 1. ábrát) rakja s hogy azok fennakadás nélkül sorzódjanak egymáshoz, a szedőlineát használja, amely betümagasságu s két végén füllel van ellátva. Midőn a sor már csaknem teljes, a szedő azt kizárja, vagyis a szavak közé a különféle kizárásokat arányosan beosztja. A sor alól ekkor kihúzza a szedőlineát s reája téve, megkezdi az új sor betüinek egymás mellé rakását. Hogy a betüt helyesen s ne fölfordítva tegye a szedővasba, minden betü alján egy vagy több bevágás (Signatura) van s midőn a szedő a betüt a szedővasba teszi, balkeze hüvelykujjával azt megfogja s a már fölszedettekhez illeszti, igy a netán a szekrénybe került más faju betüket is megismerheti. A szedővasba - annak és a betünek nagysága szerint - 6-20 sor fér; ha tehát megtelik, a szedő e sorokat fortélyos fogással a szedőhajóra (l. 2. ábrát) emeli, addig mig a hasáb el nem éri a kellő magasságot. Ha nem hasábokba, hanem kolumnákba szed a szedő, akkor annak elébe kolumnacímet és a végére vaksort tesz. A hasábokat vagy kolumnákat erős spárgával körülkötik s ekkor a szedésnek, ha jól ki van zárva, szilárdan összeállónak kell lennie, ugy hogy könnyen felemeltethessék. A teljesen kész szedést v. papiroslapokból összetett alátétre (porte-page) helyezik v. pedig mindjárt kilövik a kilövődeszkára, esetleg a zárólapra; ez utóbbi esetben margónyi szélességben körülrakják ürpótlókkal (Steg), a kolumnák köré csavart zsinórt eltávolítják s a szedést csavarokkal, ürpótlókkal vagy ferde ürpótlókkal rámába beszorítják, ugy hogy a sok ezernyi betüből álló szedés rámástul együtt fölemelhető s odébb vihető. Valamely munka oldalainak alakítását, kilövését s az egyéb felmerülő dolgokat rendesen egy ügyesebb szedő, a tördelő (l. o.) végzi, az u. n. sorszedő pusztán csak a beosztatlan szedésdarabokat állítja elő. Ha a művet könnyebben olvashatóvá akarják tenni v. ha a tér azt megengedi, különféle vastagságu térzőkkel (l. o.) ritkítják. A még hasábokban levő szedésről kefelenyomatokat csinálnak s ezt átadják a nyomdai korrektornak (l. o. és Korrektura), ki szorgosan átolvasva, a lenyomat margójára jegyzi a javításokat. A szedő a hibákat az ár segítségével javítja ki a szedésben. Tördelés után rendesen a mű szerzőjének is küldenek lenyomatot, ki azt szintén átolvassa s ha jónak találja, minden egyes ívre külön reáirja: correctis corrigendis imprimatur (a. m. a hibák kijavítása után nyomható).

A nyomás alá kerülő ívet mindenekelőtt a már föntebb említett módon a zárólapon rámába szorítják s ezután a sajtóba teszik (l. Gyorssajtó). Régebben kézisajtón (l. a 3. ábrát) nyomtattak; ez fából vagy vasból állhatott s két főrész volt rajta megkülönböztethető: a talapzat, amelyre a szedést helyezték s a nyomótégely, amely rúd segélyével bizonyos határig leereszthető volt. A talapzat kerékhajtás következtében síneken mozgott előre és hátra; a rajta levő szedést kézihengerrel festékezték, reátették a nyomandó ívet s e fölé még néhány, u. n. biztosító papirost s ezután a tégely alá gördítették, amelynek leeresztésével megtörtént a nyomás. Természetes, hogy az ívnek egyszerre csak az egyik oldala nyomható; az először nyomtatott oldalt külső, prima oldalnak v. szépnyomatnak, ennek hátoldalát pedig belső v. szekunda oldalnak avagy ellennyomatnak nevezik. A kisebb nyomtatványokat újabban amerikai sajtón v. akcidens-gépen nyomják (l. Gyorssajtó). Nyomtatás előtt a papirost megáztatják, vagyis az egymásra rakott ívek minden tizedikére-huszadikára vizet permeteznek, hogy igy könnyebben tapadjon reá a betük festéke. Ezáltal a papiros fényét és simaságát némileg elveszíti, amiért is díszesebb nyomtatványok ívei nyomás után a simító-sajtón (l. o.) kerülnek simítás alá. Azonkivül nyomás előtt az ívet egyengetik; a betük v. klisék magassági egyenetlenségeit a nyomóhengerre vont egyengető íven pótolják. Ez papiros-daraboknak a nyomásban megfelelő helyre ragasztásával történik, s különösen nagy szerepe van az illusztráció-nyomásban, midőn a kép alakjainak gyöngébb-erősebb árnyékolása függ a pontos egyengetéstől. A jó nyomásnál szükséges még, hogy festékező hengerek jók legyenek s a festékeldörzsölődés is a legalaposabb legyen. A festékező hengereket (l. Festőhenger) rendesen a könyvnyomdákban öntik mintákba enyv és szirup v. glicerin, cukor és gelatine keverékéből (régente kézi munka útján lószőrrel töltött borjúbőr-lapdával festékezték a szedést). A gyorssajtó a nyomtatást - az ívek berakásának kivételével - önmaga végzi, a gépmesternek az egyengetés után csupán a gép működésére, az egyenletes festékeződésre és a nyomás jóságára kell felügyelnie. A nyomtatott íveket - ha csak nem újságok v. egyéb, gyorsan szállítandó dolgok - szárítják és simítják. Az újabb időben a nyomtatás mestersége odafejlődött, hogy a papirt nyomás előtt nem áztatják meg, hanem az már a gyárból tükörfényesre simítva szállíttatik és igy manapság mindent száraz papirra nyomtatnak. A szedést nyomás után lúgba mártott kefével és viznek reáfecskendezésével tisztítják meg a rajta tapadó festéktől s azután átadják a szedőnek, ki azt, ha szükséges, széjjel szedi, s minden darabkáját visszahelyezi abba a szekrénybe, amelyből vette (l. Osztás, Betüöntés, Betünemek).

Története. A K. egyike a lerégibb találmányoknak, mely azonban általános érvényre csakis Európában és csakis az újkorban jutott. A mozgatható képekkel való nyomtatás használatának legrégibb nyomai Khinába vezetnek bennünket, ahol benszülött történészek szerint mág a Thang-dinasztia idején (Kr. u. 620-907 közt) megtörtént a kéziratok és buddhisztikus imakönyvek kinyomása. Magának a föltalálónak személyére vonatkozólag a régi iratok említenek egy Piching nevü mesés kovácsot, aki állítólag agyagból mozgatható, azaz különálló és tetszés szerint összerakható és és szétszedhető szóképeket formált, melyek domborúan voltak alkalmazva és melyeket festékkel megkenvén, nedves papirost tett rájuk és kefével ugy lenyomta, mint ahogy mi mai napság kefelevonatainkat szoktuk készíteni. Ugyanazon hagyomány szerint Piching szóképei halála után elvesztek. Ámde újabb leletek, különösen a Rainer főherceg papirusz-gyüjteményében talált arabs ős-nyomtatványok kétségtelenné teszik, hogy az arabok a khinaiakkal való érintkezés alkalmával, ugyanakkor, midőn khinai hadifoglyok által a papirkészítés módját elsajátították (751 jul. a Tharaz folyó mellett vívott csata után) a K.-nak is tudomására jutottak. A fentemlített ősnyomtatványok (koránok és talizmánok) a X. sz.-ból valók és épp ugy csak a papir egyik oldalára vannak nyomtatva, mint ahogy a khinaiaknál maig is szokás. Vajjon Khinába nem a mezopotámiai kulturbefolyás juttatta-e a szóképeket, az az assziriai és khaldeai ékiratok (l. Khaldea) és a khinai betük rendkivüli hasonlatossága mellett nagyon közelálló, de még eldöntelen föltevés. Tény, hogy az ókorban sok nyomára akadunk ennek. Tébai és babiloni ásatásoknál sajtolt föliratu téglákat találtak; vésett formák segítségével előállított, betüjegyekkel tele levő égetett agyaghengerek tartalmazták az assziroknak krónikáit. Athénben térképeket véstek vékony vörösrézlapba; római fazekasok az általuk készített edényekbe belényomták a megrendelő nevét és a készítmény rendeltetését; gazdag rómaiak gyermekeinek elefántcsonba vagy fémbe vésett összerakható és szétszedhető ábécéket adtak, hogy azzal is gyakoroltassák velök az olvasást és Cicerónak egy az ilyen vésett és összeállítható ábécére vonatkozó nyilatkozata tökéletesen magában foglalja a betüszedés alapeszméjét. Hogy az araboknak Európában, kivált a pirenéi félszigeten való politikai szereplése nem járt együtt a K. terjesztésével, különös és talán abban leli magyarázatát, hogy az iszlámot felvett arabok elfordultak e fontos találmánytól. Bizonyos, hogy a keresztes háboruk korában, sőt jóval utána, a középkor végeig Európa mit sem tud a K.-ról.

Midőn a keresztes hadjáratok lezajlása és a magasabb iskolák megalapítása után frisebb szellemi élet keletkezett s a tanulási vágy mind mélyebb gyökereket ver a nemesség lelkében: a kolostorok papjai nem győzték már a sok megrendelt könyvet másolni s külön másoló-céh keletkezett. Ennek kebelében aztán különszakadtak az u. n. levélfestők és kártyakészítők, ezek körében ismét a bélyegmetszők és levélnyomók (Briefdrucker, tulajdonképen a latin breve a. m. rövid szóval való összetétel, mert a nyomók kisebb munkáit breveknek nevezték). Ez utóbbiak munkálkodása leginkább a képes ábrázolásokra szorítkozott, a szavakkal való ismertetés csak mellékes volt és nagyon kezdetleges. Nemsokára azonban ez is gyakoribb lett, még pedig leginkább ugy, hogy az ábrázolt alak szájától szavak, sőt sorok is voltak elvezetve; később már képek nélküli könyveket is nyomtak, természetesen csak nagyon kicsiny terjedelemben. Nyomólemezekül eleinte vékony fémtáblákat használtak, amelybe a vésés történt, még pedig v. ugy, hogy a rajznak csupán csak körvonalai domborodtak ki a lemezből s a többi részt mind mélyen kivésték, v. pedig ugy, hogy az egész rajzot feketén hagyták s a körvonalain kivül eső rész felületét távolították el. Szokásos volt még a poncolás útján előállított lemezek használata is. Ez ugy történt, hogy a rajz körvonalait poncoló eszközzel kiverték, ami által azok a nyomásban sűrün pontozottaknak látszottak. Az eljárásnak valószinüleg a régi ötvösműhelyekben keresendő az eredete. Midőn a képes ábrázolatok iránti érdeklődés és az azok megszerzésére irányuló óhaj mind erősebb lett, az olcsóbb és könnyebben megdolgozható falemezeket kezdték használni; a véső helyét a kés foglalta el, az eredmény a fák rostozatának hosszanti vágásai miatt azonban nem volt valami nagyon kielégító. A fametszés e primitiv termékeit, melyeknek első, évszámmal ellátott példánya 1423-ból való s a Nagy Kristófot ábrázolja, közönségesen fatáblanyomatoknak nevezik. (Egy másik, a brüsszeli királyi könyvtárban őrzött s az Istenanyát a gyermek Krisztussal ábrázoló fametszet az 1418. évszámot mutatja, ennek hitelességét azonban sokan kétségbe vonják.)

[ÁBRA] 3. ábra. Brewer lőcsei könyvnyomtató sajtója. 1668-ból.

Azok között a fatábláról nyomott könyvek között, amelyeket képek nélkül nyomtattak, a legismeretesebb a Donatus-nak nevezett iskolai könyv, ábécé formáju kivonata Aelius Donatus római grammatikus nyelvtanának. Hogy azonbn ez a könyv a mai értelemben vett K. előtti időkben nyomatott-e, az kérdés. Ugyanis be van bizonyítva, hogy az elsső mozgatható betükkel nyomtatott könyv feltalálása után is évtizedekig nyomtak még fatáblákról s a könyv technikai kiállítása is arra mutat, hogy azt előbb tipográfiailag állították elő s aztán fatáblára átnyomva, a betüket, az átnyomott betük körvonalai után kivésték. A csak egyik oldalukon nyomott lapokat üres felükön összeragasztották; e mellett azonban találkozunk a XV. sz. közepe tájáról mindkét oldalukon nyomtatott lapokkal is. Fatáblanyomatok pedig még 1475-ból (az ulmi Dinkmuth Konrad Donatusa), 1482- és 1504-ből is kimutathatók.

A mozgatható betükkel való könyvnyomtatás európai elterjedése a XV. sz. második harmadába esik s jóllehet sokat vitatkoznak még a föltaláló kiléte fölött, az általános hiedelem a mainzi Gutenberg Jánost (l. o.) tartja annak. Azok között, akiket egyes kutatók Gutenberg mellőzésével a K. föltalálójának tartanak, első helyen kell említenünk a schlettstadti Mentel (Mentelin) Jánost, ki 1447. megszerezte a strassburgi polgárjogot. A K. föltalálójaként 1520. említi Schott János veje és nyomdájának örököse és Specklin meg Spiegel krónikairók. Mentel szépiró volt s ugy látszik Gutenberg segédjeként szerepelt Mainzban, hol a betük rajzolásában és vésében segédkezett. Innen azonban hamarosan kellett visszakerülnie Strassburgba, mert már 1458. nyomdája volt e városban s «Fust és Butenberg művészete» szerint naponkint 300 ívet nyomott. Egy freiburgi latin bibliája a rajta levő kézjegy szerint 1460-61. készült. Egy másik nyomtatványán, Gratianus dekretaliáin az 1471. évszám van, de ez a könyv nem az ő, hanem Eggestein v. Eckstein Henrik nevü kartársa neve alatt nyomatott. Mentel 1478. halt meg s a strassburgi Münsterbe temették.

A bambergi Pfister Albrechtet is gyakran említik a K. föltalálójaként v. társföltalálójaként, sőt a 36-soros biblia nyomtatását is egész a legújabb időkig neki tulajdonították. Csak az első könyvnyomtatók betüinek szorgos megvizsgálása és összehasonlításával sikerült kideríteni, hogy ezt a bibliát szintén Gutenberg nyomtatta, kinek ez az elsső nagyobb és a 42-soros bibliánál is korábbi műve. A Pfisterre vonatkozó kutatások eredménye szerint Pfister is, épp ugy mint Mentel, tanítványa, illetőleg segéde volt Gutenbergnek s ettől később ama betük egy részét, melyek a 42 soros biblia előállítására szolgáltak, vétel útján megszerezte. Hogy Pfister nem maga faragta v. öntötte e betüket, az is bizonyítja, hogy valamennyi nyomtatványán igen kopottak s igy már korábban valamely latin munka előállítására szolgáltak, azt legjobban bizonyítják német nyelvü nyomtatványai; ezekben ugyanis a latinban elő nem forduló, de a németben szükséges betük (k, w, z) egészen újak, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy Pfister a Gutenbergtől megvett ócska betük közt nem találva ezeket, újakat faragott. Nyomtatványai tele vannak fametszetü képecskékkel, ami arra enged következtetni, hogy a Gutenberghez szegődése előtt bélyegmetsző, levélnyomó v. kártyakészítő foglalkozást űzött. Hogy mikor kezdte meg bambergi nyomdászkodását, nincs még tökéletesen kiderítve, valószinü azonban, hogy 1455., midőn Fust megfosztotta Gutenberget nyomdájától. Nevével s évszámmal ellátott munkái: a Boners Edelstein második kiadása 1461-ből, az első ném. nyelven nyomtatott könyv; továbbá a Buch der vier Historien 1462-ból. Ettől az évtől kezdve nem találkozunk semmiféle nyomtatványaival. Halálának ideje is ismeretlen. Az olaszok Castaldi Pamfilio (l. o.) feltrei (Velence) polgárt tartják a K. föltalálójának. Nagyobb jelentőségüek a K. történetére nézve azok az adatok, amelyek alapján Hollandia, illetve Haarlem városa egyik szülöttjének, Coster Lourens Janszoonnak (l. o.) tulajdonítja a föltalálást. Van der Linde volt, ki a Nederlandsche Spectatorban 1869. megjelent cikksorozatában, melyet kibővítve s német nyelve fordítva Die Haarlemsche Coster-Legende címmel 1870. önállóan is kiadott (ennek ismét folytatásakép jelent meg főműve: Gutenberg, Geschichte u. Erdichtung, Stuttgart 1878), megdöntötte Haarlemenk a föltalálóra vonatkozó igényeit. Mindent egybevetve, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a K. tulajdonképeni föltalálója nem lehetett más, mint Gutenberg János (l. o.). Hogy mikor és miképen kezdte meg kisérletezéseit, a fenmaradt iratok hiányossága miatt biztosan megállapítani eddig nem lehetett. Hogy Gutenberg betüit fából faragta volna: már régen megdöntött föltevés. Lehetetlen ez már csak technikai szempontból is, annyi ezer betünek faragása egy emberöltőre is sok lett volna; valószinü, hogy csak a mintabetüket vágta fába, még pedig pozitiv képpel, ezt aztán homokba nyomta s az igy képződött mintába öntötte betüit. Ez is lassu eljárás volt, a bélyegeket később gyaníthatólag kemény fémbe metszette s ezeket ismét puhább fémbe verve, állította elő a matricákat. A 36-soros biblia betüinek egyformasága és egyenletessége legalább erre mutat. A betüöntés mellett a kézisajtó is Gutenberg találmánya, mert ő előtte a levélnyomók és formametszők csak dörzsölő módszerrel csinálták képecskéiket; hogy pedig ő kézisajtón nyomtatta már legelső munkáit is, kitünik az oldalak pontos egymásra eséséből (registeréből), amit kézi dörzsöléssel nem lehetett volna elérni. Sőt még a nyomtató festéket is jelentékenyen megjavította; az ő előtte használt festék barnás földszinü volt. A 36-soros bibliából keveset nyomhatott Gutenberg. Alig hogy elkészült vele, megkezdte második nagyobb munkájának, a 42-soros bibliának nyomtatását (e biblia egyik oldalának hű fakszimiléjét l. a mellékleten). Még be sem fejezte ezt, midőn Fust (l. o.) lefoglalta a nyomdát s annak technikai vezetőjévé későbbi vejét Schöffer Pétert tette, ki gernsheimi születésü szépiró s Gutenbergnek segéde volt. Fust és Schöffer társulása 1455. történt. 1457. fejezték be Psalteriumukat, melynek nyomását még ma is csodálják s fönmaradt néhány példányát az inkunábulák legbecsesebbjeinek tartják. Ez a könyv 1516-ig öt kiadást ért, 1459. készült még el a Rationale Durandi, 1460. a Constitutiones Clementis és 1462. egy latin biblia.

[ÁBRA] 4. ábra. Badius Iodocus sajtója 1607.

A Schöffer csinálta betük azonban szépségre nézve meg sem közelítik a Gutenbergéit. Fust halála után a nyomda egészen Schöffer tulajdonává vált s ekkor lépett fel ő azzal az állításával, hogy a föltalálás érdeme tisztán csak az övé, mert ő tökéletesítette volna a betüöntést. A történeti adatok azonban meghazudtolják őt. Holta után János fia tovább nyomdászkodott Mainzban, mig a másik fia, Péter, Wormsban meg Strassburgban volt könyvnyomtató. Ez utóbbinak fia, Ivó örökölte János halálával a mainzi nyomdát s azt 1552-ig vezette, amikor vele kihaltak a Fust-Schöffer-család könyvnyomtató tagjai. A nyomda ekkor özvegye révén Lips Boldizsár tulajdonába jutott. Németországban igen gyorsan terjedt el az új találmány, Strassburgnak, Bambergnek már 1462 előtt is vlt könyvnyomdája, ezután pedig Kölnben nyitott nyomdát az egyik segéd, Zell Ulrik, s innen terjedt el aztán a K. Hollandiába meg É.-Németországba. Köln után Augsburgban (Zainer Günther), Lübeckben, majd Nürnbergben (Sensenschmid János) nyitottak könyvnyomdát. Lipcsében Friesner András volt az első könyvnyomtató. A német birodalom ausztriai részének városai közül először Pilsenben 1468-ban, azután Trientben 1475-ben, Prágában 1478., Bécsben (Winterburger János) 1482., Brünnben 1486. állítottak nyomdát. A XV. sz. végével különben Németország csaknem valamennyi nagyobb városában volt könyvnyomda.

Még gyorsabban terjedt a K. Olaszországban. 1480., mikor Németországban csak 23 városnak volt nyomdája, Itáliában már 40 város dicsekedhetett azzal. Az elsőt Pannartz Arnold és Sweynheym Konrád állították fel a subiacói kolostorban 1464.; 1467. Rómába vitték át, itt 500-ig 37 könyvnyomtató volt, köztük 25 német. Velenében az első könyvnyomtató Johannes de Spira (speyeri János) volt, utána az antiqua betük megalkotója, Jenson Miklós telepedett le itt. Egymásután átterjedt a K. Milanóba, Nápolyba, Fulignóba s a többi nagyobb olasz városra. Az első arab betüket is itt öntötte a fanói Gregorio, II. Gyula pápa megrendelésére.

A franciák már 1458. figyelmessé lettek Gutenberg találmányára s Jensont Mainzba küldték, hogy azt elsajátítsa. Nyomdát azonban csak 1470. állítottak föl Párisban Heynlin Hans és Fichet Vilmos, a Sorbonne tanítója, akik Kolmarból három német tipográfust (Gering Ulrik, Crantz Márton és Friburger Mihály) hivtak meg oda. 1478. Gering elszakadt társaitól s maga állított nyomdát. Az első párisi nyomtatott mű a Gasparini Pergamensis epistolarum opus volt 1470. Gering halálakor (1510) már 20 könyvnyomtatója volt Párisnak, köztük Gourmont Gilles, ki először nyomtatott görög és héber könyveket, Badius (akinek kézisajtóját 1607-ből l. a 4. ábrán), Etienne és Didot, ez utóbbi családnak könyvnyomtató ágazata még most is virágzik. A találmány különben Franciaországban sokkal lassabban terjedett, mint Németországban és Itáliában s csak az államnyomdának Párisban 1640. történt alapítása adott neki nagyobb lendületet. Lyon első könyvnyomtatói Le Roy Vilmos és Bucher voltak 1473.

Hollandia és Belgium. Az eddig ismert első nyomtatvány Aalstban készült Maertens Dierick betüivel, ki 1473-1476-ig dolgozott itt. Állítólag volt már Aalstban ő előtte is könyvnyomtató bizonyos Vesztfáliai János (ki 1474. Löwenben tünik föl), de erről kihányoznak a hiteles adatok. Mansion Colard Brüggében 1475., egy szerzetesrend pedig Brüsszelben 1476. állított nyomdát. Antwerpenben a XVI. sz.-ban Plantin Kristófnak olyan nyomdája volt, hogy az egész művelt világ csodálatát magára vonta s ezért a «világ nyolcadik csodájának» is nevezték. A Plantin-család birtokában maradt három évszázadon keresztül s ekkor a város tulajdonába menvén át, most a Plantin-muzeum név alatt ismeretes. Lejdának is volt egy híres nyomdászcsaládja, az 1592-1680-ig virágzott Elzevir-család.

Angliába egy kiváló londoni kereskedő, Caxton Vilmos ültette át Brüggéből meg Kölnből a K.-t. 1471. nyomtatta első könyvét, a tőle angolra fordított Recueil des histoires de Troyes-t; a nyomtatási hely azonban ismeretlen. 1477. Londonba ment, ahol nemsokára Lettou János és Machlinia Vilmos tipográfusok is letelepedtek. Az első oxfordi fönyvnyomtató a Kölnből odakerült Rood (Rudt) Theoderich volt. Skóciában Chepman Walter és Millar András 1507., Irországban Powell Humphrey 1551. nyomtattak először.

A svájci első könyvnyomtatónak a legújabb időkig Helye Heliast tartották, ki 1470. nyomtatta Mammotrectusát Beromünsterben (Aargau). Kiderült azonban, hogy Baselnek már 1468. voltak könyvnyomtatói, köztük a később Párisba hivott Gering Ulrik. Elsőnek most a hanaui Ruppel vagy Rippel Bertholdot tekintik, akinek azonban egyetlen ismert nyomtatványán, a Repertorium vocabulorum-on az évszám nincs föltüntetve. Genfben Steinschauwer Ádám 1478. volt nyomdász. Zürichben 1504. nyomtattak először; ez a város később (1519-64) Froschauer Kristóf révén kiváló nyomtatóhely hirére emelkedett. Legnagyobb fejlődését Svájcban különben a XVII. sz.-ban érte el a K.

Spanyolországban a német tipográfusok űzték először a K.-t. Egy a szent szűzről szóló, 36 versből álló gyüjtemény 1474. az első nyomdai termék, de nyomtató nevére (Palmart Lambert) csak a négy évvel későbben készült biblia-kiadás végén találkozunk. Saragossában 1474. Flander Mátyás működött a konstanzi Hurus Pállal. Madridban 1500. állították föl az első nyomdát s itt az udvar pártfogása mellett csakhamar szép virágzásra emelkedett a Gutenberg művészete.

Portugáliában zsidók voltak az első könyvnyomtatók; 1489. Lissabonban Zorba rabbi és Eliezer raban héber betükkel nyomtatták Machmonidesnek a Pentateuchoshoz irt kommentárját. Latin és portugál könyveket a szászföldi Miklós és a morvaországi Valentin mester készítettek először 1495. Oportóban csak 1622. nyilt könyvnyomda.

Lengyelországban Frank Swaybold krakói nyomdája volt az első. Litvániában és Galiciában különösen zsidó meg jezsuita tipográfusok működtek eleinte s tevékenységükkel nagy szolgálatot tettek az irodalomnak és közművelődésnek. Lembergben 1593. Bernhart Mátyás nyomdászkodott; Varsó pedig, hol már 1580. dolgozott rövid ideig egy vándornyomdász, csak 1625. jutott állandó könyvnyomdához.

Oroszországnak állítólag már 1493. volt Csernigovban könyvnyomtatója, de erről bővebb adatok hiányoznak. Moszkva első könyvnyomtatját császári rendeletre kapta. Kegyetlen Iván ugyanis 1563. megparancsolta Fedorov Ivánnak, a kremlbeli templomok egyik diakonusának, «hogy a kéziratban levő könyvekről lenyomatokat csináljon; a gyorsabb munka és kevesebb költség által lehetővé téve minden igazhitü kereszténynek a szent könyvek olvasását». Hogy Fedorov már korábban is nyomdászkodott-e: mindez ideig kipuhatolatlan; meglévő legrégibb munkája (Az apostolok története) 1564-ről datálódik. Rövid moszkvai működése után azonban menekülnie kellett onnan, mert a kenyerüket vesztett másolók halálra keresték. Némi viszontagságok után Osztrogba került s itt nyomtatta az első orosz nyelvü bibliát 1583. Nagyobb fejlődést nyert a K. Nagy Péter uralkodása alatt, ki Hollandiából betüket hozatott s 1704. fölállítatta a zsinati nyomdát Moszkvában s 1707. az addig egyházi monopoliumot képező találmányt szabaddá tette. Szt. Pétervárt mindjárt alapítása után, 1710. könyvnyomda nyilott s 1711 máj. 11. megjelent a Petersburger Zeitung 1-ső száma. Rigában már 1588. működött egy német könyvnyomtató, Mollin Miklós; a többi orosz város a XVIII. sz.-ig nélkülözte a könyvsajtót.

A skandináv államokba korábban eljutott a K. s a művelt népesség elejétől fogva istápolta azt. Stockholmban már 1474. dolgozott egy vándor nyomdász, 1483. pedig állandü nyomdát rendezett be ott a német származásu Snell János; 1495. a wadstenai kolostorban, 1510. Upsalában állítottak nyomdát. Norvégia Drontheim városában a XVI. sz. közepe táján, Kristianiában pedig csak 1644. létesült nyomda. Dánia első könyvnyomtatója Snell János volt 1482., ugyanaz, aki egy esztendővel később Stockholmban telepedett le. Ghemen Gottfried Kopenhágában 1490. egy Donatus-kiadást készített. Izland szigetén is már 1531. volt nyomda; Grönlandon pedig a herrnhutiak egy koloniája újabban állított könyvsajtót (Godthaab 1860).

A Balkán-félszigeten sokáig nem verhetett gyökeret Gutenberg találmánya, mert II. Bajazid szultán 1483. halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a K.-t. Egyik-másik zsidó könyvnyomtató ugyan megkockáztatta a titokban való nyomtatást, de az igy nyert irodalmi termékek száma elenyészően csekély. Csak 1727. engedte meg III. Achmed egy szultáni nyomdának a fölállítását, amelynek fáradhatatlan vezetője a magyar renegát Ibrahim efendi maga öntötte a Hollandiából hozatott anyamintákról a betüket, melyekkel azonan a Koránt és kánoni könyveket sokszorosítani nem szabad. Athén első könyvnyomó sajtója Stanhope lord ajándéka volt; a naupliaiaknak pedig a párisi Didot-család ajándékozta az első nyomdai berendezést.

A K.-nak már világrészekben való eltrjesztése a misszionáriusoknak, a kereskedőknek meg a kutatóknak az érdeme. Goában, Trankebarban a XVI. század vége felé már működtek könyvnyomtatók s csakhamar Rangunban, Szingapurban, Malakkában stb. is állítotak nyomdákat a misszionáriusok. Kalkuttába csak 1778-ban jutott el a K. Wilkins Károly szanszkrit-nyelvkutató útján; Madrasban 6 esztendővel azelőtt már volt nyomda s Bombaynek is volt állandóan letelepedett tipografusa 1792. A hindu sajtó ezóta rohamosan emelkedett s ma már tekintélyes számu, a benszülöttek nyelvén megjelenő újsággal van képviselve. Manilla lakossága állítólag már 1590. megismerkedett a K.-sal, Bataviáé 1668., Cejloné 1737. és Szumátráé 1818. Persiában 1820. nyilott két nyomda, az egyik Teheránban, a másik Tebrizben; Sziriában a libanoni kolostor lakói, Damaszkuszban a XVI. sz.-ban zsidók nyomdászkodtak. Mester volt a K.-ban Abdallah be Zacher, ki 1732 táján maga csinálta az anyamintákat, maga öntötte a betüket s építette sajtóját. Az orosz-ázsiai városok közül Tiflisz 1701., Sarepta 1808. jutottak nyomdához. Szibériában Tomszk, Jenisszeiszk és Irkucknak, továbbá az Amur melletti Blagovecsenszknek és a középázsiai Taskendnek van nyomdája.

Az amerikai kontinensen Mexikó városa dicsekedhetett legelőször könyvsajtóval; a német Cromberger János volt ott az első könyvnyomtató 1544. Jezsuita könyvnyomtatókkal találkozunk 1585. Limában, 1612. Pueblában s ugyanebben az időben Quitóban. Buenos Ayresből 1789., Montevideóból 1807., Valparaisóból 1810., Santiagóból 1818. keltek szárnyra az első nyomtatványok. Nyugat-Indiában már a XVII. sz. elején nyomtattak Haiti szigetén; az É.-amerikai angol gyarmatokon Halifax városa mutatta föl az első könyvsajtót 1766.; Quebecben is létesült nyomda a gyarmatosok szabadságharca kezdetén. A mostani Egyesült-Államok közül Massachusettsnek volt legelőbb nyomdája; egy Glover nevü hitszónok vitte magával oda a nyomdai eszközöket, de a tengeri úton meghalt s a nyomdát csak özvegye állíthatta föl Cambridgben 1638. A nyomda vezetését Daye János vette át; őt követte 1649. Green Sámuel. Filadelfiában Bradford W.-nak volt először könyvsajtója (1686); a második könyvnyomtató Keimer Sámuel volt, Franklin Benjaminnak tanítómestere. Franklin maga nem igen mutatott fel érdemleges tipográfiai terméket. Germantowban a Németországból odakerült Sauer Kristóf 1743 táján egy német újságot, majd későbben ugyancsak e nyelven bibliát nyomtatott s ő alapította az első amerikai betüöntödét. Bradford, a filadelfiai nyomdász 1693. New-Yorkba költözött s itt is elsőnek állítva föl nyomdáját, megindította (1728) a New-York Gazette-et. A szabadságharc idején a sajtó sok szolgálatot tett az amerikaiak ügyének s a háboru elcsöndesedtével gyorsan elterjedt az Unió államaiban. A Misszisszipit csak a jelen században lépte át: Kalifornia 1846. (San Francisco), Oregon 1853. jutott nyomdához. Ma már annyira kiterjedt az Unióban a K., hogy a földkerekségen megjelenő újságoknak körülbelül a fele része esik reá.

A legrégibb afrikai nyomtatvány az azori szigetek egyikén, Terceirán készült 1583. É.-Afrikába a K. I. Napoleon zászlai alatt vonult be; Napoleon ugyanis egyiptomi expediciójakor, 1789. Kairóban nyomdát állított. Ugyanakkor Alexandria is kapott könyvsajtót, sőt még a kis Gizeh falucskából is látunk 1800-1801-iki nyomtatványokat. Mehemed Ali 1822. rendezett be Kairóban könyvnyomdát, amelyhez később betüöntödét is csatoltak. Algeriában a francia hódoltság óta (1830) nagy számmal vannak a nyomdák. Ny.-Afrikában különben már a XVI. sz. óta voltak portugál nyomdászok (San Salvadorban, Loandában). A Fokváros első nyomdáját angol misszionáriusok alapították 1806. s azóta már a Brit-Kaffrariába s a hollandi gyarmatokra is eljutott a nyomdászat. Melindában és Mozambikban a portugálok már régebben is nyomtattak vallásos és iskolai könyveket. A Bourbon-szigeteken 1821., a Mauritius-szigeteken 1833-ban és Madagaszkarban 1825-ben alapítottak nyomdát; ez utóbbi helyen a sajtó már szépen virágzik s a legtöbb nyomtatvány a hovák nyelvén jelenik meg. Szent Ilona szigetén I. Napoleon fogsága alatt működött a könyvsajtó.

Ausztráliába az angol kormány küldött 1795. nyomdai szerelvényeket és e földrész első nyomdásza egy oda deportált gonosztevő volt. Az első magánnyomdát egy Ny.-Indiából oda került kreol, Howe György alapította Sidneyben 1802. s ugyancsak ő indította meg az első ausztráliai újságot, a Sydney Gazette and New-South-Wales Advertiser-t. Tasmania fővárosában, Hobarttowban 1818. létesült nyomda. Ezóta a könyv- és újságsajtó óriási léptekkel haladt Ausztráliában. Nyomdák létesültek Új-Zélandon; a Havai- és Fidsi-szigeteken, Új-Kaledoniában stb.

Magyarországban az első, vagyis a budai nyomdát (2000 ezüst forint költségen) Mátyás király tudós alkancellárja Geréb László budai prépost állíttatá fel Hess András által, kit evégett Velencéből hivatott fel Budára. Itt jelent meg 1473. két latin nyelvü nyomtatvány, u. m.: a Magni Basilii de legendis poetis és a Chronica Hungarorum, vagyis Chronicon Budensae. Ezután a budai műhelynek teljesen nyoma veszett, s habár Budán egész szövetkezete állott fenn a könyvárusoknak, ezek rendelményeiket külföldön készítették. Igy Nürnbergben (Koburger Antal hirneves műhelyében) nyomatott 1484. a legrégibbnek ismert Szt. István jobb kezéről szóló magyar ének. Ezután majdnem 50 évvel később (1533) jelent meg Krakóban, Vietoris Jeromos nyomdájában, Komjáthi Benedek tudós szerzetestől az Epistola St. Pauli magyar fordítása: Az Zenth Paal leveley magyar nyelven. Ez évben ugyancsak Bécsből (Singrinius János műhelyéből) is birunk két magyar nyomtatványt, ugymint Pesti Gábor tudós papnak Wy Testamentum magyar nyelven és Aesopus Fabulay magyar fordítását. Csak 1537., tehát a budai nyomda megszünte után 64 évvel állíttatott fel a XVI. sz.-ban a legelső nyomda Sárvárt, Újszigeten (Neancsi) Nádasdy Tamás és ennek neje Kanizsay Orsolya költségén és patrónussága alatt. Itt jelent meg Abádi Benedek (Vietoris Jeromos krakói nyomdász magyar tanítványa) vezetése alatt Erdősi Sylvester János reform. predikátornak Magyar nyelvtana 1539; 1541. pedig ugyancsak Erdősinak Új testamentuma, Vy Testamentjel mag'ar ńelven címmel. 1541. után ez a nyomda is beszüntette működését, sőt 1543 márc. 22. Abádit már Vittenbergában találjuk, hol ugyanazon évben pappá szenteltetvén fel, 1544. tért vissza hazánkba és itt előbb Eperjesen, utóbb pedig Szegeden lelkészkedett. A sárvári műhely lezárása után 1558-ig, vagyis a Huszár Gál-féle vándornyomda felállításáig ismét szünetelt a nyomdászat Magyarországon.

Nem igy Erdélyben, hol állítólag Szebenben már 1529. létezett nyomda, 1535-től 1596-ig pedig megszakítás nélkül működött Brassóban a hirneves Honter János-féle nyomda. Fennállott továbbá 1550-től 1601-ig Kolozsvárt a Heltai Gáspár református prédikátor által felállított és évtizedeken át majd önállóan, majd Hoffgref György által, végül fia, ifj. Heltai Gáspár (a Magyar Arithmetica jeles szerzője) által vezetett és mindvégig elsőrangunak ismert virágzó műhely, mely a hagyomány szerint ifj. Heltai Gáspár halála után a kolozsvári református kollégium tulajdonába ment át. Ez idő alatt Magyarországon - nem számítva az 1579-től 1797ig fennálló Gutgesell Dávid-féle tekintélyes bártfai műhelyt - csupán vándornyomdák működtek, még pedig: A Huszár Gál Anaxiusé, mely 1558-1559. Magyar-Óvárt, 1561-1562. Debrecenben, 1577. pedig Pápán működött. A Hofhalter Rafaelé, mely 1565-ben Debrecenben, majd Nagyváradon, 1567-ben pedig Gyulafehérvárt működött. A Hofhalter Rudolfé (előbbinek fiáé), mely 1568. Nagyváradon, 1573-1574. Alsó-Lendván, 1577-től 1588-ig pedig Debrecenben működött, fentartván 1584. és 1585. az 1574-től szünetelő nagyváradi nyomdát is. A Bornemissza Péteré, mely 1573. Komjátin, 1573-tól 1578-ig Semptén, majd 1579-től 1584-ig Detrekőn, végül ugyanez évben Rárbokon működött. A Mantskovits Bálinté, mely 1582-től 1585-ig Galgócon, majd 1586-tól 1605-ig Vizsolyban működött. Végre a Manlius Jánosé, kinek nyomdája 1582-től 1588-ig Német-Ujvásrt, 1588-tól 1592-ig Monyorókeréken, 1592. és 1593. Német-Sitzen (Lövőn), 1593-tól 1596-ig ismét Német-Ujvárt, 1598-tól 1604-ig pedig Német-Kereszturon működött, közben Sárvárt adván ki 1602. Magyari Istvánnak Az Országokban való soc Romlásoknac okairól és Szikszai Fabricius Basiliusnak Nomenclatura címü munkáit.

A katolikusok ez időtájban legnagyobb részben Bécsben voltak kénytelenek nyomatni hittani munkáikat, mig végre Telegdi Miklós (a katolikusok ezen elsőrangu klasszikus irója) 1582. saját költségét és házánál állított fel nyomdát, mely 1584. - Rudolf király alatt - külön szabadalmat is nyert. E nyomda 1586., vagyis Telegdinek halála után, az esztergomi káptalan tulajdonába ment át, melyet 30 évvel később, vagyis 1615-ben Forgách Ferenc a Jézus-rendi atyáknak ajándékozott, helyette - nagy pénzáldozattal - Pozsonyban állíttatván fel egy a kor igényeinek teljesen megfelelő új és nagyobbmérvü nyomdát. Itt nyomattak a XVII. sz. legtehetségesebb és legtermékenyebb katolikus hittani irójának, a halhatatlan Pázmán Péternek örökbecsü iratai, köztük Hodegusa vagyis Igazságra vezérlő kalauza is, mely 24 év alatt 3 kiadást ért, u. m. az 1613., 1623. és 1637-iki kiadást.

A XVI. sz.-ban (Erdélyt bele nem értve) hazánkban csak 23 nyomdahely volt, ugymint: Bártja, Besztercebánya, Debrecen, Detrekő és Rárbok, Galgóc, Gyulafehérvár, Alsó-Lendva, Magyar-Óvár, Monyorókerék, Nedelic, Német-Keresztur és Német-Újvár, Pápa, Sárvár, Sempte, Nagy-Szombat, Szerveszta, Német-Sitz (Lövő), Nagyvárad és Vizsoly, mely a XVII. sz.-ban csak 15-tel szaporodott. Ezek voltak: Csepreg, Csik, Eperjes, Kassa, Keresd, Késmárk, Kőcse, Lorétom, Sárospatak, Somorja, Sopron, Szakolca, Tejfalu, Trencsény és Zsolna. Ezek közül kiemelendők az 1626-tól 1643-ig fennálló Farkas Imre-féle csepregi, az 1627-től 1709-ig virágzó Brewer (Breuer) Lőrinc által alapított, utóbb fia Brewer Sámuel, majd ennek özvegye, végül pedig örökösei által gonddal vezetett lőcsei; az 1656-tól 1675-ig Sárospatakon, majd 1677-től 1682-ig Rosnyai János által vezetett debreceni; Erdélyben pedig a Szenczi Kertész Ábrahám haláláig, vagyis 1702-ig működő hirneves kolozsvári nyomda.

A XVIII. sz.-ban a nyomdahelyek száma ismét csak 20-szal szaporodott, ezek voltak: Buda, Diószeg, Eger, Eszék, Esztegom, Fiume, Győr, Kalocsa, Nagy-Károly, Komárom, Pécs, Pest, Puchó, Selmec, Temesvár, Újvidék, Vác, Varasd, Veszprém és Zágráb. Gyorsabb terjedését ezen felette üdvös és fontos iparágnak a cenzura békója gátolta; igazolja ezt azon körülmény, hogy a XIX. sz.-ban, főleg annak második felében - vagyis a cenzura eltörlése után - rohamosan terjedt és haladt a könyvnyomdászat hazánkban. Igy ma, Erdélyt is beleértve, 488 nyomdahelyet mutathatunk fel hazánkban, melyek nyomdái állandóan 5417 szedőt foglalkoztatnak, s mig az évenkint megjelenő könyvek és füzetek száma ezerekre megy, a mult év végén már hirlapjaink száma is 734-re emelkedett. E század legtekintélyesebb könyvnyomdászai között kiváló elismerésre méltók Pozsonyban: Wiegand; Pesten: Landerer Lajos, Trattner Károlyi Gáspár, Heckenast Gusztáv és Emich Gusztáv, ki 1867. kiadott Szent Márk Chrónikájának felette költséges és valódi műbeccsel biró utánzatával maradandó emléket szerzett nevének. A régi Landerer-féle, utóbb Heckenast-féle könyvnyomda ma a Franklin részvénytársaság ismert nyomdája, mig az Emich-féle az Athenaeum részvénytársaság tulajdonába ment át. Ily nagyobb, tekintélyesebb könyvnyomdák még jelenleg a fővárosban: a Pesti könyvnyomda részv.-társ., a Pallas és Kosmos részv.-társ., valamint a régi budai egyetemi és az állami könyvnyomda.

Könyvrefogadás

l. Bookmaker.

Könyvskorpió

(állat), l. Álskorpiók.

Könyvszedő

Vannak olyan betüszedők, akik csaknem kizáróan könyvek előállításával foglalkoznak. Ezeket K.-knek nevezik. A K. rendesen tördelője is egyszersmind a munkának. L. még Betüszedő.


Kezdőlap

˙