Opálozó zafir

l. Asztéria.

Opálüveg

(mesterséges opál), az ezüst kis mennyiségben oldódik az olvadó üvegben, melyből lehüléskor megint kiválik. Ez a kiválás az üveget a nemes opálhoz hasonló kékes-sárgás szinben játszóvá és áttetszővé teszi.

Opánka

a délszlávoknál szokásos lábbeli, tulajdonképen bocskor (l. o.).

Oparo

(máskép Rapa), a Tubuai-arcipelagus egyik szigetje, a D-i Nagy-oceánban; a vulkanikus eredetü szigetet 1791. Vancouver fedezte föl, s 1868 óta a franciák birják. Területe 42 km2, 200 keresztény lak., igen termékeny, sok dohányt, banánt és arrow-root-ot ad és gazdag kőszéntelepei vannak; fővárosa Ahurei (Ahrai), tágas kikötőivel és kőszénraktárral.

Opció

(lat.) a. m. szabad választási jog; a tőzsdén valamely megkötött ügylet alapján szerzett szabad választási jog bizonyos értékpapirok átvételére. L. még Optio.

Ó-pécska

l. Pécska.

Openshaw

(ejtsd;-sa), Manchester K.-i külvárosa Lancaster angol grófságban, 23.927 lak., pamutiparral.

Opera

(lat., az opus szónak többes száma) a. m. művek, kivált valamely irónak összegyüjtött munkái; O. omnia, összes müvek; O. posthuma, valamely irónak halála után kiadott munkái; O. quae supersunt, valamely szerzőnek halála után fönmaradt művei; O. rarionra, ritka műek, ritkaságok; O. selecta, válogatott munkák.

Opera

(ol., másként dramma per musica, magy. dalmű), az a műfaj, melyben főleg a költészet s a zeneművészet egyesül egy drámai cselekmény, szini előadása végett. A nevezett két művészeten kivül azonban jelentékeny részt vesznek az O. szini hatásának növelésében a mimika, táncművészet, festészet stb., ugy hogy az O. tulajdonképen az összes művészetek közreműködését igénybe veszi, de akképen, hogy a zenének jusson a legkiválóbb szerep. Régi, az olaszoktól átvett szokás szerint az O.-k: 1. nagy vagy komoly O.-k (opera seria), és 2. vig O.-k (opera buffa). Mivel azonban ezen beosztás nem volt kielégítő, ennélfogva a mult században az O. mezzo stilo-t megkülönböztették; ehhez tartozik az olaszok O. semiseria-ja s nagyrészt a franciák O. comique-ja. Azonkivül használatban vannak a következő elnevezések; hősies, romantikus és varázs O. Az O.-val rokon, de sokkal alacsonyabb nivón álló műfaj az operette; ennek szövege mindig vig tartalmu és gyakran szavalt részek is forulnak elő benne. Még alacsonyabbra helyezendő az u. n. énekes bohózat (vaudeville) és a daljáték, valamint az evvel rokon angol ballad-O. Az O. zenei alkatrészei kétfélék, t. i. 1. tisztán hangszeres részletek; ezekhez tartoznak a nyitány v. előjáték s egyéb a cselekvény által feltételezett zenekari részletek, mint p. indulók, táncdarabok stb. 2. Énekes részletek; ide tartoznak: a recitativ, az arioso, cavatina, ária, románc, ballada, kettős, hármas, négyes stb. egész az O.-finale-ig. Az újkor nagy mestere Wagner Rikárd azonban az O.-nak ilyforma beosztását gyökeresen megváltoztatta, amennyiben különösen utolsó műveiben a fent említett alkatrészekre való beosztást teljesen elhagyta.

A valódi zenedrámának bölcsője a firenzei Bardi gróf termei voltak, hol a németalföldi zeneszerzők komplikált ellenpontozatu irálya ellenében foglaltak állást. A Bardi gróf és Vincenzo Galilei által feltalált új zene a hangszerkisérettel ellátott egyszólamu ének, a monodia volt. A kezdetet szonettek és kanzunák alkották, aztán következtek rövidebb drámai jelenetek (intermezzók) és végre 1594. Jacopo Corsi házában legelőször egy valódi kis O., Daphne adatott elő; ennek szövetségét Rinuccini, a zenét pedig Peri és Caccini irták.Az előadásnak rendkivüli nagy sikere volt, mert az vélték, hogy már most a régiek drámai stilusa új életre ébredett. Az új zene forrása ugyan eleintén igen meddő volt, amennyiben csak 1600. került ismét szinre két zenedráma, t. i. Peritól Euridice és Caccinitól Rapimento die Cefalo. Különös feltünést okozott egy kötet monodikus szerzemény, melyet Caccini 1602. Nuove musiche címen tett közzé; ez a mű valóságos forrongást idézett elő. Nemsokára a monodikus stilusnak Rómában is volt képviselője (Kapsberger), ahol különben körülbelül egyidejüleg a firenzei Ludovico Viadana a kisérettel ellátott szólóénekeket vezette be az egyházba (egyházi versenydarabjai 1602. jelentek meg) és Cavalieri az oratorium (l. o.) műfaját alapította meg. Claudio Monteverde volt az első valóban hivatott O.-szerző s egyúttal a hangszerelés müvészetének atyja. A kisérlettel ellátott zene fejlődése az egyházban lassanként tökéletesítette az új stilust és új formákkal gazdagitotta az O.-t. Monteverden kivül Cavalli és Cesti voltak a legkiválóbb mesterek; másodsorban Zanobi di Gagliano, Legrenzi, Rovetta és Pallavicini emlitendők. Az O. új korszaka Ales sandro Scarlattival (megh. 1725.), a nápolyi iskola alapítójával kezdődik. Ő volt a legelső, aki oly O.-kat irt, melyek a mai O.-k elvei szerint voltak szerkesztve. Scarlattinál kezdődik a bel canto korszaka. Időközben az O. a külföldre is kiterjedt. Mazarin 1645. egy olasz. O.-társaságot hivott meg Párisba, mely Sacrati La finta spazza dalművét s 1647. Peri Euridice-jét adta elő és aztán állandóan megtelepedett Párisban. Németországban az O. 1678 honosodott meg, és pedig Hamburgban, ahol több jómódu polgár egy nyilvános szinházat alapított; (Megjegyezzük, hogy az első olasz O.- szinház Velencében 1637. nyilt meg, s hogy ott a legközelebbi 60 év alatt még több mint 10 szinház keletkezett.) A hamburgi O.-szinház 1738-ig állott fenn, és Hamburgot 50 éven át tette Németország zenei fővárosává.

Valódi újítás volt az olasz O. téren az O. buffa. Az antik cselekvényekre irt O.-k sablonszerü alkotása helyett, mely a primo-uomók és primadonnák énekeit csak gyengén indokolta, valódi drámai élet lépett elő; a sztereotip szopranista (herélt), mint a főszerep képviselője eltünt és helyette a bassz-buffo és tenorista osztoztak a közönség élénk részvétében. Olaszországban még egyszer lépett fel egy nagy mester, Gioacchino Rossini (megh. 1868), aki Sevillai borbély c. dalművében az olasz O. buffát csaknem Mozart magaslatára emelte, mig Tell Vilmos-a a francia nagy O. fajához tartozik. Rossininál az énekművészet virtuóz elemének egyoldalu művelése elérte tetőpontját. Vincenzo Bellini (megh. 1835.) a drámai kifejezés érdekében gyenge kisérletet tett; Gaetano Donizetti (megh. 1848.) ugy az O. seria mint O. buffa terén számos igen jeles művet szerzett. De valóságos lángész az O. terén Giuseppe Verdi, ki ugy a drámai kifejezés, mint gazdag dallamos invenció tekintetében elsőrangu mesternek tekinthető. Franciaországban Gluck reformja (1774-1780) nagy befolyással volt az O. fejlődésére. Gluck egész erejét a szavalati stilus fejlesztésére összpontosította, mig az abszolut zenei elemet a költői tartalomnak alárendelte. Gluck nyomdokait főleg három kiváló zeneköltő követte; Etienne Méhul (megh. 1817.), Luigi Cherubini (megh. 1842.) és Gasparo Spontini (megh. 1851.) Az utóbbi már átmenetet alkot Meyerbeer (l. o.) kiállítási O.-jához.. Az övéhez hasonló O.-fajt képvisel a francia Halévy (l. o.) is, kinek Zsidónő-je még ma is a repertoirokban van. Berlioz H. (l. o.) dalművei azonban zenei értékük mellett sem voltak képesek bárhol tartós hatást előidézni. A legujabb kor zeneszerzői közül első sorban emlitendő Charles Gounod, aki Faust (1859) és Romeo és Julia-jával (1867) az u. n. lirikus dalművet alkotta meg. Gounodhoz közel áll Ambroise Thomas (Mignon 1866, és Hamlet 1868). Ezeken kivül sikeresen működtek még Georges Bizet (meghalt 1875.), Camille Saint-Saens (szül. 1835.), Jules Massenet (szül. 1842.), Leon Délibes (megh. 1891.). Az utolsó 40 év alatt Párisban a vig dalmű, illetve vaudevilleból fejlödött az operette, amely műfaj bámulatos gyorsasággal terjedt el mindenhová. Az operette fő képviselői; Offenbach, Lecoq, Hervé, Planquette stb.

Angolországban a komoly nemzeti O. soha sem virágzott. Ugy látszott ugyan, hogy a nagy tehetségü Henry Purcell (megh.1695.) eléri ezt a célt, s ki fogja szoritani az olasz O.-t és a II. Károly udvaránál művelt francia O.-t; de a művész már 37 éves korában meghalt s ezen időtől kezdve kizárólag az olasz O. seria uralkodott. Hogy a német Händel több éven át szintén ezen irányban működött, lényeges változást nem idézett elő, éppen ugy mint Arne Tamás (megh.1778.) stil nélküli művei sem. Nem sokkal kedvezőbb volt a vig dalmű sorsa, mely főleg a komikum alsó fokán állott és a dalformát alig hagyta el. Ide tartozik az u. n. koldus O., melynek szövegét Gay s zenéjét a német Pepusch állította össze skót dalokból. Újabb időben legnagyobb hirre tett szert az irlandi Balfe (megh. 1870.), különösen Les quatre fils d' Haymon és A cigánynő O.-ival, melyeknek habár nem nemzeti jellegü, hanem a francia-olasz irályban szerkesztett tetszetős dallamai nagy tetszésben részesültek. Ezeken kivül felléptek mint O.-szerzők Westmoreland gróf (megh. 1859.) és Sullivan Artur (szül. 1842.), kiknek operettjei nagy sikert arattak. Spanyolország és Portugália mindeddig megelégedtek az olasz, és újabb időben a francia O. irodalom termékeivel; éppen ugy a Skandinávia és a szláv országokban is igen csekély volt az igyekezet nemzeti O.-t alapítani. Orosz és lengyel zeneszerzők közül különösen Glinka (1803-67.) és Moniuszko (született 1830-ban) említendők. Németországban is, mint már említettük, hosszu ideig az olasz O. uralkodott; Bécsben, Berlinben, Münchenben, Drezdában, Braunschweigban a mult század végeig léteztek olasz O.-k, sőt a német zeneszerzők maguk p. Graun K. H. (meghalt 1759.) és Naumann G. (megh. 1801.) olasz irályu dalműveket irtak. Végre azonban Mozart W. A-nak (megh. 1791.) sikerült elődei műveinek egymástól eltérő stilusát egységes egésszé alkotni. Mozart ezen uj korszakot alkotó tevékenysége azonban nemcsak a komoly irányu, hanem a vig O.-ra is vonatkozott. Nagy befolyással volt az O. további fejlődésére Wagner Rikárd (l. o.), akinek korszakos működése volt a reakció a drámai kifejezés rovására beharapódzott egyoldalu dallamosság ellen. Német O.-szerzők közül még említendők; Rubinstein A., Holstein T., Kretschmer, Götz Hermann, Cornelius P., Brüll J., Hofmann H., Klughardt.

A magyar O. keletkezését alig lehet 7-8 évtizednél korábbi évekre visszavezetni, ebből pedig a szorosan vett O.-ra alig jut több félévszázadnál (l. Magyar zene). Magyarországon már a mult század második felében tétettek kisérletek az O.-irás mezején, csakhogy azok keveset lendítettek a magyar O. megszületésén, igy Nagyváradon a német Dittersdorf báró Patatics püspök udvari karnagya több O.-t irt, melyeket azonban elköltözése után magával vivén, ránk magyarokra nézve minden nyom nélkül vesztek el. A jelen század első negyedében Erdélybe kell visszanyulnunk, hogy előbb az énekes szinművek s későbben a magyar bölcsőjére találjunk, igy Nagy Lázár, az erdélyi szintársulat igazgatója, külön dalmű-társaságot alapított, azon előadások sorát 1824. meg is nyitá, kezdetben idegen daljátékokkal ugyan, de későbben magyar dalműveket is mutatott be, igy különösen Ruzicska József Béla futása és Kemény Simon c. s az akkori viszonyokhoz képest eléggé is sikerült O-kisérleteit Ruzicska kisérleteinek mindenesetre megvolt az a nagy előnye, hogy mindjárt a magyar nyelv s a magyar történelem alapjára állott. A magyar műtörténelem a pesti magyar nemzeti szinház megnyitásához (1837) s ott Erkel Ferenc nevéhez köti a magyar O. megalapításának a dicsőségét, ki legelőször 1840. hozta ott szinre első magyar O.-ját, Báthory Máriát, már egészen az akkori O.-irodalom igényei szerint megalkotva, ugy formai beosztás, mint művészeti tartalom tekintetében, ezt csakhamar (1844) Hunyady László második nagy O.-ja követte, mely elementáris erővel ült diadalt a magyar művészet alig képzelt vívmánya felett s többé elvitázhatatlanul igazolta az önálló magyar O.-i stilus életképességét. Erkel F. példája és sikere több magyar zeneirót buzdított az O. mezején értékesíteni tehetségüket, mindjárt a 40-es években s azután a következő évtizedekben még inkább, mikor már az általános zenei képzettség s a magyar aspirációk is erősebb gyökeret vertek. A 40-es és a további évtizedek folyamán a magyar O.-irók egész gárdája lépett a sorompóba, hogy Erkel példáját követve, minden irányban kifejlesztői legyenek a magyar O.-irodalomnak, igaz ugyan, hogy közülök egyik sem multa felül Erkel F.-nek sem eredetiségét, sem magyar szellemét és művészeti tartalmát, de lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy ma már magyar O.-irodalomról is lehet beszélni. Ezek közé tartozott Egressy Béni (ki Erkel O.-szövegkönyveit is jórészt szolgáltatta) Tündérkastély vig dalműve, Bartay András Csele, Thern Ginulja, Tihany ostroma, Képzelt betege, Doppler Ferenc Benyovszkija, Vandája, Két huszárja, Ilkája, Bognár Ignác Fodor Máriája, Kern Leó Benevenuto Cellinije, Huber Károly Székely leánya, Fáy Gusztáv Fieskója, Camillája, Császár F. Kunokja, Mosonyi M. Szép Ilonkája és Álmosa, Adelburg Zrinyije stb. Erkel Hunyadyja után egészen 1885-ig még a következő magyar O.-kkal gazdagította a magyar szépirodalmat u. m.; Erzsébet (1857), Bánkbán (1861), Sarolta (1862), Dózsa György (1867), Brankovics (1874), Névtelen hősök (1880) s végre István királlyal (1885). Az Erkel nyomán haladt Doppler Ferenc szinte magyar stilusban irt, mellette csak Mosonyi Mihály magaslott ki az ő Szép Ilonkájával, mely O.-ja a legtisztább magyar stilü O.-nak nevezhető. Az újabb kori magyar O.-irók közül kiemelésre méltó működést fejtettek s fejtenek ki; Sárossi Ferenc, Farkas Ödön, Mihalovich Ödön, Hubay Jenő, Zichy Géza gróf, Elbert Imre, Mannheimer Gyula, Wavrinec Mór s még többen. A legjelentősebb s európai hirnévre szert tett magyar születésü O.-iró Goldmark Károly, ki Sába királynője és Merlin nagybecsü kozmopolitikus stilü O.-ival a jelenkori O.-irók közt a legelső helyek egyikét foglalja el.

Operaház

tulajdonképen szinház (l. o.), melyben azonban csak dalműveket (operákat) játszanak. Architektonikus elrendezése a többi szinházakéhoz hasonló, de az O.-akban a jó akusztikára még nagyobb figyelemmel kell lenni, mint a szinházakban. Az O.-ak mai tipusát Garnier épitész teremtette meg a párisi operával.


Kezdőlap

˙