Pomona

1. (Mainland), a legnagyobb a skót Orkney-szigetek közt, 528 km2, 17 165 lak., szaggatott partjai öblökben gazdagok, hegyes földjén kitünő legelők vannak. Fővárosa Kirkwall, közelében egy druida templom romjaival; Meashow mellett szintén vannak sírdombok, ősrégi romok és szobortörmelékek. - 2. P., község Kalifornia É.-amerikai állam Los Angeles nevü countyjában, (1890) 3634 lakossal, gyümölcs- és szőllőtermeléssel.

Pomona

római istenasszony, a gyümölcsök védője, kit a mezei istenek (Silvanus, Picus, Priapus, a satyrok és pánok) körülrajongtak, de aki csakis Vertumnust szerette és felesége lett. Rómában külön főpapja volt (Flamen Pomonalis); szép ifju nő alakjában ábrázolták, kezében érett gyümölccsel. Pannoniából is maradtak P.-ra vonatkozó emlékek, egyebek közt egy koronás P.-szobor Celeiából (Cilli).

Pomotu

l. Tuamotu.

Pompa

(lat.), ünnepélyes ókori felvonulás istenek vagy emberek tiszteletére. Megtaláljuk a görögöknél, hol egy külön épület volt az ünnepi edények és eszközök megőrzésére (pompeion). A görögk P.-k közül első helyen állott a panathenaei menet, a rómaiaknál a ludi Circenses díszmenete, mely a Capitoliumból a Forumon végig haladt a cirkuszba. Lovas és gyalog ifjak után jöttek a versenyzők kettes és négyes fogatai, atléták, táncosok és zenészek; az áldozatok s a magisztrátusok, utoljára a triumfátorok a toga palmatában, fejükön az arany tölgykoszoruval.

Pompadour

(ejtsd: ponpadúr) Poisson Johanna Antonia marquise, XV. Lajos francia király kedvese, Poisson asszonynak és Lenormand de Tournehem főadóbérlőnek törvénytelen leánya, szül. 1721. dec. 29., meghl. Versaillesban 1764 ápr. 15. Ezt a szép, szellemes és kivált a zenében és festészetben kiművelt leányt atyjának unokaöccse, Lenormand d'Estioles albérlő vette nőül (1741 márc. 9.). Nemsokára azonban magára vonta XV. Lajos figyelmét, aki férjétől elválasztá és udvarába, Versaillesba vitte (1745). A férjet Lajos kárpótlásul a pénzügyek, azután a posták főbérlőjévé nevezte ki; az asszonyt pedig marquise rangra emelte és 1756. a királyné palotahölgyévé nevezte ki. P. asszony befolyását kezdetben tudósok és művészek pártfogására fordította, később azonban a kormányügyekbe is beleavatkozott és jövedelmező állásokat juttatott tehetségtelen kegyeltjeinek. Testvérét, Marignyt marquis-vá és a közmunkák főfelügyelőjévé tette. Nem tudván 11/2 millió livre évi jövedelmével költségeit fedezni, a királytól nagy értékü adományokat csalt ki. Hogy Franciaország 1756. Ausztriával szövetkezett és Nagy Frigyes ellen foglalt állást, főképen P. befolyásának tulajdonítják, aki az osztrák szövetséggel imponálni és egy szerencsés hadjárattal a királyt teljesen lebilincselni akarta. De a hadjárat csúfos kudarccal végződött. A szerencsétlen hadjárat, valamint XV. lajos mértéktelen pazarlása gyülöletessé tették P.-t a nép előtt. Végre a király is elidegenedett tőle. A neve alatt megjelent Mémoires-ok (2 köt., Lüttich 1766) értéktelenek. Fontosabb a Mémories de madame Du Hausset, femme de chambre de Madame de P. (új kiad. 1846) c. munka.

Pompás

(eszt.), a fenségesnek egy a külső hatásra és díszre alapított faja; duzzadó, kápráztató gazdagságot jelez, de mely néha az üres pompába csap át.

Pompavirág

(növ.) a. m. Clianthus (l. o.).

Pompeji

(Pmpei), ősrégi oszkus-szamnit város Campaniában, mely már az őskorban egy a Vezuvtól a Sarno felé rohanó, de kihűlt lávafolyamra épült. Az oszkus őslakók csakhamar beszívták a hellenizmust, harcias utódaik a szamnitok Kr. e. 420 körül már az összes tengerparti városoknak uraivá lettek. A szamnit és pón háborukra következő békés korszak Kr. e. 201-90. hozta meg a városnak első virágzása korát. A szövetséges háboru borzalmai is elmultak róla, de Sullának Ázsiából való visszatértekor jóformán a diktátor veteránjainak gyarmata lett. Az utóbbiak telepei részben új városrészt alkottak (Pagus Augustus Felix Suburbanus), maga a város Colonia Veneria Cornelia Pompejanorum nevet kapott. Augustus kora másodvirágzást hoz a városra, mely mint Nuceria, Nola és Acerrae városok rakodóhelye és kikötője jelentékeny vagyonra tett szert. A fényes korszak világfiai szivesen időztek P. környékén, Cicerónak is volt ott villája, nemkülönben később Claudius császárnak is. Általában a császárság és császári család kultusza erős gyökeret vert a népes vidéki központban, melyet 79 aug. 24. eltemetett a Vezuv kitörése, épp akkor, midőn egy régebbi földrengés nyomait eltörlendő, mindenfelé serényen folyt benne az építkezés. A katasztrófának klasszikus egykoru leirója az ifj. Plinius (Epist. VI, 16, 20.), mig az idősb megfigyelés közben vesztette életét. A lakosok aránylag kevesen menekültek, nagy részük halva maradt abban a 7-9 m.-nyi vastag rétegben, mely a városra borult. Eleinte tudták az emberek P. fekvését, kincset is kerestek, követ is bányásztak benne, de aztán ugy elfeledték, hogy mikor Fontana 1582. ráakadt, nem tudták a romok nevét, melyet csak Bianchini állapított meg 1697-ben. 1713. újabb leletek merültek fel és azóta a kutatás soha sem szünetelt. Kiemelkedő korszakok azonban az 1763-75-iki időköz, Murat uralkodása (1808-15), de kivált Fiorelli működése, aki rendszeresen ásatott. Ugy az olaszok, mint a németek rendes tanfolyamokat tartanak a helyszinen és magyarázzák a kutatásokat, melyek egyre nagyobb és nagyobb méretekben tárják fel a régi várost és meglepő képét nyujtják egy görög-római vidéki kulturközpontnak.

P. az ásatások világánál. P.-ből, melynek összes területét hozzávetőleg 662 684 m2-re számítják, az itt említett területnek körülbelül felerésze van feltárva. A város alakja szabálytalan ellipszis, de egyenes vonalakból összealkotva, melyeknek találkozó pontjain vannak a kapuk (északnyugaton a herculaneumi, északon a vezuvi és capuai; keleten a nolai és a Sarnóra néző; délen a nocerai és Stabiaebe vezető). Ezeket utcák kötik össze, legszabályosabb és csaknem teljesen feltárt a stabiaei utca, a stabiaei kaputól a Vezuv-kapuig. Ettől részben keletnek, részben nyugat felé esnek a város közterei, még pedig a keleti (feltárt) részen: 1. a Forum Triangulare, propileumszerü csarnokaival és az u. n. Hercules-templommal: 2. a Forum Civile, melyet a következő épületek díszítenek: Jupiter, Apollo és Augustus szellemének templomai; a vásárcsarnok (Macellum), decuriók tanácsterme (Senaculum), a terménytőzsde (Eumachia) és az u. n. iskola; a nyugati (nagyrészt feltárásra váró) részen 3. a Forum Nundinarum (vásártér) és 4. a Forum Boarium (marhapiac). Ezek a terek a fixpontok a további tájékozódáshoz. A Forum Triangularétól keletre a nyilvános épületek egész csoportjával találkozunk (két szinház, Isisnek és a kapitoliumi istenségeknek templomai, az u. n. Curia Isiaca, a tornacsarnok (palaestra) és a gladiátorok kaszárnyája. A Forum Civiletől nyugatra esik a Bazilika (tőzsde és kereskedelmi törvényszék együtt, alapraját l. Bazilika), északnak a közfürdő, mely már a Forumról északra vezető utcához tartozik; ez utbbi mentén találjuk a rendkivül érdekes takácsműhelyt (Fullonica), a magánházak egyikét, melyet egy benne talált, de helytelenül értelmezett képről a tragédiairó házának (Casa del poeta tragico) neveztek el és északnak tartva a magánházak egész sorát: keleten a Vezuv-kapu irányában a Faunus-házat, rajta tul a Castor és Pollux házát és a Meleager-ét; a tőszomszéd utcákban Sallustius, Lucretius és Pansa házait, melyek közül különösen az utolsó a római magánház leglellemzőbb példáját mutatja (alaprajzát, hosszmetszetét és atriumának perspektivikus nézetét l. Építészet, IX. melléklet, 13-15. ábra). Páratlan a maga nemében szintén ezen a tájékon a Casa del balcone pendile (ókori erkélyes ház). A kelet felé eső városrészben, a Sarno-kapu táján (mely régészetileg nincs még feltárva) ott van a 20 000 emberre számított amfiteátrum. A városon kivül ÉÉNy-i irányban a herculaneumi kapun által a sírok utcájára juthatni, mely kétoldalt egész sorozatát muttja a szebbnél szebb síremlékeknek (kiemelendő a Munatius Scaurus-féle hires gladiator-domborműveivel és a Calventius Quietus-féle). A síremlékeken kivül több érdekes villát tártak fel a kutatók; nevezetesen a Ciceróét, M. Arrius Diomedesét és (legújabban) a Villa Boscoreale nevüt, melynek belsejébe gazdag ezüstkincsre bukkantak; hasonlóra a hires hildesheimihoz.

[ÁBRA] Pompeji tervrajza az 1894-ik ásatásokig.

a) Jupiter temploma; b) Apollo temploma; c) Augustus szellemének temploma; d) Macellum; e) Bazilika; f) Isis temploma; g) Fortuna temploma; h) A három kapitoliumi istenség temploma; i) Dór templom; k) Nagy és kis szinház; l) m) Régibb fürdők; n) Ujabb fürdő; o) Pansa háza; p) Eumachia háza; q) Casa dei Diadumeni; r) Siricus háza; s) Erkélyes ház; t) Lucretius M. háza; u) Faun háza; v) Casa del poeta tragioc; w) Fullonica; x) Meleager háza; y) Sallustius háza; z) Diomedes villája; A) Amfitetrum.

Építkezés és festészet. Mindenezen épületek jellemzetes tulajdonságokat mutatnak, ugyanannyira, hogy az anyag és díszítés tekintetében bátran beszélhetünk P.-beli stilről. Az anyag tekintetében legelőbb a szamnitok részéről kedvelt mészkő szerepel, a házak dísztelenek, földszintesek, oszlopok nélkül valók. Ezt követi a tuffa-korszak, térbeli terjeszkedéssel, finom művü oszlopok alkalmazásával (jellemző példája a Casa del poeta tragico). Augustus korában a márványhoz hasonló travertin kezd érvényesülni, a díszítést illetőleg pedig kialakul a P.-ről elnevezett, nedves vakolatra festett faldísz (al fresco). P. házain ennek a faldísznek több százados történetét lehet megfigyelni. Eleinte a márványt utánozzák, s az igy festett területet legfölebb oszlopokkal szakítják meg (inkrusztációs stil). Később az oszlopok közti területeken világos szinekkel sötét alapon épületdíszek, perspektivikus lakásrészletek jelennek meg, nyilván azon célzattal, hogy a helyiségeket a valóságnál nagyobbaknak mutassák (architektonikus stil). Befejezi a fejlődést az oszlopközöknek képekkel való díszítése, melyek eleinte kisebb csoportok és ékítmények (ornamentális stil, jellemző példáit l. az Ekítmény c. színes műmellékleten), azután teljesen befejezett szimmetrikus kompoziciók (figurális stil). Általános ismertető jele a P.-stilnek az, hogy a díszítendő falnak alsó része sötét, hasonlókép sötétebbek a díszítmény alapjául szolgáló térközök választó vonalai; a szinek közül uralkodó a fekete, és vörös, viola és szürke, sárgás-barna és zöld, fehér és hamvas, a kék jóformán hiányzik és csak festett domborműveken (stucco-munkákon) fordul elő. A falképek közül kiválik Achilleus feje (l. o.), a mozaikok közül a Nagy Sándor és Dareios harcát ábrázoló (egy részletét l. Dareios alatt). Igy érvényesül a faldíszítésben és a vele összhangzó padlómozaikban együttesen az oszkus, görög és római elem, jeléül annak, hogy az a P., melyet az elemek haragja az utókor számára megőrzött, elmondhatta magáról Enniusszal, a nagy római úttörővel, mikép három lélek él benne: egy oszkus, egy görög és egy római. A P.-stil újabban is használatos, ezt alkalmazta a XIX. sz. első felében Fejérváry Gábor eperjesi gyüjteményének helyiségeiben, ahol a perspektiva fokozására még a tükröket is segítségül vette.

Pompejus

-család, az ókori Rómának egyik kiváló plebejus eredetü családja, mely nem annyira régiség, mint inkább egyes tagjainak hazafiasérdemei által emelkedett hirnévre. Tagjai közül említendők: Quintus P., Kr. e. 141. konzul, parancsnok volt Numantia előtt, de nem sokra ment, miért is a rákövetkező évben mint prokonzul nem éppen előnyös szerződésre lépett a várossal. A szenátus vonakodott ezt elfogadni, s igy a szerződés értelmében P.-t ki kellett volna szolgáltatni a numantiabelieknek, amitől megóvta őt a nép jóindulata, mely méltányolta kiváló szónoki érdemeit. - Quintus P. Rufus, Kr. e. 100. néptribun, erélyesen fellépett Metellus Numidicus visszahivása érdekében, amit azonban Marius megakadályozott. 88. Sullával egyetemben konzul volt és mig amaz Mithridates ellen hadakozott, ő megbizást kapott, hogy Itáliát védelmezze. Hozzá is látott, de rokona, P. Strabo izgatásai folytán saját katonái megölték. - Quintus P. Bithynicus, Cicerónak benső barátja, Kr. e. 75. ő rendezte be Bitiniát római provinciának, 48. követte nagy rokonát Egyiptomba és annak oldalánál vérzett el. - Quintus P. Rufus, Sullának unokája, a nagy P. (l. alább) lelkes hive, miért is a szenátus börtönbe záratta. Később azonban terhes lett rokonára nézve, aki kapott az alkalmon és azon ürügy alatt, hogy Clodius hullájának elégetésekor kihágásokat követett el, engedte, hogy száműzzék, mely száműzetésében sokat nélkülözött. Végre Caelius kieszközölte neki, hogy apai örökségét kiadják, ami azután enyhített nyomorán. Huga, Pompeja, Kr. e. 67 óta Ceaser harmadik neje, aki azonban 61. eltaszította magától, mert Clodiusszal házasságtörtést követett el. - A család egy másik ága a Strabo, később (Sextus P. óta) a Magnus melléknevet viselte. Ennek tagjai közül kiemelkedtek: Cnejus P. Strabo, a nagy P. atyja, Kr. e. 104. quesztor Szárdiniában, 10 évvel később pretor Sziciliában, 90. a szövetségesek ellen harcolt, mig végre 89. konzul lett és több ízben győzött. A polgárháboruban kiméletlen volt, rokonainak vérével sem fukarkodott, majd mikor őt hivták segítségül, hogy Rómát Cinna és Marius ellen megvédelmezze, 87. megvárta őket a város falai alatt, de az egész mérkőzés eredménye egy eldöntetlen csata volt, mely után P.-t nemsokára villámcsapás ölte meg. Ellenfelei még holttestét sem kimélték és bandikat fogadtak, akik azt bántalmazták. - Fia, 1. Gnaeus P. Magnus (azóta családja ezen ágának maradandó mellékneve), szül. Rómában Kr. e. 106 szept. 30., megh. Egyiptomban 48 szept. 29. P. egyazon évben született Ciceróval és első hadi szolgálatukat is együtt teljesítették az italikusok és Marius hivei ellen. Az utóbbiak megtorlását elébb bujdosva kerülte, majd mikor atyjának hűtlen kezelése miatt őt is, mint örököst, felelősségre vonták, feleségül vette Antistius leányát; ugyanazon Antistiusét, aki a vizsgálatot vezette. Mikor Sulla visszatért (83), P. egyik buzgó hive és hadvezére lett. Sulla jutalmul feleségül adta neki mostohaleányát, Aemiliát, kinek kedvéért P. minden tartózkodás nélkül eltaszította az erényes Antistiát, majd mikor Aemilia is meghalt, hamarosan harmadik feleséget is vett: Muciát, Quintus Mucius Scaevola leányát, akitől két fia maradt, Gnaeus és Sextus. Babér után vágyódva, nem érte be az ellenpárt legyőzésével, hanem tovább üldözte azt, különösen Carbót Sziciliában és Afrikában. Vége elfogta Carbót, Liybaeumban kivégeztette és levágott fejét Sullának küldötte. Majd Afrikába ment, hol Ahenobarbus szövetségre lépett Hiarbas numidiai királlyal. Túlnyomó haderejével meglepte a vigyázatlan szövetségeseket, megverte őket és alig 25 éves korában a csatatéren megkapta az imperátori címet. Sulla halála után Lepidus meg akarta változtatni a Sulla-féle törvényeket, amikor aztán P. a második konzullal, Catulussal szövetkezve, erélyes védője lett a szorongatott nobilitásnak. Lepidusnak Etruriából meg-megújuló kisérleteit, hogy Rómát hatalmába kerítse, visszautasították és utoljára is arra kényszerítették, hogy Szárdiniában meneküljön, ahol szégyenében és búbánatában nemsokára meghalt. A párt utolsó töredékeit P. irtotta ki, utoljára Mutinában Brutust is hatalmába kerítette, akit aztán Regiumban kivégeztetett. Akkor lépett a türhetetlenség stádiumába a Sertorius-féle háboru. P.-nak a 77-ik évre rendelkezésére bocsátották a frissen toborzott katonákat, tapasztalt legátusokat rendeltek melléje, aztán mint teljhatalmu prokonzult elküldték Hispaniába. Mikor hire futamodék, hogy Sertorius Mithridatesszel is szövetségre lépett, az igazi rómaiak elfordultak tőle, sőt saját katonái között is forrongás támadt, minek eredménye Sertoriusnak meggyilkoltatása lett. P.-nak jutott a tartományok teljes pacifikálása. 71. Gallián keresztül tért vissza Itáliába, útközben még megsemmisítvén egy 5000 főnyi bandát, mely Spartacusnak szétugrasztott seregéből való volt és Crassus elől menekült, ugy hogy a szerencsés P. még azt is elmondhatta magáról, hogy a rabszolgaháborut tényleg ő fejezte be. Ennyi fényes hadi tett után, melyben tehetség és szerencse kezet fogtak egymással, nem lehet csodálkozununk, hogy P. az összes előző magisztrátusok átugrásával, Crassusszal együtt konzul lett, s 71. fényes diadalmenetet tartott. De ez a konzulátus egyúttal fordulópont P. pályáján, igazabban belső népszerüségében: amit a katona megnyert, azt az államférfi apródonkint elvesztette. Az optimaták, akik P.-ért mindent megtettek, keserüen csalódtak benne. P. egyre nagyobb függésbe jutott legnagyobb versenytársátó, Ceasertól (. o.). De szerencséjére közbe jött a kalózháboru, mely valóságos életkérdés volt Rómára, amennyiben Isauria és Kilikia lakói, különösen a Mithridatesszel való szövetség óta, komolyan veszélyeztették, sőt lehetetlenné tették Róma főhatóságát a Közép-tengeren. Akkor Aulus Gabinius tribun azt indítványozta, hogy miután a rendes hatáskörrel biró hadvezérek az ügyet elintézni nem képesek, küldessék ki valaki korlátlan hatalommal (imperium infiniutm). Erre pedig senki mást alkalmasnak nem itélvén, egyenesen P.-t ajánlotta. P. a nagy bizalomhoz méltónak mutatkozott. 40 nap alatt végig sepert hajóhadával Arikától és Hispaniától Itáliáig, a kalózokat rejtekeikből kiszorította és egy helyre összeterelte, azután pedig nagy csapásokkal megtörte őket a nyílt tengeren és nem engedve időt a gyülekezésre, követte váraikba és buvóhelyeikbe, melyeket felgyujtott és lerombolt. A gyors és sikeres eredmény elhallgattatta P. ellenségeit s önként kinálkozott neki az, ami után nagyratörő lelke már rég vágyódott: a Mithridates (l. o.) elleni második háboru. Lucullus (l. o.) 74 óta fényes hadi tettekkel folytatta ugyan a háborut, de visszahivták. Ezen és utódjának, Acilius Glabriónak sikertelen föllépésén okulva, Manilius tribun azt indítványozta, hogy P.-nak Mithridates ellen ugyanolyan teljhatalom adassék, aminőt a kalózháboruban kapott volt. P.-t a határozat hire még a kilikiai táborban találta (66), ahonnan egyenesen átkelt a Tauruson és győztes seregét egyesítette Lucullus és Glabrio csapataival. Ezzel a túlnyomó haderővel szemben Mithridates meghátrált. Hosszas üldözés után P.-nak kémei segítségével sikerült őt az Eufrát mellékén valamelyik hegyszorosban meglepni, s teljesen megverni. 10 000 embere elesett, maga is nagy nehezen menekült egy maroknyi lovascsapattal. P. a döntő csata helyén Nikopolisz városát alapította, azután pedig Tigranes ellen fordult, aki megadta magát és koronáját P. kezéből vette által. 62. visszatért Itáliába. Útja diadalmenetté alakult, a görög városok (Efezus, Leszbosz, Lindosz) fényesen ünnepelték, csak Róma fogadta hidegen. P. csatlakozott Caesarhoz, sőt ennek közvetítése mellett Crassusszal is kibékült. Ennek pedig az első triumviratus lett eredménye. Igy lett Caesar konzullá (59), azonban mindaddig nem mozdult Rómából, mig Cicerót és Catót el nem távolították és mig leányát férjhez nem adta P.-hoz. A kötelék köztük mind szorosabbra fűződött, de a siker kerülte P.-t, aki Rómában képtelen volt azokkal a jól szervezett bandákkal megküzdeni, amilyenekkel p. Clodius állott minden lépten-nyomon útjába. Az erélyes hadvezér keze gyöngének bizonyult a közigazgatásban. Hasztalan építette fel P. a Mars-mezőn a róla elnevezett porticust és exedrát, nemkülönben a vele összekötött szinházat, melynek díszítésénél Atticus segédkezett: népszerüsége oda volt és a fejetlenség Rómában mindinkább elharapódzott; sem élet, sem vagyon nem volt többé biztos, P. pedig - aki félrevonult és a provinciákat legátusai által kormányoztatta - elnézte mindezt, csakhogy magának az utat a diktaturához egyengesse. Caesarral a jó barátság bomlófélben volt és miután Julia (54) meghalt, megszünt a rokoni kapocs is; Crassus elesett a parthusok ellen, P. tehát 52. egymagában lett konzul, majd Metellus Scipiót véve maga mellé kollégának, nyiltan az optimaták pártjára állott, érezvén, hogy közte és Caesar között mihamar kenyértörésre kerül a dolog. A főnemesség egyre növekvő haraggal erőszakolta ki a Caesar ellen irányuló határozatokat, az utóbbi viszont a katonaság elbocsátására irányuló parancsra azzal válaszolt, hogy átlépte a Rubicont. Ez meglepte P.-t, Róma egy defenziv háborura nem volt berendezve; a városról mindjárt letettek, majd mikor Corfiniumnál vereséget szenvedtek, átengedték Caesarnak Itáliát is. 49. márc. P. a hűségben megmaradt katonákkal és a szenátus legnagyobb részével átment Brudusiumból Dyrrhachiumba. Mikor pedig ellenfele hasztalan ostromolván Dyrrhachiumot, kénytelen volt Tesszáliába visszavonulni, P. engedett tapasztalatlan tanácsadóinak és biztos sáncaiból kimozdulva, utánna ment. Ez kellett Caesarnak, 48 jun. 9. történt meg Farzalosznál a döntő csata, melyet P., dacára annak, hogy serege számra nézve tulnyomó többségben volt, mégis elveszített. Ám az igazi veszteség nem a vesztett csatában állott, hanem abban, hogy P. egészen feladta a további küzdelmet. Először Mitilene szigetére menekült feleségéhez Corneliához, majd onnan is tovább Egyiptomba Ptolemaios Auleteshez, aki neki köszönhette trónját, de azért nem átallotta a hozzá menekülő P.-t a nyilt tengeren megöletni, még mielőtt kikötött volna, pusztán azért, hogy az ebből származható kellemetlenségeket kikerülje (szept. 29.). Igy halt meg korának egyik legnagyobb embere, kit jellemének tisztasága, kiváló hadvezéri talentuma és ritka általános műveltsége egyaránt vezérszerepre avattak fel, de nem annyira a tervezés, mint inkább a végrehajtás dolgában.

P. két fia közül az idősebbik, nevezetesen 2. Gnaeus P. Magnus, 49. atyja hajóhadában szolgált az Adriai-tengeren, azután a farzaloszi csata után átment Afrikába; útközben megtudta atyjának halálát, Hispaniában sereget gyüjtött Caesar ellen, aki azonban Munda mellett megverte (45 márc. 17.); menekülés közben aztán meggyilkolták. - A nagy P. második fia, 3. Sextus P. Magnus, szül. 75. Apja kiséretében volt végzetes egyiptomi útjában, de szerencsésen Ciprusba menekült, majd bátyja seregében szolgált és annak halála után Hispaniában folytatta a szervezkedést Caesar és pártja ellen. Caesar megöletvén, Antonius kisérletet tett P. kibékítésére, a szenátus kárpótolta elkobzott javaiért, sőt rábizta a hajóhad parancsnokságát is. Elfoglalta Sziciliát és Szárdiniát, sőt az előbbinek partjain élénk csatában megverte Octavianus hajóhadát (37.), de már a következő évben Naulochosznál csaknem egész hajóraját elvesztette, mire a szárazföldi sereg megadta magát Octavianusnak. P. felfogadta, hogy nyugodtan marad, de egyfelől az ellene folytatott kémkedés, másfelől saját titkos tervei rábirták, hogy 35. Ázsiába meneküljön, ahol azután Miletoszban kivégezték.

4. P. Trogus, galliai eredetü római iró, kinek ősei a nagy P.-tól kapták a polgárjogot és melléknevüket is. Livius kortársa volt és egy nagy történeti művet irt, melyet Justinus kivonataiból ismerünk. A mű, melynek címe Historiae Philippicae volt, 44 könyvben a világtörténet fontosabb eseményeit tárgyalta Ninustól egészen a szerző koráig, különöse görög kútfők (Timagenes és Klitarchos) nyomán. Irt azonkivül állattani és növénytani munkákat is. V. ö. Teuffel, Gesch. der Röm. Lit. 258 fej. Justinus kivonatát magyarra ford. Forrai András (Eger 1781).

Pompejus oszlopa

l. Alexandria.


Kezdőlap

˙