Tengeristenek

az ókori görögök mitoszában előforduló lények, melyek egytől egyig a tenger különböző tüneményeinek megszemélyesítéséből keletkeztek. Ezek az istenségek egyetemlegesen Poseidonnak (Neptunus) voltak alárendelve és főbbjeik a következők: Okeanos nejével Tethisszel együtt, nemkülönben leányaik (az okeanidák); Nereus, felesége Doris és leányaik (a nereidák); Triton, Poseidon, fia s a tritonok. Kisebb T., akiket voltakép a tenger démonjainak kell tekintenünk, a következők: Proteus, Glaukos, Leukothea és Melikertes, Skylla és a szirének. A mitosz mindezen istenségeket felruházta egyfelől a jövendőmonás, másfelől a jóslás tehetségével, a képzőművészet pedig arcukon bizonyos szomoru és elégedetlen vonást tett tipikussá, mely a tengernek költői nyelvü jelzőivel (barátságtalan, terméketlen) függ össze. Alakjukon csaknem állandóan előfordul a halfark, különösen a kisebbeknél, melyek Neptunus kséretében forognak és úszkálnak a tengeren. A festészet ide sorakozó kalandos állatalakokat is teremtett, milyenek a halfarku lovak (hippokampok), kosok, bakok, bikák, kivételesen tengeri párducok s griffek is. Egészen különleges felfogást képviselnek az amorettek, melyek a T. között röpködve már az ókori domborműveken is (a Galleria Corsini egyik szarkofágján) előfordulnak, s melyeket az újabb művészetben Ajvazovszkíj alkalmazott sikeresen (Neptun diadalútja).

Tengeri sügérfélék

(állat), l. Sparidae.

Tengeri sül

(állat) a. m. haliotis (l. o.).

Tengeri sün

(állat), l. Echinus.

Tengeri sünfélék

(Echinidae), a tengeri sünök (l. o.) osztályának Ectobranchiata alrendjébe tartozó család csak egy ambulakrál lemezpárral a szájbőr sugarain; a széles ambulakrál mezőkön összetett ambulakrál lemezekkel, melyeknek mindenike három pár likacskát visel. A páncél meglehetős vékony falu, körkerületü. A tüskeszemölcsök áttöretlenek, simák v. érdesek. A szájperem leggyakrabban éles kopoltyukimetszésekkel; az aurikulák zártak. Mintegy 50 élő és 17 nembe osztott, ezenkivül számos kihalt faja ismeretes, mely utóbbiak közül a legidősebbek a közép- és felső jurából valók. Fontosabb nemei: Temnopleurus L. Ag., Salmacis L. Ag., Amblypneustes L. Ag., Echinus Rond., Toxopneustes L. Ag. és Hipponoë Gray.

Tengeri sünök

(Echinoidea), a tüskebőrüek (l. o.) állatkörének egyik osztálya. A test alapalakja többé-kevésbbé gömb, vagy még inkább zsemlyeforma, de felső és alsó fele különnemü. Az alsó oldalon fekszik a szájnyilás, mig ellenben a felsőn az ivar- és alfelnyilás, továbbá a madrepora-lemez. A páncél szilárdan egymás mellé és bizonyos szabály szerint sorakozott mészlemezekből áll. E lemezek csak kivételesen mozgékonyak, de mindig sorokba rendeződöttek és délkörösen a szájnyilástól az alfelnyilásig emelkednek. Fejlődésük menetében igen jellemző a mészvázas pluteus-lárva, melynek nem egyszer a rendes csillangósoron kivül még négy csillangós karélya is van, néha azonban páratlan környujtványt visel. Legnagyobb részük társaságban él és a helyváltoztatásnál az ambulakrál lábacskákat meg a tüskéket használják. Táplálékuk legnagyobb részben korhadó szerves anyagokból áll, amelyeket iszappal és homokkal együtt nyelnek el. Egyesek a sziklákba mélyedéseket vájnak, mások idegen testekkel födik be magukat, hogy igy felismerhetetlenekké váljanak. Vannak partokon és mélységekben élők; az utóbbiak között sok olyan van, amelyeknek legnagyobb része már kihalt. Földrajzi elterjedésüket illetőleg Agassiz négy csoportba osztotta: 1. atlantiak, melyek az arktikus sarki övet, az amerikai partok kivételével, az északi Atlanti-oceánt, a Földközi-tengert, és a Csendes-oceán északi részét lakják; 2. amerikaiak, amelyek a Mexikói-öböltől és a braziliai partoktól kezdve Afrika nyugati partjáig terjednek, továbbá otthonosak É.-Amerika keleti, Amerika nyugati és Ázsia keleti partjain; 3. indiai-csendestengeriek, amelyek a Vörös-tengert, az Indiai-oceánt és a Csendes-oceán forróövi részeit lakják; 4. ausztráliaiak, amelyek a déli sarkot, Ausztrália déli, keleti és nyugati partjait, Új-Zélandot, a Jóremény-fokot és Dél-Amerika déli csúcsait lakják. Kihaltakat minden korból ismernek. A legrégibbek lemezkéik eltérő számával feltünően különböznek a fiatalabbaktól s ezért külön alosztályba egyesítik; számuk sokkal nagyobb az előkénél, mintegy 2000, mig az utóbbiaké 300. Két alosztályra, ezen belül több rendre, alrendre és családra osztatnak. I. alosztály: Enechinoidea, 20 lemezsorból összetett páncéllal; csak egylikacsu genitállemezekkel. Az összes élő fajok ide tartoznak (300), mintegy 106 nemből, ugyszintén a kihaltak is (2000), a Palae echinoideák kivételével. Má a triaszban jelentkeznek s a liaszban is még kis számuak, a középjurától kezdve azonban számuk növekedik, mig a krétakorban legnagyobb volt. 1. rend. Regularia, a hát középpontján fekvő alfelnyilással és a hasoldal középpontján ülő szájjal, jól fejlett rágókészülékkel, egyforma és egyszerü ambulakrállábacskákkal. 1. alrend. Entobranchiata, külső szájkopoltyuk nélkül; ezek helyett a rágókészülék mellett belső, kopoltyuforma kitüremlésekkel; a szájterületen ambulakrál és interambulakrál, mozgatható lemezekkel. Ide tartozó család a Cidaridae 21 élő és 250 kihalt fajjal, nemei Cidaris Klein (l. Tengeri turbán), Dorocidaris, Phyllacanthus, Coniocidar is Desor. stb. 2. alrend. Éctobranchiata, külső szájkopoltyukkal, a szájtéren csak ambulakrállemezekkel. Fontosabb családok: Diadematidae, Echinidae (l. Tengeri sünfélék), Echinometridae. 2. rend. Clypeastroidea, a hát középpontjából eltávolodott alfelnyilással, egyszerü vagy levélforma ambulakrál mezőkkel, rágókészülékkel, 17 nembe tartozó 37 fajjal; az európai tengerekben csupán az Echinocyamus pusillus faj él. Fontosabb családok: Clypeastridae, Scutellidae. 3. rend. Spatangoidea (l. o.). II. alosztály: Palaeechinoidea, rendesen 20-nál több v. kevesebb lemezből álló páncéllal, többlikacsu genitállemezekkel. Eddig csak a paleozói rétegekből ismeretesek, még pedig 17 nemből 45 faj s ezek három rendbe oszthatók.

Tengeri szőllő

(állat), l. Tengeri fürtök; mint növény a Coccoloba (l. o.); tengeri apró szőllő a ribizke (l. o.).

Tengeri tájkép

a tájkép egyik neme; tárgyai a tenger és környezetének a jelenségei. Németalföldön a tájképfestészetben a viz mindenkor nagy szerepet játszott. Jan van Goyen gyakran festett csatornákat, utána a festők hosszu sora keres tárgyakat a tengeren s partjain. A XVII. sz.-ban, mikor a holland flottát egész világtengerek uralták, érte el a T. népszerüsége tetőpontját. Árbocos és vitorlás hajók staffageával látják el, mint Yroom H. C., a ki egyike a legelső holland festőknek e téren, utána Vlieger, Storck, Backhuysen s a köztük legkiválóbb Willem van de Velde. Mivel a nyugalmas tenger nem sok változatosságot nyujt, háborgó állapotában is ábrázolták; drámai hatását még a keretében ábrázolt hajótörések s tengeri csatákkal is igyekeztek emelni. A németalföldiek nyomában más országbeli festők is foglalkoztak a T.-pel. A gőzhajók terjedésével azonban, mivel ezek formája a kötelek szövevényes hálóival, szines vitorlákkal tarka árbocosokéhoz képest egyhangu, a hullámok mozgására, szinjátékára, tajtékzó csillogására terelődött a festők figyelme: a tengeri levegő tüneményeinek ellesésére is törnek, különösen amióta a tájkép hangulatkép formájában újabb lendületet vett. Ma a belgák s egyéb tengerparton lakó népek festői sorában van a legtöbb T.-specialista, de egyebütt is alig van tájfestő, ki útjába ejtvén, a tenger valázsának hatása alatt képet nem festene róla.

Tengeri tehén

(Rhytina Stelleri Cuv.), l. Cetek.

Tengeri toll

(állat, Pennatula L.), a virágállatok osztályának Alcyonaria rendjébe tartozó állatnem a Pennatulidae-családból. Leveleiben mészsugarak nincsenek; zooidjai hiányzanak. Polipjai mésztűktől támogatott kelyhekben ülnek s ezek szájadékán különböző számu tüskéket viselnek. Négy faja ismeretes, melyek közül a P. phosphorea L. és P. rubra Ell. a Földközi-tengerben él.


Kezdőlap

˙