Theodosia

l. Fjodoszija.

Theodosianus Codex

l. Theodosius (2).

Theodosius

1. (I.), a Nagy, római császár, Theodosius Flavius római hadvezér fia, szül. Kr. u. 346. Caucában (Hispania), megh. Milanóban 395 jan. 17. A hadviselés tudományát édes apájtól tanulta, akit britanniai és afrikai hadjárataiban elkisért. Atyjának halála után egy ideig visszavonultan gazdálkodott, miglen Gratianus 378. a gótok ellen küldötte, akik Trákiában garázdálkodtak. A következő évben úrrá tette a nyugati tartományok felett, ami egyértelmü volt a barbárokkal folytatandó örökös küzdelemmel. Először a gótokat győzte le és nyerte meg, de ez oly erőfeszítésébe került, hogy halálos betegségbe esett, mely alkalommal félig holtan felvette a keresztséget. Ez utóbbit erélyesen terjesztette és védelmezte, Arius hivei ellen kemény rendeletet bocsátott ki, egyúttal azonban jeles törvényhozónak is bizonyult. Gratianusnak Maximus ellen való küzdelmében az előbbinek bukását képtelen volt megakadályozni, a római világban kitört vallási villongások annyira megbénították minden erejét, hogy mindössze Itáliát és még néhány tartományt volt képes Gratianus kiskoru fia, II. Valentinianus részére megtartani. 387. Alexandria és Antiokia lázadtak föl elleme; T. keményen megbüntette a két várost, azután kitört a háboru közte és Maximus között, aki átkelt az Alpeseken, meghódította Itáliát és Afrikát, T.-szal szemben azonban elhagyta a szerencse. T. ismételten legyőzte, majd Aquilejában körülfogta, foglyul ejtette és kivégeztette (388 aug. 27.). Győzelmének kiaknázásában nemes mérséklettel járt el, nyugatot visszaadta Valentinianusnak, maga pedig 389. Rómába ment, hol nemcsak harci diadalt ült, hanem a pogányságot is, Symmachos erős védekezése dacára, teljesen elnyomta. 390. keményen megfenyítette Tesszalonikének felkelő lakosait, majd Konstantinápolyba visszatérve, újból megkezdette kettős harcát a pogányok és ariánusok ellen. Időközben Valentinianust a frank Arbogast megölte és legkedvesebb emberét, Eugeniust ültette a trónra. T. nagy sereget gyüjtött ellenök, amelynek parancsnokai nem kisebb hadverzérek voltak mint Gainas és Tilicho. A döntő csata ismét Aquileja mellett volt 394-ben. T. győzött és győzelmét arra használta fel, hogy az újra éledő pogányságnak megadja a halálos döfést, ami legjobban abból tünik ki, hogy az olimpiászok szerint való számításnak fonala is ekkor szakad meg. Nemsokára azután a nyugati birodalom kormányát fiára Honoriusra bizta, gyámjául pedig Stilichót rendelte. V. ö. Rauschen, Jahrbücher d. christlichen Kirche unter Kaiser Theod. d. Grossen (Freiburg 1897); Schnürer, Die politische Stellung des Papstthums unter Theodosius dem Grossen (Historisches Jahrbuch 1889).

2. T. (II.), bizánci császár, az előbbinek unokája, Arcadiusnak fia, szül. 400. és már 408. atyja halála után átvette a Kelet kormányzatát. 421. lépett házasságra Athenaisszal, Leontios bölcselő leányával, aki a keresztségben Aelis Eudoxia nevet nyert. 422. elhatározó győzelmet aratott a persákon, mely maradandó békének szolgált alapjául. 430. fordulat állt be T.-nak eleinte annyira szerencsés uralkodásában. Külső és belső ellenségekhez (vandalok, lázadások Palesztinában és Szíriában) elemi csapások és egyházi villongások járultak. Utolsó napjait egyházi villongások, elemi csapások és barbár (első sorban hunn) támadások keserítették meg. Meghalt 450-ben. A róla elnevezett Codex Theodosianus, melyet 443 óta a birodalomnak nyugati része is elfogadott, 16 könyvben magában foglalta a Nagy Konstantin óta megjelent császári rendeleteket (ius principale). A keletrómai birodalomban beolvadt a Justinianus-féle gyüjteménybe; nyugaton csakhamar megrövidítették és csaknem az egész első harmadrész ilyen rövidített alakban jutott reánk. Kiadásai közül régebben méltán volt hires a Gothofredus-féle (Lyon 1655), legújabb kiadása a Haenel-féle a bonni Corpus iuris anteiustiniani II. kötetében (Bonn 1842). Jellemzése Zimmerntől (Geschichte des römischen Privatrechtes, I. 1, 165. s köv.) és Krügertől (Quellen und Literatur des römischen Rechtes, 285. s köv. old.). L. még Keletrómai birodalom, hol III. T.-ról is szó van.

Theodotion

szentirásfordító. Ebionita volt Efezusból 185 körül. Lefordította görög nyelvre az ószövetséget. Általában a Septuagintához ragaszkodott és csak akkor tért el, amidőn ez a héber szöveggel meg nem egyezett. Aquila (l. o.) fordításával egy időben jelent meg és Origenes felvette Hexapla-jába. Figyelemre méltó, hogy Dániel könyvének fordítását a keresztény egyház elfogadta, mig a Septuagintáét az eredeti szövegtől való lényeges eltérései miatt elvetette. V. ö. Wetzer-Welte, Kirchenlexikon (II).

Theognis

ó-görög elegiaköltő, megarai születésü és a Kr. e. VI. sz. második felében virágzott. Szülőföldjén nagy politikai harcokat kellett végigküzdenie, melyekben azt a pártot, melyhez ő is tartozott, a születési nemesség pártját, vereség érte. T. birtokait elkobozták; ő maga mint száműzott járta be Sziciliát, Eubeát és Spártát. Később abbahagyta a pártküzdelmet és visszatért hazájába, a nélkül azonban, hogy akár birtokait visszakapta, akár arisztokratikus elveiről lemondott volna. Reánk jutott egy 694 disztichonban álló mondásgyüjteménye két részben, melyek közül az első erkölcspolitikai, a második szerelmes jellegü és tartalmu. Kiadásai közül említendő a Bekker-féle (Berlin 1815 és 1827); a magyarázatot és a költemények egymásutánját tisztázta a Welcker-féle (Frankfurt 1826); újabb kiadások: a Ziegleré (2. kiad. Tübinga 1880) és Sitzleré (Heidelberga 1880). Tanulmányok: Couat, Le second livre d'élégies attribué aT. (Bordeaux 1883); Nietzsche, Zur Geschichte der T. Spruchsammlung (Rheinisches Museum XXII.). Magyarul: Ponori Thewrewk Árpád T. címü művén kivül (fordítások, Budapest 1875): Holozsnyay Irén, T. születéshelye és ideje (Egyetemes Philologiai Közlöny 1895); Boros Gábor, A görög elegia az alexandrin-korig (u. o. VII). T. művei közül egyes részletek fordítása a fentebbi tanulmányban jelent meg, azonkivül a Halhatatlanságot fordította Cserei József (Délmagyarországi Közlöny 1893, 32. sz.). Egyik epigrammáját fordította Ponori Thewrewk Emil (Egyetemes Philologiai Közlöny VI.).

Theogonia

l. Teogonia és Hesiodos.

Theokritos

ókori görög költő, kinek működése java a Kr. e. III: század végére esik. Szirakuzában született annak a Simichidesnek családjából, aki Orchomenoszból Kosz szigetére vándorolt ki, utódai pedig Szicilia szigetére is elszármaztak. A költészet országában Philetas az elegiairó és Asklepiades, az epigramma egyik mestere vezették be. Korának aulikus szokásához képest, T. szivesen közeledett a bőkezü és műbarát fejedelmekhez, különösen II. Hieróhoz és Ptolemaios Philadelphoshoz, kiknek költeményei javát ajánlotta, holott ők viszont kegyeikkel halmozták el. Egyiptomból Szirakuzába tért vissza, ahol életének legnagyobb részét töltötte s hol meg is halt. Munkáinak legnagyobb része elveszett; ami reánk jutott, az egy 31 költeményből álló gyüjtés, amihez még az antologiának 25 epigrammája csatlakozik, nemkülönben egy költemény, melynek alakja a pásztorsípra (szirinx) emlékeztet. Kiadásai. a Fritzsche-féle (3. kiad. Lipcse 1881), a közös kiadások kiválóbbjai az Ahrens-féle (u. o. 1855) és Meineke-féle (1856). Külön T.-szótárt adott ki Rumpel (Lipcse 1879), T. tájszólását méltatta Morsbach (a Curtius-féle Studien X. kötetében).

Theologia

l. Teologia.

Theon

Alexandriából, régi görög matematikus, a Hypatia atyja, ki valószinüleg a Kr. u. IV. sz. második felében élt; 365. egy napfogyatkozást figyelt meg és irt le, Ptolemaios Almagesztjét kommentálta és Euklides műveit adta ki. T. műveit Halma adta ki (2 köt., Páris 1821-23).

Theophanes

(Isauricus vagy Confessor), bizánci történetiró, szül. Konstantinápolyban 758., megh. Szamotráke szigetén 817. Előbb Konstantinápolyban több udvari hivatalt viselt, később Bitiniában apát volt egy kolostorban. A képviszály idejében T. a képtisztelőkhöz tartozván, III. Leo által Szamotráke szigetére száműzetett, ahol meghalt. Irt egy Chronographia c. történetet; kiadta Classen és Becker (Bonn 1839-41, 2 köt.) és Boor (Lipcse 1883-85, 2 köt.). V. ö. Krumbacher, Geschichte der bizantinischen Literatur (2. kiad.).


Kezdőlap

˙