Tollkés

v. zsebkés, l. Kés.

Tollkorallok

(állat, Pennatulidae), a nyolctapogatókaru korallok (Alcyonaria) egyik családja, melynek fajai egyszerüen a tenger homokjába ássák be magukat s nincsenek helyhez kötve; a polipocskákat viselő telep majd levél-, majd legyező-, majd tollforma és nyélbe megy át, a telep belsejében rendesen szaru- vagy mész-tengelyváz van. Eddig mintegy 40 nemre és 200 faja ismeretes, melyeknek nagy része ragyogó szinekben pompázik és néhány a sötétben világít. Leggyakoriabbak a Pennatula és Pteroides fajok a Földközi-tengerből.

Tollmozaik

madarak tollából, illetve ezek lefosztott s nagy gonddal sima felületre ragasztott pelyheiből összerakott szines kép, mely többnyire madarat ábrázol.

Tollrajz

egyszinü, oldott festékkel kivitt rajz, mely a ceruza- és tusrajztól abban különbözik, hogy mig ezeknél a festőanyag foltokban is felrakható, annál az árnyékolást is finom, erősségéhez képest egymást többé-kevésbbé sűrün keresztező vagy érintő vonalakkal idézik elő. Illusztrációk készítésénél sűrün használják, s ez a modern, kémiai úton készülő sokszorosítási technikáknál alkalmasabb a reprodukására a tus- és ceruzarajznál.

Tolma

vagy Alap-Tolma, a Névtelen Jegyző (14. és 15. fej.) szerint a honfoglalók közé tartozó Ketelnek fia volt. A Vág torkolatánál levő nemzetségi birtokán, ugyanazon forrás szerint, ő építette az utóbb Komáromnak nevezett várat, «mely vár szolgálatára mind a magával hozott, mind a vezértől szerzett népből két részt ajándékozott, holott is sok idő mulva Ketel és fia, T. pogány módon eltemettetett.»

Tolmács

aki más nyelvből fordít, T.-ok leginkább konzulátusoknál s követségeknél mint rendes tisztviselők alkalmaztatnak. De a birói eljárásban is gyakran előfordul T. használatának szüksége, ha a felek, a tanuk a biróság nyelvét nem ismerik, vagy p. siketnémáknál. A T., aki valamely lényeges körülményre nézve hamis fordítást terjeszt a biróság vagy más hatóság elé, a hamis tanuval egyenlően büntetendő. L. még Dragoman.

Tolmein

(Tolmino, Tolmin), az ugyanily nevü kerületi kapitányság székhelye Görz és Gradiskában, az Isonzo bal partján, 849, mint község 4419 lak., az aquilejai patriárka nyári palotájának romjaival.

Tolmezzo

az ugyanily nevü járás székhelye, Udine olasz tartományban, a Tagliamento közelében, a Karni-Alpok tövében, 4316 lak., szövőiparral.

Tolna

1. vármegye (l. a mellékelt térképet) hazánk dunántúli részében; É-on Veszprém és Fejér, Ny-on Somogy, D-en Baranya, K-en Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog vármegye határolja, utóbbiak felé a Duna képezvén a határt.

[ÁBRA] TOLNA VÁRMEGYE TÉRKÉPE.

Területe 3643,26 km2. Lapályos és dombos vármegye; keleti, dunamelléki része sík, ennek legdélibb része a Sárköz, melynek tenger feletti magassága 87 méterig száll alá. Ettől közvetlenül nyugatra, a Sárviz mentén a Szegzárdi dombcsoport terül el, mely az Óriáshegyben éri el legnagyobb magasságát (360 m.), mig ettől DNy-ra a Mecsek nyulványai a baranyai határon 594 m.-ig is emelkednek (Ördöghegy). A Kapos és Sió által körülfolyt terület a 300 méter magasságot sehol el nem érő dombvidék, melyet egyes nagyobb völgyek több részre tagolnak. Kisebb és szétdaraboltabb a Kapostól a somogyi határig elterülő dombvidék. Tágas és termékeny völgyek választják el egymástól e dombvidékeket, és azok mindegyikének megvan a maga folyója. Maga a Duna csak a vármegye keleti határát mossa, áradásaival gyakran veszélyeztetvén a szomszédos községeket (Gerjen, Őcsény); legjelentékenyebb mellékvize a végig csatornázott Sárviz, mely vizének javát a Tolna és Szegzárd közti csatornán önti a Dunába, de régi medrében Bátáig is hömpölyög tovább. A Sárvizzel mintegy 45 km.-nyi hosszuságban párhuzamosan és tőle legtöbbnyire csak 1 kilométernyi távolságban folyik a Sió-csatorna, mely a Sió folyónak a Kapossal való egyesüléséből jő létre és Agárdnál torkollik a Sárvizbe. A szintén csatornázott Kapos Dombovár felől DNy-ÉK-i irányban folyik s a vármegye É-i határán ömlik a Sióba, miután a Ny-K-i folyásu Koppányt is felvette. E folyóvizek mentén azelőtt terjedelmes mocsarak voltak, de a Sió-, Kapos- és Sárviz-csatorna kiépítése folytán 50,000 hektárnál nagyobb terület vált termővé és ma még csak a Duna mentén vannak mocsaras térségek. Éghajlata nagyjából az alföldi éghajlat jellemző vonásait mutatja; a csapadék évi mennyisége 7-800 mm.

Terményei az ásványországból kevés kőszénen és építőkövön kivül alig vannak. Annál gazdagabb a növényország. A vármegye termő területe 335,252 ha., miből szántóföld 206,371, kert 2768, rét 27,514, legelő 46,663, nádas 1544, szőllő 19,208 és erdő 31,185 ha.; nem termő területe 19,537 ha. Terményei közül legjobb és legtöbb a búza, melyet (1894) 60,408 ha.-nyi területen 1.252,258 hl. mennyiségben termesztettek; továbbá rozs (15,195 ha. területen 314,334 hl.), árpa (21,518 ha. területen 444,624 hl.), zab (15,882 ha. területen 446,900 hl.), tengeri (25,681 ha. területen 355,950 hl.); nagy mennyiségben termelnek még burgonyát (9746 ha. területen 814,329 hl.), továbbá kevés repcét, kétszerest, kölest, tatárkát, lent, kendert, dohányt (714 ha. területen 5519 q), cukorrépát (826 ha. területen 94,436 q) és hüvelyes veteményt. A természetes kaszálók területe 26,026 ha. A szőllőmívelés azelőtt igen jelentékeny volt, az 1882-ben még 18,432 ha.-ra rúgó szőllőterület a filloxera pusztításai folytán, mely a szőllőmíveléssel foglalkozó 117 község közül már 112-t lepett el, 11,841 ha.-ra szállt alá, amely területen 1894-ben 55,413 hl. bor termett, miből 18,896 hl. siller, 7033 hl. közönséges vörös és 1310 hl. finom vörös csemegebor, a többi fehér bor volt; legkitünőbb borai Szegzárd vidékén teremnek; a vármegyében 37 közcélu szőllőtelep van, Szegzárdon állandó szőllészeti és kertészeti tanfolyam áll fenn. Jeles a vármegye gyümölcstermelése is. Az állattenyésztés igen virágzó; a vármegyében van 30,549 magyar- és 54,960 nem magyar fajtáju szarvasmarha, 482 bivaly, 38,888 ló, 1119 szamár, 155,401 sertés, 157,763 juh és 319 kecske. A szarvasmarha-tenyészirány az erdélyi mellett a piros-tarka hegyi faj; jelentékenyebb gulyák Közép-Hidvégben és Gerjenben, tehenészetek Kajmádon, Seperden, Kis-Dorogon, Felső-Hidvégen, Alsó-Hencsén, Puszta-Katalinban, Pálfán és Ozorán vannak. Bonyhád vidéke egyike hazánk állattenyésztési szempontból legfejlettebb vidékeinek; itt keletkezett az újabb időben a szarvasmarhának bonyhádi marha (l. o.) név alatt ismeretes tájfajtája. A lótenyésztés emelésére 26 fedeztetési állomás áll fenn. Jelentékenyebb ménes Szitvény pusztán van. Jelentékeny a vármegye selyemtenyésztése és méhészete is; selyemtenyésztéssel 145 községben 5450 család foglalkozik, melyek (1895) 91,521 kg. gubót termeltek 88,366 frt keresettel; méhészettel 117 község foglalkozott, a méhkasok száma 12,291 és a méhtermékek értéke 31,480 frt volt. Szegzárdon méhészeti egyesület, továbbá méhészeti vándortanító és selyemtenyésztési felügyelőség van.

[ÁBRA] Tolna vármegye címere.

Lakóinak száma 1870-ben 220,740, 1881-ben 234,643 és 1891-ben már 151,098 volt, mihez még 539 főnyi katonai népesség járul; egy km2-re 69,4 lakó esik, ugy hogy T. vármegye a sűrübben népesített vármegyék közé tartozik. A lakosok közt van 169,346 (67,2%) magyar, 80,114 német (31,8%), 769 tót, 266 oláh, 1048 szerb és 555 egyéb; a magyarság 10 évi szaporulata 12,776 lélek, vagyis 8,2%. A nem magyar ajkuak közül 16,480, vagyis 32% beszél magyarul. Hitfelekezet szerint van a lakosok közt 167,599 r. kat. (66,5%), 1071 gör. kel., 33,210 ág. evang. (13,2%), 40,272 helvét (16%) és 9510 izraelita. Foglalkozásra nézve ekként oszlik meg a lakosság: értelmiség 1585, őstermelés 58,261, bányászat 170, ipar 14,825, kereskedelem 1543, hitel 67, közlekedés 793, járadékból élők 1935, napszámosok 25,198, házi cselédek 4683, háztartásban 50,744, egyéb foglalkozásuak 547, foglalkozás nélküliek 14 éven alul 81,647 és 14 éven felüliek 8463. A lakosság túlnyomó foglalkozása a földmívelés, szőllőtermelés és állattenyésztés. Az ipar jelentéktelen, csak gőzmalmai vannak nagyobb számmal, a kereskedelem sem nagy. A hiteligényeket 3 bank, 14 takarékpénztár és 11 szövetkezet elégíti ki, melyek összesen 31/3 millió frtnyi tőkével rendelkeznek.

Közlekedésének egyik fő tényezője a Duna, melyen élénk forgalom van; a vasutak több irányban hasítják a vármegyét, fő vonala a dombovár-bátaszéki, bátaszék-szegzárd-sárbogárdi és dombovár-simontornyai, melyhez több szárnyvonal csatlakozik; e vonalak hossza 184 km., az állomások száma 30. Van a vármegyének 91 km. állami útja, 532 km. törvényhatósági útja (de ebből 348 km. kiépítetlen) és 259 km. kiépítetlen községi közlekedési útja.

Közművelődési állapotai elég kedvezők; a hat éven felüli férfinépességnek 18,1, a női népességnek 26,%-a nem tud sem irni, sem olvasni és a tanköteles gyermekeknek 8%-a nem jár iskolába. A vármegyében összesen 288 tanintézet van, u. m. 2 gimnázium (Bonyhádon ág. evang., Gyönkön ref. algimnázium), 1 szőllészeti és kertészeti tanfolyam, 8 ipari és kereskedelmi iskola, 3 polgári iskola, 288 elemi népiskola, 45 kisdedóvó és 1 börtöniskola. A népiskolai tanítók száma 401, kik közül 354 okleveles.

Közigazgatás. T. vármegye 5 szolgabirói járásra oszlik, u. m.:

[ÁBRA]

A vármegyében van összesen 83 nagy- és 37 kisközség; a községek általában középnagyságuak, 2000-nél több lakosa 40-nek van, legnépesebbek: Szegzárd 14,325, Duna-Földvár 12,364, Paks 11,803, Bátaszék 8153, Tolna 7954, Bonyhád 6295 és Fadd 5513 lakossal. Székhelye Szegzárd. Az országgyülésbe T. vármegye 6 képviselőt küld.

Története. T. vármegye a rómaiak alatt egy része volt Alsó-Pannoniának, mely a III. sz. végén, Galerius császár feleségének nevéről, Pannonia Valerianának neveztetett. A világrengető hunn hódítás idején (444) a vármegye területén Tolnánál (Alta Ripa) verték meg először Attila hadai a rómaiakat. Szt. István T.-n törvényeket alkotott. 1468. Mátyás az igazságos időzött e város falai között. 1463. országgyülés tartatott itt, és 1518. II. Lajos is ide hivta össze az ország rendjeit. T. egykor várfalakkal körülvett királyi birtok volt s annak is van nyoma, hogy hajdan a királyi városok sorában említtetett. Decs határában egy várhely (Etevár) található, melynek földjét Árpád Ete vezérének adta. Román stílü templomát Dózsa emberei földúlták, de 1517-ben megújíttatott. Árpádkorabeli királyaink mély vallásosságát hirdetik azon alapítványok, melyeket T. vármegye területén az egyház javára tettek. Igy I. Béla 1061. Szegzárdon, a rómaiak Aliscáján alapít apátságot, melynek sírboltájában azután örök nyugalomra is tétetett. Ő emeltette e város templomát is a főtéren 1063-ban. A vármegyeház falai régi várának köveiből emelkedtek föl. 1199-ben Imre király Földvárt (l. o.) a bencéseknek adta, kik azt 1494-ig birták. Paks (l. o.) Lussunium névvel már a rómaiak korában előkelő hely volt, Báta, régen Szt.-Benedek-rendü apátság (lásd Báttai apátság). Hunyadi János 1400-ban, a némelyek szerint Bátaszéknél volt cikádori apátság (l. o.) mellett ütközött meg Garay Lászlóval, Erzsébet királyné hivével, amikor is Garay teljesen leveretvén, csak futással menthette meg magát. Döbrököz vára 1543. került török kézre s csak 1687. foglaltatott vissza. 1590. a Csomhegy völgyei között Kölesdnél zajlott le az ütközet egyrészről Korvin János, a másik oldalon Báthory István és Kinizsi között, kik hálátlansággal fizették vissza a fiunak a nagy királytól nyert jótéteményeket. Simontornya várának, melyet egykor Simon alországbiró épített, hol egy időben a vármegye gyüléseit is tartotta, s mely török kézből csak 1686. került vissza, II. Rákóczi Ferenc alkotmányos küzdelmei idején voltak mozgalmasabb napjai. 1709. Rákóczi hivei ültek falai között. Ugyanezen év május havában a bécsi hadi tanács azt az utasítást adta Heisternek, hogy menjen által a Dunán s működjék Esterházy Antal és Béri Balogh Ádám ellen. Esterházy Palotáig eléje ment Heisternek, de az által visszanyomatott. E hirrel szemben a Dunántúl megvédelmezésére Vak-Bottyán vállalkozott s 1709 aug. 10. a Dunánál, Földvárral szemközt, táborba szállott, várván a kedvező alkalmat, hogy a Dunán átkelhessen. Aug. 13. levelet irt Simontornyára Palkovits Ferenc főhadbiztosnak, hogy érkezendő serege részére élelemről gondoskodjék. Mig Heister maga Simontornya felé igyekezett, Schilling tábornokot Földvárhoz küldötte, hogy Bottyán átkelését meggátolja. Fodor László, aki mikor Heister Esterházyt Palotánál visszanyomta, Simontornya várába zárkózott, most elhatározta, hogy Schillinget feltartóztatja, e végett eléje is került, de csatát vesztett s maga is fogságba jutott. Heister már aug. 14. Simontornya alatt állott s a várat, árulás segélyével, kezébe kerítette; 1710. azonban Balogh Ádám azt visszavívta. Egyik régi vára volt a vármegyének Tamási, mely azonban 1777 óta romokban hever. Láposfőnek azon kétes dicsőség jutott osztályrészül, hogy erdejében lőtte magát agyon 1837. Sobri Józsi, mikor meggyőződött, hogy az üldöző pandurok és katonák elől immár nem menekülhet. Az 1848-iki szabadságharc kedvező hadi eseményeinek egyike e vármegye földjén találta szinterét. Jellachich 1848 szept. 11. a Dráván átkelvén, tartalékhadát maga után rendelte. Ennek hirére a T.-i fölkelő nép Simontornyára utasíttatott, s mig Percel fölülről nyomta Roth és Philippovics 8000 főnyi hadát, a T.-iak okt. 4. körül hátulról vontak áttörhetetlen falat az ellen elé, ugy hogy Roth kénytelen volt Ozora táján a fegyvert lerakni.

2. T., nagyközség Tolna vármegye központi j.-ban, a Duna partján, (1891) 7954 lak. (közte 4390 magyar és 3493 német), vasúti és gőzhajóállomással, posta-, és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral. A mohácsi vészt megelőzőleg itt országgyüléseket tartottak s a vész után a reformátusoknak itt majdnem 100 évig virágzó kollégiumuk volt, mely onnan Kecskemétre költözött át. T. azelőtt a hajóácsok egyik leghiresebb telepe és a hajóvontatási üzletek fő piaca volt a magyar Dunán. A bogyiszlói átvágás létesítése óta a T. melletti Dunaág mind jobban eliszapolódik és a hajdan jövedelmező halászat is megromlott. Lásd még Tolna (vármegye, története).

Tolnai

1. Ákos, genre- és arcképfestő, szül. Budapesten 1861. A reáliskola elvégzése után két esztendeig volt a mintarajztanodában Székely Bertalan tanítványa, majd Bécsbe és innen Münchenbe ment, hol Seitz Ottó tanár oldala mellett képezte tovább magát. Müncheni tartózkodásának harmadik esztendejében (1885) festette első képét, mely a kiállításon rokonszenves fogadtatásra talált, az utána következő iskolai év végén pedig éremmel tüntették ki a munkáját. Ekkor hazajött Budapestre s még két esztendeig Benczur mesteriskolájában folytatta tanulmányait. Azóta, rövid drezdai tartózkodását leszámítva, a magyar fővárosban dolgozik. Figyelemre méltóbb művei: A haldokló apáca, Légyott, Modern bacchansnő, Siesta, Lóversenyen, Két testvér, A modern Paris, A három grácia, Kolostori élet. Az általa festett arcképek közül Marietta di Dio, Nikolics Fedor báró, Andrássy Gyula gróf, Teleki Géza gróf, Szögyény-Marich és Hartenau bárónő arcképei említendők. T. a vallásos festészet terén is tett kisérletet, e nemü művei közül főleg Mária a Krisztus-gyermekkel érdemel figyelmet. Tevékenységét a legutóbbi időkben a millenáris kiállítás nagy látványosságának Ős-Budavárának tervezése és festészeti vezetése vette igénybe.

2. T. Andor, l. Festetics (2).

3. T. F. István, ref. lelkész, tanár és iró, szül. Tolnán 1630., hol atyja polgár volt, megh. Kolozsvárt 1690. Tanult Ecseden, Váradon és Franekerben, itt orvosdoktori fokot nyert Discursus de animo értekezésével (1659). Lelkész lett Kézdi-Vásárhelyen 1662. Fő pártfogója Teleki Mihály ajánlatára a kolozsvári ref. kollégiumba tétetett tanárnak (1666); nagy hatását mutatja, hogy midőn Udvarhelyre akarták lelkészül áthelyezni, az összes diákság Telekihez folyamodott, hogy akadályozza azt meg, különben «árvaságra maradna az oskola, eloszolna és pusztulna, ily jó tanítót más helyen nem kaphatni». Ott is maradt 20 évig. Élete utolsó hat évében kolozsvári lelkipásztor volt. Munkái: Haza békessége avagy egyenes ösvény (prédikáció Radnóton az udvarnál 1663., 2. kiad. Szeben 1664, 32 old.); Igaz keresztyéni és apostoli tudomány s vallás utára vezető kalauz (Kolozsvár 1679, ezer oldalnál bővebb terjedelmü, a katolikus teologia ellen vitázó hittan, a III. könyvben adja a magyar- és erdélyországi reformáció kezdetét, ez a 20 oldal becses adalék egyháztörténelmünkhez); Dialectica secundum principia Petri Rami (tankönyv). V. ö. Benkő József, Transsilvania (Bécs 1778, II. köt., 274 old.); Bod P., Magyar Athenás; Balogh F., A magyar protestáns egyház történelmi irodalma (Debrecen 1879).

4. T. (családi nevén Hagymássy) Lajos, kiváló szatirikus regényiró és lirai költő, szül. Györkönyön (Tolna), hol atyja Hagymássy Sándor községi jegyző volt, 1837 jan. 31. (Édes anyja Kolozsváry Julia.) A legrégibb erdélyi nemes családok egyikéből származott, mely a nemzeti fejedelmek korában előkelő hivatalokat viselt. Egyik ága a Szapolyaiakkal származott át Magyarországra s a reformált hit fölvételet után jószágát vesztvén vallásáért, leszármazói többnyire papi hivatalt viseltek Tolna és Baranya vármegyékben. Ma már csak Tolna vármegyében vannak itt-ott néhányan s ezek közül való T. is, ki alsó iskoláit Gyönkön, a középsőket Nagy-Kőrösön végezte, hol négy évig volt Arany János tanítványa. Sok buzdítást és megbecsülhetetlen útmutatást nyert a nagy költőtől, kihez később is a mestere iránt érzett őszinte bámulat s igaz tisztelet fűzte. T. az újonnan fölállított ref. papnevelő intézetbe Pestre került Ballagi Mór, Székács József és Török Pál vezetése alá s kitünő sikerrel tette le papi vizsgáit. Török azonban a már irói működésével is feltünt fiatal papot lefoglalta a pesti főgimnázium számára, hol T. a magyar, latin és görög irodalomnak tanára lett. Ez időre, a 60-as évek derekára esik T. irói működésének első korszaka, melyben gazdag erü lirai költészete s a dunamenti magyar falusi és kisvárosi életből vett elbeszélései és életképei igen rövid idő alatt az előkelő irók sorába emelték és számára a Kisfaludy-társaság tagságát is megszerezték. Arany Szépirodalmi Figyelője és Koszoruja igen szorgalmas munkatársát birta T.-ban s a mester különben magába zárkózott lelke jól esőn merengett el az ő irányában haladó ifju költő jövőjén. Midőn T. Költeményei 1865. megjelentek, Erdélyi János igy nyilatkozott róla a Budapesti Szemle 1867-iki folyamában: «A forradalom utáni nemzedékből csak T. költeményeit hozom föl. Irt gyönyörü költői elbeszéléseket, családi s genreképeket; dalokat oly kitünő eredetiséggel nyelvben és bensőséggel érzésben, hogy igen érthetőleg van kifejezve benne a népköltészet jótékony hatása, a jövendőhöz való remény biztossága» stb. Ugyane kötetében kiváló formaszépségü műfordításokat adott németből, angolból, dánból, svédből. E korbeli munkássága (beszélyek, életképek, rajzok a falusi életből és a Nyomorék c. kis regénye) még távolról sem mutatják azt a hatalmas szatirikust, ki korát oly erővel fogja festeni, mint irói élete későbbi fénykorában. Midőn Maros-Vásárhelyre lelkészül meghivták 1868., ottani első évei csak folytatását tették budapesti irói munkásságának s hivei benne az «aranyszáju szónokon» némi irodalmi gócpontot teremteni képes vezérirót is ismerte meg. Mindjárt a következő évekbe az Erdély c. szépirodalmi hetilapot indítja meg, hogy ezzel a közpolitikáról az irodalomra és szépészetre terelje a székely főváros figyelmét, majd megnyervén a nagy erdélyi oligárka Apor Károly báró barátságát, egy szépirodalmi kört alakít Kemény Zsigmond-társaság név alatt, melynek későbbi közlönyét is szerkeszti. Ez első évekből csak Az én ismerőseim c. beszélygyüjteménye (és Az urak c. egykötetes regénye származik, melyekhez 1874-ben a Somvári Fényes Ádám úr c. nagyobb elbeszélése járul, melynek élesedni kezdő szatirája már előre mutat T. későbbi pályájára. E közben azonban inkább költői tervek foglalják el, nagy eposzba kezd, mely a honfoglalás korában játszanék, pár éneke meg is jelenik, de feltünést nem kelt. T.-t ez nem csüggeszti, szeretett neje, szül. Sugár Fanni asszony és fia körében feledi bajait. S erre szüksége is van, mert hiveivel csakhamar megkezdődik tizéves háboruja, melyet alkalmazkodni nem tudó heves természete idéz elő. Tagadhatatlanul mindkét részen volt hiba s az elkeseredett harc T. lelkét felforgatta teljesen. Erre szüksége volt, hogy igazi szatirikussá legyen, óriási szenvedésekre, melyekben bő része volt. Irodalmi tanulmányait, melyekből 1877. készült el a később doktori értekezéssé vált Tompa Mihály költészete c. igen magvas, nagyszabásu tanulmány, félbeszakította a harc és más útra terelte az irót. Ámbár 1879. kitüntetéssel nyeri el a doktori fokozatot s a budapesti egyetem még azon évben magántanárul habilitálja, nem haladhat ez úton, mert félelmes tollát a környezői ellen kell fordítania. S itt következik T. második irói korszaka. Egymásután jelennek meg: A nemes vér és A báróné ténsasszony (1882), majd az Oszlopbáró és Az új főispán (1885). Különösen kimagaslik T. e nemü művei közül az Oszlopbáró, melyet egységes, kerek szerkezete és csontig ható éles jellemzése, rendkivüli erejü korfestése, mellyel mint mikrokozmosul használva egy kálvinista kollégium képét, az egész magyar társadalmat mutatja be, megdöbbentő hatásu. Későbbi regényei nagy része, mint a Polgármester úr, A szegény emberek útja, Eladó birtokok jóformán ugyanazon alakokat hozza szemünk elé, de új, gazdag cselekményekben, mig A falu urai egész zolai szinezettel mutatja be a parasztságnak is romlott oldalait, pár évvel megelőzve Zola hires La Terre-jét, mellyel irányában csodás intuició folytán megegyez. A hiveivel folytatott harcnak 1884. szakadt vége, midőn T. önkényt lemondván lelkészi állásáról, Budapestre költözött vissza s itt bámulatos irói tevékenységet fejtett ki. Nem volt hét, melyen a napilapok egy-két tárcarajzot ne közöltek volna tőle, egyszerre két-három regénye folyt különböző lapokban s 1885. s a következő években két lapot is szerkesztett egyszerre. Műveit többi között Láng Lajos, Neugebauer László, Szarvady Frigyes, Silberstein Adolf és mások ismertették meg a külfölddel. Hogy T. regényeivel és rajzaival (ezek egy része Az új Magyarország cím alatt két kötetben megjelent) temérdek sok ellenséget szerzett magának, ez természetes s ezért érthető, hogy egyetemi képesítése és középiskolai tanári multja után se tudott sokáig megfelelő álláshoz jutni, mely küzdelmes életét valamivel kényelmesebbé tette volna. Végre 1889. jutott be a főváros szolgálatába, előbb mint óraadó, majd rendes s végre igazgató-tanárul, mely állásban jelenleg is működik a IX. kerületi polgári iskolánál. Sokféle próbálkozása közül, mellyel új irányt akart törni irodalmunkban, kiváló nevezetességü Irodalom c. kritikai hetilapja (1887), melyet saját költségén adott ki, de jórészt maga is irt. Tanulmányait később, összes nagyobb epikusainkról, továbbá a Kisfaludyakról, Berzsenyiről, Csokonairól, Eötvösről és kiválóbb kortársairól 1890-96. különböző lapokban kiadta s azok két vaskos kötetet tennének ki könyvalakban.

T. önállóan megjelent szépirodalmi művei jegyzékét a következőleg állítottuk össze: Költeményei (Pest 1865); Beszélyek (2 köt., u-. o. 1867); Életképek (u. o. 1867); Az én ismerőseim (u. o. 1871); A Somvári Fényes Ádám ur (u. o. 1874); Az új Magyarország (2 köt., u. o. 1887); Beszélyek (u. o. 1892); A nyomorék (u. o. 1866); Az urak (u. o. 1872); A nemes vér (2 kötet, u. o. 1882); A báróné ténsasszony (2 köt., u. o. 1882); Az oszlopbáró (u. o. 1884); Dániel pap lesz (u. o. 1884); Az új főispán (3 köt., u. o. 1885); A jubilánsok (u. o. 1885); A falu urai (u. o. 1885); A polgármester ur (2 köt., u. o. 1886); Eladó birtokok (2 köt., u. o. 1886); A jégkisasszony (u. o. 1888); Szegény emberek útja (2 köt., u. o. 1889); A rongyos (u. o. 1889); Én fogtam meg (u. o. 1890); A mi fajunk (u. o. 1891); Csak egy asszony (u. o. 1893); A paizs (u. o. 1894). Ezenkivül hirlapokban megjelent, de önálló kiadást nem ért számos regénye, mint: A Zsuzsink (az Ország-Világban); A tolvaj asszony (Pesti Napló 1887); Új föld, új remény (u. o. 1889) stb. Beszélyei, rajzai, életképei meghaladják az ezeret. Kritikai és irodalmi tanulmányaiból a nevezetesebbek: Tompa Mihály költészete (Budapesti Szemle 1878, külön kiadásban is megjelent mint doktori értekezlet); Eötvös József báró költeményeiről (Koszoru 1880); Arany epikai töredékei (Magyar Szalon 1887); Gyulai Pál (Irodalom 1887); Kiss József (u. o.); Jókai jellemzése; Csokonai; Berzsenyi; Kisfaludy Károly és Sándor (Magyar Szemle 1894); Huszonöt év irodalma 1867-92. (u. o. 1892); Ábrányi Emil költeményei; Baksay Sándor beszélyei; Komócsy József; Mikszáth Kálmán; Rákosi Jenő (Képes Családi Lapok 1890); Ujabb költőink; Újabb beszélyiróink (u. o. 1894); Zrinyi Miklós: Szigetvár veszedelme; Vörösmarty: Zalán futása; Arany: Buda halála; Attila-mondák (u. o. 1896). Szerkesztői működése: az Erdélyt 1870-71., a marosvásárhelyi Kemény-Zsigmond-társaság Figyelőjét szerkesztette 1883-84., A Gondűző c. szépirodalmi és kritikai lapot s a Főváros közgazdasági és társadalmi lapot 1885-87., Irodalom c. esztetikai hetilapot 1887., a Képes Családi Lapokat 1887 óta maig.

5. T. Vilmos, előbbi nevén Lehr, lőrinci Lehr Zsigmond (l. o.) fia, szül. Pozsonyban 1870 jul. 24. Tanulmányait az aradi kir. kat. főgimnáziumon s a budapesti tudományegyetem bölcsészeti szakán végezte, melyeknek befejeztével 1893. a pozsonyi ág. hitv. ev. liceum, majd 1897. a budapesti ev. főgimnázium tanárává lett. Irt irodalomtörténeti, verstani cikkeket, ismertetéseket az Egyetemes Philologiai Közlönybe, nyelvészetieket a Magyar Nyelvőrbe, az Ethnographiába. Önálló munkája: A leoninus (Budapest 1892). Fordítgatott angolból, franciából költeményeket (Poe Edgár: Lee Anikó, menyegzői ballada; Arnauld: A levél stb.); novellákat (Poe Edgár: Valdemár esete; Catulle Mendes: A visszautasított mennyország stb.); a Hétbe, Fővárosi Lapokba, Magyar Szemlébe stb. Megirta a pozsonyi liceumi magyar társaság történetét (1896).


Kezdőlap

˙