oly eszköz, amellyel szöveteket és másféle szálas anyagokat közvetlenül v. közvetve összetűznek. Ehhez képest megkülönböztetnek tűző- s kapcsolótűket és varró- s fűzőtűket. Az első csoport legelterjedtebb alakja a gombostű, a másodiknak a kézi varrótű. Készítésük módja a következő:

[ÁBRA] 1-5. ábra. A gombostű készítési módja.

A gombostűk (1. ábra) kétféle módon készíttetnek, u. m. kézműiparilag és gyáriparilag. A kézműipari gombostűnek ráillesztett, a gyáriparinak pedig duzzasztott feje van. Anyaguk sárgaréz- v. vasdrót, amelyet üregeken való áthúzással egyenesítenek s ezután darabokra vágnak. A kézműipari eljárásnál kettős tűhosszra, a gyáriparinál egyszerü tűhosszra vágják. A kézműipari eljárásnál a drótdarabokat (2. ábra) gyors forgásban levő tárcsaalaku reszelőkkel mindkét végükön meghegyezik, ezután a tűhegyeken finom köszörüköveken egyengetik s végre kettévágják a darabokat. Ezt követőleg minden tűszár végére lágy drótból készült tekercsgyűrüt helyeznek el (3. ábra) s ezt sajtókon vagy ütőműveken gömbalakra sajtolják, ugy mint ezt a 4. ábra láttatja. A fej sajtolása alkalmával a szár is szenved némi alakváltozást (5. ábra) ami által a fej a lecsúszás ellen biztosítva lesz.

[ÁBRA] 6. ábra. Tűhegyező gép.

A gyáripari eljárásnál a drótdarabok egyik végét szegecsfejjé duzzasztják, ezután meghegyezik a másik végét a 6. ábrán bemutatott szerkezettel, amelynek veleje abban áll, hogy a tűszár LL1 tartóban forgathatóan van befogva, hogy a tűszár forgatását az ide-oda csúszó C ród végzi és hogy az A B jelü tárcsaalaku reszelők elmozdíthatóan vannak elrendezve. Akármely eljárással készültek volna a sárgarézgombostűk, pótlólag még ónoztatnak. A kereskedelemben a gombostűket v. súly v. darabszám szerint árulják; az első esetben dobozokba csomagoltatnak, az utóbbi esetben pedig papirosba (levelekbe) tűzetnek.

A varrótű anyaga rendszerint acéldrót. Készítését gyáriparilag űzik, még pedig a következő módon: A drótot miután üregeken áthúzták s igy egyenesítették, kettős tűhosszra vágják s azután a drótdarabokat mindkét végükön meghegyezik. E célra oly alaku gépek használnak, aminőt a 6. ábra jelez, csakhogy az A B korongok nem reszelő-, hanem korund- (smirgli) v. karborundumtárcsák. Hegyezés után a drótdarabokat azokon a helyeken, ahová a tűk fülei jönnek, kissé laposra koptatják a 7. ábrán jelzett gépen.

[ÁBRA] 7. ábra. Koptató gép.

Az e célra használt koptató gép szerkezete a következő: A tűszárak a T tartóban vannak felhalmozva, amelyet a C korong is érint. A C korong surlódása magával rántja a tűszárakat a bőrrel bevont S pofa közé s gördítve továbbítja azokat. Mig a tűszárak lassan tovagördülnek, az alattuk elhelyezett B csiszoló (smirgli-) szalag koptatja őket. A koptatás azonban nem folytonos, mert a B szalag excentrikusan felékelt A koronggal van támasztva s igy csak kis ideig érintkezik a tűkkel. A részleges koptatás után a tűfülek alakját hidegen sajtolják.

[ÁBRA] 8. ábra. Ütőmű tűfülek alakítására.

E célra oly gépet használnak, aminőt a 8. ábra láttat, amelynek jellemzője a következő: A fő tengely (A) a P jelü köldököt határolja, ami által az F jelü rúgó megfeszül. Ez a rúgó kellő pillanatban belöki a köldököt. A köldök S alakverővel van felszerelve s ezzel szemben az S1 alakmás van; e kettő közé kerül a tűszár, miért is sajtolást (alakítást) szenved. A tűszárak szabályos elhelyezését az alakverő s alakmás közé az etető készülék végzi. Sajtolás után a tűszár alakja olyan, aminőt a 9. ábra láttat.

[ÁBRA] 9. ábra. Az alakverőből kikerült tűszár.

Ebből az ábrából kitünik, hogy a tű füle már mélyítve van s hogy barázdája is kellőleg alakítva van, csakhogy még nem lyukas, továbbá kitünik, hogy a tű feje is megkapta alakját s végre, hogy a kisajtolt anyag nagy méretü sajtolási élt alkot. Ezt a sajtolási élt, valamint a tű fülében levő anyagot lyukasztással távolítják el. Lyukasztás után a kettős tűszárat a tűfejek között levő helyen eltörik s igy egyszerü tűhosszuságu darabokat kapnak.

[ÁBRA] 10. ábra. Vakok számára készült varrótű füle. 11. ábra. Tűzőtű. 12. ábra. Kárpittű. 13. ábra. Zsáktű. 14. ábra. Kötötű. 15. ábra. Horgolótű. 16. ábra. Hálókötő tű. 17-18. ábra. Spékelő tű.

A további munka abban áll, hogy a fejrészeken maradt anyagtöbbletet lekoptatják, a netalán elgörbült tűket kiegyenesítik s végre edzik (keményebbé teszik). Az edzés céljából a tűket izzó vaslapokon vörös izzásig felhevítik s olajban hűtik, azután ismét forró olajban sárga v. kék futtatásig felhevítik s vizben hűtik s végre korpával ledörgölik. Edzés után a tűket fényesre csiszolják és végre a füleket kissé megeresztik azáltal, hogy izzó vassal addig érintik, mig kék szint vesznek fel, s lassan hűtik. A többi tűfajok gyártása a gombostű s varrótű gyártásával lényegileg azonos, csak a munkaszakok sorrendje módosul a tű alakjának változásával. A leggyakrabban használatos tűalakokat a 10-22. ábrák láttatják. A 10-18. ábrák ugyanis a kézi tűket, a 19-22. ábrák a gépüzem tűit ábrázolják.

[ÁBRA] 19-20. ábra. Gépvarrótű. 21. ábra. Géphimzőtű. 22. ábra. Gépkötőtű.

Tűbarnulás

(növ.), a Lophodermium pinastri Chev. v. Hysterium pinastri Schr. tányérgomba okozta baj, az élő tűlevélen telepedik meg. A jegenyefenyő tűje tőle tavaszkor és nyáron világos egész barna szinü lesz, elszárad s idő előtt még abban az esztendőben vagy tél multával lehull. A répafenyő tűin áprilistól kezdve vörös-barna foltok keletkeznek tőle, azután a tű lehull (tűhullás, tűhullatás, tűvesztés, Kiefernschütte). A tűhullást azonban gyakran a fagy is előidézi, de ekkor a tű egyforma piros-barna, nem foltos. Néha a feketekérgü fenyőn is lelni. A T. néha az erdőben nagyobb bajt okoz.

Tübinga

(Tübingen), az ugyanily nevü járás székhelye a württembergi Schwarzwald kerületben, a Neckar, Ammer és Steinlach összefolyásánál, vasút mellett, (1890) 13,890 lak., könyvsajtókkal, tudományos és orvosi műszerek készítésével, Uhland, Silcher, Hölderlin és Wildermuth Ottilia emlékével, XV. sz.-beli templommal, amelyben néhány württembergi hercegnek, a többi közt Szakállas Eberhardnak (megh. 1496.) s Ulrik hercegnek (megh. 1550.) sírja látható. A város fölött áll a renaissance ízlésben épített Hohentübingen kastély, amelyet 1540. Ulrik herceg fejezett be és amelyben az egyetemi könyvtár van elhelyezve. T.-t leginkább egyeteme teszi ismeretessé; ez 1477-ben Szakállas Eberhard alapította és hat fakultásán 1895-ben 65 tanár és 16 docens tanított 1262 hallgatót. A könyvtára 300,000 kötetet és 3500 kéziratot tartalmaz. T. nagyobbára szűk és csak újabb részeiben áll széles utcákból; jelentékenyebb épületei mind az egyeteméhez tartoznak. Az okiratok 1078. említik először. Ekkor a T.-i grófoké volt. 1342. megvette württembergi Ulrik nádorgróf. 1514 jul. 8. itt jött létre a T.-i egyezség, a württembergi alkotmány alapja. 1519. elfoglalta a sváb szövetség, 1647. Turenne és 1688. Peysonnel, aki a vár falait is leromboltatta. V. ö. Klüpfel és Eifert, Stadt und Universität Tübingen (1849); Tink, Tübingen (Zürich 1891).

Tübingai iskola

e néven nevezik a Baur Ferdinánd Keresztély (l. o.) által Tübingában alapított teologiai iskolát vagy irányzatot, mely az új-testamentomi iratok és az őskeresztény irodalom lehetőleg éles kritkája útján a kereszténység előállását tisztán történelmileg igyekezett kimagyarázni. Fő képviselői ezen irányzatnak Bauron kivül: Schwejler, Zeller, Strauss, Hilgenfeld és Volkmar.

Tücsökfélék

(állat, Gryllidae), az igazi egyenesszárnyu rovarokhoz tartozó szökdelők egyik családja. Testük általában megnyult. Fejük vagy gömbölyü vagy félgömbös, illetőleg tojásdad v. lapított szivformáju. Szájrészeik rágásra alkotvák. Csápjaik rendesen a szemek között vannak elhelyezve, fonalasak s több ízüek. Potrohuk tiz gyűrüből áll. Szárnyfedőjük rövid, vizszintesen fekvő, mig hátulsó szárnyaik sokkal nagyobbak. Mellső két pár lábuk rövidebb, mint a hátulsó. Földi lyukakban laknak, növényi és állati anyagokkal táplálkoznak, s többnyire kártékonyak. Nagyobbára száraz, ritkán nedves talajon vagy növények lombjain élő állatok, melyek tapasztva vagy kaparva vájt üregeket és alagutakat készítenek. Mellső szárnyuk kiváló hangszer, amelyek segítségével a tücsök csicsereg, pricskol, csüröl, cirpel, trécsel vagy hegedül. E célból a him szárnyain az erek kiállanak és lehetnek egyenlő vagy különböző szerkezetüek. A kiálló ereket reszelő, ívecske stb. névvel jelölik s azoknak egymáshoz dörzsöléséből származik a tücsökhang. Nevezetes, hogy az egyenlő szerkezetü szárnyak egyenlő, különböző erezetü szárnyakkal különböző hangokat, melyek egymással disszonáns hangelegyet alkotnak, hozhatnak létre. Magyarországban a következő 11 faj él: a hangyás tücsök (Myrmecophila acervorum Panz.), a mezei tücsök (Gryllus campestris L.), fekete tücsök (Gr. melas Charp.), homlokjegyes tücsök (Gr. frontalis Fieb.), bordeauxi tücsök (Gr. burdigalensis Latb.), házi tücsök (Gr. domesticus), a mocsári tücsök (Memobius Heydenii Fisch.), pirregő tücsök (Oecanthus pellucens Scop), erdei tücsök (Nem. sylvestris Farb.), a kis tücsök (Trydactylus variegatus Lat.) és a lótücsök (Gryllotalpa vulgaris L.). E fajok mind, valamint életmódjuk, tenyészésük igen érdekesen vannak leirva Pungur, A magyarországi tücsökfélék természetrajza c. alapvető munkájában (Budapest 1891, kiadta a m. kir. természettud. társulat). L. még Egyenes szárnyuak.

Tüdő

(pulmo). Az állatok vizedényekkel (p. a holoturia) vagy légcsövekkel (trachea, rovarok), kopoltyukkal (halak) vagy tüdővel (ember, emlősök, madarak és hüllők) lélekzenek. A tüdők a bélcső kitüremlése folytán megképződött első telepből fejlődnek. Az embernek jobb és bal tüdeje van. A jobb három, a bal két lebenyü, mig egyes lebenyei (lobi) apróbb lebenykékre (lobuli) vannak osztva. A lebenykéket tüdőtölcsérek, ezeket ismét egymással egybenyiló léghólyagocskák teszik egybe. L. Lélekzőszervek.

Tüdőatelektázis

a levegő fogyatékossága a tüdőben a tüdőhólyagocskák összeesése folytán. Lehet veleszületett vagy szerzett. A veleszületett vagy foetalis T.-nál a tüdő az embriói állapotot megtartja s mindazon esetekben található, hol gyönge lélekzés v. általános gyöngeség folytán a levegő nem juthat a tüdőhólyagocskákba. Az ily csecsemő felületesen lélekzik, hangja gyenge, arcszine halvány vagy kékes, sokat alszik, rosszul szopik, levegő után kapkod. A toetalis T. néha a tüdőnek csak kisebb részére terjed ki s ilyenkor a csecsemő életben maradhat, főleg ha a lélekzést reflektorikus úton előmozdítjuk, p. hideg vizzel való lefröccsentés, veregetés, a test lóbálása által vagy ha a száj- és légutakon felhalmozódott nyákot enyhe hánytató szerrel eltávolítjuk. Szerzett T. fejlődik, ha a tüdőt a mellkasban vagy a hasban felhalmozódott folyadék vagy mellkasi vagy hasi daganatok, elferdült gerincoszlop, összenyomják (kompresszionális atelektázis), vagy ha krónikus hörghurut folytán egyes hörgök a bennük felhalmozódott nyálkával eldugulnak s a hozzájuk tartozó tüdőrészletből a levegő felszívódik (obstrukciós atelektázis). Mivel a nyomás folytán a tüdő vérereiből a vér kiszorul, azért az ilyen tüdő halvány (fehér atelektázis) s a gátolt vérkeringés folytán tüdővizenyő (oedema pulmonum) fejlődik. Obstrukciós T.-nál a tüdő vörös szinü (vörös atelektázis). Kezelése: az előidéző ok megszüntetése.

Tüdőcsúcshurut

a tüdők csúcsaira szorítkozó hurut, amely a tüdőtuberkulózisnak első stádiuma szokott lenni. L. Tüdővész.

Tüdőfű

(növ., gálna, Pulmonaria Tourn.), az érdeslevelüek füve, 17 faja (hazánkban 6) Európa és Ázsia hegyein terem. Többnyári, szára tövén nagyobb, hosszu, meddő leveleket hajt, szárlevele kisebb, virágzata nyiláskor piros, később megkékül, leveles csigafürtté egyesül, termése ferde tojásdad, fénylő. A P. officinális L. (dongóvirág, emberképü fű) erdőben gyakori, régebben a levele meg a gyökere (folia et radix pulmonariae) orvosság volt. Angolországban mint főzeléknövényt tenyésztik. A P. saccharata Mill.-t szép virága miatt mint dísznövényt is kedvelik. A T. monográfiáját Kern A. (l. o.) irta meg (Innsbruck 1878).

Tüdőgyuladás

v. tüdőlob (pneumonia crouposa, fibrinos s. genuina). A krupos T. oka jól meghatározott mikroba, az u. n. pneumokoktusz. Ez már egészséges ember nyálában is elég gyakran feltalálható. Rendesen a pneumokokkuszokat tartalmazó köpet kiszáradása után jut a levegőbe és ezzel együtt a légutakba. Mint fertőző betegség néha valóságos járványokban fordul elő. Leggyakrabban télen és tavasszal észleljük. Fiatal és öreg egyének gyakrabban betegednek meg mint középkoruak, elgyengültek gyakrabban, mint teljesen egészségesek. Kiállott T. újabbnak megszerzésére hajlamosít. A betegség tipusos lefolyása a következő: Hirtelen rázó hideggel láz lép fel. A beteg oldalfájdalmakról, nehéz lélekzésről panaszkodik, köhög. Köpetet eleinte nem ürít. Ez később rozsdabarna, tapadós, kis levegőhólyagokat tartalmaz. Az arcon sokszor herpesz lép föl. A folytonos láz alatt a hőmérsék 39-40° körül ingadozik. A pulzus 100-120, a lélekzés 30-60. Helybeli tünetek: a megbetegedett, rendesen egy egész tüdőlebeny, vagy annak nagy része, néha egyidejüleg több tüdőlebenynek területe fölött eleinte érdes, gyöngült lélekzés, a gyuladásos belöveltség és kezdődő izzadmányképződés által csökkentett légfoghatóságnak megfelelőleg. A levegőtartalom csökkenésével, a tüdőszövet ellazulásával a kopogtatási hang dobosba megy át. Minél tovább halad a tüdő levegőtartalmának kisebbedése, a kopogtatási hang annál inkább tompul, végre teljesen tompává lesz. E közben a lélekzés eleinte határozatlanná, később hörgivé válik. Addig, mig az alveoluszokba levegő bejuthat, krepitáció található. A gyuladás sokszor a mellhártyát is körébe vonja és ilyenkor az említett tünetekhez dörzsölő zörej csatlakozik. Körülbelül egy hét mulva a hőmérsék gyors leeséssel (krizis) normálissá válik, vagy még ez alá süllyed, miközben a krizises lázleesés egyéb tünetei is fellépnek. A helybeli elváltozás és ennek fizikai jelei ezután legkésőbb pár hét alatt visszafejlődnek. A tüdőbeli elváltozáson kivül az általános fertőzés különösen fontos következménye s szivműködés megzavarása, különösen előhaladottabb korban. Az idegrendszer működési zavara különösen alkoholistáknál szokott előtérbe lépni. A leirt lefolyástól sokszor észlelhetők eltérések. Egyes esetekben a betegség alig tart pár napig, máskor annak tartama a rendest sokszorosan felülmulja. Mint komplikációk mellhártyagyuladás, vesegyuladás stb. említendők. Tüdőüszök, tüdőtályog, zsugorodás a legfontosabb utóbetegségek. A gyógyítás a betegség tartamát alig képes befolyásolni. Legfőbb feladat az erő fentartása általában s különösen a szivműködés ellenőrzése és esetleg szükségessé váló szabályozása. E mellett kivánatossá válhatik adott esetben a láz csökkentése, amikor a lázellenes szerek hatása a szivre nagy figyelemre méltatandó. A fájdalmak ellen borogatások és mint sokszor igen hatásos eljárás, piócázás vagy köpölyözés ajánlhatók. A beteg magatartására nézve általában a hevenyés fertőző betegségeknél fennálló szabályok érvényesek.

Ragadós T., a szarvasmarhafaj sajátos betegsége, mely e század első felében Nyugat-Európában még súlyos károkat okozott, az újabban mindenfelé megindított irtás folytán azonban most már szünőfélben van. Kizárólag ragályozás útján keletkezik és terjed állatról állatra, mig a rossz tartás csak elősegíti a már fertőzött állományokban a baj továbbterjedését. T. a tüdő szövetének s főleg a légtartó lebenykecsoportokat egymástól elválasztó kötőszöveti sövények s ezek nyirokrészeinek, továbbá a szomszédos mellhártyának lassubb jellegü gyuladásában áll. A beteg tüdőrész, melyet vaskos filbrinhártyák takarnak, tömött, légtelen, metszéslapján a széles sárga kötőszöveti sövények tág recéjü hálózatot képeznek a vörös alapon, minélfogva a kép tarka márványhoz nagyjában hasonló. Az élő állaton mérsékelt láz kiséretében jelentkező és mindinkább erősbödő, fájdalmas köhögés, nehezített lélekzés, fokozatos soványodás mutatkozik, mig a mellkas vizsgálata az egyik vagy mindkét tüdő tömörülésére utaló tüneteket állapít meg. A betegek nagyobb része több heti rosszullét után elhull, kisebb részök idővel megjavul és a javulás több évig is eltarthat, mig máskor az újolagos rosszabbodás szakítja meg. Tökéletesen a betegség nem gyógyul, az az állat tehát, mely egyszer beteg volt, egész életén át fertőzhet egészségeseket.

Magyarországba a T.-t valószinüleg a jelen század közepe táján hurcolták be nyugati szarvasmarhákkal s leginkább terjesztette a bajt az erősen fertőzött Morvaországgal és az ezzel szomszédos vidékekkel fentartott élénk állatforgalom. Ehhez képest legerősebb elterjedést a Duna bal partján fekvő vármegyékben nyert, honnan még keleti és délkeleti irányban az ezzel a területtel közvetetlenül szomszédos vármegyékre is átment. Noha itt évről-évre igen nagy veszteségeket okozott, egészen a legújabb időkig alig részesítették figyelemben és az 1888-iki állategészségügyi törvény is a betegség jelentőségével arányban éppen nem álló intézkedéseket állapított meg. Elrendelte ugyan a beteg állatoknak hatóságilag való leölését és a gyanusaknak három hónapi zár alá helyezését, ez intézkedés azonban a külföldi államok részéről e betegség miatt életbeléptetett forgalmi korlátozások reá irányították a figyelmet, a Németországgal kötött állategészségügyi konvenció pedig elodázhatatlanná tette annak irtását. Igy jött létre az 1893. II. t.-c., mely egyfelől a kötelező leölést a betegeken kivül a betegség gyanujában álló szarvasmarhákra, fakultativ módon pedig a fertőzésről gyanus állatokra is kiterjesztette, másfelől pedig az érdekelt állattulajdonosok részére állami kártalanítást biztosított és pedig a becsérték 0,9 részének erejéig. Maga az irtási művelet már 1891 folyamán vette ugyan kezdetét, de csak az új törvény életbelépésével indult meg teljes erővel. Az irtás kezdetén a fertőzött terület az ország északnyugati sarkát foglalta el, melyet dél felé a Duna, kelet felé Sáros, Abaúj, Gömör és Nógrád szintén fertőzött vármegyék határoltak, sőt legutóbb már Heves, Borsod és Pest vármegyék szomszédos vidékein is kezdett mutatkozni. Az irtás eddig hat éve alatt leöletett, illetve vágóhídra küldetett szarvasmarha:

[ÁBRA]

A hat év alatt tehát mindösze 60,368 szarvasmarhát távolítottak el a fertőzött községekből. Az irtás költségeit illetőleg az államkincstár kártalanítás címén fizetett:

[ÁBRA]

Az irtás eddigi erdménye a fertőzött terület fokozatos kisebbedésében, illetőleg a fertőzött községek és udvarok számának újabban igen tetemes csökkenésében mutatkozik. Fertőztetve volt ugyanis:

[ÁBRA]

Az irtásnak ez az eredménye, melynek folytán a betegség már csak egy pár községben fordul elő és a fertőzött vármegyék legnagyobb része felszabadult a forgalmat bénító zárlatok alól, arra a biztos reményre jogosít, hogy a veszedelmes betegség már rövid idő mulva teljesen el fog tünni az ország területéről. Hasonló eredményt értek el már korábban Hollandiában, Svájcban, Angliában, valamint Ausztriában is, hol a betegség szintén már kialvófélben van. Az alkalmazott irtási módszer ez eredményei folytán most már kevés jelentősége van nálunk a védőojtásnak, melyet jelenleg még Francia- és Németországban, valamint Dél-Afrikában alkalmaznak. V. ö. Hutyra, Állatorvosi belgyógyászat (Budapest 1894).


Kezdőlap

˙