Zenegróf

császári v. királyi udvaroknál főleg a mult században divatba jött «udvari zenegróf» címen olyan állást kreálni, amelynek feladata volt az udvarnál rendezni szokott hangversenyek vagy más ünnepséges zeneelőadások felett a felügyeletet teljesíteni, közvetíteni a közreműködő művészek, zenészek meghivását, szerződését, gondoskodni az ily udvari előadások rendezéséről, a meghivók szétküldéséről, szóval mindazért a felelősséget viselni, amit ez irányban érvényesíteni kellett. Az ily állásra leginkább a magasabb körök ama tagjai közül esett a választás, akik melegen érdeklődtek a zene iránt s abban bizonyos szakértelemmel is rendelkeztek. Volt eset különben arra is, hogy kiváló művészek vagy zeneerők lettek az ily állással kitüntetve, a nélkül, hogy valóságos grófok lettek volna. A spanyol, francia, német és osztrák udvaroknál, hol a mult században még sokkal intenzivebben volt az udvari szertartás és etikett szervezve, mint manapság, leginkább fektettek súlyt az ily művészeti ceremoniális állásra. Későbben az udvari Z.-ok címét és állását az udvari szinházak intendánsi címe és állása váltotta fel, amely manapság is minden monárkikus országban szerte használatban van, főleg pedig az oly szinházak s operaházakkal szemben, amelyek az illető császár v. király speciális pártolása és szubvenciója alatt állnak.

Zenei forma

a legegyszerübb dalmotivumból, mint gyökércsirából nőtt ki. A két hangos motivumból történt a kiindulás, majd három, négy, sőt több is csatlakozott hozzá, mig végre megszületett valamely kiformált dal- v. zenei frázis. Ez volt az alapja az első keresztény himnuszoknak, amelyekből sok század után az egész nyugati zenerendszer s Z.-k fejlődtek. A Z.-k mai kifejlett állásukban számtalan fajra oszlanak a szerint, amint vagy az általános, vagy a nemzetiségi sajátságokra támaszkodnak. Az általánosak közt a legelső helyet foglalja el a szonáta, a szimfónia és az ouverture; ezek a legnagyobb műformák, amelyek azonban több kisebb formarészből vannak összetéve, minők p. az andante, adagio, scherzo, menuette stb. A nemzeti jellegüek közt leguralkodóbbak a valse, mazur, polonaise, galopp, tarantella stb. A Z.-kat majd minden műveltségre törő nemzet szaporította és szaporítja folyton a saját maga dal- és táncritmusaira támaszkodva; igy nőttek ki magukat a speciális nemzeti műformák, amelyekhez a magyar nemzet is nem egy értékes és általános kedveltségü különleges műformával járult hozzá. Az abszolut Z.-k mellé még a szózenei formák is csatlakoznak, még pedig igen különböző irányban, ilyenek p., nem számítva a nép- és műdalformákat, a cavatina, romance, ballada, cantate stb., melyek összesítéséből aztán a legmagasabb szózenei műforma: az opera nőtt ki. Hogy ki volt az ősidőkben a legelső minta-Z. feltalálója? ezt, valamint azt, hogy hol, mely népnél keletkezett az első dalfrázis: nem lehet meghatározni. A keresztény zene kétségkivül a legerősebb előmozdítója volt a Z.-k kifejlesztésének; a németalföldi kontrapunktisták is nagyban hozzájárultak a formák szélesbítéséhez, de a legfőbb érdem az olaszokat, leginkább pedig a német zenetudósokat illeti meg, akik főleg Händel és a Bach-család nyomán ugyszólván minden ma divatozó Z.-nak a megalapítói lettek, különösen az u. n. suitenek és a szonátának, amely két általános formából mind a többi keletkezett, címet (de lényeget keveset) változtatva. A Z.-k még ma sincsenek kimerítve s mindig újabbak és újabbak jönnek forgalomba. A magyar zeneirodalomban legelterjedtebb zenei forma az ábránd, mely teljesen szabad műformának nevezhető. Népdalokat, lassukat s frisseket használ fel s azokat egymással könnyebb-nehezebb szellemes s brilliáns összekötő tételekkel hozza kapcsolatba. E nemben leginkább kitünt Székely Imre, aki egymaga közel 50 magyar ábrándot irt.

Zenei hang

lényegesen különbözik minden egyéb hangtól, amit a természeti világban észlelni lehet, mert a hangok csakis akkor válnak Z.-okká, ha egy másodperc alatt bizonyos számu rezgéseket csinálnak. A Z.-ok légrezgései annál gyorsabbak, minél inkább hágnak fel a magasságban s annál inkább lassulnak, minél mélyebb hang kihozatala céloztatik. Az emberi hallóérzék a Z.-okat csak bizonyos számarányig képes felfogni, azon túl megszünik az észlelési határ. Ez a határ a mélységben másodpercenkint a 64 s a magasságban a 64 000 légrezgést végező hang, az előbbi a kontra á-nak, az utóbbi pedig a négyvonásos [ÁBRA]-nak felel meg, vagyis a Z.-ok határát a mai hétoktávos zongorabillentyüzet hangjai érzékítik meg.

Zenei helyesirás

A zenének, illetve a zeneszerzésnek épp ugy meg vannak helyesirási szabályai, mint minden nemzeti nyelvnek, azzal a különbséggel, hogy amig minden nyelv helyesirása a szerint módosul, amint azt az illető nemzetiség megkivánja, addig a zenészeti helyesirás, értvén a művelt nyugateurópai népeket, általános s az európai vagy az azokhoz tartozó más világrészi népcsaládokkal szemben változhatatlan. Nem igy áll a dolog a nem európai népfajokra nézve, amelyeknél a zenészeti ortográfia épp oly változatos, mint az arcszin, mert egészen más Z.-t használnak a khinaiak, japániak, mint a hinduk, persák, arabok s az afrikai néptörzsek. Ennek oka a skálarendszer különféleségében rejlik, amelynek zöngeegymásutánja sokféle eltérés alá esik, amig az európai népfajok mindegyike, kivévén a törököt, ugyanegy, a keresztény skála-alapon állanak. A Z. általában több irányban jöhet tekintet alá, u. m. hangjegyérték, taktusbeosztás, harmoniai tisztaság, zöngecsoport s dinamikai jelzés tekintetében, e részben a Z. minden hangszerrel szemben egy szabályt követ, nem azonban a különféle transzponáló hangszerek notációjára nézve, amelynél p. az egyvonásos C nem mindenkor hangzik C-nek, hanem a szerint, aminő kulcs megelőzi, vagy aminő faju hangszerre az vonatkozik. A zenei ortográfia legnehezebb s bonyolultabb részét a harmoniai tisztaság teszi, habár manapság már ez is annyi szabadságot enged magának, kivált az enharmonia segítségével, hogy igen alapos zenésznek kell annak lennie, aki mindenféle harmoniai tömkelegből a helyesirás fonalával tud eligazodni. Zöngecsoporti beosztás s szólamvezetés tekintetében, a Z. kevesebb gondot igényel az olyan hangszerekkel szemben, melyek csakis egy (mint a fűvó-), v. legfeljebb két v. három hangot képesek egyszerre kihozni, minők a vonós hangszerek. Lényegesen megnehezül az olyan hangszerekkel szemben, amelyek harmonikus s polifonikus sajátságokkal birnak, minő az orgona, zongora, harmonium, hárfa, az e hangszerekre irt zeneművek helyesirásának a betartása igen sok figyelmet igényel, kivált szólamvezetés tekintetében; ugyanez áll a nagy zenekari művek partituráival szemben is, ahol a Z. minden irányban szorosan betartandó.

Zenei művek oltalma

l. Szerzői jog.

Zeneirási jelek

azok a különféle jelzések, amelyeket a régi népek dallamaik s általában zenéjük feljegyzésénél használtak, egészen különbözők voltak azoktól, amelyeket a mai keresztény zene használ; mint minden alkatrésze a zenének, ugy ezek is százados módosulásokon mentek keresztül, amig a mai egységes megállapodásra jutottak. A ma divó leghasználatosabb zeneirási jelzések: a pont és a vonás a hangjegy felett:

[ÁBRA] vagy [ÁBRA] mind a kettő a staccato előadásra vonatkozik; a kötött (legato) játék jele az ív, p. [ÁBRA]; a kötött staccatóé pedig ez: [ÁBRA] az erőfokozás (crescendo) jele ez: [ÁBRA], a lefokozásé pedig ennek az ellenkezője: [ÁBRA]; ha egy hangnak a föl- és a lefokozása céloztatik, az [ÁBRA] jeleztetik; [ÁBRA] e jel a rinforzandót helyettesíti, [ÁBRA] ez pedig a sforzandót; e jel [ÁBRA] a zongorán a pedál felemelésére, [ÁBRA] ez pediga leeresztésére szolgál. Az értéknyujtó pont, u. m. [ÁBRA] v. [ÁBRA], mely a hangjegy értékét felével meghosszabbítja; a részleti ismétlő-jegy [ÁBRA] a dal segno igy jeleztetik: [ÁBRA] a kiválóbb bekezdések jelei: [ÁBRA]

Zenekar

a különféle hangszerek összjátéka; a Z. összetétele idők folytán lényeges változásokon ment keresztül a szerint, amint egyik-másik új vagy javított hangszer polgárjogot nyert. A Z. mai értelemben többféle beosztásu lehet; állhat pusztán vonós, vagy fúvó- vagy vegyes hangszerekből, melyekhez még az ütőhangszerek is szoktak csatlakozni. A Z. hangszerszámát mindig a viszonyok határozzák meg, lehet kisebb vagy nagyobb terjedelmü. Az operaszinházi Z.-oknak megvannak saját hangszeri külön igényeik, amelyeket nem nélkülözhetnek, ha céljuknak meg akarnak felelni, a számokban azonban a viszonyok szerint differálhatnak; a rendes operaházi Z.-t a következő hangszerek képezik: első, második hegedü, viola, gordonka, fuvola, oboa, pikkolo, klarinét, fagót, angol kürt, basszklarinét, trombita, v. ofikleid, hárfa, pergődob, nagydob, cintányér, háromszög s esetleg tam-tam, harangjáték. A Z. annál erősebb dinamikus hatást képes kifejteni, mentől inkább sokszorosítva vannak benne különösen a vonós hangszerek, amelyeknek száma határozatlan; a fuvola, oboa, klarinét, fagót s általában a fúvóhangszerek rendesen párjával fordulnak elő, de a nagyobb szabásu Z.-oknál 3-4-et is lehet találni, hogy minden hangszerfaj teljes hármas v. négyes összhangok kihozatalára képes legyen. A Z.-nak ilyen beosztása dominál a nagy filharmoniai hangversenyeknél is. A katonai Z.-ok ettől eltérő álláspontot foglalnak el, amennyiben tisztán katonai célokra csak fúvó- és ütőhangszereket használnak, amelyeknél túlnyomólag a rézfúvóhangszerek szerepelnek, mindenféle válfaju és hangolásu klarinétokkal vegyítve. Magyarországon a Z.-ok egyik specialitását teszik a cigány-Z.-ok, főleg a magyar zene előadásával szemben, amely rendesen első, második hegedü, brácsa, gordonka, nagybőgő, klarinét és cimbalomból áll. A templomi Z.-ok, kivált nagyszabásu művek előadásával szemben, mitsem különböznek a rendes nagy operai Z.-októl, csakhogy az orgona is hozzájárul hellyel-közzel, emelvén az egésznek dinamikai hatását.

Zenakariskola

olyan rendszerre alapított tanmód, amely szerint mindenki a maga választott hangszerén részt vehet a zenekari összjátékban és tanulásban. Az ilyen Z. majd minden nagyobb arányu zeneintézetben újabb időben már normativum gyanánt felvétetett a tantervbe s igen üdvös eredményeket szül a zenészeti érzék kifejlesztésével szemben.

Zeneköltő

az, aki nemcsak a zene szabályai szerint ir zenét, hanem azt magas szellemi tartalommal is el tudja látni; ily értelemben nagyon kevés azoknak a száma, akik e jelzőt minden tekintetben megérdemlik, mert lehet valaki igen jó, alaposan készült s szabályosan dolgozni tudó zeneiró a nélkül, hogy a szó magasabb értelmében Z.-nek lenne nevezhető. Beethovennek egy témájában vagy p. Chopinnak egy mazurkájában több a költészet, mint mások egész halmaz kéziratában. A zene terén vannak azonban műformák, amelyek már eleve kizárják a költészeti inspirációt, minők az ellenpontozatos formák: fugák, kánonok, preludiumok, imitációk stb., de még ezekben is megnyilatkozhatik a Z. vénája, ugy hogy azonnal kiérezhető belőlük a zenearitmetikai kombinációnak a fensőbbsége, amint ezt Bach, Händel, Mozart, Beethoven s más nagy mesterek e nemü művei meggyőzőleg bizonyítják.

Zenélő óra

olyan szerkezettel ellátott időmutató órakészülék, amely bizonyos meghatározott időben különféle darabok eljátszására van berendezve. Az ilyen gépezet rendesen hangzó acéllemezekből készült fésüfokokra van alapítva, melyeket hengerre alkalmazott apró rézszögecskék reguláznak a megfelelő dallamok és taktusok kihozatalára. Ilynemü nagyobb dimenziójú gépezeteknél sokszor az acéllemezeket sípok s fuvókák helyettesítik s az egész gépezet függetlenül működik az óra járásától önkéntes megindításra v. forgatásra. Művészeti értékük az ily óragépezeteknek alig van s inkább csak ritmikus hatást, mint szellemi élvezetet nyujtanak.

Zenemű

minden olyan alkotás, amely bármilyen kis vagy nagy formában valamely határozott zenei gondolatot kifejez s azt következetesen kifejti. A Z.-vek értékét mindig a szellemi tartalom és a kidolgozás módja határozza meg.


Kezdőlap

˙