- Eljátszottam a szeretet fogalmával, Mester. Akarod hallani a végeredményt?
- Égek a vágytól, ifjú tanítóm, kérdéseim bölcs megvilágítója.
- Jól van, na. Megy ez nekem sallang nélkül is... Szóval az is érdekel, hogy miért kérdezem meg? Az erőszak fogalma is felmerült elmélkedésem során, és meglehetősen kibővült. Hosszú az, amit kitaláltam és nem vagyok biztos benne, hogy érdekel. Lehet, hogy van jobb ötleted is mára számomra, logikus tehát, hogy megkérdezem, akarod-e hallani a választ... Érdekes, mennyire nehezen lendülök neki már megint.
- Aha. Na mondd.
- Kétféle lett a szeretet. Az egyik olyan köznapi színt kapott, szürke lett. Furcsa keveréke a ragaszkodásnak, a bizonyítási vágynak, hatalomvágynak, szerepjáték csupán. Adás és elfogadás szigorú játékszabályok között, állandó fájdalom és zavar mindkét oldalon. Mintha tényként kezelné valaki, hogy az a módja a szeretetnek, amit nyújtani képes, törvényszerűen jó a másiknak és egyértelműen megköveteli az ellenszolgáltatását. Egyáltalán nem tűnt pozitív érzésnek a végén. Ennek a szeretetnek lenne az ellentéte a gyűlölet? Nem is igazán, hiszen bizonyos mértékben magában foglalja azt!
És volt a másik szeretet. Ez pedig olyan érzelemmentesnek tűnt. Furcsa, nem? Nagyon mély, nagyon jó érzés, de... igen. Az érzelemhez a ragaszkodás, az érzelem tárgya kötődik, míg ebből a szeretetből mintha hiányozna. Az az érzés jutott eszembe, amikor madarak énekét hallgatom az erdőben. Szeretem a madarakat, az erdőt, és ez az érzés olyan hatalmas... Igazi, mély erő van mögötte, hiszen tudatosan jelen vagyok az "itt és most"-ban, boldogságot, erőt, életet kívánok a körülöttem levő világnak, és mintha ugyanazt kívánná nekem minden fűszál, minden fa, minden csepp harmat. Ugyanakkor nem is keresem a madarat a faágon. Nem akarom megzavarni. Tudom, hogy saját dolgát, életét éli, nem is érdekli, hogy én ott ülök és hallgatom, csodálom őt - amíg meg nem zavarom. Olyan nagyszerű ez az érzés! Nincs ellentéte. Ilyenkor nem tudok haragudni, a természet része vagyok.
- Na és mi a helyzet a szúnyogokkal?
- Ez furcsa, bevallom őszintén, ilyen esetekben is szúnyog-tömeggyilkos tudok lenni. A természet harmonikus része az is, hogy ő táplálékot szerez belőlem, és az is, hogy én ezt megakadályozom - illetve, ha lekéstem, akkor "megtorlom". Az érdekes, hogy nem haragszom rájuk. Ha az adott pillanatban engem megpróbálna megenni egy ragadozó, küzdenék, de ha ő nyerne, nem haragudnék rá. Ennek a szeretetnek a tükrében nem csak a külvilág, hanem mintha én is elveszíteném "egyediségemet", "személyiségemet". Része vagyok egy harmonikus nagy rendnek, belső összhangomat azáltal teljesítem ki, hogy szeretem a körülöttem levő világot. Nincs gyűlölet, harag, csak a természet örök mozgása születés és halál között. Nem várok el semmit szeretetemért cserébe, hiszen nekem esik jól, azért csinálom. Nem érdekel az sem, hogy változik-e valami attól, hogy ott vagyok és szeretem a környezetemet, akkor vagyok igazán boldog, ha úgy érzem, egyáltalán nem zavarom az ott levő állatokat, növényeket.
Ez az érzés világunk felett áll. Talán magasabb szintű lények, vagy maga a Teremtő érzése lehet. Nem is érzés, mintha a ... de jól hangzik! ... mintha a Teremtő vére lenne. Érdekes, mennyire zavar ugyanakkor az Isten szó, és egyáltalán az, hogy úgy fogalmazok, mintha tudnám, hogy létezik. Mindenesetre, ha létezik, akkor ez a szeretet az az erő, amiért, amivel létrehozta a világot. Érdekes kép jutott az eszembe. Az egész világ olyannak látszott, mint egy hatalmas, üres tér, amely azonban Fénnyel van tele. Az ürességben azonban a fény nem látszik. Mi, emberek, tudattal rendelkező lények, olyanok vagyunk ebben a térben, mint csillámló kristályok. Tudatunkkal, szándékainkkal, álmainkkal adunk formát a fénynek, igazi életre keltjük az Univerzumot.
- És az állatok, a növényvilág? A kövek, elemek?
- Nézd, Mester, én én vagyok. Nem az a legfontosabb dolgom, hogy megtudjam, egy kutya tudata hogyan, mennyire vesz részt a világ felépítésében, de még a szomszédoméhoz sincs sok közöm, egyedül a sajátom szebbé tétele a fontos. Pótcselekvésnek érzem az összes többit. Az élőlények szeretetteljes tisztelete - a jógik áhimszá-ja, a tanulás, megértés vágyánál nem kell több szerintem ahhoz, hogy egy lényt a tőlem telhető legjobban kezeljek. Nem a kutya szerepét kell ismernem a teremtésben, csak nyitottnak lenni arra, hogy felismerjem szándékait - és jól fogja érezni magát mellettem.
- És miért nem beszélsz emberekről? A "csúnya" szeretetet rátestáltad az emberekre, a "tisztához" meg madarakhoz, állatokhoz futsz. Miért?
- Kicsit leegyszerűsítettem a helyzetet. Valójában úgy érzem, minden emberben megvan és dolgozik a tiszta, teljes szeretet, alapvetően ez mozgatja őket. A valóságban megjelenő érzés, viselkedés azonban az "alany" személyiségét is hordozza, s ha az észlelhető dolgokról lemossuk a kiinduló tiszta szeretetet, akkor kapjuk meg a "földi szeretet" nem túl hízelgő szándék-, és érzés-mintázatát. Hétköznapi viselkedésünk, szeretteinkkel való bonyolult, feszültségekkel terhes kapcsolataink sok fájdalmat okoznak nekünk, mi mégis fenntartjuk őket, mert a háttérben, minden fájdalom ellenére az apró örömökben a tiszta szeretet nagy jutalmát kapjuk. Szerintem ha valaki képes az ehhez szükséges mértékben megtisztítani a tudatát, minden emberben az előző ragyogó kristályt látja, és szeretettel fordul hozzá.
- Hé, és akkor mi van a holdvilágfaló álmodozóval? Mindenkit szeretni és olvadó pillantással nézni a csodálatos emberi lényt, amint az egy zsebtolvaj álcájában kirámolja a táskádat?
- Szó sincs róla. Azzal, hogy szeretettel fordulsz hozzá, tulajdonképpen az erdőben való mászkálást folytatod emberek között. A fák iránt érzett szereteted nem akadályoz meg abban, hogy kikerüld őket, mert nagyot koppanhatsz rajtuk. Tudod, hogy az erdőben bizonyos lények számára táplálékforrás vagy, ezzel együtt szeretheted őket, de igyekszel elkerülni eme szerepet. Annak ellenére, hogy szereted az embereket, tudhatod róluk azt is, hogy nem mindenkinek olyan az értékrendje, mint a tied. Vannak, akik arra kényszerülnek, hogy adott esetben a te hátrányodra szerezzenek meg valamit. Ezért nem igazán lehet haragudni rájuk, főleg nem akkor, ha neked nincs ilyen problémád. Viszont légy óvatos, mintha ismeretlen erdőben sétálnál.
- Most miért váltottál hirtelen magyarázóba? Eddig magadról beszéltél, most meg nekem magyarázol.
- Az erdős kép csak egy kellemes személyes élmény elbeszélése, az emberi kapcsolatokra való átfordítása viszont bűzlik az "erkölcsi tanítás" áporodott tömjénszagától.
- Amikor ilyen költői vagy, általában rizsázol, nem vetted még észre? Kicsit hallgasd már meg a kérdésemet, nem valami ügyes visszavágásra kérlek, hanem mutatok valamit.
- ... Paff. Újra az örök kommunikációs probléma. Tulajdonképpen felkészültem a kérdésre, és azt hiszem ez egy új önfejlesztő technikám alapja lesz: ha felkészült vagyok, nem tudok tanulni! Mester, ez valami iszonyú súlyos dolog. Állandóan arról álmodok, hogy felkészült leszek valamire. Ez nem lenne más, mint önbecsapás? Ha felkészülök egy kérdésre, az valójában azt jelenti, hogy érzek valami zavart, tisztázatlanságot azon a környéken, ahova a kérdés mutat, így hát felvértezem magam, nehogy ráébredjek valamire. A mai beszélgetés során ez volt az első igazi kérdésed, és ...
- Kegyetlen kérdés volt, igaz? Pedig egy Zen mestertől egy pofon után kaptál volna két szót: miért hazudsz? Tulajdonképpen eszméletlen finom és árnyalt a stílusom... De csak vezesd tovább...
- Ennyire félnék magamtól, s attól, amit odabenn találok? Én felkészült akarok lenni arra, amit tennem kell ... tenni szeretnék? A kell jó jelzés, a "szeretnék"-et még csak őszintének sem érzem. Mester! Már megint szétrúgtál!
- Legalább látod a történetet a szúnyog oldaláról. Éreztem, hogy hantázni kezdesz, hát ütöttem, és ütök megint. Folytasd, ne szórakozz, most megfelelő állapotban vagy ahhoz, hogy meglepd magad.
- Tehát helyzetjelentés. Az általam használt szavak alapján megállapítom, hogy lila gőzöm nincs, mi lesz a szerepem akkor, ha továbbfejlesztem a gondolkodásom a jelenlegi irányba. Még arra is képes vagyok, hogy átalakulásomat külső kényszerként kezeljem (kell), és nem érzem, hogy eredménye jó lesz. Következtetés: szándékosan rontom a koncentrációmat, hiszen mindez a zavar a "jövő" fejtegetéséből származik, ami pedig a "mester-határ" átlépéséhez el kell tűnjön, mert a szükséges szint alá csökkenti a belső fókuszt. A jelenre való koncentrációt pedig a "felkészültség" illúziójának kergetése tünteti el, mert nem más, mint saját változási pontjaim gondos becsomagolása. Nem akarom vállalni, hogy jelen képességeim, tudásom birtokában is tehetek olyat, amit később, a tapasztalatok alapján nem tennék meg ismét (jaj de rafinált keringő a "nem kellett volna" körül) - pedig ezt hívják fejlődésnek. A fenébe, akkor a mester is hibázhat? ... A jó pap holtig téved? Annyiszor gondoltam már végig azt, hogy a "mester" nem áll valami isteni magasságokban, de hogy ez ennyire egyszerű lenne... Csak persze sokkal erősebben érzi "tévedését", és mivel gyorsan helyesbít, nem okoz akkora zavart. Vagy esetleg a tanítványnak éppen a zavarra van szüksége? Pontosan ugyanúgy, mint nekem! Én sem a bölcsességedre vagyok vevő a jelek szerint, hanem az undorító kérdéseidre ... hehe, amik után látom, hogy zavarba jössz és már szívesen fogalmaznád máshogyan, de örömmel és meglepve állapítod meg, hogy mennyit használtál nekem vele... Uff, azt hiszem a most mondottakat még elrágcsálom egy kis ideig.
- Azt hiszem, jól sejtettem hogy meg fogod lepni magad.
- Vagy esetleg ezzel is befolyásoltál és önmegvalósítóvá tetted saját jóslatodat.
- Hohó, pajtás, kezded ellesni a műhelytitkokat?
- Szóval ha a pasas, akit mesterednek elfogadsz, azt mondja, hogy most meg tudod tenni azt, amiről azt hitted, nem megy, akkor meg is teszed, és ebben semmi kunszt nincs, csak hogy végre hajlandó vagy csinálni azt, amit eddig próbáltál.
- Kérsz egy mester-oklevelet? Vagy hajlandó leszel visszatérni elhagyott témánkhoz, az áporodott tömjénhez?
- Vagyis miért váltottam második személybe? Nem érzem magam felkészültnek arra, hogy emberi kapcsolatokban élményként meséljem el azt, ami ... amit állandóan érezni szeretnék, mert rosszul esik, ha kiesek belőle. Ha így elmondanám, elvárnám magamtól, hogy mindig megfeleljek neki.
- Ehelyett úgy fogalmazol, hogy másoktól várod el azt, amit nem tudsz szembesíteni önmagaddal.
- Gól. Szúnyog kettő talált, süllyedt. Mesterbácsi, nem vagy te néha kicsit ejnyebejnye?
- Az a ciki, hogy saját kérdéseidet teszem fel neked. Hidd el csak addig van rám szükséged, amíg ezt a hangot meg nem hallod. Na képzeld el, amikor folyton a saját hangodon csinálod ugyanezt magaddal... Most tanulod meg elviselni önmagad, kis segítséggel. És ne aggódj, épp annyira haragszom rád, mint te a szúnyogokra.
- Ajjaj. Lehet, hogy kicsit szépítettem a velük való viszonyomon? Valahogy mégsem vágyom köztünk ilyen érzésre.
- Azt hiszem, ez a viselkedés sem túlzottan ritka, még nálad sem. Mármint az elbeszélésben megszépülő kapcsolat. Viszont ez legyen egy másik beszélgetés témája...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|