- Mester, régen jártam itt utoljára, és közben sok minden változott bennem.
- Mit szeretnél most elmesélni nekem?
- Tudod, sokat gondolkodtam az egyik legfontosabb dolgon: a párkapcsolaton, szexualitáson. Mindig zavarba hozott ez a kérdés, mert teljesen ellentmondó dolgokat olvastam és vele kapcsolatban. Nagyon sok írás tartalmaz teljes tiltást erre, főleg azok számára, akik a szellemi fejlődést választják, és még több olyan van, amelyik az önkielégítést nehezményezi. Az előbbit gondolatban, az utóbbit testileg nem voltam képes igazán elfogadni.
- Finom a fogalmazás, dicséretet érdemel. De mit akarsz mindebből kihozni?
- Nem tudom, mester. Á, dehogynem. Hirtelen olyan világos lett ez a kérdés. Ha egy nappal ezelőtt beszélgetünk erről a témáról, ...
- Nos, akkor tegnap van. Mit akarsz mondani?
- Tudod mester, ez az a terület, ahol úgy érzem, igen komoly törések vannak bennem. Egyáltalán nem érzem ebből a szempontból normálisnak azt, ahogy élek. Mester, én fejlődni szeretnék, és ha alkalmas vagyok rá, segítséget nyújtani másoknak. De mi van, ha teljesen rossz úton járok, és csak ártani tudok? Állandó figyelmeztetésként ég bennem, hogy nem tudok társat találni magamnak, nem tudom ugyanakkor olyan szinten fegyelmezni magam, hogy ne is vágyakozzak rá. Számomra nem valós az a gondolati szint, ahol nem igénylem a testiséget, mégsem tudom megalkotni a környezetet hozzá.
- Miért nem? Nem tudnál találni magadnak senkit? Sohasem találtál?
- Egy barátnőm volt. Másfél évig voltunk együtt, ma is nagyon szeretem őt, majdnem ugyanúgy, mint akkor. Nagyon sokat kaptam tőle, önbizalmat és erőt, ami ma is velem van. Furcsa viszont, hogy az egésszel kapcsolatban "lejátszott szerep" érzésem van. Egészen kis koromban volt egy képem arról, hogy együtt leszek egy lánnyal, és fogok együtt élni vele úgy is, hogy nincs közöttünk kapcsolat. Önmegvalósító jóslat volt? Nem voltam annyira közvetlen, nem adtam át magam annyira, hogy tényleg közös legyen az életünk? Valószínű. Mindenesetre ha elmúlt, hát nem volt "az". Olyan érzésem van, mintha egy barátságnak adtunk volna túl nagy hangsúlyt. Talán bizonyos szempontból barátokként közelebb voltunk - vagyunk? - egymáshoz, mint akkor. Azóta? Vonzódok az emberekhez, mert szépnek tartom őket. Gyakran érzem, hogy egyes lányok esetében ez fizikai felhangot is tartalmaz, az üres kapcsolat gondolata viszont megrémít. A vágy néha megmarad, de csak annyi a hatása, mint a festett oroszlánnak. Ha pedig közelebbről is megismerek valakit, akkor a barátság érzése jóval erősebb annál, hogy szükségét érezzem más jellegű közeledésnek. Vágyok a másik ember bizalmára, szellemi kitárulkozására. Ott akarok lenni, ha segítségre szorul - de semmi több. Gondolati exhibicionista vagyok, és szeretem elérni, ha a másik is feladja a tartózkodását, megfogjuk egymás kezét - és vége, mindenki megy a maga útján. Néha kicsit perverznek, kegyetlennek érzem magam emiatt.
A testi kapcsolatban pedig soha nem tudtam feladni bizonyos bűntudatot, tartózkodást. Talán az "ez nem az" érzés miatt?
- Mi ez az érzés?
- A régi "házasság előtt tilos" bélyeg? Nem ... de valahol mégis az. Lehet, hogy ez elég komoly következtetéssé növi ki magát... Szóval a házasság által szentesített testi kapcsolatot végleges döntés előzi meg, az, hogy egymáshoz tartozunk, életünk végéig. Kicsit melodrámai hangzású, de sok általam komolyan vett dolognak van "romantikus felhangja". Most kicsit fordított a helyzet, még a házasság is nagyobbrészt formalitás, a legtöbb testi kapcsolat pedig nem más, mint túlhevített barátság, rosszabb esetben még annyi sem. Ezen az alapon még az is elfogadható, hogy homoszexuálisok házasságot köthetnek.
- És erről mit gondolsz?
- Mester, remélem abból már kinőttem, hogy értékrendem bármilyen elemét másokra kényszerítsem, vagy ennek alapján megítéljek egy másik embert. Van egy barátom, akivel nagyon jó társak vagyunk. Testi kapcsolatot viszont kizárólag lánnyal tudok elképzelni. Hiszek abban, hogy ha létezik a másik felem valahol a világban, akkor az lány. De még milyen! Szóval "az" a kapcsolat magában hordozza a gyermeket, az együttes fejlődést, mindent. Ha valakinek a testi kapcsolat nem ezt jelenti, akkor természetes, hogy nem erre a következtetésre jut. Lehet, hogy neki van igaza, hiszen elég sok nyavalygásba kerül nekem a jelenlegi álláspontom. Ez olyan, mint az, hogy nem eszem húst. Nem mondom, hogy rossz a hús, nem vagyok Superman ettől a szokástól, sőt, van még mit fejlődnöm egészség terén is. Azt viszont, hogy más ne egyen húst, végképp nem mondom. Legfeljebb mesélhetek neki arról az érzésről, ami engem zöldzabálóvá tett, és nevethet rajtam a "növény is élőlény" típusú kijelentésekkel. Hát a testi kapcsolattal ugyanígy van.
- De mitől félsz? Mi az, ami annyira zavar, hogy még az egyik legerősebb ösztön hatását is szétrúgja benned? Nagyon komoly bibinek kell ott lenni...
- A veszteségtől félek, mester. Félek attól, hogy nem tudom elviselni ... Jaj! Hazudok. Ez egy jól megfogalmazott kép, ahol én vagyok a szenvedő alany, aki mindent elveszített, hogy megtanuljon nem hinni az álmokban. Nem. Attól félek, hogy kevésnek bizonyulok. Hogy nem tudom testileg és lelkileg azt nyújtani, amit megérdemel az az ember, aki velem együtt éli le az életét. Hogy csak mellette leszek és nem vele, hogy nem veszem észre, ha fáj neki valami. Én ezt sok éven át tettem így. Elmentem a jelek mellett, mert nem éreztem magamban az erőt a segítésre, nem is akartam segíteni, csak elvárásaim voltak. "Normálisnak" nevezhető, mégis teljesíthetetlen elvárásaim. Ez az! Most érzem, hogy jó helyre nyúltam. Ez is nagyon jellemző rám: félek attól, hogy megkapom a lehetőséget arra, amit szeretnék. Szinte minden ilyen esettel kapcsolatban az él bennem, hogy rosszul használtam. Persze tudom, hogy ez az érzés az egyetlen, ami képes rábírni engem arra, hogy saját falaimon keresztül lássak, mert jobban fáj, mint például a sértés, amelyre visszavágnék. Örülök, hogy tudtam sírni hétköznapi dolgokon, ha eszembe jutott, hogy tanulásomért a legnagyobb árat mások fizették.
- Most önvád és hasonlók jönnek?
- Nem. Ha elég jó leszek, talán alkalmam lesz valamennyit továbbadni másoknak abból, amit kaptam.
- Úgy legyen. Na és most mesélj arról a nagy változásról.
- Érdekes. Állandó kérdés volt számomra az, hogy miért rendelkezem ennyire minimális önkontrollal a testi dolgok terén. Persze az elképzelésemből az következik, hogy egyszerű az ok: az önkontroll beleütközik valamibe bennem, amivel nem tud mit kezdeni, úgy száll el, mint egy papírcsákó. Csakhogy nem tudtam a megoldási utat, hiszen ha fenntartom a kontrollt, nem látok mögé, ha tudatosan elhagyom, akkor megint csak megtagadtam valamit magamból, és az ebben az állapotban talált válasz törvényszerűen hibás lesz. Most azonban a jelek szerint jó eszközre akadtam. Olyan "szellemi feladatot" tűztem magam elé, amelyhez (a jelek szerint) nem volt elég erőm. Az eredmény a kontroll pillanatnyi (néhány órás) kiesése volt. Persze némi véletlen egybeesés is van a dologban: egy nappal ezelőtt írtam egy levelet, amelyben éppen szerepelt az a felfordulás, amelyet az "Ő" hatására elvárok magamban, ma pedig a nekem legszimpatikusabb filmszínésznő egyik filmjét játszották a TV-ben. Az eredmény: totális káosz. Képzelj el engem, amint tizenéves kamasz módjára beleesek egy szereplőbe. Koncentráló képesség a nulla alatt, képek és mesék az agyam összes zugában, ötletek a kapcsolat keresésére. Példának okáért percekig ültem a földön egy pokróc alatt, csendesen suttogva, hogy "szétestem". Tényleg azt éreztem. Hát ettől félek én, kedves mester. Azóta helyreálltam, bár az igazat megvallva nem is volt olyan nagy kedvem hozzá - és még mindig kíváncsi vagyok, hogy mit szólna hozzám. Hehe. A lényeg viszont az, hogy egy pillanat alatt úgy borult fel ez a gondosan kiegyensúlyozott gondolkodó rendszer, mint egy orron pöckölt ólomkatona, és ami felborította, az a saját, irányíthatónak vélt erőm volt. Az egész olyan, mint amikor szalvétából hajtott háromszög segítségével "irányítanám" a csapból csepegő vizet. A szalvéta átázik, mégis ad bizonyos illúziót arra nézve, hogy a víz ilyen módon terelhető. Ha viszont megnyitom a csapot, hát oda az álom. Kicsit nagyobbra emeltem a mércémet, és rögtön kibuktam.
- Sebaj. Nem úgy ismerlek, hogy ha egyszer megérezted az ízét, abba tudod hagyni.
- Nem is. Egyrészt szuper volt - főleg így visszatekintve, másrészt tényleg meg akarom csinálni azt a dolgot (ami nem más, mint ennek a könyvnek a harmadik része, a címek már itt vigyorognak efölött a szöveg fölött. A kunszt, hogy egyvégtében szeretném legyűrni. Beszúrás későbbről: nem sikerült... És még későbbről: hinnéd-e, hogy most, amikor a befejezés után utoljára átolvasom a könyvet, éppen három napja házas ember vagyok, és ezt egyáltalán nem bánom?)
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|