Mester, visszajöttem hozzád. Nem tettem meg semmit abból, amit úgymond határoznom kellett volna. Nem is beszélgetni jöttem, csak beszélni. Nem kívánom, hogy most segíts nekem.
Olyan ponthoz érkeztem a gondolataimban, amit meg kell osztanom veled, és kész. Úgy érzem, kitisztult bennem az, ami miatt képtelen vagyok szembenézni önmagammal: félelmek kis csokrát gyűjtöttem össze neked.
Félek attól, hogy mindaz, amit gondolok, önmagában logikus rendszert alkot ugyan, de hamis alapon nyugszik. Magamból indultam ki, önmagamból általánosítottam, és vontam le következtetéseket az EMBERRE vonatkozóan, gondosan elkerülve a kérdést: mindazok után, amiket átéltem, ember vagyok-e még egyáltalán. Iszonyú távolságot érzek önmagam és mások között, és ezt hála istennek nem valami felsőbbrendűség, inkább zavar táplálja: vajon én csapom be önmagam, amikor azt hiszem, emberi vagyok? Sokat bohóckodok, miközben tudom, ez csak pótcselekvés. Sokszor beszélgetek másokkal, akik azt mondják, szép dolgokat mondok. Bűnt követek el vajon, amikor elrejtem azt a feszültséget, ami szép meséim hátterében lapul?
Most nagyon erősen él bennem egy közeli emlék: elkövettem a számomra legborzasztóbb dolgot, amit még felelősségre vonás nélkül megtehettem. Az emberek után a macskákat szeretem a legjobban, és mégis meg tudtam ölni egy kismacskát. Nagyon beteg volt már hetek óta, és késő este haldokolni kezdett. Egyre kevesebb kontrollal, kifeszített lábakkal hátrált valami elől, borzasztóan nyüszítve. Eldöntöttük, hogy másnap elaltatjuk, de akkor végig kellett volna szenvednie az éjszakát. Abban a pillanatban éreztem, hogy el tudom pusztítani - és megtettem. Lehet, hogy ez akár túlzott lelkizésnek tűnik, de számomra nincs már bizonyosság arra, hogy nem vagyok veszélyes másokra.
Túl sokszor hallom azt is, hogy nem vagyok emberi. Lehet, hogy egész utam csak egy furcsa, törött játékszerré változtatott, félek a fájdalomtól, amit cserepeim a köztük játszónak okozhatnak. Belső mérlegem nem pozitív - bár nem is negatív, mert akarom, hogy úgy érezzem, jó, hogy létezem. És remélem, lesz valaki (valami), aki kíméletesen, gyorsan pusztít el, ha ártanék.
Ha tényleg nem jó irány, amit járok, akkor mindez, amit leírtam, egy rakás szemét csupán. És éppen ezért kell most ezt is ideírnom: nincs több mézesmadzag.
Ráadásul hiszek eléggé a gondolatok erejében ahhoz, hogy úgy érezzem, pusztítás és önpusztítás között lebegek valahol félúton, valaminek rövidesen változnia kell, hogy megérhessem azt, amikor ezt az egészet valaki végre(?) elolvassa. Persze nem tudom, akarom-e, mélységesen megértem azokat, akik valaha az íróasztalfiókjuknak írták műveiket, verseiket. Félek attól, mi lesz akkor, ha kiadják. Tetszeni fog, vagy haragudnak majd rám? Egyszerűen hülyének néznek vagy kikiáltanak valami izének? Kiforgatják, támadják-e majd a szavakat, amiket ideejtek? Veszélyesnek tartják esetleg? Egy történet motoszkál bennem egy ideje.
Az egyik uralkodó tudomására jutott, hogy államában tartózkodik egy híres szerzetes, meghívta hát palotájába. Mielőtt azonban elbeszélgetett volna vele, úgy döntött, próbára teszi őt. Amikor a kis szerzetes a trónterembe lépett, amely telis-tele volt értékekkel, boldog és boldogtalan emberekkel, valós és hamis szépséggel, zenével, tánccal, az ajtónálló egy vízzel színültig töltött csészét adott a kezébe, amit a termet keresztül az uralkodóhoz kellett vinnie. Tudta, ha egyetlen cseppje is kilöttyen, kivégzik.
Most is, mint mindig, megnyugtat ez a történet.
Nem kell válasz, általában amikor valaki biztatni akar, jó, ha felkészül egy kemény visszavágásra. Én nézek a tükörbe, egyedül én ítélhetek magam felett.
Ez is humoros. Miért olyan fontos nekem, hogy úgy érezzem, nem szorulok másokra - amikor pedig felborít, ha valaki nem ért meg, ha valakit bántok? Emberi kapcsolatokat elemezgetek, közben bennem totális a zűrzavar... persze így aztán magamba kell csak néznem, hogy megint sokat tanuljak a saját hülyeségemből. Na ja, csak éppen ez veszíti el értelmét akkor, ha nem vagyok emberi...
Ez már megint farkába harapó kígyó, körbe-körbe járok, hogy elkerüljek egy másik félelmet: a társ félelmét. Ha elrejtem előle nyavalygásomat, hazudok - de miért idegesítenék valakit - akinek a legjobban szeretnék segíteni - azzal, hogy újra meg újra hülyeségekbe zavarom magam.
Á, neked volt igazad, Mester. Ez az egész gondolatmenet már ötször lefutott dolog - viszont még egyszer már ezt sem írhatom le, akármennyire idegesít. Azt hiszem, ez ... haha! Ez a legnagyobb kunszt a partnerkapcsolatban! Nem tudod azt hazudni társadnak, hogy jól vagy, viszont az ő védelmében még több erőt tudsz gyűjteni saját problémáid megoldásához. Persze ugyanez a legzavaróbb tulajdonsága is ennek a közelségnek...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|