Álom

- Elég nehezen jöttem most el hozzád, Mester. Fáradt vagyok, minden darabkám, úgy tűnik, lázad az ellen a gondolat ellen, hogy engem épít fel.

- Jó a szöveg, de mi a hézag?

- Hát ez. Elfáradtam. Úgy érzem magam, mintha valaki más álmát élném meg. Be vagyok zárva önmagamba, és nem tetszik ez a hely.

- Az előbb még arról volt szó, hogy a tested nem szeret téged, most meg kiderül, hogy te nem szereted önmagad?

- Addig már eljutottam, hogy ez a kettő ugyanaz. Most úgy érzem, nem megy jól semmi. Nem lelem örömömet abban, amit csinálok, inkább igyekszem "megúszni" a napokat ahelyett, hogy örülnék nekik. Valahogy kezd kialakulni az az érzés bennem, hogy akár így is élhetnék halálomig, ahogyan most teszem, és ettől hirtelen nem is tetszik annyira. Jó körülmények között vagyok, gyakran érzem azt, hogy túl vagyok értékelve sok szempontból, így aztán mindenféle hülyeséggel büntetem magam. Valahol itt van a közepe annak, amit olyan sokszor érzek másokban is: nem tartom értéknek azt, amit saját (valós vagy vélt - egyre megy) értékeimmel teremtek. Lassan megvan minden, amit szerettem volna birtokolni, és keveset jelent a lehetőség, hogy sok minden mást is megszerezhetek. Sőt inkább az az érzésem, hogy körülfognak a dolgok, amikkel megtámogatom magam. Mint a bibliai példabeszédben, amikor a szolgáknak uruk odaadja pénzét, hogy viseljék gondját, amíg távol van - úgy érzem magam, mint az utolsó szolga. Elástam ajándékát, meg magamnak vettem belőle dolgokat, és ennek nem örülök. Szeretném megtalálni a rám bízott értéket, és megfelelően használni azt, mert ha birtokomban van is most egy kis darabja, nem csinálok vele mást, mint aprópénzre váltom. Vannak barátaim, szüleim, rokonaim, akik aggódnak értem, szeretnék, ha jól menne sorom, de ez nekem nem elég. Úgy gondolom, kipróbáltam, nem kellett sokat gondolkodnom, ha úgy éreztem, hogy szükségem van valamire, de úgy látom, ez nem jó célnak. Egyre erősebb feszültség van bennem, valódi ok nélkül - vagy helyesebben valódi okkal, ürügy nélkül. Furcsa kép jutott eszembe erről az egész nyavalygásról. Olyan, mintha egy kicsi, zsúfolt szobában töprengenék valamilyen kérdés megoldásán, majd amikor elfáradtam, kimegyek pár percre a hűvös éjszakai levegőre. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy gondolataimban megjelenhessen a megoldás. Hiszen itt van a félelem attól, hogy terhére leszek valakinek, valakiknek - de mellette ott van az is, hogy egyik legfőbb vágyam, hogy minimálisak legyenek az igényeim. Ennek legjobb segítője az, ha nem érezhetem sosem, hogy valamit megérdemlek, megdolgoztam érte, mivel különös hajlamom van az önkényeztetésre.

- Ingoványos talajon jársz, igaz?

- Aha, a "hétköznapokban" sem érzem magam különösebben stabilnak, az "elvontabb világban" pedig igencsak kezdőnek számítok, meglehetősen kevés önuralommal...

- Gratulálok.

- Bocsánat, tudom, hogy nem ez a legjobb módja a dolgok felfogásának. Legalábbis... A fene egye meg! Már megint ugyanazok a gyerekes marhaságok! Nem, ez sem helyes így... Szinte zavaró ez a beszélgetés a fejemben, aminek a végeredménye az, hogy nem minősíthetek semmit, mert fejlődésem egyetlen útja saját teljességem elfogadása... Na jó, miről is beszélgetünk?

- Semmiről, fiam. Ezt már nem lehet folytatni, azt hiszem, te is érzed, hogy befejezted ezt a szakaszt. Tudod, hogy mi az a kérdés, ami körül toporogsz, tudod, hogy mi az utad, tudod, hogy mi tart vissza. Nincs értelme annak, hogy tovább elemezd. Menj, és tedd a dolgod, lépj, ha megérzed a pillanatot.

- Hűvös ez a dolog, mester, mint a kard pengéje. Persze eleget filozofáltam már rajta, ideje, hogy érezzem is egy kicsit, nem igaz?

- De. És most eredj. Csak akkor gyere vissza, amikor lesz mit mutatnod nekem.

- ... Most egy kicsit megijedtem, mester. Azok a dolgok, amiket eddig a távoli jövőbe helyeztem, hirtelen nagyon közel kerültek hozzám. Beszélgetések, döntések, talán indulatok... Ha becsukom ezt az ajtót, nem nézek vissza, és nem léphetek át rajta addig, amíg nem tudok a szemedbe nézni, hiszen megfogalmaztam, hogy megvan bennem az erő, hogy tudom, mit teszek, hát nem kérhetek tőled biztatást, nem mesélhetek el neked semmi többet. De az ördögbe is! Nem ülhetek ebben a szobában életem végéig, ugye? Azt hiszem ezt a kegyetlenséget is csak megköszönhetem neked, mester. Mennyivel más így, mint a világ megalkuvást bátorító, a "kicsi rossz" elfogadására biztató környezete. Hiszen arról is túl sokat papoltam már, hogy az az igazi, amikor a mérleg egyik serpenyőjébe bele tudok állni, a másikban pedig nincs semmi... Ég áldjon, Mester. Nem tudom, mennyi idő múlva lesz az, amikor ismét belépek ezen az ajtón, de amikor megteszem, szabad leszek. Köszönöm neked, hogy...

- Mit? Hiszen csak hallgattalak. Végignéztem, ahogy bölcsnek, ravasznak tartott kérdéseimmel tisztogattad, köszörülted magad, míg eljutottál a töréspontig. A penge éles, a további csiszolás csak ártana neki. Emeld fel a fejed, és használd végre a kardot.

Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Ébredés