Persze már hazafelé menet elkezdett gondolkodni azon, hogy vajon tényleg megtörtént-e mindez, vagy csak álmodta az öreg ébredését. Mindenesetre teljesen felkavarta, ami történt. Vajon tényleg mesterre talált? És mit is jelent ez tulajdonképpen számára? Akárhogy is, de igaza volt a fickónak, állapította meg kelletlenül, mert agyából nem tudott igazán kicsiholni semmi olyan kérdést, amire igazából választ várt volna, félt attól, hogy esetleg nem fogja érteni. Egyébként is a saját válaszaira volt igazán kíváncsi, vajon mit fog kiszedni belőle ez a furcsa alak?
Másnap munkaideje lejártával azonnal a kis szobába sietett, ahol régi ismerősként köszöntötte őt az életet őrző szerkezetek magabiztos, de közönyös tevékenysége. Az öreg úgy feküdt az ágyon, ahogy tegnap az ajtóból visszanézve látta: halvány arc, mélyen ülő szemek, lassú, alig észlelhető légzés. Nem tudta, mihez kezdjen, zavartan megköszörülte a torkát miközben leült. A fekvő semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna. A fiú behunyta a szemét, megérintette az öreg kezét és várt.
- Miért?
A halk hang megriasztotta, de amikor felnézett, az ismerős szempár azonnal megnyugtatta.
- A mai kérdésem ez: miért ülsz itt és foglalkozol velem? Ki vagyok én és mit jelentek neked?
- Mert nincs jobb dolgom és kíváncsi vagyok mindarra, amit taníthat nekem.
- Állj, fiam. Választ kértem, nem legyintést. Miért jó ez neked?
- Nem tudom.
- Ügyes. Két dolgot azonnal elmesélsz most nekem. Mi volt ez az utóbbi két válasz?
A fiú zavartan hajtotta le a fejét, majd hirtelen elvigyorodott, felpillantva mosolyának tükörképét pillantotta meg az öreg arcán. Kezdte sejteni, hova akar kilyukadni kínzója.
- Lássuk csak. Kaptam egy kérdést, amely engem is nagyon foglalkoztat. De mit is jelenthet mást az, hogy "foglalkoztat", mint azt, hogy nem fogadom el azt a választ, ami bennem él a kérdésre. Álválaszokat készítek tehát, amelyekkel félretenni vélem, az eredmény persze az, hogy fél perc múlva ugyanezen rágódok. Jellemző az is, ahogyan ezt csinálom. Az első választ csípőből lőttem vissza, elfedve vele azt, hogy mennyire fontos nekem mindez - mert ugyan mi köze van hozzá a kérdezőnek. Netán gyengeséget árulnék el azzal, hogy megmutatom érdeklődésemet. Ugyanakkor visszadobtam a labdát: vallj te színt először, pajtás, azután talán majd én is mutatok valamit. Ó milyen nagyszerűen el lehet beszélgetni egymás mellett ezzel a stratégiával. És milyen sokszor látom másokon is...
- Rendben, de talán ne másokkal kezdjük az önfejlesztést...
- Uff, talált, süllyedt. Szóval milyen sokszor látom ezt magamon. Amikor elviccelek egy kérdést, amit én is, beszélgetőtársam is komolyan gondol. Óvatosan pendítünk meg egy témát, jót nevetünk rajta és közben elkönyveljük, hogy ez már megint nem sikerült... Ejnye no...
- Hé, nem arról van szó, hogy valamit azért csinálsz, mert abban a pillanatban az a lehető legjobb számodra?
- Jó, jó, csak eszembe jutott néhány eset, amikor pontosan ezt csináltam. Most annyira üresnek, ügyetlennek érzem magam miatta.
- És most mit akarok mondani?
- Természetesen azt, hogy ne aggódjak, lesz ez még rosszabb is, mert fejlődésünk egyik legfontosabb ismertetőjegye az, hogy elkezdjük borzasztónak látni mindazt, amit eddig tettünk - és megtanuljuk megismerni, elfogadni mindezt önmagunkként, szükséges és helyes tanulságként, mert csak így leszünk képesek érteni, érezni másokat, akik hasonlóan viselkednek. - A fiú sóhajtott egyet, majd más hangon folytatta - Azt hiszem nyertél három pontot, én viszont le vagyok maradva, tehát lássuk a második választ: nem tudom. Ez a világ leggyönyörűbb válasza. Azt hisszük... hiszem - helyesbített gyorsan a fiú, amikor meghallotta a figyelmeztető torokköszörülést -, hogy véget vet a gondolkodásnak, pedig csak nagyobb erőre sarkallja, viszont elveszi a célját. Elkezdem keresni, hogy hol, kinél találhatom meg a választ, dühös lehetek arra, aki elrejtette előlem, és persze azokra is, akik, úgy tűnik, tudják. Haragudhatok magamra, amiért nem találom, és bosszút állhatok az egész világon miatta.
- Megy ez! Konkrét példát kérek.
- Letol az egyik nővér mert későn érkeztem. Hiába mondanám neki, hogy siettem, de más dolgom is volt és az tűnt sürgősebbnek, de minek, látom a szemén, hogy ma én vagyok a rosszfiú nála. Miért? Nem tudom, hiszen én igyekeztem. Illetve miért? Lássuk csak: nem egy irigylésre méltó szakma az övé. Nem sokra becsülik, belőle tizenkettő egy tucat, fizetése, fényes karrierje, álmai szépen elférnek egymás mellett a béka feneke alatt. Szorgalma és az a vágya, hogy segítsen embereknek - csak ez tartja itt, meg persze a megszokás és a bizonytalan jövőtől való félelem. Ma pedig valószínűleg még le is tolták, lehet, hogy még kap azért is, mert én később értem ide - egyébként nem strapálná még velem is nyúzott idegeit. Ez mind szép csendesen ott ül a "nem tudom" mögött.
- Tovább, tovább. Miért fér el ott hátul, ha mindezt tudod?
- Mert sért. Bánt. Kicsit felelősnek érzem magam késésemért. Tényleg kiléphettem volna jobban, rendezhettem volna másképpen teendőimet. Tényleg, sokkal kevésbé zavar mindez, ha tényleg megteszek mindent, sietek, ahogy tudok. Ha tudom, hogy a tőlem telhető legjobban csináltam azt, amire kértek, könnyebben fogadom el a kritikát, mert inkább tanításnak, segítségnek érzem. Ha nem nyújtottam a maximumot, akkor viszont lustaságom miatti korholásként hat - amitől gyorsan durran el a fejem.
- És ha megtettél mindent, nem bánt a kritika?
- Van, hogy nem esik jól, de... Aha! Ilyenkor a negatív megjegyzésekre nem reagálok. Siettem, ahogy tudtam, tehát a "ne sétafikáljon munka helyett" nem hat rám, nem is nekem szól, csak valaki rajtam keresztül engedi le a gőzt. Az viszont, hogy "útba ejthettem volna azt is és akkor egyszerre többet végezhettem volna" - ez igen! Ez nekem szól, használható és köszönet jár érte - még akkor is, ha nincs túl szépen becsomagolva. Persze szép és jó mindez, azért van úgy, hogy az első séma üzemel, vétkesnek érzem magam, s ezért bosszúból a másikban is keresek hibát, fájjon az ő feje is, gondolja meg legközelebb, hogy milyen hangon beszél velem. Ha szépen szól hozzám, udvarias vagyok, de magára vessen, ha goromba... Olyan kisstílűnek tűnik ez a viselkedés és annyiszor csinálom. Nem kell a torokköszörülés, tudom, tudom, ez az érzés az, ami legközelebb eszembe jut majd, ha ilyen kezdenék lenni, s talán másként tudok válaszolni.
- Hohó, ez már döfi! Behoztad a lemaradásodat, fiam, nem is győztem írni a pontokat! Netán az első kérdésemre is választ remélhetek?
- Ördög vigye a memóriádat, Mester, azt hittem, megúszom...
- Jobb lett volna az neked? Akkor felejtsük el.
- ... Elnézést. Igazad van, hiszen a válaszból én tanulok - nini, újabb tanulság! Bármit kérdeznek tőled, válaszolj legjobb tudásodnak megfelelően, a lehető legőszintébben - ha úgy érzed, kemény, legfeljebb kérdezz vissza, hogy tényleg komolyan gondolta-e a kérdést. Mindenképpen fogalmazd meg a teljes választ, lehet, hogy nem is kerül sor a kimondásra, de te már sokat tanultál belőle.
- A felszólítást persze magadnak címezted, felírtam még egy pontot, de a választ még mindig várom.
- Tényleg fontos, ha ennyit kalandozok előtte. Szóval... - lehajtotta a fejét és elgondolkozott. Végigpergett előtte az az oly hosszúnak tűnő néhány év, amit eddigi élete során eltöltött. A tehetetlenség, veszteség, egyedüllét érzése, ami szép csendesen kiirtotta belőle azokat a játékokat, amiket mindenki olyan komolyan játszik mostanában.
- Nem hiszek tulajdonképpen semmiben. Nem hiszem, hogy az tenne boldoggá, hogy van szép házam, autóm, bombázó feleségem, aki csak az enyém, sok pénzem és szabadidőm, szerencsés vagyok, akárhol nyaralhatok, és így tovább. Esetleg híres vagyok, tisztelnek, titkos és nagyszabású dolgokat csinálok - ezek mind mesék voltak magamnak magamról gyermekkoromban. Szinte mindenki ... jó, jó elkopik a torkod, Mester ... szóval én nem életkor szerint szeretnék "felnőtt" lenni. Nem a komoly, "felnőtthöz méltó" viselkedés, racionális gondolkodás, megbecsülés meg egyebek vonzanak, mert ezek csak arra jók, hogy az ember évei múltával biztosítsa magát arról, hogy fejlődött is valamit (de hová?). Ugyanakkor gyakran félek, hogy élhetetlen vagyok ebben a világban, nem küzdök elég keményen és esetleg kiszorulok valahonnan, ahova mégis tartozni szeretnék, csak túl későn jövök rá. Lehet, hogy túlzásnak hangzik... most meg mi a baj? Ja igen, fogalmazd meg kritika nélkül azt, amit gondolsz, különben igen kis esélyt adsz a megvalósulásának ... szóval felnőtt ember szeretnék lenni, kiaknázni magamban mindazt, amit az emberi létből képesség, látás, tudat, tisztaság, nyugalom, elfogadás terén megvalósítani képes vagyok. Amikor távoznom kell valahonnan - legyen ez a nap végén a lefekvés, vagy amikor egy ajtót becsukok magam után - és persze amikor meghalok, szeretném ezt úgy tenni, hogy amit eddigi utam során tanulhattam, mindent felhasználtam, s a következő lépésemkor már a mostani tapasztalatokat is használni fogom. Éppen ezért keményen figyelek mindenre, amit jelzésként foghatok fel arra nézve, hogy jobban is csinálhatnék dolgokat. Soha nem akarom azt mondani, hogy az út végére értem és már nem tanulhatok többet, sőt, minél többet látok dolgokból, annál többet tanulhatok bárkitől. Hé, Mester, ez így van? Az igazi tanítót az jellemzi a legjobban, hogy többet tanul a tanítványától, mint az tőle?
- Szerinted mit csinálunk?
A törvénytelen vigyor még akkor is ott ült a fiú arcán, amikor az orvosok beléptek az ajtón, csak felállás közben adta át a helyét az illő komolyságnak - az öreg természetesen még az ajtó első nyikkanása előtt visszaváltozott illedelmes haldoklóvá. Kifelé menet nem tudta eldönteni, mi felelne meg lelkiállapotának a legjobban, kiabálni vagy szaladgálni szeretett volna, ugyanakkor valami mélységes komolyság is üldögélt a fejében. Végül összekötötte a kellemeset a hasznossal, hazasétált, melegítőt vett fel és elment futni.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|