- Mester, most akkor arról van szó, hogy többek vagyunk, mint amennyit pillanatnyilag tudunk magunkról, tehát nem is érdemes határt szabni önmagunk előtt? Ha vannak határok, akkor elérjük őket, rajtuk túl pedig egyszerűen nem mozdít semmi...
- Ez most megint kérdés? Tedd fel magadnak.
- Na jó, szóval úgy döntöttem, hogy érdemes hinnem saját fejlődésem lehetőségében, és erre ezt a modellt találom a lehető legjobbnak.
- Ha neked ez így megfelel... Következtetések?
- Ezek szerint egy állandóan jelen levő erőforrásra támaszkodhatok. Ez az erő időtlen, mindenben jelen levő valami. Ha akarom, személynek is felfoghatom, de ez csak arra jó, hogy nekem megkönnyítheti a vele való kapcsolattartást, elfogadhatom segítségét.
- És mi lesz Isten személyiségével?
- Vajon meg tudok fogalmazni bármilyen állítást egy olyan lény személyiségéről, gondolatairól, aki mindenben jelen van? Aki számára nem létezik idő? Feltétlenül szükséges ezzel foglalkoznom, amikor mindennapi életem problémáival küzdök? Vagy talán éppen az teszi olyan vonzóvá ezeket a spekulációkat, hogy messze semmi közük nincsen ahhoz, hogy miként viselkedtem tegnap a szomszédommal? Az inkvizíció sem Jézus felebaráti szeretetével kapcsolatban volt képes embereket ölni, hanem Isten személyiségének, az ő feltételezett akarata ürügyén. Miért nem tanultunk ebből máig semmit?
- Hűha, de belenyúltam valamibe! Fékezz, fiam. A kérdés nagyon sok embert nagyon mélyen érint, s téged már megint az érzelem vezet...
- Jó, jó. Tudom, a kérdés: miért? ... Hiszem, hogy a vallási tanítások képesek az embert EMBERré formálni, azonban ez az átalakulás az önvizsgálat, saját hibáink feltárása, azok újbóli, fájdalmas átélése, másokban való elfogadása, a segítséghez elengedhetetlen kíméletlen őszinteség önmagunkkal szemben, kitárulkozás, elvárások nélküli adás ... de jól belejöttem ... útja. Ez a dolog lényege szerintem. Törést érzek ez és a "vallásosság" között. Mintha valaki egy űrruhát öltene magára, ami tökéletesen megvédené őt, ha tudná használni, de mindenhol nyitva van, felesleges fityegők lógnak rajta, amelyek használhatatlanná teszik, mindenféle csövecskékkel buzgó csoportok egymáshoz kötik vele magukat, és boldogan magyarázzák egymásnak, hogy mennyire jó most. Persze, a melegben, levegőben valóban sértetlenek is maradnak benne, nem fáj, ha nekimennek valaminek. "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak"? Ha véletlenül valamelyikük az űrbe téved, egyszerre megérzi a kegyetlen hideget, levegőnélküliséget - és elnevezi azt Gonosznak. Saját ügyetlenségét aztán Istenére testálja, azt állítja, hogy egyenrangúként harcol benne a Gonosszal. Pedig a teljes biztonság lehetőségét ott hordja magán, fennen mutogatja, csak használni nem tudja.
- Már megint túl sok. Mi bánt?
- Azt hiszem, tulajdonképpen félek. Félek attól, hogy megbántok embereket, félek attól, hogy egy ingatag egyensúlyi helyzetet felborítok, hogy haragudni fognak rám. Nem tudom, elhiszi-e nekem valaki, hogy nem akarom meggyőzni, eltántorítani a hitétől akkor, amikor azt mondom, a másiké is jó. Mintha el akarnám venni valakitől az abszolút bizonyosságot, amikor azt mondom neki: ugyan Te is ettél a Tudás fájáról, és még mindig nem érzed gyümölcsének keserű ízét? Mint részeg ugrasz társad torkának, hogy bebizonyítsd, neked van igazad, pedig lehet, hogy neki is, csak másként mondja. Ráadásul biztos vagy abban, hogy neki is jó az, amit csinálsz, csak a kis vaksi nem látja. Tetteit, tisztaságát figyeld, üdvösségét bízd Istenre. Szabad ilyet mondanom?
- Kimondtad, nem?
- Igen. És el is akarom venni a bizonyosságot, a merevséget, ami...
- Na. Már megint meg tetszik váltani a világot?
- Igaz. Felejtsük el. Maradjunk a fejlődésnél és a következtetéseknél. Ezek szerint "felülről" állandóan segítem önmagamat a fejlődésben, viszont ellenőrzésem alatt az "alsó" szint, jelen tudatállapotom van. Nagyon idézőjeles a besorolás, mert az alsónak nevezett szint a fizikai létben megjelenő forma. Nélküle ugyanúgy nincs ember, mint a felső szint nélkül. Mit érdemes tennem hát? Nos, kitalálni a felsőbb szándékot azt hiszem, nincs sok értelme. A felsőt úgy határoztam meg, hogy több, idő feletti, meg hasonlók. Na most akkor elkezdjem egy zsebszámológéppel modellezni, kiszámítani annak a számítógépnek a működését, amelyen dolgozom? Az ötlet nem rossz, egyszerűen csak halva született. Egy gombnyomás alatt nő mérhetetlenné a hátrányom. Ugyanakkor ha csendesen figyelem a Nagy működését, tulajdonképpen "használom", megtalálom azokat a részfeladatokat, amelyeket a zsebszámológépemmel meg kell oldanom - ezeket a nagy géppel nem tudom megoldani. Ugyanakkor kis gépem a naggyal összekapcsolható, a nagy tudja fejleszteni a kicsi működését - ha hagyom, hogy közvetlenül, beavatkozásom nélkül működjenek együtt.
- Elvont. Kicsit ha konkrétabban fogalmaznál...
- Nos, hétköznapi életem során nem érdemes Isten konkrét óhaját felfedeznem minden lépésem mögött - pláne nem csinálni magamnak valamiféle küldetéstudatot. Elég, ha fenntartom a kapcsolatot Vele, érzem figyelmét és segítő erejét, igyekszem tisztán cselekedni és őszintén vállalni tetteimet.
- Gyakorlatok?
- Úgy cselekedni, szólni, de akár gondolkodni is, hogy azt bárki előtt vállalni tudd. Néha jobban járok, ha nem valami jóságos és megértő Istennek vallom be ezeket, hanem arra gondolok, hogy gondolataimat az is láthassa, akire éppen gondolok, szavaimat hallja, akiről szólnak, tetteimről tudjon mindaz, akit érint. Azt hiszem, ennél keményebb eszközt nem tudok most kitalálni, de úgy érzem, jó hatással van rám.
- Ez a kapcsolat alulról felfelé. És mi van a felülről lefelé iránnyal?
- Módszer: hagyni a történést. A jógában, keleti harcművészetekben sok szó esik arról, hogy a mester számára saját cselekvése is csak történés, a légzés "csak úgy történik" a gyakorlat során, és így tovább. A legszimpatikusabb megoldásnak az tűnik, hogy tudatosan mellélövök a célnak. Amikor mozgástechnikát gyakorolok, az a legjobb, ha gondolataimra figyelek, elcsendesítem őket vagy játszom velük, a lényeg, hogy rugalmasak, folyékonyak legyenek. Ilyenkor a mozgás letisztul, és néha megérzem a mögötte mozduló Erőt is. A gondolkodás fordított irány, ilyenkor mondjuk madarak énekét hallgatom, vagy futok, vagy valamilyen légzéstechnikára, mozdulatra figyelek. A tudat lecsendesedik, képek, ötletek jelennek meg benne, történetek futnak végig rajta. Megfigyeltem, hogy gondolkodni rendkívül jól tudtok utcasöprés, mosogatás közben. Félálomból vagy a fürdőszobából ugraszt ki egy jó gondolat. Bevásárlás közben kezdek el vigyorogni egy következtetésen, ami addig nem esett le nekem. Ja, és figyelni, figyelni, figyelni. Jelen lenni minden pillanatában az életnek. Nem holnappal vagy tegnappal bajlódni, hanem madarakat, macskát, arcokat, tárgyakat, mozgásokat minél teljesebben befogadni tudatunkba. Hopp, ez már megint technika: a tudatban megjelenő világ-modell hangolása valós környezetünkhöz.
- Ügyes, ügyes.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|