Visszacsatolás

- Mester, nem hagyott nyugodni a tegnapi gondolatmenet. Miért van az, hogy nem tudunk megszabadulni az erőszaktól? Hogy egyre mélyebben ivódik belénk, hiába beszélünk fejlődésről, belül egyre sötétebbek vagyunk?

- Lassíts, lassíts. Túl erős érzelmekkel vizsgálod a kérdést. Félsz. Így nem tudod alkalmazni gondolkodási alapelveidet, módszereidet.

- De hiszen amikor körülnézek a világban, csak a kilátástalanság jut eszembe. Amit a mai gyermekek átélnek, mintha velük itatnánk meg az emberi fantázia legelfajzottabb mocskát, aztán csodálkozunk, hogy nem jólneveltek többé. Halálon és erőszakon nevelkednek. Rajzfilmek, amikben a lehető legagyafúrtabb módon ölik egymást a szereplők. És nem lehet elzárni előlük a krimit, amit apu néz (ha nem horrort vagy pornót), amit a lehető legtökéletesebb trükkökkel tesznek élethűvé. Egyszer egy kislány (miután látta, hogy tudok vele gyerekként játszani) megkérdezte, hogy tényleg igaz-e minden, ami a Híradóban van (lelőtte, megerőszakolta, ...). Talán hatéves volt, de már félt a világtól és testvéreitől, akik már "asszimilálódtak". Hát mi ez? A legborzalmasabb kísérlet, amit valaha ember emberen végrehajtott!

- Ismét állj meg.

- ... Jó. Kezdem érteni. Még a kérdés és a válasz is másodlagos. Az első lépés a nyugalom. De ez olyan szenvtelennek, közönyösnek tűnik. Ne zavarjon, ha szörnyűséget látok?

- Zavarhat, sőt zavarni is fog, hiszen érző ember vagy. Viszont addig tudnod kell, hogy gondolkodásod nem vezet teljes eredményre. A válasz törvényszerűen hűvös, mert...

- Mert magába kell, hogy foglalja nem csak az eseményt, hanem annak használhatóságát és az én erős érzelmi reakcióim okát is. Persze. A kérdés, a helyzet nem más, mint egy külső tárgy, amivel gondolkodásom fájdalmas pontját megérintem. Ellökhetem vagy enyhíthetem a fájdalmat, hogy hozzászokjam, nem tudom azt mondani, hogy nem fáj. Viszont ha gondolkodni kezdek rajta, akkor le kell ... jobb, ha lehiggadok előtte. A gondolkodás szike, amellyel nem vághatom ki magamból azt a bizonyos külső dolgot, nem vagdalkozhatok vele másokon, pláne nem az egész világon. Viszont megkereshetem vele magamban a fájdalom okát, kiemelhetem a sérült részt, megszüntethetem hibás működését. Hiszem, hogy az ember, így gondolkodása is tökéletes, önmagát karbantartó rendszer, ha valami külső hatás megzavarja működését, akkor annak oka belül keresendő. Vagy ha nem is, a világmegváltás megtervezése már régen nem foglalkoztat. Indulattól remegő kézzel pedig nem célszerű önmagamat kaszabolni, különösen akkor, ha lehetséges, hogy a beavatkozás pillanatnyilag nagyobb fájdalmat okoz, mint a megszüntetendő.

- Látom, lecsendesedtél. Jöhet a kérdés. Miért?

- Azt hiszem, az ok az előző válaszban már részben benne van. Az ember, mialatt "társadalmi lénnyé" formálódik, kényszerűen felad sok mindent igazi EMBERI mivoltából. Ezzel azonban az ahhoz tartozó nyugalmat, így a legfontosabb kérdések megválaszolásának képességét is leteszi. Ha valahol fal vagy séma van a tudatunkban, minél erősebb, annál valószínűbb, hogy fájdalom van mögötte. Gondolkodási rendszerünk viszont önjavító módon működik, tehát ha feszültségszintje lecsökken, mert nem kell azonnal megcsinálni valamit, akkor természete szerint ostromolni kezdi belső falait. Ez ellen lehet védekezni tudatos letompítással. Ugyan miért járnak rendszeresen kocsmába, miért szednek kábítószereket emberek - ha most feladjuk azt a mesét, hogy ők söpredék, akik nem élnek vele, azok meg hősök. Ők ugyanazt a lényt testesítik meg, mint én magam, s csak örülhetek, hogy nem szedtem össze annyi törést, hogy egy legyek közülük. Ugyanakkor törései révén bizonyos szempontból érzékenyebb, megértőbb, értékesebb emberré is lett, mint amilyen én vagyok. Ha lehetőségem van rá, hát az a minimum, hogy segítek neki kilábalni, és nem félek attól, hogy majd egyszer azon kell kapnom magam, hogy felnézek rá. Na. Elkalandoztam.

- Sebaj, fiam, ez is megér egy misét...

- Ja. A másik véglet pedig, hogy fenntartjuk agyunk feszültségszintjét, a "tudatalattiba" injekciózva valami kábítószert, hogy ne foglalkozzunk saját belső kérdéseinkkel. Ennek jó módja az őrült sportok, vad zene, fények, őrjöngő tánc - de ne aggódjatok, kedves felnőttek, a TV is. Ja, meg a számítógépes játékok. Nagyapáink még keresték a mozivászon mögött az embereket - mi persze már okosak vagyunk, és tudjuk, hogy az egész csak játék. De vajon az egész agyunk is tudja? Természetesen NEM, hiszen akkor nem is néznénk semmilyen filmet. Nekünk azonban az a belső tudati, hormonális reakció kell, amit a dolog kivált. Jóleső izgalom, az erőszak levezetése, mondjuk, pedig valójában az életbenmaradásunkért felelős rendszert hozzuk végletes helyzetekbe, máskor érzelmeinket feszítjük össze-vissza. Mintha egy zongorát talicskának használnánk és a kijövő hangokat zenének neveznénk. A végeredmény teljesen független az aktustól: az, hogy tudatunk magasabb feszültségi szintre kerül, így elfedődnek valós problémáink. Na persze használhatunk más módszereket is, sajnálhatjuk is magunkat, vagy lehetünk munkamániások - ez ráadásul a társadalom részéről támogatott pótcselekvés, bár a közvetlen környezetnek (beleértve önmagunkat is) hosszú távon igen káros. A probléma csak az, hogy minél több energiát pumpálok egy rendszerbe, az annál instabilabb lesz - hacsak nem érte el a tökéletes nyugalom állapotát, amikor mindegy, hogy mi és mennyi robog át rajta. Azt hiszem, ezt én nem mondhatom el magamról, tehát az "elfogyasztott tudatizgató szerek" növelik a valószínűségét jelenlegi belső egyensúlyom felborulásának. Jé, ezért ülök néha fél napokat a TV előtt (ismét törés, ez megint csak most jutott eszembe), pedig nem is érdekel, ami benne van. És mivel nő a belső feszültség, nő az éhség az erősebb tudatbuherálásra, izgalmasabb (vagy érzelmesebb) filmek kellenek, jobb trükkök, nagyobb mennyiség. Ez persze nem az egyik napról a másikra történik, de ha a filmipar fejlődését nézem, igencsak jellemzőnek tűnik. Például micsoda bunyó volt az első filmre vett csók körül, ma pedig az "igényes" mozifilm sem igen bírja ki ágyikó nélkül.

- Közeledsz a kérdés szívéhez. Miért zavar ez téged?

- Mert utálom, ha egy kísérlet olyan fázisánál lépek be a laborba, amikor már nem lehet tudni, hogy megfordítható-e. Próbáljam-e leállítani a reakciót, szaladjak a kémcsövekhez, vagy inkább a berendezésből mentsem, ami menthető, esetleg csak fussak, amerre látok, hátha megúszom a robbanást, ami jelenlegi tudásom szerint a kísérlet végeredménye.

- Nos?

- Jó. Az utálattal nem megyek semmire, nem változtat semmit. Az eredmény sem tőlem függ, hiszen mi vagyok én ebben az óriási laborban? Csak egy újabb anyagcsepp a kémcsőben, bár dönthetek irányomról. Nem választhatom meg az eredményt sem, csak a szándékot. Igen, azt hiszem mégiscsak a kémcsövekhez szaladnék - vagy a másik példa szerint beleugranék. Ha tényleg tenni akarok valamit az egészért, nem érdekelhet, hogy mekkora az esélyem a felrobbanásra, milyen reakció alakul ki körülöttem. Egyvalami számít: akármi történjék is, hinni és tenni azért, hogy megússzuk - amíg csak élek.

- Félsz, ugye?

- Igen. Félek attól, hogy mi van, ha az egész csak az én rémálmom. Ha nincs egyéb baj a világgal, csak az, hogy teljesen lökött vagyok és - köszönhetően törésekkel teli gondolkodásomnak - sötét képet festek róla magamnak, és ráadásul el is hiszem. Hogy túl bölcsnek képzelem magam, pedig nem vagyok más, mint egy unalmasan tudálékos, élhetetlen izé. De talán jobban félek attól, hogy a rémálom valóság. Hogy tényleg szükség van arra, amit itt és most gondolok. Ez tulajdonképpen egy jó dolog, hiszen akkora zavart látok, amivel szemben nevetséges az én erőm, így saját egyensúlyom alapfeltétele, hogy higgyek a többi emberben, a bennük levő tisztaságban és erőben, ami talán elfújja az én félelmeimet is. Ugyanakkor azt hiszem, sok fájdalmat kell átélni mindenkinek ahhoz, hogy megtisztulhasson, és én most drukkoljak annak, hogy mások szenvedjenek? Van-e jogom másoknak olyan kérdéseket feltenni, amelyek nekem is fájdalmat okoznak?

- Kérdezed?

- Jó. Nem kérdés, hiszen ha felteszem, szükség van rá, ez nem jog kérdése. Ha jön az idő, lépni kell.

- ?

- Na jó, érdemes.

- Mi is a különbség?

- Ha valamire azt mondom, hogy "kell", hangot adtam belső ellenállásomnak is, tudom, hogy szükséges az a valami, de benne van a muszájság, saját tehetetlenségem vagy ellenszenvem. Ha valamit "érdemes" megtennem, az mindjárt más. Csak persze a "kell" mögött nem ücsörög olyan kényszerítő erővel az, hogy akkor ugyan miért nem csinálod?

- Mondj még hasonlót.

- "Próbálom". Ha ezt mondom valamire, ezzel kifejezem azt, hogy nem lustaság miatt tartok ott, ahol vagyok, hanem a feltételek túlzottan nehezek. Védem magam attól az érzéstől, hogy összeroskadtam, ez nekem nem megy. Pedig nem teszek mást, mint ezer kicsit botlok egyetlen elesés helyett, amiből tanulhatnék is. Ha valamit próbálok, rögtön félgőzzel teszem, pedig régi mondás, hogy azon a fránya szakadékon sem lehet átlendülni két kicsi ugrással. Aha, megvan. Önértékelés. Ha önmagam értékét aszerint számítom, hogy sikerül-e valami, ha akarom, akkor rögtön próbálkozni kezdek, hogy nagyon ne fájjon a sikertelenség. Ha tudok veszteni, mégpedig egy olyan küzdelemben, amibe mindent beleadtam, akkor tudok "tenni" is, nem csak próbálkozni - de ehhez az kell, hogy én magam a küzdelem felett álljak, ne ragaszkodjam a végkifejlethez. Ezért fáj hát annyira az előző kérdés! Úgy érzem, csak próbálkozom saját utammal, nem "teszem". Az ember saját belső útjával is így lenne? Még azon sem érdemes célt tűznie maga elé, mert utána már csak próbálkozni tud... Hajaj.

- Ejha. Tyuhaj. Salala.

- Ne piszkálj már. Ez is pontot érő válasz volt, csak még nem emésztettem meg.

- Még, még. Mondj még kulcsszavakat.

- Nem.

- Nem?

- Ez is egy kulcsszó. Nem érdekel. Nem zavar. Nem fáj. Nem foglalkozom vele. Bármikor ez jut eszembe, azt hiszem ... érdemes odagondolnom utána: dehogyisnem! Ráadásul zavar, hogy ott van a fejemben, ezért letakarom, száműzöm, hogy még váratlanabb legyen újbóli felbukkanása, még kevesebbet tudjak kezdeni jelenlétének hatásával. Pedig nyilvánvaló: ez a szó negatív. A tudat cselekszik, aktív, nem lehet úgy irányítani, hogy a végtelen számú lehetőség közül egyre azt mondom, azt nem. Létesítek magamban egy sötét foltot, rendben, de irányt még nem jelöltem ki. Bármilyen szándékot, gondolatot is fogalmazzak meg, az első, amit jó, ha elkerülök, a "nem". Az is igaz viszont, hogy jóval több kérdést vet fel. Például: nem tagadok meg semmit - ez így szépen hangzik, pedig elég durva ötlet. Jelentése logikailag ez lenne: mindent elfogadok. Igaz ez? Hát, nem egészen. Mit is fogadok el, miért? Mivel vannak gondjaim? (ugye? A "nem tudom elfogadni" helyett)...

- Mára ennyi...

Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Ébredés