Elnézést, mivel nem egyszerre írtam, a szöveg enyhén szólva rendezetlen. Remélem, sikerül belőle kihámozni valamit.
Mindjárt elsőként az alapkérdéssel érdemes kezdeni: melyik volt előbb: a tyúk avagy a tojás? Lefordítva: az ember tulajdonságai alakítják a társadalmat, vagy a társadalom szabja át az embert "saját képére és hasonlatosságára".
Véleményem szerint sokkal könnyebb az utóbbi gondolatmenet, tehát esetleg több rejtőzik az első háta mögött. A társadalmi eszmények azt mutatják meg minden korban, hogy hogyan szeretnének egymás mellett élni az emberek, a törvények azt mutatják, hogy az eszmény túl kevés mozgató erővel rendelkezik ahhoz, hogy létre is hozza a kívánt állapotot - illetve, hogy az "eszményi" sem tökéletes, a valós működés pedig már magában foglalja az egyén törekvését a társadalmi szabályoktól való függetlenségre.
A jól működő közösség - a tévedések elkerülése végett - szerintem nem az egyformára alakított, szabványosított (jelenleg például európai mintapolgárokból) áll, hanem olyan, teljesen önálló egyedekből, akik megtalálták a helyüket benne...
Az alapvető kérdés, hogy hogyan lehet "kezelni", "irányítani" egy közösséget.
A jelenség gyökere szerintem a "fenti" és a "lenti" közötti tudatosított szakadásban, kisbetűs emberi tulajdonságok elnyomásában, a nagybetűsök magasztalásában van. Az emberi társadalom mindenkor a természeti környezet modellezésén alapul (valahol az elején már írtam erről). Ez a modell természetszerűen ellenkezik a nagybetűs emberi viselkedéssel, az adással, szeretettel, elfogadással. Valahol mélyen tehát elismerjük, hogy X, aki életét feláldozza egy másik emberért, jól cselekedett - ugyanakkor elfogadjuk, hogy Y önvédelemből öl. Esetleg egy pénzszállítmány védelmében, avagy orvosi, katonai kísérlet keretében. Alapvető ellentmondás! Hogyan is lehetne bármilyen társadalmi rendszer stabil, ha kénytelen azt mondani: ez fehér, tehát jó; amaz fekete, tehát jó. Az ellentmondás gyökere azonban magában az emberben van - feloldása is ugyanott keresendő.
Nézzük a dolog két oldalát: a társadalmat és a benne szereplő embert.
Társadalmi szempontból ideális esetben az egyének illeszkednek abba a modellbe, amit a rendszer felépítésekor alapul vettek (legyen ez a demokrácia vagy a kommunizmus - mindegy). Tehát valamikor valakik elkezdenek gondolkodni. Számba veszik történelmi tapasztalataikat (ami természetesen már tükrözi véleményüket, hiszen a "követendő jó" és az "elvetendő rossz" példa közötti különbséget már ők teszik meg. Ezek alapján elképzelnek egy "átlagpolgárt", aki persze egyiküknél a szabadságért és a személyes javakért lelkesedik (demokrácia), vagy a közösség boldogsága és egysége, nagy eszmények fűtik (kommunizmus) és így tovább. Miért ez a különbség? Mert az adott történelmi helyzetben az emberek többsége éppen erre vágyott. Azt sajnos egyetlen ilyen modellbe sem nagyon lehet beleszámolni, hogy mi lesz akkor, amikor a jelenlegi "rossz" és "elavult" rendszer megszűnik, megszűnik az az alapvető vágy, ami alapján az "átlagpolgárt" és a számára ideális társadalmi modellt felépítettük. Az új rendszer más környezetet teremt polgárai számára, akik másmilyenné válnak, mint akiknek az egészet kitalálták. A kommunizmus győzelme törvényszerűen irtotta ki azokat a lelkes, eszményeiben hívő embereket, akiket az orosz cári birodalom nevelt fel. Nem hiszem azt sem, hogy a "nagy amerikai honatyák" ilyen társadalmat álmodtak kifejlődni a "Szabadság Államában". Állam - álom? Jó kis szójáték...
Az új, megvalósult rendszer ezután igyekszik fenntartani önmagát. Lelkesen bizonyítja, hogy még mindig sikeres, legjobb megoldást kínálja polgárai számára. Ugyanakkor leggyorsabban éppen a vezetése távolodik el az eredeti eszményektől. Hogy miért? Mert a vezető kezében levő hatalom vonzza azokat, akik a legkevésbé sem érettek gyakorlására, mert előnyeit sokkal inkább látják (akár csak a megbecsülés, tisztelet), mint a felelősséget, és a hatalom birtokosának legfontosabb feladatát. Hogy mi is az? Saját pótolhatóságának megteremtése! Ha igazán hisz pozíciójának fontosságában, azonnal keresnie kell a legmegfelelőbb utódot, akit csakis "szakmai okokból" választ, és abban a pillanatban, amikor a másik jobb, mint ő, át kell adnia helyét. Hol van az a társadalom, amelyik képes ezt megvalósítani, megvalósíttatni vezetőivel? Talán az "első" megteszi. Óriási az esélye viszont, hogy a "második" már csak törtető szerepjátszó, és innentől kezdve kihal a "vezetőség" azon része, aki valóban az eredeti "mintapolgár" típusból való. Lásd: a magyarországi politikai változások 1945 után (aki kritikusabb, az játszhat a mostanival is...).
Másik részről következik az "új generáció kinevelése". A rendszer szeretne a modellnek megfelelő emberanyaggal dolgozni, ezért nevelési rendszerét az "átlagpolgár" előállítására programozza. A régebbi korokban ez volt az, ami a papság igazi hatalmát biztosította: egységes, összehangolt, országhatárok felett álló tömegirányítási rendszer - ezzel nem versenyezhetett egyetlen feudális úr sem. Ennek felismerése volt az oka például a szocializmus egyházellenességének és a közoktatás bevezetésének. Sajnálatos módon azonban a nevelés nem biztosíthatja azt az okot, ami ellen való lázadás létrehozta a jelenlegi rendszert. Ma már hiába magyarázza bárki a nácizmus embertelenségét egy olyan embernek, aki csak egy általa megvetett rendszer iskolájában hallott róla.
A középkori modell engedte "felnőni" az embereket, ugyanakkor rögzített bennük jópár görcsös, gyermekes félelmet, így a szükséges mértékben irányíthatóvá tette őket. Keveset tudtak a körülöttük levő világról, kevés lehetőségük volt "mássá" lenni. Belenőttek világukba, leélték társadalmilag megfelelő életüket, aztán csendben meghaltak. Akkor volt csak probléma, amikor közvetlen életveszélyben voltak, elvesztették hitüket rendszerükben, hiszen annak megingathatatlansága egyenlő volt a halállal. Mindig voltak persze ilyen emberek, a vezetésnek csak arra kellett vigyázni, hogy túlsúlyba ne kerüljenek, addig a "többség" tehetetlen tömege nyomta el a lázadót (lásd erdei rabló - Robin Hooddal szemben).
Mára változott a helyzet. Az emberek sokat tudnak a világról. A másság tudata, a sokféle lehetőség káprázatában élünk, így társadalmi szempontból messze kezelhetetlenebbek vagyunk sajnos, mint elődeink. A legmulatságosabb annak a rendszernek a viselkedése, amely az egyén szabadságát tekinti alapeszménynek, de ennek megfogalmazásakor az egyén reális lehetőségei jóval szűkebbek voltak, mint most! A nevelési rendszer aktuális "Nagy Testvérünknél" (juj, de durva is vagyok!) is csődeljárás alatt áll. Az új módi az információszűrés, illetve szeméttel történő elárasztás. Ha neveléssel nem lehet belénk verni azokat a korlátokat, amelyeken belül kezelhetők vagyunk, akkor állandó érzelmi, tudati kontrollt kell gyakorolni felettünk. Nosza, szoktassuk az embereket a TV elé, ahol már régen nem a valós információk a jellemzők, hanem érzelmi, gondolati moslék (bocs, Dallas!). Tökéletesen felesleges, mindennapi életben használhatatlan információk csillogó csomagolásban. Miért fogyasztjuk mindezeket? Mert megfogták bennünk az álmodozó gyermeket. Csakhogy amíg régen a mesék, mítoszok köpenyében bölcsességet, szeretetet, elfogadást adtunk tovább gyermekeinknek, addig ma fél életünket mesék és tudományosan előállított, megfelelően szponzorált, csillogó, realitás látszatát keltő marhaságok nézésével, megbeszélésével, ... töltjük. Olyan mesék, amelyek a régi mély tartalomtól teljesen megfosztva, üresen állnak. Buta, bárgyú gyermekekké lettünk - és még így is kezelhetetlenek vagyunk. Sok a válás, kevés a gyermek, hiányzik a felelősségtudat. Nem hiszünk munkánk és önmagunk fontosságában, "pszichológiai problémáink" vannak, sértett gyermekekként viselkedünk időnk nagy részében. Mindez egyetlen okra vezethető vissza: az állandó nyomás és lázadási vágy alatt nem leszünk felnőttek! Nem hiszünk erőnkben, nem fogadjuk el magunkat és környezetünket.
A társadalmi rendszer pedig nem nyert semmit, bár elodázta az "igazság pillanatát": amikor polgára beépített távvezérlő szerkezet nélküli felnőtté válik, és mindenre megkérdezi: miért? Amikor akár életét teszi saját belső törvényeire, mert hisz tisztaságában, ugyanakkor nevet a merev szabályokon és úgy lépi át őket, hogy azoknak okoz lelkiismeretfurdalást, akik ezért elítélni kötelesek. Pedig egyre közeledünk ahhoz a pillanathoz, amikor szabályrendszerünk által létrehozott hatalmas tankunk vezetői őszinte, szomorú fejcsóválása mellett fenékbe lövi saját magát - hacsak nem kerül túlsúlyba az előbb említett valóban felnőtt gondolkodás, amikor a tank megáll, lakói csodálkozva, kicsit megrendülten szemlélik a hatalmas rendszert, majd leszerelve róla a használható darabokat, sorsára hagyják.
Az emberi oldal? Egyre nagyobb, nehezebben elviselhető a kontraszt, ellentét érzése, ami a világról szóló valós információk, a hazug mesék, mindennapi életünk és tiszta, gyermeki vágyaink, belső mély értékrendünk és a fennmaradásunkért kötelezően gyakorlandó viselkedés között feszül. Erősödik a vágy az önmagunkba tekintésre, mert iszonyú erővel hajt be minket saját fájdalmaink mögé a világ. Érezzük a bennünk rejlő erőt, lassan nincs esélyünk a túlélésre nélküle - és ez így van rendjén. Csak akkor állunk neki saját belső szemetünk takarításának, ha kint még nagyobb szeméttel találkozunk - ellenkező esetben egyszerűen nem megyünk haza.
Az pedig, hogy a felnőtt viselkedés hogyan jelenik meg társadalmi hátterünkön, láttuk már, Jézus története elég jó példa. Társadalmi szabályrendszert, bonyolult viselkedési mintákat alkotott az ember az eredeti Törvényekből. Jött valaki, aki azt mondta: belső törvényeid sokkal egyszerűbben és minden pillanatodra érvényes, pozitív szabály formájában fogalmazzák meg azt, ahogyan érdemes élned, ahogy boldog leszel. Nem kell tiltani az egyént semmitől, csak rá kell ébrednie valódi, belső szabályaira, boldogsága forrásaira, és tiltás, büntetés nélkül, sőt éppen ezek ellenére csak jót fog tenni társainak. Nem eltörölte, hanem betöltötte a törvényt, mert az eszményi közösség (minden törvényrendszer áhított célja) az önálló, társaiért nem érdekből, hanem a belső jó érzés miatt cselekvő emberekből áll, mint amilyen ő volt. Ennél többet nem kell elvárni emberek közösségétől, de soha sem jött létre és nem is fog létrejönni egyetlen tiltó törvényeken alapuló társadalomban sem. Ugyanakkor azért nem látható ez ma a világban, mert a felnőtté válás útja fájdalmas. Érthetően és logikusan választja az ember a törvények, szabályok útját, mert még mindig jobb, mint a teljes megtisztulás. És Jézus "Robin Hoodból" "erdei rablóvá" minősült át, a társadalom tömege elpusztította a testet, de a tanítás, példa megmaradt.
Társadalmi viselkedésformák
Tegnap volt alkalmam megfigyelni két kisgyermeket játék közben. A játék részemről az volt, hogy csak szemmel követtem, amit csinált, illetve mindenféle furcsa arcot vágtam, később egy "mit lehet kihozni két szemüvegből és egy sapkából" című játékban vettem részt. És figyeltem a gyermekek viselkedését. Minden ott volt, amivel magam körül találkozom: óvatos megközelítés, "eszközhasználat" (a kislány egy kutyával meg mert érinteni, kézzel nem), fenyegető-ismerkedő gesztusok, véletlen illetve "észrevétlen" érintés hátulról, helyzeti előny szerzése (felmászott felettem a fotelra) - majd annak átértékelése (mégsem volt annyira biztos a dolgában), "vezér" és "vezetett" szerepek és mindegyikben a függetlenség megőrzése és így tovább.
Mit hagytak ki ezek a gyermekek a társadalmi jellegű kapcsolatok viselkedésformáiból? Szerintem semmit. Ugyan a véresen komoly "felnőttek" csinálnak-e valami mást is, vagy csak komolyabban veszik magukat és igyekeznek felnőttnek látszani? Elnézést kérek minden komoly embertől, de ezért nevetünk a gyermekeken, ezért "gyerekesek" ők, ezért vagyunk olyan távol tőlük: mert látjuk, de nem ismerjük be, hogy társadalmi létezésünk során a gyermekes játék (alapvető túlélési technikák) versenyképesebb eszköz, mint a valódi felnőtt viselkedés. Hol találkoznánk egy üzleti tárgyaláson azzal a hozzáállással, hogy: Tessék, itt van az összes adatom, összes "titkaim", terveim, jelenlegi ötletem és a belőle szerintem kihozható haszon. Amit kérek, ezért kérem és ennyi, amit adhatok érte. Jó vagy sem? Ez lenne szerintem a "felnőtt" mód, mi azonban hatalomról, piacszerzési stratégiákról, engedélyekről és egyebekről tárgyalunk. Hogy hova fér el mindebbe például a létrehozott termék valódi értéke? Az esetleges környezetkárosító hatás? A dolgozók elégedettsége, jó közérzete?
Ugyan mit várunk el ezektől a dolgoktól?
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|