Kard

A gondolkodás az elme munkája, amely a lelket csiszolja. Akkor van értelme, ha általa a lélek erősebb lesz, jobban megállja a helyét az élet feladatai között. A lélek kard, mellyel sorsunk gordiuszi csomóit vágjuk el. Feladatát akkor látja el a legjobban, amikor éles. De mit is jelent tulajdonképpen az, hogy éles? Ha erre a kérdésre jól válaszolunk, a helyes gondolkodás kulcsát találtuk meg. A kard legfontosabb része az él. Az a vonal, amely a "kardot" elválasztja a "nem kardtól". Ha a kard anyaga eljut addig a pontig, ahol már nem kard, vagyis találkozik önnön megszűnésével, akkor a kard borotvaéles. Ha az anyag nem éri el ezt a pontot, akkor viszont tompa lesz a kard. A gondolkodás, problémaelemzés során éppen ezért el kell jutni addig a pontig, ahol a probléma itt és most végletesen megjelenik - például ha a halálról gondolkodsz, ne rettenj meg az itt és most megjelenésétől, mert igazi arcát csak akkor mutatja meg. Juss el a legvégső fázisig, ahol megszűnik a racionális elemzés, ahol a következtetés logikai rendszere megsemmisíti önmagát. Ne ijedj meg ettől a ponttól, ne lépj vissza a következtetés menetébe. Ez a pillanat jelenti a gondolati folyamat végcélját, értelmét. Ez az, ami a kard élét adja - a megvilágosodás, amikor a felépített rendszer hirtelen eltűnik, a modell megsemmisül, mert átadja a helyét a valós, teljes képnek. Ez az él megsemmisíthetetlen, mert nem létezik sem az anyagban, sem pedig a "nem anyagban", nincs sem kívül, sem benne a kardban. Ezt a felismerést sem a logika, sem a tapasztalat nem ingatja meg, mert a logika véget ér, a tapasztalatot (külső világot) pedig akadály nélkül, sehol sem ütközve metszi szét. Ha nem érted el ezt a pontot, a kard nem tökéletes, és ezt előbb-utóbb megtapasztalod, kívülről és belülről egyaránt sebezhető: a következtetés menetében kutatgatva sok mindent másként is fogalmazhatsz, hiszen sok pontról nézheted ugyanazt, így megtarthatsz egy örök bizonytalanságot: a tompa él kerekdedségét. Ez az él pedig nem metszi át a létet, megakad benne, tovább tompul, gondolkodással újra és újra élezned kell. Megingatja mindaz, amit tapasztalsz - és az élet könyörtelen iskola, pótvizsga mindig van, de érdemtelen nem jut át rajta.

Ugyanakkor a befejezetlen gondolkodás is megmutatja igazi arcát ebben a képben: a csiszolókővel értelmetlenül ugyanott sokáig, sokáig csiszoljuk a kardot, anyagát feleslegesen pazaroljuk, s nem érjük el a valódi élességet, amit egyszer élesre fentünk, a következő pillanatban ismét eltompítjuk. Így őrlődünk félig feltett kérdések és félig megfogalmazott válaszok ördögi körében, amíg el nem hisszük, hogy megvan bennünk a válasz.

Hogy mindez mit jelent a valóságban? Vegyük példának a halál kérdését - három lehetséges gondolatrendszer tükrében.

Az élet a halál pillanatában véget ér. Nincs utána semmi, a test visszahull a porba, a lélek megsemmisül, hiszen nem más, mint elektromos ingerek körtánca egy bonyolult neuronhálózatban. Mi van, ha meghalok? Teljesen egyedül leszek, ide nem jöhet velem senki. Ki kell hát békülnöm magammal abban a pillanatban, elégedettnek kell lennem magammal, azzal, amit életem során tettem. Nem szabad, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen, hiszen akkor már nem tudok változtatni semmit. Ugyanakkor nem garantálja nekem senki, hogy holnap is élek még - annyi a baleset, véletlen balszerencse. Tehát akár ma készen kell állnom a végre, nem tehetek el semmit holnapra, amit sajnálnék, hogy nem tettem meg ma. Nem érdemes gyűjtenem semmit azon az áron, hogy mástól veszem el, hiszen lehet, hogy nekem holnap már nem jelent semmit, neki viszont szüksége lenne rá. Vegyek el hát az élet kinyújtott tenyeréből annyit, amennyire nekem most valóban szükségem van, ám semmivel sem többet, mert lehet, hogy már nem adhatom vissza annak, aki elől elvettem. Ne erőltessek senkire semmit, mert lehet, hogy boldog lesz távozásomkor - vagy esetleg fájdalmat okoz neki, hogy nem fogadott el tőlem mindent, amit én jó szívvel adtam volna, de neki nem kellett. Viszont mindig tárjam elé mindazt, amim van, hogy bármikor, amikor szüksége van rá, elvehessen belőle, ne legyen túl késő az örökség. Ha képes vagyok ezek szerint élni, nem kell félnem a haláltól, ami bármikor eljöhet értem, mert sikerült itt és most szembenéznem vele, meglátni arcát és megtanulni tőle szépen és boldogan élni.

A por visszatér a porhoz, a lélek pedig a Karma törvényét követve új testet ölt majd a köztes lét pihenője után, hogy a hozott és most szerzett terhek egy részét levethesse, megtisztíthassa. Ezen esetben nekem a legjobb, ha csak olyan cselekedeteket hajtok végre, amik nem rónak rám újabb karma-terheket, ugyanakkor mindazon körülményeket, amik nehezítik utam, úgy fogom fel, mint lehetőségeket arra, hogy megtisztítsam magam tőlük. Ezt nem érhetem el úgy, hogy fogcsikorgatva küzdök ellenük, vagy jó képet vágva, sziszegve elviselem őket. Ezzel nem oldottam fel a karma-kötést, csak erősítettem ragaszkodásomat ehhez a dologhoz. Csak akkor lépek túl rajta, ha le tudom tenni, könnyű szívvel viselem tovább sorsomat. Ekkor szabadulok fel igazán, hiszen már mindegy, hogy fizikai mivoltomat akadályozza-e továbbra is az a külső valami, mert végleg kívül került rajtam, gondolataimat, énemet nem korlátozza többé. Így a Karma kötele sem kötél többé, tőle is megszabadulok. Nem törvényekre gondosan ügyelve építgetem magamnak halálom utáni életem tervét, hanem saját belső értékeim, szeretetem útmutatását követve könnyű szívvel élek, és segítek másoknak, hiszen itteni sorsom, lehetőségeim, kényelmem úgysem fontos már számomra, viszont erőmet nem tékozlom el, hanem mások segítésére fordítom.

A lelkem halhatatlan, egyetlen lehetőséget kapott Istentől, hogy megjárja ezt a világot majd Hozzá a szolgálat végeztével visszatérve számot adjon tetteiről. Nem érdemes kritizálnom Istent. Helyesen akkor cselekszem, ha elfogadom azt, amit rám kirótt. Elfogadom és szeretem ezt a mostani világot, mert látom, hogy megpróbálja az Úr azt, akit szeret. Ha felvállalom mások segítését, nehéz feladatot, sok ellentétet vállalok. Nem kell megterveznem azt, hogy hogyan fogom segíteni az Ő tervét a világ megjobbításában. Hiszek abban, hogy Ő szereti a világot, szereti az Embert. Van terve az ember megmentésére, kiemelésére ebből a helyzetből. Hiszek abban, hogy ennek a tervnek én is részese vagyok, melyet Ő magasan felettem álló bölcsességével megalkotott. Nem fontos tehát azzal törődnöm, hogy mik a tervei másokkal, hogyan kellene másoknak viselkedni ahhoz, hogy a világ ismét az Ő harmóniáját tükrözze. Én megkaptam a magam tervét, feladatát ebben a műben. Megkaptam az eszközöket is ahhoz, hogy akaratát teljesítsem, s megkapom a próbákat, melyek során ezekkel az eszközökkel élni megtanulok. Az a feladatom hát, hogy szellemem élesítsem, önmagam szeretettel tökéletesítsem, mert ha megteremtem belső harmóniámat, megbízható, jó, szeretett szerszám leszek az Ő kezében, mellyel a világot formálja. Életem során kiteljesítem magam, egyre tisztább és tudatosabb leszek, végül azzal az egyszerű számadással térhetek vissza Hozzá: Uram, általam jelen voltál.

Nem kellett ragaszkodnunk semmilyen valláshoz, gondolati rendszerhez tehát ahhoz, hogy ugyanazt lássuk a halál ábrázata mögött, ugyanazt az életet éljük; csak ki kellett élezni a gondolatot arra a pillanatra, amikor befejezzük itteni létünket - természetesen ez az első esetben volt igazán hangsúlyos, hiszen nem fogadtunk el semmilyen alapgondolatot az utána következőkre.

Sok sikert kívánok a csiszoláshoz, testvérek.

Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Mesék