Történt egy napon, hogy a Jég fáradtnak, szomorúnak érezte magát. Ezer dolog volt körülötte, amik nyomták, karistolták, megtörték. Emlékezett a boldog napokra, amikor megformálódott, az alaktalan, formátlan Vízből magára ébredt. Akkor vékony volt, még könnyen formálható - nem is tudott ellenállni a nagyobb erőknek, melyek először lágyan, majd egyre nagyobb erővel formálták, ahogy ő is keményedett. Mára karcolásokkal, törésekkel teli furcsa, ismét alaktalan tömegnek érezte magát, a megmaradt egyenes darabokra nagyon büszke volt - és persze mindenki ezeket a darabokat próbálta megtörni rajta. Felsóhajtott, és a Hóra nézett. Annyira jó volt neki, amint lágyan, puhán fedte be a partot. Látható volt a könnyűség, amellyel éppen csak érintkezett a talajjal. A Fény mindenütt csillogott rajta, az egész vakító fehéren ragyogott a napon - míg amikor magára nézett, repedezett, karcolt felületet látott, amelyen elvétve csillant csak meg a Nap.
Meghallotta sóhaját egy apró Hó-porszem, és így szólt hozzá: Ne csodálj engem, Jég. Valamikor én is a vízből születtem, jég voltam. Nálam nagyobb erők, más jégtáblák törtek össze engem, apróra morzsoltak, aztán jött a szél, és ami megmaradt belőlem, fel és alá sodorta a jégmezőn. Nem csoda vagy számodra lehetetlen állapot az, amiben vagyok, egyszerűen kevesebb erőm volt ellenállni, saját formámhoz ragaszkodni, mint neked. Lágyságom annak köszönhető, hogy úgy érzem, nem kell mozdíthatatlan, formálhatatlan egységet alkotnom ahhoz, hogy ugyanaz az Én maradhassak. Azért ragyogok, mert nem tudom és nem is akarom megmondani, hogy merre tükrözzem a fényt. Nem kell feléd fordulnom ahhoz, hogy rád ragyogjon bennem a fény, mert minden apró darabkámnak van olyan oldala, amely éppen feléd fordul. Ha ezeket össze tudnád illeszteni és nem vakítana el a rólam feléd csillogó fény, akkor önmagadat látnád meg benne, tisztábban, mint bármilyen Jég-társad tükrében, hiszen ott az ő alakja is jelen van.
És Te ki vagy? - kérdezte a Jég. Halottnak kell lenned, mert mindig elsiratjuk azokat a Jegeket, akik többé már nem elég nagyok ahhoz, hogy erejükkel, tömegükkel bármit is megváltoztassanak, hogy Egyénként részt vegyenek az életben. Mindnyájan félünk attól, hogy egyszer nem fogunk számítani többé a Jég világában...
Én VAGYOK. - válaszolt a Hó-porszem. Nem vagyok "egyén", nem hatok a világra olyan módon, ahogyan ti tudtok - és mégis, amikor a Szél felkap minket, ti rettegtek, mert nem tudtok ellenállni nekem. Igen, a hóvihar is én vagyok, a partot most befedő hó is én vagyok, mert akik ott vannak, olyanok, mint én. Egyébként kicsiben rád hasonlítok, ugyanúgy a számomra és számodra egyaránt megfoghatatlan Víz kicsit kisebb darabkáját alakítom egységgé, amíg a rám sugárzó Fény fel nem emészti utolsó "saját" porcikámat. Akkor eltűnök a világból, nem leszek többé fehér, semmilyen sem.
Ne menj el... - mondta a Jég, mert hallotta a kis hang gyengülését. Hiányozni fogsz nekem...
Nem megyek sehová - mondta a Hó-porszem. Benne maradok a Fényben, ami egykor rajtam csillant meg, mindig magával ragadva egy-egy darabkámat, és eggyé válok Veled is. Valamikor, Jég-koromban én is beszélgettem egy Hó-porszemmel, aki rajtam pihent meg, mielőtt eltűnt volna. Azt mondta, ami a megszűnése után jön, az az "Olvadás", amikor ő Vízzé válik, de utána megfagy majd rajtam, és az én részemmé válik. Akkor nem értettem, csak amikor Hóvá válva együtt sodródtam a többiekkel, láttam meg, hogy ez tényleg így történik. Egyet szeretnék még mondani neked. Ne félj a fájdalomtól. Eltörnek kemény és rideg darabjaid, mert ami erős, az megtöretik. Fájdalmat fogsz érezni léted minden pillanatában, de tudd, hogy ekkor szabadulnak ki darabjaid, amik szintén Te leszel, csak már Hó formájában - egészen addig, amíg utolsó darabod is kristállyá változva repül a világban és egyszer úgy olvad majd bele egy fiatal, fejlődő Jégbe, mint én most...
Semmi sem változik - mondta a Jég. Eszerint ezerszer jártuk már be ugyanezt az utat, fájdalommal szabadulva saját formánktól, majd eggyé válva a Világgal. Helyzetek, erők és idők múltak csak, a történet és a tanulság ugyanaz maradt. Igaz, Hó?
De a Hókristály már nem válaszolt. A Jég megértette, hogy eltávozott... de hiszen itt maradt velem, ezt a gondolatot akár ő is mondhatta volna. Lehet, hogy anyaga is bennem maradt, bár ezt tömegemnél fogva nem érezhetem...
Apró barátjára gondolva hiányzott neki a bizonyosság, hogy tényleg vele maradt, először érezte magát "túlzottan nagynak"...
És akkor megérezte a hókristályok milliárdjait, amelyek a szellőtől hajtva állandóan záporoztak testére, felragyogtak, majd elolvadtak rajta.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|