Elég sokat szórakoztam azzal, hogy "kerestem az utamat". Ez tulajdonképpen abból állt, hogy megpróbáltam előre tekinteni, állomásokat találni, amelyekkel az általam a horizontra felrajzolt "tökéletes állapot" felé közelíthetek. Voltak útjelzők, amelyeket mások tettek fel nekem, ennek alapján határozva meg értékemet a világban - bár ezzel az értékrenddel állandó harcban voltam. Nem tartottam igazán követendőnek ezeket az értékeket, mert olyan... műanyagízűek voltak. Valamit meg kellett tanulnom, vizsgát letennem, érdemjegyet megszereznem, de a miértre csak az volt a válasz, hogy szükségem lesz rá az életben - nem magára a tudásra, hanem a jegyre, papírra. Soha nem volt igazán gondom a tanulással - ebben szerencsés voltam, de nem volt kedvem görcsölni olyan dolgok felett, amelyeknek nem láttam valós értékét, ilyen pedig nem volt sok. Persze jelenleg is ez a helyzet velem, furcsa kompromisszumos állapotban vagyok, mintha sok szekéren akarnék ülni, amelyek más-más irányban haladnak.
Ezért annyira jellemző rám ez az "útkeresés". Jellemzően olyan állapotban vagyok, amelyet ideiglenesnek tekintek, önmagában nem értékes, csak állomás az általam - vagy mások által - kijelölt útjelzők felé vezető úton. Ezért vándorlok állandóan kitűzött célok felé, hiszen az elért karó ismét értéktelenné válik.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal...
Ha jobban szemügyre veszem az életemet, egy köves síkságot látok magam előtt. Ezen a síkságon számos csapás vezet, mindegyik a "boldogságot" kínálja a rajta haladónak. Egyedüllétem, értékrendem instabilitása arra ítél, hogy az "utamat" keressem bennük, mindegyiken haladva egy darabig, aztán letérek róla, mert más utak is vonzóak, és nagyon távoli a "cél". Azok az emberek, akik nekem segíteni szeretnének, tulajdonképpen kicsit mintha saját útjuk igazolását keresnék abban, hogy én is azt válasszam.
De hát a fene egye meg, ha igazán leszűkítem a keresést, arra nézek, ami valóban az enyém ezen a síkon, akkor az nem más, mint az a hely, amit éppen állok. Az utam nem más, mint azok a lábnyomok, amelyeket magam mögött hagytam a porban, kanyargó, szaggatott ösvény, amelynek a végén én állok azon töprengve, hogy merre lépjek. Ennyi, sőt még ennyi sem, hiszen az, hogy eddig ebbe az irányba haladtam, nem jelent semmit, lehet, hogy a következő lépéssel éppen visszafelé indulok.
Ami igazán értékes, az a szabadság, amellyel a következő lépésemet kiválasztom. Teljesen felesleges előre terveznem utakat, mérföldköveket. Hogy miért? A tervekkel és azok teljesítésével szerintem egyetlen dolgot garantálok: azt, hogy ... horizontálisan fejlődök, a vertikális lépést tagadom: ezen az úton bejárhatom a lehetőségeim által adott teret, okosan, irányított módon kiteljesíthetem önmagam. Az a fejlődés, amit én keresek, a lehetőségeimet tágítja, éppen az a lényege, hogy új értékrendet mutat nekem, új helyre tenné az útjelzőket, tehát maguk a tervek nehezítenék haladásomat.
Persze ami ebből most látszik bennem, az messze nem tökéletes. Részben feladtam már a tervezés álmát, de amikor konkrét döntéshelyzetbe kerülök, újra meg újra rádöbbenek, hogy semmi közöm nincs még ahhoz a szabadsághoz, amiről az előbb beszéltem.
A nem ártás szándékát összekeverem önmagam feladásával, így valós gondolataimmal ellentmondó helyzetekbe keveredem. Döntéseimben még mindig messze előre tervezek, a jelen pillanatot sekélyesen élem meg, így képtelen vagyok meglátni azokat a pillanatokat, amikor valóban döntéshelyzetben vagyok. Ezt a hatalmas hibát követem el a legtöbbször emberi kapcsolataimban.
Szóval ha utamat keresem, egyetlen választ érzek igaznak: én vagyok az utam.
Persze a kép még egy vidám gondolatot sugall: ha felemelem a lábam és megnézem, hol állok, akkor a lábnyomom már nem az a hely, ahol állok. Az majd az a hely lesz, ahova legközelebb leteszem a lábam. Kicsit kibontogatva ez annyit tesz, hogy hiába vizsgálom meg tudatosan, logikusan azt a helyzetet, amit elfoglalok a világban, azáltal, hogy eltávolodtam tőle, már semmi közöm nincs hozzá, inkább ahhoz lesz majd, amivé az elemzés által válok. Az utamat - önmagamat - egyetlen módon ismerhetem meg igazán: megélem a maga teljességében, érzelmeivel, viharaival, fájdalmaival, tévedéseivel. Ha minden fájdalmam elől menekülök - legyen az akár a logikus önelemzés ravasz csapdája - úgy szaladok végig az életemen, mint a macska a forró kályhalapon, nem tanulva igazán semmit. Legalábbis én úgy éreztem, hogy hiába elemeztem ki bármilyen hibámat a tőlem telhető alapossággal: bizony újra elkövettem. Lassan szokom meg azt, hogy a fájdalom elől nem érdemes menekülni, mert a maga mélységében megélve az egyetlen valódi tanítóm. Így előfordul, hogy keményen magam alá zuhanok, nem is ok nélkül, ilyenkor kiállhatatlan és vigasztalhatatlan vagyok. És mérhetetlen irigységemben ilyenkor rühellem azokat a kínvigyori pofákat a plakátokon, akik a lelki tökéletesség magas szintjéről bazsalyognak le a kínlódó pórnépre. Az én utam hibákkal, gyengeséggel van tele, és nekem így jó. Vagyis inkább így az enyém.
Ezért írok le ide is olyan sötét dolgokat, amiket még magamnak is nehezen vallok be. Így kerek.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|