Az alább következő fél- (avagy ál-) tudományos okoskodás egyik kedvenc gondolatjátékom, ugyanis szerintem nem az a lényeg, hogy volt-e evolúció vagy sem, hanem az, hogy mit lehet kihozni abból az ötletből, hogy kezdetben vala az ősleves, és ebből alakult ki mindaz, amit magam körül látok.
Két igazán érdekes oldallal foglalkoztam, az egyik, hogy valamikor szerettem volna egy programot írni, ami - persze igen kezdetleges módon - modellezte volna az életet. Az élőlényeket generációk között bizonyos véletlenszerűséggel változó tulajdonságcsoportok jellemezték volna, amelyek más-más környezeti feltételek között eltérő módon befolyásolhatták volna a "faj" esélyeit. Tulajdonképpen azt hiszem, működött volna, ennek ellenére nem bizonyíthatná az evolúció jelenségét, hiszen a leglényegesebb kérdést ugorja át: hogyan alakul ki az a bizonyos fizikai változás (csontrendszer, izmok, stb.), ami az adott "absztrakt" tulajdonság megváltozásához vezet.
Az ezen való elmélkedés viszont arra vezetett, hogy egy-egy fajra mint homogén táplálékforrásra gondoljak, hiszen a természeti rendszer valójában arra épül, hogy az energiát (pl. napenergia) hogyan tudja egy soktálcás szökőkúthoz hasonló módon a lények minél nagyobb tömegén keresztülcsorgatni. A rendszer folyamatos változását garantálja, hogy ha egy adott tálca (faj) számára egy élőhelyen van még felvehető energia, akkor a faj szaporodik, egyedszáma növekedésével azonban egyre nagyobb "energiaforrássá" válik maga is, kitermelve azokat a fajokat, amelyek belőle táplálkoznak. Az emberi faj elég speciális módon viselkedik: pusztítja saját ragadozóit, a tőle telhető legnagyobb mértékben kivonja magát az előbb említett "szökőkútból". Intelligenciája révén az állatvilágban nincs igazi vetélytársa, szomorú tény, de a fajok életbenmaradásának egyetlen záloga, hogy érdekszférájuk ne zavarja túlzottan az emberét - lásd például a cápák helyzetét a tigrissel összehasonlítva (bár attól tartok, az előbbiek is érzik már az emberrel való egy bolygón élés veszélyeit). Valódi szaporodási korlátozást csak egy olyan faj jelenthetne, amelyik igen gyors "civilizációs evolúciót" hajtana végre, mert az intelligencia fejlődése sokkal többet lendít egy fajon, mint a fizikai tulajdonságok lassú változása. Egy, az emberre jelenlegi technikai szintjén is veszélyes ragadozó faj kialakulása és elterjedése hosszú evolúciós időt venne igénybe, még akkor is, ha a félkész terméket nem ölnénk meg jóval hamarabb. E sorok írása közben érzem csak, milyen paradicsomi állapotok között élünk valójában, hogy nincs igazi ragadozónk (persze ezért örök téma horror-szerzők körében a veszélyes faj, legyen ez idegen lény avagy mutáns patkány...)
Vagyis inkább kialakulás alatt áll. Ugyanis az evolúciós változás kifutási ideje a szervezet méretével arányosan változik. Egy nagytestű állatnak emberre veszélyessé válásához igen sok idő kell, egy gomba, baktérium vagy vírus sokkal drasztikusabb mutációra képes: egyetlen generáció jelentős különbségeket teremthet a fajon belül, ráadásul az osztódásos szaporodás miatt minden életképes változás új fejlődési ág is egyben. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a rossz környezeti feltételekre a szaporodási folyamat hibákkal reagál - nagyobb az esélye a mutációnak - és az egy sejtből (vagy még abból sem) álló "szervezet" mutáns változatának nagyobb az esélye az életképességre, mint mondjuk egy mutáns birkának, akkor készen áll a képlet. Jelenlegi orvostudományunk arra alapul, hogy a beteg emberben megmérgezzük a megtelepedett lényeket, legyenek ezek állatok, gombák, baktériumok (vagy vírusok, hiszen a láz tulajdonképpen "méreg" a vírus számára): azaz rossz környezeti feltételeket teremtünk. Ez az egyén számára gyógyulással járhat, ha túléli a mérgezést (lásd: mellékhatások), a tényen nem változtat: az ember a legnagyobb homogén energiaforrás bolygónkon, amelyre a mutációt jobban tűrő (apró) lények jelentenek igazi veszélyt, és milliárdnyi laboratóriumban (beteg emberi testekben) zajlik a kísérlet: hogyan sikerül egyre életképesebb, veszélyesebb mutánsokat létrehozni a jelenleg ismert kórokozókból. Ördögi kör ez, amelyben ellenségeink mérgekkel szembeni ellenállóképessége egyre nő (az egykor verhetetlen penicillint egyre durvább sejtmérgek váltják fel, mert szegénykén majdnem minden baci csak röhögni tud), az emberi szervezet viszont túl bonyolult ahhoz, hogy ellenállása mutációs úton néhány generáció alatt számottevő módon változzon (az emberi generációváltás 20-30 éves hosszának a baktériumokéhoz való viszonyáról nem is beszélve). Persze elképzelhető, hogy amit mostanában génsebészeti úton a haszonnövényekkel csinálnak (ellenállóképesség genetikus növelése adott méreggel szemben, amivel aztán nyakon öntve őket, lerohad róluk minden kártevő) előbb-utóbb emberen is menni fog. Lehet, csak a tény nem változik: homogén energiaforrás, generációváltás hossza, a fajok mutációval szembeni tűrőképessége. Az ember génsebészeti változtatása (szerintem) lehetővé teheti egyes kórokozók ily módon történő kiirtását (meg velük együtt a genetikailag nem módosított - azaz öreg - emberek végleges karanténba zárását vagy megsemmisítését), mégis csak a szélmalomharc igen durva formájának tűnik. Szomorú lenne az az érzés, hogy az emberi faj kipusztulás előtt megalkotja az új mutánst, aki már túléli azt a járványt, ami elviszi az összes embert, létrehoz egy rakás lombikbébit és gépek gondjára bízza (meg persze hermetikus óvóhelyen néhányan túlélik a dolgot)... Hé, nem kellene ebből egy jó kis sci-fi novellát sikeríteni, mondjuk egy gyerek és az oktatóprogram elkészítője között váltogatva a nézőpontot?
Érdekes érzés borotvaélen táncolni...
És akkor még szó sem esett az emberre oly nagyon jellemző belső ellentmondásról: biológiai fegyverek fejlesztése. Ha esetleg nem lenne elég az előbb leírt evolúciós - tehát véletlenszerű - kísérletezés, sajnos biztos vagyok benne, hogy a legjobb elmék foglalkoznak célzottan emberre gyilkos, a lehető leghatékonyabban fertőző és pusztító lények előállításával. Persze bizonyára igen okosak, tehát gondoskodnak valami ellenanyagról is (bár szótárukból szerintem nem törölték a "végső csapás" fogalmát, amikor a vesztes "hősiesen", saját pusztulása árán is sírba viszi ellenfelét. Hogy ez itt mit jelent: szabad a fantázia...), de mi van, ha a fegyver bevetés után, "odakint" mutál? (Ezt az ötletet, bár kissé más fogalmazásban megírta már Ray Bradbury).
Bár ez szép hosszúra sikerült, azért megírom a másik történetet is, ami az idegrendszer, agy kialakulásáról szól - persze még az előzőnél is légbőlkapottabb. Bár lehet, hogy már régen kitalálták, de kisdobos becsületszavamat adom, hogy nem emlékszem semmilyen könyvre, ahol olvastam volna...
Csak türelmes embereknek ajánlom, mert meglepően hosszú lett...
A történet valamikor az élet kialakulásának hajnalán kezdődik. Az egysejtű, önálló életet élő lények telepeket alkottak, együtt, egymáshoz rögzítve élték le életüket. Elkezdődött a differenciálódás, a "kívül" levő sejtek más feltételekhez alkalmazkodtak, mint a "belsők". A soksejtű lényre más törvények vonatkoztak, mint az egyetlen sejtből állóra, mert a teljes szervezetet ért környezeti hatásokhoz kellett igazítani a rendszer - azaz a sejtek összességének - viselkedését. Az információ és annak minél gyorsabb továbbítása rendkívül fontos tényezővé vált. Milyen érdekes, a ma élő emberiség éppen ezt az átalakulást tapasztalja meg. Nem bírom kihagyni ezt a kis kitérőt, szóval sejtcsoportok alakulnak ki a kialakuló "szervezet" sejtjeiben, létrejönnek a szervek, amelyek környezete már nem (csak) a külvilág, hanem az őket befoglaló test. A szerveken belül létezik az egyedi, csak arra jellemző belső kommunikáció ingerek, fizikai kölcsönhatások formájában (mondjuk a vese működését alapvetően a rajta átáramló vér anyagai és kapillárisainak fizikai, kémiai állapota, szerkezete tartja egyensúlyban), létezik egy ősi, kémiai anyagokon alapuló kommunikációs rendszer (elemek, enzimek, hormonok, amelyek bizonyos folyamatokat közvetlenül, másokat receptorokon kiváltott ingerek segítségével befolyásolnak) - tisztára, mint a posta. És van egy újabb, tisztán informatikai rendszer, amelynek egyedüli feladata információszállítás a szervek állapotáról, illetve folyamatok "távvezérlése". Most van kialakulóban az emberiség idegrendszere, ennek azonban van egy nagyon kellemetlen mellékíze: az információs rendszer kizárólag globális érdekeket szolgálhat, ami jelen berendezkedésünkben - attól tartok - lehetetlen. Alapelveink versenyhelyzeten nyugszanak, olyan ez, mintha májunk versenyezne tüdőnkkel, hogy melyikük érdemel több vért (lefordítva: két ország közül ki kapjon gazdasági támogatást). Különálló részek között elfogadható ez a szemlélet, de mostani fejlettségi szintünkön, amikor a specializált részek lassan kezdenek globális egységet alkotni, gátja a további fejlődésnek - persze rendkívül utópisztikusnak hangzik az egyedi gazdasági érdekek helyett a közös jólét. Pedig ez - szerintem - valahogy így van, hiszen egy éhes afrikai ember soha nem lesz képes "gazdasági tényezőként" érvényesíteni amúgy jogos igényét a táplálékra, a vezető államok számára pedig kifejezetten ellenjavallt az, hogy gazdasági téren versenytárssá - egyáltalán tárgyalópartnerré - segítse fejlődni őket, inkább segélyeket, kölcsönöket ad - ezzel bizonyítva, hogy "emberi szempontokat" is figyelembe vesz, pedig ez csak szemellenző.
Ajaj, de elmentem az evolúciótól... De hát éppen ez a lényeg, az analógiák, nem pedig a fekete - fehér - igen - nem játék.
Szóval kialakul egy információtovábbításra specializálódott rendszer, "állam az államban", hiszen funkciója szerint behálózza a teljes szervezetet. Ekkor még nincsenek mozgásszervek és összehangolt mozdulatsorok, a feladat, hogy egy ponton keletkezett környezeti változásról az egész test értesüljön, hogy annak megfelelően mozdulhasson. Az idegháló működési problémákkal szemben rendkívül strapabíró szerkezet, mert egyenrangú részek építik fel - ha jól tudom, a szív dobbanásait is ilyen rendszer vezérli. Ugyanakkor a közvetlen kapcsolat inger és reakció között hátrányos, ha több inger éri a rendszert: nem tud döntést hozni. Ha például képzelt lényem két oldalról kap "táplálék a közelben" jelzést, mindkét irányban elindulna, a két inger erőviszonya dönti el, hogy hol oltják ki egymást az ideghálóban - ennek megfelelően mozdul el lassan (bár növekvő sebességgel, ahogy távolodik a másik ingerforrástól) az erősebb irányába. A gyors, lényem erejét optimálisan kihasználó reakcióhoz tehát az idegrendszernek döntést kell hoznia, végletes modellben a hálózat által gyűjtött adatoknak egyetlen pontba kell összefutnia, s ebből a pontból kell kiindulnia a távvezérlő idegeknek. Ez a megoldás viszont azért nem gazdaságos, mert nem szükséges minden döntést a teljes rendszer állapotának ismeretében meghozni (ami valószínűleg lassabb), léteznek "regionális problémák". Így alakul ki a központi idegcsatorna, amelyen "regionális idegközpontok" vannak sorba kötve, a végén egy "csúcsszervvel", amely a meg nem válaszolt kérdésekre reagál. Most már kialakulhatnak speciális, csak információ felvételére alkalmas szervek, amelyek szintén ez az egyszerű agyat látják el további adatokkal.
Az egyre fejlettebb szervek javuló belső vezérlésével egyre magasabb szintre kerülnek az "agy" feladatai. Egyedi, majd egyre nagyobb mértékben a társas viselkedés irányítása a feladat. A döntéshozó szerv egyre bonyolultabb, lényem egyre több környezeti ingert vesz fel kifinomuló érzékelőivel, ezek adatait már nem lehet közvetlen inger-reakció párokkal feldolgozni, a döntést nem egyetlen idegsejt hozza, hanem összekapcsolódó idegsejtek hálózata: olyan sejtháló tehát, amelynek "bemenő adata" szintén idegek állapota. Ennek a hálózatnak a felépítése határozza meg a lény döntését az adott helyzetben, piramisszerűen gyűjtve és feldolgozva az információkat, majd a döntés után egy vezérlő piramisnak átadva, amelynek alsó szintjén a mozgatóidegek vezérlik le a kívánt mozgás folyamatát.
Ez a vezérlőrendszer statikus, fajra jellemző viselkedésformákat ír le adott ingerekre. Az igazi szelekciós tényező az ingerkombinációkra adott egyedi válasz, amely viszonylag gyors evolúciós válaszokat tesz lehetővé a környezeti feltételek változására. Az idegháló szerkezetéből adódó kötött válaszok a mutáció miatt kicsit mások minden egyedben. Az összhatás alapján vannak "félősebbek", akik több energiát pazarolnak menekülésre, és "bátrabbak", akik nehezebben döntenek úgy, hogy menekülni kell. A faj "sikeres" egyedei azok, akiknek a környezethez megfelelő a "bátorságszintje".
A sok bemenő adat azonban egy idő után lehetetlenné teszi az összes válasz genetikai rögzítését, egyszerűen túl bonyolult az idegháló, a mutációs változatok életképessége csökken - a "jó" változás számos mellékhatással jár, amelyek "lerontják". A faj által evolúciós úton megszerzett tudás mellett szelekciós tényezőként megjelenik az egyedi tudás.
Lényecském idegrendszerében tehát olyan helyek alakulnak ki, amelynek kapcsolatait, belső szerkezetét ő maga fogja létrehozni kulcsingerek hatására - ezek persze jellemzően a táplálékfelvételhez és a veszélyekhez fűződnek. Óriási előnye, hogy egy adott egyed tud alkalmazkodni a környezeti feltételekhez, nem csak szelekciós úton, több generáción keresztül. Ez rendkívüli mértékben megnöveli a faj egyedeinek alkalmazkodóképességét - ugyanakkor "lemond" arról, hogy az adott sikeres viselkedés a faj minden egyedében rögzített legyen: csak a rendelkezésre álló "tárolókapacitás" és a kiváltó inger öröklődik. Elméletileg tehát minden egyes egyednek "saját bőrén" kellene megtanulnia mindent - ez igencsak rossz használata a tudásnak. Sokkal célszerűbb, ha képessé teszem állatkámat arra, hogy fajtársainak tudását megszerezze - ha úgy tetszik, ez hatalmas erejű szelekciós tényező a fajra nézve, pláne amikor nem versengő módon, "megfigyelem - elveszem tőle" elven, hanem kölcsönös aktív kommunikáció útján "közkinccsé" teszem a tudást. Ez a nyomás alakíthatta ki például a méhek bonyolult táncát.
Programozóként nézve most válik önállóvá a lény, mert ettől a ponttól az evolúció csak feltételeket változtat, a faj minden egyede "egyéniség", s a faj csoportja is több, mint adott típusú egyedek összessége.
Néhány lépés van már csak hátra. A tanulás-tanítás magatartásformája eleinte rögzített kulcsingerekre épül (mint a kiskacsa, akinek a "mama" az a mozgó nagy lény, akit először meglát), a szülő, nevelő egyre több energiáját fordítja az utódok tanítására, és ebben is egyre több a tanult elem: az információátadás módja is elszakad az evolúciótól. Szép csendesen a legfontosabb szelekciós tényezővé válik a "szabad hely" mérete, a kulcsingerek hatása is mérséklődik, a legegyszerűbb kommunikációs formákat is tanulja az egyed. A faj tulajdonságai csak keretet nyújtanak, amit a csoport tölt meg tartalommal minden egyes egyedében, az evolúció társadalmi jelenséggé válik.
Ami a nyomás hatására fizikai világunkban kifejlődik, az egy egészen furcsa rendszer: az agy, amelynek legnagyobb részét többé-kevésbé szabadon változó, állandóan energiával táplált rendszer alkotja. Egyetlen dolog biztos: a számára szolgáltatott energiát elhasználja, folyamatosan változik, mozgásban van, kaotikus rendszerként viselkedik: összetettsége folytán viselkedése nem jelezhető előre, bár törvényszerű, ugyanúgy, ahogyan a csapból folyó vízé.
A "kaotikus" szó kicsit megtévesztő lehet. Az ilyen rendszerek ismérve az, hogy vannak jellemző végállapotai, amelyek a környezeti feltételek változatlansága esetén stabilak, és amelyek között a rendszer nem meghatározható ideig tartózkodik. Egy kőhalom például addig roskad, amíg a természetes dőlésszöge ki nem alakul. Azt viszont, hogy melyik kavics hova fog kerülni, nem lehet megmondani. Az egészet persze megbolondíthatjuk még változó külső feltételekkel...
És itt aztán szabad a pálya. Mondhatom azt, hogy az emberi lélek, gondolkodás nem más, mint az agynak, mint fizikai rendszernek felépítése, a létrejötte során szerepet játszó evolúciós tényezők szabályai szerint kialakuló kaotikus alapzaja. Belső törvényei minden emberben azonos elemeket diktálnak (természetes dőlésszög), ám az egyedi környezet mindenkiben "egyéniséget" alakít ki. A lélek tehát fizikai működés, az egész teljesen materiális alapra épül. A lelki fejlődés nem más, mint megszabadulás az egyéni "gondolat-zaj" hatása alól, így közelebb kerülve a belső törvényekhez, amik magasabb szintű "uralmat" jelentene a test fölött is. Paranormális jelenségek úgy férhetnek bele a képbe, hogy a keletkező elektromágneses mezők hatnak más emberekére, illetve fizikai jelenségeket idézhetnek elő. (Lentől fel...)
Vagy azt is mondhatom, hogy létezik egy isteni lélek, amely energia, rezgés formájában állandóan jelen van ebben a világban, és az emberi agy, mint fizikai rendszer elég instabil lett ahhoz, hogy hatása érezhető legyen rajta. Agyunk, mint vevőrendszer állandóan "feszültség alatt álló" folyamatosan szabadon átszerveződő rendszer, melyben a felsőbb rezgés részt vehet a kialakuló formák alakításában, ha az agy felszabadul a "hétköznapi feladatok" alól. Ebben az állapotban megjelenhet gondolatai között a "felsőbb szándék", és minél inkább közeledik hozzá tetteiben, hétköznapjaiban, az Erő által a világban megjelenő változások egyre nagyobb összhangban vannak személyes sorsával: mintha segítenék a haladásban. Persze ebben a képben az irány "fentről lefelé".
Na ennyi, már így is túl hosszú...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|