Tulajdonképpen a cím egy kicsit ellentmond a tervezett tartalommal, hiszen a történet - tulajdonképpen minden történet - lényege az, hogy szükségszerű eseménysort beszél el, mint ahogy az egyes ember életének minden pillanata is mély tartalmat hordoz, nem köthető hozzá a bukás szó hétköznapi ítélete.
A hatalmas, Istennel egylényegű lény történetét mondom el most, ahogy egyre mélyebbre süllyedt az anyag kötéseibe, elvesztve mindenét, hogy a legmélyebb pontról újraformálhassa önmaga legtisztább esszenciáját.
A történet nem szó szerint értendő. Minél mélyebb tartalmakat hordoz egy kép, annál inkább szimbolikus a megfogalmazása - ahogy közeledünk a megfoghatatlanhoz, egyre inkább elveszti a jelentőségét az eszköz, amivel megközelítjük, így egyre könnyebb és értelmetlenebb a szavakon vitázni.
A mesélés során lassan közeledünk a hétköznapi gondolkodáshoz, az első lépések igen távoliak lesznek, ködös messzeségbe nyúlunk.
1.
A kezdeti kép: Isten megvalósulatlan gondolatai. A lények kezdeményei egylényegűek, magukban hordozzák őt, megvalósulásai és megvalósítói a Szándéknak, Gondolatnak. Önálló szellemiséggel rendelkeznek, Isten adott körülményekhez illeszkedő megtestesítői. Az alkotó Szeretet az egész közepén, körülötte, és minden egyes lényben ott ég.
Tulajdonképpen a Teremtő elementáljaiként léteznek, létrehozójuk hatalmánál fogva önálló világ teremtésére képesek - illetve annak kezdeményét hordozzák magukban. Kétféleképpen viselkedhetnek: megtarthatják helyüket és belső tüzükben felismerve az Egyetemes Szeretetet tökéletesíthetik önmagukat a kijelölt szerepben - avagy különbséget tehetnek saját és más lények pozíciói között, szabad akaratuknál fogva más helyre törekedhetnek. Mivel a Teremtő fogalma magában foglalja a teljességet, mindkét iránynak teret kell kapnia, továbbá mindkettőnek sok lény kell alkotója legyen azonos világban, hogy egymás működése által tapasztalják meg megvalósuló ideáik minden oldalát.
A változó helyzet újabb lehetőségeket teremt: lehetséges a süllyedés felismerése utáni felemelkedés illetve a távozók után "felmentőként" hozzájuk merülés - ezek a előbbiek alapján ismét törvényszerűen meg is valósulnak. A "segítők" és "felemelkedők" minden szinten megjelennek majd - a szintnek megfelelő formában, hiszen minden helyzetben más-más tanulni, tapasztalni való van.
2.
Az elszakadó lények tehát világot teremtenek, amelyben van különbség helyzetek között, nem a teljességben számára kijelölt rész a legfontosabb az egyednek, hanem szabad akaratával törekszik arra, hogy minél jobban szolgálja a Szeretet általa választott oldalának működését. Megjelenik tehát egy olyan világ, amelyben a lények maguk választják mozgásuk, tevékenységük irányát. Létrejön az, ami felfogásukból következik: a mennyiségileg meghatározható világ. A lények saját tervekkel rendelkeznek, nem az egész mozgását követik. Szükségszerű konfliktusok szülője a helyzet (ezért lényeges, hogy a "más lények" azonos világban kapnak teret újfajta létezésükhöz): az azonos cél felé törekvő lények közül van "nyertes" és "vesztes", "jobb" és "rosszabb"... A cél természetesen a Szeretet Erejének minél jobb, teljesebb használata, azonban a lény akar nagyobb szerepet kapni, elfelejtve az Erő felsőbbrendűségét, azt, hogy helye egyedül rá szabatott, ahol most van, ott tud a legjobban hatni, és nem ott, ahol elképzeli.
Megjelenik a kétpólusú világ ideája. A lények egy része felismeri a megkülönböztetés végzetes, kirekesztő hatását, mint az egyedüli saját úttól való elszakadás törvényszerű következményét, a rádöbbenés tüzében megtisztulva ismét visszatér saját pozíciójába, amely azonban már nem az eredeti, hiszen most már tapasztalatai révén "bűntársai" felemelkedésének szolgája lesz - hiszen a legalkalmasabb hordozója a Teremtő egyesülési szándékának - magában hordva az EGY-től való elszakadás és visszatérés formuláját.
A másik csoport (bár ez a kifejezés is meglehetősen visszatetsző, de kifejezi, hogy az adott módon gondolkozó LÉNY önmaga kivetüléseiben "saját bőrén" tapasztalja meg önnön szándékainak megvalósulását) elfogadja a világ polaritását. Ezzel ismét szétszakítja az eddigi környezet szerkezetét, mert körülötte nem volt polaritás, csak mennyiségi különbségek. Ennek ő adott minőségi színezetet "jobbnak" illetve "rosszabbnak" tartva a dolgokat.
3.
A polaritás önnön részévé válik. Az új világ, mint tanulóműhely a lehető legegyszerűbb módon mutatja meg ennek a gondolkodásnak következményeit: az egy lény kettéhasad. Különbséget tett a világban és önmagában - tehát a különbség megjelenik benne. Innen érvényes szimbóluma a világnak a jól ismert kínai jin-yang. A teljes világ ezentúl két ellentétes, fizikailag homályos, de érzés, intuíció segítségével élesen elkülöníthető részre szakad, ezek dinamikus egymásba alakulása építi, mozgatja. Minden folyamatosan átalakul az ellentétébe, ugyanakkor legerősebb, legjellemzőbb pontján is magában hordozza az ellentétet (jellemző példa a női-férfi jellem: a nő passzív, befogadó, lágy lényének legmélyén iszonyú, férfiakat messze megszégyenítő erő, kitartás pihen, míg az aktív, átalakító, kemény férfi-lény rejtve gyenge, lágy, hajlékony magot hordoz). Látható itt is, mint a történet minden pontján, hogy a "bukás" újabb rejtett vonások, szomorú-szép kapcsolatok lehetőségét nyújtják a nagy lénynek, amely ebben az izzásban ismeri fel teljességének valódi értékét. A lények egy része erre valóban képes is lesz, ráébredve törésének jelentésére, megtalálja kapcsolatát önnön lényének másik felével, hiszen ebben a világban ez az egyetlen feladata: felismerni és pontosan kirajzolni a "másik felet", aztán ráismerni egy másik lényben, majd eggyé olvadni vele. Az eszköz itt is - mint minden szinten - az önszeretet, hiszen rész-voltának felismerése után meg kell tartania hitét és bizalmát magában, és ezzel felvértezve kell másik felének keresésére indulnia, bízván abban, hogy az is keresi már őt valahol. Saját belső szeretetét kell tehát magában felerősítenie, hogy aztán a világra kiáraszthassa - ami egyelőre hozzá hasonlatos lényekből és az általuk teremtett formákból áll
Hordoz azonban ez a világ egy másik lehetőséget is: azt, hogy a lény önnön teljességének illúziójába ringatja magát. Saját vágyakozását a kiegészülésre kivetíti a világra. Ami befelé összeolvadás lenne, az kifelé törvényszerűen szétaprózódás: formák és jelenségek, törvények miriádjainak teremtésével véli kielégíteni társtalanságának érzését. Az új formák számára legfontosabb tulajdonsága az, hogy tőle függetlenek - hiszen érzi valahol, hogy amire vágyik, az valóban hiányzik belőle. Erre azt az eszközt használja, hogy szándékosan elfelejti saját teremtő szerepét - ha elfelejtem, hogy nem én teremtettem, akkor ez valahonnan kívülről jött, és megtalálhatom benne azt a "másságot", amit annyira keresek. A kulcs ezen az úton is a szeretet, a lény a szépségre, teljességre való törekvésében hozza létre a formák kavalkádját.
4.
Ez azonban már egy új világ, hiszen Teremtő Erőt birtokol az a lény, aki most olyan világot teremt, amelyben teremtményei saját törvényeiknek engedelmeskednek, és ő csak szemlélője - néha már szenvedője - az eseményeknek. Közben önmaga is egyre inkább hasonul a megteremtett világhoz - hiszen saját kiegészülését a létrehozott formákban kereste, így önmaga is egyre szilárdabb formát kap, egyre inkább egyenrangú része önnön Univerzumának. Az egy és a kettő után megjelenik a sok.
A felemelkedés lehetőségét ismét az hordozza, hogy felismerheti önnön alkotását világa minden jelenségében. Ez számára nehéznek tűnik, hiszen éppen azzal a szándékkal hozta létre ezt a világot, hogy magától különböző dolgokat tapasztaljon. A tapasztalás szokatlanul kellemetlen, mert saját formája erősen kötődik ugyanehhez a világhoz, annak jelenségei befolyásolják felvett formájának működését: kívülről kellemetlen hatások érik! Mint teremtőnek milyen ismeretlen helyzet. Formájának optimális működéséhez saját teremtett környezetéből kell (vissza) szereznie energiát. Ennek ellenére meg kell tanulnia szeretni a környezetét, a negatív hatásokban rejlő tanítás feszültségét felhasználva arra, hogy egy szinttel feljebb emelkedjék gondolkodásában. Ha képes erre, elnyeri egységét a világgal, visszanyeri teremtő erejét, szerepét és szeretetét.
Ugyanakkor lehetséges az is, hogy elfordul a tanulási lehetőségtől - valójában saját mivoltától. Nem szereti a környezetet, melyből táplálkozik, hanem megszerzi belőle a szükséges energiát. Értsük pontosan: saját egészének egy részét arra használta, hogy belőle világot teremtett, majd szándékosan elfelejtette azt, hogy a dolgok az ő részei. Nagy lényének működéséhez elengedhetetlen, hogy a teljes rendszer energia-körforgása jól működjék, ezért környezetéből energiát - a Szeretet enyhén materializált formáját - kell felvennie, s cserébe saját teljes Szeretetét adnia ahhoz, hogy a szándékosan leválasztott részek ismét egységet alkossanak vele. Ha az energia-felvételt "erőszakkal" teszi, nem ismerve fel annak mély jelentését, azt, hogy szeretnie a környezetet egyet jelent a Nagy Lénye gyógyulásával, akkor tovább mélyíti belső hasadását: szokás szerint újabb világ megteremtésével.
5.
Ez az új világ még ridegebb egy Teremtő Lény számára: kivetülési formája is elveszíti általa formálható jellegét: a külső törvények egy az egyben hatnak rá. Az energia felvételi lehetősége korlátozott: környezetének sokféle anyagát kell elfogyasztania (milyen bizarr...), azaz saját fizikai formájának feldolgozó mechanizmusaival önanyagává alakítania. Látható, hogy iszonyú messzire került önmagától: nem a lény kap erőt a környezettől, hanem egy zárt fizikai forma épít be alapanyagokat önmagába, hogy jelen kivetülését fenntartsa. A legdermesztőbb tulajdonsága ennek a helyzetnek a fizikai forma törékenysége. A fizikai világ állandó változásai, a dolgok egymásba alakulása eddig a művészi alkotóerő mozgásterét adta a Lénynek, most hirtelen ellenkezőjére vált. Megjelenik a Lény halála. Ennek jelentőségét sem szabad elfelejteni: a körforgás belülről történő átélésére kap lehetőséget, számtalan mély élmény, tapasztalás lehetősége nyílik meg előtte. Fizikai megtestesülése tűnik számára önmaga teljességének - hiszen ő akart részévé lenni a világnak - így a forma elfogadja az idő, változás alaptörvényét: ami létrejött, itt el is múlik. Gondolatának alkotó ereje is igen erősen korlátozott már: fizikai erő szintjén jelentkezik, a Szellem Ereje által létrehozott változások, megfigyelések csupán a láthatatlan kar, élesebb szem lehetőségeivel rendelkeznek. Ugyanakkor ezek a képességek jelentik a kivezető utat is számára. "Természetfeletti képességeit" mélyebben megismerve, önmagára alkalmazva, Szeretetét befelé koncentrálva ráébredhet tulajdon anyagfelettiségére, így kiszakad a fizikai körforgásból, visszaemelkedik tiszta gondolatformájába. Ez nem egyszerű folyamat, hiszen meg kell szereznie teste számára a szükséges tápanyagokat, s ezalatt konfliktusba kerül fajtársaival - önmagával. Elképzelhető - s ezért létre is jön az a helyzet, amikor két lény közül csak az egyik maradhat fenn, a másik teste táplálék hiányában elpusztul. Sőt, a test jobb, több táplálék felvétele után jobban működik - tehát előnyös a lény számára, ha neki több van, még akkor is, ha más lény ezáltal kevesebbhez jut. A lény teste vágyai miatt kirekeszt más lényeket. Ez a viselkedésmód már a mi történelmünkből ismert alapkonfliktusokat hordoz, az ismert eredményekkel: háborúk, pusztulás, eszmék felvillanása és porba hullása, tetézve a gondolati erők brutális fizikai hatásaival. A lény tulajdonképpen még mindig jót akar, kísérletezik azzal, hogy ne kelljen egyenrangú lényeket szolgasorba vetnie, létrehoz olyan fajtát, amely szellemi erővel nem rendelkezik, csak fizikai törvények szerint él. Nem tudja, hogy új fizikai alakját formálja ki ezáltal. Még mindig teljes lény, az általa létrehozott formákban törvényszerűen megtestesül, hogy alkotása másik oldalát is megtapasztalja. Anyagfeletti erejét nem arra használta, hogy mint belőle induló létrán visszaemelkedjen a teremtő erő birtokosává, hanem fizikai test alakjának szolgálatába állította, ezzel megtagadva magától birtoklásának jogát.
6.
Végső állapotába süllyedt tehát a Szellemi Lény. Létezése a fizikai világ törvényeinek törékeny áldozata, végzete kikerülhetetlen. Gondolkodása és érzelmei tökéletesen alárendeltek fizikai létezésének. Önnön megsemmisülésének tudata mindig ott lappang tudatában, ettől való félelme mozgatja, minél hosszabb ideig létezni, s a világ arcán valami nyomot hagyni: ez a legfőbb vágya. Szellemi ereje a fizikai világban való törtetése alatt előle mélyen elzárva lappang. Az előző szintről a szolgálat kulcsszót örökölte, ennek szeretettel való megtöltése, kiteljesítése a létra előtte álló legalsó foka. Meg kell tanulnia saját érdekeit elfelejtve szolgálni másokat ahhoz, hogy szellemi erejének ismét birtokosa lehessen, s elindulhasson vissza, felfelé.
További süllyedés az anyagba már nem lehetséges, hiszen a Nagy Lényből már csak szabad akarata maradt meg, amit jól kell használnia, hiszen elvesztésével megszűnik a képessége arra, hogy másokra hasson - önmaga más kivetüléseire - tehát rá sem hatna már semmi, ami fejlődésre késztetné. A vízszintes haladás is el van zárva előle. Alkotó, felfedező vágya minden téren fizikai határokig vitték már - kivéve a befelé haladást. Erejével saját életterét is képes megsemmisíteni, meggondolatlan átalakító tevékenységével akaratlanul is elpusztítja környezetét. Kutatásai az információk végtelen tárházát tárják elé, az analógiák belülről fakadó, intuitív egyszerűsítései nélkül áttekinthetetlen halmot alkotnak. Fizikai életterének fenyegető szűkülése és tudásának magasabb síkra emelkedése egyaránt siettetik szellemi érését, amit új korszak, új faj születésének is tarthatunk.
7.
Új ember születése. Ő feloldja magában az anyaghoz kötő erőt, befelé figyelve felismeri az oldás törvényét, belső hangját követve elindul önmaga felfedezésének útján. Végigéli bukásainak sorozatát, elsajátítva belőlük azokat a gondolati kulcslépéseket, amelyek eddig juttatták. Felismeri és megerősíti magában az őt minden társához kötő mély szeretetet, szolgájává lesz a többiek fejlődésének - fizikai létében már segítő lesz. Ez az egyik legszebb motívum a történetben: a lény az alábukás legmélyebb pontján, megterhelve mindennel, ami széthullott egységéből következik, önmaga leghalványabb szikrája képében hirtelen magára ébred, és újra megvalósítja önmagát.
Ez a történet nem vallási alaptétel, nem a tökéletes, egyetlen igaz valóság. Megjelent, és sokat tanultam belőle, nekem valahol az igazat jelenti - hiszen a teljes igazság jelen formánkban, gondolkodásunkban képek, hasonlatok formájában jelenik meg. Nem az a lényeges, hogy bebizonyítsuk, vagy valamit igazoljunk általa, esetleg valakit rákényszerítsünk, hogy ő is így gondolja. Értékét az adja, amit gondolkodásunkon, hétköznapi szemléletünkön változtatni képes. Te sem tanuló vagy egy elsajátítandó anyaggal szemben, hanem önmagát fejlesztő tudatos lény, aki előtt egy érdekes szerszámot csillantottak meg - csak akkor hasznos, ha használod, de nem kell feltétlenül ezzel fejlesztened magad.
Használd hát annak, aminek megírtam: modellnek. Éld át, tanulj és tapasztalj általa, s ha úgy érzed, más kép vezetne tovább utadon, aggályok nélkül dobd el.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|