Ezt a történetet nem szeretem különösebben, de nagyon muszáj leírnom...
Az ablaknál állt, a város felé nézett. Este volt már, az autók végeláthatatlan sora hömpölygött az utakon. A csattanásra hátrafordult, meglátta a belépő alakot, majd visszafordult és beszélni kezdett.
- Látja ezt a kavalkádot? Tudja, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mindez megérthető, még nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Olyan szörnyű elfogadni, hogy amit gondolok, csak nagyon kevesen fogják igazán érteni. Azok pedig, akik megsejtik, hogy mi van mögötte, könnyen meg tudják mutatni nekem, hogy mennyire olcsó az emberi élet. Iszonyú az, amikor a "szörnyen fontos" dolgok, emberek mögött hirtelen úgy érzed, megláttad a kicsinyességet, az emberi problémákat. Amikor érzed, hogy a másik ember értékítéletét, önmagáról kialakított képét veszed célba, mert szerinted sokkal értékesebb önmagában, mint szerepei sokszínű rongyaiban, de tudod, hogy úgy fogja őket védeni, mint a saját életét... Félsz, hogy ellenségeiddé teszed őket, de még jobban félsz azoktól, akik úgy érzik, megértettek, de te látod a törést, ami miatt nem juthatnak előbbre általad. Nem bújhatsz el mások mögé, nem rejtőzhetsz el a tekintetek elől, amelyek csalásaidat keresik, a szavak elől, amiket a meg nem értés szándéka vezet. Tudod, hogy nem a megfelelő ember vagy a megfelelő helyen, hogy a rendszer törvényszerűen fogja önmagát reklámozni szavaiddal, ha ezt nyereségesnek találja, ugyanakkor gond nélkül hallgattat el, ha veszélyesnek ítél - és te veszélyes szeretnél lenni, változtatni szeretnél. Vagy nem is, csak érzed, hogy vagy megtagadod önmagad, vagy kizárod magad az elfogadhatóan gondolkodók sorából.
Egyedül leszel, mert a rendszer nagyszerűen gondoskodik hibái elrejtéséről.
Teljesen hétköznapi módon használsz el iszonyú mennyiségű energiát, de igazi problémád persze a számla kifizetése. Lélekbúvárkodhatsz másokban, saját problémáidat egyre rafináltabb elemzések rejtik el előled.
Szerencsések vagyunk itt Magyarországon, hogy a lejtő középső részén vagyunk, alulnézetben láthatjuk azokat, akiknek a fejlődés, karrier természetes társadalmi szolgáltatás, mégsem vagyunk olyan távol tőle, mint az éhezők. Szétszakadunk csendesen, egy részünk élvezi azt a zavarost, amit kis országunkban keltenek azok, akik minél többet szeretnének kinyerni belőle - a maradék szívja a fogát. Nem akarom bántani a "fejlett országokat" sem, hiszen ők a saját természetük, helyzetük diktálta tevékenységet végzik, ha X-nek erkölcsi problémái lennének azzal kapcsolatban, amit egy másik ország embereivel tesz, hát megteszi azt Y helyette (legyen a betűk helyén multinacionális üdítő, mosópor, stb. cég avagy politikai erő). Ez a rendszer tökéletesen fel van készülve az ellene folytatott harcra, legyen az nacionalista, környezetvédő vagy bármilyen indíttatású - csak egyre nem: arra, amit Gandhi csinált annak idején Indiában. Ma talán azt mondaná nekünk: oldja meg Amerika a faji, kulturális, környezetvédelmi problémáit, Anglia a polgárháborúját, stb. - minket hagyjon békén. Ne segítsen már Európához tartozni, mert amikor a legutóbb egy térképre néztem, bizony oda volt írva Magyarország is. Felszabadultunk egy tömb nyomása alól - s most fizetünk, mint a katonatiszt, mert annyira szeretnénk egy másik alá tartozni... Meg tudtuk termelni azt, amire szükségünk volt - nagyon is sokáig. Jó lenne egyszer egy kicsi beszélgetés arról, mivé formálódik mostanában gazdaságunk, iparunk, politikai és társadalmi stabilitásunk, hétköznapi gondolkodásunk a nagy segítség hatására - mondjuk mennyire fáj az egy francia tőkéscsoportnak, ha itt hirtelen sok lakásban nem lesz áram, mert nem kifizetődő a szolgáltatás? Jaj, biztos untatlak ezzel a sok hülyeséggel.
Nem hagytál nekem túl sok esélyt, gondolom, baleset fog érni általad. Sarokba szorított patkány vagyok, de te tudod, hogy vigyáznod kell velem, mert nincs esélyem. Bár az is lehet, hogy nem okozok neked problémát, kicsit elegem is lett az egészből. Á, egye meg a fene! Rád bízom az egészet. Ha tényleg, te személyesen úgy véled, teljesíteni akarod azok óhaját, akik ideküldtek, tedd meg. Volt egy szép álmom egyszer az emberek és vezetők viszonyáról. Az, aki vezető pozícióba kerül, egyetlen dolgot vállal. Rendszeres időközökben kiül egy térre, és számot ad arról, amit tett. Nincsenek testőrei, sem emberek, sem ruha, sem protokoll nem védi meg, cselekedeteiért akár életével is felel. De aki a helyére lép - vagy akit helyére választanak, ugyanezt köteles megtenni. Persze ez hülyeség, hiszen vannak fanatikusok, dühös emberek, meg lehet bundázni ezt a rendszert is. Csak a "vezetői hozzáállás" az, ami tetszik ebben a képben.
A Gandhiról szóló filmben volt egy szép részlet ezzel kapcsolatban. A Mahatma már sokadik alkalommal böjtölt, mert a hinduk és a mohamedánok ismét harcolni kezdtek. Háza előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, vegyes hangulatban. Éppen a miniszterelnök (azt hiszem) ment be a házba, amikor meghallott egy kiáltást: "Halál Gandhira!". Megfordult és berohant a tömegbe a hang irányába, és azt kiáltotta: "Ki mondta ezt? Engem öljön meg először! Fegyvertelen vagyok." Érted, mire gondolok? Hol vannak most ezek az emberek?
A hűvös tekintetű férfi közelebb lépett: - Sajnalom. Nem ertem magyar...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|