Nos, erre végképp nem számítottam. Nem sokkal a szerelemről szóló eszmefuttatásom után találkoztam az érzéssel a valóságban is. Illetve a lánnyal már korábban, szimpatikus is volt nekem, de nem gondoltam komolyabb kapcsolatra. Tulajdonképpen egyáltalán nem tudtam elképzelni. Akármerre jártam is mester-példaképek után, valahogy egyiknél sem találtam meg azt, hogy családot alapított volna. Pedig a fene egye meg, ez akkor is egy nagy kunsztnak tűnik! Buddha ugye valami bilincset emleget, amikor megszületik a fia, Jézusról ilyesmit fel sem lehet tételezni. Lehet persze, hogy csak hiányos ismereteim bizonytalanítottak el ennyire - na meg azért Richard Bach bácsi írt erről egy megnyugtató könyvet, de élőben továbbra is tanácstalan voltam.
Így aztán valahogy nem akaródzott nekem semmiféle komoly társkeresés, amíg - véletlenek? érzések? - össze nem futottam Renátával. Teljesen másmilyen volt, mint amire számítottam. Felkavarodásra, viharokra számítottam. Tulajdonképpen meg is kaptam, csak máshol: mostanában igen gyenge a koncentrálóképességem. Ez a könyv is eléggé megszenvedi, igen lassan haladok vele, és a mostani írásaimmal szemben komoly fenntartásaim is vannak, a géppel is gyakran veszekszem - pedig olyankor csak magamat hülyézhetem le... Renátával egyfajta belső csendet élek meg. Néha. Legnagyobb küzdelmemet saját gyengédségemmel szemben vívom. Szeretném, ha jól érezné magát velem, de nem akarom túlzottan körülvenni önmagammal, ezért tetszik nekem az önállósága, szabadságvágya.
Nehéz erről igazán írni. Talán az a legfontosabb, hogy olyan jó mellette az éjszaka közepén pár másodpercre felébredni, és úgy érezni, hogy jó helyen vagyok. És olyan hülye, mint én!
És most apa leszek. Furcsa változást jelent ez bennem. Hajlandó voltam életemet, benne szerelmemet is ideiglenes jelenségnek tekinteni. Abban éltem, hogy ha nincs kedvem hozzá, bármikor feladhatom azt, amit jelenleg csinálok, akárhogyan is, de el tudom tartani magam. Túl nagy szabadságot adott nekem ez a gondolat, a lehetőségek nyitottsága miatt nem akartam választani, nem is csináltam semmit.
Először nagyon megijesztett a lehetőség, hogy gyermekem lesz. Nem rajongok annyira ezért a világért, inkább félek tőle, dédelgettem magamban saját kiskorúságomat: szerintem teljesen hétköznapi módon kerültem - kerülöm a felelősséget. Most hirtelen mindent végig kell gondolnom, mit gondolok komolyan, hogyan tervezem az életem. Vagy mégsem? Ettől a tervezgetéstől feláll a hátamon a szőr, ideges leszek, mert nem szeretem ezt a felelősségvállalósdit. Aztán vettem egy nagy levegőt, és lazítottam.
Egye meg a fene, hát mikor legyen nekem gyerekem, ha nem most? Huszonöt éves vagyok, többé-kevésbé egészséges, általában jókedvű. Pénzt tudok keresni, ha nagyon muszáj. És annyi minden van, amit meg szeretnék mutatni egy kis embernek, aki tőlem származik. És úgy gondolom, hogy ez mégiscsak nagy buli. Az az ember, akinek önmagam álmodtam, aki magányosan kóborol a világban és bölcs dolgokat mond, valahogy úgy él nagy magányosságában, mint valami nagy mester - szép volt, csak hamis. Félelmeimet rejtettem emögé az álca mögé - féltem, hogy nem leszek jó apa. Ezt most sem garantálhatom, de abban biztos vagyok, hogy mindent meg fogok tenni ennek érdekében, amit helyesnek tartok - és ennél többet nem is akarok ígérni sem magamnak, sem másnak.
És most megint sokkal jobban érzem magam, és ez jó. Akárhogy is van, már most sokat köszönhetek ennek a kölöknek, remélem ő sem fogja nagyon megbánni, hogy engem választott...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|