- amik teljesen összefüggéstelen gondolatok, és mivel erőszaknak éreztem volna valamilyen gondolati sorba rakni őket, időrendben állnak itt. Szerintem méltó koronája a könyvnek ez a káosz a végén.
Az lehet Isten rendelése, hogy hol, milyennek születik az ember, az viszont már rajtunk múlik, hogy ez mekkora különbséget jelent köztünk.
Attól, hogy egy színházban vagyunk és ugyanazt az előadást nézzük, még nem kell ugyanazt látnunk, gondolnunk. Ötmilliárd ember nem ülhet ugyanazon a széken...
Mit tehetsz a vallás, filozófia, tudati és testi technikák kardjával? Kihúzod a testedből, lehajtod a fejed és előrenyújtod. Tartanod kell a fájdalom-okozástól.
Mindig ideges leszek, ha azt hallom, hogy mentsük meg a ...-ot! (bocs, zöldek...) NEM SZORUL A VILÁG ARRA, HOGY MEGMENTSÜK! Éppen az benne a dühítő, hogy marha jól meglenne - nélkülünk. Csak könyörgöm, tanuljuk meg életben hagyni...
Önmegtartóztatás a fogyasztásban? Nem hiszek benne. Egyetlen utat látok: ha valaki kiteljesedésként éli meg napjait, és ennek során kevesebb szüksége lesz a csodasamponokra.
Reklámok: ügyes fogás, és jó eszköz önmagad felmérésére. Ha úgy érzed, reménytelenül keresed a boldogságot, hatni fognak rád, mert úgy vannak megcsinálva, hogy elhidd: ez a sör, fogkrém, biztosító, dezodor, farmer,... közelebb visz hozzá. Ugyanakkor innen nézve kicsit gusztustalan: "Tudom, hogy halálos félelmed van, de kend ezt a hajadra, látod, ő is mosolyog tőle" - azért fizetem.
Ha valamit reklámozni kell, az annak bizonyítéka, hogy arra a bizonyos dologra igényt kell támasztani, mert magától nem vennék meg annyian.
Aranygyűrű hullik alá pengve a szakadékba - ember születik...
Aki vállára veszi Nagy Énjét, nehéz feladatot vállal. Ezért én inkább a talpamtól felfelé számítom Őt.
Ne foglalkozz vele, hogy mit miért mondok. Cserébe én nem vállalok felelősséget azért, amit kihozol belőle.
Kedvesemnek: leültem asztalodhoz, és megmondtam, mit, miből, hogyan főzz nekem. Amikor a tányérra néztem, nem azt láttam rajta - hanem a lelkedet. És rettenetesen elszégyelltem magam, amikor bocsánatkérő pillantásoddal találkozott a tekintetem...
Kiléptünk a "sötét középkorból". De vajon olyan nagy kunszt ez, ha milliónyi ember számára helyette a "sötét újkor" köszöntött be?
Azt mondják, nincsenek problémák, csak kihívások. De vajon mi a kihívás egy meztelen koldusban, aki egy délután egy virágbolt háta mögött könnyít magán?
Rettegek a lelkesedéstől. Hiába beszél nekem hite csodájáról a frissen megtért, bennem a szellemi vagy faji felsőbbrendűség tudatával elkövetett dolgok (finom fogalmazás, hiába...) villannak fel. A Szeretet félénkebben csillog a szemben.
Elég erősek lettünk ahhoz, hogy arcunkat, az ember jelenlegi arcát a világba faragjuk. Miért van az, hogy mégsem tetszik az eredmény? És vajon tényleg folytatnunk kell?
Az igazi adomány az, amit nem feleslegedből áldozol, hanem amit ínséged feledve a megosztozás öröméért adsz. És legyen elég alázat benned, hogy elfogadd, amit cserébe ajánlanak.
Végre eljött az idő, amikor a reklámot is reklámozzák. Emlékeztet a helyzet a "hóhért akasztják" mondásra.
Tanítóknak: ha már kénytelen érzéstelenítés nélkül operálni, legalább ne legyen süket a sebész.
Erőnkkel, kutatásunkkal olyanok vagyunk, mint a kisgyermek, amikor végre feléri az asztalterítőt, és húzni kezdi maga felé. A világ hűvös laboratóriumokban törik cserepekre, elveszítve teljességét, tisztaságát - ugyanúgy, mint személyes életünk, sorsunk a gazdasági-politikai játszótéren. Talán jobb, ha észrevesszük és megállunk, mielőtt a levesestál koppan a fejünkön.
A világ számára sohasem reménytelen a helyzet. Csupán a mi személyes esélyünk csökken arra, hogy azon kiválasztottak közé tartozzunk, akik képesek élni benne.
A legutóbb egy cipőboltban kaptam (persze csak belül) dührohamot. Divatos csizma: lakk, 8 cm magas talp, 15 cm sarok, tükörsima műanyag talp (télire). Az ég adta világon semmire, SEMMIRE sem jó! És ez a rohadt baromság tapossa szét a Szigetköz gyönyörű természeti szépségét, és épít bele betonfalakat a Dunának. Hát pusztuljunk ki, ha képesek vagyunk erre!
Az ember a világ gépén futó, abba bezárt programmal azonosítja magát, pedig ő a szellem, az Alkotó. Ezért sebezhető.
Világot akkor teremtünk, amikor megnevezzük benne önmagunkat. Nekem itt nincs nevem, gondolkodásom kulcsa az, hogy mióta tudatosan jelen vagyok, azóta nem akarok nyomot hagyni a világ arcán.
Önmagunkban zártuk börtönbe magunkat. Sokféle "mester" van, akik átmennek a "hétköznapi emberi" cellából egy másikba, és onnan nagyon bölcs dolgokat mondanak. Viszont bizonyíthatatlan és hihetetlen, ha valaki egyszerűen "ki" megy - mert ez valami más.
A "megtapasztalás" általában csak egy másik cellából származik. Ha megszűnik az igény a "megtapasztalásra", azt jelzi, hogy "kifelé" haladsz. Vagy egyszerűen unod az egészet. Vagy a kettő ugyanaz?
Egyszer volt egy kisgyermek, aki találkozott egy angyallal. Ígéretet kapott arra, hogy az angyal pontosan ezerszer a segítségére fog sietni amikor hívja, megsimogatja a fejét, amitől elmúlik minden bánata. A kisgyermek eleinte sokszor hívta az angyalt, mert nagyon egyedül volt - de így aztán gyorsan fogytak az alkalmak. Takarékoskodni kezdett hát, egyre hosszabb időt tartott ki két simogatás között, büszke is volt erre, bár az angyal szomorúnak látszott, amint végigsimított a megkeményedő vonásokon. Amikor már csak néhány alkalom maradt, olyan ritkán szólította az angyalt, hogy nem is igazán hitt benne, pedig amikor tiszta szívvel fordult felé, mindig segített. Öreg volt már, és végsőkig elkeseredett, amikor elhatározta, hogy elhasználja az utolsó lehetőségét is. Az ezredik hívásra az angyal ugyanúgy megjelent, megérintette homlokát - és nem repült el többé, hanem ott maradt mellette élete végéig.
Lehet, hogy álmodók és álomképek egyaránt vagyunk, de rajtunk múlik, hogy melyik szinten ébredünk magunkra...
Isten ajándékai (sorsod történései): szerszámok. Használd őket kivétel nélkül önmagadon, majd szórd szét őket, és takarítsd ki a műhelyt - csak így kaphatsz újakat.
Az ember: Isten tamagocsi-ja vagy a tamagocsi istene? Ha egy lény nem tud önmagára ismerni önmagában és már megunta teremtőjét szólongatni helyette - akkor teremt egy olyan lényt, akinek ő az istene?
A vallások nem istenekről, hanem hívőkről szólnak. És csakis azért maradhatnak fenn, mert erre mindig rájön néhány ember, aki elég jó példát tud mutatni a többieknek.
Már megint eldobtam az agyamat. NATO-reklám a'la BIT: hatalmas kőfal, rajta félig nyitott ajtó NATO emblémával, háttérben a végtelenbe futó kockás kőpadló, kék ég és az Egyesült Európa csillagai. "IGEN, a jövőnkért" - vagy valami hasonló. Még jó, hogy a mennyországot vagy istenkét nem sikerítette oda a rajzoló. Logika, tiszta ész, érvek diadala! Hová tettétek a kismackómat? Nem azzal van bajom, hogy reklámozták - bár speciel nekem az ellenzők érvei világosabbnak tűntek - hanem az, hogy ritkán okádták még a szemembe ennyire: hülyének nézlek, fiam! Beveszed? Szerencsére amikor a legközelebb arra jártam, már egy halom koncertplakát fedte eme elmeremeket. Egyébként semmi bajom a belépéssel. Másként hogyan lehetnénk az első állam, amelyik kilép belőle...?
Ne zavarjanak meg a szerepek ebben a könyvben! A Számadás és a Gondolatok csak arra kellenek, hogy az Ébredésen és a Meséken átvezessenek.
Rendszerváltásunk tökéletesen sikerült: ideológiai alapú kasztrendszerünket felváltotta a vagyonra épülő. Vagy volt valaki, aki másra számított?
A sors olyan, mint egy jól tanított paripa. Amíg mellette fekszem, hiába nógatom haladásra, néha meglódul és elránt, hogy rádöbbenjek, nem jó helyen vagyok ahhoz, hogy irányítsam - viszont ha felszállok a hátára, magával ragad és repülhetek - mindvégig. (Legalábbis ezt ígérem magamnak...)
Milyen humoros! Szerintem amikor "azt kapom, amit érdemlek", nem azt kapom, amit elvárok. És milyen nagy művészet ennek örülni, belőle hálásan tanulni...
Vajon mennyire igaz az a mese, hogy demokráciában élünk? Hallottam egy rádiókabarét, amelyik csak arról szólt, hogy legalább röhögni lehessen. Nesze neked szabadság...
Társadalmi, politikai, egzisztenciális harcaink olyanok, mintha kukacok versenyeznének, hogy egy tehervonat melyik kocsijába kerüljenek. Csakhogy a vonatot csakis együttes erővel irányíthatják, most pedig nem igazán jó irányba megy...
Mindig elbizonytalanodom, hogy túl sötétnek látom a helyzetet, amikor újságot olvasok vagy TV-t nézek, ahol nagyon okos emberek bizonyítják be nekem, hogy a dolgok lassan javulnak, pedig logikám az ellenkezőjét mondja. Persze valószínűleg akkor leszünk igazán sz... rossz helyzetben, amikor már nem tudják a zsebünkből megfizetni a szakértők optimizmusát...
Az örökkévalóság pillanata: ez ma nekem a legszebb kifejezése annak, hogy: ember.
Bocsássunk meg ellenségeinknek, amiért ellöknek boldogságunktól. És bocsássunk meg szeretteinknek azért, mert elhúznak onnan. Csak így remélhetjük, hogy nekünk is hasonlóképpen megbocsátanak... És a végén rájövünk, hogy mindez csak bennünk történt meg.
Az élet az egyetlen dolog, amiért a halált vállalni érdemes - és a halál az egyetlen dolog, amiért élni érdemes. Csak nem mindegy, milyen az az élet, és milyen az a halál.
A haladás vágyának az az illúzió adja a legnagyobb erőt, hogy a "fejlődés" során keletkezett szeméthegy egyszer csak elmarad mögöttünk...
Bár valószínűleg furcsán hangzik, de engem nagyon megnyugtat, hogy ennyire nem szeretjük egymást, képesek vagyunk ölni, pusztítani, háborúkat viselni. Ez a bolygó igencsak nehéz helyzetbe került azáltal, hogy a homo sapiens sapiens (bölcs bölcs ember) fajnak otthont ad, mert ez a lény egyre okosabb lett, egyre nagyobbak a lehetőségei, és nézd csak: mégis pazarol, szennyezget és gátakat épít. Ha van egy motorom, amelyik jól működik, halkan duruzsol és láthatóan egészséges, közben pedig az általa hajtott repülő alig poroszkál a kifutópályán, akkor attól tartok, hogy valami nagyon el van... méretezve, és a gép soha nem fog repülni. Ha viszont azt látom, hogy a gép poroszkál ugyan, de két hatalmas durranás és füstfelleg között hihetetlen erővel gyorsul (persze utána újra lelassul), a motor csörög-csattog, részei egymást verik, az egész rezeg és majd szétesik, akkor megnyugszom. Nem rossz ez a konstrukció és lehet, hogy tényleg képes lesz a levegőbe emelkedni - és ahhoz nem kell más, csak hogy alkatrészei megtalálják saját helyüket benne (tudniillik azt, amit éppen elfoglalnak) és ne egymáson rúgjanak nagyokat, hanem egységet alkossanak.
Azért, hogy kis országok helyett Amerikához mérhető gazdasági hatalom legyünk, legyen "európai dollár": azaz valaki ellen integrálódni nem biztos hogy érdemes. Másrészt ha van tíz macskám, attól, hogy összekötöm őket jó szorosan, még nem lesz "tíz macskaerejű" fogatom - a csapat leginkább tíz ellenkező irányba fog igyekezni. Akkor viszont, ha a tíz szabad macskát közös érdek vezeti, erőfeszítés nélkül kialakul ez a helyzet.
Az, ha önmagában instabil, rezgő elemeket egymáshoz kötök, még nem oldja meg a belső problémákat, a rendszer vagy állandó erőfeszítéssel tartható egyben, szétszakadás esetén nagyot durran (lásd: ex-Jugoszlávia), vagy a részek eltalálják az egész saját frekvenciáját és együtt, de sokkal agresszívabban rezonálnak (lásd: hitleri Németország) - persze sokkal divatosabb ezzel foglalkozni, mint hosszú idő óta megoldatlan belügyekkel.
Teljesen logikusnak tűnik: az ember nem került összhangba saját múlandóságával, fél a haláltól. Így életében "menekülve" sok "rosszat" tesz, ezáltal tényleg félelmetes halált készít magának, amely nem szabadulás, hanem börtön.
Isten bújócskát játszik velünk - bennünk. És csak az pillanthatja meg az arcát önmagában, aki meg tudja látni őt mindenben. Mintha egy tükör-gömb közepén ülő ember szeretné megismerni önmagát. Ha kimegy a falhoz, csak az arcát láthatja meg benne, önmagát keresve a magáról kialakított képpel szembesül, míg ha középen marad, mindenfelé egyformán tekint és megtanulja érteni a látványt, meglátja teljes valóját.
Az is egy formája a vereségnek, ha azért kerekedsz felül, mert ellenfelednek nem volt lelke olyan eszközhöz nyúlni, amit te használtál...
A kisfiút sokáig tartotta befolyása alatt egy nagyobb, akit nagyfiúk csoportja végül elkergetett. A kisfiú meghívta a győztes nagyokat, hogy játsszanak nála, a nagyok pedig megígérték neki, hogy beveszik a csapatukba. Most pedig ott ül a sarokban és nézi, hogy a nagyok feltúrják a polcait és úgy játszanak a játékaival, ahogyan ő maga nem tenné, sőt, saját játékaikkal biztos ők sem játszanának ilyen durván. Persze közben igyekszik legalább büszke lenni arra, hogy nála játszanak... Miért érdekelné például egy francia bortermelő vállalatot az, hogy a korszerű művelés keretében Tokaj évszázados termékeny talaját évek alatt lemossa az eső?
A döntéshelyzet olyan, mintha két mag lenne eltemetve a föld alatt: kétféle sors kezdete. Közöttük állunk, el kell döntenünk, melyiket locsoljuk perceinkkel. Megtapogatjuk, megvizsgáljuk a földet, öntünk ide is, oda is egy kevés időt, majd az ígéretesebb felé fordulunk. Bármikor fordulhatunk a másik felé is, de ha valamelyiket éppen kiválasztottuk, nem érdemes egyszerre a másikat is öntözni.
Az egyszerű emberek "növényevő" hozzáállásával szemben a civilizált ember megtanult "embernek farkasa" lenni, amivel hihetetlen sebességű fejlődésre kényszerítette faját. Ez tényleg jó buli: nincs még egy olyan faj, amely vetélytárs nélkül önmagának csúcsragadozója, így jóformán ugyanazokkal a fizikai feltételekkel rendelkező egyedek akarnak egymás fölé kerülni: az ész, egyéni tudás szelekciójának útja ez. Lehetséges viszont, hogy ugyanez a hozzáállás most már a pusztulást rejti, így érdemesebb lesz újra felvenni az ártás képessége mellé a nem ártás szándékát.
Gyakran hasonlítjuk össze magunkat más országokkal úgy, hogy negatív a végeredmény. Erről az a dal jut eszembe, hogy: "Még azt mondják, nem illik / a tánc a magyarnak! / Nem, ha néki cipellőt ..." stb. Miért nem játsszuk a saját játékunkat?
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|