Az előző két szöveg után (aminek megírása között egyetlen nap - történetesen a születésnapom - telt el) tartozom annyival, hogy elmondom a döntésemet, mely szerint megyek tovább azon az úton, amelyet a körülöttem történő dolgok lehetővé tesznek nekem. Sokat beszélgettem azóta Renátával és mesteremmel arról, hogy mit nyújthatok, mivel tartozom nekik, és úgy érzem, meg fogom találni az összhangot e világok között.
Volt egy álmom, ami után a következőt írtam:
Törd össze az élet-álom logikáját, emelkedj szereped fölé, hogy a keletkező zavarosban úr lehess életed felett. De vigyázz: a romok csak belőled származhatnak, aki mást alakít át, nem lépett ki szerepéből!
Úgy éreztem az elmúlt napokban, hogy döntéshelyzetben vagyok, most találom meg életem fő irányát. Elég rossz állapotba is kerültem miatta, és gyorsan - napokon belül - csaptam egyik végletből a másikba. Ezt a belső bizonytalanságot is meg akartam mutatni neked, egy megszervezett könyvben természetesen csak az a fejezet szerepelt volna, amelyik a döntésemnek megfelel, a másikat elfelejtettem volna, erős volt a kísértés. Ráadásul egy napon ezek után vállalnom kell majd gyermekem előtt azt a bizonytalanságot, amely születését megelőzte. Bár azt hiszem, nem tehetem meg nem történtté az egészet, hiszen jelen volt akkor, amikor én így gondolkodtam, erről beszéltem - remélem, átvészeljük.
Pedig nem tettem mást, mint elfelejtettem mindazt, amit gondolok - és ebben a könyvben leírni igyekszem: életem történései lehetőségeket adnak nekem arra, hogy gondolkodásom eszközével és feszültségeim erejével önmagamat formáljam. Igenis jó, ha teljes mélységükben megélem a dolgokat, lehetséges döntéseim következményeit elvek és szemellenzők nélkül a maguk teljességében vizsgálom - még akkor is, ha a végletek közötti átcsapás nagyon kellemetlen lehet. Most örülök, hogy ez így zajlott le bennem, hogy mindezt meg tudtam osztani Renátával is, tudom, hogy fájdalmat okoztam neki is, de olyan arcomat ismerte meg, amit enélkül nem hiszem, hogy megmutattam volna, erős és kitartó volt ebben a helyzetben, amiből később is erőt meríthet; én pedig gyenge, amelyhez én nyúlhatok vissza, ha érzékenységre lesz szükségem.
Persze szokás szerint sanyargattam is magam egy kicsit (nem ettem), aztán úgy gondoltam, hogy erre semmi szükség nincs, most nem vagyok abban a testi-szellemi állapotban, hogy igazán jót tegyen nekem, a döntést pedig nem könnyíti meg, mert az azon az igen egyszerű dolgon múlik, hogy hajlandó vagyok-e meghallgatni belső hangomat, amely összes gondolatom alatt folyamatosan zsolozsmázza válaszomat.
Hát így döntöttem, bárhogy is lesz ezután, a mostani döntésem a jelen állapotomnak megfelelő legjobb.
Persze kicsit vidám, hogy itt most hirtelen nyavalygások sorozatává válik ez a könyvecske. Ismét lelassultam, kezdem megközelíteni azt a pontot, amikor befejezettnek nevezem. Persze megint furcsa az idő-játék, hiszen már olvastad azokat a részeket, amiket még meg fogok írni, ugyanakkor "apróságot" már régen nem írtam. A félelem hajtott most ide a gép elé, hirtelen nagyon üresnek éreztem magam, hitetlenség fogott el, hogy itt vagyok és azt csinálom, amit csinálok - éppen Renátát várom. Mégis írok, talán - valószínűleg - szabadulást várok attól, hogy befejezem. Félek a haláltól, azért is foglalkozom vele annyit, főleg azért, mert félek a befejezetlenség érzésétől, attól, hogy valamit nem tettem meg, amiért érdemes volt megszületni. Persze az is igaz, hogy halálom pillanatáig nem fog elmúlni ez az érzés, hiszen szerintem mindenkit ez köt ehhez a világhoz - csak sokféleképpen lehet megélni, erőt adhat vagy kétségbe ejthet egyaránt (meg is teszi velem mindkettőt). Hiszen mi mást ígérne, mint azt, hogy folyamatosan átalakulva, minden nappal erősebbé válva annyi terhelést kapok, amennyit már nem tudok elviselni, így fejlődésre ösztönöz (bár tegnap még ugyanettől összeroppantam volna) - addig a pillanatig, amikor kilépek a ringből. De megfogalmazhatom úgy is, hogy folyamatosan lehetőséget kapok a fejlődésre, és abban a pillanatban, amikor egy kicsit is előreléptem megkapom a lehetőséget arra, hogy használjam is, amit elértem - innen nézve hótt pozitív.
Szóval le van ejtve a bénázás. (Ha tudnád, mennyi erőmbe kerül reménykedni abban, hogy a gyermekem nem fogja sajnálni, hogy én vagyok az apja... néha meg persze biztos vagyok benne, hogy jó buli lesz.) Jobb lesz, ha folytatom, legalább túl leszek az egészen...
(Fenébe, de rosszul mutat ez itt a végén... de talán így a legjobb. Bocs.)
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|