Az Internet, amely egykor kizárólag az egyetemek és a kutatás világának eszközét jelentette, ipari szabványa és az együttműködést serkentő kultúrája révén ma már az új generációs alkalmazások tömeges megszületését, a "Hálónak" üzleti célokra történő felhasználását jelenti. A hálózati számítástechnika egy csapásra megváltoztatta a termékfejlesztés módját, a szállítóláncolatok kezelését, a termékek piaci értékesítését, eladását, a szolgáltatásokat. Mivel az Internet globális szinten teszi lehetővé a valós idejű kapcsolatot és információcserét, a szó szoros értelmében forradalmasítja munkánkat, játékainkat, tanulásunkat. Manapság az asztali számítógépek millióin működő böngésző programok segítségével a kommunikáció és az együttműködés új szintjei valósulhatnak meg a munkavállalók, az ügyfelek, szállítók és eladók között.
A hagyományos IT infrastruktúra, amely az elmúlt néhány évtizedben felnőtt - olyan infrastruktúra lett, amely tartalommal és alkalmazásokkal telt meg, amelyek szinte minden, a vállalkozás sikere szempontjából lényeges üzleti folyamatot automatikussá tettek. Ebben az infrastruktúrában kulcsfogalom a biztonság, a megbízhatóság és az elérhetőség. Bármilyen termékeny volt is azonban ez az infrastruktúra az elmúlt években, a szabványok hiányának következtében erősen korlátozott maradt a hatása. Napjainkban az üzleti produktivitás összekapcsolódik az Internettel, alkalmazva annak technikáját.
A vállalkozások javukra fordíthatják a könnyen használható, szabványos böngészőket, így a munkavállalók és a partnerek könnyűszerrel hozzáférhetnek az adatbankokhoz, átutalási rendszerekhez és más olyan információhoz, amely elengedhetetlen egy üzlet virágzásához.
Ennek eredményeképpen valósággá válik a "bárki-bárkivel" kapcsolat, most először nyílik meg számunkra a virtuálisan univerzális összekapcsolódás perspektívája, és az a növekvő kapacitás, amellyel egyre több ember és egyre több információ és alkalmazás köthető össze.
A társadalom számára a "Háló" segítségével megnyíló új lehetőségek alapvető jelentőségűek, és amint az a hasonló történelmi változások esetében igen gyakori, az üzlet jelenti a folyamatok hajtómotorját. Az üzleti élet a hálózati számítástechnika - és ezzel együtt az Internet - irányába fejlődik.
Az üzleti világ folyamatos változásban van. A globalizáció és a dereguláció követelményei, valamint a rövidebb termékciklus iránti igény arra kényszeríti a szervezeteket, hogy változtassanak munkamódszereiken. A technika rohamléptekben fejleszti az üzleti környezetet, az intézményeknek pedig alkalmazkodniuk kell a felgyorsult tempóhoz, és alkalmazniuk kell az új technológiát, hogy válaszolhassanak az új kihívásokra.
A hálózatos világ alapjaiban változtatja meg az üzleti életet. Tekintsük a változó üzleti környezet három kulcspéldáját:
Először is, az új környezetben gazdát cserél a hatalom. A hatalom az eladóktól a vásárlókhoz vándorol át, mert a vásárlók előtt szélesebb választási lehetőségek nyílnak meg, nagyobb rugalmassággal, és könnyebben érhetik el a javak és szolgáltatások bővebb választékát. Alapvető fontosságú, hogy kiemeljük: a hatalom a vásárlókra száll. Azok az eladók, akik eddig arra alapozták sikerüket, hogy ők jelentik az egyetlen forrást egy városban, hirtelen azon veszik észre magukat, hogy immár elvesztik vezető szerepüket. Míg ez a trend egyes vállalatok számára igen kedvező, másokat a tönk szélére sodor.
Másodszor az információs eszközök egyre kritikusabb szerephez jutnak az új üzleti világban. Az értékek átrendeződnek, a hangsúly a hagyományos eszközöktől, például a készletektől és az épületektől az információs rendszerek felé tolódik. A banki ágazatban például az egyik legértékesebb eszköz éppen az volt, hogy hol helyezkedik el a bank a városban. Mára az ATM-hálózatok és az elektronikus telebank szolgáltatások alaposan megváltoztatták a korábbi képletet, így a bankok most már olyan új eszközökbe fektetnek, mint például a pénzkiadó automaták hálózata, illetve a hitelkártya terminálok. Az Internetes banki ügyvitel világszerte a vállalatok és az ügyfelek figyelmének homlokterébe került.
A harmadik példa pedig az, hogy a piaci belépés akadályai gyorsuló ütemben hárulnak el. Az új üzleti környezetben egy új piacra való betörésnek, egy új földrajzi térség meghódításának vagy akár egy új iparágba való bekerülésnek a költségei átstrukturálódnak és sokszor messze kisebbek. A vállalkozások eddig nem látott módszerekkel juthatnak el új ügyfelekhez, csökkenthetik költségeiket, emelhetik a megtérülést. Az Amazon Books például olyan új elektronikus kereskedelmi weboldalt alakított ki, amely több millió könyvet kínál - pedig a vállalatnak még kirakata sincs. A vállalat az egész üzletmenetet az Interneten bonyolítja, méghozzá sikerrel, ráadásul igen gazdaságosan, hiszen kiküszöbölik a fizikailag létező üzletek fenntartásából eredő általános költségeket.
A hagyományos, tranzakcióra épülő számítástechnika rendkívül strukturált környezetben valósul meg. Jól meghatározható és igen gyors. Ha például valaki egy ATM-nél pénzfelvételt kezdeményez, a kérelmet összevetik a folyószámlával, az automata kiadja a pénzt, és frissíti az adatbázist. A folyamat igen egyszerű, csupán percek kérdése az ügyfél igényeinek teljesítése. Az üzleti életben a strukturált, adatintenzív környezet automatizálása lényegében megoldottnak tekinthető.
Ám az automatizálás fenti aspektusa az üzleti folyamatok roppant tömegét hagyja teljesen figyelmen kívül. Az értékesítés automatizálásában például a megrendelést nem lehet egész egyszerűen az adatbázisba táplálni teljesítésre. Egy sereg közvetlen, gyakran emberorientált lépés ékelődik közbe. Valóságos munkaözönt kell elvégezni, mielőtt a megrendelés teljesítésére sor kerülhetne. Ez sokkal kevésbé strukturált, mint az adat-intenzív környezet. Ebben az esetben az ember-ember, illetve az ember-adatbázis kommunikáció számos válfajáról van szó.
Az Intranet lehetővé tette, hogy a vállalatok biztonságos környezetben kapcsolhassák össze partnereiket, ügyfeleiket, szállítóikat és alkalmazottaikat. Az intranetek révén megvalósuló együttműködés arra invitálja a vállalkozásokat hogy alkalmazottaik legkreatívabb ötleteit építsék be a vállalat fő irányelveibe, így segítve a versenyképességet.
A "Hálón" való intenzív kommunikáció segítségével a közös feladatokon tevékenykedő csoportok sikerrel használhatják az intranetet, határokon vagy éppenséggel időzónákon átnyúló együttműködésre. Ezek a megoldások egyszerűsítik az információhoz való hozzáférést, serkentik a jobb üzleti döntéshozást, az emberek pedig könnyebben dolgozhatnak közös projekteken, függetlenül attól, hogy irodájuk voltaképpen hol helyezkedik el.
Az elektronikus üzlet megváltoztatja a vállalatok termékfejlesztési módjait. A termékfejlesztés új, együttműködő módszerével a vállalkozások életbevágó információt oszthatnak meg az intranet segítségével, a mérnökök vállalati intraneten keresztül tervezhetik meg termékeiket, függetlenül attól, hogy éppen hol tartózkodnak, így rövidebb idő alatt hozhatnak létre piacvezető termékeket.
Az elektronikus kereskedelem az Internet globális elérhetőségét és interaktivitását használja ki a termékek és szolgáltatások vételével és eladásával kapcsolatos valamennyi tevékenység során, mind a vállalkozások közötti, mind a vállalat-ügyfél közötti környezetben.
A kereskedelem az eladást megelőző marketing tevékenységtől - például elektronikus katalógus - az elektronikus tranzakción és az értékesítésen át egészen az ügyféltámogatásig, illetve a digitális termékekig terjed. Az üzletágak vezetői felismerték, hogy az értékesítési folyamat szinte valamennyi interakciója - amelyet a marketing, az értékesítés és az ügyfélszolgálat megkövetel - fejleszthető és hatékonyabbá tehető az Interneten keresztül.
Az Internet segítségével a marketingüzenetek új, költséghatékonyabb csatornán keresztül juthatnak el az ügyfelek felé, így az Internet fontos szerepet játszhat az ügyfelekkel való kapcsolat kialakításában. A vállatok a korábbi ügyfélkapcsolatok tapasztalata alapján testre szabhatják üzeneteiket, amelyek révén költséget takaríthatnak meg és ez versenyelőnyhöz juttatja őket. Az Internet segítségével a marketing hírszerzés is hatékonyabbá válik, hiszen a honlapok mindenki számára nyitottak. A vállalkozások lehetőséget kapnak arra, hogy ügyfeleik számára gyors és könnyű hozzáférést biztosítsanak a legaktuálisabb információkhoz, amiket ráadásul azonnal frissíteni lehet. Az Interneten létrehozott, állandóan frissíthető "okos" katalógusok azt a lehetőséget nyújtják a vevőknek, hogy gyorsan megkereshessék pontosan azt a termékinformációt, amire szükségük van. Az elektronikus kereskedelem révén a termékek globális, a nap 24 órájában hozzáférhető, saját kiválasztáson alapuló közönséghez juthatnak el.
Az elektronikus üzleti tevékenység számos kihívást és lehetőséget képvisel. Világszerte forradalmasítja az üzletmenetet, új piacokat nyit meg, új kommunikációs módokat kínál, és újfajta versenyt teremt. Az elektronikus üzlet benyomul valamennyi ipari szektorba, a pénzügytől a gyártáson át egészen a kormányzati szektorig, és annak is tanúi lehettünk, hogyan kényszerülnek a vállalatok üzletvitelük megváltoztatására.
Az e-business (elektronikus üzlet) számos előnyt kínál, jó néhány vállalkozás máris learatta ezek hasznát. Az elektronikus üzlet segítségével növelhetik jövedelmüket a termékek és szolgáltatások promóciója révén, méghozzá új módszerekkel, felgyorsítva ezzel az idő folyását, amikor elektronikusan együttműködve törnek a piacra.
A vállalkozások erősítik a márka értékét, mert egyéni termékeik és szolgáltatásaik folytán kitűnnek a többi márka közül. Ugyanakkor csökkentik az üzletvitel költségeit, a költségmegtakarítás eredményeképpen pedig csökkentett árakon szolgáltathatnak ügyfeleik számára. Egyszóval az e-business (elektronikus üzlet) segítségével a vállalatok növelhetik jövedelmezőségüket, végső soron emelhetik üzletük értékét.
A tavasz első napján féloldalas riport jelent meg egyik napilapunkban egy hajléktalanról, akinek saját mobil telefonja van és ennek számán vár válaszokat különféle (állás-, lakás-, sőt házassági) hirdetéseire. A riportot fénykép egészíti ki a lépcsőházról, ahol aludni szokott. Alatta a neve és a mobil telefon száma.
A lakossági mobil telefonálást drága luxusszolgáltatásként megismert újságolvasó meglepődik: "Hajléktalannak mobil telefon?" A jelenség azonban nem új, nem rendkívüli és semmiképpen nem valamiféle magyar sajátosság. Az Észak Amerikában készült felmérések már több, mint egy évtizede arról számolnak be, hogy a hajléktalanok között igen soknak van hordozható kis képernyős (jelentős részben színes) televíziós készüléke és az utóbbi években rohamosan megnőtt a hajléktalanok között a mobiltelefon-használók száma is. Ugyancsak felmérésekből ismert tény az, hogy a hajléktalanok a televíziót és a mobil telefont az olyan alapvető létszükségleteik közé sorolják, mint a táplálkozás, öltözködés, vagy a biztonságos éjszakai hajlék.
A hajléktalan számára a televízió is és a mobil telefon is a társadalomról való informálódás és a társadalommal való kapcsolattartás eszköze, amely csökkenteni képes a kirekesztettség mértékét és potenciálisan a társadalomba való visszatalálás eszköze is lehet. A hordozható televízió és a mobil telefon a hajléktalanok egyetlen lehetséges info-kommunikációs rendszere. Az olcsó készülék, a hálózathoz való hozzáférés alacsony egyszeri díja vagy ingyenessége, a havi fix előfizetési díj eltörlése és a kiskereskedelmi létesítmények sokaságában megvásárolható előre kifizetett híváskártya a mobil telefont a hajléktalanok egy része számára is alkalmassá és megfizethetővé teszi. Az info-kommunikációs technológia ily módon nemcsak a tehetősek és a társadalmilag kedvező helyzetben lévők, hanem a szegények és elesettek számára is kínál eszközöket, előnyöket, megoldásokat a társadalomból való kirekesztettségük enyhítésére vagy megszüntetésére.
Nincsenek azonban olyan specifikus adat- és információs bázisok (ingyenkonyhákról, olcsó élelmezésről, kiárusításokról, ruházati akciókról, éjszakai szállásról, munkalehetőségekről, tanulási-képzési lehetőségekről stb.), amelyek a hajléktalanok - és általában a szegények - számára egyfelől hasznosak és kívánatosak, másfelől pedig egyszerűen és olcsón (vagy ingyenesen) hozzáférhetőek. Mind a telekommunikációs lehetőség (médium), mind pedig az információs szolgáltatás (hasznos tartalom) kialakulása még a legfejlettebb gazdasággal rendelkező országokban is a kezdetén tart. Társadalmi, önkormányzati és kereskedelmi kezdeményezések azonban már több országban is léteznek mint a kialakulóban lévő információs gazdaság és információs társadalom szerves részei, megmutatván, hogy az info-kommunikációs szektor korszerű és hatékony XXI. századi megoldásokat kínál - vagy tesz lehetővé - olyan jellegzetesen XX. századi társadalmi problémáink egy részére is, mint a szegénység, a hajléktalanság, az informálatlanság, a hátrányos társadalmi helyzet.
A közigazgatási ügyintézés, az államigazgatási tevékenység már ma is tömegesen használja fel az info-kommunikációs termékeket és szolgáltatásokat. A közszolgáltatások gyors ütemben építik ki saját adatbázisaikat, és különféle kommunikációs rendszereken keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A fejlett országokban a közszolgáltatási adatbázisok sokasága létezik. Méretük hatalmas és a használatuk során keletkező forgalom volumene igen gyorsan növekszik.
A jövőben a több közszolgáltatás számára is szükséges közcélú
adatok tárolása, feldolgozása és továbbítása feltehetően egyre inkább info-kommunikációs
közművekben történik majd. Az info-kommunikációs közmű új szervezeti kategória.
Az általuk gondozott információ fajtáit tekintve a létező szervezetek közül
leginkább olyanokhoz lehet hasonlítani, mint a statisztikai hivatalok és ügynökségek,
cégbíróságok, földhivatalok, térképészeti intézetek, anyakönyvi hivatalok, közmű
nyilvántartások, levéltárak vagy a nyilvános könyvtárak. Technológiájukat illetően
azonban ezektől lényegesen különböznek majd.
A közművekre vonatkozó egyetemes szolgáltatási kötelezettség fogalma terjedőben van, de értelmezése nem teljesen tisztázott ma még. Alapvetően, a kereskedelmileg indokolt árnál alacsonyabb áron nyújtott szolgáltatási csomagot értik ezen. Itt az állam (illetve államközösség, például az Európai Unió) valamilyen közösségi érték elérése vagy megóvása érdekében szabályozza a piacot, eltéríti az árat lefelé, és valamilyen kompenzációs mechanizmust működtet ennek ellensúlyozására. (Nem tekinthető univerzális szolgáltatási kötelezettségnek a verseny által a költségek közelébe leszorított ár, mivel a szereplők ki is léphetnek a piacról, ha nem éri meg nekik bent maradni.)
A jövőbeni info-kommunikációs közszolgáltatások négy szintbe sorolhatók: ingyenesen nyújtandó szolgálatok, szociális hálóból finanszírozható szolgálatok, széles körben hozzáférhető és elérhető árú szolgálatok, diszkrimináció mentes kereskedelmi szolgálatok. Ezenkívül léteznek és fejlődni fognak a nyílt vagy zárt információs klubok is, amelyektől már nem lehet elvárni a diszkrimináció mentességet. Néhány példa jól illusztrálja az egyes csoportok jellegét.
Ide tartoznak (majd) az állampolgári jogon, ingyenesen nyújtandó szolgálatok, amelyek léte és elérhetősége a legszegényebb rétegek számára is, olyan közérdek, amely indokolja, hogy általános adóból finanszírozzák a létrehozásukat és fenntartásukat:
Egyes nagyon szegény, veszélyeztetett rétegek "visszavezetését" a társadalom normális vérkeringésébe az önkormányzatok és a segélyszervezetek vállalják fel. Az ő szociális munkájuk hatékonyságát növelheti egy sor testreszabott info-kommunikációs szolgáltatás, amivel egyéb kiadásokat lehet csökkenteni. Pl.:
Jellemző, hogy itt a szolgáltatások felhasználója és finanszírozója különválik, tehát erős költség-kontrol lehetőségeket kell beépíteni a szolgáltatási csomagba.
Amennyiben a bevezetőben említett hajléktalant ezekkel a szolgáltatásokkal látjuk el, nem kell őt csalónak tekinteni, és van esélye javítani a helyzetén.
Ide tartozhatnak a közérdekből alacsonyra szabályozott áru szolgálatok, amelyeket a lakosság az adózott jövedelméből finanszíroz, a mindennapi életvitel során:
Itt már választási lehetőség van az árak kordában tartására: verseny élénkítés vagy kötött árszabályozás.
Ide tartoznak a diszkrimináció mentesen hozzáférendő szolgálatok, amelyeknél az árat mesterségesen lefelé eltéríteni nem indokolt:
A piacgazdasági tevékenységek kiszélesítéséhez szükségesek ezek
a szolgáltatások, amelyek általában költségként elszámolhatók a vállalkozásokban.
Egyes szakmai érdekközösségekben célszerű közösen kezelni az
információkat. Ezek nem közcélú adatbázisok, általában valamilyen verseny előny
elérésére készülnek. Ilyenek az Ipari-, Kereskedelmi- és egyéb Kamarák, egyesületek
info-kommunikációs szolgálatai. A klubok lehetnek nyíltak vagy zártak aszerint,
hogy magába a "klubba" való felvétel diszkrimináció mentes-e.
A tárolt információ határozza meg a kezelés (tárolás és továbbítás) módját. Az, hogy kinek, milyen ügyletéhez van rá szüksége (keresleti oldal). Az információ előállító és kezelő a kereslethez kell, hogy igazítsa a kínálatát. Kifejlődik az információs piac. Az információ valódiságáért, sérülés mentes tárolásáért és szállításáért, jogosult hozzáféréséért, rendszeres frissítéséért vagy selejtezéséért mindenki felelős, aki ebben a folyamatban részt vesz. Érdekes az analógia az élelmiszer gazdasággal: ott is több helyen termelnek és fogyasztanak, de az eljuttató csatornában nem szabad sérülnie vagy megromlania az árunak, és a csatornát az áru jellegéhez kell kialakítani. Az info-kommunikáció kiemelkedően fontossá válik, és a csalásokra is fel kell készülni. Az információ-védelem és kódolás jól jövedelmező üzletággá válik majd.
Az információs piac leggyorsabban növekvő eleme a reklám piac. Itt megfordulnak a dolgok: az információ fogyasztója nem kérte, sokszor nem is örül neki, az "üzenetküldő" finanszírozza az ügyletet. A mértékkel adagolt reklám élénkít, a túlzásba vitt, mértéktelen reklám információs telítődést okoz. Gyakran nem is az eredeti "üzenetküldő", hanem a "csatorna" ellen fordul a fogyasztó: címkét ragaszt a postaládájára, elzárja a TV-ét és a rádióját, nem vásárolja az újságot, titkosítja a telefonját. Védekezik: őrzi a saját identitását, információ rendelési jogát, nem kér az "információs szemétből". A túl sok, a túl agresszív, a felhasználó számára érdektelen információ mentális környezetszennyezésnek tekinthető. Az információs vákuumban élő hajléktalan ingyenesen és tömegével jut reklám jellegű információkhoz, esetleg alkalmi munkaként részt is vesz a terjesztésében. Ebben két veszély rejlik: hamis illúziókat kergethet vagy még jobban elfordul a társadalomtól.
Várhatóan a gazdasági és társadalmi élet az információkra, a gyors és hatékony információ kezelésre épül majd. A legszegényebb rétegek sem zárhatók ki az info-kommunikáció egy minimális csomagjából. Ennek a finanszírozását, (mindannyiunk érdekében) adókból meg kell teremteni. A devianciára hajlamos rétegek társadalomba való visszavezetéséhez ennél többre, szociális info-kommunikációs csomagra van szükség. A kommunikáció és az informatika integrált szolgáltatásait a mainál sokkal árnyaltaban testre kell majd szabni. A mindennapi magán-életvitel info-kommunikációs szolgáltatásait átlagos jövedelemből elérhető áron várják el a fogyasztók.
A vállalkozások működtetéséhez szükséges kereskedelmi info-kommunikációs szolgálatoknál is meg kell követelni a diszkrimináció mentességet.
Hajléktalannak telefont? Miért ne, csak okosan....
A globalizáció azt jelenti, hogy a világ fejlett felén az állami szuverenitást minduntalan áthatja a nemzetköziesülés, s aki ebből a nemzetköziesülésből kimarad, az teljesen esélytelenné válik a fejlett országokhoz zárkózásra. A globalizáció legsebesebb és legátfogóbb közvetítő csatornája az egymás mellett áramló pénz és információ. A pénz maga is információhordozó, egyes információnyalábok birtoklása automatikusan pénztömegben jelenik meg. A fejlett és a fejletlen országok között nyíló egyre hatalmasabb szakadék azt mutatja, hogy a szegény országok kívül maradva a pénz- és információs hálón, a világméretű munkamegosztáson, jövedelemátcsoportosuláson, működő tőke-beruházáson esélytelenné váltak a jelenlegi világrendszerben akárcsak viszonylagos felzárkózásra is.
Az országok és társadalmak világméretű versenye az államok hagyományos - a nemzetvédelem, a gazdaságirányítás, a közigazgatás és a jogrendszer, a szociális védelem - felelősségét erősen megosztja. Pénzük a nemzetközi pénzpiac mozgásától legalább annyira függ, mint saját nemzetgazdaságuk teljesítményétől. Védelmük nemzetközi rendszerektől függ, gazdaságirányításukat hozzá kell igazítaniuk a nemzetközi pénzügyi intézmények, a regionális szervezetek várakozásaihoz, modelljeihez. Közigazgatásaik, jogrendszereik állami és nemzeti jellegzetességeit uniformizálja a nemzetközi jogharmonizáció, a térszerkezeti támogatás. Nemzetközi információs rendszerek nélkül tehetetlenül állnak. A kérdés az: mennyire jutott előre az internacionalizálódás, s mennyi maradt a szuverenitásból, a nemzeti egyedi vonásokból?[1]
Létezik-e világpolitikai, világgazdasági globális tér és kapcsolati szerkezet - pénzügyi és információs háló? Vajon nem a globalitást megosztó hárompólusú, a Triád, - Észak-Amerika (USA), Nyugat-Európa (Németország), Kelet-Ázsia (Japán) - gazdasági régióiról, integrációiról kellene-e beszélnünk - regionális pénzekről és információs nyalábokról? S nem törnek-e darabjaikra, nemzetállami megosztott szuverenitásokra a korábbi integrációk? A globalizálódás, a regionalizálódás és a nemzetállami szecessziók három tendenciája együtt él, egymással versengve, egymást rombolva és építve.
A globális tér, az univerzális szerkezetek és szervezetek bizonyos tekintetben a nagyhatalmak fölött állnak, a nagyhatalmak által csak részben ellenőrzöttek. Így hát anélkül, hogy visszatérnénk a XVI. század előtti korszakba, amikor pápák és császárok igényt tartottak az univerzális hatalomra, mégis megjelennek az univerzális hatalmak szerkezetei. Másrészt, a szuverén, egymással versengő nagyhatalmak továbbra is meghatározzák a korlátozottan szuverén kisállamok helyét, szerepét, akár azzal, hogy érdekszféráikba vonják őket, akár azzal, hogy figyelmükből kiejtve, vákuumba helyezik, sorolják a nekik érdekteleneket.
Létezik a szuverenitásokat befolyásoló, részben korlátozó globális térszerkezet. Az 1945 utáni világban ilyen az ENSZ és intézményei. Az Egyesült Nemzetek Szervezete szuverén államok közössége, amely a szuverén államoktól ráruházott jogokat gyakorolja. Az ENSZ világgazdasági intézményei a nemzetközi pénzügyi intézmények, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank.
A nemzetközi pénzügyi pozíciók radikális átrendeződése következtében a hetvenes évek közepéig partvonalon álldogáló IMF és Világbank a nyolcvanas évek elejétől áttört rövid- és hosszútávú válságkezelő programjainak globális elfogadtatásával.
A hetvenes évek végéig meglévő bőséges tőkekínálat elhalasztotta a válságok kezelésének igényét. Ám az 1982 utáni adósságválság előtérbe állította a nemzetközi pénzügyi intézmények liberális szigorú pénzpolitikáját. Azóta képviseli az IMF a hitelezők kartelljének összekapcsolt feltételeit.
"Ha egy adós ország átütemezést kért, vagy új hitelekért folyamodott, elsőként készenléti megállapodást kellett kötnie az IMF-fel. Ehhez vállalnia kellett, hogy végrehajtja a Valutaalap által szükségesnek tartott gazdaságpolitikai korrekciókat. Az IMF vállalta, hogy figyelemmel kíséri, betartja-e az adós ország az adósságfizetést garantáló gazdaságpolitikára tett ígéretét. Cserébe a hitelezőknek meg kellett ígérniük, nem kezdenek különalkuba adósaikkal, továbbá fedezik a gazdaságpolitikájuk módosításának hiteligényét.
Az adósok a kartell szabályait nem kerülhették meg. Az összekapcsolt feltételességgel minden adósságmenedzselésre vonatkozó kezdeményezés, az új hitelek felvétele, illetve az adósság esetleges átütemezése is az előírt gazdaságpolitikai korrekciókhoz kötődött. A renitensek pedig akár bankszámláik zárolását is kockáztatták. Lényegében megszűnt a különutak lehetősége.
1985-től az új hitelekről és az adósságmenedzselésről szóló tárgyalásokon egyre több szó esett az átfogó, struktúraátalakító reformokról is. Az adósoknak a tárgyalóképesség megőrzése érdekében nagy horderejű gazdasági és társadalmi struktúraátalakításra is vállalkozniuk kellett: vagyis arra, hogy alkalmazzák a neoliberalizmus tíz éve készen álló strukturalista receptjeit."[2]
A Valutaalap direktívái, amelyek sok tekintetben párhuzamosak a Maastricht-kritériumokkal valójában bűvös információs láncot alkotnak: a népgazdaságokra kialakított alapinformációk egyben számonkérési elemek. Az IMF mátrixok arra épülnek, hogy bár a világ gazdaságai nem egyneműek, nem egy modell részei, mégis leírhatók egyetlen információs-kommunikációs rendszerben. Az úgynevezett "Washington-konszenzus", amely a MIT közgazdászainak összefoglalására épül, 10 pontban összefoglalja, hogy mit kell tennie egy-egy országnak gazdasága rendbetétele, és rendbentartása érdekében. A "Washington-konszenzus", akárcsak a Maastricht alapját képező számítások valójában információs megállapodások, határvonalak, amelyekbe valamennyi további gazdasági információt be kell építeni.
A világ kereskedelemi globalizációját, a világméretű kereskedelem-politikai nyitás, a GATT/WTO (Kereskedelmi Világszervezet) keretében megy végbe. A protekcionizmus és a szabadkereskedelem történeti ciklusaiban most a világméretű free trader szellem hullámzik végig a régiókon és az országokon. Az Uruguay-forduló 1994. áprilisi lezárása után a WTO nem volt képes arra, hogy kezelje a kereskedelmi válságokat. 1996. decemberi szingapúri konferenciáján viszont lényegesen előrelépett. Itt került sor a világméretű információs technológiai egyezmény aláírására. Elindultak az alapvető távközlési szolgáltatások liberalizálása felé, amelynek következtében egyszerre erjesztették a nemzetközi információs versenyt, a távközlési vállalkozások privatizációját és a nemzetközi koncentrációs és centralizációs hullámot.
Sajátos globális intézmény az OECD, a fejlett országok nemzetközi szervezete. 1995 és 96 folyamán a kelet-közép-európai országok számára fontos kérdéssé vált az OECD-be való bekerülés. Csehországot és Magyarországot felvették, Lengyelországot várólistára tették. Az OECD párizsi központja világos kritériumokat fogalmazott meg a felvétel feltételeiként.
A globális térszerkezet zárt összefüggéseit mutatja, hogy annak ellenére, hogy Magyarország 1995 végére teljesítette az OECD-kritériumokat, a felvételt attól tették függővé, hogy Magyarország megszerezze az IMF készenléti hitelét, aláírja az IMF-megállapodást. Lényegében ez az igény tette szükségessé a Magyarország számára egyébként immár pénzügyileg és szakmailag nem feltétlenül szükséges IMF-megállapodás 1996 márciusi megkötését. Elvileg elképzelhető, hogy az EU-hoz történő első körös csatlakozás egyik ismérve az OECD-tagság legyen, de mindeddig az EU nem határozta meg ezt a kritériumot.
A legfejlettebb országok csúcstalálkozója a G-7 arra szolgál,
hogy a világpolitika és a világgazdaság stratégiai kérdéseit vitassák meg. A
G-7 erre ugyan alkalmatlannak bizonyult, de mégis része a globális térszerkezetnek.
A G-7 mintájára 1997. márciusában létrejött az ázsiai-csendes-óceáni térség
legfejlettebbjeinek együttműködési fóruma Ausztrália, az Egyesült Államok, Japán,
Hong Kong, Kína, és Szingapúr részvételével. A Hatok GDP-je a világ összteljesítményének
közel felét, az összes világpénzügyi művelet 41 százalékát teszi ki, s náluk
van a világ valutatartalékainak 33 százaléka.
Globálisan jelennek meg integrációkon és nemzetállamokon átlépve, illetve azokat újratagolva a transznacionális szakmai befektetők, vállalatok, amelyek behálózzák a világot. A versengés világméretű. Nincsenek már nemzeti monopóliumok. A termelés, a fogyasztás és a szolgáltatás globálissá vált.[3] A transznacionális vállalatoknak köszönhetően az áruk és a szolgáltatások világgazdasági áramlása mellett egyre nő a működőtőke áramlása.[4]
Ma a globalizációs és a regionalizációs folyamatok mögött egyértelműen a transznacionális vállalatok hálózata, versengése mozog. A világgazdaságot korlátozott számú transznacionális vállalat határozza meg. A világ 20 legnagyobb vállalata nagyobb forgalmat ér el, mint amennyi a 80 legszegényebb ország bruttó nemzeti terméke együttvéve. A világ első 500 vállalata 11 százalékkal növelte a forgalmát 1995-ben, ezzel négyszer gyorsabb volt a növekedésük, mint a világgazdaságé. A multinacionális vállalatok állítják elő a világ össztermelésének 30%-át, a világkereskedelem 70%-át és a nemzetközi beruházások 80%-át.[5] Végül, de nem utolsó sorban, ezek a vállalkozások termelik, forgalmazzák és használják a legtöbb információt.
Az emberiség történetében először bontakozik ki egy globális gazdaság, amelyben mindent, bármikor és bárhol lehet termelni és eladni.[6] Ezt nevezik a "geográfia végének".
Robert Reich amerikai munkaügyi miniszter és gazdaságpolitikus szerint bekövetkezett a "nemzetgazdaságok alkonya", mert a kormányok nemzeti, a transznacionális cégek vezetői viszont globális méretekben gondolkodnak. Ebből alakul ki az a képzet, hogy nincs Egyesült Államok, de létezik General Motors és IBM, nincs Japán, de van Mitsubushi és Sumitomo, nincs Németország, de van Siemens és Volkswagen.
Ezeknek a vállalatoknak viszonylag kevés a kötődése az egykori "hazához". Természetes számukra, hogy üzleteiket dollárban, illetve a legkifizetődőbb valutában számolják el és nem a nemzeti valutában. Lehetőleg ott fizetnek adót, ahol az adókulcsok a legalacsonyabbak, ott keresnek munkaerőt, ahol a munkabérek költségei a legkisebbek, ott vesznek fel hiteleket, ahol legkedvezőbbek a kamatok és legkisebbek a szolgáltatások díjai. Ott szereznek, termelnek és továbbítanak információt, ahol az a leghatékonyabb. A világméretű vállalatok ott alapítanak vállalatot, ahol olcsóbb az áram, a gáz, alacsonyabbak a postai szolgáltatások díjai.
Ilyenkor a szuverén államnak és az integrációnak azzal kell szembenéznie, hogy valamennyi stratégiai döntés területén kívül történik, s az országa területén lévő vállalkozás valamennyi lépését kívülről határozzák meg. Minél jobban szétszórják a multik üzemeiket a világon, annál kevesebb lesz felettük az egyes kormányok hatalma és ellenőrzése.
Erre a mintára épülnek fel a hagyományos amerikai transznacionális vállalkozások, ezzel kiváltva az egyes nemzet-államokban a lélektanilag jól ismert összeesküvés-elméleteket. A regionális stratégia viszont azt jelenti, hogy a leányvállalatokat, azok nagyságát, funkcióját, kapcsolatrendszerét az adott régió piacához igazítják, s egy regionális központból irányítják a termelési, a szolgáltatási, a foglalkoztatási ügyeket fenntartva a világméretre kialakított standardeket.
Mi több, a leányvállalatokat többnyire "nemzetiesítik", vagyis a régión belülre lépve európaizálják vagy ázsiasítják, észak- vagy latin-amerikanizálják illetve "magyarosítják", "lengyelesítik", "kínaizálják", mind a marketingben, mind a helyi vezetők alkalmazásában, mind az információk átadásában. A világ 37 ezer transznacionális vállalatának 200 ezer leányvállalata hálózza be a világot.
Talán még náluk is nagyobb kihívás a nemzetállamokkal és az integrációkkal szemben a transznacionális portfolió-befektetők (nyugdíjpénztárak, biztosítók, befektetési és kockázati alapok) tőkemozgatása.[7] Az Egyesült Államoknak a hetvenes évektől ezek a szervezetek a legnagyobb befektetői.
Így, kockázati tőkealapok (például Soros Quantum Found-ja), óriás portfolió-befektetőkkel a hátuk mögött kezdték ki az európai ERS-t (Exchange Rate System) 1992-ben, kiszakítva belőle Nagy-Britanniát és Olaszországot, annak ellenére, hogy az országok jegybankjai mindent megtettek az interveniálásban. Ugyancsak portfolió-befektetők magatartása váltotta ki az 1994 decemberi mexico-i "tequila-effektust", annak ellenére, hogy az Egyesült Államok, az IMF rendező szándékkal megpróbált beavatkozni. 1995 január-februárban ugyanígy támadták a magyar forintot, aminek csak a Bokros-csomag tudott véget vetni. Az 1995 júniusi halifax-i G-7 azt javasolta, hogy a Valutaalap gyakorolhasson szigorúbb ellenőrzést a szegényebb országok pénzpolitikája és pénzpiaca felett.
1995 utolsó hónapjaiban, illetve 1996 elején Soros György hatalmas portfolió-befektetők támogatásával folyamatosan megjátszotta a tőzsdén a jen gyengülését és a dollár erősödését, felmérve a japán kormány gyorsító programjának hatását, és ebben az erős jent, mint akadályt. A jen "megcsáklyázása" végül kevésbé sikerült, mint a fontté, mert mind a japán jegybank, mind az amerikai FED intervenciói jobban hatottak, de a japán gazdaságba régen avatkoztak be ilyen keményen kívülről.
A következő menet az ázsiai kis tigrisek valutáinak megtámadása. A nemzetközi tőke 1997-ben sorra támadta a thai, a maláj, a filippino, a dél-koreai, az indonéz valutákat, össze is omlasztva azokat. A pénzpiaci folyamatok - ha csak globalizációs szemszögből nézzük - az egyes valutákban meglévő információt használják fel, s a túlértékelt valutákat a gazdasági teljesítmények szintjére szállítják le.
Ennek a globális tőkemozgásnak intézményi keretei a nemzetközi tőzsdék, mint szuperpiacok, pénz- és tőkepiac összefüggő láncolatai, amelyek képesek szuverén nagyhatalmakat napi döntéseikben korlátozni és befolyásolni.[8]
A korábbi feltevések ellenére, amelyek a tőzsdék jelentőségének csökkenésére utaltak, ma a zárt és monopolizált piacok helyett egy nyílt, világméretű monopolverseny zajlik a világ tőzsdéin. A "gründolási láz" ma nem kisebb, mint a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, csakhogy ez már valóban világméretekben történik.
Kiderült, hogy a nemzet-államok, a nemzeti jegybankok, a transznacionális vállalatok és stratégiai szövetségeik, a pénzpiacot korábban részben uraló nagy kereskedelmi bankok, a regionális és a világméretű pénzügyi intézmények nem, vagy korlátozottan képesek ellenőrizni és kellően befolyásolni a pénzügyi befektetők tőzsdei pénzmozgatását. Ismét fölvetődik a világméretű megfigyelés, előrejelzés és a beavatkozásra felhatalmazott és képes nemzetközi intézmény megteremtésének igénye.[9]
A tőzsdei pénzmozgások elszabadulásától való - jogos - félelem, érthető módon ismét felszínre hozta a korábban visszaszorult álláspontokat: a pénzpiacok állami megfegyelmezésének nacionalista, nemzetközi ellenőrzésének szociálliberális és teljes megváltoztatásának marxista eszméit.
A szakértők hosszan elemzik, hogy mekkora hatalomra tettek szert a nemzetközi hitelminősítő magáncégek az egyes országok gazdasága felett. A hat nagy hitelminősítő értékítéletének hatására országok jelentős eltéréssel jutnak hitelhez, s mindez anélkül történik, hogy e cégeknek bármiféle állami vagy nemzetközi államközi szervezeti státuszuk lenne. Valójában értékelő-információs központokról van szó, amelyeknek a szava "hiteles".
Az ezredvégi globalizálódás sajátossága, hogy immár nem annyira a nemzet-államok és a nemzetgazdaságok versengése folyik, hanem sokkal inkább a megapoliszoké, vagyis a global city-ké, a globális városoké. Az óriásvárosok új, világstratégiai szerepet töltenek be. A tőke- és információs láncolatok városláncolatok. A tőke megapoliszokon, illetve az azokat összekötő hálózatokon keresztül közlekedik. Ma városok csatolnak magukhoz országokat és nem országok városokat.
A global city weberi értelemben "rendszerkoordináló". New York, London, Tokyo és részben Los Angeles, Frankfurt, Hong Kong, Szingapúr, Sao Paulo nem a Hansa városok vagy Velence, Genova értelmében töltik be "rendszerkoordináló" szerepüket. Az utóbbiak közvetlen kapcsolatban álltak a termeléssel és a kereskedelemmel. Ellenben a global city-k nem termelő vagy kereskedő városok, nincsenek közvetlen termelő és kereskedő kapcsolataik, hanem olyan pénzügyi és információs szolgáltatások középpontjai, amelyek a termelő és kereskedő központokat pénzügyileg megfigyelik, értékelik, ellenőrzik és a szolgáltatásaikkal globálisan működtetik.
Nemcsak az összehangoló folyamat középpontjai, hanem egyben 1. olyan specializált szolgáltatások termelésének helyei, amelyekhez összefüggő hálózatokra, komplex szervezetekre, hivatalokra van szükség; 2. a pénzügyi innovációk és a nemzetközi pénz- és tőkepiac működési helyei (a megapoliszokban szolgáltatásokat és pénzügyi termékeket állítanak elő); 3. a világméretű ellenőrzés, kölcsönös megfigyelés hálózatának középpontjai.[10]
Mivel a globális városokban vannak a multinacionális óriások parancsnoki posztjai, innen osztják ki a szerepeket az ipari központoknak is, Detroit-nak és Nagoya-nak, Manchester-nek és Liverpool-nak, a Ruhr-vidéki Dortmundnak vagy Düsseldorfnak. A megapoliszok foglalkoztatják a legképzettebb, legjobban fizetett, legnagyobb - világméretű - presztízzsel rendelkező munkaerőt. E városokban születik egy világcivilizációt befolyásoló életmód, kapcsolati rendszer. Ezekben a városokban nem a középosztályosodás, hanem a szélsőséges jövedelmi, vagyoni, életmódbeli polarizáció következik be: az egyik oldalon szuperkeresetekkel rendelkező fehérgallérosok, a másikon néhány dolláron tengődő hajléktalanok.[11]
Az európai fejlett térségben nem(csak) Nagy-Britannia, Németország,
Hollandia, Belgium, Franciaország, Olaszország az összeköttetés, hanem London,
Frankfurt-Köln-Düsseldorf, Amsterdam-Rotterdam, Brüsszel, Párizs, Milano-Torino
között is. Az országok versenye helyett a városok versenye folyik.[12]
A nagyvilágiasodás folyamatában egyre inkább Budapest-Magyarország van, s egyre
kevésbé egy szuverén Magyarország, benne Budapesttel. Egyre inkább Budapest
kapcsolja magához az ország fejlett részeit, s osztja ki a szerepeket, s egyre
kevésbé Magyarország.
A globális médiahatalmak megkerülhetetlen befolyással bírnak. Az egymással versengő, egész világot átlátó és láttató kamerák és hangok legalább annyira befolyásolják egy ország sorsát, mint a globális tőzsdei forgalom vagy a nemzetközi pénzügyi intézmények "ajánlásai". Meghatározott értékek és érdekek mentén mutatják, nem mutatják, láttatják és rejtik az országokat, az eseményeket - minden esemény csak médiaeseményként létezik -, a politikai, gazdasági és civilizációs hagyományokat.[13]
Létrejött a világméretű "média-identitás", vagyis a képernyőről ismeri fel önmagát a nyugati világ. A nemzetközi média- és kommunikációs szerkezet révén lehet képileg összegyűjteni a nyugati világ önazonosságát, ezen az önazonosságon keresztül válik nézhetővé minden civilizációs eltérés. A világ konfliktusai a világ számára csak a médián keresztül léteznek, ha nem látjuk, nincs konfliktus, nincs az adott világ. Ebben az új kulturális folyamatban a nemzet-állami politikának állandóan szembesülnie kell azzal, hogy a nemzetközi média hogyan és mit közvetít magatartásából.
A nemzetközi kép és hang országot, pénzt, intézményt és személyiséget értékel. Egy-egy ország sok tekintetben annyira van a világban, amennyire a képernyőn megjelenik. A képernyő információja az információ.
Világméretű befolyást gyakorolnak a világgazdaság átalakulására a globális diaszpórák. A globális emigrációs vándorlások sikeres vagy kevésbé sikeres helyi vagy globális kapcsolatrendszereket hoznak létre. Thomas Sowell "Migrations and Cultures: A World View" című könyvében hat sikeres emigrációs közösséget említ: kezdődik a németekkel, akik kiáradtak a Baltikum, Lengyelország, Oroszország, Magyarország, Dél-Amerika és az Egyesült Államok felé. Folytatja a japánokkal, akik az Egyesült Államokba, Kanadába és Dél-Amerikába vándoroltak. Azután sikeres emigránsoknak és diaszpórának lehet tekinteni az olaszokat, akik Argentínában, Brazíliában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában alkotnak közösségeket.
Több mint 36 millió kínai vándorolt be Dél-Kelet-Ázsiába, majd tovább, az Egyesült Államokba. Jelentős a zsidó diaszpóra az Egyesült Államokban, s Európában. Végül, Sowell az indiai emigrációs közösségeket emeli ki, amelyek Dél-Afrikában, Ceylonban, a Fiji szigeteken, Brit-Guyana-ban, Mauritiuson, majd Angliában, az Egyesült Államokban és Kanadában képeznek összefüggő csoportokat.[14]
A kínai, az orosz, a vietnami, a zsidó, a koreai, az olasz, az ír és az örmény stb. diaszpórákon belül vándorol az anyagi és ember-tőke, az információk és szolgáltatások jelentős része, sőt, bizonyos civilizációs technikák és innovációs megoldások is. John Naisbitt "Megatrends Asia" című könyvében új gazdasági nagyhatalomként szól a nemzetállam nélküli kínai hálózatról, a "tengerentúli kínaiakról" (Overseas Chinese). Véleménye szerint éppen a "tengerentúli kínaiak " mutatják az új globális gazdaság jövőképét: "A mai globális gazdaságban a társaságokon belüli kereskedelem és a személyközi kommunikáció uralkodik. Országok nem tudnak kereskedni, emberek és üzletek igen. A hálózatok (networks) váltak az új globális gazdaság szívévé. A 'tengerentúli kínaiak' a hálózatok hálózata."[15]
A népi Kína, Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Malaysia, Thaiföld, a volt Szovjetunió országai, Kelet-Európa, az Egyesült Államok és Európa kínai diaszpóráiban - jelenik meg a legnagyobb tömegű tőke az elmúlt időszakban.
Az embertőke, az agyáramlás vonatkozásában ugyancsak a kínai mozgás a legnagyobb. Többé-kevésbé a kínai diaszpóra finanszírozza a népi Kína gazdasági csodáját is. A tőke "Hongkongból, Szingapúrból, Tajvanról (az 55 millió kínai fele itt él), Dzsakartából, Kuala Lumpurból, Manilából és Bangkokból jön. Kis részben Japánból és az USA nyugati partjáról és Európából is."[16]
Az orosz diaszpórán "belül" mozog tőke, munkaerő, képzett agyvelő a kelet-európai országoktól Izraelig, Nyugat-Európától az Egyesült Államokig. A kelet-európai átalakulásban fontos szerepet játszanak a magyar, a lengyel, a horvát, a román diaszpórák. A magyar diaszpóra sajátos előnye, hogy egyik karjával a magyar, másikkal a zsidó világdiaszpórát öleli. Sőt, élvezheti a németországi sváb-magyar diaszpóra áldásos hatásait is.[17]
A globális diaszpórák, hálózatok nagyon is befolyásolják a szuverén államok, illetve az államok közötti integrációk politikáját. Az emigrációk hálózata az azonos és más kultúrák, civilizációk együttélését, alkalmazkodását jelenti. A diaszpórák határán való belépés információs-civilizációs belépés. A civilizációs mozgás következtében a szellemi és hatalmi világelit tagjai többségükben valamely diaszpórának is tagjai. Mindazok, akik a világ pénzügyi és információs hatalmából a legfelső csúcson az Elit Falvában részesednek, többnyire nemcsak nemzet-állami, hanem diaszporális kapcsolatban is állnak más civilizációkkal.
Így például az amerikai külügyminiszter Madeleine Albright, nemcsak amerikai, hanem közép-európai, cseh és zsidó is, akárcsak képzeletbeli asztaltársa, Soros György se csak amerikai, hanem magyar és zsidó is, de a velük szemben ülő Zbigniew Brezinski lengyel-amerikai, szomszédja Henry Kissinger amerikai-német-zsidó.
A diaszpórákkal részben párhuzamosan, részben azoktól elválva
működnek a nemzetállami szuverenitástól független egyházak és vallási közösségek,
amelyek ugyancsak hatalmas reál- és kulturális tőkét mozgatnak.[18]
Ezeknek az univerzalisztikus hálózatoknak a kiterjedése és ütközése a globális
térben újabb és újabb összeütközésekkel, s egyben globális egyezkedésekkel jár.
A globális térszerkezethez kötőanyagként, hatalmi elvként kapcsolódik a globális nyelvi és jelképi diskurzus. A fejlett országok, illetve a világintézmények által kialakított "newspeak", a sajátos ENSZ-amerikai-angol, az IMF-amerikai-angol, a NATO-amerikai-angol, a Wall Street-amerikai-angol, a CNN-amerikai-angol, Microsoft-Internet-angol, a Walt Disney-mesefilm-angol, a McDonald's-amerikai-angol értelmezést, értést, illetve kizárást jelent. A globális nyelvi és jelképi diskurzus meghatározó erővel hat nemcsak a nemzetközi tárgyalásokra, hanem a mindennapi életre is.
Egy adott ország tárgyalópartnerének nem egyszerűen angolul kell tudnia tárgyalni, előterjesztést írnia, hanem "valutaalapul", "európauniósul", "NATO-san". A tárgyalásról kijőve "CNN-angolsággal" kell nyilatkoznia. Miként a középkorban nem latinul, hanem különböző szerzetes rendek, egyetemek latinján keresztül tárgyaltak, most úgy folyik a diskurzus egy amerikai-angol politikai, gazdasági, technikai stb. nyelven. De a szőrszálhasogatása ellenére ridegen kivilágosítható latin, és a XVIII.-XIX. századi logikai formákba kapaszkodó diplomáciai franciához képest, a laza amerikai-angol az értelmezések sokféleségével tűnik ki. S ez a nyelvi-képi diskurzus az anyanyelvet is gyúrja, alakítja - nagyvilágiasítja (mondializálja).
Ezért a kelet-közép-európaiaknak hozzá kell szokniuk, hogy mind a termelésben és a szolgáltatásban, mind a szabadidejükben a globális diskurzus résztvevői, hasznosítói vagy zavart és kiszolgáltatott elszenvedői A mondializált nyelvi és képi megjelenésnek előnye, hogy egyszerre ismeretlenül vágyott, s ismerőssé tehető. Jellemző, hogy még az "antinyelv" is globalizálódott. Az IMF-newspeak ellen felszólalók beszélhetnek angolul vagy kínaiul, spanyolul vagy franciául, magyarul vagy oroszul a "fordításban" ugyanaz hangzik: nemzeti szuverenitás, protekcionizmus, nemzetvédelem, "gonosz-elit-elárulta-nép", "nemzetközi összeesküvés". Az uralkodó diskurzusok így nem baloldali-jobboldali, nemzeti-nemzetietlen, hanem a globalizált értékrendbe illeszkedő (a "Washington-konszenzust" elfogadó) vagy elutasító politikai erők diskurzusának összeütközése.
A globális diskurzus, a globális kommunikáció nem a lehető világok legjobbika, csak egy élhetőbb világ. Mindazok, aki megpróbálják kivonni magukat a pénz és az információ globális áramlásából, vagy akiket arra ítéltek, hogy elkerüljék őket ezek az áramlások mindennapi kenyerüket vesztik el. A globális diskurzus folyamatos bizonytalanság. A kommunikáció önálló, döntéshozásra képes személyiségeket feltételez, miközben az intézmények többsége korábban megvonta az önálló személyes döntéseket, azzal, hogy helyettünk döntött.
A bizonytalanság fölfedezés. A világ és önmagunk újrafelfedezése. Magyarország nem egyszerűen Európába kerül most, hanem a pénz és az információ versenyének ismeretlen kontinensére. Olyan kontinensre, ahová Európa nálunk fejlettebb országainak polgárai is bizonytalanul lépnek be. Tanulási folyamat ez, mint minden civilizációs váltás, amin eddig átmentünk. Még tanítóink is tanulnak - le kell ülnünk melléjük a képernyő elé, be kell ütnünk személyi kódunkat, hogy rajta hagyhassuk kezünk nyomát egy új civilizáción.
JEGYZETEK
[7] A nemzetállamok és az integrációk
többé-kevésbé felmérték a multinacionális szakmai befektetők, termelő-szolgáltató
vállalatok szuverenitási hatásait, befolyásukat az egyes integrációk és nemzetállamok
politikáira és szabályozásaira. Megrendítő volt azonban a portfolió-befektetők,
illetve a kockázati alapok (hedge funds) szerepének robbanásszerű megjelenése
a kilencvenes évek tőkepiacán, és magatartásuk hatása az integrációs és a nemzetállami,
sőt, a globális intézményi döntésekre.
A pénzpiacokon forgó pénzügyi aktívák értéke 1980-ban 5000 md dollár volt, 1992-ben
35 ezer md dollárt ért el, ami a fejlett ipari országok össznemzeti termékének
kétszerese.
Mindennek óriási irodalmáról jó összefoglalást ad Peterson /1995/, az Economist
1995-ös összefoglalója, Woodall /1995/.
[11] Sassen /1991/ kilencedik fejezetét.
[15] John Naisbitt /1996. 15./
[16] Helmut Schmidt /1996a. 18-19./
|
"A homály fedezékéből kitódulnak kényszerpályáikra a dolgok. Várja a szemeteskocsikat a fogyasztás selejtje, a megnyugtatott vágóállatokat, az elektromos pisztoly, az ultrarövid hullámú parancsokat, a tettre kész személyi állomány, a céltudatos mozdonyokat, a kiszámíthatatlan váltóállító." Konrád György: "Hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcod." József Attila |
A kommunikáció, a szónak legáltalánosabb értelmében, jelentéssel bíró dolgok
cseréje. Maga a jelentéssel bíró dolog sokféle lehet: szó, anyagi tárgy, emberi
érzés vagy gesztus, elektronikus jel stb. A kommunikációs folyamat két szélső
pontján - a küldő és a fogadó helyén - azonban, bármi legyen is a tartalma,
mindig egy-egy konkrét személyén található. A kommunikáció mindinkább globálissá
váló folyamata és az egyre kiterjedtebb technológiai rendszerek sokszor elfedik,
hogy a kommunikációs folyamatban a kezdeményezője és a küldemény címzettje is
szükségképpen egy összetett személyiség. Valahol az elején van valaki, akinek
közlendője van, sőt - ha nincs is ennek tudatában - már létezése is üzenet.
És a folyamat végén van valaki aki, érdeklődik, aki nyitott, aki üzenetet akar
kapni, aki felfogja és értelmezi az üzenetet majd válaszolni akar arra. Őket
köti össze egy egyre bonyolultabb szerkezetű, egyre összetettebb csatorna. Míg
a kommunikáció műszaki oldalai megérthetők, felfoghatók, kiszámíthatók, addig
az ember - a közhiedelemmel ellentétben - nem mindig kiismerhető, nem mindig
racionális. Üzenetei gyakran nem közölni, hanem elfedni akarnak.
A kommunikáció mindig szerves része volt az adott termelési és társadalmi kultúrának. Egy kultúr-antropológus kicsit provokatívan úgy fogalmazott: "A kommunikáció minden korban termékek, információk és házastársak cseréje". Az ókor és középkor alapvetően a földművelésre épült. A kommunikációja döntően szóbeli, jelen-idejű és csak igen kis mértékben volt írásbeli. Az anyagi gazdaság összemérhetetlenül nagyobb mint az akkori kor "információ-gazdasága".
A kapitalizmus korai története arról szól hogyan alakítja át az ember társadalmi és természeti környezetét. A gazdaság az anyagok átformálására épült. Az ember kibányászta, vegyítette, olvasztotta, formálta az anyagokat, majd megkonstruálta, egymásba illesztette, összeépítette szerkezetekké. Ezzel párhuzamosan nőtt meg a kommunikáció szerepe és súlya, és megnőtt az írásbeliség majd az elektromos jelek, később a rádióhullámok közvetítette információk szerepe. Az anyagi gazdasághoz képest azonban - az információ-gazdaság sokáig nem játszott szerepet. A fogyasztásban az információs jellegű termékek még a századfordulón is viszonylagosan elhanyagolható arányt képviseltek. Gondoljunk csak a könyvek, újságok, képekre, mozi megtestesített fogyasztásra. A fogyasztás mértéke azonban fokozatosan és egyre gyorsulva nőtt.
A XX. század végén a gazdaság mindinkább kommunikáció-gazdasággá válik és maga a kommunikáció mindinkább elektronikus jellegű lett. A nemzetgazdaságok egyre növekvő hányada foglalkozik információ előállításával, átalakításával. Az egyéni és közösségi fogyasztás egyre nagyobb hányada lesz információs jellegű termék/szolgáltatás. A fejlődés fő mozgatói az információs iparágak. Egyrészt azok amelyek létrehozzák az információt: a kutatás és az oktatás, vélemény-kutatás, a művészetek és a szórakoztatás, másrészt azok, amelyek átviszik, tárolják, szétosztják: a kommunikációs hálózatok, adatbázisok. De egyre nő bármely egyéb iparág "információ tartalma". Az egészségügy, a gazdaságirányítás, az állami és önkormányzati adminisztráció, a környezetvédelem, a szervezetek és a társadalmak irányítása, közvetlenül függenek az információs ipartól. A hagyományos iparágak, mezőgazdaság vagy a kohászat és vegyipar hozzáadott értéke mind jelentősebb mértékben információs jellegűek. A kérdés igazán csak az, hogy az előttünk álló évtizedek pusztán mennyiségi növekedést hoznak vagy olyan fejlődés előtt állunk, amely a XXI. században alapvetően átalakítja a gazdaságot és a társadalmat.
Az életgörbe elemzés a stratégiai menedzsment kedvelt elemzési módszere. A módszer egy biológiai analógiára épít, megfigyelve egy biológiai organizmus fejlődésének szakaszait. Jól érzékelhető, hogy a fejlődés/növekedés során meghatározott időszakonként ütem-váltások következnek be, amelyeket válság-korszakok kísérnek. Vegyük példaként az emberi életet. Az első ilyen válságkorszak a serdülőkorhoz kötődik. A következő, többnyire rejtetten és sokaknál sokféleképpen jelentkező válságkorszak a megállapodás, a család alapítás korszaka. A rohanó, vad szenvedélyekkel teli, a gyorsan kötött kapcsolatok, után lehiggadás korszaka következik. Az immár felnőtté vált ember "lehorgonyoz" egyetlen személy mellett. Korábbi nagyon kiterjedt ugyanakkor felszínes kapcsolatai leszűkülnek, de el is mélyülnek. A harmadik "változás-korszak" a nyugdíjba vonuláshoz, a öregkor kezdetéhez kapcsolódik. Az ember élete aktív korszaka véget ért. Bölcsen elfogadni a változást, belátni, hogy amit eddig nem csináltunk meg az most már elvégzetlen marad, hogy a figyelem ami ránk irányult, elfordul. Ezért is élik meg nagyon sokan válságkorszakként. Ezt az analógiát gyümölcsözően alkalmazta a gazdaság tudománya.
Az életgörbe elemzéseket először a termékek elemzésére használták. A termékek megszületése, elterjedése, fogyasztásának növekedése, majd az igény telítődése végül pedig a fogyasztás visszaesése szemléletes és a gyakorlati döntéshozatal során megfelelően alkalmazható módszert jelentett. Alkalmazható volt a módszer az termékcsoport, ezek összességeként mondjuk egy iparág fejlődésének a bemutatására is. Később alkalmazták a modellt egy szervezet fejlődésének bemutatásra. Ebben az összefüggésben az életgörbe a szervezet fejlődése főbb szakaszainak, állmásainak az előrejelzésére. Jól elkülöníthetők a gyors nekilendülés korszaka majd a lelassuló növekedés korszaka. Aki dolgozott már egy ilyen "növekedési lépést váltó", gyorsan növekedő szervezetben az nagyon is jól tudja, hogy egy ilyen szervezet szinte minden eresztékében recseg-ropog. Konfliktusok áthatják a szervezet mindennapjait, Jó idő kell amíg a szervezet konszolidálódik.
Az életgörbe elemzéshez hasonló szemléletet alkalmaztak néha a történészek civilizációk fejlődésének elemzésére. A.Toynbee neves angol történész az emberiséget civilizációk sokaságaként jellemezte és a fejlődést, mint e civilizációk külső és belső kihívásokra adott válaszai által meghatározott viselkedést írt le. Kicsit emlékezetet erre a Rostow a fejlődési korszakok, ahol megjelenik a take-off, amely a nekilendülésnek felel meg. A lényeg: válságkorszakokat jelent a ritmus-váltás, akár a fejlődési ütem felgyorsulása, akár lelassulása. Próbáljuk meg alkalmazni az életgörbe modellt az emberiség fejlődésére.
Az emberiség fejlődésében a nekilendülés, a növekedés korszakába való lépés a kapitalizmus kialakulásával volt kapcsolatban. Jánossi Ferenc szemléletes fogalmával a XVI. századtól lassan beindul a "tőkeakkumuláció lavinája". A növekedés egyre gyorsul és az emberiség egészét tekintve a XX. század a növekedés valódi százada. Ám ha az utolsó évtizedek fejlődését tekintjük világosan látszik egy újabb átmenet kialakulása. A következő átmenet éppen napjainkban játszódik le és a gyors fejlődés szakaszából a stabil, érett fejlődési szakasz elérésével van kapcsolatban. A növekedés lelassul, a fejlődés korlátokba ütközik. A gyors növekedés hirtelen megszakad és fogyasztás egyre gyorsuló ütemével kapcsolatos értékrend érvényesítése mind komolyabb gondokba ütközik. A növekedés megtörése nagyon sok szférában tetten érhető: a népesség növekedése, az anyagi termelés és az energia-fogyasztás növekedése, a környezet kiaknázásának mértéke mind-mind határokhoz érkezett, korlátjaiba ütközött. Egyetlen olyan terület van amelyen a fejlődés és a növekedés is korlátlan, ahol a határok gyakorlatilag megközelíthetetlenek ez az kommunikáció/információ-gazdaság. Ez teszi különösen fontossá ennek a szférának az elemzését.
Ennek a területnek alapvetően eltér a szemlélete és a gondolatvilága a hagyományos gazdaságétól. Az egyik leginkább meghatározó különbséget a következő közismert paradoxon jelzi:
Annak ellenére, hogy a növekedés ezen a területen korlátok nélkül folytatódhat, maga a növekedés itt is válságokkal terhes. Egészen másként jelentkezik azonban a válság mint egyéb területeken. Három olyan terület van amely kiemelt figyelmet igényel:
1. A kommunikáció lehetővé teszi az emberiség által felhalmozott tudásanyag és információ-halmaz azonnali és globális hozzáférését. Szinte minden ember egymaga birtokolhatja az emberiség közös kincseit. A számítógép valóban ablak a világra. Kitárul az emberiség által létrehozott információ-forrás. Hozzáférhető elsajátítható, felhasználható mindaz amit eddig "összehordtunk". A korábbi évszázadokban egy társadalom fejlődési lehetőségét három tényező: az információhoz való hozzáférés, a elsajátítására fordítható idő és az elsajátítás motivációja, végül pedig a társadalom rendelkezésére álló tőkeforrások határozták meg. Amilyen mértékben ez a három tényező létezett volt képes az adott társadalom fejlődni. Ez az oka a bizonyos emberi közösségek gyors és mások lassú fejlődésének. Napjainkban azonban mindenki számára hozzáférhetővé válik a közös kincs, a tőke globálisan keresi hasznosulását.
Ezért szinte az egyetlen tényező amely egy társadalom hosszú távú fejlődését meghatározza a ismeretek elsajátításának motivációja, vagyis az, hogy milyen mértékben akarja a fiatal generáció elsajátítani a tudományt és a művészeteket, milyen mértékben a gazdaság műveléséhez szükséges ismereteket?
2. A jelzett probléma valóságos szerepe a középkorhoz és a kapitalizmus korai korszakaihoz képest sokszorosan bonyolultabbá vált. Már akkor is feltették a kérdést: vajon mit fognak olvasni és mit fognak csinálni az emberek ha véget ér a munka? Ám egészen a legutóbbi évtizedekig a szabadidő viszonylagosan csekély volt és csak a társadalom kis szeletének volt ilyen típusú problémája. Ma azonban az emberek egy része kiszorul a munkából, másik része ha dolgozik is viszonylag csekély munkaidő alatt megtermeli a az anyagi létfenntartáshoz szükséges javakat. A szabadidő mennyisége sokszorosára nőtt. A kapitalizmus hagyományos válasza az anyagi fogyasztás lehetőségének felcsillantása és lehetővé tétele. Ám - mint láttuk - az anyagi fogyasztás korlátokba ütközik. Az információ viszont korlátlanul bővíthető. A kérdés csak az, hogy az emberek növekvő hányada pusztán passzív fogyasztóként viszonyul az információkhoz (a szórakoztató iparágak kiszolgáltatott fogyasztója lesz) vagy az emberek közös kincsének teljesebb elsajátítása által képes lesz új értékeket alkotni. A technikai lehetőségek mindkét változatot lehetségessé teszik. Döntően a társadalmon múlik melyik alternatíva valósul meg.
3. A kommunikációnak két nagy világa van. Az egyik a piaci típusú kommunikáció. Ebben a szférában az információt mint valami árút termeli és éppen azért termelik, hogy valakinek eladják aki fizet érte és elfogyasztja. Látjuk, hogy ez a szféra ma falja fel az anyagi gazdaságot. A szórakoztatás, az oktatás, a hír-ipar, az anyagi újratermelés irányítása és kontrollja. A társadalmi életnek ebben a szférájában azonban az információért és annak a fogyasztóhoz való eljuttatásáért fizetni kell. A másik szféra a tudomány és a művészetek világa. Ebben mindenki saját jogán vesz részt. Itt nem vagy csak elhanyagolható mértékben lehet megvásárolni a részvételt. A tudományban a tudományos közösség tagjának lenni csak meghatározott tudományos teljesítménnyel lehet. A művészeti közösségbe csak az alkotásra való elismert képesség ad belépőjegyet, miként egy baráti társaságba is csak ha érdekesnek és érdemlegesnek tekintenek, hívnak meg bennünket. Vajon - továbbgondolva az előző bekezdésben felvetetteket - mi akar lenni az ember: passzív (de pénzzel rendelkező) információ fogyasztó vagy alkotó, teremtő?
4. J.Naisbitt - "Megatrendek" című - a világot mozgató új tendenciákról szóló könyve egyebek kötött megemlít egy sajátos tendenciát, amelyet "Fejlett technológia/fejlett emberi kapcsolatként" jellemez. Lényege, hogy bármely területen a fejlett technika és a sokrétű emberi kapcsolat mindig párhuzamosan fejlődnek. A technikai fejlődéssel mindig lépést tartott vagy előbb utóbb felzárkózott a kifejezetten emberi, személység-központú kommunikáció. Minden a kommunikációval összevethető területen ez a fejlődési irány tapintható ki. Vegyük az építészetet: miközben, egyre jobban eltávolodunk a természettől és tudatosan mesterséges környezetet hozunk létre szinte teljesen kirekesztve a természetet, a másik oldalon egyre erősödik az az irányzat, amely az építményeket tudatosan belehelyezi a természetbe. A házat és a munkahelyet szinte a természet részeként építi ki. Vagy miközben egyre terjed a szövegszerkesztővel és lézernyomtatóval előállított levél, visszatér a szokás, hogy igazán kedves barátainknak kézzel írjunk.
Ez a tendencia egyszerre megnyugtató és figyelmeztető: ne tartsunk attól, hogy az ember kiszorul a kommunikáció szférájából, ugyanakkor vegyük mindig tekintetbe, hogy a tökéletesnek hitt technológiai rendszerekben ott van a érzelmes, sokszor nem racionális, gyakran kevéssé kiszámítható ember.
Azt hiszem, mikor az új egyetemi generációról beszélünk, akkor arról kell szólni, - mondandómat én nagyrészt erre szűkíteném - hogy a felsőoktatásban a következő évtizedekben milyen forradalmi változások mennek végbe és ennek milyen hatása van az egyetemre és ezáltal a fiatal generációra. Két tendenciát mindenképpen ki kellene emelni: az egyik az, hogy az új információs és kommunikációs technika behatol a felsőoktatásba és annak mind jellegében, mind szerkezetében és módszereiben forradalmi változásokat idéz elő.
A másik folyamat, hogy végbe megy a felsőoktatási piacnak a globalizációja vagy másként a felsőoktatás egyre inkább globális piaccá válik. S ez a két tendencia szorosan összefügg. 10-20 éven belül a felsőoktatásban olyan változásokkal kerülünk szembe, amikre az elmúlt 200 évben nem volt példa. Az új technikák alapján megváltozik a tananyagok kidolgozása, formái, a jegyzeteket a disc, a video, az internet stb. váltja fel, s ennek következtében forradalmasodik az információközlés és tanítás formája. Egyre inkább egy újfajta egyetem körvonalazódik. A Financial Times-nek volt nemrégiben egy cikke, ami azt mondta, hogy gyakorlatilag a hagyományos egyetemeket meg kell szüntetni. A hallgató majd otthon az interneten lehívja a kurzusokat, a számítógép levizsgáztatja, és majd a számítógép adja neki ki a diplomát is. Vagyis a hagyományos egyetemre nincs szükség. A németek azt mondják, hogy a "Humboldt egyetemnek" vége (Humboldt Universität ist tot) s valami új váltja majd fel.
A másik dolog, ami ezzel elég szorosan összefügg, a globalizálás. Az egyetem persze már a középkortól mindig nemzetközi volt, mégis most van néhány minőségileg új fejlemény, amire fel kell hívni a figyelmet. Az egyik lényeges mozzanat, hogy a nemzetközi kapcsolatok és mozgások tömegessé váltak. Gyakorlatilag világszerte kialakult egy középosztály amelyik arra törekszik, hogy a gyerekét külföldi egyetemen taníttassa. A fő célpont Amerika, ahova Latin-Amerikától Európáig, Japántól Ausztráliáig jönnek különböző programok keretében a diákok tanulni. De hasonló a helyzet Európában, ahova a volt gyarmati országok mellett újabban Amerikából érkeznek nagyobb számban. Az alapdiploma megszerzése mellett különösen jellemző egy-egy félévnek az eltöltése, vagy a cél részvétel rövidebb, tehát például master programokban, vagy másoddiploma-szerzés, és a Ph.D. fokozat elérése. Most jártam a Hosei egyetemen Japánban. 15 évvel ezelőtt, amikor ott voltam, még helyi kis egyetem volt. Ma tele van amerikai Ph.D.-sekkel és gyakorlatilag nem is nagyon jöhet számításba oktatóként, aki nem Amerikában szerezte a Ph.D. diplomáját. A jövő vonatkozásában az új technika még inkább új helyzetet teremt, mind az egyetemi csereprogramok, mind oktatási távprogramoknak az ajánlása és cseréje által az interneten keresztül. Ennek egyebek mellett az is lesz az eredménye, hogy az oktatási programok közelednek és a diplomákat kölcsönösen elismerik.
Amikor az új generációról beszélünk figyelembe kell venni azt is, hogy mára már igazi diplomás munkaerő piac alakult ki és ezen az állásokért éles verseny folyik. Bár a közgazdasági szakmában nincsen mennyiségi túlkínálat, de komoly harc folyik a jobb állásokért, s a piac jelentős mértékben nemzetközi. Magyarországon a transznacionális vállalatok jelentős kereslettel lépnek fel és léteznek külföldi munkavállalási lehetőségek. Ezen a piacon azonban igen magasak a minőségi követelmények. Ez komoly kihívás és minőségi kényszer az egyetemek és a főiskolák irányában. Másrészt a térítéses képzés kapcsán a hallgatók a pénzükért már színvonalas oktatást és gyakorlatilag hasznosítható ismereteket követelnek.
A kialakulóban lévő új generációt nyilván nagyon nehéz néhány mondatban jellemezni. A nyelvtudási és általában a kommunikációs szint lényegesen emelkedik és tulajdonképpen ez követelmény is az új technika kapcsán. Ez úgy érzem, hogy komoly igényt támaszt az oktatási színvonal emelése iránt. Van egy bizonyosfajta növekvő hallgatói igényesség, bár természetesen továbbra is egy szűkebb körről van szó. A hallgatók 70-80 százaléka diplomát akar szerezni és igazából egy szűkebb kör az, amelyik tudatos karrierépítést folytat. Ha jellemezni kellene ezt a mai generációt, akkor ezek a hallgatók már globálisan, európai méretekben gondolkodnak, tanulmányaikat európai szinten igyekeznek megszervezni, s a karrierjüket is európai szinten építik. A következő években, ha csatlakozunk az Európai Unióhoz, akkor ez azt jelenti, hogy az európai dimenziók még inkább kitágulnak, hogy ez a "ház" is kinyílik, ahol az egyén a sorsát javítani, a karrierjét építeni tudja. Rendkívül fontos tehát, hogy ez az új generáció tudjon ebben a megnövekedett "házban" gondolkodni. Egészében én nagyon optimista vagyok. Valójában ez az új generáció már létezik és egyre inkább gyarapszik.
Valami készül itt Európában. Köztudott: a "hölgy" ismét terhes és ikerszülés várható. A jövevényeknek neve is van: KIBŐVÜLÉS (KB) és KÖZÖS PÉNZ (KP).
Az orvosok, vagyis hát a politikusok, gazdasági szakemberek, no meg a közvélemény igencsak tárgyalja, hogy mi is lesz azután, meg hogy mikor is jönnek a világra a kicsikék, betegek lesznek-e és egyáltalán, mi lesz az anyával? Európa tehát tárgyal, önmagával, önmagáról. Az apaság kérdése kicsit összetettebb. A nők általában tudni szokták, ki is a gyerek apja, még akkor is, ha azok éppen többen is lehetnének. Európa esetében az apát úgy hívják, hogy Piacgazdaság (PG), aki azért már másokat is teherbe ejtett. Nem szójáték, hanem az árnyaltság kedvéért, hadd fogalmazzunk úgy, hogy a kábé "hozzávetőleges", a kápé "biztos", a pégé pedig "politikai gazdaságtan" értelemben is jellemzi az állapotokat.
Az áruk, a munkaerő, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlását az Európai Unió alapszabadságként határozza meg. A gondolatok, a vélemények, a szólás és megannyi emberi tényezőnek a szabadsága olyannyira általános és megkérdőjelezhetetlen e kontinensen, hogy mindezek kikerültek az alapszabadságok fogalomkereteiből, s helyüket átvették a színtisztán gazdasági tényezők. Akár el is szomorodhatnánk, hogy az egységesedő Európa milyen "anyagias", hiszen demokratikus értékeit természetesnek véve "csak" a business-re összpontosít. Márpedig erről van szó. A mi Marx-on nevelkedett közgazdászaink azonban jól és világosan értik, hogy az áru fogalmába nemcsak a termékek, hanem a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások is beleférnek, így az EU négy alapszabadságaként említett felsorolás lényegében egyetlen szabadságot jelent: a piacgazdaság szabadságát, annak minden anyagi és emberi következményével együtt.
Minden patetikus ködösítés és magyarázkodás dacára világosan kell tudjuk: az európai országok közötti határok lebontását, a közös politikák kialakítását nem lánglelkű poéták, forradalmárok szorgalmazzák (nincs is a dolognak igazi szellemi háttere), hanem a globalizálódó világ új mamutjai, a nagy multinacionális cégek és pénzügyi csoportok, amelyek térnyerését jobb híján igen szépen kiszolgálják a politikusok és a technokraták, az agyonképzett hivatalnokok. A folyamat nem szép, de hatékony és alig-alig ütközik az egyes ember, az európai polgár létérdekeivel. Elítélni tehát kevés okunk van, annál is inkább mivel az európai integráció eleddig kikerülte a kulturális és mindazon területeket, ahol az emberek érzékenységével kellene szembekerülni. Az Európai Unió tehát nem az emberek lelkével, hanem az emberek pénzével foglalkozik, és igen jól tesszük, ha ezt a tulajdonságát jól megjegyezzük, ellenkező esetben súlyos csalódásoknak tesszük ki magunkat.
Amióta Magyarország reális eséllyel számol az EU-ba történő belépés ügyében, azóta boncolgatjuk a kérdést, t.i: hogy miért is kellenénk mi az EU-nak, mi az, amit mi hozzá tudunk tenni a dolgokhoz, mit is viszünk be a "közösbe" stb. Érdekes, hogy e kérdéseket mi magyarok tesszük fel, maga az EU soha. Ott ugyanis igen pontosan tudják, ismerik a hozomány lényegét. Ez pedig nem más mint önmagunk, a magyar gazdaság mindenestül. A magyar gazdaság viszont immár nemzetközi, ahogy a német, az angol stb. úgyszintén. Az EU-ba való felvétel egyedüli kérdése a gazdaság egységei (cégek) közötti együttműködési képesség színvonala, szebb nevén: a versenyképesség, határok nélkül, nemzetközi porondon. A vállalatok közötti együttműködés nyilván összetett feladat, oda-vissza áramoltatott információn alapul, s ezt, illetve mindennek PR-ját nevezzük EUROKOMMUNIKÁCIÓnak.
Ebben a megvilágításban az is szemünk elé tűnik, hogy az EU tagság előnyei és kötelezettségei messze nem mérleget alkotnak, hanem éppen hogy egymásra épülnek. A kötelezettségek tartalmilag abban állnak, hogy át kell vennünk és következetesen kell alkalmazzuk az EU működési szabályrendszerét, illetve hozzá kell járuljunk a különböző közösségi pénzalapokhoz. E két fő mozzanat a biztosítéka, sőt feltétele annak, hogy az előnyökből is részesedjünk, amely előnyök a már említett alapszabadságok garantálásából és fejlesztési forrásokhoz való intézményes hozzáférésből áll.
Az EU-val kapcsolatos ismeretek hazai mérései igen szerteágazó következtetésekre engednek. Alapvetően a sajtóból és a politikusoktól várjuk a tájékoztatást, ugyanakkor az adódó témák elsődleges tárgyalási terepe a család. A vitatott kérdések alig-alig jutnak túl a "vajon mi lesz?" - úgy általában - gondolatkörön, s az emberek többsége úgy érzi, hogy EU tagságunk inkább lesz hasznos az ország egészének, mint neki személy szerint. Ebből világosan kitűnik, hogy az ország szemlélete inkább a folyamatok elfogadására, mintsem aktív alakítására összpontosul, ami alapvető hiba. Az EU ugyanis nagyon egyén-központú, azaz a "nemzetállamok Európájától" indulva, a "régiók Európáján" és a "népek Európáján" át eljutott az "állampolgárok Európájába", ahol az egyes embereket összekötő kapocs nem a "hovatartozás", hanem maga az információ, így megágyazva az ún. információs társadalomnak.
Magyarországon az emberek továbbra is a tájékoztatást várják, s a tájékozódásnak alig van kultúrája, már ami az EU összefüggéseket illeti. Pedig nyugodtan hivatkozhatunk iskolapéldákra, például az egyetemre. Tudjuk, hogy egyetemi diplomával a zsebünkben magasabb kereseti lehetőségekre számíthatunk, ám azt is tudjuk, hogy sem a tudást, sem a diplomát senki sem fogja nekünk házhoz hozni, hanem egymással versengve törekszünk az egyetemek falai közé.
Annak ellenére, hogy egyébként a sajtó, a politikusok rengeteg olyan információval látnak el bennünket, amelyek akár egyetemi tudáselemeket hordoznak, mégis igény van a rendszerezett, módszeres öntevékeny tanulásra. Hogy állunk Európával? Továbbra is valaki mástól várjuk a tájékoztatást, s szinte fel sem merül az önálló tájékozódás igénye. Ám ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy miért is az európai ismeretek azok, amelyeket egyébként szívesen befogadunk, de tudatosan nem keressük, erre az a válasz adható, hogy a magyar társadalom emocionálisan igen, tudatilag azonban nincs felkészülve az EU-tagság kihívásaira.
Ha történetesen elhatározom, hogy ezentúl horgászni fogok, akkor teljesen evidens, hogy először is utánanézek a szakirodalomnak, végigjárom a boltokat, utánakérdezek a hatósági feltételeknek, stb., magyarul: veszek könyveket, folyóiratokat, eszközöket, horgászengedélyt, elutazom a kiválasztott vízpartra, s immár 50-100 ezer forint kiadás után nekikezdek a horgászkodásnak. Szinte nincs olyan hobbi, ami ne igényelne hasonló befektetést, s ezekre készek is vagyunk, azonban ha úgy teszem fel a kérdést, hogy mekkora személyes anyagi áldozatra vagyunk felkészülve a néhány éven belül esedékes EU-állampolgárságunkra, akkor már a kérdés feltevésével meglepetést okozok. Becsléseim szerint az EU-ról magyar nyelven megjelent könyvek, brossúrák összesített száma alig haladja meg a 100 000 példányt, azaz a magyar lakosság 1%-a lehet abban a boldog tudatban, hogy az európai kérdésekkel közelebbi ismeretségben van, t.i. a sajtóhírek világát meghaladóan.
Ám mit is kezdhetek az EU-ról szóló ismereteimmel? Önmagában semmit. A kérdés az, hogy ismereteim, információim összessége meghaladja-e, vagy alulmúlja-e versenytársaim hasonló mutatóit. Mint a világ bármely más piacán az érvényesül, akinek több információja van, ugyanúgy igaz ez Európára. Ma már az egyes termékek árát nem az anyag jellegű ráfordítások adják ki, hanem az általuk megtestesített tudásanyag, úgy technológiai, mint marketing értelemben. Egy egyszerű CD-lemez ára önmagában pár forint, a rajta levő tartalomtól függően azonban több ezer forinting, adat-CD-k esetében a csillagos égig terjed. Riogatjuk magunkat a több tízezer oldalas EU-leckével, azonban szinte észre sem vesszük, hogy mindezek évek óta nyilvánosan hozzáférhetők akár nyomtatott, akár számítógépes (CD) formátumban.
Visszahőkölünk amikor kiderül, hogy ezért fizetni kell (mint egyébként bármely más tananyagért), s továbbra is azt várjuk, hogy majd valaki (pld. sajtó, kormány) tájékoztatni fog.
A legnagyobb információs szakadék azonban nem a szemléletünkben, hanem a gyakorlatunkban van. Ugyanis nem attól várjuk az információt, akinek ezért egyébként fizetünk. Ma Magyarországon minden vállalkozás, vállalkozó fizet - adó jelleggel! - tagdíjat a vonatkozó kamaráknak és hasonló szakmai szervezeteknek, európai töltetű információt azonban ezek nem szolgáltatnak. Elkeserítő, hogy az EU ismereteket, szabályozást folyamatosan közlő EU-közlönynek (Official Journal of the European Communities) 1998 áprilisában is csupán egyetlen (!!!) magyar kamara az előfizetője, így nem meglepő, hogy ezen szervezeteknek nincs is mit továbbítaniuk, transzformálniuk tagjaik felé. Úgy állunk tehát az európai ismeretekkel, mintha a magyar ügyvédi kar úgy praktizálna, hogy közben csupán egyetlen tagja járatná a Magyar Közlönyt.
A kommunikáció - mint tudjuk - kétoldalú folyamat. Az európai adótorony teljes gőzzel ontja a jeleket, s mint láttuk, vevőkészülék hiányában itthon csak tippelgetjük, hogy mi újság? Ennél az állapotnál csak az rosszabb, hogy a magyar adótorony alig-alig sugároz jeleket, jóllehet a nyugati vevőkészülékek szívesen ránk (is) hangolódnának. Nincs műsor. Ami persze nem meglepő, hiszen ez az ország az elmúlt egy évtizedben még nem találta ki új önmagát. EU-tagságunk immár nagy valószínűséggel úgy fog bekövetkezni, ahogy az identitászavarokkal küzdő gyerek új osztályközösségbe kerül, s ekkor már nincs esélye arra, hogy saját maga választotta/fejlesztette értékeit gyakorolja, hanem csak arra, hogy rá osztott szerepeket jól-rosszul eljátssza. 2002-ig, azaz a várható belépésünkig egy-két dolgot azonban még elrendezhetünk, néhányat még az után is. Ideális helyzetünk azonban már biztosan nem lesz.
Azt kell felmutatnunk, amink van. Térségi helyzetünkből fakadóan Magyarország egy regionális pénzügyi/kereskedelmi központ, s erre rá kellene erősíteni, sugallni is célszerű, hogy erre törekszünk. Oktatási helyzetünk szerint képzett nép vagyunk, s intellektuális tartalékaink számottevőek. Mindezek fényében Magyarország egy embrionális technológiai centrum, ezért ezt a kezdeményt "gyerekké" kellene fejlesztenünk. Természeti állapotaink, érdekes hagyományaink jó táptalajt adhatnak a turizmus, azon belül is a falusi turizmus felpezsdítésének. Megannyi más terület is szóba jöhet, de kontinentális forgalomba csak néhány prioritást érdemes hozni. Ezért jó szívvel javasolható, hogy Magyarországot úgy definiáljuk, hogy ez az ország egy pénzügyi, kereskedelmi, technológiai és turisztikai befektetési övezet.
A kommunikáció alapegysége az üzenet. Amerikában ezzel el is van intézve a dolog, Európában kicsit más a helyzet. Az EU bővülésének első körébe bekerült 5+1 ország legkevesebb 5 további nyelvvel bővíti a ma hivatalos 11 nyelvet. 16 nyelven pedig nem fogunk kommunikálni, s e kontinensen bármilyen szép dolog is a nyelvi sokszínűség, a csőlátás múltával akár nevetségesnek is tűnik ez a bábeli helyzet. Az információs társadalom nyelve az angol, igaz nem Shakespeare nyelve, hanem egy igen ügyesen leegyszerűsített, mozaikszavasított nemzetközi angol.
Az európai kommunikációs nyelv sajnos nem választás kérdése, hanem ténykérdés. A számítógépek angolul "beszélnek", így a mögöttük ülő ember is erre kényszerül. Hallatlan nagy csatákat fognak még vívni a franciák a nyelvük fontosságának megőrzéséért, a németek lényegében már feladták. Az angol térnyerését nem valamiféle szellemi mozgalom, erő intézte, hanem a nyers célszerűség.
A francia ebbe fog belebukni. Ugyanis rém elegáns, csak éppen nem célszerű. Mindez persze nem jelentheti azt, hogy cinikusan mosolyogjunk, hanem azt kell jelentse, hogy Magyarországon meg kell tanuljunk angolul is (másodlagos célszerűség), merthogy a magyarral az ég világon semmire sem megyünk. A fordítás költséges és időigényes dolog, tehát nem gazdaságos, és ezen a ponton érdemes visszapillantani írásom elejére, ahol elég nyersen fogalmaztam meg, miről is szól az Európai Unió.
Egységről, versenyről, tudásról, de mindenekelőtt a gazdaságról.
A jó manővereket hívják okos csatlakozási politikának. És erről szól ez az erőltetettnek
tűnő fogalom: Eurokommunikáció.
Az emberi nem kialakulásának kezdetéről és történetéről szerzett ismereteink könnyen beláthatóvá teszik, hogy az ember természeti lény, maga is része a természetnek. Az ősember és a ma élő leszármazottai biológiai szükségleteit tekintve nem választhatók el természeti környezetüktől.
Az ember kiemelkedését az állatvilágból, majd később a természettel való konfliktusainak szaporodását, a természettől való egyfajta elidegenedésének okát, folyamatát sokféleképpen magyarázzák. A legizgalmasabb kérdések egyike kétség kívül az, hogy mi okozta a biológiai kapacitásánál, a gondolkodásra és a munkára való képességénél fogva a törzsfejlődés során legfejlettebbé váló lény páratlan sikereit és sok tekintetben baljós kudarcait. A tudományos vizsgálatok köréből feltűnést keltett az a magyarázat, amelyik az időszámításunk előtt azonos időszakban (200-40 ezer évvel ezelőtt) élt két ősember-típus, a neandervölgyi és a Cromagnoni sorsának alakulását elemzi. Az antropológusok számára sokáig érthetetlen volt, hogy miért a nagyobb biológiai kapacitású, nagyobb agytérfogatú neandervölgyi ősember halt ki. A koponyamaradványok tanulmányozása alapján megállapították, hogy állcsúcs hiányában hangszalagja nem tudott megfelelően rögzülni, emiatt kommunikációs képességei összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak Cro-magnoni társánál.
A közfelfogás az ember és a természet viszonyát a reneszánsz kor felfogására, a modern európai természettudomány kezdeteire visszavezethető okok miatt egyoldalúan kezelte. Az ember a "tudás - hatalom" felismeréstől vezetve (bár Francis Bacon állította, hogy "a természetnek csak úgy parancsolhatunk, ha engedelmeskedünk neki") a természetet leigázandó, uralom alá hajtandó, korlátlan bőségben rendelkezésre álló lételemek összességének tekintette, a globális, regionális környezeti katasztrófákat isteni büntetésnek, szörnyű sorscsapásnak hitte, vagy e folyamatokat belülről átélve fel sem ismerte.
A civilizációnak nevezett emberi tevékenység az ipari forradalom korára vált a lokális szintet meghaladó regionális környezetalakító (-pusztító) tényezővé.
A XX. század második felének a számítógép feltalálásához, a holdutazáshoz hasonló horderejű felismerése, hogy a világpiac kialakulása, a gazdasági és a politikai globalizáció a technikai fejlődéssel együtt a környezeti problémák globalizációját eredményezte, és ezek a globális környezeti problémák veszélyeztetik leginkább (a lokális és regionális problémák felhalmozódásával együtt) az emberiség következő nemzedékeinek létalapjait.
E veszély felismerésénél is fontosabb, hogy a tudományok fejlődésével sikerült az ember és a természet bonyolult viszonyrendszerét a korábbinál lényegesen mélyrehatóbban megismernünk és megértenünk. Ez a kapcsolat, vagy konfliktusrendszer az ember társadalmi lény mivoltából következően egyúttal sajátos társadalmi viszony, amely szorosan összefügg a társadalom mindenkori gazdasági állapotával, a kulturális fejlettséggel, a politikai berendezkedéssel. (A közép-kelet-európai országok, a fejlődő országok közelmúltja és jelene is igazolja, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok fejletlensége és a környezetpusztítás szoros összefüggésben áll.)
Az emberi civilizáció környezetkárosító, a környezeti erőforrásokat veszélyeztető magatartása következményeinek felismerése elvezetett a 80-as évek végén a "fenntartható fejlődés" elvének felismeréséig, deklarálásáig.
Az OECD létrehozásakor 1961-ben a fenntartható gazdasági növekedésen a GNP szinten tartott éves növekedését értették. Századunk végén a fenntarthatóság a környezeti erőforrások megőrzését, az emberi és a társadalmi tőke fenntartását is jelenti. Erre a felismerésre az ún. Brundtland-jelentés (1987) jutott először (híressé vált megfogalmazás: "fejlődés, amely úgy elégíti ki a jelen nemzedékek igényeit, hogy az ne akadályozza a jövő nemzedékek képességét saját igények kielégítésében"), majd a kérdés nagy súlyt kapott az 1992-es riói ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencián is, ahol a résztvevők néhány fontos konkrét globális környezetvédelmi probléma megoldásában (éghajlatváltozás, biológiai sokféleség) is egyetértettek és egyezményeket kötöttek.
Az Európai Közösség 1993-ban elfogadott, sorrendben az ötödik környezetvédelmi cselekvési programja a fenntartható fejlődés következő jellemzőit állapította meg:
i) fenntartja az élet általános minőségét,
ii) biztosítja a természeti erőforrások folyamatos elérhetőségét,
iii) elkerüli a tartós környezeti károkat.
A cselekvési program az emberiség egyes lételemeinek védelme érdekében átfogóan tartalmazza az éghajlatváltozás hatásainak megelőzését, a levegőminőség javítását, a biodiverzitás megőrzését, a vízkészletgazdálkodást, a városi környezet védelmét, a zajvédelmet, a tengerparti övezetek védelmét, a hulladékgazdálkodást érintő feladatokat, a környezeti kockázatok és balesetek kezelését szolgáló intézkedéseket, ezek végrehajtásának ütemezését, intézményi, pénzügyi, tudományos, oktatási, tudatformálási hátterét, kapcsolódásukat az Unió strukturális politikáihoz.
E program módszertani és részben tartalmi szempontból is mintául szolgált a csatlakozásra készülő Magyarország Nemzeti Környezetvédelmi Programjának elkészítéséhez, amelynek különleges jelentőséget ad, hogy - ilyen időtávra szóló társadalmi-gazdasági program (terv) hiányában is - hatéves időtávra határozza meg az elérni kívánt célállapotokat és a hozzájuk rendelt intézkedéseket.
Az EU korábbi környezetvédelmi programjait, illetve az OECD régebbi környezetvédelmi politikáját elemezve megállapítható, hogy a fejlett országokban az elmúlt években paradigmaváltás kezdődött: a korábban keletkezett szennyezések felszámolása, a nagy, pontszerű kibocsátások csökkentése helyébe a szennyezések megelőzése, a keletkező szennyezőanyagok minimalizálása lép.
Átfogóbban - és a hazai helyzet szempontjából sem mellékesen - kimutatható az elmozdulás az egyes környezetvédelmi problémákra reagáló, ún. reaktív környezetpolitikától a megelőzést előtérbe helyező "preventív" környezetpolitika felé.
Az EU-csatlakozásunk kapcsán készített elemzések szerint a hazai (és a korábbi európai uniós) gazdasági-társadalmi és politikai állapotok viszonylagos fejletlenségét tükrözi, hogy a hazai környezetvédelmi gyakorlat számos elemében egyelőre a "reaktív" megközelítésű.
A korábbi időszakhoz képest mindenesetre komoly eredményként könyvelhetjük el az ágazati környezetvédelmi minisztérium létét, megerősödését, az elmúlt évek alatt teljessé váló, a környezeti elemek és a szennyezéstípusok szerinti szabályozásra, a szankciókra (bírságokra, tiltásokra, kötelezésekre), díjakra (termékdíjak, a bevezetés alatt álló környezetterhelési díjak), költségvetésből és elkülönített alapokból folyósított támogatásokra, a szennyezést csökkentő, ún. csővégi technológiákra, a környezetvédelmi ipar fejlesztésére, tanácsadói hálózatra épülő környezetpolitikát. Erre a fejlődési szakaszra jellemző a külső költségek (ún. negatív externáliák) internalizálásán alapuló díjrendszerek bevezetése. Jellemző feladat ebben az időszakban (és régiónkban) a múltban felhalmozódott óriási mennyiségű (Magyarországon több száz milliárd forintra becsült költséggel kezelhető) környezeti károk elhárítása.
A környezetvédelem "hőskor"-ának nevezhető időszakban a környezetpolitikát érvényesítő állami bürokrácia elsődleges célja az önálló intézmény- és hatósági jogosítványrendszer kiépítése, a más ágazatok rovására elosztható költségvetési többletforrások megszerzése, az önálló környezetvédelmi jogrendszer kiépítése volt.
A fejlett országokban (és egyes vonatkozásban szerencsére már Magyarországon is) ezzel szemben előtérbe kerül a környezet- és gazdaságpolitikák tényleges integrálása, vagyis a környezeti szempontok beépítése a gazdasági döntéshozatalba, illetve a költségek, hasznok számbavétele, elosztásuk közgazdasági elemzése a környezetvédelmi célok, prioritások meghatározásánál.
Fokozott figyelem irányul a globalizáció, azaz a gazdasági piacok szerkezetei, a technológiák és a kommunikációs formák nemzetközivé válása, valamint a környezet, az erőforrások fenntartható használata közötti összefüggésekre, a környezetpolitika strukturális kihatásaira (a versenyképességre, foglalkoztatásra, befektetésekre, a világkereskedelemre, illetve a verseny korlátozására, a technológiai fejlődésre, a mezőgazdasággal való kapcsolatra), a munkatermelékenység helyett az erőforrás-termelékenységre.
Vizsgálni kezdjük a kömyezetbarát adórendszer bevezethetőségét, kísérletet teszünk az ökológiai rendszerek által nyújtott szolgáltatások értékének meghatározására.
A szabályozás területén az egyes környezeti elemek elkülönült védelmével (levegőtisztaság-védelem, vízminőségvédelem, hulladékgazdálkodás stb.) szemben az integrált (holisztikus) megközelítés válik uralkodóvá.
Egyre fontosabbá válnak az ún. tiszta technológiák, a "dematerializálás" a környezettudatos fogyasztói szokások, az energiahatékonyság növelése. (A fejlett országok megcélozzák a következő 30-40 évben változatlan energia- és nyersanyag felhasználás mellett tízszeresére növelni a termelés hatékonyságát.)
A reaktív, illetve a preventív megközelítésű környezetpolitika természetesen eltérő szerepet szán a környezetvédelem társadalmi szereplőinek: az elméleti modell szerint az utóbbi esetben a környezetvédelmi tárca szerepe főként integráló, koordináló, szolgáltató jellegű, a költségvetés és az alapok helyét a piacgazdaság, önkormányzatok, alapítványok, veszik át. A civil szervezetek és a kormányzatok között hagyományosan bizalmatlanságon, gyanakváson alapuló viszony helyébe a partneri együttműködés lép.
A lokális konfliktusok közösségi kezelésén túl a 90-es évekre jellemző kedvező változás a globális és a regionális konfliktusok nemzetközi együttműködés keretében való kezelése (a globális felmelegedés, savasodás, elsősorban a kéndioxid csökkentésére irányuló egyezmények megkötése, a biodiverzitás megőrzését szolgáló szerződések aláírása, az erdőterületek, a halállomány drasztikus csökkenését megakadályozó kezdeményezések stb.).
A fenntartható fejlődés és a globális megközelítés kiemelkedő eredményének tekinthető a kyotói konferencia, ahol az EU 8%-os, az USA - jelentős ellenlobbizás ellenére - 7%-os széndioxidkibocsátás-csökkentést vállalt.
A fenntartható fejlődés intézményi, illetve eszköz-oldalán kezdettől fogva (Brundtland-jelentés) központi helyet foglal el a közvetlen állampolgári részvétel a döntéshozatali folyamatokban, amelynek alapja a részvételi jog gyakorlásához szükséges környezeti, gazdasági információkhoz való hozzáférés biztosítása.
A környezetvédelem ezen a ponton szorosan érintkezik korunk másik világméretű kihívásával, az információs társadalom problematikájával. A környezetvédelem egyike azoknak a területeknek, ahol először érvényesült a gyakorlatban is az állampolgárok és szervezeteik közvetlen részvételi joga a helyi, területi, állami szintű, sőt - az OECD környezetpolitikájának rangjára emelten - nemzetközi szinten is a környezet állapotát érintő döntések meghozatalában. (Magyarországon az 1995-ben elfogadott környezetvédelmi törvény szabályozta átfogóan és legmagasabb szinten a közvetlen részvételi lehetőséget a jogalkotásban, a regionális vagy országos kihatású kormányzati döntések meghozatalában, valamint a beruházások előzetes környezeti hatásvizsgálata során.)
Az informatika és a telekommunikáció fejlődése a fejlett országok egy részében biztosította a környezeti adatokhoz való gyors, gyakorlatilag teljes körű hozzáférés lehetőségét (az USA környezetvédelmi hivatalának internet honlapja például évi ötmillió bejelentkezést regisztrál, megkezdődött a multimédiára épülő, digitális közgyűjtemények kialakítása - pl. elektronikus természetvédelmi múzeum megvalósítása).
Magyarországon az elmúlt években megvalósult a környezetállapot rendszeres mérése, az adatok összehasonlítható feldolgozása, sikerült létrehozni az ENSZ UNEP GRID (a világszervezet természeti erőforrásokkal, környezeti adatokkal foglalkozó világhálózata) budapesti központját, amelyen keresztül - internet, illetőleg intranet kapcsolat útján - közvetlenül hozzáférhetők a környezeti adatok.
A technikai fejlődés következő lépcsőfokán minden bizonnyal a környezetvédelem működését is forradalmi módon át fogja alakítani az interaktív kommunikáció lehetősége.
A környezetvédelmi információk összetettsége, a környezeti rendszerek bonyolultsága (pl. éghajlat, óceáni áramlatok, felszín alatti vizek) megkülönböztetett szerepet ad a tudományoknak, a jelenségek, folyamatok számítógépes modellezésének, kiemeli a környezeti adatok feldolgozóinak, közreadóinak felelősségét.
Magyarországnak a 90-es évek végén egyszerre kell szembenéznie a modernizációval és az EU-csatlakozással járó kihívásokkal, ezen belül a mindkettőhöz kapcsolódó környezeti konfliktusokkal. A politikai szférának a szakmai-tudományos elit munkájára támaszkodva ki kell dolgoznia azokat a stratégiákat - indokolt esetekben ágazati szinten is -, amelyek sikerén felzárkózásunk vagy tartós leszakadásunk múlik.
Az EU-Bizottság nyilvánosságra került országjelentése alapján a környezetvédelmi problémák - elsősorban a szennyvízkezelés, a hulladékkezelés megoldatlansága, valamint a levegőszennyezés - csatlakozásunk lényeges hátráltatói lehetnek.
A szakértők szerint a környezetvédelmi szaktárca reaktív - az ágazati érdekeket, a forrásokért és a kormányzati munkamegosztásban elfoglalható kedvezőbb pozícióért lobbizó - szerepfelfogásából vezethető le, hogy az országjelentésben a valósnál kedvezőbb kép alakult ki a környezetvédelmi intézményrendszer és a jogi szabályozás helyzetéről, míg a külső szennyezők (más ágazatok) tevékenységének eredőjeként felfogott környezetállapotról a ténylegesnél kedvezőtlenebb értékelést adtunk.
A nemzetközi szinten is elfogadtatható környezeti adatok tanúsága szerint az ország környezeti állapota valóban sok tekintetben eléri, vagy meghaladja az EU-országok átlagát (elmarad a legjobb helyzetben levőnek minősíthető skandináv, osztrák szinttől, de lényegesen meghaladja a déli tagállamokét). Ez sajnos többnyire nem a környezetvédelem hazai fejlettségével, sokkal inkább a gazdaság viszonylagos fejletlenségével magyarázható.
A csatlakozás időszakában - az elemzések alapján - finanszírozási okokból és az EU környezetpolitikájának vázolt tendenciáira figyelemmel, a bürokratikus érdekeken túllépve el kell fogadnunk a megelőző környezetpolitika előtérbe kerülését, amely az ágazati pozíciók gyengülését eredményezheti. Ez a hatás megfelelően ellensúlyozható azonban a környezetvédelem társadalmi-politikai befolyásának várható növelésével.
A modernizációt megalapozó számos kutatás rámutatott arra, hogy Magyarországnak célul kell tűznie a földrajzi fekvéséből, történelméből, szellemi-kulturális potenciáljából, adottságaiból, így a sok szempontból viszonylagosan kedvezőnek tekinthető környezeti állapotából adódó előnyök kiaknázását, azaz a csatlakozás ne pusztán az EU-jogrend és követelmények átvételét jelentse; hanem segítse elő egy versenyképesebb, kultúra- és információigényes, a területi egyenlőtlenségeket mérséklő gazdasági struktúra kialakítását.
Ma még nem lehet előre látni, hogy a csatlakozás összekapcsolható-e a "környezetbarát modernizáció"-nak nevezett, alternatív stratégiákat felmutató politikával, illetve sikerül-e a szakértők által javasolt spanyol csatlakozási modell követése. A csatlakozási stratégia legfontosabb vitakérdései a következők:
- a csatlakozás költségei és hasznai
A hazai közvélemény és egyes jelzések szerint a csatlakozási tárgyalásokat vezető EU-tisztségviselők is megkülönböztetett jelentőséget tanúsítanak a csatlakozás várható környezetvédelmi költségeinek, amelyek közül az említett három, beruházás-igényes problémakör megoldása önmagában mintegy 6 md ECU nagyságrendű forrást és a GDP optimális alakulását, terhelhetőségét figyelembe véve - a hazai szakértők szerint - legalább tíz évet igényel.
A csatlakozás remélt haszna és számunkra fontos szempontja a környezetállapot várható javulása és ezáltal az életminőség kedvező irányú változása, amit az EU-szabályozás átvétele, az említett környezetvédelmi fejlesztések, beruházások, az EU-konform támogatási rendszerek, intézmények átvétele, és a csatlakozással járó hatékony környezeti tudatformálás eredményezhet. (A hasznok és előnyök hozzávetőlegesen elvégzett becslése alapján az egészségügyi kiadások csökkenése, az elmaradó károk kedvezőbbé teszik a csatlakozás "mérleg"-ét.)
- az ágazatpolitikák és a környezetvédelem összehangolása
A környezet állapotának javítása szempontjából fontos lenne a fenntartható mezőgazdaság (biogazdálkodás, nem élelmiszertermelő tevékenységek, ökoturizmus), a tömegközlekedés fejlesztésén alapuló közlekedésfejlesztési koncepció, a megújuló energiaforrások nagyobb arányú felhasználására, a lakossági energiafelhasználás mérséklésére épülő energiapolitika érvényesítése.
- a vállalati szféra környezetvédelmi feladatai
A hazai vállalatok szintjén elsődleges feladat az ISO 14000-es szabványsorozat szerinti környezetközpontú irányítási rendszerek és teljesítményértékelés általánosabbá tétele, valamint az ennél szigorúbb, de csak Európában érvényes EMAS-szabvány bevezetése.
- az intézményrendszer közelítése
Az intézményrendszer EU-konform átalakításának egyik fontos eleme a közösségi jog kötelező elemeinek átvétele, valamint a hazai jog közelítése az EU-normákhoz, ajánlásokhoz.
Az elmúlt évek kiterjedt környezetvédelmi jogalkotásának köszönhetően jelentős elmaradás a jogalkotás terén csak a hulladékgazdálkodással, a levegőszennyezéssel, a felszín alatti vizek védelmével, az ivóvízre vonatkozó szabályozással, az ipari balesetek megelőzésével, a kémiai biztonsággal kapcsolatban, és az említett környezetirányítási rendszerek bevezetésével összefüggésben van (az EU-konformjogszabályok előkészítését megkezdtük). A felsoroltakon kívül - figyelembe véve a szubszidiaritás elvének kötelező érvényesítését - el kell végezni szinte a teljes környezetvédelmi joganyag felülvizsgálatát a teljes megfeleltetés, a központi és az önkormányzati hatáskörök új meghatározása érdekében.
- a csatlakozás végrehajtásának alapvető eszköze a társadalmi kommunikáció
A csatlakozási stratégia kidolgozása, a csatlakozás terheinek, hasznainak és előnyeinek elosztása, a jogharmonizáció és a környezetvédelmi intézményrendszer átalakítása nélkülözhetetlenné teszi a környezetvédelmi döntésekben való társadalmi részvétel növelését, a társadalmi kommunikáció gyökeres átalakítását a környezetvédelmi ügyek területén.
A társadalmi részvétel és kommunikáció kiteljesítésének legnagyobb akadályai a civil szféra viszonylagos kialakulatlanságában, a környezettudatos magatartás hiányában, a gazdasági, munkavállalói érdekképviseletekkel való érdemi párbeszéd esetlegességében rejlenek.
Az EU egyértelmű elvárása és a környezetvédelem érdeke is,
hogy a csatlakozás környezetvédelmi stratégiáját és a konkrét intézkedéseket
az állami-politikai szférán túl minél befolyásosabb gazdasági érdekcsoportok,
valamint az állampolgárok különböző rétegei is támogassák. Megnyerésük legfontosabb
eszköze - a döntések előkészítésébe való érdemi bevonásuk mellett - a tudatformálás,
a média legszélesebb skáláján történő kommunikáció, a környezeti információkhoz
való gyors, ingyenes hozzáférés biztosítása, a környezetvédelmi oktatás,
képzés fejlesztése.
Előadásom címe és tárgya nem a magam ötlete, a témát nekem Gubcsi Lajos javasolta. Érdemem-e vagy bűnöm-e, hogy javaslatát vita nélkül elfogadtam - most válik majd el, - holott már akkor biztosan tudtam: a címhez méltó hozzászólás nagy filozófiai jártasságot igényel, ami viszont az olyan gyakorlati közgazdának, mint amilyen magam is vagyok, általában nem a fő erőssége.
Hozzászólásomban először a címben szereplő kategóriák rövid fogalmi tisztázására törekszem, majd - minthogy a cím kötelez - a kommunikáció szabadsága és a gazdaság közötti kapcsolat és kölcsönhatás néhány összefüggését kísérlem meg felvillantani az Önök számára.
A kommunikáció tág értelemben vett fogalma az emberek, a gondolatok és az áruk térbeli mozgását, helyváltoztatását jelenti. A tér, pontosabban a térbeliség az emberi élet és a társadalmi lét fontos dimenziója, hiszen térben élünk, térben termelünk és térben gazdálkodunk, következésképpen a kommunikáció a gazdaság vérkeringésének alapvető fontosságú tényezője.
A kommunikáció fejlődése mindmáig szorosan összefonódott az emberiség, pontosabban szólva a társadalmak fejlődésével: a nevezetes földrajzi felfedezések, a világűr meghódítása, illetőleg a gazdasági haladást előrevivő forradalmi jelentőségű változások gyakran éppen a közlekedés és a hírközlés terén megvalósult innovációk következményei voltak. Ezek az újítások, találmányok a tér áthidalása hatótávolságának és megbízhatóságának a növelésében, illetőleg időtartamának a csökkentésében eredményeztek ugrásszerű előrelépést.
A szabadság fogalma, tartalmi meghatározása már az ókor óta foglalkoztatja a nagy gondolkodókat és politikusokat. Erős egyszerűsítéssel szólva a szabadság voltaképpen az idegen (a külső) befolyásoktól való függetlenséget jelenti. A szabadság kategóriája erkölcsi, jogi, fizikai, intézményi és személyes szempontból egyaránt értelmezhető, ám itt és most főként az intézményi vetülettel kívánok foglalkozni.
A világ alapvető szabadságjogainak egyike éppen a kommunikáció szabadsága. A tág értelemben vett kommunikáció olyan fontos területei, mint pl. a posta, a távközlés, a vasút, vagy a műsorszórás stb. viszont hagyományosan - többnyire állami - monopóliumként működtek. Ezek a monopóliumok ugyan főként technikai és hatékonysági okok következtében alakultak ki, ám éppen ez a monopolizáltság teremtette meg igen hamar a szabadságjogok garanciái valamint a versenyt helyettesítő szabályozottság megteremtése iránti igényt.
A szabadság kérdése a kommunikáció területén két vonatkozásban vetődik fel: intézményi illetőleg erkölcsi síkon. Intézményi szinten a szabályozás egyfelől kiterjeszti és garantálja, másfelől viszont óhatatlanul korlátozza a szabadságot, ezért döntő fontosságú, hogy a megszerzett és az elveszett szabadságok közötti kényes egyensúly megteremtődjön és folyamatosan megőrződjön. Azáltal, hogy médiaszférában végbemenő változások összezsugorították a világot és képletesen szólva ledöntötték a határokat, természetes és mesterséges monopóliumok szűntek meg. Napjainkra az elektronikus kommunikációs tér (az ún. cyberspace) lehetővé teszi, hogy a gondolatok és üzenetek egyazon pillanatban akadálytalanul jussanak el az egész világon szinte minden pontjára. E változások, illetőleg körülmények új helyzetet - új esélyeket ám egyszersmind új veszélyeket is - teremtenek a kommunikáció szabadsága vonatkozásában. Ezekre válaszul született meg a múlt év februárjában 69 ország részvételével a kommunikációs világszerződés, ám úgy tűnik, hogy ez is csupán a kezdet, hiszen még temérdeknyi a tennivaló.
Az UNESCO Kultúra és Fejlődés Világbizottsága által készített, "A kreatív sokszínűség" címet viselő jelentés megfogalmazása szerint "az információ, vagy pontosabban a tájékozottság áldás és átok lehet egyszerre". Egyfelől mindannyian szinte mindent megteszünk annak érdekében, hogy a bennünket érdeklő ügyekben még több információhoz jussunk hozzá, mégpedig minél hamarébb. Másfelől mind gyakrabban érezzük úgy, hogy az információk elárasztanak bennünket, ránk törnek és jószerint képtelenek vagyunk érdemben meggyőződni azok valódiságáról és megbízhatóságáról. Egyre inkább az válik a fő feladattá, hogy biztosítva legyen a valódi végfelhasználónak a lehetősége a kibocsátott információk ellenőrzésére. Hol és hogyan találjuk meg azonban a kívánatos szabadság és az elfogadhatatlan szabadosság közötti választóvonalat? Az érdemi válasszal - úgy gondolom - még önmagunk adósai vagyunk.
A hazai és a külföldi szakmai közvéleményben egyaránt meglehetősen széleskörű egyetértés alakult ki abban, hogy az információk szerzését, feldolgozását, tárolását és átvitelét szolgáló új technológiák bevezetése és elterjedése mélyreható társadalmi és gazdasági átalakulást von maga után.
Jó húsz éve annak, hogy az Apple II. típusú számítógépének megjelenésével megkezdődött a személyi számítógépek piacának robbanásszerű növekedése. Az azóta eltelt idő során a PC a legújabb kori történelem legnagyobb hatást gyakorló találmányának bizonyult, mely a mindennapok embereinek százmilliói számára tette lehetővé képességek határainak kiterjesztését, a rutinszerűen végezhető feladatok terhes ellátása alóli felszabadulást. A személyi számítógép manapság már nem csupán az irodai munka gépesítésének eszköze, hanem a szórakoztatás és művelődés mind hasznosabb és egyre nélkülözhetetlenebb kellékévé is válik. A PC-korszak harmadik évtizedének elején ismételten fordulat következett be, mégpedig ezúttal a kommunikációs szolgáltatások digitalizációja révén. A távközléstechnikával végbemenő integrálódás még szélesebb területre terjeszti ki a számítástechnika hatóerejét, aminek egyik legmeghatározóbb eredményeképpen viharos gyorsasággal bővül a világot át meg átszövő Internet hálózat.
Napjainkban a világ legkülönbözőbb pontjain már több, mint 50 millió emberrel lehet közvetlen és interaktív kapcsolatot teremteni az Internet révén, s a távközlési hálózatokon keresztül elérhető emberek száma napról napra szédítő iramban gyarapodik. A higgadt előrejelzések persze arra intenek, hogy ez az új technika azért még az Egyesült Államokban sem lesz egyhamar minden háztartásban hozzáférhető. Az a penetrációs mutató, aminek értéke tavaly az USA-ban már 40 %-ot tett ki, szakértők szerint az ezredfordulóra nem fogja lényegesen az 50 %-ot meghaladni. A világ többi országában pedig ilyen arányú lefedettség megközelítése sem valószínűsíthető. Mindazonáltal máris egy hatalmas létszámú, gazdaságilag igen számottevő potenciált képviselő tömeg számára vált elérhetővé az Internet használata.
Az Interneten történő információgyűjtés és beszerzés lehetővé teszi, hogy a fogyasztók ne csak a hagyományos módon, közeli kereskedőknél választhassák ki és vásárolhassák meg a számukra szükséges javakat és szolgáltatásokat, hanem a virtuális valóságban létrehozott és szinte az egész világra kiterjedő hatalmas bevásárlóközpontban. A választás és válogatás szabadságának megnövekedése következtében megváltoznak a vásárlói szokások, visszaszorul a márkahűség jelentősége. Újfajta marketingmódszerek kidolgozása és alkalmazása válik tehát szükségessé mind a termelőknél, mind a kereskedőknél.
Folytatódik a pénz valamint az értékpapírok elektronikus jellé történő átváltozása, az úgynevezett ,,dematerializáció". A telekommunikációs csatornák révén a pénzpiacokon bekövetkező legkisebb rezdülés is azonnal és széles körben válik nyomon követhetővé, csakúgy mint a legkülönfélébb pénzügyi termékek és szolgáltatások igénybe vétele, ami immár szinte minden földrajzi és időbeli korlát nélkül lehetséges. Mindennapi pénzügyeink intézése terén ugyancsak új távlatok nyíltak, s jócskán kitágult a személyes döntési szabadság hatóköre is.
Belátható időtávon belül valószínűsíthető a munkahelyek számottevő hányadának (hazatelepülése", ami nem csupán a munkakultúrát és szakmai végzettség szerkezetét, de minden bizonnyal a közlekedést és az életmódot is alaposan átformálja majd. A széleskörűvé váló komputerhasználat felerősíti az embereknek a helyi ügyek iránti érdeklődését, megkönnyíti bekapcsolódásukat a helyi politikába, ezáltal pedig megnöveli a közvetlen demokrácia érvényesülési lehetőségét. De nem szabad megfeledkezni azokról a veszélyekről sem, amelyek az átfogóvá váló adatgyűjtés és az adatbázisok összekapcsolásának lehetősége révén leselkednek a személyes szabadságra.
A világ országaiban működő számtalan kommunikációs hálózat szövedékeként kiépült Internet működtetése a kezdetektől fogva a konszenzuson alapult, ami nélkül a hálózat törékeny szerkezete már összeroppant volna. Mint azt Polányi Károly "A nagy átalakulás" című művében az Internetre is találó módon fogalmazta meg: "A spontán kialakult rendnek nincs célja, s egyetértésnek sem kell lennie az általa létrehozott konkrét eredmények kérdésében ahhoz, hogy egyetértsenek egy ilyen rend kívánatosságában."
A világháló fölött eddig semmilyen központi hatóság sem gyakorolt semmilyen felügyeletet, napjainkra azonban mégis több - egymással is versengő - (szabály) rendszer kötelező bevezetésének gondolata vetődött föl. Úgy vélem, hogy a nemzetek fölötti hatósági jellegű ellenőrzésre a jövőben sem lesz semmiféle szükség. A fejlesztések összehangolása, illetőleg a szabványosítás ugyanakkor természetesen elengedhetetlen a zavartalan és hatékony haladás érdekében. Ez azonban a konszenzuskeresés eddig követett gyakorlata alapján is lehetséges.
Végezetül szeretném arra rámutatni, hogy egyelőre szinte lehetetlen felmérni a bekövetkező társadalmi és gazdasági változások teljes terjedelmét, mélységét és dinamikáját, továbbá megbecsülni valamennyi lehetséges következményét. Az egyetlen józanul lehetségesnek tűnő alkalmazkodási stratégia a szüntelenül változó lehetőségekhez történő folyamatos hozzáigazodás. "Minden haladás nyugtalansággal jár, de haladás nélkül nincs megelégedés" - intett arra már másfélszáz esztendeje Eötvös József. A modern számítástechnika magyar származású atyja, Neumann János pedig arra figyelmeztetett, hogy "a haladás ellen nincs orvosság."
 Orosy János: A világ madarai |
 Kő Pál: Önéletrajz |
