- Vadmacska-sziget a láthatáron! - kiáltotta őrhelyén, az árboc előtti résbe préselődve Roger, a hajósinas, ez idő szerint őrszem, miközben elégedetten megállapította, hogy a vasmacska és hajókötelek között az idén sokkal nehezebben fér el, mint az elmúlt esztendőben, amikor még csak hét évet számlált.

- Ne mondd még ki a nevét - rosszallotta Titty, a matróz, aki a hajó közepében, a rakomány tetején trónolt, s le nem vette volna a szemét a papagájról, "aki" a maga külön kabinjában utazott. - Kiáltsd azt, hogy: "Föld! Föld!" s nyaldosd a nyelveddel szomjúságtól tikkadt ajkadat. Csak akkor jövünk rá, milyen országról van szó, amikor egy kicsit közelebb érünk. Hetek óta lehetünk vízen, és leshetjük, hogy szárazföld bukkanjon fel kémlelő szemünk előtt.

- De miért? - ellenkezett az őrszem. - Hiszen már régóta ismerjük a szigetet! Meg aztán úgyis szárazföld van előttünk és körülöttünk mindenütt. Egy perc, és feltűnik az Úszóház is. Ott is van, ni, a szokott helyén! De - és itt egy kicsit megcsuklott a hangja - Flint kapitány elfelejtette felvonni a lobogót.

A kicsiny, barna vitorlás Fecske öttagú legénységével, beleértve a hajó papagáját is, elhagyta már a Holly Howe-öblöt, s most ott hánykolódott a nyílt tavon. A fák mögül hangás rétek zöldje villant elő, messze távolban a rétek fölött kéken ködlöttek a hegyek. Épp egy esztendeje jártak itt... S most újra itt az augusztus. Tegnap érkeztek meg Walkerék délről. Amikor a vonat befutott a kis állomásra, John, Susan, Titty és Roger no meg a papagáj ott álltak az ablakban, abban a biztos reményben, hogy régi szövetségeseik, Nancy és Peggy Blackett már türelmetlenül várják őket a peronon. Talán velük lesz édesanyjuk is, esetleg Flint kapitány, a kiszolgált kalóz, aki az Úszóház-öbölben, Úszóházában lakott, s akit valójában Mr. Turnernek neveztek, és a magánéletben Nancy és Peggy nagybácsija volt. De sehol egy teremtett lélek. Délelőtt, mialatt anyu, a kicsi Bridget és dadus hozzáláttak, hogy kicsomagolják a ládákat, és berendezkedjenek Holly Howe-ban, a régi majorsági házban, ők négyen levonultak a csónakházba, és berakodtak a Fecskébe, hogy elkészüljenek a vadmacska-szigeti vitorlázáshoz, s hol megfigyelőt küldtek a szirttetőre, hadd kémleljen a tó északi partja felé, nem közeledik-e egy kicsiny vitorlás csónak az Amazon folyamon a Blackették háza tája felől, hol pedig a Holly Howe-öböl torkolatánál lesték a Fruska kis fehér vitorlájának felbukkanását, hogy végre felharsanjon Nancy kapitány vidám üvöltése: "Örök hűség a Fecskének és a Fruskának!" - és hogy megpillantsák Peggy matrózt, amint felvonja az árboc tetejére a Jolly Rogert, a kalózlobogót, S akkor Fecske és a Fruska együtt vitorlázik majd a Vadmacska-szigetre. Útközben egy percre betérnek az Úszóházba is, hogy a tengerészek üdvözöljék Flint kapitányt. Pontosan úgy lesz minden, mint tavaly nyáron. S most... se híre, se hamva szövetségeseiknek. Mire délután lett, már nem volt maradásuk. Anyu és Bridget bementek a szomszédos kisvárosba, hogy beszerezzék a tengerészek számára az élelmiszerkészletet, amit majd leszállítanak a szigetre a Holly Howe-majorhoz tartozó bennszülött evezős csónakon. Akárhogy is, a tábornak készen kell állnia, mire anyu a szigetre érkezik, hogy láthassa, minden rendben van az első éjszakára. Semmi értelme tovább lesni a Fruskákat! Nancy és Peggy minden valószínűség szerint az Úszóházban vannak Flint kapitánynál. Még valószínűbb, hogy már a Vadmacska-szigeten várakoznak, hogy üdvözöljék vagy tőrbe csalják a Fecske legénységét. Nancy kapitánnyal sose tudhatja az ember! Így hát a négy Felfedező vitorlát bontott. A terv, amelyet egész éven át szőttek, végre kezd testet ölteni. Semmi kétség, máris a megvalósulás állapotába jutott, mihelyt vízre szálltak a Fecskén, és nem kell többé otthon ágyban aludni éjszaka.

- Véleményem szerint a kalóz felvonhatta volna lobogóját érkezésünkre - jegyezte meg Roger, az őrszem.

- Talán nem gondolta, hogy máris vízre szálltunk - vélte Titty, a matróz, aki papagája kalitkáján pihentette látcsövét, s a távoli Úszóházat figyelte.

- Majd felvonja, mihelyt észreveszi érkezésünket - mondotta Susan, a kormányos.

John, a korelnök a négy tengerész között, egy szót se szólt. Most, hogy a Fecske elhagyta a védett öblöt, s meg kellett birkóznia a déli széllel, minden figyelmét lefoglalta a vitorlázás. Merően előre szegezte tekintetét, élvezte az arcába vágódó szelet, a vitorla és a kormányrúd feszülését és a víz toccsanásait a Fecske orra alatt. Időnként egy pillantást vetett a kis lobogóra az árboc tetején. Sötétkék fecskemadár fehér alapon, pontosan kivágva és beszegve - Titty matróz műve. Biztatóan leng. A vitorla a lehető legjobban kihasználja a szelet. Nem kis gyakorlatot kíván, hogy az ember az arcát érő szélből megállapítsa, mit csinál a vitorla. És ebben a vakációban először kormányozta a hajót a kapitány. Néha-néha visszatekintett a Fecske sodrának bugyborékoló szalagjára.

Jelen pillanatban - úgy tűnt neki - nem lényeges, vont-e fel lobogót Flint kapitány Úszóházának árbocára. John kapitánynak elég volt, hogy ismét vízen lehetett és vitorlázhatott.

Susan kormányost a maga részéről szintén nem érdekelte különösebben, hogy ott-e a lobogó az öreg Úszóházon vagy sem. Nehéz napja volt a tegnapi, mert neki kellett gondoskodnia édesanyjáról, Bridgetről, dadusról meg az egész cókmókról a hosszú vasúti utazás alatt Dél-Angliától idáig. Ha vasúton utaztak, mindent rá bíztak, tehát alaposan kimerült. De hát nem is maradt otthon semmi. Azoknak a nélkülözhetetlen használati tárgyaknak a száma, amelyek Susan emlékezőtehetsége nélkül otthon maradtak volna - igen tetemesre rúgott. Ma reggel pedig a beszerzendő készletek listáját kellett összeállítania, ellenőriznie, ráadásul még a rakománynak helyet szorítania a Fecskében. Így hát Susan ez idő szerint elsősorban pihenéssel foglalkozott, és boldog volt, hogy egyelőre megtett mindent, ami tőle telt, élvezte, hogy már nem hallja az állomások hangzavarát, s még jobban élvezte, hogy nem kell többé az idegen hangokra figyelnie, amint az állomások nevét kiabálják, nehogy elmulasszák az átszállást.

Még Titty matrózt is kevésbé izgatta, hogy nem látnak lobogót az Úszóház kis, csonka árbocrúdján, mint Rogert. Annyi sok egyébre kellett gondolnia Tittynek. Egyik percben úgy érezte, hogy még mindig tavaly van, és sohase hagyták el a szigetet, és sohase kellett visszautazniuk. Az egész hosszú, városban, leckék közepette eltöltött idő mintha igaz se volna. A másik percben meg éppen ez az idő tűnt neki valóságnak, és el se tudta hinni, hogy ő, akinek olyan kemény birkózása volt a francia igékkel, azonos volna azzal a Tittyvel, aki egy személyben matróz is, és aki most itt ül a Fecskében, a papagájkalitka, az elemózsiás tarisznyák és az élelmiszerkészletek társaságában, vissza-visszapillantva a Darien-szirtfokra, amelyről annak idején ő pillantotta meg elsőnek a Vadmacska-szigetet, és aki most végigtekint a tavon, le a szigetig, amelynek vázlatos tervrajzai, anélkül hogy tudta volna, hogy kerülnek oda - köztük a magas Világítótorony-fenyő -, betöltötték a francia igeragozási könyv két üres hátlapját. Az érzés, hogy két személy ő egy időben - két különböző idő kavargásában -, kissé elállította a lélegzetét.

De Roger, beékelve megszokott helyére, a hajó orrába, meg volt róla győződve, hogy az ő öreg cimborájuk, Flint kapitány okvetlenül felvonta volna lobogóját az Úszóház árbocának tetejére, ha közben mást nem gondol, és vízre nem bocsátja hajóját, hogy elébük hajózzék, és üdvözölje őket visszatérésük alkalmából. Alig várta, hogy megpillantsa az Úszóház leereszkedő nagy zászlóját, és válaszul a Fecske kis zászlójának a leereszkedését. Ezután füstfelleg következik, majd egy üdvlövés a kis jachtágyúból az Úszóház elülső fedélzetén. És most itt az Úszóház, és... zászlónak híre-hamva.

- Biztosan délutáni álmát alussza - állapította meg Titty.

- Lehetetlen, hogy aludjék, ha Nancy és Peggy ott vannak nála - vélekedett Susan.

- Valószínűleg a szigeten vannak. Majd megtudjuk egy-két perc múlva - mondotta John. - A következő irányváltással bent vagyunk az Úszóház-öbölben. Fordulásra készen!

A kis Fecske belefordult a szélbe, Titty és a kormányos lebuktak, amikor a vitorlarúd elcsapott a fejük felett. A barna vitorla újra megtelt széllel, és a Fecske jobb oldalára feküdve, nyílegyenesen repült az Úszóház-öböl felé.

- Gőzös jobbról előttünk - jelentette az őrszem. - Igaz, hogy jó pár kilométernyire.

- Egy másik sokkal közelebb, a hátunk mögött Rio felől - mondotta John kapitány.

Hátratekintve láthatták az erdős szigeteket, a forgalmas kis kikötőt, amelyet annak idején Riónak kereszteltek el, a szigeteken túl pedig a tó tágas északi részének vize csillámlott fel. A gőzös a Rio-csatornából fordult ki Long Island és a szárazföld között.

- Halászcsónak jobbról - jelentette az őrszem, amikor megelőztek egy evezős csónakot, benne két bennszülöttel, akik közül az egyik az evezőknél ült, a másik horgászbotot tartott a kezében.

- Orsóval akar csukát fogni - állapította meg a kapitány.

- Cápát - helyesbített az őrszem.

A Fecske elsiklott a dél felé haladó gőzös orra előtt, és úgy keresztezte annak útját, hogy rengeteg hely volt még köztük. A gőzös felverte hullámok olyan alaposan megringatták őket, hogy úgy érezték, igazi tengeren járnak. A gőzös elsuhant, a kapitány a parancsnoki fedélzetről barátságosan integetett, a Fecske legénysége viszonozta az üdvözlést. Közeledtek a kis, védett öbölhöz, ahol a jó öreg Úszóház feküdt egy bójához kikötve.

- Egy lélek sincs a fedélzeten - jelentette az őrszem.

Tavaly, amikor először pillantották meg az Úszóházat, és Titty látnoki lélekkel megsejtette, hogy lakója nyugalomba vonult tengeri rabló, írás közben találták Flint kapitányt a hátsó fedélzeten, amint zöld papagája mellette gubbasztott a korláton. Idén bezzeg egy fia kalóz se volt látható. Ami pedig a papagájt illeti, az igazán nem lehetett az Úszóházon, tekintve, hogy egy másik hajóra tette át székhelyét. Titty beszélgetett vele.

- Ide nézz Polly! Ez itt a te régi hajód. Ez az a hely, ahol napjaidat töltötted, mielőtt hozzánk csatlakoztál.

- Kettő, kettő. Kétszer kettő, kettő, kettő - rikkantott a zöld papagáj.

- Mondd azt, hogy "szép Polly". Sose törődj a "kétszer kettő"-vel. Vakáció van.

- Add csak ide a messzelátót, Titty! - szólt oda a kormányos.

- Nem látom az evezős csónakját - csodálkozott John kapitány. Nincs itt, hacsak föl nem vontatta a bal oldalra.

- Az Úszóházat lezárta - állapította meg Susan kormányos. - Minden redőnyt leeresztett.

John kapitány és Susan kormányos egymásra néztek. Ha nem is álmodoztak, mint Roger, lobogódíszről és üdvlövésekről, mégis... legalább olyan biztosra vették, hogy Flint kapitány ott lesz az Úszóházban, mint ahogy a nagy dombok ott állnak a maguk helyén a tó partján, körös-körül.

A Fecske egyenest az Úszóház alá vitorlázott, majd megfordult, megkerülte a bóját, és kifelé tartott a nyílt tó felé. Mindegyikük alaposan szemügyre vette az Úszóházat, de az életnek semmi nyomát nem tudták felfedezni rajta.

- Betakarta az ágyúját - kiáltott a hajósinas méltatlankodva. Valóban, az egész elülső fedélzetet kátrányos ponyva védte az időjárás viszontagságai ellen.

- Az a benyomásom, hogy az idén még egyáltalán nem járt itt - dünnyögte John kapitány, mialatt a Fecske elhagyta az Úszóház-öböl sima vizét, hogy újból felvegye a küzdelmet a tó apró hullámaival.

- Én tudom, mit csinált - mondta Titty -, lecsukta az Úszóházat, és a szigeten van a többiekkel.

A "többiek" igazán fontosabbak voltak Flint kapitánynál, és tulajdonképpen mindez Nancy kapitányra vallott. Bizonyára ő sütötte ki, hogy az újbóli találkozás ne egy közönséges vasúti állomáson történjék, sőt még a nagybácsijuk Úszóházában sem, hanem a lakatlan szigeten, ahol tavaly először találkoztak.

- Kormorán-sziget jobbról - kurjantotta el magát boldogan az őrszem, miközben a Fecske a tó nyugati partja közelében egy kicsiny, szirtes, kavicsos sziget felé repült. Két kiszáradt fa, az egyiken a kormoránok pihennek, a másik réges-régen kidőlt, csupasz gyökerei ég felé nyúlnak, s ráborulnak a helyre, ahol - valamikor réges-régen - Titty és Roger megtalálták Flint kapitány kincsesládáját.

- Ott, ni! A madarak - jelentette az őrszem, amikor a Fecske átszelte a tavat, és négy fekete, hosszú nyakú madár rebbent fel a kiszáradt fáról, és suhant tova a víz fölött.

A matróz szemével nem is annyira a Kormorán-szigetet kereste, mint inkább - nem messze attól - egy pontot a vízen. Igaz volna, hogy ő valaha ott horgonyzott egy csónakban, egyes-egyedül a vaksötét éjszakában?

Susan kormányos alig méltatta figyelemre a Kormorán-szigetet. Nemsokára vége a hajóútnak, sátrakat kell felütni, a főzésre kell gondolni. Messzelátóján keresztül a sűrű növényzettel borított nagyobb szigetet kémlelte a tó túlsó partján.

- Furcsa, nem látok füstöt.

- Holtbiztos, hogy ott vannak - mondotta Titty meggyőződéssel. - Megkaphatom most a látcsövet?

John kapitány hátrapillantott.

- Fordulásra készen! - vezényelte. A kis Fecske megfordult, s ebben a pillanatban előbukkant a Vadmacska-sziget. Azóta is szüntelenül erről álmodozott az egész társaság, amióta tavaly elvitorláztak onnan. Mindenesetre furcsa, hogy ha Nancy és Peggy Blackett ott várakoznak, nem kanyarog füstoszlop a fák között. Nancy Blackett a hatalmas máglyák híve volt.

- Nancy okvetlenül felvonta volna a lobogót - jegyezte meg John kapitány.

- Talán nem tudott felmászni a Világítótorony-fára - vélekedett Titty.

- Olyan nincs, hogy Nancy ne mászott volna fel rá mindenáron!

- Halló! - jelentkezett Roger, aki a sziget fölött, a túlsó parton, az öreg, fehér majorsági épületet kereste a szemével. - Ott van Dicksonék farmja! Ott áll Dicksonné! A libákat eteti. Látjátok azokat a fehér pacákat?

- Tyúkok is lehetnek - vélte Susan.

- Dicksonné tyúkjai mind barnák. Az is lehet, hogy csak kacsák.

- Hol akarsz partra szállni? - kérdezte Susan a kapitánytól. - Ezzel az iránnyal a sziget akármelyik végét elérhetjük.

- A régi kikötőhely közelebb van a táborhelyhez.

- Előbb vessünk egy pillantást a titkos kikötőbe - kérte Titty a kapitányt.

A titkos kikötő a sziget déli végében rejtőzött. Magas sziklák védték, a parton jelzések mutatták az utat a veszedelmes külső zátonyok között. A nyílt kikötőhely pedig a sziget keleti oldalán volt, ez az oldal esett legközelebb a szárazföldhöz. Kavicsos partú kis öblöcske, a táborozásra használt tisztás közvetlen közelében. Ha sok rakományt kellett partra szállítani, legalkalmasabb volt a csónakot a nyílt kikötőhelyre irányítani, s nem a titkos kikötőbe.

John a sziget déli része felé kormányozta a hajót, s ügyesen elkerülve a külső zátonyokat, elhaladt a kikötő bejárata előtt.

- A Fruska vitorlás nincs a kikötőben - jelentette az őrszem. Titokban mindenki azt remélte, hogy ott lesz. Hogy nincs füst, nincs zászló, ez természetesnek is található, ha Nancy kapitány bizonyosra veszi, hogy a Fecskék egyenesen a kikötőhelyhez vitorláznak. Biztosan elrejtette a Fruskát a kikötőben, és valahol a szigeten egy rejtekhelyről les rájuk. Mást nem is lehet várni tőle.

- Itt a fatönk a fehér kereszttel - szólt Titty. - Itt a jelzés, a kétfelé ágazó fa. Itt az én sziklám, ahonnét a búvármadarat láttam. Jaj, hát nem nagyszerű, hogy megint itt vagyunk?

- Újrafestették a keresztet az "alacsony vízállás" jelzésen - fűzte hozzá John. - Nagyon is ráfért már.

- Egész biztos itt vannak - vágta rá Titty -, ki más törődött volna vele? Senki se tud róla.

Ebben a pillanatban haladtak el a kikötőöböl bejárata előtt, de a szürke sziklákon kívül semmi egyéb nem volt látható. Aki nem beavatott, még csak nem is sejtheti, hogy egy kikötésre rendkívül alkalmas kis öböl bújik meg mögötte. A Vadmacska-sziget kikötője kétségtelenül egyike a világ legnagyszerűbb kikötőinek.

John kapitány beigazította a kormányt, behúzta a főárbocot, gondosan átfordította a vitorlarudat, újból beigazította a kormányt, lassan - nem elsietve - megint kiengedte a fővitorlát. A következő széllel a Fecske ráfutott a szárazföld és a sziget közti vizekre.

- Itt a kikötőhely - jelentette Roger. - De a Fruska sehol.

- Hadd fusson most már - mormogta magában John. A Fecske mind simább és simább vizet szelt. A végén oly lassan siklott, hogy a legénység alig érezte meg, amikor orrával nekiütődött a partnak. A hajósinas, kezében a hajókötéllel, kiugrott a szárazföldre.

- Kormányos úr, eressze le a vitorlát! - vezényelt a kapitány.

Susan a rakományon már előbb előrekúszott a hajó orrába. Meglazította a vitorlakötelet, és lassan kiengedte. A csiga leereszkedett, a matróz kikapcsolta, majd berakta a vitorlát és a vitorlarudat a csónak fenekébe.

A legénység soraiból másodiknak a papagáj szállott partra, kalitkájával, amit a hajósinas kezébe nyomtak. A papagájt a matróz követte. Azután a kormányos lépett ki, legutolsónak a kapitány. Alig várták, hogy partra húzzák a Fecskét, máris rohantak fel a régi táborhelyre, a fák közötti tisztásra. Roger, Titty és a papagáj értek oda elsőknek.

Egy lélek se várta őket. De - nicsak - ott balra, nem messze a tűzhelytől, akárcsak a múlt évben, egy jókora rőzsekupac állott készen a tűzrakáshoz. Tetején nagy boríték, zöldtollas nyíllal odatűzve.

- A Fruskák - üvöltött Roger diadalmasan. - Ez az ő nyilaik közül való.

- A te régi tollad, Polly - beszélt neki Titty, miközben földre tette a kalitkát.

A papagáj, megpillantván a nyílban az ő legsajátabb tulajdonát képező zöld tollat, csipdeste, pengette a kalitka rácsát a csőrével, és hosszú, dühös rikoltást hallatott. Susan kihúzta a nyilat.

A borítékon kék ceruzával ez állott: "A FECSKÉKNEK".

- Bontsd fel - rendelkezett John kapitány.

A borítékban összehajtogatott árkuspapír, rajta vörös ceruzával, amint következik:

A Fruska kalózai a Fecskékhez. Isten hozott a Vadmacska-szigeten. Jövünk, mihelyt lehet. Bennszülött bajok! Flint kapitány is itt ragadt. Nem felejtkezett meg Titty a Zöld Tollakról? Ezek az utolsók. Örök hűség a Fecskéknek és a Fruskáknak!

Nancy Blackett, a Tengerek Réme
a Fruska kapitánya
Peggy Blackett, kormányos

Ui. Lesni fogjuk füstoszlopaitokat.

A két aláírás alatt ceruzával halálfej és két keresztbe fektetett lábszárcsont, fekete tintával erősen utánahúzva.

- Elhoztad nekik a zöld tollakat, Titty?

- Hogy az ördögbe ne! Ott vannak begöngyölve egy borítékban az alvózsákomban. Egy darabot se vesztettem el.

- Ugyan mit érthetnek azon, hogy "bennszülött bajok?" - tűnődött Titty matróz, amikor a levelet még egyszer gondosan átolvasta.

- Ez Nancyre vall - állapította meg Susan kormányos. - Azt hiszi, nem is mulatság, ha valami baj nincs, hát mindenesetre odabiggyesztette.

- Nem értem ezt a furcsa ügyet Flint kapitánnyal - töprengett John kapitány is.

- Meglátjátok, itt teremnek, mielőtt még elkészülnénk a táborral - aggodalmaskodott Susan. - Anyu és Bridget is itt lesznek uzsonnára. Jó lesz munkához látni.

- Leghelyesebb, ha először a tüzet rakjuk meg, ha egyszer azt lesik - mondta John.

- Olyan tüzet csapunk, mint Róma égése - lelkesült Titty. - Bár ebben az esetben inkább a füst számít. Ha felmennek a házuk mögötti dombra, okvetlenül meg kell látniuk.

Senki se értett úgy a tűzrakáshoz, mint Susan. Egy szempillantás alatt már nyaldosta is a láng a maroknyi száraz levelet, és lángra lobbantotta a száraz ágakból föléje épített kis gúlát. Egy perc, s a tűz már beleharapott a köréje rakott nagyobb ágakba is. Kellemes recsegés-ropogással égett a fa, és tiszta, kék füstgomoly szállt fel a száraz gallyakból a zöld lombokon át az ég felé. A Vadmacska-sziget egyszeriben lakottá vált.

- Most pedig lássunk hozzá a kipakoláshoz - intézkedett Susan, és kipislogta szeméből a csípős füstöt. - Hol az a fiú? - Már vette is elő a sípját, és belefújt. Rohanvást jött vissza Roger a kilátóhelyről, amely az ő mindenkori legkedvesebb tartózkodási helye volt. - Felfedező útról szó sem lehet, amíg fel nem ütöttük a táborunkat.

- Lássunk hozzá, cimborák! - biztatott a matróz. - Így mondaná ezt Nancy kapitány.

- Hát akkor lássunk hozzá - mondta a kormányos.

- Minden ember a kirakodáshoz! - vezényelt John kapitány, és a legénység munkához látott. Kirakták a holmikat a csónakból, és felszállították a tisztásra, ahol táborozni szándékoztak.

Mihelyt a Fecske megszabadult terhétől, John kapitány leevezett vele a sziget lábához, és úgy vitte be a kikötőbe, hogy a hajó faránál egy evezővel kormányozta a víz alatti és a vízszinten álló sziklák közt, miközben a tóparti két jelzést szemmel tartotta (a fatönköt a fehér kereszttel, meg a kétfelé ágazó fát), hogy azok pontosan egymás fölött legyenek. Aztán felgöngyölítette a vitorlát, a köteleket összecsavarta, majd kikötőkötéllel a hajó orra fölött a fehér keresztes fatönkhöz, vontatókötéllel a hajó fara fölött pedig az egyik sziklán egy tömzsi bokorhoz kötötte ki a Fecskét úgy, hogy a kis hajó olyan biztonságban feküdt a vízen, hogy minden hajóskapitány tetszését megnyerte volna. John végigvizsgálta minden porcikáját. Minden rendben. Visszaloholt a táborhelyre, végig a régi ösvényen. Azóta, hogy Titty a múlt évben megnyírta, már alaposan benőtték a lombok. A táborban a kövekből rakott tűzhelyen már vígan pattogott a tűz a Holly Howe-ból hozott jókora fekete teáskanna alatt. A négy új alvósátort odadobták arra a helyre, ahol majd felütik. A kormányos csak a kapitány segítségére várt, hogy együttes erővel két fa között felakasszák az élelmiszeres sátrat. Nem telt sok időbe, a sátor már a kötélen függött. A matróz és a hajósinas keményen nekiláttak, és a szegélyek mentén megtöltötték a sátor zsebeit apró kövekkel, hogy kifeszüljön. Azután kiterítették benne a régi fenéklapot, és két percbe se tellett, a kormányos már be is rakodott mindent, amire pillanatnyilag nem volt szüksége. Az alvósátrak felállításához nem volt szükség a fákra, s bizony kemény munkába került, amíg a köves talajban a cölöpök beverésére alkalmas helyet találtak. Mindenütt kövek voltak a mohás gyep alatt közvetlenül, de a Felfedezők az útban álló követ kiemelték, aztán kivájták előre a lyukat, mielőtt megpróbálták a cölöpöket a földbe nyomni, s csakhamar állt mind a négy sátor. Mindegyik bejáratából oda lehetett látni a tűzhelyre. A merevítő köteleket feszesre húzták, a fenéklapot mindegyikben szétteregették, a hálózsákokat kigöngyölték, s egy-egy kicsiny lámpást erősítettek jó biztos helyre, messze a vászonfalaktól.

A magukkal hozott holmi nagy része a raktársátorba került. Roger nem akarta, hogy az új horgászbotját odacsapják egy halomba a többihez. Azt akarta, hogy mindig vele legyen, az ő saját sátrában.

- Jól elfér hosszában - mondta. - Akármikor kedvem kerekedhetik egy kis horgászásra.

Titty nem akart megválni az írószerszámokat tartalmazó doboztól. A hajóokmányokat tartalmazó szelencét John kapitány is a maga sátrában helyezte el. Vele volt zsebórája és a kis barométer, amit annak idején egy iskolai versenyen nyert. Felakasztotta egy kampóra, amit az egyik bambusz sátorrúdba vert, úgy, hogy még éjszaka is kedvére leakaszthatja és megnézheti, anélkül hogy fel kellene hozzá kelnie.

- Sokkal különb tábor, mint a tavalyi volt - állapította meg Titty, elégedetten végigjártatván szemét a hálósátrakon és a raktársátron, amely utóbbi valamikor az ő és Susan közös tanyája volt. - Még különb lesz, ha a Fruskák is felütik a maguk sátrait a régi helyen. Tegyünk valami nyirkos dolgot a tűzre, és csináljunk olyan füstöt, hogy még a vak is meglássa!

- Most már nem baj, akármilyen korán toppan is be valaki - jelentette ki a kormányos.

Titty és John marékszámra vetették a nedves, zöld füvet a tűzre. Akkora vastag, keserű, szürke füstoszlop csapott fel, hogy majd megfojtotta őket.

- Ott a fiú a kilátón? - kérdezte a kormányos.

Roger nagy sietve előkúszott a sátrából, ahol éppen főpróbát tartott éjszakai felszerelése használatából, és az elalvásban gyakorolta magát.

- Most már igazán elindulhatnánk a felfedező útra - vélekedett -, magammal vihetem a messzelátót?

- Ott van a kapitány sátrában.

- Már kihoztam - szólt a kapitány, és átnyújtotta a hajósinasnak, aki egy szempillantás alatt a kilátóhelyen termett, hogy elrejtőzzék vele a hangák között. Keresztüldugta rajtuk a látcsövet, úgyhogy őt nem lehetett látni, ő ellenben messzire ellátott a tavon, egészen a Rión túli szigetekig.

A papagáj, "aki" egy ideig csendben volt, egyszerre csak nagy rikácsolást csapott:

- Polly papagáj! Polly papagáj!

Titty kinyitotta a kalitka ajtaját.

- Gyere Polly! Gyere ki, és örülj te is.

A papagáj tüstént kilépett kalitkájából. Tittyre, aki benyújtotta neki a kezét, hogy felkapaszkodjék rá, ügyet se vetett. Hideg szemét rászegezte a zöldtollas nyílra, amelyet Roger a földbe szúrt volt a farakás mellett. Alighogy kalitkája kinyílt, egyenesen feléje tartott. Titty rögtön észrevette a szándékát, gyorsan kihúzta a nyilat a földből, és eltávolította a papagáj látóköréből a farakás tetejére.

- Azt már nem! Meg akarod cibálni, hogy aztán ne lehessen semmire se használni? Nem vedlesz te annyit belőlük. Nincs felesleges tollunk a számodra. Susan, adhatok neki egy darabka kockacukrot?

De a papagájt nem lehetett cukorral megbékíteni. Saját zöld tollait kívánta a Fruskák nyiláról, és amikor nem kaphatta meg, visszament duzzogni a kalitkájába.

Hagyták, hadd felejtse el a bánatát. A nyilat a raktársátorban egy bádogdoboz mögé rejtették. John véleménye szerint a Fruskák okvetlenül kérni fogják, és Titty véleménye szerint Polly láthatólag nem szívesen veszi, hogy a tollait hasznosítsák, miután ő már hasznavehetetleneknek minősítette azokat. A kapitány, a kormányos és a matróz levonultak a kikötőhöz, hogy szemlét tartsanak a Fecske fölött védett kikötőjében. Nincs értelme Rogerra várni, hiszen Holly Howe-ból úgyis megjön a csónak, és magával hozza a világ legjobb bennszülöttjét és a hajóbébit. Aztán meg jöhet Flint kapitány is az ő nagy evezős csónakjában, és minden percben feltűnhet a láthatáron a Riói-szigetek felől a Fruska kis fehér vitorlája is. Tagadhatatlan, van értelme annak, hogy egyikük őrszem gyanánt működik, és nincs az a hatalom, ami Rogert elmozdíthatta volna őrhelyéről.

Az öbölben a part mentén több csónaknyomra bukkantak. Az egyik persze az volt, amerre John a Fecskét hozta szárazra. A többi, úgy vélték, csakis a Fruskától eredhetett.

- Itt húzhatták partra, amikor újrafestették az útbaigazító jelzést - mondta John.

- Amikor halomba rakták azt a sok tűzifát - jegyezte meg Susan.

- Nagyon jól festették be - állapította meg Titty, amint a fehér keresztet szemlélte a fatönkön, amely a mögötte kétfelé ágazó fával útmutatóul szolgált a tengerészeknek, hogy hajójukat a zátonyok között biztonságosan átvezethessék. - Ott vannak a szögek, amelyekre tavaly a viharlámpákat akasztottuk.

- Anyu megkért, hogy éjszaka ne vitorlázzunk többé - mondta John -, és én megígértem neki. Így hát nincs szükségünk útjelző fényekre.

- Nem kell olyan kalandokba keveredni, amikhez éjszakai vitorlázás szükséges - mondotta Titty. - A Déli-sarkvidék nagy része és az egész Északi-sarkvidék a tó túlsó partján még felderítetlen.

- Nem kell erről tárgyalni, amíg a Fruskák meg nem jönnek - szólt John.

- És Flint kapitány - tette hozzá Titty.

Volt még bőven felkeresni való hely a szigeten: a szikla, ahol Titty a hasán lapított volt, és találkozott a búvármadárral, amely hol feléje hajbókolt, hol a víz alatt repült; a másik szikla, amely mögé rejtőzött, amikor Nancy és Peggy kilopóztak a partra az éjszaka sötétjében, és ő egyedül tartózkodott a szigeten. John a sziklákhoz csapódó hullámokat nézte, és eszébe jutott, hogyan tanította meg Nancy a jelzések használatára. Susan azt a helyet kereste a szemével a parton, ahol a szénégetőknél tett látogatás alkalmával tüzet rakott.

Az idén nem szállongott füst arrafelé a fák között. Igaz is, Mrs. Jackson, a Holly Howe-i majoros felesége mondta, hogy a szénégetők nem a tónak ezen a felén dolgoznak, hanem a láp mögött, a másik oldalon, a szomszédos völgyben.

Mindhárman - még Susan is, aki kormányosi minőségben felelősnek érezte magát a többiekért, mivelhogy John, ha kapitány is, mégiscsak fiú, és bizonyos dolgokban nem lehet rá számítani - lábujjhegyen ugrálva jártak, és ritkán szólaltak meg. Itt vannak a Vadmacska-szigeten. Túl szép ez ahhoz, hogysem igaz legyen. Titty bemártotta kezét a kikötő hűs vizébe, éppen csak hogy bebizonyítsa saját magának: itt van valóban.

Lassan ballagtak visszafelé. A nyugati part bokrain csörtettek keresztül, a lombok közt lenéztek a hanyatló nap fényében ragyogó tó tükrére. Bejárták az egész szigetet, s már éppen a fürdésre gondoltak, amikor felharsant az őrszem üvöltése a kilátóhelyről.

- Itt vannak!

Mind a hárman átvágtattak a táboron a nagy fa alá. Roger a hasán feküdt a sziklán, amely itt magasodott a tó fölé.

- Hol? hol? - kérdezte John, s szemével a Fruska kis fehér vitorláját kereste.

Volt ott evezős, meg motorcsónak, néhány nagy jacht, egy gőzhajó, de a kis fehér vitorlának semmi nyoma...

- Anyu és Bridget - jelentette az őrszem.

- Add csak ide, kérlek, a messzelátót! - kérte a kormányos. Szeméhez emelte, aztán továbbadta Tittynek, és már rohant is vissza a táborba.

Titty is kémlelt. Anyu evezett, és Bridget ott ült a csónak farában, a csomagok kellős közepén. Titty lerohant a táborba, hogy segítségére legyen Susannak. Susan már dologhoz látott. Nincs veszteni való idő, ha forrásba akarják hozni a teáskanna vizét, és mindent úgy ellátni, ahogy illik. John és Roger továbbra is ottmaradtak a kilátóhelyen, és lesték, mint növekedik a csónak minden evezőcsapással, mígnem szabad szemmel is látni lehetett, ki ül benne. Végül is hallótávolba ért. Bridget integetett. Anyu hátranézett, amikor a kapitány és a hajósinas lekiáltottak hozzá. Már rohantak is keresztül a táboron, hogy elkísérjék a kormányost és a matrózt a kikötőhelyre. Mire leértek, anyu éppen kikötött.

- Tavaly összedörzsöltük az orrunkat - fogadta Titty anyust, amikor az partra lépett. - Nem felejtetted el, hogy bennszülött vagy?

- Nem látom be, miért ne ismételhetnők meg. - És anyu összedörzsölte vele az orrát. Mire - természetesen - a hajóbébi is bennszülött lett, neki is mindenkivel össze kellett dörzsölnie az orrát.

- A tea kész - jelentette Susan -, de nem hoztunk magunkkal egy darab kenyeret sem.

- Semmi baj. Ez az én listámon áll, nem a tiéteken. Kenyér és mazsolás kalács.

- Egy kis tejet is ígértél.

- Ma estére futja abból, amit hoztam, a reggeli tejet Dicksonnétól kell beszereznetek. Üzentem neki Holly Howe-ból.

Mindenki segédkezett az élelmiszer-szállítmány kirakásában. Susan előrefutott a cipókkal és a tejeskannával. Bridget utána totyogott egy nagy csomó gyertyával, amit a lámpásokba szántak. Anyu segédkezett Johnnak, Tittynek és Rogernak a felszállításban.

- Elsőrangú tábor - jelentette ki anyu, amikor meglátta a négy kis sátrat meg a raktársátrat a fák közt. - Úgy látom, rövid idő alatt is nagy halom fát hordtatok össze.

- A Fruskák elvégezték helyettünk - mondotta Susan.

- Hogyan? Nancy és Peggy itt jártak? Találkoztatok velük? Gondoltam, hogy itt találjátok őket. Milyen kedves tőlük! És láttátok már barátotokat, Flint kapitányt is?

- Még nem láttuk sem őt, sem a Fruskákat. De itt jártak, és itt hagyták számunkra a farakást.

- No meg egy levelet, nyílvesszővel odaspékelve. Zöld tollal, tudod, a Pollyéból tavalyról - mondta Titty.

- Háború vagy béke?

- Ó, persze hogy béke.

- Kezdetben, mindenesetre - mondta John.

- De Flint kapitány nincs ott az Úszóházban - jelentette Roger. - És elment, és az ágyúját kátrányos ponyvával fedte be.

- Persze, persze. Ott ragadt a testvérénél Beckfootban. Egy pár sort kaptam Mrs. Blackett-től, alighogy elindultatok. Átlátogat hozzám holnap Holly Howe-ba a bátyjával és Turner kisasszonnyal együtt. Jackson néni Holly Howe-ban általános nagytakarításba kezdett, mihelyt meghallotta, hogy Turner kisasszony ellátogat hozzánk.

- Nem is tudtam, hogy létezik egy Turner kisasszony is - csodálkozott John.

- Turner kisasszony Nancy és Peggy dédnagynénije - mondotta anyu.

- Miért dédnagynénije?

- Mivelhogy nagynénje Mrs. Blackettnek és a ti Flint kapitányotoknak, és így szövetségeseiteknek dédnagynénije. De hová lett Bridget? Bridget!

Semmi válasz. Titty megrántotta anyu ruhaujját, és az egyik sátor felé mutatott. Semmi kétség, mocorog benne valami.

- El is felejtettem, hogy ő a hajó bébije - eszmélt rá anyu. - Kormányos úr, jó lenne megfújni a sípot, és jelt adni a hajóbébinek, hogy uzsonnára jár az idő! - Susan kormányos belefújt a sípjába és a hajóbébi göndör fejecskéje megjelent a kapitány sátrának ajtajában, miközben négykézláb mászott kifelé.

- Rövidesen Bridget számára is kell sátorról gondoskodnunk - mondotta anyu. - Jövőre ő is tengerre akar majd szállni.

- Nem készíthetnél egy sátrat Gibbernek, a hajómajomnak is? - kérdezte Roger.

- Nem hinném, hogy olyan nagyon vágyna rá.

Gibber és Bridget mindketten benne voltak ugyan a hajószerződésben, de különböző okoknál fogva mégsem tartoztak szorosan a legénységi állományba. Bridget még kicsike volt, csak hároméves. Igaz, hogy rohamosan növekedett, és már senki sem nevezte Vickynek, mivelhogy többé egyáltalában nem hasonlított az öreg Viktória királynőhöz. De a hajósélet fáradalmaihoz egy elhagyott szigeten mégsem volt még elég nagy és erős. Jelenleg az volt a tisztsége, hogy anyuval Holly Howe-ban állomásozzék. Gibber a hajómajom volt. Flint kapitány ajándékozta Rogernak a tavalyi kalandos nyár után. Tevékeny és fáradhatatlan egyéniség volt, és anyu, mindent egybevetve, arra a véleményre jutott, hogy jelenléte kicsit sok volna a jóból egy idegen majorban. Roger jómaga, amikor megkérdezték, hogy valóban hajlandó volna-e megosztani a majommal a sátrát éjszakára, nem emelt ellene kifogást, hogy a majom ugyanakkor vehesse ki nyári szabadságát, amikor a Walker család többi tagja. Így hát felpakolták a majmot, hadd töltsön egy boldog hónapot az állatkertben, rokonai és honfitársai körében.

A vadmacska-szigeti táborozás első délutánján az uzsonna a vacsorába olvadt. Nem volt érdemes kétszer teavizet forralni, kétszer edényt elmosni, amikor az uzsonna így is, úgy is régen elkésett. Így, mihelyt kezdetét vette a teázás, Susan a maga részéről nagy rántottasütésbe, anyu nagy kenyér- és mazsoláskalács-szeletelésbe, Titty pedig alapos tűzpiszkálásba kezdett, míg az inas teletömte a száját mazsolás kaláccsal, aminek ki kellett tartania addig, amíg a kapitány társaságában leér a tóhoz, hogy vízzel megtöltve felhozzon egy fazekat, amit abban a pillanatban, hogy a teáskanna lekerült róla, és a rántotta összeállt, fel lehetett tenni a tűzre. Az estebéd végén anyu segédkezett a mosogatásnál, ami ezáltal olyan gyors folyamattá változott, hogy hinni sem akartak a szemüknek.

Azután Bridgetnek meg kellett néznie a papagájt, amelyet beállítottak aludni a raktársátorba, hogy virradatkor fel ne ébressze a tábort hangos rikácsolásával. Majd mindkét látogatót körülvezették a szigeten, és még a kikötőt is megmutatták, amit az elmúlt évben bennszülött szem nem láthatott. A kilátóhelyen megengedték Bridgetnek, hogy belenézzen a messzelátóba. A lefekvés ideje is eljött már, és így anyunak egyszeriben nagyon sürgős lett, hogy hazavigye a kis hajóbébit.

- Bridget ideje már lejárt. Tegnap éjjel a sok fedélközi beszélgetés miatt feleannyit sem aludt, mint kellett volna.

A többiek felkacagtak.

- Ez volt a vakáció első éjszakája - mondotta John -, az első, ami igazán annak számított.

- Jó, az éjjel ki kell pótolnia.

A négy Felfedező elkísérte a világ legjobb bennszülöttjét és a társaságában levő hajóbébit a kikötőbe.

- Úgy látom, jól megvagytok itt - jegyezte meg édesanyjuk búcsúzáskor.

- Meghiszem azt - felelte John.

- Emlékezzetek rá, mit mondott apu, hogy ne legyetek mulyák, és bele ne fulladjatok. Egyébként, ha valamire szükségtek van, adjatok le reggel, amikor a tejért mentek, egy cédulát Dicksonnénál.

- Postát mindenesetre küldünk - ígérte Titty.

- Lökd el, John! Jó éjszakát! Ne maradjatok fenn sokáig! Aludjátok jól ki magatokat. Lássam csak. Mi volt az első szó a bennszülöttek nyelvén. Brum? Ez volt, vagy durm? Durm, durm, durm!

- Sose törd magad a bennszülött nyelvvel - mondotta Titty -, hiszen egész évben bajlódtunk veled, hogy megtanulj angolul.

- Ezt tettétek. Jó éjszakát. Aludjatok mélyen, mint az öreg fák, és ébredjetek frissen, mint a fiatal csikók - ahogy az én jó öreg ausztráliai dadám mondogatta.

- Jó éjszakát! Jó éjszakát! Jó éjszakát, Bridgie.

A négy Felfedező még egyszer felrohant a kilátóhelyre, részben hogy integessenek anyu után, részben abban a reményben, hogy végre mégiscsak megpillantják a kis fehér vitorlát, ami ez esetben azt jelenti, hogy Nancy és Peggy útban vannak a sziget felé.

- Túl későre jár, már nem jönnek, meglátjátok - mondta Susan.

- Nancynél sohasem tudhatja az ember - vélekedett John.

- Nekik az semmi, sötétben jönni - fűzte hozzá Titty.

- Hát helyet azt hagytunk a sátruknak - fejezte be John.

Levonultak a táborba. Egy kis rakodás, egy kis arc- és kézmosás a kikötőhelyen, még egy utolsó felfedező út a titkos kikötőbe, hogy még egyszer megbizonyosodjanak, elég kényelembe helyezkedett-e éjszakára a Fecske, és Susan kormányos kezdte ágyba kergetni a legénységet. Úgy találta, nem is olyan nehéz rábeszélni a Felfedezőket, hogy bújjanak bele új hálózsákjaikba, és hajtsák nyugovóra fáradt fejüket új sátraikban ezen az első éjszakán a Vadmacska-szigeten. Mivel egy teljes évi távollét után újra a Vadmacska-szigeten töltötték az estét, annyira izgatottak voltak, hogy nem tudtak rögtön elaludni. Egyik gondolat a másikat kergette a fejükben. Egyszer John volt az, akinek hirtelen eszébe jutott valami, másszor meg Tittynek, majd Rogernak, s egyszer-másszor még Susannak is volt valami közölnivalója, ami félő volt, hogy elfelejtődik, ha elteszi holnapra. A kapitány kiadta a parancsot: "Lámpákat olts!" - és a kis lámpások egyszerre kialudtak mindegyik sátorban. De még sokáig sétált ide-oda a beszélgetés sátortól sátorig. Végre elakadt. Roger elaludt, talán Susan is. Titty halkan suttogta

- John.

- Mi az?

- Mit gondolsz, mit értett Nancy "bennszülött bajokon"?

- Ne-e-m tudom. Aludj már! Különben itt teremnek reggel, és nem találnak ébren bennünket.

Amilyen fáradtak voltak a Felfedezők este, olyan korán ébredtek reggel. A felkelő nap olyan fehér fényözönnel árasztotta el a sátrakat, hogy senki se tudott aludni. A sátorfalon olyan vakító fehér foltok táncoltak, hogy megnyugtatóbb volt a szemnek, ha a zöld lombokat nézte a sátrakon kívül.

Roger felébredt és fülelt. A levelek suttogtak a fák között, és apró kis vízfodrok csapódtak a sziklákhoz. Milyen elhagyatott érzés először ébredni fel a sátorban, hálótárs nélkül! Roger gyorsan kikúszott, és megbizonyosodott róla, hogy a többi sátor is a helyén van. Aztán bekukucskált a nyitott ajtóréseken, vajon a legénység többi része benn van-e még? John és Susan, úgy látszik, még aludtak, de Titty egyik könyökére támaszkodott, és kinézett a szabadba.

- Halló, Roger! - kiáltotta, amikor a hajósinas elállta a kijáratot, és bekukucskált.

- Halló, Titty!

- Igazán itt vagyunk?

- Persze hogy itt vagyunk.

- Sose hittem, hogy még egyszer itt leszünk. Menjünk fürödni.

- John és Susan alusznak.

- Halló! - szólalt meg John. - Megérkeztek a Fruskák az éjszaka?

- Csak én vagyok, és Roger.

- Aludjatok még - szólt rájuk Susan.

- Fürödni készülünk - mondta Roger. - John, hány óra van?

- Fél hét.

- Csak egy óra múlva mehetünk a tejért.

- Élesszem fel a tüzet, és vessek rá néhány hasábot, hogy csak úgy okádja a füstöt? - kérdezte Titty.

- Legénység, csend legyen! - szólt rájuk Susan újból.

- Már úgyse tudunk elaludni - sóhajtott a kapitány -, menjünk fürdeni.

Alig telt el néhány perc, s a papagáj vidáman rikácsolt a napfényben, és a négyszemélyes, hangos lubickolás a kikötőhely sekély vizében arra mutatott, hogy a hajóstársaság minden egyes tagja egyetértett abban, hogy a nap valóban elkezdődött.

- Dugd be a fejedet a vízbe, Roger - szólt rá a kormányos. - Dugd be rögtön! Aztán csinálhatsz, amit akarsz.

- Pfüh! - fújt, sziszegett és köpködött Roger, amint felbukkant. - Egyenesen a tófenékre szálltam le. Jobb ez, mint az úszómedence. Gyere, Titty. Lássuk, melyikünk markol fel több gyöngyöt egyetlen bukással.

Fürdés után újra fel kellett éleszteni a tüzet, és vizet forralni. A teaforrázás nem volt olyan égetően sürgős, így a hajósinas és a matróz lementek a vízpartra, és marokszámra hordták fel a nyirkos leveleket, hogy a tűzre vessék. Vastag füstoszlop tekergett a lombok között, és szállott észak felé.

- Lehetetlen, hogy meg ne lássák, ha csakugyan lesik.

- Valószínűleg még ágyban, párnák között heverésznek.

- Milyen jó, hogy mi már talpon vagyunk! - lelkesült Roger.

- Nem kellene tejért menni?

- Mind elmegyünk - felelte Susan.

- Mi lesz az anyunak küldendő postával? - kérdezte John.

Titty bebújt a sátrába az írószeres dobozáért. A doboz kitűnően bevált íróasztal céljára is, Titty volt a levélíró, de mindenki hozzájárult javaslatával a tartalmához. A levél így szólt:

Drága Anyucim Anyucink!

Jó reggelt, mindenki nagyon jól aludt. Mindenki nagyon jól érzi magát. Reméljük, te is jól érzed magad. Üdvözletünket küldjük a hajóbébinek, dadusnak és Jackson néninek. Épp most fürödtünk. Fruskák egyelőre sehol. Déli szél. Gyenge. Az ég felhőtlen. Most indulunk a tejért.

Szeretettel: John, Susan, Titty, Roger

Ui. Szeretettel Polly

A borítékot így címezte: "Mrs. Walker, Holly Howe", és a bal felső sarokban egész apró betűkkel: "Bennszülött posta".

Mialatt a többiek alákanyarították a nevüket, és Titty a boríték címzésével volt elfoglalva, John lement a kikötőbe, hogy felhozza a Fecskét. Evezve sem tartott volna sokáig, de ezzel a kedvező széllel oktalanság lett volna nem átvitorlázni a Cápa-öblön Dicksonék farmjának kikötőhelyéig.

- Ezek libák - állapította meg Roger, amikor felkapaszkodtak a meredek parton.

- Hát - mondta Dicksonné asszony, aki eléjük jött az ajtóból. - Ezek bizony libák, de azért ne féljenek tőlük.

- Nem is félünk - mondta Roger -, vagyis (amikor a vén gúnár a nyakát nyújtogatta felé és rásziszegett) nem nagyon.

- Hess! - szólt a libákra Dicksonné asszony. - Ha rászól, hogy hess, és úgy csinál, mintha jól el akarná látni a bajukat, akkor nem fogják bántani, még ha nem is takarodnak el rögtön. Örülök a szerencsének, hogy újra itt láthatom magukat. Bizony, az idén nem fogják annyit látni Ruth kisasszonyt meg Peggy kisasszonyt. Sem az ő Jim bácsijukat.

(Ruth volt Nancy bennszülött neve, de a Nancy inkább illett hozzá.)

- Majd eljönnek - mondta Titty.

- Azért gondolom, mert hát most az öreg Turner kisasszony Beckfootban időzik. Szigorú hölgy az a Miss Turner, mindig is az volt. Mindig ellene volt a vízi kalandozásoknak. Gyerünk, Susan kisasszony. Hol a tejeskannájuk? Akárcsak tavaly, most megint szívesen látom magukat, hogy eljárnak tejért reggelenként hozzám.

Már hozta is a színig töltött tejeskannát.

- Jaj nekem! - szólt még, amikor éppen indulóban voltak -, ejnye no, hol is van a karamell, amit készítettem?

A Felfedezők megköszönték a cukorkát, levonultak a hajójukhoz, és visszavitorláztak a szigetre.

A reggeli s a mosogatás után valamennyien felsétáltak a kilátóhelyre, hogy szemmel tarthassák a Fruskák érkezését. A kora reggeli gőzös már elhaladt a sziget mellett. Motorosok rohangásztak fel-alá a tavon. Evezős csónakok vonultak végig a part mentén, miközben a bennük ülő horgászok a csendes vizeken ki-kivetették horgukat. Néhány nagyobb jacht is előjött, hogy vitorláit levegőztesse. A tó egész élete ott nyüzsgött a napfényben, csak a Fruska kalózainak nem volt semmi nyoma. Hiába várta őket a táborban a zöldtollas nyíl.

- Igazán furcsa, hogy így elmaradnak - mondta John.

- Kíváncsi vagyok, mit értett azon Dickson néni... - szólt Titty.

- Talán nem is jönnek előbb, csak holnap - találgatta Susan.

- Ne várjuk őket tovább, kezdjük meg felfedező utunkat - sürgetett Roger.

- Hol? - kérdezte John.

- Ahol tavaly abbahagytuk - mondta Titty mohón. - Menjünk a Patkó-öbölbe. Pompás hely. Tavaly nem jutott rá időnk, hogy becsületesen megnézzük. Hatoljunk fel a patak mentén a forrásig, és rajzoljuk bele a térképünkbe.

- A Patkó-öböl jó kikötő - állapította meg John -, és ellátni onnan a szigetre. Hogy állunk az élelmezéssel, kormányos úr?

- Ebédidőre jár.

- Ebédeljünk az öbölben - javasolta Titty.

- Semmi akadálya - mondta John -, együnk húskonzervet, azaz pemmicant, úgyse ettünk tavaly óta.

Félóra múlva a vadmacska-szigeti táborhely teljesen kiürült. Csak a papagájt hagyták hátra kalitkájában őrségnek, egy halom kockacukor társaságában, hadd szórakozzék el vele. A tüzet eloltották. A kormányos nem szívesen hagyta égve, ha a papagájon kívül senki sem néz utána. Egy hátizsák tömve kenyérrel, almával, teával és cukorral, no meg csokoládéval, egy bögre dzsem, Dicksonné karamellás zacskója, egy konzervdoboz marhahús (pemmican), sajt, egy üveg tej, egy kanál és kellő számú bögre került a Fecskébe, azután a rakodóhelyről kihajóztak a nyílt vízre.

A kapitány felvonta a vitorlát, a kormányos a kormányhoz ült, a matróz a rakományra ügyelt, hogy félre ne csússzék, ki ne löttyenjen, vagy el ne törjön, a hajósinas elfoglalta őrhelyét az árboc előtt.

Először széllel futottak, hogy bekukkantsanak az Úszóház-öbölbe, úgy gondolván, hogy Flint kapitány talán visszatért az Úszóházba, és vele vannak unokahúgai is. Az Úszóház azonban elhagyatottabb volt, mint valaha, kátrányos ponyvájával az első fedélzeten és fehér függönyeivel a kabinablakokon. Aztán lefelé tartottak a tavon, a Vadmacska-sziget mellett, el a Patkó-öbölbe.

A Patkó-öböl a nevét alakjának köszönhette. Kis patkó alakú öblöcske volt a tó nyugati partján. Két hegyfok zárta körül. Délnyugatra feküdt a Vadmacska-sziget déli partjától. Az erdő egész a vízpartig leért, de lejjebb, dél felé zöld mezők terültek el. Távolabb, az öböl mögött erdő kapaszkodott meredeken felfelé a hangával és páfránnyal borított nyeregig. Három-négy irányváltoztatással a Fecske az öböl bejáratához ért, úgyhogy a kormányos egyenesen bevitorlázhatott a hegyfokok közé.

- Zátony balról - jelentette Roger, az őrszem, abban a pillanatban, hogy befordultak.

- És méghozzá milyen veszélyes - hüledezett John kapitány. - Nem emlékszem, hogy tavaly láttam volna.

- Semmi baj, ilyen szél mellett - mondta a kormányos -, de sötétben nem szeretnék ráfutni.

- A vihar utáni napon, amikor itt jártunk, a vízállás igen magas volt. Ma természetesen sokkal alacsonyabb.

Elnézték a hullámokat, amint a víz fölé meredező hegyes sziklát csapdosták az öblöcske déli hegyfokával szemben.

A következő pillanatban már nem voltak nyílt vízen. A Fecske lekonyult árbocszalaggal, ernyedt vitorlával siklott a védett öböl csendes vizén, sűrű, zöld fák alatt a fehér part felé.

- Ne kormányozz a patak torkolatához - mondotta John kapitány. - Ott egy kis torlasz van, ami a patak hordalékából képződött. Nancy mutatta nekem tavaly. Legjobb hely a kikötésre ezen az oldalon van. Ez az. Jobb nem is lehetne. Készen állsz a kikötőkötéllel, Roger?

- Igen, igen, uram! - felelte a hajósinas, és amint a hajó parthoz ütődött, kiugrott.

A vitorlát leeresztették, és a Fecske farából kihajolva megtöltötték vízzel a teásüstöt, aztán partra szálltak. Susan felkutatta a régi tűzhelyet, amit tavaly a patak partján épített, azon a helyen, ahol az a tóba torkollott. Mialatt Susan az új tűzhely felépítésével foglalkozott, John, Titty és Roger összehordták a legjobb rőzseágakat a "magas vízállás" jelző környékéről, az öbölből. Bőven akadt gyújtósnak való száraz levél, és a föléjük kerülő kis gúlának való száraz gallyacskák. Senki se járt az idén az öbölben, tehát egész halom tüzelőnek való fa hevert ott készen, csak fel kellett szedni. Az üstöt már megtöltötték, a tűz javában égett, amikor a tó felől vidám üvöltés riasztotta fel a Felfedezőket.

- Hurrá! Hurrá! Fecskék! Hurrá!

Egy keskeny, lakkozott csónak, szakasztott a Fecske, csak fehér vitorlákkal az ő barna vitorláik helyett, fordult be a hegyfokok közt. Az árboc tetején fekete lobogó fehér halálfejjel és keresztbe rakott lábszárcsontokkal. Két vörös jambósapkás leányzóból állott a legénység. Az egyik kormányzott, a másik integetett, és a csónak elejébe mászott, hogy készenlétben legyen a süllyeszthető tőke felemeléséhez.

- Ők azok! - üvöltötte Titty. - Hurrá! Most aztán igazán hozzáfoghatunk...

- Szervusztok, Kalózok! - üvöltött Roger is. - Halló, Nancy, halló, Peggy!

- Halló, szívecskéim - üvöltött vissza a lány, aki kormányzott. - Fel a tőkével, Peggy! Rendben! Állj készen a vitorlakötelekkel! Leereszteni!

A fehér vitorla lehullott, és a kis hajó, oldalán a világosan olvasható névvel: Fruska, besiklott az öböl sekély vizébe, és szorosan a Fecske mellett landolt. A Fecske egész legénysége otthagyta a tüzet, és rohant lóhalálában segíteni. Partra vonták a hajót, Nancy és Peggy Blackett kiugrott a szárazra. Óriási kézrázás következett.

- Láttátok a füstoszlopainkat? - kérdezte Titty.

- Jim bácsi látta múlt éjszaka, amikor felment a hegyoldalba, hogy egyet-kettőt szippantson a pipájából - mondta Nancy. - Maria néni nem szereti a dohányfüstöt a lakásban.

- Nem tudtunk hamarább szabadulni, csak ma reggel. Aztán láttuk, hogy a Fecske barna vitorlája befordul az öbölbe.

- Jó ideig vártunk rátok. Úgy gondoltuk, nem lesz baj, ha idejövünk. Innen megláthatjuk, ha a sziget felől közeledtek.

- Könnyen egérutat nyerhettünk volna, és tudtotok nélkül behajózhattunk volna a szigetre.

- Ha nem üvöltünk, sose veszitek észre, hogy befordultunk az öbölbe.

- A tűzzel voltunk elfoglalva - mondotta Susan kormányos.

- De hol van a sátratok? - kérdezte John. - Meghagytuk számára a régi helyet. Négy sátrunk van az idén, és a régiekből az egyik raktársátor.

- Az új sátrak csuda szépek - jegyezte meg Roger. - Nekem is van új sátram.

- A mindenit! - bosszankodott Nancy kapitány. - Még mindig nem értitek a helyzetet? Beleírtuk az üzenetbe, amit a farakáson hagytunk a számotokra. Világosan megmondtuk benne, hogy "bennszülött bajok" vannak. Isteni csoda, hogy ma egyáltalán itt lehetünk. Estére vissza kell mennünk, s legjobb gúnyánkban kell megjelennünk a vacsorán. Nem értitek? Egyáltalán nem táborozhatunk! Mi van a tollakkal, matróz? Hol a papagáj?

- Nem sokat hullatott, de azért összeszedtem vagy nyolc hasznavehető példányt. Pollyt hátrahagytuk, és megbíztuk a sziget őrizetével.

- Csak nem komoly bennszülött bajokról beszélsz? - hűlt el most már Susan.

- Olyan rosszul áll az ügyünk, hogy rosszabbul nem is állhat. Nekünk csak fel kell építenünk egy jó tervet, hogy máris léket kapjon. Semmi táborozás. Semmi kincsvadászat. Semmi kalózkodás, csak kivételesen, néhanapján, az étkezések közti időben. S a legjobb gúnya minden este, s néha teljes fél napokon át. Bennszülött bajok. Rosszabb már nem is lehetne!

- Hol van Flint kapitány?

- Nem jöhet, csak holnap.

- Nem olvastátok, hogy ő is ottragadt? Ma ő a soros a szolgálatban, ezért tudtunk meglógni.

- Ma Holly Howe-ban vannak teán - mondotta Susan. - Anyutól hallottuk tegnap este.

- Nem volt az Úszóházban - tette hozzá Roger. - Letakarta kátrányos ponyvával az ágyúját.

- Nem szabad neki ott tanyázni - magyarázta Peggy. - Otthon kell aludnia.

- Hát nem jöttök a Vadmacska-szigetre?

- Nem bizony, amíg ő el nem utazik.

- Ki az az ő?

- A dédnagynéni természetesen. Csak egy nappal előttetek érkezett.

- De hát nem kell, hogy magatokkal hozzátok - jegyezte meg Titty.

- Ha kitehetnők egy lakatlan szigetre, bizony kiraknánk azonnal - erősködött Nancy. - Odakötöznénk a horgonyhoz, lesüllyesztenénk negyvenölnyi mélységbe az óceán fenekére. Hadd egyék a cápák. Kikötnénk egy sziklára a szárazföldi rákok étkéül. Felakasztanánk egy fára varjúk vagy keselyűk prédájául. Úgy bizony... Nincs olyasmi, amit meg ne tennénk vele! Nincsen valami jó ötletetek?

- Nancy minden este, ahogy ágyba bújunk, valami új változatot talál ki, hogy éjjel végigálmodja. Múlt éjjel szárazföldi rákok voltak. Tegnapelőtt éjjel fehér hangyák.

- Tudod - toldotta Nancy -, hogy felfalják őt, mint ahogy a róka felfalta a spártai ifjút. Miért nem tudott a megbeszélt időben, iskolaév alatt jönni, amikor nem okozott volna annyi galibát.

- Minden rendbe jön, ha odajöttök a szigetre táborozni.

- Hát értsétek meg végre, hogy nem mehetünk.

- Ott kell lennünk a szeme előtt - mondta Peggy - reggeltől napestig, egész idő alatt.

- A mi nagynénéink nem ilyenek - állapította meg Roger.

- A mieink sem mind - mondta Nancy. - Az egyik annyira rendes, hogy még kalóz is lehetne. De a Déd egészen másfajta.

- Semmi nem használ ellene. A lehető legbennszülöttesebbeknek kell mutatkoznunk, amíg el nem utazik. Ha ugyan valaha is rászánja magát. De nemcsak rólunk van szó. Mi csak kereket oldanánk valahogy, de anyut és Jim bácsit ott tartja túsznak. Ők még jobban félnek tőle, mint mi. Tudjátok - ő nevelte fel őket.

- Egyáltalán nem jöttök a szigetre? - szontyolodott el Roger.

- Azokhoz az átkozott étkezésekhez mindig haza kell rohannunk.

- Mindjárt felforr a víz - mondta Susan, akinek eszébe jutott az ebéd. - Borzalmas ügy. Minden tervünk kútba esik. De az ebédet azért mégis meg kell enni. Serlegeitek veletek vannak? - kiáltott hátra, miközben visszarohant a tűzhöz.

- De mennyire - szólt Peggy. - Élelmiszeradagjaink bent vannak a csónakban. Egy torta és a serlegek a hátizsákban vannak. Az a másik ott egy húspástétom. A tegnapi bennszülött estebédre volt szánva, de a dédnagynéni azt mondta, hogy túl sós, mire a szakács néni azt mondta ma reggel, jobb, ha magunkkal visszük, és ha a dédnagynéni újra látni kívánja, ki kell bírnia nélküle. Így hát elemeltük. Egy cseppet sem sós, elhihetitek. Belemártottuk ujjunkat a szaftjába, és megkóstoltuk, miközben erre vitorláztunk. - Visszamászott a Fruskába, a hátizsákot kiadta, majd óvatosan kiszállt a partra, kezében a pástétommal.

- Sajnálom, hogy grogot nem hozhattunk magunkkal. A szakácsnénak nem volt ideje készíteni, annyira lefoglalja a dédnagynéni.

- Van tejünk bőven a teához - mondotta Susan.

A négy Fecske és a két Fruska egyszeriben ott ültek Susan tűzhelye körül, teát szürcsölve, és kifejtve a dédnagynéni lesújtó véleményével ellenkező nézetüket a húspástétomot illetően. Amikor a pástétommal végeztek, John felszentelte új zsebkésének konzervnyitóját. Aztán használatba vette magát a zsebkést is, hogy felvágja hat darabra a pemmicant. Ennek elfogyasztásához se kellett sok idő. De itt volt még a mazsolás kenyér lekvárral, tészta gyanánt, aztán a sütemény, aztán az alma és a csokoládé, hogy legyen mivel megtölteni a szegény üres gyomrokat.

- Hagyjuk meg a csokoládét tartaléknak, ha felfedező expedíció leszünk - javasolta Titty. Ha minden tervük vízbe fulladt is, a mai napon mégiscsak nekiindulhatnak, hogy felkutassák a patakot, amely a Patkó-öbölbe torkollik. Ebben nem akadályozhatja meg őket semmiféle nagynéni.

- Hová mentek felfedezni?

- Felhatolunk a forrásig.

- Csak az országútig fogtok eljutni - mondta Peggy.

Rövidesen kitűnt, hogy ha Nancyn és Peggyn múlna a dolog, a mai napon nem kerülne sor a felfedező útra. Amit ők tenni kívántak, az nem volt egyéb, mint beszélgetni a dédnagynéniről, az iskoláról és minden egyébről, ami karácsony óta történt. Mindketten belefáradtak abba, hogy egyikük beszél, és a másik hallgatja. Csak rá kellett nézni Johnra és Susanra, hogy meglássa az ember, pillanatnyilag ők is nagyon meg vannak elégedve, hogy ott ülhetnek a tűznél az öbölben, és hallgathatnak, amíg Nancynek és Peggynek kedve tartja beszélgetni.

A matróz és a hajósinas hosszú ideig figyelemmel hallgatták az előadást, sőt időnként kérdéseket is tettek fel. De végül is Rogernak új foglalkozása akadt. Két kavicsot dobált fel a levegőbe egyszerre, hogy aztán együtt elkapja. Végül az egyik kavics belepottyant a bögréjébe, és össze is törte volna, ha nem lett volna teamaradék az alján. Már nem figyelt a beszélgetésre. A matróz pedig azon járatta az eszét, hogy mennyi fehér hely maradt a térképen. Felállott, és fejével magához intette a hajósinast.

- Hová mentek? - kérdezte Susan.

- Felfedező útra.

- Ne térjetek el messzire a folyótól, és ne maradjatok el soká. Mit is mondtál, Peggy?

A matróz és a hajósinas csörtetve vették útjukat a bozóton keresztül, s eltűntek a lombok zöld kárpitja mögött.

Miután a matróz és a hajósinas keresztülcsörtetett a bozóton, egy ideig még hallották a többiek beszélgetését. Nancyét és Peggyét igen erősen és tisztán, John és Susan szavát már fátyolosabban. Aztán csak Nancy és Peggy hangja hallatszott. Később már csak Nancy hangja harsogta túl a folyó morajlását s a Felfedezők lábdobogását. Végül Nancy hangját is csak hébe-hóba hallották. Ámbár gyengén és távolról hangzott, mégis fel lehetett ismerni jókedvű nevetését. Aztán már nem hallatszott egyéb, mint a víz csobogása, amint hathüvelyknyi sellőkön bukdácsol keresztül a kavicsos mederben. A patak túl széles volt ahhoz, hogy egyszerűen keresztülugorjanak rajta. Egyes helyeken azonban, ha szerencsés az ember, kőről kőre szökdelve, száraz lábbal átjuthatott. A fák közvetlenül a vízparton nőttek, és egyes helyeken a víz utat mosott magának gyökereik alatt. Itt-ott tavacskák tükre csillámlott. A víz beléjük áramlott, aztán sima, csendes tükörré vált egészen a szélükig, mielőtt ismét apró vízesésként zuhogott volna alá.

- Nini, egy hal! - kiáltott fel Roger.

- Hol?

- Most nincs sehol. De volt. Nézd csak, nézd! Egy másik!

De a hal eltávozott, mielőtt a matróz odanézhetett volna, ahová a hajósinas mutatott.

- Nem kellene megijedniük - mondta a matróz. - Hiszen nem vagyunk mi kanalas gémek. Maradj csendben, ha még egyet látsz, ne bökj felé az ujjaddal.

A fiú szemével végigfutott a víz tükrén. Hirtelen megmerevedett, mint a kutya a tarlón, amikor foglyot szimatol. Titty melléje kúszott.

- Ott, ott ni - suttogta Roger izgatottan. - Ott, annál a mohos kőnél. Nézd csak, kidugja az orrát.

A szétterjedő karikákat a vízen elmosta az ár, de Tittynek elég volt, hogy tudja, merre nézzen. A tiszta vízben pettyes halacskát pillantott meg, amely állandóan egy helyben tempózott, mintha fel volna akasztva a folyóban. Mikor Titty is éppen szemügyre vette, hirtelen felvetette magát, s megint megtörte a víz sima tükrét.

- Cseppet sem olyan, mint az a sügér, amelyet a tóban fogtunk - szólt Roger.

- Valószínűleg pisztráng - mondta Titty.

- Kár, hogy nincsenek velünk horgászbotjaink - sajnálkozott Roger. - Tucatjával foghatnánk belőlük, és hazaszállíthatnánk a tábor élelmezésére.

- Most nem horgászhatunk. Most Felfedezők vagyunk, akiket az expedíció hátramaradt része előreküldött a dzsungelbe. Semmi egyébre nem szabad gondolnunk. Mialatt itt halra figyelünk, felharsanhat egy üvöltés.

- Vérfagyasztó üvöltés?

- Hát persze hogy vérfagyasztó. Bumerángok és nyilak raja süvölthet el a fejünk felett. S ha mindjárt nem is ölnek meg a vadak, összekötözhetnek s elhurcolhatnak, és amikor a többiek keresésünkre indulnak, ők is beleesnek ugyanabba a csapdába.

- Micsoda zaj ez? - horkant fel a hajósinas.

Egy autó dudájának hangja volt. Mindketten tudták, honnan ered, de túlságosan jó hang volt ez ahhoz, hogy ki ne használják.

- A vadak kürtjele. Valószínűleg műút vezet az erdőn keresztül. Közel járhatunk a dzsungel széléhez.

Újabb kürtszó harsant más hangnemben, és egy motorbicikli vad berregése.

- Kürtszó és dobpergés. A vademberek felállították előőrseiket az úton, és jeleket adnak le egymásnak. Nehéz lesz mélyebbre hatolnunk a rengetegben. Peggy előre megmondta.

- Hát akkor menjünk legalább olyan messzire, ameddig lehet.

Az erdőnek ezen a részén csupa fiatal fa sorakozott egymás mellett. Volt ott mogyoróbokor, tölgyfa, nyírfa, néhol kőrisfa, máshol egy vaskos, tövises fagyal, aztán egy-egy magányos fenyő integetett magasan a többiek koronája fölött. Köztük indák ága-boga. Olyan pompás dzsungel volt ez, hogy különbet kívánni sem lehetett. Ezen a dzsungelen keresztül rohant a kis patak egyenesen bele a tóba.

A matróz és a hajósinas továbbnyomult a rengetegben. Balról, a fák között megláttak valamit, ami tisztáshoz hasonlított. Átgázoltak a vízen, áttörték magukat a bozóton egész a tisztásig. Egy kocsiútra bukkantak, amely a fák közül az erdő szélét szegélyező kőfal nyílásába vezetett. Valamikor talán rácsos kapu volt ez, de most már rácsnak semmi nyoma. A fal mögött tovább futott az út. Az út másik oldalán újabb fal mohával fedett, omladozó kövekből. A fal mögött újra erdőség, de más jellegű: vörösfenyő, lucfenyő és néhány ezüstfenyő meredezett az égre. A matróz pillantotta meg elsőnek az utat. Tüstént hasra vágódott a kocsiút mellett. A fiú várt egy-két pillanatig, aztán hasra vágódott melléje.

- Sose tudhatja az ember, barátságos érzelműek-e vagy sem.

- Senkit sem ismerünk a tó innenső oldalán, csak a Fruskákat - mondta a hajósinas.

- Ez az, s mivel tudjuk, hol vannak, tehát aki erre jön, az csak másvalaki lehet.

Egy autó surrant keresztül a kőfal nyílásán. A fákon át egy pillanatra felvillant valami fénylő, amin napsugár tükrözött. Aztán az a valami már benn is volt a nyílásban, aztán egészen eltűnt. Majd három bennszülött biciklizett át a hajdani kapun, éppen ellenkező irányba, mint az a valami. Újabb zaj már hasznavehetőbb dolgot ígért. Lovak patái dobogtak a köves úton.

- Ügetve vagy lépésben?

- Valószínűleg lépésben.

A lovakra jó darabig kellett várakozniuk, amíg látótávolságnyira kerültek. De amikor odaértek, nyilvánvaló lett, hogy megérte a várakozást. Három hatalmas, rozsdabarna ló lépegetett egymás nyomában. Nagy fatörzset húztak, ami két pár hatalmas, vörös fakerékre volt láncolva, egy valóságos faóriást, háromszor-négyszer vagy ötször akkorát, mint a nagy Világítótorony-fa a Vadmacska-szigeten. Egy ember vezette az első lovat, egy másik pedig magasan a levegőben, a fa keskenyebb végén ült, jóízűen pipázva. Háttal volt a Felfedezőknek, különben könnyen megláthatta volna őket abból a magasságból.

- Ugyan hova szállíthatják? - töprengett Roger.

- Biztosan csónakot faragnak belőle.

A vörösfenyőerdő az út másik oldalán járhatóbbnak ígérkezett, mint a sűrű dzsungel, amiben eddig törtettek.

- Nem kúszhatnánk kicsit közelebb az úthoz? Aztán, amikor a bennszülöttek nem néznek ide, gyorsan átrohanunk.

- Lehetetlen, minden pillanatban jár erre valaki. - Míg Titty beszélt, megint arra száguldott egy nagyban tülkölő autó.

- Ide figyelj - mondta Roger pár pillanatnyi hallgatás után. A bennszülöttek nem láthatnak bennünket, ha nem az úton, hanem az út alatt megyünk át a túlsó oldalra.

- Persze hogy nem láthatnak - felelte Titty.

- Kell hogy valahol egy híd legyen, ahol a patak átszeli az utat.

- Pompás ötlet.

- Gondoltam, talán jó ötlet lesz.

- Máris menjünk vissza a patakhoz - vágta rá Titty.

Füleltek. Csakugyan, nem is olyan messziről hangzik a zúgás. Felugrottak, bevetették magukat a bokrok közé, megtalálták a patakot, s rohantak tovább a part mentén. Egy alacsony, repkénnyel befutott, boltíves kőhídhoz értek. Az átvezetett rajta, de oly sűrűn nőtte be a repkény, hogy a Felfedezők bizonyosak voltak benne, hogy ha leereszkednek a híd boltíve alá, senki se látja meg őket. Ha csak véletlenül épp abban a pillanatban nem néz le rájuk egy arra haladó bennszülött a híd tetejéről. Ha átnéztek a kőhíd íve alatt, láthatták a vörösfenyőerdő élénkzöld és barna színfoltjait és a napfény csillogását a vízen a túlsó oldalon.

A matróz leült.

- Vesd le a cipődet, hajósinas!

- Igen, igen, uram - felelte a fiú.

- Kösd össze a cipőfűzőket, hogy a nyakadba akaszthasd.

Beszéd közben már vetette is le a magáét. Könnyebb volt őket kifűzni, ha nem volt bennük láb, mint amikor mindenféle ügyetlen helyzetbe kellett a lábakat csavarni. Kioldotta a pertliket, és a végüket csokorba kötötte.

- Ne kösd olyan szorosan - oktatta Titty, amikor észrevette, hogy a fiú mit csinál. - Ha átjutottunk, újra szükséged lesz rájuk. Rajta! Pontosan oda tedd a lábadat, ahova én az enyémet.

Belépett a vízbe. Bokáig ért az első lépésnél, majdnem a térdéig a másodiknál. De aztán mélyebb már nem is lett, sőt a híd alatt egy helyen egész sekély volt.

- Ide cuppogj bele. Kár, hogy nem hosszabb a lábad. Ne vizezd be a nadrágodat. Csavard fel, amilyen magasra csak tudod. Itt maradj, ezen az oldalon.

- Igen, igen, uram!

- Csak arra vigyázz, hogy el ne vágódj.

A híd alacsony íve éppen a fejük felett boltosodott, belekapaszkodtak hát a szélébe és úgy egyensúlyozták magukat. Az alacsony, tiszta vízben óvatosan áttapicskoltak a mohától síkos köveken a híd alatt.

Nagy teherautó dübörgött el a fejük felett, és megrezegtette a hidat. A fiú ijedt szemekkel meredt a matrózra. De ez egyike volt azoknak a veszedelmeknek, amik elmúlnak, mielőtt az ember még igazában tudomást vehetne róluk. A matróz már tapogatódzott is biztosabb kövek után a vízben, hogy megtalálja a legjobb utat a parthoz.

- Semmi baj. Maradj a fal közelében. A nagy kőre ne lépj! Vigyázz, mozog. Nézd, ez itt egy jó kő!

Nem történt baleset, mindkét Felfedező baj nélkül mászott ki a partra. Leültek a fal tövébe, ahol senki se láthatta meg őket a partról. Megtörölték lábukat a zsebkendőjükbe, felhúzták a cipőket. Még egy pillanatig várakoztak, amíg mindenki elhaladt az úton, aztán nekivágtak az erdőnek, a vörösfenyők közé.

Kúsztak fölfelé a meredek vörösfenyőerdőn keresztül, amerre a csörgedező patak jött velük szemben. Másztak fölfelé, közel a patakhoz, mígnem egyszerre csak elfogytak a fák, a matróz és a hajósinas pedig ott állott az erdő szélén, a szabad ég alatt. Végiglegeltették tekintetüket a zöldben és bíborban pompázó lápon, amely smaragdos zöldjét a hullámzó páfrányoktól, bíbor színét pedig a térdig érő hangától kapta. A lápon túl felkéklettek a messzi dombok, a nap fénnyel szórta be rajtuk a sziklákat és vízmosásokat. Innen jóval nagyobbnak látszottak, mint mikor a Vadmacska-szigetről vagy Holly Howe-ból nézték őket.

- Az egyik magaslat legyen a Kangcsendzönga - javasolta Titty.

- Melyik?

- A legnagyobb.

A patak szökellve kanyargott feléjük a lápon át, hogy a lábuknál zuhanjon az erdőbe. Az esős hónapok alatt megnövekedett erejével elsodorta a földet a nagy kerek kövek körül, és mély medret vájt magának úgy, hogy ha látták is, merre vezet, vizét csak akkor pillanthatták meg, ha közvetlenül a partján álltak.

- Tovább folytatjuk a felfedezést? - érdeklődött a fiú.

- Nem tévedhetünk el, ha a patak mellett maradunk.

Újra nekiindult egy birkacsapáson, ami a hanga között, szorosan a patak fölött vezetett. A fiú megevett egy darab tartalék csokoládét, aztán a matróz után baktatott. Időnként olyan magas fűben haladtak, hogy alig láthatták egymást. Helyenként a birkacsapás a patak partjához vezetett, halványszürke kövek körül kanyargott, majd visszafordult, és bokrosan összenőtt hangacsomók közt cikázott. De itt volt a patak, hogy vezérelje őket útjukban, és most egy újabb hang csalogatta őket: lezuhanó víz csobogása. Ugyanez a csobbanó hang kísérte végig őket, mikor a vörösfenyőerdőn át kapaszkodtak, de most sokkal zajosabb volt, és egész más a nyílt lápvidéken hallani, mint a fák alatt.

- Nézd csak! - intett hirtelen a matróz. - Itt van ni.

Továbbsiettek, és a vízesés lábához értek. Fölöttük a víz hangos morajjal zuhant alá szikláról sziklára. Elzárult előttük az út, hacsak meg nem másszák a sziklákat, vagy ki nem kerülnek a hosszú, zegzugos vízmosásból, amelyet a patak mosott magának a lápon.

A matróz habozott. Most az egyszer a hajósinas volt az, aki folytatni akarta az utat. S mielőtt a matróz határozhatott volna, a fiú már mászott is. A matróz utána. Együtt értek a vízesés melletti száraz sziklák tetejére.

- Nem volt nehéz - állapította meg a fiú. - Hát ez mi? - Egyikük sem számított arra a látványra, ami a tetőre érve eléjük tárult. Kicsiny völgy húzódott végig a hangás részen. Felülről egy másik vízesés, mintegy száz yardnyira pedig sziklákkal és hangával borított lejtők határolták olyan meredeken, hogy a Felfedezők felpillantva nem láttak az égnél egyebet. Mintha a kék hegyek nem is volnának a világon. Mintha a völgy a levegőben csüngene, annyira nem lehetett belőle kilátni, kivéve, ha megfordultak, és a vízesés tetejéről visszanéztek a lápvidékre, az erdőre és a dombokra a tó túlsó partján.

- Haramiáknak pompás rejtekhely - állapította meg a fiú.

- Pontosan olyan hely, amilyen Peter Ducknak megfelel - állapította meg a matróz.

- A legrejtettebb völgy, ami csak van a világon.

Peter Duck apránként jutott el odáig, hogy a matróz állandó társává lett, időnként a hajósinassal közösen; a többiek nem vették őt komolyan, bár nem kacagták ki. A legfontosabb szereplője volt annak a történetnek, amelyet a karácsonyi szünet estéin agyaltak ki a dereglye kabinjában Nancyval meg Peggyvel meg Flint kapitánnyal. Peter Duck, vagyis Kacsa Péter, aki elmondta, hogy kiskacsa kora óta örökké tengeren volt, nem más, mint az a vén tengeri medve, aki velük utazott a Karibi-szigetekre a történetben. És ugyancsak a történet folyamán visszatért Lowestoftba, miután zsebeit rablott kincsekkel tömte meg. Tittynek nagy része volt Peter Duck életre keltésében, és most mindig szerepeltette, valahányszor együtt voltak Rogerral, de leginkább olyankor, amikor egyedül volt. Minden megeshetett Peter Duckkal, és mindenből baj nélkül került ki. Titty számára a babák semmit sem jelentettek. Peter Duck százszor használhatóbb volt, mint bármilyen baba. Mindig maga szedte rendbe magát, sose veszett el. Fűrészpor nem pereghetett ki belőle. Aztán elég, ha csak gondol rá, már itt is van, készen bármilyen kalandra, amelynek során segédkezet nyújthat.

- Itt elrejtőzhet mindenki elől, aki zavarná. Nem hiszem, hogy valaha volt ennél jobb helye. Nézzük meg fentről, milyen is tulajdonképpen.

Roger talpra ugrott, és egyik száraz kőről a másikra szökellve, átkelt a patakon.

- Te menj azon az oldalon - kiabált neki Titty -, én pedig ezen az oldalon megyek! Így megtudjuk, csakugyan olyan rejtett-e.

Felkúsztak a völgyet szegélyező két szemközti falon, vissza-visszapislantgatva egymásra. Csak néhány yard, és már nyoma sincs a völgynek, Titty az egyik oldalon, a hangák között, Roger a másik oldalon, a hangák között, ha nem tudják, sose jöttek volna rá, hogy völgy húzódik közöttük.

- Tökéletes! - kiáltott fel Titty elragadtatva.

- Nekem is az a véleményem! - kiáltott vissza Roger.

Lemásztak, és lent összetalálkozva, a felső vízesésig követték a patakot. Útközben kis pocsolyákban apró pisztrángokat fedeztek fel. A nagy vízben, a vízesés alatt épp egy nagyobb pisztráng vetette fel magát a levegőbe egy légy után, hogy aztán ismét visszacuppanjon ezüst csillogással.

- Peter Duck halászhat itt - mondta Titty. - Mindig nagyon szeretett halászni. Emlékszel, hogy a sóner farán a cápáknak mindig horgot lógatott?

- Mi is halászunk majd - mondta Roger, - Mi lesz az uzsonnánkkal?

Ez rettenetes Rogernál. Akármelyik percben rájöhet az éhség.

- Edd meg a csokoládémat. Nekem úgyse kell.

- Komolyan mondod? - kérdezte Roger.

- Hát persze - felelte Titty.

- Várjunk, hátha még egyszer felugrik a hal. Közben megeszem a csokoládét.

Titty átadta neki a csokoládéját, és visszapillantott a völgyre, a V alakú nyíláson keresztül a tó másik oldalán elnyúló dombok felé és mögöttük megint dombokra, melyek oly messze voltak, hogy felhőknek vélhetted volna őket, ha nem oly tiszta kék az ég. A völgynek ebből a felső végéből nem lehetett látni a lápot, sem az erdőt, amelyen keresztüljöttek. Nézte a völgyet, a völgy meredek falait. Jobboldalt valóságos sziklaszakadék tátongott, hasadékaiban hanga piroslott. A bal oldali fal szelídebben lejtett, fű meg páfrány borította.

- Milyen kár, hogy nincs itt a térkép, hogy belerajzolhatnánk a patakot meg az újonnan felfedezett völgyet. - Ebben a pillanatban egy kövön pompás pillangót vett észre, amint a napon sütkérezett, mozdulatlanul kiterítve barna, kék, narancs és fekete színekben pompázó szárnyait.

- Nézd, milyen gyönyörű - kiáltott fel. A lepke felröppent a kőről, elszállt a völgy irányában, közel a földhöz.

- Egy pillanat, megint leereszkedik, és újból kiterjeszti szárnyait. - És valóban, a lepke már le is ereszkedett egy hangabokorra, amely a meredek, szürke sziklafal repedéseiben virított.

Titty lábujjhegyen követte, de mire a közvetlen közelébe ért, egyszeriben megfeledkezett róla. A pillangó ellibegett, de Titty ügyet se vetett rá.

- Roger! Roger! Egy barlang.

Roger a vízesés zúgása ellenére is meghallotta. A szavakat nem értette ugyan, de valami olyan ujjongó és sürgető árnyalat volt a Titty hangjában, ami elég volt ahhoz, hogy elfelejtesse vele a pisztrángot. Ugyan mire akadhatott? Odarohant, és Tittyt ott találta egy sötét lyukra meredve, mely a szürke sziklafalban a hangacsomó alatt tátongott. Felfelé keskenyedő hasadék volt, de ahhoz elég tágas, hogy egy ember lehajtott fejjel bejáratnak használhassa. Előrenyúló szikla védte, és sűrű bokor árnyékolta minden oldalról. Egyszerű repedésnek nézhette az ember, sőt mi több, nem is kellett, hogy észrevegye. A két Felfedező egymás mellé lapult, és belebámult a sötétségbe.

- Róka? - találgatta Roger. - Vagy inkább medve? Medve számára is elég nagy.

- Csak itt lenne a zseblámpám - sóhajtott Titty -, véletlenül még egy skatulya gyufa sincs nálam.

Köveket dobáltak a mélyébe, semmi se bújt elő, bár nagyon remélték, hogy majd csak előbújik valami. Titty félretolta a hangabokrot, és teljes karhosszával belenyúlt a sötétbe.

- Belül kiszélesedik. Magasabb is, mint gondoltuk. Azt hiszem, fel is állhatunk benne. Menjünk be? Igaz, hogy nincs sok értelme lámpás nélkül. Vagy mégis?

- Menjünk vissza előbb a zseblámpánkért.

- Induljunk és hívjuk ide a kapitányt meg a kormányost. Itt hagyjuk Peter Duckot, hogy vigyázzon rá, amíg visszajövünk. Ez az ő barlangja. Elképzelem, hogy mindig is tudott róla. Rajta, indulás!

Lerohantak a völgybe, lekúsztak a sziklákon, versenyfutást rendeztek a csapáson a hanga és a páfrány között. Azon a ponton, ahol a patak a lápot elhagyta, hogy fejest ugorjék a meredek erdőbe, Titty hirtelen megállt.

- A Fruskák is ott vannak.

Roger ránézett. Nagyon ki volt fulladva.

- Ők úgyszólván mindent felfedeztek előttünk, ami csak felfedezhető volt. De talán ezt az egyet még nem ismerik. Majd mesélünk nekik a völgyről, de a barlang hadd maradjon a mi titkunk, meg Peter Ducké!

- Majd csak Johnnak és Susannak meséljük el.

- Idehívjuk őket, hogy nézzék meg a völgyet, a barlangot pedig meglepetésnek tartogatjuk. Egy barlang túl jó dolog ahhoz, hogysem kárba vesszen. Márpedig kárba vész, ha túl sokan tudnak róla.

Rohantak le a fák között, újra lehúzták a cipőjüket, keresztülgázoltak a híd alatt. Megint felhúzták a cipőt, de nem sok időt fordítottak a szárítkozásra, s egészen kifulladva érkeztek meg a Patkó-öböl partjára.

Mint ahogy az már felfedezőkkel rendszerint történni szokott, míg odajártak, otthon mindenféle zűrzavar támadt. A társaság már megteázott, expedíciók szerveződtek a felkutatásukra, és a Fruskák rettenetesen siettek, hogy hazainduljanak, és a kormányos tudni akarta, miért voltak el olyan soká. A tea, amit a matróz és a hajósinas számára félretettek, majdnem egészen kihűlt. Gyorsan felpakolták őket a Fecskébe. A teát igyák meg az úton, mert ha azonnal nem indulnak, a Fruskák, akik már így is alaposan elkéstek, nem nézhetik meg a sátrakat.

Mialatt a Fecskét és a Fruskát vízre tolták, a matróz és a hajósinas már kezdték is kiönteni magukból a mesélnivalóikat. Mind a ketten egyszerre beszéltek. A hajósinas volt az, aki hamarább megadta magát. Hiszen Titty jobban értett a szóhoz. És Titty mesélt is a hangás rétről az erdő felett, a vízesésről meg a kis völgyről a vízesés fölött, ami olyan pompás kis rejtett hely volt, hogy akár örökre elrejtőzhetik benne, aki akar.

- Kalóz becsületszóra? - szólt át Nancy, aki már padlizott is a Fruskában az öböl bejárata felé. - Kalóz becsületszó vagy Peter Duck história?

- Peter Duck természetesen benne van az ügyben - felelte Titty -, de színtiszta igazság.

A két kis hajó elindult. Nancy és Peggy visszatartották a Fruskát, amíg a Fecske kifut az öbölből, aztán egymás mellett vitorláztak a Vadmacska-sziget felé, csak olyan távol, hogy még kényelmesen átbeszélgethessenek egymáshoz.

- Ez a Kopja-szikla - mutatott Nancy egy szirtre, szemben a déli földnyelvvel. - Ha nem ilyen alacsony a vízállás, nem is láthatod.

- Már észrevettük befelé jövet - mondotta John kapitány.

- Borzasztóan hegyes - mondta Peggy is. - Jim bácsi látott egy halászt, amint ráfutott a csónakjával, és elsüllyedt.

Titty a Fecskében még mindig a rejtett völgynél tartott.

- Senki se akadhat rá, ha nem tudja, hol van.

- Igaza lehet - szólt át Nancy a Fruskáról. - Még sose másztam meg a hangást arról az oldalról. Biztos vagy benne, matróz? Csakugyan olyan rejtett?

- Nem is tudnád, hogy ott van, ha nem sétálnál egyenesen bele - erősködött Roger is.

- Egészen nekünk való hely, ha a dédnagynéni nem enged vitorlázni - jegyezte meg Peggy.

- Én is gondoltam erre - mondotta Nancy kapitány.

- Felfordítom miattad a bögrémet - sziszegte Roger a foga közt, amikor Titty gyengén megbökte az ujjával.

- Nem tudnak róla - súgta Titty.

- Mit szólnátok hozzá, ha holnap odamennénk - szólt át újra Nancy a vízen.

- Mondjatok igent, mondjatok igent - kiabáltak Roger és Titty egyszerre.

- Miért is ne mehetnénk? - mondotta John kapitány.

John és Nancy a régi kikötőhelyen kötöttek ki.

- Csak egy pillanatra... - szólt Nancy. - Mert máris elkéstünk.

- Mindig elkésünk - fűzte hozzá Peggy. - Csakhogy a dédnagynéni sokkal rémesebbé teszi az elkésést.

A kikötőhelyről felrohantak a táborba, és körülnéztek. Susan megköszönte nekik a farakást. Titty bemászott a sátrába, és kihozta a borítékot a nyolc zöld tollal, amit félretett számukra. John kihozta a raktársátorból a nyilat, amit elrejtettek a dobozok mögött. A két Fruska üdvözölte a papagájt, de a papagáj meglátta a zöld tollakat, és így nem volt hajlandó semmit se mondani, csak rikácsolt feléjük, bár Titty megpróbálta, hogy fitogtattassa vele a tudományát. A Fruskák szomorúan néztek a helyre, ahol az ő sátruk állni szokott. Dicsérték a Fecskék új sátrait, aztán lerohantak a kikötőhelyhez, be a Fruskába, és már tolták is el a parttól.

- Mi a terv holnapra? - kérdezte Susan az utolsó pillanatban.

- Megtekintjük Titty völgyét - kiáltott vissza Nancy. - Még nagy hasznát vehetjük. Anyu a dédnagynénivel ebédre hivatalos, és így uzsonna előtt nem kell otthon lennünk. Reggel egyenesen a Patkó-öbölbe vitorlázunk. Előbb ott leszünk, mint ti, fogadjunk! Isten veletek, Fecskék!

A négy Fecske felszaladt a kilátóhelyre. Néztek az egyre kisebbedő fehér vitorla után, a Darien-hegyfok irányába.

- Szörnyű, hogy nem táborozhatnak velünk a szigeten - sóhajtott John. - Hiszen ők még előbb ismerték, mint mi.

Mikor a Fruskák olyan messze jártak, hogy már a kiabálást sem hallhatták meg, nemhogy a sugdosást, a matróz és a hajósinas nem bírták tovább magukban tartani a titkot, illetve azért mégis megtartották, de nagyon közel voltak hozzá, hogy elárulják.

- Még valami mást is felfedeztünk.

- Még annál is jobbat, mint amiről már meséltünk nektek.

- Mi légyen az? - érdeklődött Susan. - Biztosan egy hernyó.

- Hát annyi igaz, hogy egy lepke segített hozzá.

- Bizony, a lepke nélkül sose akadtunk volna rá.

- De hát mi az? - érdeklődött John.

- Valami, amire Peter Duck mindig vágyott.

John kapitány már kora reggel készen állott, hogy hajóját ellökje a parttól, és vitorlát bontson, csak éppen legénységére várakozott. De a legénység a reggeli után a tábort szedte rendbe, mert a kormányos sose engedte, hogy az edény két étkezés között mosatlan maradjon.

- A kormányos azt szeretné, hogy a tábornak olyan legyen a képe, mintha soha senki egy kétszersültet sem evett volna benne - dörmögte magában John kapitány kissé bosszúsan, ámbár tudta, hogy a kormányosnak igaza van. De megvolt az oka a sietségre.

Már jóval előbb meglátta a Fruskát, amint az gyorsan lefelé fut a tavon, a túlsó part mentében. A Felfedezők a Vadmacska-szigeten olyan jóízűen aludtak ma reggel, hogy semmi remény Nancy és Peggy Blackett megelőzésére a Patkó-öbölben. Nancy tegnap kijelentette, hogy a Fruska lesz ott elsőnek, és íme, ott is lesz. De nem ez volt minden. John kapitány azt is látta, hogy jó szelet kaptak. A látcső megmutatta, milyen pazar hullámzás van a tó túlsó felén. A kikötő fölötti szikláról jól szemügyre vehette, mint fut el a Fruska a Kormorán-sziget mellett, hogyan tartja a nyílegyenes irányt, előre, mindig előre, amíg el nem éri a Patkó-öbölbe vezető szűk bejáratot. Azt is látta a messzelátón keresztül, hogyan váltanak Nancy és Peggy vitorlát, és tűnnek el nagy fürgén a szeme elől a kis öbölben. Kémlelés közben pontosan kitervezte, hogyan fog ő odajutni. Északkeleti szél fújt, úgyhogy a Vadmacska-szigettől belefújt egyenesen a Patkó-öbölbe. John kapitány kitervelte, hogy a széllel egyenesen beleszalad az öbölbe, bal oldalra csapott vitorlával. Így befordulhat az öbölbe anélkül, hogy vitorlát kelljen váltania a háborgó vízen. A terv tisztán és világosan állott előtte, és most az volt a kívánsága, bárcsak máris úton lennének, mielőtt még a szél megfordul. Úgy rémlett neki, hogy a szél erősödött és nem akarta, hogy kurtított vitorlával kelljen hajóznia, holott a Fruska teljes vitorlával hajózott. Szeretett volna már vízen lenni, de hát éppen ma van mindenki elfoglalva hiábavaló dolgokkal. Már a reggelinél kezdődött. Titty egyszerre csak a zseblámpákkal kezdett bajlódni, mintha egyáltalán szükség volna zseblámpára ilyen verőfényes nyári napon. Igazán szamárság volt, hogy ráhagyta, s engedte, hogy az övét is berakja a többi cókmók közé.

- Végre! Csakhogy már jönnek!

Elsőnek Roger érkezett a teáskannával. Aztán jött Titty egy kosár tojással és rántottasütővel. Majd Susan kormányos két pukkadásig tömött hátizsákkal, az egyikben törülközők és fürdőholmi, a másikban elemózsia a felfedező útra.

- Ez elég is lesz. A Fruskáknak otthon kell lenniük teára. - Gondolatban végigment a dolgokon, amiket berakott. - Piskóta, kenyér, mazsolás kalács, kanalak, kés, dzsem, vaj...

- A tojástartókat elfelejtetted - kiáltotta Roger -, mert az nekünk nincs.

- Tyű, micsoda bosszúság! - A kormányos ledobta a hátizsákot a földre, sarkon fordult, és rohant vissza a táborba. - A sót elfelejtettem!

Ebben igazán semmi sem volt a kapitány bosszantására, de őt azért mégis bosszantotta a dolog. Hiszen sürgősen vitorlát akart bontani. Már eddig is sokáig várakozott, és talán épp ez a kis balszerencse, hogy a kormányos megfeledkezett a sóról, és ezzel újabb két percig késleltette a hajó indulását, volt az oka, hogy a kapitány ez alkalommal kevésbé volt elővigyázatos, mint máskor.

Végre valahára! Csakhogy már mindennel berakodtak! A legénység a fedélzeten. A Fecske farral előre, eltolva a parttól. S akkor felfedezték, hogy a nagy sietségben a kormányos elfelejtette a zseblámpáját.

- Úgyse lesz rá szükségünk - vigasztalta magát. - Most már igazán senki sem megy vissza! Fogd a kormányt, míg én kipadlizok vele.

- Semmi baj - vigasztalta Titty a kormányost -, hármunk lámpája itt van.

- Jó erős a szél - állapította meg a kormányos, amikor elhagyták a sziklazátonyokat.

- Ezért sürgettem annyira az indulást. Most aztán láss hozzá, hogy a fővitorla szabadon álljon a keresztrúdon. Most vonom fel a vitorlát. Készen vagy?

- Igen, igen, uram!

John berakta a hajóba az evezőket, és felvonta a barna vitorlát. A rúd szabadon kicsapott, a vitorla lebegett, mint egy nagy zászló. John a hajó farához szaladt a kormány mellé. Mindig csak olyan keveset vont be a vitorlából, hogy a vitorla azonnal szelet fogott, és a Fecske mozgásba jött. Beállította a kormányt, és hagyta, hogy a szél vigye egyenesen a Patkó-öböl felé. A kis zászló is kifeszült az árboc tetején. A víz habzott az orránál, a hajó sebessége növekedett.

- Menjek előre őrszemnek? - kérdezte Roger.

- Nem - rendelte vissza John, aki kezdte érezni a szél erejét. - A hajó farát kell megterhelni, te meg Titty azonnal gyertek hátra. - A szelet hátulról kapták, minden yarddal erősödött, alighogy a sziget és a keleti part dombjainak védettségéből kikerültek. Susan a hajó oldalán, a hajósinas és a matróz a hajó farában, ez volt minden, amit John kapitány annak érdekében tehetett, hogy a Fecske egyensúlyát biztosítsa, ahogy a szél a vitorlát feszítette, mintha kizárólag azon igyekeznék, hogy kiemelje a vízből a kormánylapátot, amitől a kormányzás egyáltalában nem lett könnyebb.

- Olyan gyorsan repül, mint egy motoros - állapította meg Roger elégedetten.

- Nem lett volna jobb mégis kurtítani a vitorlát? - kérdezte a kormányos.

- A Fruskák sem tették - mondta a kapitány összeszorított fogakkal, és egyik kezével a fővitorlába kapaszkodva, a másikkal teljes erejéből a kormányrudat feszítve, mindent megtett, hogy a Fecske ki ne forduljon az irányból.

- Mit mesélsz, Titty? - kérdezte Susan.

- Elmondtam Rogernek azt a versikét az öreg emberről, aki zátonyra szándékozott futni, amit apa olvasott nekünk Fallmouthban.

- Na, a miénknek a vitorlája nem mállik szét - jegyezte meg John -, az árboca is csuda erős.

Ám ez elhamarkodott kijelentés volt.

Ha a szél erőssége nem változik, nem is lett volna semmi baj. Azonban egyik szélroham a másikat követte lökésszerűen, olyan gyors egymásutánban, hogy megfordította a hajót, mielőtt még John a kormányt beállíthatta volna. Minél gyakrabban történt ez, annál reménytelenebbé vált, hogy John keresztül tudja vinni tervét, és be tud vitorlázni az öbölbe anélkül, hogy kétszer irányt ne váltson, először átcsapva a vitorlát a jobb oldalra, aztán megint visszafordítva a balra. Minden egyes lökés, amely túl erős volt, vagy túl hirtelen jött John számára, északi irányba tolta el a Fecskét eredeti irányából, és ez azt jelentette, hogy most már nem egyenesen hátba kapták a szelet, hanem oldalról. Az árboczászlócska nem lobogott egyenesen előre a hajó orra fölött, és nem duzzadt fel a vitorlával egyetemben, ami azt jelentette volna, hogy minden rendben van. A vitorla balra fordult, a kis zászló az árbocon jobbfelé csapkodott, és így félő volt, hogy a szél átcsapja a vitorlát. Az ilyen akaratlan irányváltozást szerette volna John elkerülni. El volt tökélve, hogy irányváltás nélkül fog befutni az öbölbe.

- Lehetetlen, hogy ne sikerüljön - mondotta fennhangon, mert már kezdett nem bízni a dologban.

- Emlékezz a sziklára, amit tegnap láttunk - figyelmeztette Susan.

- A Kopja-szikla - emlékezett Titty.

- Sokkal valószínűbb, hogy erről az oldalról megyünk neki a sziklának, ha épp akkor kapunk egy ilyen nyomást, amikor befutunk - mondta John. - Bizony kurtítani kellett volna a vitorlát. Vadabbul fúj, mint az előbb. De hát rémes nehéz munka volna szélbe állítani, és itt vonni be a vitorlát. Egyébként közel vagyunk már, biztos, hogy befut.

- Ott vannak a Fruskák - jelentette Roger.

Egyik szemét állandóan az árboc tetején lobogó zászlócskán tartva, a másikkal meg arra vigyázva, nehogy a vitorlába belekapaszkodjék egy szélroham, John végül meglátta Nancyt és Peggyt, amint az öböl bejáratában egy szikla tetejéről integettek. Ez eldöntötte a dolgot. Most már nem adhatja fel a tervét.

- Egy perc múlva túl leszek rajta, védett helyen, a két hegyfok között. - Újabb húsz yard. Az árboc remegett. Újabb tíz yard. - Sikerül vagy nem sikerül? Sikerül. Biztos, hogy sikerül.

- Nézd a hullámokat, hogy megtörnek a Kopja-sziklán - szólt Roger.

Ebben a pillanatban, közvetlenül az öböl bejárata előtt, néhány yardnyira a védett helytől, a szél egy utolsó, őrjöngő rohammal megragadta a vitorlát, és átcsapta.

- Le a fejekkel! - ordította John, de erre már nem volt szükség. Titty és Roger lekuporodtak a csónak fenekére, a kormányos szintén idejében lebukott, John ugyanezt tette. A vitorlarúd nagy erővel csapott át, de egy fejet se zúzott be. John teljes erejéből húzta a kormányt, hogy irányba tartsa a Fecskét. A Fecske versenyt repült a széllel. A szél megkapta a vitorlát, a másik oldalra vágta, nem a kormányrúd ellen, hanem vele együtt dolgozva. A Fecske megfordult a tengelye körül, és éles reccsenéssel a Kopja-sziklához vágódott. A szikla rögtön megállította. Az árboc, valamivel az ülés magassága fölött derékba tört, a csónak orrán keresztül kizuhant, és magával rántotta a vitorlát is.

Éles visítás. De ez Peggy Blackett hangja a szikláról, az öböl bejáratában. A Fecskéről egy hang se.

Az egész egy másodperc műve volt. Mindenki előre lódult, amikor a csónak nekiütődött a sziklának. Mindenki abba kapaszkodott, ami a keze ügyébe esett: az ülésbe, a csónak oldalába, a kormányrúdba. Roger szólalt meg elsőnek, amikor a Fecske a szikláról visszacsúszott.

- Ömlik be a víz.

Nem annyira felkiáltás volt ez, mint inkább a tények puszta megállapítása. A Fecske csúnya léket kapott az orrán, a merülési vonal alatt. A víz betódult. Gyorsan telt a hajó. A víz már majdnem az ülésig ért. Százszor meg százszor elképzelték maguknak a hajótörést, most aztán itt volt istenigazában.

- Ki veled, Roger! Ússz ki a partra! - rendelkezett John kapitány. - Indulj már, és vigyázz, nehogy beleakadj a kötelekbe. Itt, ezen az oldalon szállj ki. Hopp!

Roger előbb a kormányosra nézett, azután vissza Johnra, csakugyan komolyan gondolja-e a dolgot. Azután a part felé pillantott. Csak néhány yard az egész. Peggy ott áll a szirten a víz szélén. Nancy eltűnt.

- Indulj! - unszolta erélyesen John kapitány. - Ne vesztegesd az időt, egy perc múlva elmerül.

Roger átgörgette magát a csónak oldalán. Egy pillanatig ott csüngött a csónak peremébe kapaszkodva. - Milyen jó is volt, hogy folytattam télen az úszóleckéket - és tovalubickolt a száraz föld és a biztonság felé.

- No most te, Titty. Te is Susan. Gyorsan, gyorsan!

Susan és Titty, egyik a másik után, kiugrott a csónakból. Titty kiúszott a partra. Tempózás közben valamit a víz fölött tartott. Susan egy pillanatig vizet taposott, Johnra várt.

- Gyere, John!

De John a víz alatt, a hajó orrában tapogatódzott.

- Nézz magad elé! - kiáltotta. - Siess, el az útból!

Fölegyenesedett a csónakban. Kezében tartotta a Fecske kis horgonyát, és teljes erejéből elhajította a part irányába. A hajítás lendületében elvesztette az egyensúlyt, és megcsúszott. A csónak megbillent és a víz csak úgy tódult be az oldalán. John előrebukfencezett, és süllyedő Fecske oldaláról elrúgta magát az egyik lábával. Egy perccel sem korábban a szükségesnél.

Nancy, mihelyt észbe kapott, a Fruskához szaladt, felragadott egy tekercs kötelet, és loholt vissza a déli hegyfokig, szemben azzal a sziklával, amire a Fecske ráfutott. Azt remélte, hogy a kötelet olyan messzire be tudja hajítani a vízbe, hogy John kapitány elkaphassa, és együttes erővel partra vontathassák a Fecskét, mielőtt elsüllyedne. De szél ellene volt, a kötél nem érte el a Fecskét. Mégis, legalább Roger közelébe esett, aki belecsimpaszkodott, és Nancy és Peggy kézről kézre kivonszolván őt, így a legszabályszerűbb életmentésben részesült. Susan és Titty közvetlenül mögötte tempóztak a part felé. Végül megérkezett John kapitány is.

A Fecskéből már semmi egyéb nem volt látható, mint egy pár, a víz színén úszó evező és egy hátizsák, ami ott hánykolódott a habokon a Kopja-szikla és a földnyelv között.

- Elmerült! Elmerült! - suttogta Titty, aki ott állott csöpögve sziklákon, és meredten bámult a vízre, amelyen valamikor a Fecske lebegett.

- Úsznunk kellett az életünkért! - lelkendezett Roger.

- Szörnyű látvány volt! Szörnyű látvány volt! - sopánkodott Peggy. Nancy kapitány John kapitányra pillantott. Első alkalom, amikor nem volt mit mondani.

- Kimentettem a messzelátót - szólalt meg végül Titty.

- Jó öreg Titty - mondta John kapitány.

John kapitány megismerte mindama keserűséget, amit egy kapitány érez, amikor hajója elsüllyed. Most már minden késő, de tudhatta volna előre, hogy a szél ennyire felerősödik! Igen, világos, hogy a vitorlát be kellett volna vonnia. Ha bevett volna a vitorlából, nem lett volna olyan nagy baj abból, hogy a vitorla átcsapódik. Különben is nem vitorlásverseny volt itt. Egész nyugodtan levitorlázhatott volna egy darabon, aztán jobbra fordul a vitorlával, majd vigyázva megfordul a szélben, hogy a Patkó-öböl bejáratát bal oldalra csapott vitorlával érje el... Ő volt az oka mindennek. És most a Fecske elsüllyedt, a szünidő harmadik napján! Mit is mondott apu a mulyaságról? Belefulladnak, ha mulyák. John is ezen a véleményen volt. Egy sereg fekete, komor gondolat kavargott az agyában, mint mikor a kormoránok elülnek estére. A Fecske Jacksonék tulajdona volt Holly Howe-ban. Mit fognak mondani? Könnyű Peggynek és Rogernek hajótörésről csipogni. Ő azért jól tudja, mit gondol Titty magában, amikor itt áll csöpögve a víztől, és szemével a hullámokra mered, amelyek megtörnek azon a gyűlöletes sziklán. Titty és jómaga számára a Fecske élőlénynek számított. És most, hogy elsüllyedt, hogy élhetnek még a Vadmacska-szigeten? Jöhet még valaha valami jó ezután? Mit szól anyu? Elsősorban is - bizony igen könnyen - vízbe fúlhattak volna. Anyu nagyon jó és megértő, de vajon ezek után nem fog-e ő is véget vetni a felfedezéseknek? Legalábbis erre a nyárra. A helyzet egyre komorabbnak tűnt, minél tovább forgatta magában a történteket. Mintha a kis hajó rakományával maga a nyár süllyedt volna el a tó fenekére.

- Halló, mi történt Susannal? - kérdezte hirtelen Peggy, szemével a másik kormányost keresve.

Ebben a pillanatban felharsant a sípjel az öböl mélyéről, élesen, de félig se olyan tisztán, mint máskor.

Susan kormányos mindig tudta, mi az adott pillanatban a teendő. Még ha vége volna is a világnak, akkor sem szabad senkinek vizes ruhában mászkálnia, ha van mód a segítségre. Első, hogy tüzet rakjanak, mégpedig azonnal. Mialatt a többieknek még mindig azon járt az eszük, hogy mi történt voltaképpen, Susan már oda is szaladt a tegnapi tűzhelyhez a parton, ahol a patak beletorkollott az öbölbe. Száraz gallyakból és nádtörmelékből felépítette föléje a kis gúlát, mintha piknikről lenne szó, és nem hajótörésről. Ha azon nem is tudott segíteni, hogy csurgott belőle a víz, amerre fordult, de a gallyakat lehetőleg szárazon tartotta. Azután kotorászott a zsebében a gyufaskatulya után, amelyet a kormányosi sípjával együtt mindig ott hordott. A gyufák szétáztak. A sípnak nem ártott a nedvesség, ámbár sok víz került bele, de a nedves gyufával még kísérletezni sem érdemes. Susan inkább a sípjába fújt.

- Eriggy és nézd meg, mit akar a kormányos - szólt John kapitány. Roger elrohant.

A többiek még mindig ugyanazon a helyen állottak, és lesték, nem vet-e fel valamit a víz a hajóroncsból. A két evezőt már kihalászták, és Peggy az egyik evező segítségével még kihalászta az elsüllyedt hajó rakományának egy másik darabját is, a törülközőkkel és úszóruhákkal megtömött hátizsákot. Az teleszívta magát vízzel, mint a szivacs, és éppen süllyedőben volt. Peggy az egyik evezővel a part felé piszkálta, és mire kartávolságnyira került, felkapta, és indult vele Roger után.

- John kapitány - szólalt meg végül Nancy Blackett -, miért dobtad ki a horgonyt közvetlenül a hajó elsüllyedése előtt?

- Hátha ki tudom emelni. Ha el tudjuk kapni, talán kivontathatjuk a sekély vízbe.

- Gyufát kér! - hallatszott Roger sipítása.

Nancy a zsebébe nyúlt.

- Van nálam - hallatszott most már Peggy kiáltása is.

Mihelyt Susan meggyújtotta a tüzet és az első lángok felcsaptak a gallyak között, a kormányos átvette Peggytől a kihalászott hátizsákot, és kiteregette a parton a nedves fürdőholmit és a törülközőket. Még szerencse!

- Le a ruhákkal, Roger! Bújj a fürdőruhádba. Akkor aztán lehetsz olyan vizes, amilyen csak akarsz. Közben megszárítom a ruháidat. Mindnyájan átöltözünk. Mit csinálnak a többiek?

- Ott állnak a szirten.

Susan kétszer-háromszor erősen belefújt a sípjába.

- Bennünket is hív - mondotta Titty.

- Megyünk - kiáltotta Nancy, John és Titty egyszerre. Már rohantak is a tűzhöz.

Roger kitekergőzött a vizes ruhákból.

- Nem árt, ha ti is átöltöztök - mondotta Susan. - Én a magam részéről mindenesetre átöltözöm, lemegyek, és utánanézek a hajónak.

- Neked pedig muszáj, akármit is csinálsz azután - szólt Susan a matrózra. - Utána láss neki, és szedj még egy kis rőzsét!

- Ez a helyes eljárás, kormányos úr - mondotta Nancy Blackett helyeslőleg. - Foglalkoztatni kell a legénységet. Akkor nem jut idő a zendülésre.

Végül a Fruskák is átöltöztek - csupa bajtársiasságból. Aztán ide-oda rohangásztak, mint a vademberek, szedték a rőzsét, és akkora máglyát raktak, hogy akár áldozatot is bemutathattak volna. Susan fogta a kötelet, ami Roger megmentésekor szerepelt, és ruhaszárító kötélként használta fel. Kifacsartak átázott ruháikból annyi vizet, amennyi csak kijött belőlük. A ruha egy részét felakasztották a kötélre, a többit pedig kiteregették a tűz mellé a kövekre. Ekkor Susan kijelentette, hogy a tűz már elég nagy, John és Nancy kapitányok tehát újra kimentek a szirtre, amelynél a Fecske elsüllyedt.

- Mi is veletek mehetünk? - kérdezte Roger.

- Ha fázni kezdtek - mondotta Susan -, ugorjatok a vízbe, és ússzatok egy sort, hogy kimelegedjetek.

Titty és Roger, a két kormányost hátrahagyva a tűznél, a két kapitány után sietett. Éppen jókor értek a hegyfokhoz. Még láthatták, hogy John alábukik, aztán újra feljön a víz színére, és a Kopja-szikla felé úszik. Hirtelen megfordul, és egy loccsanás nélkül újra a víz alá merül. A szél megfordult, délnek fújt, nem olyan erősen, mint az előbb. Mintha csak érezné, hogy a Fecske elsüllyesztése után megérdemel egy kis pihenőt. De még mindig jó kis hullámverés volt a vízen, s a reggeli nap a parti figyelők szemébe tűzött, úgyhogy nem láthatták, mit csinál John.

A kapitány hosszú ideig volt a víz alatt. Végre a Kopja-szikla közvetlen közelében újra felbukkant. Egyik kezével a sziklába kapaszkodva pihent. A másikkal magasba emelte Susan kormányos teáskannáját.

- Hurrá! - kiáltott Nancy lelkesen.

- Susan - lelkendezett Titty -, felhozta a teáskannádat!

John elrúgta magát a sziklától, egyik kezével tempózott, a másikkal az üstöt húzta magával - a víz alatt, hogy ne legyen olyan nehéz -, és partra úszott.

- Láttad a tojásokat? - kérdezte Susan. Ő és Peggy, mihelyt meghallották Nancy kiáltását, lélekszakadva rohantak le a partra.

- Vagy talán a rántottasütő tepsit - kérdezte Titty. - Nálam volt a rántottasütő meg a tojásos kosár.

- A rántottasütő, az ott van - felelte John -, de a tojásokat nem láttam. Biztosan elúsztak a kosárban, és aztán elsüllyedtek. Fél perc múlva újra leszállok a fenékre. Nem is olyan mély, mint gondoltam.

Ismét kiúszott, és lebukott a mélybe. Most a rántottasütővel jött fel, kihajította a partra.

A következő leszállásnál a másik hátizsákot hozta fel, benne a napi elemózsiával. Két kezével a víz fölött tartotta, és lábaival tempózva rugdalta ki magát a partra.

Susan aggodalmas arccal nyitotta ki a hátizsákot.

- A pemmicannak semmi baja - szólt megkönnyebbülten, amikor kihúzta belőle a konzervdobozt -, és a kanalak meg a zsebkés meg a dzsem meg a vaj... De a cipó meg a mazsolás kalács egészen szétázott. És a cukor mindenbe beleolvadt.

- Nekünk van kenyerünk - mondta Nancy -, de az uzsonnát illetőleg rátok számítottunk.

- És mi van a tejjel? - érdeklődött Susan.

- Az üveg sértetlen, de a tej olyan a vízben, mint a fehér felhő.

- Tejet kaphatunk Swainsonék majorjából - mondotta Peggy. - Máskor is szoktunk onnan hozni. Nincs messze innen.

- Nagyon megsérült a Fecske? - kérdezte Titty. Valahányszor John felbukkant, mindig meg akarta kérdezni tőle.

- Sehogy se tudom kivenni, olyan kavarodás van az orra körül. Ott van a törött árboc meg a vitorla. Hogy mekkora a sérülés, csak akkor lehet majd megállapítani, ha kiemeltük. Léket kapott, az kétségtelen.

- Hát ki tudjuk emelni? - Nancy, Peggy, Titty, Susan és Roger, mind az öten egyszerre kérdezték. Valóban, ha az ember a víz fodros tükrére nézett, ami alól kimeredezett a Kopja-szikla gonosz, rosszindulatú hegye, nehéz volt elhinni, hogy a Fecske nem örök időkre tűnt el a szemük elől.

- Még nem tudom - mondotta John bizonytalanul.

- Gyakran szoktak elsüllyedt csónakokat kiemelni - mondotta Peggy

- Majd csak rendbe jön minden - vigasztalta Nancy kapitány. - Flint kapitány idejön ma, és szempillantás alatt kirántja a mélységből.

Ez döntött. Éppen elég csúnya história, hogy a hajó elpusztult, de hogy ráadásul Flint kapitány idei első látogatása alkalmával ott találja a Fecskét a víz fenekén, ez már teljességgel elviselhetetlen volt. John kimászott a vízből, és leült a sziklára, hogy kipihenje magát, és átgondolja, mi a legközelebbi teendő.

- Azért a tüzet ne hagyjuk elaludni - figyelmeztetett Susan. - Gyertek csak ti ketten, szükségem van rőzsére. Ne lődörögjetek itt. Lássuk csak, mit tudunk ezzel a mazsolás kaláccsal csinálni.

- Azt hiszem, újra ehető lesz, ha a tűznél megszárítjuk, és azután szeletenként kisütjük - jegyezte meg Peggy.

A két kormányos, a matróz és a hajósinas visszamentek a tűzhöz. Mikor magukra maradtak, Nancy kapitány ránézett John kapitányra.

- Van valami elgondolásod?

- Van, de lehet, hogy nem kivihető.

A Fecske elsüllyedésének pillanatában, közel a parthoz, s mégis elérhetetlen távolságban tőle, merült fel John agyában a terv. Valahol, valamilyen könyvben, valaki valamikor valami hasonlót vitt véghez. Ez a terv, ámbár olyan homályos, hogy alig volt tervnek nevezhető, volt az, ami utolsó percben arra késztette John kapitányt, hogy minden erejével a partra dobja a Fecske horgonyát. Gyakran kívánta, bár nehezebb vasmacskája volna. Ma örült, hogy olyan könnyű. De végül is mit ért el? Édeskeveset. Igaz, sikerült leszállnia a Fecskéhez a tó fenekére. A víz nem volt olyan mély, amilyennek hitte. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Flint kapitány egy-két erős bennszülött segítségével ki tudja emelni a hajóját. De ő ennél többet akart. Azt akarta, hogy ő, John kapitány, ő maga emelje ki minden segítség nélkül, és hála ennek a vasmacskának, ami ott feküdt valahol a hajóroncs és a part között, talán sikerülni is fog. Ami a horgony kötelét illeti, az a Fecske orrában egy karikához volt erősítve. De éppen ezen a helyen nem tudta megközelíteni a Fecskét, hacsak nem akart belegabalyodni a vitorlákba és a kötelekbe. Ha most kellene odaerősítenie a kötelet, már eleve feladhatná az egész tervet. De hát oda volt már kötözve. Ha sikerülne megkaparintani a horgonyt, és partra húzni a kötelet... Szinte örült, hogy a többiek visszatértek a tűzhöz. És azt kívánta, bár Nancy kapitány is visszament volna a többiekkel. Igaz, hogy szükség lesz segítő kézre, ha a terv egyáltalán kivihető.

Újra a vízbe vetette magát, és szemével gondosan felmérve a távolságot közte és a Kopja-szikla meg a part között, még egyszer leszállt az elsüllyedt hajóhoz. A roncs sötéten és titokzatosan pihent a mélyben. Csak amikor egészen közel hajolt hozzá, ismert rá valójában. Az üstöt, a rántottasütőt, és az elemózsiás zsákot nem volt nehéz kiemelnie. Tudta, a hajó melyik részén kell keresnie. Ott voltak beraktározva a középső ülésnél. Belekapaszkodott a hajó peremébe, és tapogatózva megtalálta, amit keresett. Most azonban más a helyzet. Jobb nem túl közel menni ehhez a kötél- és vitorlagomolyaghoz. Csakhogy a kötélre a hajó orrában, végén a vasmacskával, mégis szüksége volt. Leszállt a hajóroncs farához. Lábával tempózva és kezével a fenéken levő kövekhez kapaszkodva megpróbálta félkörben körülúszni a hajót. Valahol ebben a félkörben rá kell akadnia a horgonykötélre. Persze keményebb munka, mint felkapni a csészealjakat az iskolai uszoda fenekéről... Tizenöt, tizenhat, tizenhét... húsznál fel kell jönni a víz színére - tizennyolc, tizenkilenc, húsz... huszonegy... itt!... itt van a kötél! Már repült is felfelé, és egy másodperccel később ott fújtatott, prüszkölt a víz színén.

Újra levegőt szívott a tüdejébe, és még egyszer lemerült. Itt van a hajóroncs. Többé nem kell félkört úsznia. A kötél is itt lehet valahol a fele úton. Nincs messze tőle. Most... Most... Itt... Itt van ni! Hosszú, szürke, vékony kígyó tekergőzött a barna árnyékok között. Megragadta, és ujjai közt csúsztatva, kiemelte a fenékről. A horgonyt már messziről észrevette. Elengedte a kötelet, megfogta a horgony egyik szigonyhegyét, lábát a fenékre támasztotta, aztán két-három yardnyira vonta így maga után a horgonyt, amíg a kötél ki nem feszült, és ő már nem tudta visszatartani a lélegzetét.

- Megtaláltam! - kiáltott prüszkölve, ahogy felért. - Egy jó darabon kijjebb húztam.

De Nancynak se híre, se hamva. John egy pillanatig azt hitte, hogy talán túl soká volt a víz alatt, és Nancy elszaladt a többiekhez jelenteni, hogy ő bennakadt a fenéken. De mielőtt még hangos és reményt keltő kiáltással jelezhette volna, hogy nincs semmi baja, megpillantotta Nancyt, amint a sziklákon át feléje rohant. Kezében a Fruska horgonykötele.

- Megtaláltad a vasmacskát? - kiáltott már messziről.

- Meg!

- Nem kellene ezt a kötelet hozzáerősíteni, hogy a partról húzzuk fel? Szörnyű munka víz alatt tolni.

- Bizony az. - Nancy vérbeli tengerész volt, az már igaz. Ez neki, John kapitánynak is eszébe juthatott volna. Kijött a partra, kiszuszogta magát, aztán visszaúszott, kezében Nancy kötelének a végével. - Ereszd meg jó lazára - szólt még hátra, aztán a kötél végét a szájába vette, és két kézzel tempózva, újból lemerült. Most már minden nehézség nélkül megtalálta a horgonyt, hozzáerősítette Nancy kötelét, újból felbukott, és partra úszott.

Nancy már vontatta is a Fruska kötelével. A kötél kiegyenesedett, megfeszült, aztán rándult egyet.

- Már jön is.

A kötél elernyedt, aztán megint kifeszült, Nancy bevett belőle. John a hegyfokról fejest ugrott a vízbe. A Fecske vasmacskája lassan kiemelkedett a vízből. John megragadta, és már mászott is vele kifelé.

- Jól van, Nancy, ezt jól csináltad. Ha nem gondolsz erre, örökkévalóságba telt volna kihúzni.

- De a te legénységed is kifogástalanul dolgozott. Ha a horgonykötelek nincsenek szabályszerűen felgöngyölítve, úgy összegubancolódnak, hogy sose tudtad volna kihajítani a horgonyt.

Az a tény, hogy a parton lehetett, kezében a Fecske horgonyával, megfeszíthette a kötelet, és érezhette a Fecske súlyát a kötél másik végén, egymagában elég volt ahhoz, hogy John kapitány egyszeriben reményteljesebb színben lássa a történteket.

- Most már akár ki is vontathatnánk - javasolta Nancy.

- Borzasztóan köves a vízfenék. Előbb megpróbálom kiemelni a hajóból a nehezéket.

- Mennyi van benne?

- Hat ólomtömb. Öt kicsi és egy nagy.

- Bár segíthetnék neked. De lehetetlen. Egyszerűen képtelen vagyok víz alatt maradni.

- Nem baj, egy cseppet sem vagyok fáradt. Magammal viszem a köteledet, és hozzáerősítem az egyik nehezékhez. Te pedig, ha kétszeri rántással jelt adok, húzni kezded.

John kapitány a Fecske horgonyát odaerősítette egy sziklához, kioldotta Nancy kötelét, és azt maga mögött húzva, beúszott a mélybe. Lebukott, egyik kezével megragadta a Fecske ülését, lábát nekitámasztotta, s közben magában számolva, a kötél végét gyorsan beleillesztette az egyik ólomtömb kampójába. Kiemelte a tömböt a hajó orrán keresztül, kettőt rántott a kötélen, aztán gyorsan felmerült.

- Mit is mondtál, hány darab van összesen?

- Még öt - lihegte John. - De a többi már könnyebben fog menni. Most már tudom, mi a módja.

- Köss össze kettőt, a víz alatt kevesebbet nyomnak.

Csakhogy éppen az összekötözés okozott gondot. Az a kevés külön munka, amit a kötélnek az ólomtömbök nem egy, hanem két merev kampóján való átfűzése jelentett, túl hosszú időt kívánt. Fel kellett szállni a felszínre, levegőt szippantani, mielőtt még a kötelet megerősíthette volna. John tehát feladta ezt a megoldást, és megelégedett egyszerre egy ólomtömb kiemelésével. Még ötször bukott le. Ötször érzett Nancy két mohó rántást a kötélen, és ötször húzta ki a nehezéket a partra, mihelyt John feje feltűnt a víz színén.

- Na most! - lihegte John, miután az utolsó tömböt is megerősítette, és a partra úszott. - Nincs sok értelme az árboccal és a vitorlával bajlódni. Ha a vitorla elszakad, meg kell varrnunk. Próbáljuk meg most, megmozdul-e a hajó. Igaz, hogy az orra nem errefelé fordul. No most próbáljuk meg, nagyon óvatosan.

Megragadták a Fecske horgonyát, és először óvatosan és vigyázva, aztán egyre erősebben húzni-vontatni kezdték. Lent a mélyben megmozdult valami, és a kötélen rezgésüzeneteket küldött ujjaikhoz. Újból nekifeszültek, és úgy vélték, hallják is, amint a Fecske megmozdul a víz fenekén.

- Hagyjuk most abba - javasolta John. - Leszállok, megnézem. Egy loccsanás, és lent volt. Egy-két pillanat múlva újra felbukkant. - Az orra jó darabot fordult - jelentette. - Minden rendben van. - Megint rántottak rajta egyet. A kötél engedett, és érezni lehetett, hogyan emelkedik a Fecske a kövek fölött. Nehezékek nélkül alig nyomott többet a víznél.

- Megjelent - lehelte John, mintha valami csodát látna.

- Itt nem tudunk vele mit kezdeni - vélte Nancy. - A sziklák túl meredeken emelkednek ki a vízből. Meg kell fordítanunk, és bent az öbölben kell a partra húznunk. Hé, Peggy! Még néhány kéz kell a kötél vontatásához. Mi ketten beszállunk a vízbe, és vigyázunk rá, hogy ne menjen neki semminek.

Peggy odarohant.

- Megfogod a horgonyt, és körülkúszol a partfokon. Vigyázz, ne húzd túl erősen!

- Kiemelték! - süvítette Peggy.

- Kiemelték! - visszhangozta Roger sipítva, és leejtette a rőzsecsomót, amit éppen cipelt. Száguldott a part felé, Titty utána. Susan még egyszer körülnézett, hogy a tűz mellett nincsenek-e veszélyben a ruhák, aztán ő is követte őket.

- Egy pillanat! - kiáltott oda John kapitány, aki nyakig vízben a Fecske orrát tapogatta körül. - Elvágom a vitorlakötelet és az árbocot, a vitorlát lekapcsolom. Van kés valakinél?

Mindenki fürdőruhában feszített, hát nem volt senkinél.

- Hozd le a hajókést, Peggy! - intézkedett Nancy kapitány. - Szedd a tuskóidat. Addig én tartom a horgonyt. Ott van a ruháinkkal együtt a Fruskában.

- Már nem kell! - kiáltotta John, aki a vízben tapogatózott. - Kiakasztottam a felső rudat. Most már fel fog emelkedni. Beakadt. Ó, a csuda vigye el, egészen elfelejtettem, hogy a vitorlarúd is meg van erősítve. - Küszködött az ázott kötelekkel. A végén örült, hogy Peggy mégis elhozta a kést. Egy vágás, egy-két rántás, és a szigony, a vitorla, meg a vitorlarúd különvált a hajóroncstól. A törött árboc, amennyire csak a felhúzókötél tartott (sem a Fruskán, sem a Fecskén nem volt csarnak), csonkán úszott a vízen, mint egy kipányvázott gerenda. Nancy is vízbe ereszkedett, hogy segítsen. Susan és Titty lecsúsztak a sziklán, hogy csatlakozzanak hozzájuk, amint kifelé törekedtek a vízből a nehéz, még mindig az árbocfához erősített, megfeketedett vitorlával. Egyesült erővel felhúzták.

- Nagyon összerongyolódott? - kérdezte John, aki most a törött árboc kiszabadításával volt elfoglalva.

- Egy nagy repedés van rajta - állapította meg Susan kormányos -, meg egy kicsi. De ez mind nem számít, egy se olyan, amit ne tudnánk megjavítani.

- Terítsétek ki a sziklára száradni.

Most a törött árboc és a felhúzókötél volt soron. Az árboccsonk annyira beleragadt, hogy még mindig víz alatt volt. De a sziklán állók láthatták, hogy John és Nancy a víz alatt rajta tartották a kezüket. Mostanáig a nyolc-kilenc lábnyi víz legalábbis negyvenöles mélységnek tűnt előttük, és a Fecskét elveszettnek hitték. A szívekben azonban újra reménység ébredt, a hangjuk is vidámabban csengett.

- Rajta! Ketten a kötelekhez! Segítsetek a kormányosomnak - vezényelt Nancy kapitány, aki egyszerűen képtelen volt nem parancsokat osztogatni. - Susan és én lefogjuk, nehogy odaütődjék az oldala, ha John kapitány figyeli a zátonyokat az orra alatt.

- Kész? - kérdezte Peggy.

- Nyugodtan! Csak nyugodtan! Nem túl gyorsan! - kiáltotta John.

- Raj-ta! - vezényelte Nancy.

- Jön! Jön!

- Ne olyan gyorsan! - kiáltotta John. - Csak lassan! A fenék borzasztó köves... - Hangja bugyborékolásba fulladt, mert a mély víz szélén állott, beszéd közben megcsúszott, s a feje is elmerült.

A partfokot megkerülve, már könnyebb talajra leltek. Az öbölben már simán ereszkedő fenéken vontattak.

- Nancy, mi a véleményed a kiemelésről?

- Csend legyen ott a vontatókötélen! Rajta, kapitány úr! Készen van, kormányos úr?

Nancy, Susan és John együttes erővel megemelték a Fecske üres törzsét. A vízben nagyon könnyűnek tűnt. Kivitték a sekély vízbe. - Húzzátok! Rajta! Rajta! Már emelkedik is.

A Fecske orra előtűnt a vízből, és valamennyi az oldalából is, de a farát még mindig víz fedte.

- Csak lassan, nyugodtan - csendesítette őket John kapitány. - Nem jó túl gyorsan kihúzni. Hadd folyjon ki belőle a víz. Most!

- Ó, te szegény drágám - sóhajtott Titty. Ahogy a Fecske orra előtűnt a vízből, Titty meglátta a szörnyű léket rajta, amiből a víz most épp olyan gyorsan folyt kifelé, mint annak idején befelé. Most megpihentek, aztán ismét nekifeszültek. Már félig kinn is volt a vízből A fenékdeszkák elcsúsztak ugyan a helyükről, de bennragadtak az ülés alatt, így nem tudta őket az ár elsodorni. John most kiszedte valamennyit. A merítőedény még mindig ott volt a fenekén. Roger beugrott, hogy kimerje a vizet a farából. Susan megtalálta a tejesüveget, és kiöntötte belőle a szürke folyadékot; ennyi maradt meg a sűrű friss tejből, amit indulás előtt beletöltött. A teáskanna tetejét is megtalálta. Azután együttes erővel az oldalára fordították a Fecskét, hogy a még megrekedt vizet is kidöntsék belőle. Majd egészen felfordították, hogy megláthassák, milyen javításra van szükség.

Ez a vizsgálat nagyon fontos volt. Soha még kalózok valamely csendes-óceáni sziget aranyhomokján nem vizsgálták nagyobb aggodalommal hajójuk fenekét, mint most a Felfedezők, hogy megállapítsák, milyen kárt szenvedett a Fecske. A festést sok helyen karcolás érte, de amennyire meg tudták ítélni, az orrában tátongó léken kívül, ahol két palánkot tört be a Kopja-szikla, nagyobb baj nem történt.

- Nna - sóhajtott megkönnyebbülten Nancy -, kiemelted, és ez a fő.

- Ez csak a kezdet - mondta John kapitány.

Ebben a percben, amikor a hajótörést szenvedett Fecske fenékkel felfelé éppen a parton feküdt, és a tengerészek a törött palánkjait tapogatták, éles kurjantás harsant fel az öböl bejáratánál. Mindnyájan hátrafordultak. Egy evezős csónak siklott be a hegyfokok között. Magas férfi ült benne egymagában; evezőit a térde alá támasztotta, széles karimájú kalapját levette, és egy hatalmas, vörös-zöld kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát.

- Halló, Jim bácsi! - kiáltott vissza Peggy.

- Végre! Flint kapitány! - süvöltött Titty.

- Hurrá! - sipított Roger is.

- Most már ne bánkódj! - nézett Johnra Nancy. - Más a helyzet, mintha még mindig a tenger fenekén pihenne.

- Halló! - kiáltott Flint kapitány. - Mi történt? Elvesztettetek egy árbocot? - Ő csak a sziklára kiterített vitorlát látta, és mellette a törött árbocot.

- Ó, sokkal rosszabb annál - dicsekedett Roger vidáman. - Partra kellett úsznunk.

A Fecskék nem ilyennek képzelték az első találkozást Flint kapitánnyal. Nem látták őt a karácsonyi szünet óta, azóta, hogy kiagyalták történetüket a dereglye kabinjában. Azt remélték, hogy Úszóházának fedélzetén fogják viszontlátni, az árbocon ott leng majd az elefántos lobogó, ő meg mindenre elszántan várja, hogy elsüthesse ágyúját, harcoljon az életéért, ők pedig halálba kergessék oly módon, hogy palánkon sétáljon be a tengerbe, amelyben nyüzsögnek a cápák, méghozzá a legnagyobb fajtából valók. De Flint kapitány nem volt az Úszóházban, hogy üdvlövésekkel fogadja a tengerészeket, amikor elvitorláznak mellette, útban a Vadmacska-sziget felé. Roger már jó előre megtárgyalta az üdvlövés kérdését Tittyvel, s arra a véleményre jutott, hogy ha megtenné, az nem volna puskapor-pocsékolás. Flint kapitány azonban nem is lakott az Úszóházban, hanem egy időre közönséges szárazföldi halandóvá süllyedt. És aztán itt voltak ezek a furcsa bennszülött bajok valami nagynéni körül. Tegnapi napját nem is töltötte Nancyvel és Peggyvel. Most végre megérkezett, hogy aztán hajótörött állapotban találja őket. A jövő fekete, mint a tinta. Talán csak egyedül Roger volt kivétel, aki mindig úgy vette a dolgokat, ahogy jöttek, és meg volt elégedve velük, csak aztán jöjjenek is azok a dolgok.

Flint kapitány nem fecsérelte azzal az időt, hogy sorra köszöngessen nekik. Mihelyt látta, hogy valami komoly dolog történt, parthoz evezett, kiszállt, felhúzta csónakját a szárazra, és máris ott termett a megsérült hajónál.

- Elvesztettetek egy árbocot? Léket is kapott? Ami azt illeti, az ilyesmi előfordul.

Nancy Blackett mindig mondta, az ő Jim bácsijának legékesebb tulajdonsága, hogy ha valaki orra bukott, sosem kérdi tőle azt, hogy miért tette.

Gondosan megvizsgálta a léket a Fecske palánkján, de csak annyit kérdett, hogy érzi magát a papagáj.

- Nagyon jól - felelte Titty -, most a tábort őrzi a szigeten, még nem tudja, mi történt a Fecskével.

- És Peter Duck apót hol hagytátok?

Titty ránézett, és egy pillanatig enyhén bosszankodott. De hát végeredményben itt mindenki mindent tudott Peter Duckról.

- Tudja, hogy ő csak a képzeletünkben él! - mondta.

- Tudom - felelte Flint kapitány, miközben lehajolt, és kezével kitapogatta a léket, nem történt-e bajuk a bordáknak is. - Tudom. De vitt-e véghez valami érdemlegesebb dolgot azóta, hogy minket hazakormányozott a Karibi-szigetekről, mikor az a ciklon víztölcsér éppen idejében jött meg, és szippantotta fel a kalózhajót?

- Azóta nem - felelte Titty. - Csak otthon üldögél a hajójában, és halászgat.

Flint kapitány felállt és kijelentette:

- Csónaképítő mester dolga. Odaevezek és megkérem, küldjenek ki mentőexpedíciót.

- Nem foltozhatnánk meg ideiglenesen? - kérdezte John. - Magam szerettem volna Rióig vinni, hogy megtudjam, mibe kerül a javítás, mielőtt anyunak szólnék a dologról. Ezért emeltük ki.

- Kiemeltétek? - képedt el Flint kapitány. - Hát hol volt?

- A Kopja-sziklára futottam vele. Ott a helyszínen el is süllyedt.

- Mindnyájunknak úszni kellett az életünkért! - dicsekedett Roger.

- Onnan emeltétek ki?

- Onnan bizony.

- Magatok? Hm, hát ezt jól csináltátok. Hogy bírtátok el a nehezéket és a horgonyt?

- A horgonyt még volt időm kidobni, mielőtt elsüllyedt. Ez sokat segített, hogy kihúzhassuk.

- És a nehezék?

- John külön-külön minden darabért lebukott, és egyenként húztuk fel a tömböket - mondta Nancy.

- Jó munkát végeztetek - szólt Flint kapitány elismerően. - Sose izgasson téged, John, a csónakjavítás. Különben sem fog sokba kerülni, és én éppen most kaptam egy friss töltés zsebpénzt a kiadómtól. Hisz tudjátok, sosem kerülhetett volna a könyvem kiadásra, ha ti meg nem mentitek a számomra. Nektek legalább annyi jogotok van a szerzői tiszteletdíjhoz, mint nekem. Csak nem fogjátok az édesanyátokat terhelni vele?

Susan és John egymásra néztek. Roger alig figyelt. Ő egy sokat ígérő dobozt vett szemügyre Flint kapitány evezős csónakjában. Titty volt az, aki megszólalt:

- Csak nem? Igazán?

- Természetesen. Kincskeresésre indultatok, megtaláltátok a könyvemet. A könyvem kiadói tiszteletdíjjá változott. Ez értékben mindjárt a spanyol arany után következik. Olyan, mint hogyha aranyat találtatok volna a Kormorán-szigeten. A pénz miatt ne fájjon a fejetek.

- Anyunak mindenesetre be kell számolnom a történtekről. Meg kell tudnunk, mi a további teendőnk. Valószínűleg vissza kell majd térnünk Holly Howe-ba - mondta John.

- Vége a tengerészéletnek - fűzte hozzá Titty lemondóan.

- De hiszen csak most kezdtünk bele - csodálkozott Roger, mert Titty hangjából mintha valami olyan csendült volna ki, hogy a baj csakugyan komoly.

- Tennünk kell valamit - kiáltott fel Nancy kétségbeesetten. - Tulajdonképpen kölcsönadhatnánk a Fruskát.

- Nem, nem, nem! - John, Susan, Titty hallani se akart róla. Roger nem bánta volna, bár nem valami sokat tartott az őrszem megfigyelőhelyéről a Fruskában. Nem volt elegendő férőhely az árboc előtt.

Flint kapitány egyikük arcáról a másikéra pillantott. Aztán megint a Fecske törött palánkjainak vizsgálatába merült.

- Itt egyetlen okos dolgot lehet tenni - szólalt meg végül. - Hajótörést szenvedtetek. Miért ne lennétek hát hajótöröttek? Maradjatok ott, ahol vagytok, s igyekezzetek a körülményekhez képest a legjobban kihasználni a helyzetet, amíg a hajótokat kijavítják, és újra vízre lehet bocsátani.

- Anyu sose fogja megengedni. Neki a tónak ez az oldala nem alkalmas.

- Miért? - kérdezte Peggy. - Nekünk meg épp ez az oldal az alkalmasabb.

- Tulajdonképpen nincs is messzebb, mint a sziget - állapította meg Flint kapitány. - Ide süssetek! Valahol csak kell, hogy aludjatok? Üssétek fel itt a táborotokat. De az aztán kifogástalan tábor legyen! Nancy és Peggy majd segítenek áthozni a holmit. A kapitány meg én megnézzük, mit lehet a Fecskével csinálni. Ha lemegyünk Rióba, és magunkkal hozzuk Mrs. Walkert, fogadni mernék, megengedi, hogy itt maradjatok, ha mindent igazán jól elrendeztetek. Ez hát rendben volna. Mozgás, kalózok! És most, kapitány bajtárs, mivel tömjük be itt ezt a léket? Nem volna kívánatos, hogy útban Rio felé újra és méghozzá mély vízben süllyedjen el a hajó.

- Sir Patrick Spens balladájában selyemmel és posztóval tömték be - mondta Titty. - De hát a tenger éppúgy beözönlött.

- Nekünk ennél okosabbat kell kitalálnunk. Egy darab kátrányos ponyvára lenne szükségünk.

- Leszabhatnánk egy darabot a régi fenéklapból - javasolta John kapitány -, van egy fölösleges a raktársátorban.

- Polly őrzi. A szigeten.

- Hé, Titty, velem jössz a szigetre? - kiáltotta Nancy kapitány, aki már szerelte is fel a Fruskát.

- Mi is jövünk - intett Flint kapitány. - Majd mi elviszünk, matróz.

Két percbe se tellett, Flint kapitány az evezős csónakjában Johnnal és Tittyvel erősen húzott a Fruska után, amelyben Nancy vitorlázott Susan és Roger társaságában. Peggy egyedül maradt vissza a Patkó-öbölben, hogy a tüzet őrizze, és meg-megforgassa a ruhákat a köveken, ha már az egyik oldaluk eléggé megszáradt. Susannak Peggyre kellett bíznia a tüzet. Neki ott a helye a szigeten, amikor a tábort felszedik; egyedül ő tudta mindennek a helyét.

A tábor felszedése a Vadmacska-szigeten még sokkal szomorúbb esemény lett volna, ha nem kell annyira sietniük. Flint kapitány és John, mihelyt előkerültek a fölösleges fenéklapok meg a bádogdoboz, amelyben a horgászó és más szerszámok voltak (kalapács és egy doboz mindenféle szeg), már nem is akarták megvárni az egyéb apró rakományt. Nancy kapitány, mint a rabszolgahajcsár, hajszolta a legénységet.

- Gyorsan, gyorsan - sürgetett. - Lássatok neki, mentsetek meg mindent, mielőtt a hajó elsüllyedne.

- De hiszen ez nem is hajó! - csodálkozott Roger. - Hiszen ez sziget!

- Szerencsétek, hogy ilyen szilárdan van megépítve, már rég szétmehetett volna - folytatta Nancy a hajótörést.

- Azonkívül jöhet egy dagályhullám, és egyszeriben mindent elmoshat - tódította Titty is, és sietve összecsavarta a hálózsákját.

- Egyszeri rakománynak éppen elég - állapította meg Nancy, aki a berakodásnál felügyelt. - Nem akarunk elsüllyedni. Matróz, vigyázz, a vitorlarúd nem tud átfordulni a papagáj kalitkája fölött. Még le találja sodorni. Dugd be a kalitkát a sátrak és a hálózsákok közé. Hé, Roger! Gyere! Még egyszer fogunk fordulni. Másszatok be!

Ezalatt Flint kapitány és John kapitány már ki is kötöttek az evezős csónakkal, és keményen nekiláttak a munkának. Nagy foltot vágtak ki a fenéklap vízhatlan ponyvájából. (Hajótörések alkalmával - mondotta Flint kapitány - az ember nem sokat gondolkozik, szétszabdaljon-e egy kátrányos ponyvát.) A két kapitány odaillesztette a lékre. Flint kapitány bőszen kopácsolt.

- Halljátok a hajóácsot? - kérdezte Titty, amint a Fruska bevitorlázott az öbölbe.

Flint kapitány a ponyvát szorosan ráfeszítette a palánkokra, és egy sor kicsiny, lapos fejű szeget vert be körül a folt szélén, igen csinosan. John a lapos fejű szögek közül kiszedegette a legkisebbeket az ócska dohányszelencéből, amit a Holly Howe-i farmertől kapott. Flint kapitány pedig a szájába vett kettőt-hármat, hogy egy-egy szög beverése között ne teljék el olyan sok idő.

- Utoljára akkor végeztem ilyen munkát - motyogta, mivel nem tudott rendesen beszélni a szögek miatt -, amikor csúnyán nekiszaladtam egy hajó evezős csónakjával a jávai partnak. Igaz, hogy az jobb folt volt (bumm). Felolvasztottunk egy kis gumit, hogy alaposan ráragasszuk (bumm). Nem eresztett az egy cseppet sem (bumm). Nem volt szabad neki (bumm). Nem volnék most itt, ha eresztett volna (bumm). Kérek még egypár szöget, kapitány, ez már az utolsó.

A Fruska rakományát kiszállították a partra, és visszavitorláztak a maradékért. Ezúttal Susan maradt az öbölben, és Peggy tért vissza hajójára, hogy átvitorlázzék a többiekkel a szigetre. Peggy hajlamos volt arra, hogy megfeledkezzék a tűzről, mialatt a Fecske foltozását figyelte. Susan, a kormányos úgy vélekedett, hogy a mai nap lezajlott lebukások és úszások után nem ártana, ha a kapitány és a legénység többi része valamelyes komolyabb táplálékot venne magához. Kinyitott egy doboz pemmicant, és pemmican szendvicseket készített, jó vastagokat. Felszelte az egyik kenyeret, amit a szigetről hozott magával. Semmi értelme a Fecskében elsüllyedt kenyér felhasználására gondolni. Roger és Peggy ugyan még váltig reménykedtek, hogy legalább a püspökkenyérrel lehet valamit csinálni.

Mire a Fruska a második rakománnyal is visszatért, és Nancy kapitány kijelentette, hogy a szigeten nem maradt semmi, Susan kormányos is elkészült a szendvicsekkel. Flint kapitány is elkészült a foltozással, és közös erővel nekiláttak a Fecske visszafordításának. Vissza is fordították, a helyükre tették a fenékdeszkákat, aztán vízre bocsátották. A víz elég mohón hatolt be a folt alatt, de Flint kapitány már a nehezéket kérte, hogy elhelyezze a hajó farában. John, Peggy, Nancy és Susan odaszaladtak a sziklához, ahová Nancy egy csomóba rakta volt az ólomtömböket, miután felhúzta őket a tóból. Egyenként szállították és rakták be a Fecske farába. Minden egyes ólomtömb, amit elhelyeztek benne, jobban és jobban kiemelte a vízből az orrát, míg végre az egész folt kint volt a vízből, és a szivárgás majdnem egészen megszűnt. Aztán beemelték Rogert, hogy merjen ki belőle, amennyit csak tud. Majd lehorgonyozták a faránál, és végül is Flint kapitány kijelentette, hogy jó lesz most egy kis pihenőt tartani, és valami harapnivaló után nézni. Majd ha haraptak valamit, megnézik, mennyi a beszivárgás.

- Nem csináltam teát - mondotta Susan.

- Teát? - szörnyülködött Flint kapitány. - Ki gondol itt teára? Ejnye no, majd elfelejtettem. Az a láda ott - és a felé a doboz felé bökött, ami olyan sokat ígérőnek mutatkozott Roger szemében, amikor megpillantotta az evezős csónakban - tele van gyömbérsörös üvegekkel. Magammal hoztam, gondoltam, talán jól jön. A szakácsnő azt mondta, hogy kénytelen volt a kalózokat a napi adag grogjuk nélkül elengedni.

Bárki veti most pillantását a Patkó-öbölre, s meglátja partján a felhalmozott holmikat, menten megérti, hogy itt hajótörés történt. Bádogskatulyákba gyömöszölt élelmiszerek, lazán, tessék-lássék összecsavart sátrak, pokrócok, papagájkalitka, hálózsákok, horgászbotok, Susan hatalmas máglyatüze, no meg a hajótöröttek ruhái száradás céljából kiteregetve a sziklákon. Igazában csak a Fruskák ruhája volt száraz. De azért azok is ott hevertek egy csomóban a parton, ahová kidobálták hajójukból, amikor mentőcsónaknak kellett azt felhasználni. Annyi azonban bizonyos, nehéz lett volna megállapítani, ki szenvedett itt hajótörést, ki nem. A Fecskék is, a Fruskák is berohantak a vízbe, hogy evés előtt még egyszer, utoljára megmárthassák magukat. Flint kapitány ott ült köztük flanellnadrágjában, fehér panamaingben, ingujja könyökig felgyűrve. A gyömbérsört üvegből itta, és nagyokat harapott egy hatalmas szendvicsből. Magányos, hajótörött tengerésznek látszott egy csomó színes, törpe vadember között.

A tűz körül folyó beszélgetésből Flint kapitány apránként megtudta az egész szerencsétlenség lefolyását. Hogyan húzták ki a partra Rogert a dühöngő hullámverésből. Mint figyelték Nancy meg Peggy a Fecskét, amint repülve száguld a szélben a sziget felől. Hogyan történt az evezők és az úszókészletek kimentése. Hogyan hozta biztonságba Titty a messzelátót, és miként dobta ki John a horgonyt a part felé, utolsónak hagyván el a hajót, mielőtt az elmerült volna a hullámsírban. Aztán a víz alá bukásokra, az üst, a rántottasütő és az ólomtömbök kimentésére került a sor. Hogyan húzták be a Fecskét az öbölbe, és fordították fel azon a helyen, ahol most pihen. A történet részletei nagy összevisszaságban, kusza töredékekben jutottak el Flint kapitány füléhez, de ő a fejében összerakta azokat, és a végén elég pontos képet kapott a történtekről.

- Egyet mondhatok - szólalt meg végül. - A legokosabb kormányosotok van, akivel csak életemben találkoztam. Olyan kormányos bőven akad, aki üvöltözik, és elpüföli a kölyköket, de ezer közül alig akad egy is, akinek van annyi sütnivalója, hogy rögtön tüzet rak, kifeszít egy vontatókötelet ruhaszárító kötélnek, és gondoskodik száraz váltásról az egész legénység számára. Milyen állapotban van a kapitány ruhája, kormányos úr?

- Már nem olyan vizes, mint volt, de még gőzölög egy keveset, ha tűzhöz tartom.

- Well, ne pörköld meg, de ha lehet, siettesd a száradásukat. Néhány perc múlva útra kelünk, szüksége lesz olyan öltözékre, amivel kimehet a partra. Rajta, kapitány, nézzük meg, mennyi víz gyűlt össze a hajóban!

John kigázolt a hajóhoz, és úgy találta, hogy éppen elég víz van a csónakban ahhoz képest, hogy a foltozott rész kiáll a vízből.

- Ez nem kerülhető el. Még sokkal több volna benne, ha erősen megterhelnénk. Ha vitorla alatt akarod behozni Rióba, megteheted. A szél kedvező most, hogy dél felé fordult. Húzd ki az orrát a partra, meglátjuk, lehet-e pótárbocról szó.

John felhúzta a Fecske orrát a partra, azalatt Nancy és Peggy elrohantak a hegyfokra az árbocért és a vitorláért, ami még meglehetősen vizes volt, ha nem is csorgott annyira, mint azelőtt. Flint kapitány lenyeste a szilánkokat, felállította a törött árbocot a helyére. John megkurtította a vitorlát, aztán levitte a hajóhoz. Felvonták, de úgy találták, hogy még mindig túl nagy. A törött árboc annyira rövid lett, hogy még mikor a vitorlát oly magasra vonták is fel, amennyire csak bírták, az alsó keresztrúd mégis a hajópalánkra feküdt.

- Majd ezen is segítünk - mondotta Flint kapitány. Megforgatta néhányszor az alsó keresztrudat úgy, hogy a vitorlát is rácsavarta. A végén nem maradt több a vitorlából, mint egy kicsiny, háromszögletű darab, amelyet már felhúzhattak a megmaradt árboc csúcsáig.

- Elég lesz hozzá, hogy bejuss Rióba - mondta Flint kapitány. - Olyan pompás kis vitorlád van, akár egy hurrikánt is kibír. De mi a véleményed a felöltözésről?

Susan kormányos alaposan megszárította a kapitány ruháit. Az gyorsan kimászott a fürdőruhából, belebújt az ingébe és a nadrágjába. Vette a szandálját, és rátette a csónak középső ülésére, hadd száradjon a napon.

- No és a zászló? - szólalt meg Titty, aki gondjaiba vette a hajólobogót, amikor a törött árbocot és a vitorlát partra húzták.

- De mennyire, hogy felvonjuk.

A vitorlát megint leengedték, hogy a zászlózsinórt a főárbocra erősített gyűrűcskén áthúzzák. Amint a főárbocot ismét felállították, Titty maga húzta fel a lobogót - kék fecske fehér mezőben. Most már minden készen állott az indulásra.

- Ugorj be, öreg fickó - szólt oda Flint kapitány. - Szükség van a hajó farában a te testsúlyodra is, hogy az orra eléggé kiálljon. Nem, nem. A horgonyt is tartsd ott. Minden súlyra szükség van. - A Fecskét letolták a vízre.

- Hé, Nancy, te még mindig déltengeri szigetlakó vagy? Vontasd ki a hegycsúcsig, hadd lássuk, rendben van-e minden.

Flint kapitány odament a csónakjához.

Nancy a part mentén gázolt, húzta a Fecskét, amíg ki nem ért vele a hegyfokig, ahol a kis sötétbarna vitorlatöredék és az árboccsonk már nem voltak védve a széltől.

- Minden rendben - állapította meg John kapitány -, már futni próbál. Engedd el, kérlek.

Sapkáját feltette, kiengedte a keresztrudat, és a Fecske, hátsó felére ülve, orrát magasan a víz fölött tartva, a szélben csapkodó vitorlatöredékével kisiklott a Patkó-öbölből. Egyetlen dolog volt rajta olyan, amilyennek lennie kell, s az Titty fecskés zászlaja volt, amely oly büszkén lobogott a pótárboc csúcsán, mintha soha az életben tófenéken nem járt volna.

- Ég veled, Nancy, aztán segíts nekik tábort ütni - kiáltott oda Flint kapitány, amint csónakján a hegyfokok közül kievezett.

- Mi is megyünk! - kiáltott vissza Nancy, és lesietett az öbölbe. A többiek már útra készen tartották a Fruskát. Titty, Susan és Roger benne ültek. Peggy vízre tolta a vitorlást. Kapitánya az utolsó pillanatban mászott be. Mindaddig, amíg az öböl torkában voltak, vadul dolgoztak az evezőkkel, aztán Nancy felhúzta a vitorlát, és a Fruska sebessége egyre növekedett, amint a tavon felfelé futott, hogy társait beérje. Hamarosan felzárkózott melléjük. A Fecske, pótárbocával, felálló orrával inkább egy bójához, mint hajóhoz hasonlított.

- Nincs itt semmi hiba - szólalt meg Flint kapitány. - Örülünk, hogy ti is velünk vagytok. Hanem az a tábor olyan legyen, mint egy patika, mire Mrs. Walkert meghozzuk.

A Fruska, az evezős csónak és a pompás, sebesült Fecske még egy darabig ide-oda cirkált. "Jó szerencsét" - kiáltották a Fruskáról, akik rajta voltak, amikor az szélbe fordult, és haladt lassan visszafelé a tavon, a Patkó-öböl irányába. John kapitány egyenesen Rio felé kormányzott, Flint kapitány pedig kényelmes távot tartva, hogy átbeszélgethessenek egymáshoz, követte John kapitányt.

- Egész boldognak látszanak - mondta Flint kapitány, szemmel tartva a Fruskát, amint az utat vágott magának a hullámok között a Patkó-öböl felé.

- De nem azok.

- Tudom, hogy nem. De az igazi boldog állapot után sorban a legjobb dolog: legalább annak látszani.

John kapitány tudta, hogy ő még csak nem is látszik boldognak, annyi pedig bizonyos, hogy nem érzi magát annak.

- Különben sem az ő hibájuk volt - szólalt meg végül. - Csakis egyedül az én hibám.

Flint kapitány egy erős evezőcsapással a kis rokkant Fecske mellé került.

- Hányszor futottál már zátonyra? - kérdezte nyugodtan.

- Eddig még soha. Legalábbis nem ilyen erősen.

- Szerencséd volt. Előbb-utóbb mindenkivel megesik.

- Nem esett volna meg, ha kurtítottam volna a vitorlát - mondotta John, és szemével kitartóan a Riói-öböl bejáratát figyelte. - Ha megteszem, nem gondoltam volna meg kétszer is az irányváltást. Amilyen szél volt már induláskor, kurtítani kellett volna. Tudhattam volna, hogy nincs értelme kitartani, ha a vitorla át akar csapni. Tudhattam volna, hogy át fog fordulni, akár akarom, akár nem. Még idejében át kellett volna fordulnom. Nekem...

- De hát egyetlen embered se veszett oda, és majdnem az egész rakományt megmentetted. Kiemelted hajódat a mélyből, és most vitorlával futsz be a kikötőbe. Sokkal rosszabbul is kiüthetett volna a dolog! Sose búsulj annyira. Ami egyszer megtörtént, az megtörtént. Ha nem jól csináltál valamit, legközelebb csináld jobban. Izgulástól még senki sem lett jó tengerész.

- Nem búsulok, csak éppen hogy utálom magamat, amiért ilyen mulya voltam.

- Eh, mit! Fogadni mernék, hogy voltál már ilyen mulya életedben nemegyszer, amikor mi sem történt. Mindnyájan mulyák vagyunk időnként, csak nem mindig derül ki.

John visszaemlékezett arra, hogy tavaly nyáron hogyan zúgott a víz annál a sziklánál, mikor sötétben elvitorlázott mellette a Fecskével, éppen mielőtt az egyik sziget szél alatti oldalán menedéket talált volna. Nagy baj is történhetett volna. S éppen olyan mulya volt akkor is, mint ma reggel, csak hát akkor semmi se történt, ma pedig szegény Fecske léket kapott, és a tó fenekére süllyedt.

John egy ideig hallgatott. Rosszabbul is kiüthetett volna ez a mai dolog! Hiszen a Fecske már nincs a tó fenekén. Mi történt volna, ha egy gőzhajó üti el őket, és a mély vízbe merül el a csónak? Mi lett volna, ha Titty és Roger is elsüllyednek vele együtt?

- Csak tudnám, mit gondol majd anyu a dologról? - mondta. - Nem volnék meglepve, ha örülne, hogy pár napra mindnyájan ki vagytok vetve a szárazra, mint a potykák, még ha a tó túlsó partján is.

Ez körülbelül megegyezett azzal, amitől John félt. Anyu mulyáknak tartja őket, és nem ért egyet apuval, aki úgy gondolkodik, jobb, ha belefulladnak, ha mulyák. Mi lesz, ha eltiltja őket a vitorlázástól a vakáció hátralevő részére? Jobbra nézett. A Darien-csúcs merőlegesen esett tőlük, a Holly Howe-öböl magasságában haladtak. Túl messze voltak tőle, hogy megállapíthassa, anya vajon kinn ül-e a ház előtt.

John azt kívánta, bár volnának még távolabb Holly Howe-tól. Nem szívesen gondolt arra, hogy anyu meglátja a mindig takaros kis Fecskét, amint a hajótörés után besántikál Rióba. Nagyon örült, amikor elhagyták a hegyfokot az öböl másik oldalán.

Holly Howe most már el van takarva, és a Fecske meg kísérője Long Island és a szárazföld között halad a kis város, Rio felé. A Riói-öböl innenső oldalán voltak a csónaképítő műhelyek, ahol evezős csónakokat, a Fecskéhez hasonló kis vitorlás hajókat és komoly versenyjachtokat készítettek, azonfelül motorcsónakokat is olyanok számára, akik nem tudnak vitorlával bánni. Csónakházak és kis dokkok sorakoztak egymás mellett. A csónakszínek a víztől épültek néhány yardnyira, tőlük sínek vezettek a tóba, és kis kerekes kocsik szállították le és fel a csónakokat. Egyik ilyen hajószállító kocsin versenyjacht állt, árboca magasra szökkent a csónakszínek teteje fölé, vitorlái csinosan védőhuzatba göngyölve, minden réz és lakkozás ragyogott rajta a napfényben; készen arra, hogy vízre ereszkedjék, és eleven lénnyé váljék, mint minden vízen járó hajó.

A csónakházak és színek elfogták a szelet. Flint kapitány a Fecske előtt evezett, és be-bekukkantott a kis kikötőtutajok közé. Kereste, hol a legalkalmasabb hely egy sebesült hajó kikötéséhez. Megtalálta, amit keresett. Odakiáltott a közeledő Fecskének:

- Ide hozd be, kapitány!

John kioldotta a vitorlakötelet a középső ülésről, amelyhez erősítette, és előresietett, hogy a vitorlával együtt berakhassa a csónakba. Testsúlya lenyomta a Fecske orrát, úgyhogy a foltozott rész is víz alá került; azonnal megindult a szivárgás. Tekintélyes mennyiségű víz hatolt be egyébként is a hajóba az út folyamán, Visszabotorkált a hátuljába, ahol a víz már jóval a nehezék fölé ért.

- Szerencse, hogy a szandálomat az ülésre tettem száradni. Csuromvizes volna, ha a lábamon hagyom.

John egy evezővel becsáklyázta a csónakot két famóló közt egy nagy, zöld csónakszínbe. Az evezős csónak mellette kötött ki; Flint kapitány kilépett a partra.

- Eddig hát megvolnánk. Egy perc, és itt vagyok.

Otthagyta John kapitányt, hogy vigyázzon a két csónakra, maga pedig elindult a két csónakház között vezető keskeny pallón.

John e pillanatban inkább érezte magát hajósinasnak, mint egy vitorlás csónak kapitányának. Rendbe szedte a Fecskét, leeresztette a hajólobogót, gondosan felcsavarta, és az evezős csónak orrába fektette. Mikor védenceiért már megtett mindent, ami tőle tellett, elkezdte szemét, orrát és fülét használni. Mindegyik számára jutott itt valami kellemesség. Legelsőbb is valahonnan kátrányos kötelek szaga terjengett, egyike a legszívvidítóbb szagoknak. Aztán füle számára itt volt a kopácsolás: két gyors kalapácsütés egymás után, majd a biztonság kedvéért egy erősebb harmadik. A zöldre mázolt hajószínben egy férfi s egy nála alig idősebb fiú kis hajócska palánkjaiba verték bele a rézszegeket. Nem a kalapácsé volt az egyetlen hang. Gyalu süvített egyenletesen, amint hosszú, göndör forgácsokat hasított egy készülő evezőlapátról. A szín belsejében fűrész nyekergett, palánkokat szabdalva szorgalmasan. A szomszédos részlegben, ahová John, ha egy-két lépést tett, kényelmesen belátott, nagy, fából ácsolt építmény volt, amelyből gőz szivárgott fel. Nem volt nagyon mély vagy nagyon széles, de a csónakszínnek több mint a felét elfoglalta. Ebben az építményben - John tudta - a deszkákat gőzöléssel hajlították megfelelő méretre a készülő hajókhoz.

A hosszú várakozás is rövidnek tetszett volna ilyen helyen, de sajnos, Flint kapitány csak néhány percig volt oda. Már jött is vissza a csónakkészítő mester társaságában. A mester tömzsi, pirospozsgás, mosolygó szemű emberke volt, akinek az volt első szava Johnhoz, hogy pompás napunk van, ami John véleménye szerint, tekintetbe véve a történteket, egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Megvizsgálta kívülről a Fecske foltozott részét, megtapogatta a palánkot a folt körül és a bordákat belülről, kiemelte a törött árbocot, mintha szerinte a hajótörés volna a hajók számára a legtermészetesebb állapot. Úgy tapogatta végig a Fecskét, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy ez a legfontosabb hajó az egész környéken, hogy legkevesebb hat embernek a szünideje függ attól, hogy azonnal rendbe tudják-e hozni.

- Hát kérem, Turner úr, pillanatnyilag rengeteg a dolgunk, nem szívesen vonok el embereket más munkától.

Mire Flint kapitány karon fogta, és elsétált vele, végig a keskeny közön, ahol John már nem láthatta őket. Amikor néhány perccel később visszatértek, a csónakmester huncutul mosolygott. A dolgok talán nem is állnak olyan reménytelenül, mint ahogy John gondolta.

- Jó, hogy kiemelték a fenékről nélkülünk - fordult most a csónakmester Johnhoz. - Ezzel egy-két napot megtakarítottak nekünk a sok munkánk mellett. Ki kell szednünk ezeket a palánkokat, és frisseket raknunk a helyükbe. Annyit megígérhetek, hogy azonnal nekilátunk.

- Egészen rendbe jön? - kérdezte John mohón.

- Különb lesz, mint újkorában. Különb biz'a! Mi, Robert? - Ezt egy másik hajóépítő mesternek mondta, aki a színből lépett elő ingujjban, s nadrágjáról a fűrészport ütögette le. Ez a másik mester kezet fogott Flint kapitánnyal, bólintott John felé, végigtapogatta a betört deszkázatot, belekukucskált a hajóba, éppen úgy, ahogyan az első is csinálta.

- Jó kis ütést kapott - jegyezte meg végül.

- Azt kapott - mondta rá az első. - De mi úgy rendbe hozzuk, hogy jobb lesz, mint újkorában. Mi?

- Már miért ne? - válaszolt a másik.

- Hát akkor rendben volnánk - mondta Flint kapitány. - És ne felejtsék el, számítunk rá, hogy olyan gyorsan elvégzik a munkát, amilyen gyorsan csak tudják.

- Úgy is van - erősítette a hajóépítő főnök. - Nem vesztegetjük az időt.

Flint kapitány beszállt az evezős csónakjába, John követte.

- Négy evezővel fogunk evezni - mondotta Flint kapitány, és mialatt előszedték az evezőket, még hozzátette: - Hm! Minden csónakkészítő ugyanazt mondja. De azt hiszem, most az egyszer az öreg James komolyan is gondolja. Megmagyaráztam neki, hogy a Fecske nélkül minden nap egy elveszett nap. Azt hiszem, ez hatott. Na jó, most pedig indulás Holly Howe-ba.

John úgy érezte, hogy Holly Howe még rosszabb, mint Rio. El sem merte képzelni magában, mit mond majd anyu, ha meghallja, hogy mind a négyüknek be kellett ugraniuk a vízbe, és partra kellett úszniuk a süllyedő hajóról, még ha csak néhány yardot is. De Flint kapitány nekifeküdt az evezőknek, és olyan erős tempót diktált, hogy lehetetlen volt Johnnak nem egyszerre evezni vele. Nem jutott ideje izgulni azon, ami még előtte állt.

- Lassan a jobbal, ballal húzz! - vezényelt Flint kapitány, amikor erős kanyarral megkerülve a hegyfokot, befordultak az öbölbe, a Holly Howe-i csónakház felé, ahol alig két napja a Fecske és legénysége olyan büszkén bontott vitorlát.

Flint kapitány lassított, és John egy gyors pillantást vethetett hátra. A réten túl, a régi majorosház előtt egy alak ült, előtte kicsiny égszínkék foltocska. Biztosan anyu az, és a kis kék folt a fűben játszadozó Bridget.

- Maradj itt, én felmegyek, és beszélek az édesanyáddal. Ha te meséled el neki, rögtön ajtóstul, illetőleg Fecskéstül rohansz a házba, még azt találhatja hinni, hogy a legénység fele odaveszett. Jobb, ha én mondom el neki. Így előbb azt tudja meg, hogy nem volt olyan szerencséje, hogy egy-két csemetéjétől örökre megszabaduljon.

Kiugrott a tutajra, már benn is volt a kapuban, már haladt is felfelé a réten, időt se engedve Johnnak a válaszra.

John elgondolkozott. Vajon csakugyan azzal kezdte volna, hogy a Fecskével hajótörést szenvedett? Hát persze hogy azzal kezdte volna! Mi fontosabb közölnivalója lenne? Hogy a csudába kezdheti Flint kapitány másképp? Flint kapitány integet a kalapjával, és kopasz fejét megtörli hatalmas piros-zöld kockás zsebkendőjével. Most kezet ráz előbb anyuval, aztán a kis Bridgettel. Letelepednek a fűbe. Békés, nyugodt kép, mintha szó se lenne hajótörésről. De... most... anyu hirtelen felugrik a székről.

- Most... most megmondta - tört fel egy sóhaj Johnból.

Anyu ismét leül, de már nem olyan nyugodt, előrehajlik, mintha kérdéseket tenne fel. Hátraveti a fejét. Megnevettette - lélegzett fel John. A következő esemény: Bridget betotyog a házba, Mr. Jackson, a gazda, kijön a csűrből, és Flint kapitány odamegy hozzá. Kezet ráznak, beszélgetnek. Most elmondja neki, mi történt a Fecskével. Bridget kiszalad megint, nagy, kék napellenzős kalap a fején, egy másikat a kezében lóbáz. Aztán kijön dadus is, és megáll a kerti kapuban. Bridget odaadja a kalapot anyunak. Anyu felteszi a fejére.

Bridgie köti csokorra a szalagot. Mindig ő szokta - mondja John magában. Aztán dadus integet a kapuból, és Bridget visszaint. Anyu és Flint kapitány megindulnak a réten, és Bridget ott táncol közöttük.

Anyu nevet, ehhez nem fér kétség. Majdnem úgy nevet, mintha semmi sem történt volna. Talán még minden rendbe jöhet.

- Szervusz, Bridgie! - üdvözli John, amikor a kicsi felágaskodik hozzá, hogy megölelje. De szemével anyut és Flint kapitányt figyeli, akik most fordulnak be a csónakháznál.

- Igazán a legkevesebb, amit értük tehetek - hallatszott Flint kapitány szava. - Ők mentették meg a könyvemet, hogy megmenthessem a Fecskéjüket. Ők maguk is már sokat tettek a megmentése érdekében. Nem kerül sok munkába a helyrehozatala. De alaposan elrontaná a szünidejüket, ha várniuk kellene, míg elkészül. Hiszen már így is elég baj érte őket. Annyi mindent kiterveztünk, amire nem kerülhet sor, amíg a nagynéném itt van nálunk.

- Milyen messze van innen a Patkó-öböl?

- Nem messzebb, mint a sziget.

- De a tó másik oldalán.

- Ott van a közelben Swainsonék majorsága. A kis Mary Swainson naponta beevez a városba a tejjel. Én is örömmel viszek rakományt és postát a számukra. Sőt utast is - tette hozzá.

- Nem szeretném, ha alkalmatlanságot okoznának valakinek.

- Nem is értenek az ilyesmihez, asszonyom.

John anyura nézett, anyu Johnra. Megcsókolták egymást. Anyu megint ránézett, s mintha szemében egy kis halvány mosoly villant volna.

- Nna. Szóval mindnyájan afféle Robinson Crusoe-k lettetek. Elég hamar sikerült, ami azt illeti.

- Nem saját jószántunkból lettünk hajótöröttek. Az én hibám volt. Azt gondoltam, be tudok jutni az öbölbe irányváltás nélkül, és akkor jött egy váratlan szélroham. A többi pillanatok műve volt.

- Szóról szóra ezt gondoltam én is - mondta anyu -, amikor felfordítottam az unokatestvérem hajóját Sidney Harbourban. Ha egynéhány yarddal hamarabb lassítok, nem történik semmi baj. De mintha aznap a szél ellenem esküdött volna. Akárhogy mesterkedtem, a szél mindenáron felfordított. - John arca felderült.

- Veled is megesett? Vajon - tette hozzá reménykedve - apuval is megesett már legalább egyszer? Nemigen hinném.

- Egy cseppet se volnék meglepve, ha igen.

- Előbb-utóbb mindenkivel megesik - vetette közbe Flint kapitány. - Hacsak nem marad meg a targonca mellett.

- Az a fontos - jegyezte meg anyu -, hogy senki se fulladjon bele. Biztos vagy benne, hogy senki se veszett oda a legénység soraiból?

- De anyu! - mondta John szemrehányóan.

- Megszámoltam minden főt a bandából, asszonyom - szólt Flint kapitány. - Hatan voltak kereken, négyen az ön csemetéi, ketten az én kalóz húgocskáim.

- Úgy van. Remélem, nem téved. És ha igazán nem fáradság önnek, hogy vissza is szállítson, Bridget és én nyugodtabban lennénk, ha magunk is utánaszámolhatnánk.

- Én már tovább is tudok számolni hatnál - csacsogta Bridget.

- Meghiszem azt - nevetett anyu, miközben beszállt az evezős csónakba, és kitárta a karját. - Most számolj háromig, és aztán ugorj. Elkaplak. Egy... kettő... há-rom...

Egy perc múlva John és Flint kapitány újra az evezőknél ültek. Nem eveztek olyan tempóban, mint az imént. Már nem volt olyan sürgős a dolog, ellenkezőleg, időt akartak engedni a többieknek, hogy mire odaérnek, minden a legnagyobb rendben legyen. Azonkívül utasaik is voltak: a világ legjobb bennszülöttje és a hajóbébi ültek a csónakban, és senki se tud kényelmesen beszélgetni, ha túl erősen húz az evezőkkel.

Nehéz volt elképzelni, hogy az a hatalmas tömeg limlom ott a Patkó-öböl partján valaha is eltűnik az öt sátorban, s még helyet is hagy a négy Felfedező számára.

- Sose lesz itt rend, ha nem fogunk hozzá azonnal - mondta Susan. - Megy ez, mint a karikacsapás, ha Peggy és én is nekiduráljuk magunkat - vélekedett Nancy.

- Szerencse, hogy legalább ennyit meg tudtunk menteni a hajóroncsból - állapította meg Roger.

- Ez semmi - mondta Titty -, Robinson sok-sok tutajra való rakományt mentett meg. Még fiókos szekrényeket is hozott partra. No meg tele puskaporos hordókat.

- De ő el is vesztett egyet-mást - vágta rá Roger -, mi pedig megmentettük minden javunkat.

Susan kormányos körülnézett, hogy eldöntse, hol volna a legalkalmasabb hely a sátrak felállítására. A választék nem volt valami nagy. A sűrű dzsungel fái lenyúltak egészen az öböl keskeny partjáig, alig hagytak szabad helyet a sátrak számára, kivéve egy széles, kavicsos sávot, ott, ahol a patak elhagyta a fákat, hogy beömöljék a tóba.

- Pompás hely, ha lesben állunk - mondotta Nancy kapitány -, de táborozáshoz... Ma nem fog esni, de ha esik, a patak iszapos, rohanó árja az egész száraz területet vízzel borítja. Sajnos, nincs más hely, ahol mind a négy alvósátrat fel lehetne ütni. Egész más lenne, ha a dzsungelben szétszórva, a fák között állíthatnánk fel a sátortábort.

- Arról szó se lehet - jelentette ki Susan -, a legénység miatt. Lehetetlenség. A matróz és a hajósinas nem alhatnak egészen egyedül.

- Különösen a szárazföldön - volt vele egy véleményen Titty is. - Mindenféle csúszómászó... hüllő... A sziget, az más. Ne is maradjunk itt. Menjünk tovább. Menjünk tovább, a mi kis völgyünkbe, Roger és az én kis völgyembe, amit meg akartunk nektek mutatni, ha a hajótörés vissza nem tart bennünket.

- Induljunk azonnal - javasolta Roger.

- Bolondság - intette le a vállalkozást Susan. - Sürgősen tábort kell ütnünk, hogy anyu lássa, mennyire rendbe jött minden. Mindjárt itt lesznek. Nincs veszteni való időnk. Ha anyu megengedi, hogy maradjunk, majd találunk holnap alkalmasabb helyet. De mire idejön, olyan rendben legyen minden, mintha már ősidők óta itt tanyáznánk. Most lássunk neki!

Ezzel a vita le is zárult. Reménytelen helyzet az a halom batyu meg a bádogdoboz, tetején a papagájkalitkával, benne a folyton rikácsoló és saját magát szépnek nevező zöld papagájjal. Susan azzal fenyegetődzött, hogy ráhúzza a takarót a kalitkára, ha Polly nem marad csendben, de aztán hagyta, hogy Titty inkább betömje a száját egy kockacukorral.

Semmi kétség, a Fruskák értettek a sátorveréshez. Egy szempillantás alatt felakasztották a raktársátrat két fa közé. Aztán, amíg Susan és Peggy berakodtak a raktárkészlettel, Nancy segített Tittynek a kis alvósátrakat felütni. Roger hol itt, hol ott nyújtott segítő kezet, adogatta sorjában a cölöpöket, amikor Nancynak vagy Tittynek volt rá szüksége, vagy ide-oda rohangászott a part és a sátrak között a kekszes dobozokkal meg egyéb fontos kellékekkel Susan számára. A Patkó-öböl egyre kevésbé hasonlított már egy hajótörés színhelyéhez, és egyre inkább felvette a Felfedezők Táborának a képét. Rövid idő alatt olyan lett, mint egy tábor, csak rendetlen táborból kellett utolsó simításokkal rendes táborrá varázsolni. Ebben aztán senki sem versenyezhetett Susannal. De ha Susan rendezkedett, nem szerette, ha túl sokan lábatlankodnak körülötte. Az emberek közt is rendet kellett teremteni, és a legrosszabb oldala az emberek közti rendteremtésnek, hogy nem maradnak nyugton. Mihelyt egyik helyről eltakarította őket, a másik helyen ismét beléjük ütközött. Így Susan hálát adott Istennek, hogy még nem volt tejük, és így legalább az egyik Fruskának a legénységgel kellett tartania, hogy megmutassa nekik a majorsághoz vezető utat.

Rogert ki kellett takarítani az egyik sátorból, ahová egy kis úszás után csuromvizesen visszavonult. Erre újra bebújt a vízbe, és még egy darabot úszott. Úgy érezte, hogy a hajótörés után kicsit túl gyorsan történt a kimentése. Most kétszer-háromszor egymás után végigcsinálta élete megmentését úgy, hogy átúszta az öblöt, és Peggy, aki már szintén kezdte elveszteni érdeklődését a rendcsinálás iránt, partra húzta. Aztán Roger kipróbálta, milyen érzés lehet az, ha az ember az egyetlen élőlény, aki a hajóroncsból megmenekült. Addig úszott, míg lába partot nem ért. Aztán tovább gázolt a sekély vízben, kivonszolta magát odáig, ahová a megtörő hullámok már nem jutottak el (ez nem volt nehéz, mert ilyeneknek itt nyoma sem volt), aztán halálos kimerültséggel lerogyott a parton. Itt feküdt erőtlenül, amíg meg nem hallotta, hogy Susan valami majorságról beszél, és Peggy erősködik, hogy ő majd megmutatja Tittynek az utat. Erre Roger talpra ugrott, és rohant, hogy ő is velük tartson.

Susan gondosan megtapogatja a száradó ruhákat, leszedte a ruhaszárító kötélről, és kijelentette, hogy már elég szárazak ahhoz, hogy újra felvehessék.

- Jó, hogy a trópusokat választottátok ki a hajótöréshez. A kövek annyira áttüzesedtek a naptól, hogy alig lehet őket megérinteni, a holmi rajtuk azonnal megszárad. Képzeljétek el, mi lett volna, ha az Északi-sarkvidéken kell partra úsznotok, ahol nincs nap, nincs fa a tűzrakáshoz, nincs egyéb, csak hó, fóka és jegesmedve. Na, ott lett volna csak igazi fogvacogás. Sose száradtatok volna meg.

- Azzal nem törődtek volna a medvék - mondotta Roger. - Jobban ízlettünk volna nekik vizesen.

Susan kormányos kezükbe nyomta a tejeskannát, és ily módon Nancy kapitány és a hajó papagája kivételével egy időre megszabadult a hajótöröttektől. Most már valamelyest enyhült a helyzet. Különben meg is kérheti Nancy kapitányt, hogy vegye a messzelátót, kapaszkodjék fel az egyik hegytetőre, és nézzen körül: Flint kapitány evezős csónakja nincs-e már a láthatáron. A papagáj pedig a kalitkájában tartózkodik, nála legalább számítani lehetett rá, hogy ott marad, ahová rakják. Míg a kannában felforr a víz, Susan utánanézhet, hogy minden holmi a megfelelő sátorba kerüljön, hogy minden hálózsák ki legyen terítve a sátorban, amelybe tartozik, hogy a sátor ajtaja rendesen ki legyen kötve, és egyáltalán, hogy minden rendben legyen, ahogy az illik.

Peggy kormányos pedig ezalatt mutatta az utat a matróznak és a hajósinasnak. Egy darabig fel a patak menten, aztán egy kidőlt fa mellett balra térni, itt ni, erre, ezen a kis gyepes úton, keresztül az erdőn. Az utat Titty és Roger már ismerték felfedező útjukról. Elérték az országutat, és keresztülmentek rajta. (Tejet hozni a szomszédos majorból nagyon bennszülöttes elfoglaltság volt, nem olyan, mint a felfedezés.) Most beléptek a nyílásba, ott a kőfalban az út túlsó oldalán. A szekérút ugyanazt tette. Felfelé haladt, és elhagyta az erdőt egy öreg, fehérre meszelt parasztháznál, ahol egy kút és egy kővályú mellett nagy csomó kacsa hangos hápogással üdvözölte a vályúból kiömlő vizet. Valaki rekedtes, reszkető hangon régi vadászdalt énekelt.

- Ez öreg Swainson - magyarázta Peggy Blackett. - Öreg Swainson kilencvenesztendős.

- Mi az a másik zaj? - kérdezte Roger.

- Valaki vajat köpül - magyarázta Peggy.

Bement a hűs, fehér tornácra, és kopogott a nyitott ajtón. Az ének azonnal elhallgatott.

- Szabad, tessék csak belépni - válaszolt két hang egyszerre.

Peggy, Titty és Roger beléptek. Tűz ropogott az alacsony mestergerendás konyhában, bár kint melegen tűzött a nap. A tűzhely mindegyik oldalán egy-egy öreg ült. Magas hátú székben, előredűlve, botjára támaszkodva egy öregapó, aki nem csinált semmit, csak énekelt, és rozoga, billegő hintaszékben egy öreganyó, rongypokrócon dolgozva, ami beborította térdeit és a padló egy részét. Mellette egy alacsony almáskosár, tele tarkabarka ronggyal, amiből majd egyszer pokróc lesz.

- Ni csak - mondotta Swainson anyó, felpillantva szemüvege fölött -, hiszen ez Mrs. Blackett egyik leánykája. És kik a többiek? Azt hittem, csak ketten vannak. Bizony, bizony megnőttek. Mintha csak ma volna, mikor az anyukájának az édesanyja lépett be az ajtón. Akkora volt, mint most magácska, én meg már akkor is férjes asszony voltam.

- Hatvan éve... Van az már hatvanöt is - dünnyögte Swainson apó. - Idestova hetven is lesz, hogy felhoztam ide a biglandi templomból és először ült bele ebbe a hintaszékbe.

- De kik a többiek, kedveském? - kérdezte Swainson anyó. - Nem nézem őket Blacketteknek, de Turnereknek sem.

- Barátaink - mutatta be őket Peggy -, és hajótörést szenvedtek.

- Hajótörést? - álmélkodott Swainson apó. - Erről egy nóta jut az eszembe...

- No de Neddy, tartsd meg a nótádat egypár percre, és hadd, hogy halljam... Mit is mondott, kedvesem?

- Hajótörést szenvedtek - ismételte Peggy -, és szeretnénk egy kis tejet vinni, ha kaphatnánk. Elhoztuk a kannákat.

- Volt tejünk bőven - magyarázta Roger -, de elsüllyedt a hajóval együtt, és kifolyt a vízbe, akár egy fehér felhő.

Titty egy szót se szólt, csak a szeme járt körül az alacsony mestergerendás mennyezetű konyhán. A sarokban ingaóra, tetején hold, számlapja körül virágfüzér. Aztán görbe vadászkürt a fekete kandalló lapján, felette a falon ócska flinta egy szegen, meg egy roppant hosszú postakocsikürt, majdnem embermagasságú. Az alacsony ablakokon fehér csipkefüggöny, az ablakmélyedésekben cserepekben fukszia és pettyezett kagylók. Minden egyes kagyló alatt horgolt terítő, a virágcserepek alatt csészealjak, a csészealjak alatt horgolt terítők. Titty visszapillantott a kandalló lapjára, vajon a görbe vadászkürtnek is megvan-e a horgolt terítője? Csakhogy túl magasan volt, nem láthatta. Közvetlenül mellette néhány ónbögre, kínaezüst gyertyatartók meg egy réz teáskanna. Olyan Susannak való - gondolta Titty.

Mihelyt Swainson anyó megértette, hogy tejért jöttek, sokkal erősebb hangon, mint azt bárki is várhatta volna tőle, kiabálni kezdett: - Mary, Mar-i-i, Mar-i-i...

A köpülés zaja abbamaradt, facipők kopogása a kőpadlón, lábak topogása a tejeskamrába vezető folyosón. Magas, fiatal nő jelent meg az ajtóban, félig feltört ingujjakkal, orcái kipirulva a köpüléstől.

- Hát hogy s mint, Peggy kisasszonyka?

- Köszönöm, nagyon jól. Ezek a barátaink. Ez Titty, ez meg Roger. Mind a ketten hajótörést szenvedtek.

- Egy és ugyanazon a hajón - magyarázta Roger. - Úszva mentettük az életünket.

- Mondja, kedveském - kérdezte Swainson anyó Tittytől -, mit gondol a legfiatalabb unokámról?

Mary Swainson nevetett.

- Ezt mindenkitől megkérdi.

- Azt gondolom, hogy nagyon szép.

- Ezt mutatja, hogy jó ízlése van - dünnyögte Swainson apó. - Erről jut eszembe, van egy ritka jó nóta...

- Hagyd most azt a nótát. Maradt még a reggeli tejből, Mary? Még jó időbe beletelik, míg a tehenek hazajönnek a legelőről.

- Jöjjenek velem - hívta őket magával Mary. - Nagyapa a világ kincséért se hagyná el a nótázást, ha idegenek vannak körülötte.

- Nekem tetszett a nótája - mondta Roger.

Az öregember a térdét paskolta, és kacagott, hogy csak úgy potyogtak a könnyei, és végigcsurogtak piros orcáján.

- Te meg én aztán jól megférnénk együtt - mondta és kacagott, újra csak kacagott.

De Mary kivonszolta mindnyájukat a konyhából, végig a tornácon, be a tejeskamrába.

- Nem köpülne valamelyikük, míg én kiöblítem a kannát? Nem jó abbahagyni a köpülést, amikor a vaj már kezd összeállni. Ha bennmaradunk, és engednénk, hogy nagypapa rákezdjen a nótázásra, sötét éjszakára tudnának csak elszabadulni, közben a tej is megsavanyodna.

Felváltva köpültek, mialatt Mary Swainson kimosta a kannát, és megtöltötte egy nagy cserépköcsögből.

- Jöjjenek el máskor is, kedveskéim - invitálta őket Swainson anyó, amikor Mary gyorsan keresztülvezette őket a konyhán az ajtó felé.

- Nagyon szívesen - bólintott Titty.

- Mi majd elnótázgatunk kettesben - kacsintott az apó Rogerra, és fél szemét úgy összehúzta, hogy az egészen eltűnt bozontos, fehér szemöldöke alatt.

- Én elbúcsúzom maguktól, mert a vajam még tönkremegy - kiáltotta Mary, és visszaszaladt a házba, miután Peggyt, Tittyt és Rogert a tornácon biztonságba helyezte.

- Jó lett volna, ha több nótát dalol - sajnálkozott Roger távozás közben. Ám alig voltak néhány lépésnyire, mikor meghallották a vékony, reszketős, öreg hangot, amint nótára gyújtott.

- Mindig ilyen, amióta csak ismerem - mondotta Peggy -, és Swainson anyó mindig rongypokrócot készít. Már biztosan több százat készített.

- Láttátok a rézkannát? - kérdezte Titty.

- Szerettem volna hallani, hogyan fúj bele abba a kürtbe, abba a hosszúba - mondta Roger. - Vihetem a tejet? Reggel nem vihettem.

- Tulajdonképpen - szólalt meg Titty, miután egy darabig szó nélkül lépdelt - nem is a majorból hoztuk a tejet. Partra vetődtünk, az elhagyott parton nem voltak házak. Vadkecskéket kellett fognunk, és megfejnünk őket. Ezt kellett tennünk.

- Úgy van - helyeselt Roger. - És nem döftek? Ketten lefogtuk a kecskét, míg a harmadik megfejte.

Ez elég magyarázat volt a tejszerzés módozatát illetőleg. Aztán az út magyarázata következett. Itt haladt az erdő között, a tó partja mentén a széles út autókkal, motorbiciklikkel meg mészárosok szekereivel. Bajos ügy egy ilyen szabályszerű út egy frissen felfedezett vidéken. Kolumbus semmi ilyen zavaró körülményt nem talált, amikor felfedezte Amerikát.

- Mit kezdjünk az úttal? - kérdezte Titty, miután áthaladtak rajta, hogy a túloldalon a patak felé igyekezzenek.

- Hogy értsem ezt? - kérdezte Peggy.

- Hát hogy olyan hangos és bennszülöttes. És méghozzá nem is a jobbfajta bennszülöttek jellegével.

- Egyszerűen nem veszünk róla tudomást - jelentette ki Peggy -, legalábbis nem, ha a Patkó-öbölbe érünk. Itt az ország széle. Nem is törődünk vele. Épp elég messze van a tótól.

- Tegnap - mondotta Titty - az aztékok útja volt. Trombitajeleket adtak le egymásnak. Az őrség, úgy gondolom.

- Pompás ötlet - lelkesült Peggy. - Azt hiszem, ez még Nancynek se jutott volna eszébe. De mégis kereszteznetek kellett, amikor felmásztatok a legelőkhöz. Biztosan lestétek az alkalmat, hogy átrohanjatok, amikor véletlenül senki se néz oda.

- Nem biza, egészen másképp cselekedtünk - kezdett bele Roger a magyarázatba arról, hogyan találták meg az átkelési lehetőséget a híd alatt és nem azon keresztül, amikor egyszerre csak felharsant Nancy hangja tisztán és élesen, bár meglehetősen messziről.

- Vitorla! Vitorla a láthatáron!

Mindhárman vad galoppba kezdtek, de Roger hirtelen megállt, mivel a tej vígan lotykolt ki a kannából. A többiek is megálltak. Peggy elvette tőle az edényt.

- Rohanj, majd én viszem a tejet. Nem ömlik ki, ha úgy szaladsz, hogy nem rázod. - És csakugyan, ámbár majdnem úgy száguldott ő is, mint a többiek, s a bokrokon kellett keresztültörnie magát, mégis alig loccsant ki valami a tejből.

A tejeskannát lerakta a raktársátor bejáratához. Titty és Roger a fák közül nyílegyenest és versenyezve rohantak le a parton, ahol a papagáj, kalitkájába gubbasztva, egymagában vigyázott a tűzre. Az északi hegyfok legszélén, a sziklák közé ékelt evezőlapát végére csavarva nagy törülköző lobogott. Alatta álltak Nancy és Susan, és egymás kezéből kapkodták a messzelátót. A többiek csatlakoztak hozzájuk.

- Nem éppen vitorla - állapította meg Roger.

Valóban, csupán evezős csónak volt az, ami közeledett, és szabad szemmel is jól ki lehetett venni, hogy Flint kapitány és John eveznek, és hogy anyu meg Bridget ülnek hátul.

- Kaptatok tejet? - kérdezte Susan, amikor a többiek is kievickéltek a sziklák között. - Rendben van minden a fogadásukhoz. De hajszál híja...

Még Susan, Titty és Roger is, akik pedig jól ismerték anyut, a szívük legmélyén tartottak tőle, hogy azért jön, mert tudomásukra akarja hozni: vissza kell térniük Holly Howe-ba. Nancy és Peggy titokban szintén meg voltak győződve erről, és csodálkoztak is eléggé, hogy a hajótörött Felfedezők ennek ellenére is olyan türelmetlenül várták az érkezését. De hát a Felfedezőknek nagyon sok mesélnivalójuk volt a világ legjobb bennszülöttje számára, és aztán volt egy olyan kis reménykedő érzésük is, hogy talán, ha anyu meglátja a tábort, amit itt olyan tökéletesen felütöttek, alig tudja majd elképzelni, hogy valami rossz is történt időközben. Még mielőtt az evezős csónak partot ért, még mielőtt hangtávolságnyira került, már biztosra vették, hogy talán nem fog a legrosszabb bekövetkezni, és felfedezéseiknek nem szakad egyszeriben vége.

- Minden rendben van, Susan! - kiáltott fel boldogan Titty abban a percben, hogy meglátta az evezős csónakot. - Minden rendben van! Bridgie is velük van. Minden a legnagyobb rendben van, meglásd!

Peggy csak bámult rá, de Nancy és Susan azonnal tudták, hogy Titty mire gondol. Nagyon valószínűtlen, hogy anyu magával hozta volna Bridgetet, ha a nap azzal végződik, hogy a Felfedezőknek nagy szomorúan össze kell pakolniuk a motyójukat, és vissza kell térniük a bennszülött életbe. Egyedül Roger buksiját nem zavarták efféle gondok és gondolatok. Alig várta, hogy elmesélje anyunak az ő partraúszását. Roger sose törte a fejét a jövőn, de a többieknek sokat jelentett a hajóbébi érkezése.

A csónak befordult a hegyfokok között. A Felfedezők és szövetségeseik lóhalálban lemásztak a sziklákról. A találkozás az öböl partján sokkal örömteljesebben ütött ki, mint ahogy az tulajdonképpen a helyzethez illett. Zajosnak például nagyon zajos volt, mert mindenki egyszerre beszélt, noha az első percben senki se vetette fel a kérdést, ami pedig mindenkinek ott motoszkált az agyában. Anyu megszámlálta a hajótörötteket, megtapogatta a ruhájukat, és pontosan, elejétől végig tudni akarta, hogyan is történt a dolog. A hajótöröttek mindent elmeséltek, és egyúttal hallani akarták Johntól és Flint kapitánytól, mi volt a vélemény Rióban a szegény kis Fecskéről. De senki sem érintette a kérdést, vajon továbbra is Felfedezők maradhatnak-e. Anyu egy szót sem ejtett arról, hogy haza kell menniük. John sokkal boldogabbnak látszott, mint induláskor. Bridget, úgy látszik, semmit sem tud arról, hogy valami rosszra fordult volna. Flint kapitány pedig bókolt Susannak, dicsérvén, hogy milyen elsőrendű tábort varázsolt elő a semmiből.

Persze a parton egyébről sem esett szó, mint a hajótörésről, de ha valaki végighallgatja a beszélgetést, igazán nem sejtheti, hogy alig néhány órával előbb a Patkó-öböl teljesen elhagyatott hely volt. Senki, aki ezt a vidám jelenetet figyeli, nem gondolt volna arra, hogy csak az imént, a reggeli órákban hajó futott itt zátonyra a békés öböl bejáratánál, sem pedig arra, hogy ezt a tábort itt a parton, amilyen rendes és takaros, eszeveszett gyorsasággal csak most délután ütötték össze a tengerészek, azután, hogy néhány órával előbb kénytelenek voltak úszva menteni életüket.

Négy hálósátor, kettő-kettő a patak két oldalán, bejáratukkal a víz felé fordulva, úgyhogy iváshoz és mosakodáshoz a friss víz itt folyt el kényelmesen az ajtók előtt. Mögöttük, félig elrejtve a fák között, a régi sátor, amelyet most raktár céljaira használtak. A nagy tüzet engedték egy kissé lelohadni, és a parton, a takaros kis kő tűzhelyen, ahol ezen a reggelen olyan hatalmas lángok csaptak fel az égre, hogy a vadak akár egy disznót is megsüthettek volna mellette, csendesen és elégedetten pöfögött a teáskanna. Már nem a hajótöröttek vizes ruhái függnek a kötélen, hanem egy csomó fürdőruha és törülköző. Az tagadhatatlan, hogy a nagy törülköző ott a hegyfokon, az evezőre kötve, elég világosan jelezte, hogy itt bajba jutott tengerészek tanyáznak. Most, hogy a világ legjobb bennszülöttje megérkezett közéjük, leszedték, nehogy még másokat is behívogasson segítségnyújtás céljából! Persze, aki ismeri őket, annak azonnal feltűnik, hogy a Fruska és Flint kapitány evezős csónakja mellett a Fecskének ezúttal se híre, se hamva, noha az egész társaság, a kapitánytól egészen a papagájig, a parton tartózkodik.

- Mi van a Fecskével? - kérdezte Titty, ahogy alkalma nyílt John kapitánnyal egy nyugodt szót váltani.

De Flint kapitány meghallotta a kérdést, és ő válaszolt:

- Egy hetet, de lehet, hogy tíz napot is igénybe vesz, amíg ismét vízre lehet bocsátani. Egy bordát ki kell venni, és legalább két palánkot kicserélni. Aztán újra át kell festeni, addig nem ereszthetik vízre. Márpedig a frissen gőzölt, átnedvesedett deszkákra nem festhetnek.

- De akkor aztán egészen rendbe jön?

- Mintha vadonatúj volna.

- Nohát akkor egy cseppet sem bánom, hogy hajótöröttek vagyunk.

- Gondoltam, hogy te nem fogod bánni - mondotta Flint kapitány. - Ugyan ki is bánná?

John, Titty és Flint kapitány egymásra néztek, és Titty most már bizonyosan tudta, igaza volt, amikor kitalálta, hogy továbbra is itt maradhatnak.

És valóban, a világ legjobb bennszülöttje, miután körülnézett a takaros kis táborban, sokkal jobban érezte magát. Mielőtt még partra lépett volna, már koponyánként sorra megszámolta a hajótörötteket. Megtapogatta a ruháikat, és saját szemével győződött meg róla, hogy senki se hiányzik a Fecskék soraiból. Azt már tudta, hogy Johnnak kutya baja, hiszen ott ült előtte a csónakban, segített Flint kapitánynak az evezésben. S noha értesült tőlük, hogy a többieknek is kutya bajuk, ez nem elégítette ki. Tudta, hogy hajójuk elsüllyedt, és partra kellett úszniuk, és ámbár a világ legjobb és legokosabb bennszülöttje volt, mégis nagyon örült, hogy most itt lehet közöttük, és személyesen is meggyőződhet róla (például csókok és orrdörgölés útján), hogy a hajóstársaság egyetlen tagja sem annyira mulya, hogy belefulladjon.

- Jó, hogy a hajóbébi nem volt a fedélzeten, amikor elsüllyedtetek - mondotta végül.

Titty matróz a hajóbébivel játszott. Tüstént felkapta a fejét.

- Én úgy tudom, hogy ott volt velünk a fedélzeten. Nem volna igazságos, ha nem lett volna velünk. Igaz-e Bridgie, velünk voltál? És amikor a hajó elsüllyedt, őt egy tutajra ültettük, a tutajt pedig egy Golf-szerű áramlat elsodorta, és sose láttuk volna többé viszont, ha te véletlenül nem haladsz arra a csónakoddal, és nem találod meg a hajóbébit egyes-egyedül egy tutaj tetején.

- Valahogy így lehetett - egyezett bele a világ legjobb bennszülöttje. - A tutajt sodorta az ár, és szegény hajóbébinek nem volt már egyéb ennivalója, csak egy darab fánkja, még azt is megosztotta egy sirállyal, amelyik ráült a tutajára, és nagyon éhesnek látszott.

- Örülök, hogy megtaláltad, és felvetted a csónakodba - mondta a matróz elégedetten.

A hajótöröttek közül főképp Roger volt az, aki mindenáron ki akarta vinni anyut a hegyfokhoz, hogy közelről is megszemlélhesse a Kopja-sziklát, amelynél a Fecske elsüllyedt, s amely most olyan ártatlanul meredt ki a vízből. John kapitány és Flint kapitány egy szóval se hívták fel rá a figyelmét, amikor elhajóztak mellette. De a világ legjobb bennszülöttje ezt is látni akarta a saját szemével. Roger mutatta neki az utat a földnyelv sziklái között, és a többiek valamennyien vele tartottak, kivéve Susant, akinek megvolt az oka, hogy örüljön, ha egy-két percig magára marad, és Bridget, aki mindenáron vele akart tartani, hogy segítsen.

- Pontosan hol süllyedt el a Fecske? - kérdezte anyu.

- Közvetlenül a szikla közelében - felelte Roger. - Hát nem szerencse, hogy tavaly nyáron megtanultam úszni?

- Bizony, az - felelte anyu.

- Mert hogyha meg nem tanultam volna, nem bírok odáig evickélni, hogy a kötelet elkapjam és kihúzzanak - magyarázta Roger.

Kérdezősködés közben tudta meg anyu, hogyan jutottak szárazra, aztán a teáskannát, a rántottasütőt és a nehezékeket, no meg a Fecskét magát hogyan hozták fel a mélyből. Rogerből csak úgy ömlött a szó minden kérdésre. Titty is felelt néhányra. John alig szólt. A legtöbbet talán Nancy és Peggy Blackett-től tudta meg.

- Egész egyedül hoztátok fel a víz alól?

- Nancy és Peggy derekasan segített - felelte John.

- Azt mindjárt gondoltam. Mindannyian pompás munkát végeztetek. Most már nem is akarok többet rágondolni. A dolog sokkal, de sokkal rosszabbul is kiüthetett volna.

- Igen, ha a legénység nem olyan, amilyen, asszonyom - szólt közbe Flint kapitány, aki eddig csak figyelt, és egy szót se szólt. - Ha a legénység nem ilyen, a dolog bizony sokkal, de sokkal rosszabbul is kiüthetett volna. De amint kiveszem, a legénység soraiban semmiféle pánik nem támadt, hacsak a szemlélők közt a parton nem.

- Én csak egyszer sikítottam - mondotta Peggy felháborodva. - Más is sikított volna.

- Látja, asszonyom, nem volt pánik még a parton se. Ha jól meggondoljuk, olyan hajótörés volt, amilyenre még büszkék is lehetnek.

- Na jó, mégis jobb szeretném, ha nem ismétlődnék meg.

- Nem is fog - erősítette John.

Most felhangzott a kormányos vidám sípjele és Bridget hangocskája a táborból, jeléül annak, hogy a tea elkészült.

Susan már akkor majdnem mindennel készen volt, amikor Nancy megpillantotta az evezős csónakot a láthatáron. Most már a teát is leforrázta, és mialatt a többiek a hegyfokon a hajótörésről folytattak eszmecserét, összehajtogatta a régi fenéklapot (azt, amelyikből kivágtak egy foltot a Fecske sebére), felterítette abrosznak, úgyhogy amikor a sípjelre és Bridget hívogató hangocskájára visszatért a társaság, olyan pompás lakomát találtak ott, amit érdemes volt megcsodálni. A kekszes dobozok tetején magasan tornyosodó halomban pirított mazsolás kalács (Peggy kiszárította, határozottan jó íze volt), szendvicsek, dzsem és vaj. A szigeten már kialakult az a célszerű eljárás, hogy minden egyes Felfedező számára levágnak egy-egy szeletet, és az utolsó percben kenik csak rá a vajat, hogy lehetőség szerint elkerüljék azokat a baleseteket, amelyek könnyen érnek minden olyasmit, aminek az egyik oldala meg van vajazva, és nem kebelezik be azonnal. Ma mégis készen álltak már a vékony vajas szeletek és a kis szendvicsek, csinos piramisokká tornyozva, s egy olyan nyugodt, rendezett világot hirdetve, ahol soha semmi baj nem történhet.

- Már előbb is mondtam, s újra megismétlem - mondotta Flint kapitány, amikor meglátta Susan művét -, nem ismerek még egy expedíciót, amelyiknek ilyen kormányosa volna.

Minden úgy alakult, ahogy megjósolta. Senki sem izgulhat hajótörésen, amely már rég lezajlott, és ha a hajótörött tengerészek ilyen uzsonnához ültetik. Mégis, maga Roger is meggondolta, hogy megkérdezze, maradhatnak-e. De amikor a lakoma véget ért, anyu - miután megdicsérte Susan és Bridget pompás uzsonnáját - tudatta velük, hogy mi a határozat a mindnyájukat érdeklő kérdésben.

- És most - mondotta -, ha csakugyan nem akartok visszajönni Holly Howe-ba a szünidei feladatokkal való időtöltés céljából, azt hiszem, beszélnem kellene azzal a Mary Swainsonnal.

- Szünidei feladatok bárhol készülhetnek - mondotta John.

- Ha a szünidei feladat szobában készül - vélekedett Titty -, akkor az tulajdonképpen nem is vakációs feladat, hanem éppen úgy lehetne iskolai feladat is.

Flint kapitány a vállára kapta Bridgetet, és a világ legjobb bennszülöttjének megmutatta az utat a patak mentén, át a szekérútra és a fák között ki az országútra, ahol megpillantották Mary Swainsont saját személyében, amint egy nagy, aranybarna igáslovon ülő fiatalemberrel beszélgetett.

- A favágó az - mondotta Titty -, aki a három lovat vezette, és a nagy fatörzset szállította, amikor Roger meg én felfedező úton jártunk.

A favágó épp akkor fordult meg hatalmas lovával, s nagy patkócsattogás közben ellovagolt, integetve Marynek, aki visszaintegetett neki.

- Ti maradjatok itt - mondotta anyu -, Mr. Turner meg én átmegyünk, hogy beszéljünk Maryvel.

- Én is megyek - ajánlkozott a kis Bridget.

- Hát az igaz, hogy kisebb munka téged a vállamon vinni, mint letenni a földre - jegyezte meg Flint kapitány.

A négy Felfedező és két szövetségesük az erdőben várakoztak, míg anyu és Flint kapitány Bridgettel a vállán, átmentek az úton, hogy beszéljenek Mary Swainsonnal. Egy-két percig beszélgettek az út mentén, aztán elindultak vele a szekérúton, ami az erdőn keresztül a Swainson-majorhoz vezetett. Már jó ideje odavoltak, amikor Nancynek és Peggynek eszébe jutott, hogy a terv, amit a hajótörés felfordított, a rejtett völgy megtekintése volt, és kezdték Tittyt meg Rogert faggatni, mondanának el róla mindent. Titty és Roger, ahogy tudtak, válaszolgattak a kérdésekre, de nagyon vigyáztak, hogy Peter Duck barlangjáról egy szót se ejtsenek.

- Mihelyt megint elszabadulunk, első utunk oda fog vezetni - lelkendezett Nancy.

Amikor a társaság a megbeszélésről visszaérkezett, akárki láthatta, hogy anyu nagyon meg van elégedve azzal, amit tapasztalt. Flint kapitány egy kosár tojást cipelt, Bridget egy almát majszolt.

- Nagyon csinos, kedves, okos lány - mondotta anyu. - Tetszett nekem a major meg az öreg is.

- Énekelt nektek?

- Igen, amíg Swainson anyó meg Mary abba nem hagyatták vele.

- Pompás, nótaszerető öregember az öreg Neddy - mondta Flint kapitány.

- Szóval rendben van a dolog? - érdeklődött John. - Maradhatunk itt, ahol vagyunk?

- Igen, azt hiszem maradhattok. Csak kérlek, ne felejtsétek el, mit mondott apu.

- Hurrá! - sipított Roger.

Mikor visszaértek az öbölbe, Flint kapitány még annyit mondott: - Egy dolog még hátra van. Alkalmas helyet kell találniuk a sátortábor számára. Ahol most áll, az első eső elmossa.

- Bizony, erre én is gondolhattam volna - bólintott anyu.

- Hiszen bőven van itt ennél jobb hely a part mentén - vélte Flint kapitány. - Főleg szárazabb.

- Csakhogy egyik sincs úgy elrejtve - tiltakozott Peggy.

- Keresünk arra való helyet - ígérte Nancy.

- Felköltözünk a mi kis völgyünkbe - javasolta Titty. - A sziget után az a legpompásabb hely az egész világon.

- Milyen völgy az? - kérdezte anyu.

Titty és Roger megmagyarázták, amennyire tőlük tellett.

- Én is ismerem - mondotta Flint kapitány -, de van már húsz éve, hogy nem jártam arra. Csakugyan pompás hely táborozásra, ha az, amire én gondolok. Van ott egy...

- Jaj, ne! - kiáltotta Roger ijedten.

- Ne mondd meg, ne mondd meg!... Titok! Ha az...

Titty éppen idejében hallgattatta el. Flint kapitány meglepetve nézett le rá.

- Hát ez mi?

- Súgd meg... - kérlelte Titty. - Ó, akkor nincs semmi baj. Valami más az, ami titok.

- Szóval folytathatom? Amit mondani akartam, hogy van ott fölötte egy nagyszerű pisztrángos tó, majd megtanítlak titeket, hogyan kell pisztrángot fogni.

- Láttunk egy csomót a patakban.

- Milyen messze van az Swainsonéktól? - érdeklődött anyu.

- Nincs sokkal messzebb, mint ahol most vagyunk - felelte Flint kapitány.

- Mi még nem voltunk fenn - szólt közbe John -, éppen ma készültünk odamenni. De nézetem szerint sokkal jobb lenne, ha közelebb maradnánk a tóhoz.

Titty reményei, amelyek egy pillanatig emelkedőben voltak, most újra zuhanni kezdtek, ha nem is nagyon mélyre. Végeredményben az a legfontosabb, hogy a felfedező útnak nem szakadt vége.

- Én a magam részéről nem bánom, akárhol táboroztok is - zárta le anyu a vitát -, amíg Mary Swainsonhoz közel vagytok. Ő hoz majd rólatok híreket, ha reggelenként behozza a tejet a faluba.

- És te és Bridgie meglátogattok minket - mondta Susan.

- És Flint kapitány is - tette hozzá Titty.

- Kíváncsi vagyok, tudtok-e olyan jó hajótöröttek lenni, mint amilyen jól értettetek a hadviseléshez az elmúlt esztendőben - nevetett Flint kapitány.

- A hajótörés komoly baj - mondta John szomorúan.

- Akárcsak a dédnagynéni - kesergett Nancy. - Ha ő nem volna itt, jönnénk mi is hajótörötteknek. - Majdnem rosszallólag nézett a Fruskára, amely ott kényelmeskedett az evezős csónak mellett. - Ti annyi mindent csinálhattok. Felfedezhetitek az Amazon folyam forrásait. Felfedezhettek minket. Az égvilágon mindent megtehettek. De mi semmi rendes dologba nem foghatunk, amíg a dédnagynéni el nem távozott körünkből.

- Azt a kutyafáját! - sopánkodott Flint kapitány. - Jó, hogy mondjátok. Mindnyájunknak otthon kellett volna lenni uzsonnára, és most még a vacsoráról is lekésünk, ha nem sietünk. Így ha Mrs. Walker nem veszi rossz néven...

- Megmondhatjátok neki, hogy hajótörés történt - szólt közbe Roger.

- Nem sok értelme van Maria néninek hajótörésről beszélni - legyintett Flint kapitány.

- Bridgetnek és nekem is haza kell már mennünk. Itt az ideje, hogy Bridget ágyba bújjék.

Általános behajózás következett. John és Susan vízre tolták az evezős csónakot, miután anyu és Bridget meg Flint kapitány beszálltak. Titty és Roger a Fruskát segítették. Aztán a négy Felfedező kiszaladt az északi hegyfokhoz, hogy integessen a távozók után. Furcsa, rossz érzés volt, hogy itt maradtak a szárazföldön, és még ha akarnának, se szállhatnának vízre, amikor nincs hajójuk.

- Ne maradjatok fenn soká ma este - szólt még vissza anyu. - Hajótörés után legjobb korán lefeküdni.

A hajótörött Felfedezők követték szemükkel a Fruska kis fehér vitorláját, míg a Riói-szigetek közt el nem tűnt, meg az evezős csónakot a Darien-csúcs alatt. Aztán az is eltűnt. Hirtelen nagy fáradtság lepte meg őket. Senki se bánta, amikor Susan kijelentette, hogy legjobb lesz mielőbb túl lenni a vacsorán is. Tejet és kenyeret vacsoráztak. Amikor elkészültek vele, nem sok mondanivalójuk akadt egymás számára, még akkor sem, amikor felfedezték, hogy egy szikrát se tudnak kicsiholni a zseblámpákból, amelyek a hátizsák zsebében lévén, szintén elsüllyedtek a hajóval. A lefekvéshez a gyertyás lámpás is megtette. Nem sokáig beszélgettek a sátrakban, csak amíg belerázták magukat hálózsákjaikba, s noha az ajtajuk előtt elsiető patak csobogása nem hasonlított a szigeten megtörő hullámok morajához, mégis, amikor két perccel később John kapitány kiadta a parancsot, hogy "lámpákat olts!", már senki se volt ébren, hogy meghallja.

A tó túlsó partján, keleten felkelő nap egyenesen a sátrakra sütött.

A napfény és a tábor közepén csobogva siető patak már kora hajnalban felkeltette John kapitányt. Olyan szomorú gondolatokra ébredt, hogy megfordult hálózsákjában, és mindent elkövetett, hogy újra elaludjék. Tegnap este azt hitte, hogy a hajótöröttség állapotának mélypontján már túl van. De most már tudta, hogy még csak a kezdetén tart.

Ostoba hiba volt túl soká kitartani, és nem átfordulni, míg végül is a szél csapta át a vitorlát helyette. Igaz, a hajótörés után ott volt a víz alá bukás, a mentési munka, a Fecske partra vontatása. Aztán jött a hajó megfoltozása, a veszélyes út Rióba, a beszivárgó vízzel. Egész idő alatt cselekedni kellett, mégpedig azonnal. Egész idő alatt mindig volt valami hajóval kapcsolatos tennivaló. Tegnap este azonban egy pillanatra olyan furcsa érzés volt, hogy az evezős csónak és a Fruska tovatűnnek a vízen, és ő nem követheti őket. De még akkor is volt sok mindenféle, amire gondolni kellett. Ma reggel aztán szembe találta magát a nyers valósággal.

Arra a gondolatra ébredt, hogy a Fecskét átviszi Dicksonék kikötőjéhez, a Cápa-öbölbe, hogy elhozza a reggeli tejet. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy... a Fecske nincs. Hogy egyáltalán nincs csónakjuk. Hogy a víz most mit sem jelent a számukra, hogy foglyok a szárazföldön. A tengerrel nem tudnak mit kezdeni, legfeljebb fürödni benne. A tengeren való közlekedésnek jó időre vége.

Amikor látta, hogy már úgyse tud aludni, hogy álomba ölje ezeket a szomorú igazságokat, kikecmergett a hálózsákból. Egy perccel később már a vízben volt. Kiúszott az öböl bejáratához, aztán a hegyfokok között ki a mély vízbe.

Nyugodt, szélcsendes reggel volt, egy fodor se látszott a tó sima tükrén. Csak éppen ott, ahol a Kopja-szikla leselkedett a víz színe alatt, mutatkozott időnként egy kis zajlás, mint mikor egy pisztráng lassú uszonycsapásokkal felevez a felszínre, és csendesen bekap egy legyet, anélkül hogy a víz tükrét megtörné az orrával. John továbbúszott, éppen csak megpihent a sziklán, mint egy víztől csepegő, rózsaszínű fóka a reggeli napsütésben. Ott pihent, sütkérezett, és nézett a messzeségbe, a Vadmacska-sziget felé. Emlékezett. Milyen kellemes érzés volt valamikor, hogy ők szigetlakók, akiket minden oldalról víz zár körül. Hogy egy kis hajó pihen kényelmesen a kikötőben, amelyen elvitorlázhatnak, ha kedvük támad.

Visszanézett az öböl felé. Kicsiny, kék füstoszlop szállt fel a fák előtt a parton.

- Susan! - kiáltotta. - Halló!

Ugyanakkor egy sivítás. Ez biztosan Roger, aki a hideg vizet próbálja ki lábujjaival. A víz ott, ahol a patak belefutott az öböl vizébe, még augusztusban is jéghideg volt. Aztán egymás után két hangos csobbanás, ez biztosan azt jelenti, hogy a matróz és a hajósinas belevetette magát a habokba.

John nagy elhatározással megfordult, fókaszerű mozdulattal a víz alá bukott, anélkül hogy fröcskölt volna, ismét felbukott, még egy utolsó pillantást vetett a Vadmacska-sziget felé, és aztán beúszott a földnyelvek között.

A fehér sátrak felé úszott, ott, az öböl végében, ahol a patak belefutott a tóba. Szörnyű nagy pacskolás fogadta, Roger a hátán feküdt, és két kezét kinyújtva, lábával rugdosta a vizet. Titty fél karját kinyújtva, hogy azzal vágja a vizet, körbe-körbe forgolódott. Örvényt játszott.

- Titty - szólt hozzá John, mihelyt olyan közel jutott, hogy a nagy pacskolás ellenére is meghallhatták a szavát.

Az örvény megnyugodott.

- Ide figyelj, Titty, mit gondolsz, milyen messze lehet a ti völgyetek a majortól, ahonnan a tejet kell hoznunk?

- Nem lehet nagyon messze.

- Messzebb, mint innen?

- Semmi esetre se sokkal, talán még ennyire sem. Biztosan találunk ösvényt az erdőben az országút másik oldalán. Menjünk! - Az "örvény" a nap hátralevő részére Felfedezővé változott vissza.

- Ki megy a tejért? - kiáltott oda Susan a tűz mellől.

- Ez egyszer valamennyien elmegyünk - mondotta John. - De nem hozzuk ide vissza. Miért ne reggelizhetnénk feljebb valahol? Először elmegyünk a tejért, és aztán megnézzük Tittyék völgyét.

- Hurrá! - sipított Roger lelkesülten.

- Gondolom, talán mégis jobb lenne a tábort messzebbre vinnünk a parttól. Először is az áradás miatt. A másik ok: a mocsárláz. Sohase lehet tudni a dzsungel és a tenger között...

- Lehetnek erre alligátorok is - jegyezte meg Titty, miközben fröcskölve kiszállt a vízből. - Vagy vízilovak. Nem volna kellemes, ha egy víziló szépen keresztülbotorkálna új sátrainkon.

- Szörnyű dolog a tó szélén táborozni, amikor nincs csónakunk - sóhajtott John kapitány.

- Rendben van - egyezett bele Susan -, de fürdés után ennetek kell valamit. Főzök egypár kemény tojást, hogy magunkkal vigyük. Kár volna a tüzet nem kihasználni, ha már meggyújtottam.

- Nem volna rossz egy kis csokoládé - javasolta Roger. - Később megreggelizhetünk rendesen.

- Gondolod, hogy nyugodtan itthagyhatjuk a sátrakat? - kérdezte Susan Johntól.

- Soha senki se jár erre a Fruskákon kívül, és ők ma nem jöhetnek. A dédnagynénivel kell lenniük.

Ezt hát eldöntötték. Mialatt a tojás főtt, az elemózsiát elosztották a négy hátizsák között. Volt mazsolás kalács, pemmican, vaj, dzsem, négy alma, két doboz szardínia. John betette az iránytűt, Titty a messzelátót, és magához vette a kölcsönkért kosarat, Roger az üres tejeskannát és Susan a teáskannát. Abban természetesen megegyeztek, hogy felváltva fogják cipelni.

- Matróz, vedd át a vezényletet! - kiáltotta John kapitány, mikor megették azt a szelet csokoládét meg óriási karaj fehér kenyeret, amelyet Susan adott mindegyiküknek, mint fürdési adagot.

- Igen, igen, uram - felelt Titty a matrózfelelettel, miközben éppen ellátta a papagájt egész napra való eledellel, vízzel és kiutalt neki napidíjul három kockacukrot. - Gyere, Roger!

A matróz volt az expedíció vezetője. De amikor túljutottak azon a helyen, ahol letértek a szekérútra, hogy anyunak megmutassák az utat Swainsonék felé, John mégis kénytelen volt közbeszólni:

- Nem kellene itt letérnünk?

A matróz hirtelen megállt.

- Ezen az úton is el lehet jutni - mondta -, ha át akartok vágni az országúton. Meg is felel a célnak, ha tejért megyünk. De Roger és én találtunk egy jobb utat is. Úgy tudunk átmenni az út másik oldalára, hogy az út mentén leselkedő vademberek se vegyenek észre.

- Nézd, Titty - jegyezte meg Susan. - Ez afféle Peter Duck-mese.

- Egyáltalán nem mese - méltatlankodott Roger. - Persze, Peter Duck véleménye is az volt, hogy nagyon ügyes átkelés.

- Sokkal messzebb van, mint a rendes útkereszteződés? - kérdezte John.

- Közelebb. Itt van egész közel.

A matróz a kis patak egy kanyarodója körül vezette őket, és aztán ott volt előttük a híd alacsony íve, amit sűrűn befutott a borostyán, és eltakartak a fák.

- Itt fogunk keresztülmenni. Még ha az út egyik végétől a másikig felderítő osztagok állnának is sorba, akkor sem tudhatnák, hogyan kerültük meg őket.

- Igazán kitűnő módja az átkelésnek - ismerte el John is.

- Roger és én lehúztuk a cipőnket, de majdnem átjutottunk volna száraz lábbal is.

- Jobb nem megpróbálni - intett a kormányos. - Semmi célja átáztatni a cipőnket, hogy aztán megint szárítgathassuk.

- A következő szakasz szörnyű szúrós volna mezítláb - mondotta Roger, akinek eszébe jutott a fenyőtűszőnyeg az erdőben az út másik oldalán.

Levették cipőiket, és mélyen lehajolva átgázoltak a híd alatt.

- Ha sokkal több víz volna benne, nem tudnánk átkelni - hümmögött a kormányos.

- Egy fatörzsbe kapaszkodva úsznánk, hogy csak az orrunk játsszék ki a vízből - mondotta Titty -, ha ellenség figyelné a folyót.

- Persze csak árral lefelé - jegyezte meg John. - Ha menekülnénk hajóink felé.

- De nekünk nincsenek hajóink - emlékeztetett Roger.

Komor hallgatás, mindenkinek eszébe jutott a hajótörés.

De ismét megfeledkeztek róla, amikor a híd alól kijutottak a vörösfenyőerdőbe, és kigázoltak a partra, hogy lábukat megszárítsák, cipőjüket felhúzzák. Aztán úgy határoztak, hogy elég lesz, ha ketten mennek a tejért. Susan és a hajósinas a kosárral meg a tejeskannával elindultak a fal mentén, hogy elérjék a Swainsonékhoz vezető ösvényt. Ha majd a tejet megkapták, feljebb a pataknál csatlakoznak a csapat másik feléhez. Eközben a matróz és John kapitány tovább követték a patakot a meredeken emelkedő, zöld fenyőerdőben, egyre feljebb, egyik kis vízesést a másik után hagyva el, míg az útról már nem is lehetett őket látni. Vörösfenyőerdőben nincs bozót, semmi sincs a világoszöld fák alatt, csak a rozsdavörös szőnyeg, amit a tavaly lehullott tűk borítottak a talajra. Ilyenfajta erdőben sokkal nehezebb elrejtőzni, mint bármely más vadonban. A vörösfenyőerdő szélénél megálltak, noha John folytatni akarta az utat, Titty azonban úgy gondolta, itt az ideje, hogy megállapodjanak.

- Ha még egy kicsit továbbmegyünk - sürgette John kapitány -, kijutunk a fák közül.

- Az már az új birodalom - mondta a matróz. - És úgy kell, hogy egyszerre jussunk ki mind a négyen.

- Rendben van - bólintott John kapitány -, te vagy a parancsnok. Te fedezted fel.

- És Roger. Visszafordultunk volna, ha Roger nem kezd felfelé mászni a vízesésnél. Ámbár mégis a patak vezetett rá. Meg kellett néznünk, hogy a zúgás honnan ered. Mindjárt meghalljátok, amint a lápon leszünk.

A kapitány is, a matróz is leheveredett a vörösfenyő szőnyegre, és a világoszöld fák fölött magasan kéklő égre nézett. Egy mókus surrant az ágak között, s amikor megpillantotta őket, makogva szólt le a magasból, mintha inkább haragudna rájuk, semmint félne tőlük. Meg sem moccantak, ahogy meghallották, csak a szemükkel követték, amíg lehetett.

- Igyekezzen is innen - mondta a matróz. - Bele kell fújnom a kormányos sípjába, és attól megriadna. Már biztosan megkapták a tejet, és el is indulhattak, ha ugyan az öregapó ott nem fogta őket egy kis danászásra. Sípolnom kell, hogy jelezzem, merre haladjanak.

- Adj nekik még egy-két percet. Nem tévedhetnek el a patak miatt.

- Most már mindegy - mondta Titty.

- Igazán mindegy, merről érik el. - Miközben beszélt, zörgette az avart, és a mókus elmenekült: fel a fenyőfák tetejére, végigfutott egy ágon, az ág meghajolt a súlya alatt, majd pedig, mikor a mókus egy másik faágra ugrott át, felcsapott mögötte, mintha kergetné, hogy siessen.

Felült, és belefújt a kormányos sípjába. Bagoly huhogott a közelben.

- Itt vannak - állította Titty. - Magasabban, mint mi - és újból belefújt a sípba.

A bagoly válaszolt. John talpra ugrott, a matróz szintén. - Még előbb találnak odaérni az erdő széléhez.

Alig másztak vagy húszyardnyit a patak partján, amikor meghallották a kormányos és a hajósinas hangját. Aztán megpillantották őket a fák között.

- Itt egy ösvény vezet - hangzott a kormányos szava.

- Mifelénk? - kérdezte a matróz.

- Végig felfelé vezet.

- Le van taposva? - kérdezte John kapitány.

- A vörösfenyők között, úgy látszik, sokan használják, de itt mintha senki se járna.

- Talán a birkák. Kövesd. Mindenképpen össze kell találkoznunk.

John és Titty tehát folytatta útját a patak mentén. Néhány yarddal távolabb Susan és Roger is utat tört magának az ágak alatt, amelyek sátorként nőtték be az ösvényt.

Ugyanabban az időben értek ki a fák közül, egymás közvetlen közelében. Jobbra és balra, amerre elláttak, dombos, mocsaras lápvidék terült el. A patak egyenesen elébük sietett, vígan dudorászva útjában a hanga között.

- Ne veszítsétek szem elől az ösvényt! - szólt John. - Melyik irányba vezet?

A kormányos megállt, és a földet vizsgálta.

- Inkább nyúlcsapásnak látszik, de azt világosan ki lehet venni, merre halad. Éppen előtted ér le a patakhoz.

- Egy pillanat - mondta John. Lecsúszott a fák között arra a helyre, ahol a kormányos és a fiú állott. Aztán továbblépegetett, mélyen lehajolva.

- Emberek használják - kiáltotta -, itt egy cipősaroknak a nyoma.

- Ugyan, dehogy... - ijedt meg a matróz.

- De bizony. Bevezet a patakhoz. Ott vannak a kövek az átkeléshez. A másik oldalon felfelé vezet az erdő szélén.

- Akikor nincs semmi baj. A fő, hogy nem megy tovább a patak mentén a mi völgyünkbe - nyugodott meg a matróz.

- Milyen messze lehet még innen a völgyetek? - kérdezte a kormányos.

- Ha most elővennél egy fánkot - mondta Roger -, és lassan majszolnád, körülbelül éppen végeznél vele, mire odaérsz.

- Roger reggelizni szeretne - jelentette ki Titty.

- Mindnyájan szeretnénk - mondta Susan. - Meg is fogunk reggelizni, mégpedig itt helyben. Nem kell messzire mennünk tűzifáért.

Ezt még maga a matróz is, aki pedig olyan égetően sürgősnek találta, hogy eljussanak a völgybe, pompás ötletnek minősítette. Különben is olyan az egész, mintha az expedíció egész éjszaka úton lett volna, és új napra virradva, most pihenőt tartana. Ez ellen igazán nem lehetett ellenvetés. Minél távolabbinak tűnik a völgy, annál jobb. A Felfedezők ledobták zsákjaikat a földre, és nekiláttak a reggelikészítésnek.

- Egy jó oldala van a patak melletti táborozásnak - jegyezte meg a kormányos -, ivó- és teavízre nincs gondunk. Tűzrakásra is alkalmas hely.

Kis öblöcskére bukkant a patak medrében, szürke kavicsok szegélyezték. Száraz időben a patak nem nedvesítette be őket. Susan az ott heverő nagyobb kövekből gyűrűt épített, a három legnagyobbat úgy helyezte el, hogy a teáskannát kiegyensúlyozhassa rajtuk, alul pedig elég helye legyen a tűzrakásra. Tavalyi gazt is talált, szárazat, mint a tapló, hogy azzal lobbantsa fel a tüzet. Mire elkészült, a Felfedezők már hordták is a száraz rőzsét az erdő széléről.

- Talán még soha élő ember fia nem rakott itt tüzet - ábrándozott Titty. - Akár a Vadmacska-szigeten.

John kapitánynak ez megint eszébe juttatta a Fecskét és mindazt, amit el akart felejteni. De csak rövid időre. Mire a reggeli elkészült, már egészen lefoglalta gondolatait az új kaland, a felfedező út a matróz völgye felé.

- Ha a völgyedet titokban akarjuk tartani, legjobb, ha lehetőleg semmi nyomot se hagyunk magunk után. Jobb lesz, ha mindjárt szedjük is a sátorfánkat, mielőtt még a bennszülöttek erre vennék útjukat.

Bármilyen nagyszerű is volt a tűzhely, mégis újra szétszedték, és a nagy köveket, a megszenesedett parazsat belevetették a patak habjaiba, hogy lemossa a tóba. A kemény tojások héját elásták. A bennszülöttek, hacsak nem nyomoznak egyenesen utánuk, nem is sejthetik, hogy Felfedezők tapostak ezen az úton, táboroztak és reggeliztek itt, mielőtt mélyebbre hatoltak volna az ismeretlen földrészbe.

Tovasiettek a birkacsapáson. Titty matróz ment elöl, nyomában lépdelt John kapitány. Először Roger ment elöl, de aztán minden pocsolyánál megállt, hogy megvizsgálja, nincs-e benne pisztráng, úgyhogy rövidesen elsőből utolsó lett volna, ha a kormányos be nem várja, hogy nógassa, és egyben azt is szemmel tartsa, nem ejtenek-e el valamit, amit kár volna veszni hagyni.

Előttük morajlott a vízesés, s amint közelebb értek, egyre hangosabban zúgott. Most már eléggé közel érve látták is a lezuhogó víz fehér tajtékját.

Minél közelebb ért a matróz a völgyéhez, annál jobban sietett, és annál kevésbé érezte magát biztosnak abban, hogy az valóban olyan-e, mint ahogyan a képzeletében él. Nagyon gyakran előfordult vele, hogy dolgok, amelyek az ő szemében nagyszerűnek tűntek, unalmassá, hétköznapivá szürkültek, ha valakit odavitt, hogy megmutassa neki. Attól tartott, hogy a völggyel is így jár majd. Ez még nagyobb sietésre késztette, egyrészt, mert meg akart róla mielőbb bizonyosodni, másrészt pedig, ha csalódás várja, szeretett volna minél előbb túlesni rajta.

Egészen kifulladt, mire a vízesés lábához ért, de azért csak felkapaszkodott a sziklákon. Másodszor pillantotta meg a kis völgyet. Ott volt csakugyan, szakasztott olyan, ahogy visszaemlékezett rá, a végében a másik vízeséssel, a meredek, sziklás, hangás és páfrányos partokkal, amelyek minden oldalról elzárták. Lenn a sima, lapos völgyfenék, oly védetten a magas, meredek falak közt, hogy belülről, hacsak az alsó vízesés fölött vissza nem nézett az ember, nem láthatott mást, mint az eget, kívülről pedig az ember nem láthatta egyáltalában, hogy ott völgy van, hacsak le nem nézett a pereméről. Visszafordult, hogy integessen Johnnak, aki nem sokkal mögötte kaptatott, noha neki nem volt oka a sietésre.

- Még ne, ne nézz oda! Nézz a földre, amíg egészen föl nem értél. Erre, most, most nézd!...

John felkapaszkodott a szikla tetejére, megállt a matróz oldalán, és végigpillantott a völgyön.

- Igen, egészen jó kis hely - mondta.

Nem sokat mondott, de ahogyan mondta, abból Titty megérezte, hogy rendben van az ügy, és hogyha más nem is, legalább a kapitány körülbelül ugyanazt gondolja az ő völgyéről, mint ő maga.

- Siess, Roger! - unszolta Susan kormányos. - Elmaradsz.

- Itt biztonságban volnék, nem úgy, mint a dzsungelben, ahol vademberek leselkedhetnek a fák mögül. Halló, hol van Titty és John?

- Már a vízesés tetején járnak. Ha őket nem látjuk, sok más ember is lehet itt, akiket nem látunk. Gyere gyorsan, érjük utol az expedíciót.

A hajósinas nekilódult. Azért maradt vissza, mert egy nagy piros-fekete, bársonyos rókalepkehernyót talált. De most komolyabb dologról van szó, arról, hogy a Felfedezők derékcsapatához csatlakozzék. Susannak igaza volt, nem maradhat el társaitól. Különben is, John kapitány és a matróz már a vízesés fölötti titkos völgyhöz értek, amely éppúgy az ő felfedezése, akár a Tittyé. Néhány perc múlva Susan és Roger felért a vízesés tetejére, és megindult a sziklákon felfelé. Lentről senki se láthatta őket. Csak a tajtékzó víz harsogott. Ha valaki a vízesés lábánál felfelé nézett, nem is gyaníthatta, hogy a feje fölött néhány lépésnyire egy völgy fekszik, ahol akár száz felfedező is tábort üthet nagy titokban.

- Hahó! Várjatok meg! - sipított Roger, amint kifulladva felért a völgy peremére.

Titty és John visszanéztek. Már majdnem a felső vízesésnél jártak.

- Siessetek! - kiáltotta Titty.

Most azonban Susannak esett nehezére a sietés. Egy pillantás elég volt neki arra, hogy megállapítsa, milyen pompás hely táborozás céljaira a völgy. Amint elnézte annak meredek, szelet felfogó oldalait s a patak mentén húzódó tisztást, rögtön azon járt az esze, hol üthetné fel a sátrakat, hol volna helye a tűznek, hol lehetne a mosogatás műveletét legjobban lefolytatni.

- Itt lesz a tűz helye - mondta, amikor már fele úton tartottak a völgyben. - Jobb medencét pedig találni se lehetne a mosogatásra, mint a pataknak ez az öblöcskéje.

- Pisztráng van benne, Titty és én láttuk. Talán nem fogja bántani a mosogatás, talán még tetszik is neki - mondta Roger.

- Az attól függ, hogy mi marad a tányérokon.

- Mi nem eszünk mustárt.

- Gyertek már - szólt hátra a matróz.

- Gyere - sürgette Roger Susant -, alig várja, hogy megmutathassa neked a titkot.

- Megyünk már, megyünk - mondotta Susan, de a maga részéről nem nagyon hitt a titokban, és nem is sietett. - Van hely mind a négy sátor számára ezen az oldalán a pataknak, sőt a raktársátor számára is. A raktársátrat talán át is tehetjük a másik oldalra - mondta félig önmagának, félig Rogernek.

- Gyere már - sürgette Roger.

Végül a kormányos és a hajósinas csatlakozott a matrózhoz és a kapitányhoz.

- Hajósinas - kérdezte a matróz -, elárultál valamit a dologról a kormányosnak?

- Nem, dehogy - bizonykodott Roger. - Kivéve azt, hogy éppen meg akarjuk mutatni.

- Láttad? - kérdezte Titty Susantól.

- Mit?

- John se vette észre, pedig mindketten közel jártatok hozzá.

- Közel? Mihez? - kérdezte már John is.

- Peter Duck barlangjához.

- Egy igazi barlanghoz? - kérdezte John.

- Ezért kellett elhoznunk a zseblámpákat, és ezért jó, hogy Susané nem ázott el.

Titty és Roger visszamentek ahhoz a helyhez, ahol Susan kijelentette, hogy ott szeretné felütni a sátrakat.

- Itt ni - mutatta Titty.

John és Susan körülnéztek, de semmit se találtak, ami arra vallott volna, hogy ott egy barlang van.

Titty odament a meredek, szürke kőfalhoz, melynek repedéseiben hanga virított. Ott a hanga alatt egy nyílást mutatott nekik, amit, hacsak egész közelről nem vizsgálják, könnyen sziklarepedésnek lehetett volna nézni.

- Ha egy lepke le nem ereszkedik a fűre, soha emberi szem fel nem fedezi a barlangot - mesélte Titty.

- Voltatok a belsejében is? - kérdezte John.

- Nem - felelte Titty.

- Még nem - mondotta Roger.

John kibújt a hátizsákja szíjából, és ledobta a földre. Susan is kibújt az övéből, és kutatni kezdett benne a zseblámpája után. Milyen jó, hogy a hajótörés napján a nagy sietségben az övét a sátorban felejtette. Odaadta Johnnak.

John lehajolt, és a lámpával maga előtt világítva, eltűnt a nyílásban.

- Én is mehetek? - kérdezte Roger.

- Várj egy kicsit - intette Susan. - Ide figyelj, John, nézd meg a tetejét. Nincs veszély?

- Tömör, magas szikla. Épp csak hogy elérem. Egyenesen állhatok. Pfuj, borzasztóan poros! - Az évek során leülepedett a por a barlangban, és most, hogy John megmozdult, felhőként szállt fel a lába körül.

- Van benne hely több ember számára is? - kérdezte Susan.

- Bőven - hallatszott John hangja odabentről, mintha egy visszhangzó alagút mélyéről kiabált volna fel hozzájuk. - Vigyázzatok a fejetekre, míg be nem értek!

A többiek is bemásztak, és kezükkel a sötétben tapogatózva, egyenként felegyenesedtek. Figyelték, amint a kis lámpa fénye hol itt, hol ott tűnt fel, árnyékot vetve a durva falakra és a mennyezetre.

- Nem túlságosan tágas - mondotta John.

- De Peter Ducknak elég tágas - jegyezte meg Titty.

- Miért Peter Duck? - kérdezte Susan.

- Hát először is nincsen sátrunk az ő részére, másrészt éppen ilyen barlangjának kell lennie, hogy vademberek vagy kalózok támadása elől el tudjon benne rejtőzni.

- Pompás hely a készleteink számára - dicsérte Susan. - Hűvösebb már nem is lehetne. Jobb éléskamrát el se tudok képzelni.

Roger köhögni kezdett.

- Ki veled, gyorsan! - parancsolta Susan. - Nem neked való ez a hely, amíg ki nem takarítottuk a port.

Roger kibotorkált a napsütésbe, meglóbálta karját, és pislogott. Egy pillanatra denevér volt, amikor fényes délben kizavarják odújából. De még mielőtt a többiek tudomásul vehették volna az ő denevér mivoltát, már ismét visszavedlett Felfedezővé és hajósinassá.

Titty és Susan követték, és John is közvetlen a nyomukban volt. Mindegyiküknek karcolta a torkát a por.

- Szállásra nem alkalmas - mondotta John -, de bőven van hely benne valamennyi sátor és minden egyéb cókmók számára.

- Peter Duckot tesszük meg őrnek - mondta Titty. - Sátrainkban lakhatunk, és ha ellenség közeledését észleljük, mindent elrejthetünk a barlangban, hogy soha senki se tudja meg, hol van az erődünk. Pompás hely.

- Kár, hogy nincsenek ellenségeink - sajnálkozott Roger.

- Még akadhatnak bőven - biztatta Titty.

- A szárazföldön sose tudhatja az ember - vélte John. - A Fruskák biztosan az idén is akarnak valamiféle háborút.

- Emlékezzetek vissza, hogyan támadtak ránk a múlt évben - sopánkodott Titty -, amikor azt mondták, hogy a sziget az övék és nem a mienk. Azt nem állíthatják, hogy ez az ő völgyük. A barlangról meg senki sem tud. Itt még tűznek sincs nyoma, ami azt mutatná, hogy járt valaki előttünk. Egyedül mi fedeztük fel a magunk számára.

- Kellett, hogy valaki kiássa a barlangot - mondotta John.

- Itt lehetett már örök idők óta - vélekedett Titty. - Mindenesetre Peter Duck barlangja.

- De Peter Duck csak mese - ellenkezett Susan. - Nem lehet a valóságban az ő barlangja.

- Jó, de hát ő hozzánk tartozik. És ha az ő barlangjává avatjuk, az helyes. Kié másé lenne?

John ráhagyta. Peter Duck egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekben okosabb volt Tittyvel nem ellenkezni. Különben is, még John számára is majdnem valóságos lénynek számított. Egészen élővé vált a karácsonyi szünet alatt kiagyalt történetükben. Igazán nem volt rá ok, hogy ne legyen neki barlangja.

- Mellesleg - mondta John -, ha Peter Duck barlangjának nevezzük, amikor bennszülöttek vagy ellenségeink előtt akarunk róla beszélni, egyszerűen annyit kell mondanunk: "Menj Peter Duckhoz", "Hozd el Peter Ducktól", vagy "Peter Ducknál felejtettem", vagy "Találkozunk Peter Ducknál". Soha senki sem sejti, hogy egy barlang az, amire gondolunk. De hogyan nevezzük el a völgyet?

- Van egy nevem arra is, ha megfelel - mondotta Titty. - Nevezzük el Fecske-völgynek. Egyes helyek királyokról, hercegekről és más efféle egyénekről kapják a nevüket. Sokkal viccesebb, ha egy hely egy hajóról kapja a nevét. Nevezzük el a völgyet a Fecskéről.

Ez ellen senkinek se lehetett ellenvetése. És ha már egy ilyen pompás völgy akadt a táborozáshoz, egy ilyen rejtett barlangjuk, amire titokban gondolhatnak, akkor már John se búsult annyira, ha kis hajóját hallotta emlegetni. Különben is hamarosan kijavítják, s a közbeeső időre itt volt mindez...

- Mindenki beleegyezik?

Mindenki beleegyezett.

- Rendben van - mondta John kapitány -, legyen a neve Fecske-völgy.

- Örök időkre - sóhajtott Titty ünnepélyesen.

- Holnap felköltöztetjük a tábort - jelentette ki John.

- Csak egy baj van a Fecske-völgyben - mondotta Susan (és Titty nagyon örült, amikor hallotta, hogy ezen a néven nevezi). - Víz van bőven, de tüzelőfa, az nincs. A tűzrevalót mind az erdőből, a rét alól kell felcipelnünk.

- Valahányszor tejért megyünk, hozunk magunkkal annyit, amennyit elbírunk - mondotta John.

- Mi most hajótöröttek vagyunk - bólintott Titty. - Kell, hogy legyenek nehézségeink, különben nem is volna igaz az egész.

- Ez az! Minél hamarabb kezditek a nehezebbjével, és nekiláttok a fahordásnak, annál hamarább fog égni a tűz, hogy ebédet főzzek.

- Most mindjárt menjünk? - kérdezte Roger.

- Előbb hadd fedezgessünk fel még egy kicsit - mondotta John. - Nézzünk körül, hol találunk alkalmas pontot kilátóhely számára. Hol állítsuk fel az őrszemeket, akik az egész vidéket beláthatják, és jelt adnak nekünk, ha bennszülöttek ereszkednek le a kopár hegyoldalon, vagy kúsznak fel az erdő felől.

- Rendben van - mondotta Susan. - Én azalatt pompás kis tűzhelyet építek.

- És amint a tűzhely kész, megyünk fáért az erdőbe. Most pedig fel a kutatóútra!

John nagyon jól tudta, hogy a kormányos szereti a tűzhelyet a maga módján építeni, és ebben nemigen fogad el segítséget.

- Gyertek ti ketten! A hátizsákot itt hagyhatjátok, de a távcsövet hozzátok.

A matróz és a hajósinas a Peter Duck-barlang előtt hagyták zsákjaikat, és követték a kapitányt.

Kibukkantak a nyílt, lápos mezőre, amelynek füvét a fekete pofájú hegyijuh rövidre rágta, és a forró nyári nap barnára égette. Amott feljebb kanyarogva vágott magának utat a patak a rétek között. Mögöttük északnak és nyugatnak nagy dombok emelkedtek.

- Az ott ni, hegyén a csúccsal, a Kangcsendzönga - mutatta Titty. - Most nincs rajta hó, de télen biztosan vastag hóréteg borítja.

- Az az a domb, amely az Amazon folyam völgye fölött emelkedik - mondotta John. - Láttam a térképen. A neve...

- Legyen Kangcsendzönga - kérlelte Titty. - Felkutatjuk az Amazon forrását, és egyidejűleg megmászhatjuk a Kangcsendzöngát is. Igazi felfedező út.

- Kangcsendzönga különben is nagyszerű név - ismerte el John. - Viszünk kötelet a megmászásához. Kár, hogy nincsenek rajta gleccserek, akkor jégcsákányokra is szükség volna.

- Hé, hé! Ott van Rio! - kiáltotta Roger.

Annyira lekötötte figyelmüket a hangás rét és a messzeségbe vesző kék, lila dombvidék, hogy a lábuk alatt elnyúló tóra vissza se néztek. Most Roger szavára megfordultak. Messze a mélyben egy ezüstös, kék vízszalag tekergőzött, rajta sötétzöld szigetek, gőzösök és jachtok fehér vitorlái, sötét pacnik, a bennszülöttek evezős csónakjai és Rio városának szürke háztetői, szétszórva az öblök körül. Onnan, ahol álltak, a Vadmacska-sziget nem volt látható. Az erdő, amelyen keresztül felmásztak ide, eltakarta a szemük elől.

- Hol a messzelátó? - kérdezte John. Titty odaadta neki.

- Innen látni Holly Howe-t. Mindjárt gondoltam, hogy innen odalátunk.

- Hadd lássam én is - kérte Roger.

Felváltva néztek.

Annyi bizonyos, hogy messze, túl a tó másik partján, nem messze Riótól, jól látszott a Darien sötét, fenyő borította csúcsa. Alatta zöld mező ereszkedett a parányi öbölbe, a mező legmagasabb pontján pedig a fehérre meszelt falú, szürke tetejű tanya fészkelt a szilvafák között.

- Az a kis fehér, mozgó pont biztosan dadus köténye - mondotta Titty - vagy talán Bridgie.

- Pompás - örvendezett John kapitány -, még jeleket is adhatunk le anyunak, ha akarunk valamit, vagy ő adhat le jelzéseket nekünk. És ott a szikla pompás kémlelőhely lehetne, igaz, hogy kissé messze esik a völgytől.

Mintegy százyardnyira tőlük nagy, négyszögű, lapos tetejű szikla emelkedett ki a fű közül. De aznap már nem jutott idő a megtekintésére.

- Nicsak, valami mozog a patak mentén.

Rogernél volt a messzelátó.

- Mit csinál ott lenn a kormányos? - kérdezte hirtelen.

- Hol?

- Ott ni. Épp most megy be az erdőbe.

- A csudába is - bosszankodott John kapitány. - Már el is készült a tűzhellyel, és most rőzsét megy gyűjteni! Biztosan azt hiszi, hogy megfeledkeztünk róla. Gyertek! Utol kell érnünk! Gyertek, kövessük a birkacsapást a hanga között. Nézzetek a lábatok alá!

- Miért? - érdeklődött Roger.

- Viperák.

- Szabadon?

- Hát persze hogy szabadon! - mondotta Titty. - És nagyon mérgesek.

- Nem veszedelmesek?

- Nem, ha nem lépsz rájuk - oktatta John. - Kitérnek az utadból, ha alkalmat adsz nekik rá. De ha ott fekszik a napon összegombolyodva, és te beleütöd a patáidat, az biz nem nagyon tetszik neki. De most gyertek, mutassuk meg a kormányosnak, hogy mennyi rőzsét tudunk összeszedni, még mielőtt ő felhozná a maga kötegét.

- Igen, igen, uram! - felelt Titty.

- Igen, igen, uram! - mondotta utána Roger is. - Ki megy elöl?

John már meg is felelt a kérdésre. Teljes iramban rohant a keskeny birkacsapáson, amely lefelé kanyargott az erdő felé, és úgy tűnt, hogy a patak mellett ér véget, a vízesés alatt valamivel, a Fecske-völgy alsó végén. Rohanás közben időnként átugrott egy-egy hangabokrot. Titty utána, Roger Titty után, de már nem olyan gyors iramban. A kígyókkal rendben van a dolog, ha szivarosskatulyában tartózkodnak öreg szénégetők magántulajdonaként, de semmi értelme vigyázatlannak lenni, hogy mindjárt a felfedező út elején megmarassa magát velük az ember. Roger, bár nem vesztegetett időt, mégis vigyázott, hogy ne lépjen kígyóra.

A tölgyerdőben és a mogyorósban bőven akadtak ágacskák, letöredezett és elszáradt fák, szárazak, akár a tapló. A vörösfenyőerdőben is ezrével feküdtek a száraz gallyak. A kormányos egészen a vörösfenyőerdő tetejéig hatolt előre. A többiek inkább a rét szélén szedték a rőzsét. John és Roger zsebében zsineg is akadt. Pompás kötegeket gyártottak, amelyeket kényelmesen cipelhettek a hátukon. Titty is összegyűjtött egy nagy csomót, és éppen azon törte a fejét, hogyan fogja hazaszállítani, amikor meglátta a kormányost, aki tántorogva, hatalmas terhe alatt meggörnyedve jött kifelé az erdőből.

- Kérsz zsineget? - lihegte Susan. - Van itt a zsebemben, csak nincs szabad kezem.

Titty kihúzta a zsineget a kormányos zsebéből, és összekötötte a maga terhét. Most már könnyű volt szállítani, anélkül hogy elhullajtana belőle.

- Mindnyájan itt vagytok? - kérdezte Susan.

- Igen - felelte Titty. - A többiek éppen most indultak vissza.

Két nagy rőzseköteg, a kapitányé és a hajósinasé, haladt felfelé a patak mentén. Utánuk siettek. Egy szót sem váltottak egymással. A szikla megmászása után, ismét a Fecske-völgybe jutva, alaposan kimelegedtek, de volt is fájuk elegendő két-három teavízforralásra, így nem kellett valamelyiküknek megint az erdőbe mennie.

A kormányos - mint rendesen - ma is elsőrangú tűzhelyet épített. A száraz ágak könnyen lángra kaptak, s alig telt bele néhány perc, a Felfedezők nekiláthattak első étkezésüknek a Fecske-völgyben. Már későre járt az idő. A mosogatás legnagyobb részét a patak végezte el helyettük (a piszkos bögréket, kanalakat, a közös villát és kést leeresztették egy kis örvénybe a sziklák közé), a fel nem használt fát pedig elraktározták Peter Duck barlangjában.

- Így legalább biztosan száraz marad - mondotta Susan olyan előrelátásról téve bizonyságot, amilyent valakitől, aki a felfedező expedíció kormányosa és szakácsa is egy személyben, el is lehetett várni.

- Ostromgyűrűbe kerülhetünk a Fecske-völgyben, és nem juthatunk ki erődünkből fáért - mondotta Titty, aki a maga részéről inkább haramia módjára gondolkozott.

John kapitány már az indulásra gondolt. Alig várta, hogy az erdőbe érjenek. Erős ágakat akart gyűjteni, hogy rájuk akasztva szállíthassák fel málhájukat az új táborhelyre.

A mogyorósban találtak olyan ágakat, amilyenekre szükségük volt. John és Susan lenyesték, és mindenki segített, hogy lekerekítsék a végüket. Mielőtt a Felfedezők elhagyták Anglia déli tájait, a kovács mind a négy zsebkést megélesítette. Itt volt hát az alkalom a kések kipróbálására. Mihelyt a két rúd elkészült, ráakasztották hátizsákjaikat egy kis előgyakorlat céljából. John és Susan vitték az egyik rudat, Titty és Roger a másikat, a hátizsákok pedig vígan himbálództak a rudak közepén. Egy kis bajuk azért akadt szállítás közben, mivel a hátizsákok állandóan előrecsúsztak a rúdon, ha a két szállító nem volt egy és ugyanazon a szinten. Már csaknem a vörösfenyőerdő alján tartottak, amikor John, aki elöl haladt Susannal, hirtelen a földre vetette magát.

- Bukjatok le! - kiáltotta izgatottan. - Bukjatok le, ha kedves az életetek.

- Szerencse, hogy a zsákjaink majdnem üresek - sóhajtott megkönnyebbülten Susan, földre támasztva a rúd innenső végét.

- Pszt! Pszt! - pisszegett John.

Mind a négy Felfedező hasra vágódott, és némán lapult a földön. Az úton, alattuk, lovak patkóinak dobogása hallatszott.

- Ügetve vagy lépésben? - súgta Roger. Nehéz volt megállapítani.

- Lépésben - vágta rá Titty, de tévedett.

Egy fekete ló ünnepélyes ügetéssel nyitott hintót húzott. Két felnőtt és két leányka ült a kocsiban.

- Az egyik Mrs. Blackett - súgta Susan.

- A másik biztosan a dédnagynéni - súgta vissza Titty. - De... nem... nem. Ez képtelenség. Hiszen ezek a Fruskák!

Feszes tartású, idősebb hölgy, kis fekete napernyőt emelve a feje fölé, ült mereven Mrs. Blackett mellett. Előttük a keskeny hátsó ülésen, a kocsis mögött, szemben a felnőttekkel, két ifjú hölgy feszengett fodros ruhában, nyári kalappal. Összekulcsolt kezükön kesztyű. Szörnyű látvány! Ahogy a kocsi eltűnt, a Felfedezők megbotránkozott tekintettel meredtek egymásra.

- Hát ez még a hajótörésnél is szörnyűbb! - szólalt meg végül Titty.

- Nem hiszem, hogy Nancy kapitány lett volna - mondta Roger.

De hát semmi kétség sem fért hozzá.

Visszatérve a Patkó-öbölbe, egyre csak a Fecske-völgy járt a fejükben, az ő titkos völgyük és Peter Duck barlangja, ami még titkosabb volt. Alig várták a hajnalt, hogy korán útra kelhessenek. Reggel még a fürdéssel is siettek, és Titty futólépésben tette meg majd az egész utat Swainsonék házáig és vissza a reggeli tejért. Siettek a reggelizéssel is. A sietségük még tartott, amikor felszedték és összerakták a sátrakat. De amikor arra került sor, hogy elhagyják az öblöt, és felkapaszkodjanak a réten, mindenkinek furcsa érzés szorította a torkát. Van abban valami rettenetes, amikor a tengerészek hátat fordítanak a tengernek. John kapitány tegnap még alig várta, hogy elkerüljön arról a helyről, ahol minden a hajótörésre emlékeztette, ma mégis ugyanazt érezte, amit a többiek: a szárazföld belsejébe való masírozással valahogy még jobban elszakadnak a Vadmacska-szigethez fűződő emlékeiktől. Jobban, mint amikor a Fecske elsüllyedt. Még Titty és Roger, a Fecske-völgy felfedezői sem siettették az indulást ezen a reggelen. Mindenki örült, amikor Roger egy evezős csónakot fedezett fel a tavon, amint az lefelé haladt a Darien-hegyfok felől. Titty a messzelátón keresztül megállapította, hogy nem más ül benne, mint Flint kapitány. Flint kapitány Darien-hegyfoknál való feltűnése jó ürügy volt még egy utolsó haladékra, anélkül hogy egymásnak el kellett volna árulniuk titkos érzéseiket. Mindenki tudta, hogy Flint kapitány nem evezne a Patkó-öbölbe, ha nem volna valami mondanivalója a számukra.

Az öbölnek csaknem olyan képe volt megint, mint a hajótörés napján. A sátrak felszedve, összecsavarva, a hátizsákok megtömve. A kicsiny sátorrudak szétszedve, csomóba kötve. Mindegyik Felfedező egy-egy hátizsákot vitt, azonkívül a rúd egyik végét, amire egy fenéklapba vagy egy pokrócba kötözött csomag volt akasztva. Susan és John, akiknek a vastagabb rudat kellett vinniük, próbálgatták, hogy ketten együtt mennyi terhet bírnak el. Titty és Roger terhe sokkal kisebb volt. Noha mindenki erején felül volt megrakodva, mégis bőven hevertek be nem csomagolt tárgyak a földön. Világos, hogy még egyszer kell fordulniuk. Ez a látvány fogadta Flint kapitányt, amikor beevezett az öbölbe. De mielőtt befutott, a Felfedezők már tudták, hogy hoz magával még egy csomó terhet a vinnivalókhoz.

- Rettentő sok minden van a csónakjában - mondotta John kapitány, mert most rajta volt a sor a messzelátóval. - Két zsákot is hoz a kisebb csomagokon kívül.

- Hát remélem, hoz kenyeret - jegyezte meg a kormányos. - Megettük majdnem az egészet.

- Csak még több terhet jelent - mondta John, és azt kívánta, bár volna egy-két tevéje az expedíciónak.

- Bizony olykor cipekednünk kell - mondta a kormányos. - Mi mind rengeteget eszünk.

- Vajon mire való az a rúd a csónakban? - találgatta Roger.

- Halló - kiáltott fel John kapitány -, nézzétek, a Fecske régi árbocát is magával hozza.

A régi árboc megpillantása minden érzékenykedés mellett is kedvezőbb színben mutatta előttük a völgybeli táborozást. Flint kapitány azonnal magyarázkodni kezdett.

- Segíts nekem azzal a norvégiai árbocrúddal, bajtárs - szólt oda John kapitánynak, amikor a csónakjával a partra futott. - Gondoltam, szívesen lendítenétek a dolgon azzal, hogy magatok faragjátok meg az új árbocot. Pompás rudat találtam, a durváját már lefaragták, a dolgotok most az, hogy a régi árbochoz igazítsátok.

John megragadta a nagy, csupasz rúd egyik végét, amelyen meglátszottak a fejsze nyomai. Flint kapitány kiemelte a partra, utána a Fecske régi árbocát is, két darabban. Nehéz volt elképzelni, hogy ezt a nyers fát olyan ragyogóvá és simává lehet tenni, mint amilyen a régi árboc volt.

- Sajnos, csak bicskánk van - mondotta John.

- Már többször előfordult a tengerészet történetében, hogy hajótörött matrózok késsel faragtak maguknak újabb árbocot - mondotta Flint kapitány. - De nektek erre nem lesz szükségetek. Hoztam egy körgyalut és egy marokkörzőt. Ha készen vagytok, lesz lenolaj is.

Az a puszta tény, hogy árbocot kell faragniuk, s hogy a rúdja ott fekszik előttük faragatlanul, egyszeriben sokkal valószínűbbé tette előttük, hogy a Fecske előbb-utóbb mégiscsak visszakerül hozzájuk, és hogy a hajótörött tengerészek egyszer ismét a szigeten tanyázhatnak, vagy hajókázhatnak kedvükre.

- Naponta lejövünk majd ide, hogy az árbocon dolgozzunk - mondta John kapitány.

- Hát nem a víz mellett akartok tábort ütni? - kérdezte Flint kapitány, végigjártatva tekintetét a parton szanaszét heverő málhákon.

- Nem - felelte Titty és Roger egyszerre. - Felmegyünk a rétre, a mi kis völgyünkbe.

- Tudod, abba a völgybe, amiről már beszéltünk neked - folytatta Titty. - Tudod, amikor azt mondtad, hogy ott van egy pisztrángos...

- Apropó - mondta Flint kapitány -, ha az az a völgy, amire gondolok, akkor már tudom, miért szakítottatok félbe, amikor édesanyátoknak a pisztrángos tavacskáról beszéltem. Nem értettem mi a baj, de most már tudom. Nincs ott egy barlang, mindjárt balra, amint fölfelé mentek?

Titty arca megnyúlt. Hát már mindent a világon felfedeztek előttük?

- Az Peter Duck barlangja. - mondta.

- Harminc évvel ezelőtt Ben Gunn barlangjának neveztem. Pompás hely a táborozásra.

- Nancy és Peggy tudnak róla?

- Ők sose jártak fenn a hangás rétnek ezen az oldalán. Legalábbis tudomásom szerint.

- Ne szólj nekik róla - kérlelte Titty.

- Rendben van - ígérte Flint kapitány. - De nem lesz túl nehéz odáig felvinni a rudat?

- Majd lejövünk, és idelenn dolgozunk - mondta John. - Mindnyájan dolgozunk majd rajta - lelkesült Roger.

- Úgy látom, éppen indulni készültetek. A rakomány többi része - pillantott vissza Flint kapitány a csónakjára - a matrózok élelmezésére van szánva. Édesanyátok azt mondta, adjam át a kormányosnak. Mit gondoltok, nem volna okosabb, ha elszegődtetnétek málhahordónak?

- Köszönjük szépen - mondotta a kormányos.

- Felfedezők általában visznek magukkal bennszülött málhahordókat - mondta Roger. - Minden felfedező expedíció így tesz.

- De ő nem igazi bennszülött. A múltévi hadviselés után nem tekinthető teljesen annak - szólt közbe Titty.

- Azért talán megengeditek, hogy felmásszak veletek, és segítsek a rakomány felszállításában?

- Nagyon megköszönjük.

Flint kapitány zömök volt, a háta széles. A Felfedezők alaposan felmálházták. Leszedett egy nagy horgonykötelet a csónakjáról, s a régi fenéklapba belerakva a nagyobb csomagokat, a kötél segítségével hatalmas batyut csinált. Nagyobb pemmicanes dobozok, kekszes dobozok, kenyér, két zsák borsó, krumpli tette ki a tartalmát. Mindezt most hozta Holly Howe-ból.

- Vajon fel tudja-e majd emelni? - kételkedett Susan.

- Ha még egy gyufaskatulyát ráraktok, biztos, hogy nem.

Összekötözték a batyut, úgy ahogy volt. Aztán Flint kapitány lehajolt, nekivetette a vállát, és az egész bálát a hátára emelte. Ide-oda tántorgott a súlya alatt, de azért nem roskadt össze, és Roger azt mondta, hogy az a fontos.

- Halló, mit csináltok? - harsant fel egy jókedvű hang a víz felől. - Mivel készül Jim bácsi megszökni?

A Fruska már bent volt az öbölben. Mindenki odafordult. A Fecskék nehezen tudták elképzelni, hogy Nancy Blackett kapitány és Peggy Blackett kormányos, akik most fejük búbján piros, kötött kalózsapkával, barna ingben, kék nadrágban a süllyeszthető tőke felhúzásával foglalatoskodnak, a vitorlát leeresztik, azonosak azzal a két ifjú hölggyel, akiket alig egy napja láttak fodros ruhában egymás mellett feszengeni a dédnagynéni kocsijában.

- Hogyan sikerült megszöknötök? - kérdezte Flint kapitány, és hatalmas terhével a hátán lassan megfordult.

- Amikor a dédnagynéni meghallotta, hogy te megléptél, úgy határozott, hogy lelátogat a tó végébe. Azt mondta, meg akarja mondani a lelkésznek, hogy azelőtt a régi világban hogyan volt minden. Hallotta, hogy az új lelkész egy s mást másképp csinál. Anyunak persze vele kellett tartania. Ebédig biztos, hogy nem kerülnek haza. - Így Peggy.

- Jó déli szél fúj - mondta Nancy. - Oda-vissza kihasználhatjuk. Megragadtuk az alkalmat, szerencsét próbáltunk.

- Ebédre sajnos vissza kell mennünk - sóhajtott Peggy.

- Megint ez a nyavalyás kikocsizás - kesergett Nancy kapitány. - De most ne törődjünk vele. Mit csináltok itt?

- Költöztetjük a tábort - felelte John. - A völgybe, amit Roger és én felfedeztünk.

- A völgybe, ahol... - de Roger szerencsére még idejében meglátta Titty arcát.

- Well - mondotta Nancy -, mit fukarkodtok Jim bácsi erejével? Még a zsebeibe is bőven férnek csomagok. Elsőrangú, nagy zsebei vannak, igazi óriás zsebek.

- Kapitány - szólt Jim bácsi Johnhoz -, ne hevertesse parlagon ezeket a kalózokat, hanem cipeltesse velük a rájuk jutó részt! Van idejük bőven, és hazavitorlázás közben kifújhatják majd magukat.

- Gyere, Peggy - mondta Nancy kapitány. - Add ide az egyik evezőt. Majd megmutatjuk mi ezeknek, hogyan kell szakszerűen szállítani.

A két kalóz kiemelte a Fruska egyik evezőjét, ráakasztottak egy batyut, ami abba a fenéklapba volt belekötve, amiből Flint és John kapitányok a Fecske foltját kivágták. A parton még szanaszét hevert néhány apró holmi, de ahogy Nancy megállapította, Flint kapitánynak csakugyan óriási zsebei voltak.

- Mi történjék a papagájjal? - kérdezte Susan. Mindenki annyira megszokta már, hogy Pollyt a legénység tagjai sorába számítsa, hogy a kalitkájáról egészen megfeledkeztek. Még Titty sem gondolt rá, hogy bajosan tudná egyedül felvinni a völgybe, különösen, ha benne tartózkodik a madár is.

- Polly meg én régi pajtások vagyunk - mondotta Flint kapitány -, hagyjátok, hadd vigyem fel én.

- Ha te viszed a kalitkát - mondta Titty -, Polly ráülhetne a rudunkra, és Roger meg én közösen szállíthatnánk.

- Szép Polly - rikácsolt a zöld papagáj, miközben rátelepedett Titty kezére, onnan átlépett a rúdra, és ott egyensúlyozott, amíg Titty és Roger felemelték a rudat a vállukra. Így aztán az expedíció el is indult, de nem addig, amíg Titty alkalmat nem talált arra, hogy figyelmeztesse Johnt és Susant, hogy egy szót se áruljanak el Peter Duck barlangjáról. Legalább egyelőre nem. Nem lehessen tudni, mégiscsak kalózok...

John kapitány és Susan kormányos ment elöl. Susan kormányos a tejeskannát felakasztotta a rúdra, hogy odakaphasson, ha esetleg kilottyan belőle a tej. Aztán Flint kapitány görnyedezett: egyik kezében a papagáj kalitkáját vitte, a másikkal a nagy batyut fogta a vállán. Aztán következtek a Fruskák az egyik evezőre akasztott batyujukkal, utolsónak lépdelt Titty és Roger, köztük a rúdon gubbasztott a papagáj, a batyu meg lelógott a rúdról.

Flint kapitány egy pillantással szemügyre vette a hidat. Kijelentette, hogy alatta nincsen számára hely, nem is beszélve a batyuról. Ő bizony a kőfal résén fogja keresztezni az utat. Ha a vadak mégis meglátnák, kőszívű bandának kellene lenniük, ha nem esik meg rajta a szívük. John viszont kifejtette, hogy ha valaki meglátná őket, ahogy átvágnak az úton, egyszerűen bennszülötteknek nézheti őket, akik egy farmra szállítanak rakományt. Így John és Susan a rúdjukról lelógó összes cókmókkal együtt átszelték az utat, mintha csak bennszülött ügyben járnának, és semmi közük se volna hajótörött matrózokhoz vagy felfedezőkhöz. Még maguk a Fruskák is, akik pedig előbb a híd alatt akartak átkelni, az utolsó percben meggondolták magukat. Különben sem volt sok hely a híd alatt, s nemigen lehetett lehajolni anélkül, hogy a vízbe ne érjen a málhájuk. Bár nem volt valami bennszülöttes külsejük, mégis nyomon követték Flint kapitányt és Susant, és ők is az úton mentek át. De Tittyt és Rogert semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy átbújjanak. A batyujuk kisebb volt, mint a többieké, de azért Titty okosabbnak találta, ha a papagájt előbb külön átszállítja, és leteszi a másik oldalon, hogy azalatt vigyázzon a cipőjére. Aztán visszajött Rogerért és a málháért.

- Már másodszor ért vízbe - mondta Roger, mikor fele úton voltak. - Emeld magasabbra a rudat, nézd így.

- Úgy tartom. Lehorzsolta a bőrt a csuklómról.

A híd túlsó oldalán a papagáj hangos rikácsolással üdvözölte őket. Megálltak, felhúzták a cipőjüket, kimosták a hajósinas sebét, és bekötözték. Szerencsére az inasnak volt egy zsebkendője, amely helyenként tökéletesen tisztának volt nevezhető. Vad galoppban törtettek előre, a batyu viharosan hintázott, és a zöld papagáj csapkodó szárnyakkal egyensúlyozta magát a rúdon.

- Kapaszkodj jó erősen, Polly! Fontos, hogy mielőbb felérjünk. - Az erdő szélén utolérték a többieket, ott, ahol előző nap reggeliztek. Rövid pihenő következett, fejenként egy-egy csokoládé adaggal kitöltve. Még a papagáj is kapott egy darabkát. A kormányos a csokoládét előrelátóan hátizsákja külső zsebébe tette, hogy menetelés közben könnyen hozzáférhető legyen. Aztán valamennyien segítettek a nagy batyut Flint kapitány hátára zökkenteni, vállukra vették a rudakat, s az expedíció folytatta útját a lápvidéken felfelé. Ez alkalommal Titty, Roger és a papagáj lettek az elsők, és Nancy és Peggy az utána következők, Susan és John haladtak leghátul, mert a kormányos tartott tőle, hogy Flint kapitány teletömött zsebeiből útközben kipotyoghat egy és más.

- Ez az út nem arra való, hogy az én koromban az ember rajta járjon - nyögte Flint kapitány, miután egy darabig a sziklakövek és hangacsomók körül fel- és lekanyargott.

- Nagyon jó birkacsapás - védelmezte John kapitány. - Bőven van hely, csak jól meg kell nézni, hová teszi az ember a lábát. - Már ez neki a Fecske-völgy útja volt, és nem akarta, hogy becsméreljék, éppúgy, mint ahogyan hallani sem akart róla, hogy a Fecskénél is van jobb vitorlás.

Flint kapitány egy darabig nem szólt, csak törtetett, amennyire lehetett, egyre tovább.

- Hogy van az, hogy mi sose jártunk erre azelőtt - csodálkozott Peggy. - Nincs is nagyon messze. Nézd ott van a...

Kimondta a domb nevét, amelyiknek a csúcsa ide látszott. De a matróz gyorsan közbevágott és kijavította:

- Az a Kangcsendzönga, ha a legmagasabbról beszélsz.

Nancy hirtelen megállt, egy rándítással Peggyt is megállította az evező másik oldalán.

- Kangcsendzönga? Nem rossz. Miért ne? A mindenit! Miért ne mászhatnánk meg?

- Meg is másszuk! - mondta Titty. - Jártatok már a tetején?

- Évekkel ezelőtt egyszer felvittek bennünket, de az nem volt az igazi.

- Az egészen más lapra tartozik - mondta Nancy.

- Nahát akkor másszuk meg együtt - javasolta Titty -, hegymászó kötelek segítségével.

- Igen, ha a dédnagynéni nem volna itt - sóhajtozott Nancy keservesen.

- Láttunk benneteket tegnap - mondta Roger - a kocsiban.

- Csak nem?! - mordult fel Nancy.

Tovább bukdácsoltak, és egy ideig senki se szólt egy szót sem. Nehéz is beszélni, amikor részben rudakra, részben evezőkre szerelt málhát cipel az ember ilyen keskeny és kanyargós úton. Flint kapitánynak nem volt egy felesleges lélegzete sem.

A kis vízesés zúgása mind erősebben és erősebben hangzott. Végül is Titty és Roger, akik az expedíciót vezették, megálltak közvetlenül alatta.

- Itt kell felmászni? - kérdezte Nancy. - Ezzel a sok cókmókkal?

- Én nem bírok - szuszogott Flint kapitány. - Lehetetlen ilyen bálával. Jobb lesz, ha megkerüljük, és a másik oldalon ereszkedünk le a völgybe.

- Sokkal érdekesebb egyenesen felkapaszkodni - mondta Nancy. - A málhát fentről felhúzhatjuk. A mi kötelünk elég lesz hozzá, ha kioldjuk ezt a batyut.

- Egyébként - magyarázta a matróz - abban a pillanatban, amint kilépünk a patakágyból, máris nyílt lápra kerülünk, és kilométerekről megláthatnak minket.

Így tehát a málhát mind lerakták a vízesés lábánál, és leoldották a Fruska hosszú kikötőkötelét, amivel Nancy és Peggy a batyujukat az evezőre akasztották. John az egyik végét magával vitte, miközben felkapaszkodott a vízesés tetejére. A Felfedezőket követték a kalózok is, mihelyt látták, hogy a kötél csakugyan elég hosszú. Flint kapitány lent maradt, hogy a batyukat egymás után felkösse a kötélre. Mikor a Fecskék látták, hogy Nancy és Peggy milyen jó véleménnyel vannak a Fecske-völgyről, ugyancsak örültek, hogy elköltöztek a Patkó-öbölből. Ahogy Nancy a vízesés felső részéhez ért, és végigtekintett a völgyön, rögtön megértette, milyen pompás helyről is van itt szó.

- A legjobb búvóhely, amit valaha láttam! A mindenit, ha arra gondolok, hogy ez mindig itt volt, és mi ennyi éven át nem is tudtunk róla.

- Ti még nem is tudjátok, hogy milyen titkos hely ez - mondta Titty, és büszkeségében, hogy Nancy nagyra tartotta az ő völgyét, igen közel járt ahhoz, hogy a kelleténél többet mondjon.

De akkor felhangzott lentről a kiáltás:

- Húzzátok! Hórukk!

Nancy rögtön nekilátott a munkának.

- Feküdjetek a kötélnek - kiáltotta. - Mit szólnátok egy nótához?

El is kezdte azonnal:

Baj van a részeg tengerésszel,
Baj van a részeg tengerésszel,
Baj van a részeg tengerésszel,
Minden szombat este.

A többiek folytatták:

Bele vele gyorsan a tengervízbe,
Bele vele gyorsan a tengervízbe,
Bele vele gyorsan a tengervízbe,
Minden szombat este.

Flint kapitány hatalmas bálája dübörögve emelkedett föl a völgy széléig. Nem számított a teher súlya, amikor két kapitány, két kormányos, egy matróz és egy hajósinas volt ott, és mind húzták a kötelet, és a papagáj egy sziklán, mellettük, bátorító rikoltásokat hallatott. Amikor a batyukat mind felhúzták, Flint kapitány maga is belekapaszkodott a kötél végébe, és felkúszott a sziklán, miközben a kapitányok, a kormányosok és a legénység együtt lihegte és dörmögte "Baj van a részeg tengerésszel".

A Fruskák és Flint kapitány együttes erővel segédkeztek a cókmókot átszállítani a vízesés tetejéről oda, ahová Susan a sátrakat szánta, a kis öböl közelébe, amely oly pompásan megfelelt a tűzhely és a mosogatás céljaira. A matróz állandóan a nyomukban járt; minden percben attól rettegett, hogy megpillantják a barlang nyílásába tömött hangacsomót. Roger állandóan pisztrángokat mutogatott a többieknek a patak által alkotott kis pocsolyákban. Mindent elkövettek, hogy a Fruskák figyelmét eltereljék a szürke kőfalról, aljában a sötét árnyékkal, melyet oly sűrűn benőtt a hanga, mintha csak egy sziklarepedés volna, és nem barlang tátongó nyílása. Legszörnyűbb az volt, hogy a töredezett, száraz gallyak, melyeket tegnap elpotyogtattak, mint egy ösvény, a tűzhelytől nyílegyenest a barlanghoz vezettek. - Milyen mulyák is voltunk, hogy erre nem gondoltunk - dünnyögött magában Titty. Világos, mindig el kell majd tüntetniük a nyomokat maguk után. Elég, ha valaki megpillantja őket, máris eljut a szikláig, aztán Peter Duck barlangja nem titok többé. De hát a Fruskák nem vettek észre semmit. Ámbár talán észreveszik, ha nem sietnek annyira. Flint kapitány azonban ismételten figyelmeztette őket, ne feledkezzenek meg az ebédidőről, így hát csak egy gyors pillantással tartottak terepszemlét, mielőtt visszarohantak volna a Fruskához.

- Gondoljatok csak vissza a tegnapelőtti cirkuszra - emlékeztette őket Flint kapitány. - S ma még hajótöréssel sem takarózhattok.

- Az a hajótörés sem sokat segített. Sietünk, sietünk, ne félj, nem rántunk be téged újra!

- Csak nem azért volt cirkusz, amiért velünk maradtatok a Patkó-öbölben segíteni?

- De mennyire! Nem ismered a dédnagynénit! Milyen a völgy kívülről nézve?

- Egyáltalán nem lehet észrevenni - mondotta Titty boldogan, hogy a Fruskákat jó messzire elviheti a barlangtól. - Gyertek, nézzétek meg!

Fölmásztak a völgy meredek északi oldalán, és szétnéztek a lápon.

- Tíz lépésről nem is sejteni, hogy itt egy völgy van - mondta John.

- Mi az a nagy szikla ott? - kérdezte Nancy, északra mutatva.

- Őrtorony - magyarázta John. - Legalábbis azt a célt fogja szolgálni.

- Hm. Jó messziről észre lehet venni.

- Éppen azért felel meg a céljának - fűzte hozzá Titty.

- Jó hasznát vesszük, ha a rétek felől jövünk, és meg akarjuk találni a völgyet - mondotta Nancy. - Jövünk is. Ez az, amit tenni fogunk. Váratlanul rajtatok ütünk. Mindjárt első nap, hogy el tudunk szabadulni. Holnap, sajnos, nem jöhetünk.

- Felkészülve fogadunk majd - mondta John.

- Egyáltalán nem fogtok elszabadulni - figyelmeztette őket Flint kapitány -, ha most nem rohantok haza.

- Gyere velünk - mondta Peggy -, különben te is elkésel. Mi ugyan nem. Ezzel a széllel.

- Én nem. Az én szolgálatom csak uzsonnakor kezdődik. De az égre kérlek, ti aztán siessetek. Szeretnék igazán minden bajt elkerülni legalább egy-két napig.

- Ő éppen úgy fél a déditől, mint mi - magyarázta Peggy Susannak.

- Sőt, még jobban - mondta Nancy -, és anyu is, szegényke.

- Jim bácsi még városi ruhát is ölt - mondotta Peggy.

- Brrr! - borzadozott Nancy. - Na és mi, az ünneplő ruhánkkal? Gyere már! Épp csak hogy átöltözhetünk. Elfelejtettem, hogy sortban szöktünk meg.

Lerohantak a völgybe, felkapták az evezőket, felcsavarták a kötelet, és tovaszáguldottak. Néhány perccel később a Fecskék és Flint kapitány már eltűnni látták piros sapkájukat a fák között.

- Nem vették észre a barlangot - mondta Roger megkönnyebbülve.

- Nem.

- Na, csak várjatok, míg rajtunk ütnek.

- Ne számítsatok arra - mondta Flint kapitány -, borzasztó nehéz elszabadulniuk.

- Véleményem szerint a dédnagynéni rettenetes intézmény - mondta Titty.

Flint kapitány erre nem mondott se igent, se nemet, csak annyit, hogy Holly Howe felé veszi az útját, és hajlandó volna postát vinni magával. A málha még mindig ott hevert a tűzhely körül s a sátrak is a földön, de azért Tittynek sikerült az írószereket kiásnia. Levélbe kezdett, a Fecske-völgyből keltezve, mindenkivel aláíratta. Megírta benne, hogy a tábort felköltöztették a hegyre, hogy nem kell többé tartaniuk lázadóktól és árvizektől, és hogy reméli, anyu és a hajóbébi mielőbb ellátogatnak hozzájuk uzsonnára.

- De hogy fognak idetalálni? - aggódott Susan.

- Én úgyis lent dolgozom majd az árbocon - mondotta John kapitány -, majd én felkalauzolom őket az öbölből.

Ezt még hozzáírták, aztán összehajtogatták a levelet, betették egy borítékba, és megcímezték anyunak Holly Howe-ba. Roger a felső bal sarokba odaírta: "Kalóz Posta."

Mialatt a posta készült, Flint kapitány nyugodtan szívta a pipáját.

- Apropó! - mondotta, amikor elkészültek, mintha csak épp akkor jutna eszébe valami. - Szeretnék bekukkantani a barlangotokba. Most, hogy a két kalóz eltávozott, remélem, nincs akadálya?

Susan kölcsönadta neki a zseblámpáját, és Flint kapitány begyömöszölte magát a nyíláson. A Felfedezők tömegesen nyomultak utána.

- Kisebb, mint amilyennek hittem - mondotta, amikor már bent volt, és megint kiegyenesedett. Jobbra, a bejárat felé fordult, s ott megtalálta Ben Gunn nevét nagy szétterpeszkedő betűkkel, késsel belevésve a sziklába.

- Peter Duck nevét is be fogjuk vésni - mondotta Titty.

- Ben Gunn nagyon örül a szerencsének.

- Te vésted be?

- Idestova harminc esztendeje.

Pár perc múlva már ő is indult lefelé. Azt mondta, szívesen maradna még, de ha a hatalmas batyu cipelése után nem mozog egy kicsit, tagjai meggémberednek. Különben is, reggel visszatér az öbölbe, hogy megmutassa Johnnak a körgyalu és a marokkörző használatát. A Fecskék elkísérték a vízesés széléig, kegyesen közölték vele, hogy málhahordó minőségében nagyon hasznossá tette magát, és elbúcsúztak tőle. Miután minden baj nélkül lemászott a patak mentén, megfordult, hogy integessen a Felfedezőknek, akik még esetleg utánanéznek a vízesésről. De már egy se volt ott. Nagyon elfoglalta őket a sátorverés.

Azt se tudták, hol áll a fejük a sok tennivalótól. A hajótörést szenvedett matrózok titokban örültek, hogy magukra maradhattak. Bennszülöttek és kalózok látogatása (még Flint kapitányé és a Fruskáké is) rendben van, ha szükség van rájuk. Például igen hasznavehetők málhacipelésnél, vagy ha néha tele hírekkel érkeznek, és természetesen nagyszerűek, ha valami kalandról van szó. De amikor új helyen, új tábort ütnek, és százféle dologban kell dönteni - mégiscsak legjobb egymás között. Volt egynéhány perc ezen a napon, amikor majdnem elhatároztatott, hogy amíg a Fecske újjászületve be nem fut az öbölbe, addig a kapitánya és legénysége megszűnnek hajótörött tengerészek lenni. Vad törzs lesznek, barlanglakók, akik éjszaka a tűz körül táncolnak, totemeket állítanak fel hosszú rudakra, és hangakoszorúkkal övezve áldozatot mutatnak be előttük. De Johnnak eszébe jutott az árboc, amit meg kell csinálnia, és Susan kijelentette, hogy a barlang tulajdonképpen nem alkalmas ottlakásra, és Roger se látta be, mire való az új sátor, ha nem aludhat benne, Titty meg úgy értesült, hogy vadak sohasem készítenek térképet, és így végül is úgy határoztak, hogy továbbra is Felfedezők és tengerészek maradnak, még ha hajótöröttek is. De azért a határozatot heves viták előzték meg. Amikor pedig befejezték, örültek, hogy kültagok nem voltak jelen a tanácskozásnál. Ők maguk azonnal el tudták felejteni, hogy volt idő, amikor megunták tengerészi mivoltukat, de ha mások is jelen vannak, nehezebb folytatni mindent, mintha soha nem merült volna fel kétség további mibenlétükről.

Titty mindnyájuk közös érzésének adott kifejezést, amikor kijelentette

- Amíg Felfedezők maradunk, a világon minden történhet velünk. Gondoljatok csak vissza az elmúlt évre. De ha vadak volnánk, semmi értelme például még a Kangcsendzönga megmászásának se. Csak éppen ülhetnénk a tábortűz körül, nyers húst csámcsogva.

- Különben is - mondotta Susan -, itt vannak a vakációs feladataink. Felfedezőknél az természetes, hogy könyveket olvasnak.

Tittynek eszébe jutott, hogy egy jó oldala mégis volna a vademberállapotnak. Nem kellene francia igéket magolni. De ezt nem mondta ki. A francia igéket így is, úgy is be kell vágni.

- Nekem algebraleckém van, és tengerésznek azt tudnia kell.

- Hajótörést szenvedtünk - mondotta Titty -, és most, hogy a dagályhullámok és az óriásrákok útjából kikerüljünk...

- Alligátorok is... - toldotta Roger.

- Felköltöztünk ide, a vidék legkiemelkedőbb pontjára. Ez volt az egyetlen ésszerű dolog, amit tehettünk. Mindnyájan váltólázba eshettünk volna odalent.

- Jó - mondotta Susan. - Ezt tehát elhatároztuk. Lássunk neki a sátorverésnek.

- Nagyon jó dolog, hogy apától ezeket a sátrakat kaptuk - állapította meg John. - Nem tudtunk volna mit kezdeni olyanokkal, amelyeket fára kell erősítenünk.

- Fa nincs - mondta Roger.

- Mi lesz a raktársátorral?

- A barlangot fogjuk használni helyette - mondta Susan.

- És Peter Duck lesz a raktárnok - jelentette ki Titty.

Jókora lapos terület volt a kis völgy déli oldalán a patak és a barlang között, közepén a négy alvósátor éppen elfért. A Felfedezők mind a négy sátrat nyílással a patak felé állították fel. Az erős déli széltől a mögöttük emelkedő meredek oldal jól védett, látni pedig nem lehetett őket, hacsak a lápos felől valaki egészen odáig nem jött, hogy benézzen. A sátrak és a völgy falai között volt a kormányos tűzhelye, egyike a legsikerültebbeknek eddigi mesterművei közül, és közvetlen a tűzhely alatt volt a kis örvény, amely mintha csak mosogatás céljaira született volna.

- Messze a legjobb táborunk az életben - nézett körül Susan kormányos az utolsó sátor elkészülte után.

- Persze ha nem számítjuk a Vadmacska-szigetet - mondta Titty.

- Minthogy ez nem sziget - felelte Susan -, hát nem is lehet olyan jó. Az összes többi táboraink közül ez a legjobb. Hanem sok tennivaló van még vele.

- A patak felső kiszélesedését gáttal elállítom - mondotta John -, fürdőmedencét csinálok.

- Menjünk is mindjárt - javasolta Roger.

- Először a barlangban kell nagytakarítást rendeznünk - vélte Susan. - Elsősorban a rakományt kell félretennünk láb alól! És addig nem lehet, amíg a port ki nem seperjük.

- Peter Duck nem bánja - mondta Titty.

- Sőt ellenkezőleg - erősítette Susan. - Neki is kell a tavaszi nagytakarítás, csakúgy, mint másnak.

- Valaki menjen, és vágjon néhány csomó hangát. Menjetek ti ketten, míg én elkészítem az ebédet.

- De mi lesz, ha viperákra akadunk? - kérdezte Roger.

- Ne félj, Roger - mondta Titty. - Én is megyek. Jó, hogy nem gondoltunk a viperákra múltkor, mert sohasem fedeztük volna fel a Fecske-völgyet.

- Ne szedd fel a földről, és ne lépj rájuk. Ennyi az egész - mondta a kormányos.

- Ha Roger csak félannyi zajt csap, mint szokott - mondta a kapitány -, nem lesz baj a viperákkal.

A matróz és a hajósinas felmásztak a völgy északi lejtőjén, hangos beszélgetés és erős lábtopogtatás közt, hogy alkalmat adjanak a viperáknak az eltűnésre, és nekiláttak a hanga vágásának a kormányos seprűje számára. Itt is, ott is kaszáltak, s egyre közelebb jutottak a lapos tetejű sziklához, amelyről John azt mondta, hogy jó őrtorony lesz. Miért ne lehetnének ők az elsők, akik megmásszák az Őrtorony-sziklát?

Míg a kormányos a Peter Duck barlangjában felraktározott fából hordott magának a tűzrakáshoz, addig a kapitány egy kis építménnyel volt elfoglalva. Nagy, lapos kövekből - a legnagyobbakat kívülre rakva, és a kisebbekkel kitöltve a közepét - egy négyszögletes oszlopot épített.

- A papagájnak - magyarázta. - El akarok vele készülni, mielőtt Titty visszatér.

Az egyik rudat, amire a batyukat akasztották, felébe vágta. Az egyik felét félretette a kormányos seprűje számára. A másikat keresztbe beépítette az oszlop tetejébe úgy, hogy mindkét oldalon kiállt, mint a madárijesztő két karja. Susan segítségével felemelt egy nagy, lapos mészkőtáblát, és az oszlop tetejére tette. Erre helyezte a papagáj kalitkáját, és aztán kinyitotta az ajtaját. Beledugta a kezét, a papagáj belekapaszkodott az egyik ujjába. Egy szempillantás alatt kiemelte. A madár jól megkapaszkodott a rúd egyik ágában. Vidáman csapkodott a szárnyával.

- Szép Polly - mondta a papagáj.

- Egészen jól fest a dolog - mondta a kapitány elégedetten. - Vajon vissza tud-e menni a kalitkájába?

- Próbáld meg egy kockacukorral - mondta Susan.

John egy kockacukrot mutatott a papagájnak, és betette a kalitkába. A papagáj oldalogva végigkapaszkodott a rúdon, amíg a csőrével el nem érte a kalitkát. Aztán megragadta annak egyik rácsát, lábaival kapkodva, amíg talajt nem ért. Majd körülsétált a kalitka ajtajáig, és belépett.

- Sokkal több munkájába kerül újra visszamenni a rúdra.

De nem, a papagáj nemhiába volt hajópapagáj. Pompásan tudott kúszni, és hamarosan megtalálta a módját, hogy csőrével és egyik lábával a kalitkába kapaszkodjék, míg a másikkal eléri a rudat.

A hangavágás kemény munka, különösen ha a matróznak és a hajósinasnak közben még felfedezniük is kell. Mire leereszkedtek a völgy meredek oldalán a tele öl hangával, a papagáj már ismét ott ült a rúdon, a tűz vígan pattogott, a teavíz már majdnem forrt, és a kormányos meg a kapitány ültek, és borsót fejtettek.

- Nna! - mondta a kormányos vidáman. - Jó sokáig oda voltatok.

- Fent voltunk az Őrtorony-sziklán. Hohó. Micsoda pompás helye van Pollynak. Mikor csináltátok? Az előbb még nem volt itt.

- Míg ti hangát vágtatok.

- A sziklán is fent voltunk. Száz mérföldnyire ellátni róla.

- Észak, dél, kelet és nyugati irányban - szaporította Roger a szót.

- És van egy kis üreg a szikla tetején, úgyhogy ha fekszel rajta, senki se láthat, legfeljebb teleszkóppal a hegytetőről.

- Gyertek, nézzétek meg! - kérte Roger.

- Első az ebéd - mondta a kormányos. - Gyere ide, matróz és te is, fiú, fejtsetek borsót, hogy a kapitány hozzáláthasson a seprűkötözéshez. Aztán mind elmehettek a sziklához, míg az éléskamrát kiseprem.

- A Peter Duckét - szólt Titty.

A matróz és az inas hozzáfogtak a fennmaradt borsó kifejtéséhez. Titty adott egy csomó hüvelyt a papagájnak is. Az gyönyörűen értett a borsófejtéshez. Darabokra tépte a hüvelyt, és eldobta, de a borsószemeket leejtette, és még Susan is úgy vélekedett, hogy azok elég tiszták ahhoz, hogy hozzátegyék a többihez. Mihelyt a borsóval elkészültek, Susan nekilátott az ebédfőzésnek. Pompás ebéd ígérkezik: melegített pemmican és zöldborsó bőven vajjal, utána a szokásos mazsolás kenyér dzsemmel, csokoládé és alma. Eközben John fogta a rúd másik felét, amit meghagyott, amikor a papagáj állványát elkészítette, és egy hatalmas csomó hangát kötött a végére, vastag zsineggel körös-körül csavarva a hanga fekete, fás szárát. Úgy eldolgozta, hogy nem lehetett látni, hol kezdődik a madzag. Igazán jó munkát végzett. Amikor a kormányos meglátta a seprűt, alig várta, hogy használatba vegye, mint ahogy a többiek arra vártak, hogy felmehessenek az Őrtorony-sziklához. De ekkorra elkészült az ebéd, és egy szakács sem szereti, ha a kész ebéddel várnia kell. A seprűt az étkezés végéig nekitámasztották a sziklának, és a piszkos edényt berakták a kis örvénybe, hogy a tiszta patakvíz elmosogassa. Egy pillanatig a matróz és a hajósinas arra gondoltak, jó volna itt maradniuk és segíteniük a barlang kitakarításában. De a kormányos még csak végig se engedte gondolni az ötletüket.

- Nagyon piszkos - mondotta -, és meg se tudnánk fordulni benne, ha mindnyájan betódulunk. Hagyjátok, majd én kiseprem, és aztán járhattok ki-be, amennyit jólesik.

- Gyertek - intett a kapitány. - Egy tábor megfelelő őrtorony nélkül nem ér semmit. Ne felejtsétek el, mit mondtak a Fruskák a rajtaütésről. Meglátjátok, be is váltják a szavukat. Csakhogy őket éri majd meglepetés!

- A sziklánál jobb helyet nem is találhatnánk - mondta Titty.

A szikla valóban olyan volt, mint amilyennek Titty és Roger ígérték, sőt még annál is jobb, mert éppen azon az oldalon volt a fel- s lejárás, amely Fecske-völgy felé esett.

- Megfelel - jelentette ki John kapitány, miután Tittyt és Rogert a tetején hagyva, maga jó messzire futott a réten. Izgatottan intett a kezével, mikor induljanak. Már lent voltak, és kúsztak eléje a hanga között, ő pedig csak figyelte a sziklát, és még mindig azt hitte, hogy meg se mozdultak.

- Jól van, őrszemek. Jobb már nem is lehet. Valakinek itt mindennap őrt kell állnia, és le kell kúsznia a Fecske-völgybe, hogy jelt adjon, ha az ellenség feltűnik.

Ujjongva tértek vissza a Fecske-völgybe. A kormányost a sátraknál találták, Peter Duck barlangjának a bejárata fölött, amint a völgy oldalát figyelte.

- Mi a baj? - kérdezte John, amint lerohant a meredek lejtőn, és a patakot egy ugrással maga mögött hagyta.

- Nézd! - mondta a kormányos.

- Mi az?

- Nézd! - A kormányos egy rúd lekerekített végére mutatott, amely kiállt a hangacsomó közül, oldalt a barlang bejáratától. - Ez a seprű nyele. Bentről nyomtam keresztül. Bevittem magammal egy gyertyalámpást, és mialatt sepertem, felborítottam. És aztán láttam, hogy a tetőn egy kis fény szüremlik be, megvizsgáltam a seprűnyéllel, és az szépen keresztülhatolt rajta. Azért nem olyan tűrhetetlen a levegő a barlangban. Csak a por zavar. Azt hiszem, valamikor emberek laktak benne.

- Ezt jól csináltad, Susan - mondta John. - Hát akkor támadás esetén nyugodtan elbújhatunk mindnyájan a barlangban. Egy kicsit aggódtam emiatt. Felmegyek, és megtisztítom a nyílást.

- Ez azt is jelenti, hogy a papagáj nyugodtan alhat ott éjszakánként. Nem állíthatjuk fel a raktársátrat, Titty sátrában pedig nincs számára hely. Nem hagyhatjuk megfulladni.

- Valószínűleg Peter Duck lökte fel a lámpást, hogy te megpillantsd a lyukat - mondta Titty. - Tudta, hogy akkor a papagáj vele lakik majd.

- Hát meglehet, hogy így volt - hagyta rá Susan, aki nagyon boldog volt, hogy a kamrának rendes szellőzése van, és tőle ugyan azt csinálhatta Peter Duck benne, amit akart. John felmászott a völgy sziklás oldalára, benyomta a seprűnyelet, hogy az leesett a barlangba. Levágott egy keveset a hangából, ez éppen elég volt ahhoz, hogy friss levegő tóduljon be a nyíláson anélkül, hogy észrevegyék.

Aztán mindenki bement a barlangba. Susan valóságos csodát művelt. Pornak nyoma se volt már. Mielőtt a sepréshez fogott, a patakból hozott vízzel fellocsolta a belsejét.

- Máskor felhasználom a leforrázott tealeveleket - mondotta. - Ma eldobtam, mielőtt gondoltam volna rá.

A kekszes bádogdobozok és a poggyász többi, szanaszét heverő darabja már csinosan össze volt rakva. A bádogdobozok ülőhely gyanánt is szolgálhattak, amit Titty és Roger azonnal ki is próbált. Az egyik falban mély bevágás volt. Kitűnően alkalmas polcnak, ha nem is egészen vízszintes, ahhoz elég egyenes, hogy odaállíthassák a lámpát. Legfeljebb sötétben kiszivárog egy kis fény a bejáratnál. A tetőnyílás csak nagyon kevés világosságot engedett be még azután is, hogy John lenyesett a hangacsomóból.

- Nos - mondta a kormányos, amikor már mindenki kicsodálkozta magát -, elhasználtuk egész fakészletünket a mai ebédfőzéshez. A tábor készen áll. Minden kézre szükség van a tüzelőgyűjtéshez. És aztán, mi a véleményetek egy adag szünidei leckéről?

- Még fürdőhelyet kell készítenünk - jelezte John.

- Medencét kell építenünk - tette hozzá Roger.

- Különben nem fürödhetünk holnap - fejezte be Titty.

- Jó, azt hiszem, szükségünk lesz egy rendes fürdőmedencére - egyezett bele a kormányos is. - De legelőbb is jó halom fát kell összegyűjtenünk.

Uzsonna idejére a barlangban olyan farakás állott, amely bátran felvehette a versenyt azzal, amit a Fruskák hordtak össze számukra a Vadmacska-szigeten. Vacsoraidőre a Felfedezők - tetőtől talpig lucskosan - kipihenték fáradalmaikat, és lesték, hogyan csapkodja a víz a gát széleit. A nagy kövekből épített gát réseit kisebb kövekkel töltötték ki, amiket a fenékről kapartak össze. Erre lapos tőzegdarabokat fektettek, és aztán még egy réteg követ, hogy szorosan összetartsa.

A gát a víz színét körülbelül egylábnyival emelte. A völgy felső vízesésének a hangja is megváltozott, amint lezuhogott a kis tóba, amely, ha úszásra nem is volt alkalmas, a szokásos fürdőnél sokkal jobbnak bizonyult. A Felfedezők aznap este azzal a megelégedett érzéssel rázták bele magukat alvózsákjukba, hogy jól végzett napi munka van mögöttük. Megkezdődött az élet a Fecske-völgyben.

A Felfedezők reggel sokáig aludtak. Ébredés után rohantak a völgy felső részéhez, nem mosta-e el az ár a gátat. De nem ám! Egy kő se mozdult el a helyéről. Mindenki megmártotta magát az új fürdőmedencében. Visszajövet Susan éppen arra figyelmeztette a legénységet, hogy hosszú az út Swainsonékig, és valakinek el kell mennie a tejért, amikor megszólalt mellettük egy vidám hang:

- No nézd csak, maguk aztán jó kényelmesen berendezkedtek itt. Jó éjszakájuk volt?

Mary Swainson állt ott a barlang fölött, a lejtő tetején, és onnan nézett le rájuk. Tejeskanna volt az egyik kezében, nagy bevásárlókosár a másikban.

- Rizsfelfújt Holly Howe-ból. Mrs. Walker idejön teára holnap, és hoz magával egy pudingot, úgyhogy ezt még ma el kell fogyasztaniuk.

- Ne próbáljon ott lejönni - mondotta John. - Nagyon síkos.

De Mary Swainson, úgy látszik, nagyon jól ismerte a völgyet. Lejött egy birkacsapáson, amely a fürdőmedence közelében ért véget. - De jó vízduzzasztót csináltak itt. Bizony, jól mondták, síkos az a szikla. Nem egy nadrágot elszakítottak ott a bátyáim, amikor lecsúszkáltak rajta.

Roger ebből a szempontból még nem gondolt a völgyre. Azonnal ki is próbálta, először feleútról, aztán egész föntről. Pompás csúszda volt.

- Ott a másik oldalon még jobb van - mondta Mary. - Nem olyan meredek - tette hozzá -, és nem rongálja annyira a ruhát.

- A bőrt - mondta Roger, máris érezve a kárt, amit a Peter Duck barlangját rejtő meredek szikláról való két-három lecsúszás előidézett. - Ha velem jön, én majd megvarrom. Nem első alkalommal teszem, ha jól meggondolom. És megtalálták a barlanghoz vezető utat is! Mindjárt gondoltam, amikor Turner úr bekukkantott, és mondta, hogy hol vannak.

- Jöjjön, nézze meg! - hívta Susan. Senki se bánta, hogy Mary Swainson is ismerte, még Titty se. John felvilágosította, hogy az most egy titkos hely, és Mary megígérte, hogy senkinek sem fog szólni róla.

Mary Swainsont, bár a majorban lakott, a réten túl, és reggeltől estig el volt foglalva, a Felfedezők első perctől kezdve inkább szövetségesnek, mint bennszülöttnek tekintették. Maryben mindig bízhatott az ember. Ezen az első reggelen Mary megivott velük egy csésze teát, és reggeli után Roger, Susan és Titty visszakísérték, miközben John lement a tóhoz, hogy Flint kapitánnyal találkozzék, s hogy belefogjon az árbocfaragásba. Roger másnap megint megjelent a majorban. Újabb nadrágjavítás céljából. Azontúl Mary naponta átlag kétszer varrta meg a nadrágot, egészen addig, amíg Roger végül is megunta a "nadrágcsiszoló"-t, ami Titty szerint a legjobb név volt a csúszda számára.

Alighogy John elhagyta az erdőn át vezető szekérutat, és a fák között a Patkó-öböl felé igyekezett, meghallotta egy kézifűrész hangját. Flint kapitány előbb volt ott, mint ő, és már keményen dolgozott az árboc alsó végén; szakasztott olyannak szánta, mint az eltört árboc vége, mert bele kellett illeszkednie a hajógerinc talapzatába. Ezzel hamarosan el is készült. John hátizsákjában magával vitte a körgyalut, és most Flint kapitány megmutatta neki, hogyan kell azzal bánni. Ez a gyalu hajlított volt, gömbölyű felületeket ugyanúgy lehetett gyalulni vele, mint közönséges gyaluval a deszkát. A marokkörzőt is lehozta. Ez két nyitható és zárható harapófogó részből állott, egy kis sróf szabályozta, hogy éppen úgy maradjon, ahogy az ember akarta, félig vagy egészen nyitva, vagy csukva. Flint kapitány megmutatta Johnnak, hogyan lehet mindkét árbocon lemérni ugyanazt a vastagságot, és hogyan kell rögzíteni a marokkörzőt, hogy mind a két hajlított vége érintse a fát, amikor a régi árboc vastagságát lemérik. Aztán munkához látott, hogy körös-körül legyalulja az új árbocot, amíg az pontosan beleillett a marokkörző két vége közé.

- Egy dolgot sose felejts el! Sose gyalulj le túl sokat. Ha keveset gyalultál, még mindig vehetsz le belőle, de ha túl sokat veszel le, soha többé nem ragaszthatod vissza.

A két kapitány keményen dolgozott az árbocon ebédidőig, amikor a többiek is lejöttek, és elmesélték, hogy karban énekeltek Swainson apóval, Swainson anyó új rongyszőnyegébe bevarrtak egy foltot, látták a disznókat, a borjúkat meg egy csikót és a legnagyobb anyamacskát, ami valaha is elébük került. Mindenütt nyomában van Marynek, de Mary nem engedi majd a Fecske-völgy közelébe. Különben is fél a papagájoktól, úgyhogy az se volna baj, ha eljönne. A kormányos meghívta Flint kapitányt ebédre, aki boldogan elfogadta a meghívást, és hozott is magával öt adag disznóhúspástétomot és öt gyümölcstortácskát, remélve, hogy azok is elfogynak majd. A csomagot, amelyben ezek a finom dolgok voltak, egy bokor alól szedte elő. Előszedett egy horgászbotot, halászókosarat és egy hálót is.

- Úgy gondoltam, ebéd után felmehetünk a Pisztrángos-tóhoz. Megmutatnám nektek, hogyan kell léggyel horgászni. A tóban csak léggyel lehet boldogulni - mondta Flint kapitány -, de ha van egy-két jó kukacod, könnyen foghatsz a patakban is pisztrángot.

- Horgászbotunk van - mondta Roger.

- Hát láss hozzá, és keress kukacot!

A Fecske-völgyben lezajló első közös ebéd közben kérdezte meg végre Roger Flint kapitánytól azt, aminek a megkérdezését - nem lehet tudni, milyen okból - mind ez ideig halogatta, ámbár az első naptól kezdve folyton ott motoszkált az agyában.

- Flint kapitány... - kezdte.

- Tessék?

- Miért takartad le az ágyúdat kátrányos ponyvával?

- Hogy az idegeneket és a port távol tartsam tőle.

- Ami az idegenek távol tartását illeti, úgy gondolom, az ágyú erre alkalmasabb, mint a ponyva.

- No, nem vettem észre, hogy olyan nagyon távol tartott volna titeket, amikor tavaly elfoglaltátok az Úszóházat, és engem arra kényszerítenetek, hogy a tengerbe ugorjak. Igaz-e? Még ma is fel-felriadok álmomban, ha eszembe jutnak a cápák.

- Szerettük volna, ha elsütöd az idén is a hajóágyút.

- De én jelenleg nem lakom az Úszóházban.

- Miért nem?

Flint kapitány egy pillanatig egy szót se szólt. Mindenki hallgatott. Végül is így felelt:

- Ide figyelj, Roger, mihelyt lehet, ott leszek megint egy hordó puskaporral. Jöhetsz és elsütheted te magad.

- Menjünk, és süssük el azonnal!

- De értsd meg, hogy nem teheti - mondta Titty. - A dédnagynéni miatt. Nancy kapitány megmondta.

- Nem marad itt örökre - szólt végül is Flint kapitány.

A Pisztrángos-tó egy jó mérfölddel a Fecske-völgyön túl feküdt, a rét tetején. Kicsiny tavacska a sziklák és a hanga közti kis mélyedésben. Amikor a Fecskék megpillantották, sajnálkoztak, miért nem ennek a partján állították fel táborukat. De Titty azt mondta, hogy itt nincs barlang, és Susan kijelentette, hogy elég gondot okoz a tűzifa szállítása a Fecske-völgybe is, hát még milyen nehéz volna ide, a Pisztrángos-tóhoz összehordani. Két mérfölddel nehezebb.

- Fel és le egy-egy mérfölddel több - magyarázta Roger.

- És különben is, a Swainson-majortól is messzebbre fekszik egy mérfölddel. Minden időnk azzal telne, hogy fel- és lerohannánk a tűzifáért meg a tejért.

John és Flint kapitány egész másról beszéltek: a pisztrángfogás művészetéről.

- Egész más dolog ez, mint a sügérfogás a nagy tóban. Először is: semmi szükség parafára, sem apró halakra, sem kukacokra csaléteknek. - Flint kapitány kinyitott egy bádogskatulyát, kivett belőle három legyet, és odaadta Rogernek. - Ezek mesterséges csalétkek.

- Miből vannak? - kérdezte John.

- Tollból és selyemből. Apró légy valamennyi - magyarázta Flint kapitány. - Nagyokkal semmi haszna halászni errefelé. Ez itt erdei szalonka tolla és narancssárga selyem. Ez meg sötét szalonka és bíborszín, ez fekete pók, barna selyem és egy fekete, ragyogó toll a fácánkakas nyakáról. Ilyen forró napon hegyi patakban ez a legmegfelelőbb csalétek. Legkönnyebb is felkötni a zsinegre.

- Magad készítetted?

- Hát persze hogy magam.

- Kaphatunk mi is egyet - kérte Titty. - Rogerrel vele van a horgászbotja.

- Nem ér semmit, matróz. Sügérbottal nem lehet kivetni a legyet. Elijeszted a pisztrángot, ha rádobod a nagy, piros parafabóját. De ha van elég kukacotok, a patakban próbát tehettek.

- Csak egyetlenegyet találtam - szólt Roger -, de az aztán pompás példány.

- Nahát, akkor próbáld ki a patakban - mondta Flint kapitány, aki már maga is alig várta, hogy horgászhasson, amíg a szél a tó tükrét fodrozza. - Gyere, John! Állj félre az útból, kormányos úr, és tartsd kellő távolságban a többieket is. Nem szeretném, ha Felfedező akadna a horgunkra pisztráng helyett.

Lassú léptekkel felsétált a tó déli partján, tehát azon az oldalon, ahonnan a szél fújt. Előre-hátra suhogtatta a botját, mindig több zsineget engedve ki. Aztán hagyta, hogy a légy lehulljon a víz külső, fodros felületére. Aztán lassan, nagyon lassan emelni kezdte a bot hegyét s vele a legyet is. Lassan, fokozatosan emelte ki a zsineget a vízből, és hátradobta maga mögé, a levegőbe. Egy pillanatig várt, amíg a zsineg megállapodott, azután előrecsapta a bot végét, hagyta, hogy a legyek könnyedén, mint a pehely, újra visszahulljanak a vízre. Mikor a legyek harmadszorra vagy negyedszerre pottyantak a vízre, az erdei szalonka tollából és narancsszínű selyemből készült légy mellett hirtelen egy loccsanás, a bot meggörbül, s egy szempillantás múlva kis kövér pisztráng mögött húzódik össze a háló, amelyet John készenlétben tartott a víz alatt.

Roger és Titty oda akartak rohanni. De Susan kormányos tudta, hogy a pisztránghalászat igen komoly mesterség, s hogy egy felfedező csapat rohangászása nem nagyon segíti elő a halak felbukkanását. Még idejében megakadályozta őket szándékukban, így csak messziről figyelhették a műveletet.

Aztán Flint kapitány odaadta a botot Johnnak. Most ő próbálta a zsineget maga mögött magasan a levegőben kiegyenesíteni s aztán előrecsapni, hogy kicsavarodjék, majd megint kiegyenesedjék, ezúttal elöl és jócskán a víz fölött, hogy a legyek úgy hulljanak le, mint a hópelyhek.

- Most!... Fel!... Állj! Most megint előre! - vezényelt Flint kapitány. - Célozz két lábnyira a víz fölé. Ne vidd túlságosan hátra a botot. Ne erőlködj annyira, arra semmi szükség. A bot hegye végezze el a munkát. Idenézz, hadd fogjam a kezed. Most! Rajta! No, nem volt valami sikerült dobás, mert két kéz a boton, ha két különböző emberhez tartozik, nem ér többet egynél.

Mégis... végre valahára kirepültek a legyek, nem ragadtak egy csomóba egy-két yardnyira a parttól. Egy loccsanás. John hirtelen felrántja a botot, a legyek hátrarepülnek a feje mögé, és megakadnak a hangában. Flint kapitány hátralépett, és kiszabadította őket.

- Ez egy pisztráng lett volna, ugye? - kérdezte John izgatottan.

- Persze hogy az. Próbáld meg még egyszer, ugyanazon a helyen. Csak nyugodtan. Ne kapkodj, amikor a zsineg mögötted van. No, most ott a pisztráng. Megvan! Ezt jól csináltad! - És most Flint kapitány tartotta a hálót, amíg John élete első pisztrángja eltűnt benne.

Ez több volt, mint amennyit Roger kibírt.

- Gyerünk mi is halászni! - sipította, és kinyitotta a cigarettadobozt, amelyikben egyetlen szál kukaca rejtőzött. - A tó tele van halakkal. Nézd csak, milyen tempóban szedik ki belőle. Már kettő!

- Nekünk nincsenek selyemlegyeink.

- De micsoda kukacunk van! - büszkélkedett Roger. - A legpompásabb kukac, amit valaha is fogtam.

- Flint kapitány azt mondta, jobb, ha a patakban próbáljuk ki.

- A patak nem elég nagy.

Otthagyták Susant, és visszamentek ahhoz a parthoz, ahol a patak elhagyja a tavat. Susan lassú lépésben követte a léggyel horgászókat.

- Itt fogunk halászni - állapodott meg Roger. - Pompás hely az úszónak.

Tittyvel együtt lemásztak a lejtőn egy kis öböl szélére, ahol a szikla meredeken szakadt bele a tóba. Egyesült erővel összeállították Roger horgászbotját. Egyesült erővel, de nem minden nehézség nélkül erősítették rá Roger sügérhorgára az óriás kukacot. A parafát jó magasra felhúzták a zsinegen, hogy a kukac mélyen belesüllyedjen a vízbe. Aztán Roger a szikla tetejéről kivetette a parafát és a kukacot a vízbe. Az orsóról zsineget engedtek utána. A piros parafa, melyet a szél vagy a víz sodra hajtott el a parttól, megállt, amikor a zsineg már nem engedett tovább. Roger tartotta a botot, Titty mellette állt, és a vizet leste. Letelepedtek a földre. Aztán Roger átadta a botot Tittynek. Kevéssel rá Titty visszaadta Rogernek. Aztán a bot végét beleékelték egy sziklarepedésbe, a botot megtámasztották egy hangabokron. Ez már igen! Még figyelték egy darabig, majd egész másról kezdtek el beszélgetni. Végül arra a közös megállapodásra jutottak, hogy fog az menni nélkülük is, és elmentek egy kicsit cserkészni a sziklák közt. Olyan pontra értek, ahonnan jól lehetett rálátni a Pisztrángos-tóra. Ott vannak: John és Flint kapitány meg Susan. Fröcsköl a víz... John kapitány éppen most fogott egy halat. Bekerül Flint kapitány hálójába... Most John átadja a botot Susannak, ő maga pedig átveszi a hálót Flint kapitánytól. Susan tanulja a zsinegvetést. Végre... most Susan is fogott egy halat...

- Talán bennünket is engedett volna halászni, ha ott maradunk.

Visszafordították tekintetüket az ő kis öblükre.

- Nem látom a parafát - hüledezett Titty.

- Ott van!... Mozog!... Titty!... Titty... Valami rettenetesen rángatja...

Őrült rohanás vissza a bothoz, amely dühösen le és fel rángatózik.

A többiek egy teli kosár kövér kis pisztrángot fogtak, egy tucatnyit, valamennyi úgy negyedfont súlyú, és valamennyi egyforma nagyságú.

- Nemigen akad itt nagyobb. Ezek az aprók nagyon kedvesek. Esténként fel-felbukkan a vízben egy-egy óriás példány is, de azokból soha senki nem fogott egyet se. A félfontos egész szép példánynak számít, de a negyedfontos is megteszi már - magyarázta Flint kapitány.

- Mi történt Rogerrel? - kiáltott fel Susan rémülten.

Titty élesen és kétségbeesetten sikoltozott:

- Segítség! Segítség!

- Nincs semmi bajuk - mondotta John csillapítólag. - Hiszen ott vannak mind a ketten. De mi a csudát csinálhattak?

- Egy halat fogtak - kiáltott fel Flint kapitány elképedve. - Fogd csak, John, a botot. Add ide a hálót.

Egy szempillantás alatt átugrotta a hangabokrokat és a sziklákat, rohant, amilyen gyorsan csak bírt, egészen elfelejtkezve kövérségéről és arról, hogy hány év telt el azóta, mióta először horgászott életében.

- El ne engedjétek! - kiáltotta feléjük.

- Ó!... Ó!... - sopánkodott Susan. - Roger beleesett. Nem kellett volna elengednem őket...

Őrült fröcskölés valahol a tó lábánál. Most Titty tartotta a botot. Roger belegázolt a sekély vízbe, s mászott ki a partra, jobban fröcskölve, mint valaha, s nagy pisztrángot tartva a karja közt. Közben megcsúszott, a pisztráng visszaesett a vízbe. De Roger szerencsére éppen rápotyogott. Mire Flint kapitány odaért a hálóval, Roger, Titty és a pisztráng már biztonságban voltak kint a parton, mintegy tízyardnyira a víztől.

- Megvan ez két font is - állapította meg Flint kapitány. - Egy nagypapát fogtatok. Lepipáltatok mindannyiunkat, legyestül, mindenestül!

Titty és Roger pisztráng nagypapája túl nagy volt ahhoz, semhogy belefért volna a kosárba. Flint kapitány hálójába került, s együtt cipelték.

- Milyen kár, hogy anyu nem ma délután jön át teára - sopánkodott Titty.

- Bizony, ezt látnia kellene - vélekedett Flint kapitány is.

Végül is úgy határoztak, hogy Flint kapitány magával viszi Holly Howe-ba. Röviddel uzsonna után útra is kelt.

- Nem akarok elkésni. A két kalóz tegnap húsz percet késett az ebédről. Elállt a szelük. Nem az ő hibájuk volt. De az édesanyjuk még nem hallotta végét a szemrehányásoknak, amikor ma reggel megszöktem.

- Megszöktél? - álmélkodott Titty.

- No igen, elsiettem. Sietnem kellett, ha bele akartunk fogni az új árboc faragásába.

- Jönnek holnap a Fruskák? - kérdezte Susan.

- Ne áruld el, ha rajtaütést terveznek - mondotta John kapitány.

- Mindabból, amit hallottam, nemigen hinném, hogy holnap idejöhetnek. De megteszek majd mindent, ami tőlem telik a holnapután érdekében.

- Talán jó is, ha holnap nem jönnek. Sok munkám van az árboccal.

- A Fruskák nem tartják ezt olyan jónak.

- Véleményem szerint borzasztó, hogy nem jöhetnek - sóhajtott Titty.

- Én is azt gondolom - bólintott Flint kapitány. - Sajnos, ezen nem lehet változtatni.

Az óriás pisztrángot páfrány közé csomagolták, és hozzácsomagoltak egy cédulát is, amire Titty ráírta: "Anyunak szeretettel: Titty és Roger." És Roger ráírta: "Mi magunk fogtuk." - Nem volt egészen könnyű megválni a haltól, utoljára látni gömbölyű, foltos oldalát. De elvégre is anyué lesz vacsorára, és Flint kapitány se várhat már tovább. Roger még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán összefogta körülötte a páfrányleveleket. Flint kapitány zsineggel körülkötötte, úgyhogy takaros pisztrángcsomag lett belőle.

Flint kapitány otthagyta a pisztrángfogó botot, egy-két fogásra való műlegyet és a kosarát. Az összes kellékeket Susanra és Johnra bízta, akik gondosan elrejtették Peter Duck barlangjában.

- Ne töltsétek az időt azzal, hogy a tóban halászgattok, csak ha a maihoz hasonló déli szél fúj - mondta már útközben. - A patakban sokkal többet foghattok.

Aznap este egy kis szomorúság töltötte el szívüket, amikor bennszülött bajokra gondoltak, ami a Fruskákat sújtja. De nehéz volt halra és bajra egyszerre gondolni, s Susannak több segítője kínálkozott, mint szükséges, a kis pisztrángok megtisztításához. Minden halat külön-külön megcsodáltak, bár most utólag igazán nehéz lett volna megállapítani, melyik volt John élete első pisztrángja és melyik Susané.

- Bár egynéhány közülük a mi fogásunk volna - sajnálkozott Roger, de John kijelentette, hogy egy telhetetlen kis ragadozó, aki elfelejti, hogy Tittyvel együtt olyan nagy pisztrángot fogott, amely majd annyit nyomott, mint valamennyi kis hal együttvéve.

A következő két napon Roger alig tudott másra gondolni, mint a pisztrángokra. Az estének a vacsora és a lefekvés között fennmaradó idejét részben a nadrágcsiszolón való csúszkálással, részben pedig a parton heverő laza kövek forgatásával töltötte. Kukacot keresett, de főleg hangyákat talált.

Másnap reggel, miután Susannal elment tejért meg hogy nadrágjait összevarrják, újra felkapaszkodott a Pisztrángos-tóhoz, abban a reményben, hogy egy újabb pisztráng nagypapát foghat. De ez alkalommal eredmény nélkül járt. Mikor pedig meglátta, hogy Titty, aki pedig kisebb tavakban portyázott, és kisebb kukacokat használt, négy kis pisztrángot fogott azzal az eljárással, amit John mutatott neki, mielőtt levonult a parthoz, hogy az árbocon tovább faragjon, ebéd után ő is hozzáfogott, hogy parafa nélkül, a kisebb tócsákban horgásszon. Mire pedig John, egy kemény ácsmunkával eltöltött nap után visszatért a táborba, magával hozván anyut és a hajóbébit az uzsonnához, akkorra Roger egymagában két halat fogott, amit sebtében meg is tisztítottak és megsütöttek, hogy anyu megkóstolhassa a vajas kenyérhez.

A tegnapi hatalmas pisztráng még akkor este az asztalra került. Anyu, dadus, de még Jackson úr és felesége is ettek belőle, sőt a kis Bridgetnek még reggelire is maradt valami. Anyu azt mondta, hogy ez volt a legnagyobb pisztráng, amit életében Angliában látott. Igaz, Ausztráliában és Új-Zélandban látott már nagyobbat is. A hajóbébinek nagyon tetszett a papagáj saját külön kakasülője. Anyunak viszont a fürdőmedence tetszett. Előbb még bejárták az egész völgyet, végül megmutatták neki a völgy titkát is. Félrehúzták a hangabokrot a bejárat elől, kezébe nyomták Susan zseblámpáját, és biztatták, hogy bújjon be, és tekintse meg Peter Duck barlangját. A szavak, melyeket a barlangról ejtett, mindannyiukat nagyon boldoggá tették.

- Akármelyik Felfedező büszke lehet, ha ilyen barlangra bukkan. - Ez Tittyt és Rogert tette boldoggá. - Nagyon szép és jól rendben tartott éléskamra. - Ezzel viszont Susannak okozott örömöt. - Semmi egyéb nem hiányzik belőle, mint egy kőasztal. (John azonnal elhatározta, hogy előteremt egyet.) - És micsoda pompás búvóhely! - Ez aztán mindannyiuknak tetszett. - De aludni nem szabad benne!

Susan megnyugtatta, hogy senki más nem fog benne aludni, csak a papagáj.

- És Peter Duck - tette hozzá Titty.

- Rendben van. Ez meg micsoda? Ben Gunn?

Susan lámpájával rávilágított a falra. Éppen arra a részére, ahova Flint kapitány bevéste három évtizeddel ezelőtt a "Ben Gunn" nevet. Egy másik név is volt alatta, a kettőt kapcsolójel kötötte össze.

- Tudod, Ben Gunn Flint kapitányhoz tartozik, Peter Duck a mienk - mondta Titty. Mindenki felnézett:

A betűk nem voltak mind egyforma nagyok. Bizony, itt-ott táncoltak is. De nehéz lett volna jobban kifaragni egy szál gyertya fényénél, puszta zsebkéssel.

- Mikor csináltad? - fordult Susan csodálkozva Tittyhez.

- Amikor te és Roger elmentetek a tejért, és John felment az Őrtorony-sziklához.

- Hát az mi? - álmélkodott anyu, mire oda is felvezették. Megmutatták neki a Kangcsendzöngát, közölvén vele, hogy egy napon a Fruskákkal együtt meg fogják mászni a hegycsúcsot.

- Szegénykék - mondta anyu -, abból ítélve, amit róluk hallok, az idén nincs valami jó vakációjuk.

- Szörnyű - mondotta John. - Láttuk őket a díszhintóban, amint kikocsiztak a dédnagynénivel.

- Kesztyű is volt a kezükön - tette hozzá Titty mély felháborodással.

- Milyen tulajdonképpen a dédnagynéni? - érdeklődött Susan.

- Nálad volt teán, másnap, hogy mi elvitorláztunk a Vadmacska-szigetre, hogy összebarátkozzatok? - kérdezte Titty.

- Nem mondhatnám, hogy barátkozni jött - mondta anyu. - Inkább olyan kíváncsiság látogatásféle volt. Azért kívánta, hogy Mrs. Blackett elhozza hozzám, hogy megtudja, mifajta emberek vagyunk.

- És nem barátkozott össze veled, amikor látta, hogy milyen édes és gyönyörű vagy?

Anyu nevetett.

- Talán nem is ez volt a véleménye rólam.

Többet nem is mondott a dédnagynéniről, és a hátralevő időben az Őrtorony-sziklán, teázás közben a Fecske-völgyben, s útban le az öbölhöz, ahová a Felfedezők lekísérték, nehogy valami baja essék a dzsungelben, halászatokról beszélt, meg barlangokról, meg táborozásról Ausztráliában, ahol sokkal veszedelmesebb kígyók tanyáznak, mint ezek a kis hegyi viperák.

Amikor az erdőn keresztül visszafelé baktattak a táborba, Titty azt mondta Johnnak:

- Anyu sem szereti.

- Nem. Biztosan tudom, hogy nem. De talán a Fruskák mégiscsak el tudnak szabadulni a közeléből holnap. És támadást intézhetnek a Fecske-völgy ellen.

Másnap abban a biztos hiszemben, hogy rajtaütés készül ellenük, John egész délelőttjét várakozással töltötte, részben a Fecske-völgyben, részben az Őrtorony-sziklán. Tittyt és Rogert küldték el a tejért, de a lelkükre kötötték, hogy egy perccel se maradjanak el tovább a kelleténél, nehogy a támadás az ő távollétükben essék meg. Később Susan kijelentette, hogy fogytán van a tűzifa, mire három Felfedező nekilátott a rőzseszedésnek, a negyedik pedig ott kémlelt az Őrtorony-sziklán, hogy a kellő pillanatban jeleket adhasson le. A rőzseszedők viszont nem hagyták el az erdő szélét, és percenként figyelték, hogy az őrszem nem jelez-e a sziklán.

Az egész délelőtt és délután várakozással telt. John kapitány végül is lement az öbölbe, abban a biztos meggyőződésben, hogy a Fruskák már nem tartják érdemesnek ilyen későn átjönni. Hát látta, hogy Flint kapitány egész délelőtt ott volt az öbölben, és az árbocon dolgozott. Most John kapitány vette át a munkát, és keményen dolgozott ő is egész délután. John kapitány ott találta az árbocra szegezve Flint kapitány céduláját, melyben közölte vele, hogy másnap nem jöhet. John úgy vélte, hogy a vakációs feladatok ügyében is illik egyszer lépéseket tenni. Mikor este felért a Fecske-völgybe, pedzette is Susannak, aki egyetértett vele abban, hogy miután egy hét eltelt már a vakációból anélkül, hogy belekezdtek volna a leckébe, legfőbb ideje, hogy nekilássanak.

- Nem hinném, hogy a Fruskák csakugyan támadásra készülnének. Legalábbis nem a közeljövőben.

- Holt biztos, hogy nem tudnak elszabadulni - vélekedett Susan is.

- De még Flint kapitány se - mondta John.

Mégis, a Fecske-völgybe való átköltözés utáni negyedik napon, amikor senki se számított rá, bekövetkezett a rajtaütés.

Titty azon a reggelen felvitte magával a messzelátót és a francia nyelvtant az Őrtorony-szikla tetejére, hogy keresztülrágja magát a szünidei anyagon. Időnként messzelátójával végigseperte a látóhatárt, de mivel semmi sem mozdult, csak a birkák a legelőn, letette, és újra a könyvbe merült. J'ai, tu as, il a - már meglehetősen jól ment, de még mindig összekavarta az avais, aviez és avaient alakokat, és végképp elvesztette a reménységét, amikor az eus, eut, eûmes és eurentre került a sor. Roger, akinek nem volt szünidei feladata, és szerette volna, ha Titty horgászni megy vele, nagy vigyázva viperákat keresett. Rövidesen megunta, felmászott az Őrtorony tetejére, és levetette magát Titty mellé. Felvette a messzelátót. Egy gőzöst figyelt, míg el nem tűnt, aztán a hangás mező túlsó szélét nézte, ahol az Amazon folyó völgye felé lejtett.

- Né, csak! - kiáltott fel.

- Maradj csendben. Nincs ott semmi. J'eus, tu eus, il eut...

- De van.

- Nous eûmes, vous... vous... vous... A csuda vigyen el, Roger, most ellapoztam.

- Egy vörös sapka, mint egy piros pók... mászik nagy sebesen fölfelé. - Titty elvette a messzelátót, és egy pillanattal később a francia igék erre a napra feledésbe merültek.

- Az Nancy vagy Peggy! Igen! Ott egy másik sapka is! Két piros sapka! Messze vannak egymástól! Azt hiszem, kúsznak a páfrányok közt. Milyen szamarak, hogy nem veszik le a piros sapkát!... Gyere, Roger. Ne állj fel! Kússz hátrafelé a széléig, és aztán ereszkedj le. Én megyek előre. Biztos figyelnek. Ne tudják, hogy észrevettük őket. Szerencse, hogy nekünk nincs piros sapkánk.

- Hadd nézzem meg még egyszer.

Titty odaadta a messzelátót, a francia nyelvtant a foga közé fogta, hogy mindkét keze felszabaduljon, s lecsúszott a szikla széléről a tábor felé eső részen, ahol a lábát megvethette.

- Gyere, Roger! Add le a messzelátót. Vigyázz!

Roger, aki eddig hason feküdt a sziklán, most megfordult. A lába megjelent a szikla peremén. Addig ficánkolt, amíg a térdei is felbukkantak. Félig már a levegőben lógott, és lábával támasztékot keresett a sziklafalon. Titty nem bánta, hogy esetleg rúgást kap, megfogta az egyik lábát, és alkalmas helyzetbe hozta. Egy másodperc múlva Roger már baj nélkül lejutott a földre.

- Legyen köztünk és köztük a szikla, mint választófal. Siess. El kell csípnünk Johnt, mielőtt felmegy a tóhoz algebrát magolni.

A hanga között bukdácsolva már másztak is lefelé, négykézláb csúszva a Fecske-völgybe... Aztán talpra ugrottak, és rohantak a sátrakhoz. John, orra előtt a nyitott algebrakönyvvel, éppen azzal foglalatoskodott, hogy három műlegyet erősítsen a horogra. A bot már fel volt szerelve, s ott állt, nekitámasztva Peter Duck barlangjának. Susan előtt viszont füzet és ceruza feküdt, földrajzot tanult, de fél szemmel a fazekat figyelte. John azt javasolta, utaljon ki mindenkinek egy-egy porció kemény tojást. Sajnos, a víz a fazékban nagyon lassan akart felforrni.

- Gyorsan! Gyorsan! - kiáltott Titty már messziről. - Jönnek! A réten át.

- Láttuk őket! - sipította Roger. - Mindkettőjüket! Én vettem észre a piros sapkájukat. Bujkálva jöttek, hogy ne vegyük őket észre.

- Milyen távolságra lehetnek? - John felcsavarta a zsineget a kezére, s visszatette a kosárba, a többi halászszerszám közé.

- Még elég messze vannak. A hangás szélén.

- Vajon futja-e még az időből? Buta dolog volna, ha se kint, se bent nem volnánk, amikor rajtunk ütnek.

- Még jó messze vannak tőlünk. Egész biztos, hogy elkészülünk addig.

- Jó, ti ketten fogjatok neki a sátrak lebontásának, a kormányos meg én azalatt felderítő útra megyünk.

- Gyere, Roger, versenyezzünk. Mielőtt belekezdenél, vezényelj: "Sátrakat bonts!" s akkor mind a ketten együtt startolunk.

John és Susan felkapaszkodtak a Fecske-völgy meredek lejtőjén, s eltűntek szem elől. Roger meg Titty pedig rávetették magukat a sátrakra, megoldották a köteleket, felszedték a sátorszögeket, szétszedték a kis bambusznád rudakat, és összehajtogatták a krémszínű sátorlapokat. Összecsavarták a hálózsákokat, aztán keresztbe hajtva a fenéklapot, belerakták majd összesodorták, együvé csomagolva a sátorlapokat, a hálózsákot, a bambuszrudakat. Minden köteg sátorcöveket beletettek a maga vászonzacskójába, s mindegyik zacskót belegyömöszölték annak a csomagnak a közepébe, ahova tartozott.

Titty lett volna elsőnek készen, de sajnos kifelejtett egy cöveket, és így újra elő kellett halásznia a kis zacskót, hogy beletehesse. Kifulladva letelepedett ki-ki a maga batyuja tetejére, s ott szuszogtak, amíg John és Susan rohanva vissza nem érkeztek a táborba.

- Még elkészülhetünk - lihegte John, miközben a horgászbotot szedte szét. - Ámbár nincs veszteni való időnk. Kormányos úr, mind a két sátrat vállalom, ha te nekimégy a konyhai részlegnek. De mi legyen a papagájjal, matróz?

- Meg se fog mukkanni. A biztonság kedvéért mégis letakarom a kalitkáját. Ugye Polly, nem veszed rossz néven?

Tíz perc se telt bele, s a fecske-völgyi tábornak hűlt helye volt. Csak Susan tűzhelyének kormos kövei jelezték, hogy itt valamikor emberek tanyáztak, és tüzet raktak. Susant bízták meg azzal, hogy még egy utolsó pillantással körültekintsen a tábor helyén. Benne aztán igazán meg lehetett bízni, hogy észreveszi, ha valami kint maradt. Egy törülköző csakugyan ott száradt még egy hangabokron. Gyorsan felkapta. Mást aztán igazán nem talált.

Valaki hangosan súgta a háta mögött:

- Siess! Gyorsan!

A kormányos még egyszer - utoljára - körülnézett az elhagyott völgyben, azután a többiekhez bújt. Abban a percben, hogy ő is benn volt Peter Duck barlangjában, John helyreigazította a széttolt hangabokrot a barlang bejárata előtt. A nyílás eltűnt.

A barlangban meggyújtottak egy szál gyertyát abban a lámpásban, amely a sziklafal egyik oldalának girbegurba polcán állott. Titty és Roger ott ültek a batyujukon a lámpás alatt, és máris visszafojtották a lélegzetüket. Az élelmiszert tartalmazó bádogszelencék csinos piramisban ott emelkedtek a farakás mellett. A farakás tetején állott a papagáj kalitkája, letakarva sötét takaróval. Amint a kormányos szeme kicsit hozzászokott a halvány, pislákoló gyertyafényhez, azonnal észrevette, hogy Titty jó munkát végzett. A főzőedények ott állottak katonás sorban, a horgászbotok, melyek az imént még a farakásnak voltak támasztva, most egyik sarokba kerültek, s nem állottak senkinek sem az útjában.

- Peter Duck kedvét leli benne - mondta Titty. - Hiszen a barlang, szerinte, mintha csak erre volna teremtve.

- Kormányos úr - mondotta John kapitány megelégedéssel, miközben hátrafordult a keskeny bejárattól -, mindenki kitűnő munkát végzett. A legénység fegyelmezett és szakképzett. Osszon ki fejenként egy-egy porció csokoládét.

- Semmi szükség, Roger, hogy mocorogj. Ne nyúlj a lámpához. Kint hagytam egy csomag csokoládét, éppen erre való tekintettel. Ott van a dobozok tetején.

A hangok kísértetiesen kongtak a barlangban. Az elsuttogott "köszönöm szépen", amikor valaki a porcióját átvette, még a suttogó előtt is idegen hangnak tűnt. És amikor egy félig üres doboz lecsúszott a piramis tetejéről, mindenki úgy összerázkódott, mintha robbanást hallott volna.

- Psszt! - intette őket csendre John. - Már egészen közel lehetnek. Gyorsan jöttek, bár annyira lehajoltak a hanga közt, amennyire csak bírtak. Nem tudják, hogy észrevettük őket.

- Figyeljetek! - súgta Susan.

A barlangba nem hallatszott be egyéb a külvilág zajából, csak a patak csobogása. John lehasalt a földre, fejét a küszöbre hajtotta, de úgy, hogy a bejáratot elborító hanga egészen eltakarta. A kezével jelt adott a többieknek, hogy csöndben maradjanak. Néhány percig egyetlen nesz sem hallatszott. Csak Polly élesítette csőrét a pálcikáján.

Sípjel verte fel hirtelen a kísérteties csöndet. Ezt nemcsak Johnnak, de valamennyiüknek meg kellett hallaniuk. Mintha pontosan a fejük felett harsant volna. Majd egy második, ugyanolyan éles, de ez már a völgy másik oldaláról. Aztán vad üvöltések:

- Örök hűség a Fruskának! - egyszerre két különböző irányból. Utána guruló kövek dübörgése, lábak topogása, újabb hosszú, néma csönd, amit végül is Nancy kapitány tört meg, közvetlen a barlang közelében:

- A mindenit! Hát ezek hová a csudába tűnhettek?

- Nyomuk veszett. - Ez Peggy hangja volt.

Hangjukon érződött a megdöbbenés és a tanácstalanság.

- Azt mondtad, hogy láttál valakit az őrtornyuk tetején!

- Úgy rémlett.

- De most hűlt helyük. Úgy látszik, továbbköltöztek a táborral.

- Talán ők is valami bajba keveredtek.

A barlangban senki sem lélegzett a papagájon kívül. Újra Nancy hangja meg egy kő koppanása, amit visszaejtettek a földre.

- Ejnye! Nézd csak! Itt nemrég még Susan tüze lobogott. Nagy sietve kellett eltakarítania. Nincs hamu a tűzhelyen, s a kövek mégis olyan forrók, hogy alig lehet őket kézzel érinteni. A parazsat beledöntötték a patakba. Észrevettek bennünket, sebtiben eloltották a tüzet, és elinaltak.

- Lehetetlen, hogy észre ne vettem volna őket, ha a Patkó-öböl felé vették az útjukat. Egész idő alatt, amíg megkerültem a völgyet, állandóan szemmel tartottam azt a pontot, ahol a patak eltűnik az erdőben.

- Akkor hát - hallatszott újra Nancy hangja - biztosan felmentek a Pisztrángos-tóhoz, ahol Jim bácsi szerint azt az óriás halat fogták. Ezt megcsinálhatták titokban, ha a patak mentén kapaszkodtak fel. De mi a csudát csináltak a sátrakkal meg az egész cókmókkal? Kutya nehéz lehetett, én úgy éljek!

John valamit firkált egy darab papírra. Itt feküdt közvetlen a barlang bejáratában, s anélkül hogy elmozdult volna a helyéről, hátraadta a papírt. Susan egy hang nélkül átvette tőle, és a gyertya lángja elé tartva, kibetűzte:

"Szóra tudod bírni a papagájt?"

Susan most megmutatta Tittynek. Titty lábujjhegyen odalopózott a papagáj kalitkájához, leemelte a farakásról, a takaróval együtt odavitte Johnnak a barlang szájához. Megérintette John vállát, az hátranézett, és észrevette a kalitkát. Erre félrekúszott a bejáratból, hogy helyet csináljon. Titty a kalitkát szorosan a bejárathoz állította, úgyhogy minden beszüremlő fény egyenesen a kék takaróra esett. Kint újra Peggy hangja:

- Máris elkéstünk.

- Gyere, szedjük a lábunkat. Nem mehettek messzebb a tónál.

Sietős léptek a patak mentén, a fürdőmedence irányába.

- Most! - suttogta John.

Titty levette a kék takarót a papagáj kalitkájáról.

- Szép Polly!! - kiabált a meglepett papagáj. Mikor pedig Titty gyorsan újból ráborította a takarót, olyan dühösen rikoltott, mint az erdei papagájok, amikor dúlnak-fúlnak, s nem mint a szelídített madarak, akik egy csomó szót, sőt az egyszeregy foszlányait is tudják.

- H-o-l vannak? - hallatszott Nancy hangja, amint visszafelé jött megint.

- A papagáj hangja. Mintha egészen közelről hallottam volna - így Peggy.

- Azt tudom, te szelídített vadkecske. Hát persze hogy közelről. De h-o-l? h-o-l? Valahol eldughatták a papagájt a hanga közé. Azt a vak is látja, hogy ők maguk nem lehetnek itt.

- Másszunk fel az őrtoronyba, és onnan tekintsük át a terepet.

- Ez életed eddigi legjobb ötlete. Onnan megláthatjuk őket, akárhol bujkálnak is.

Cuppanás. Mintha valaki elcsúszott volna a patakban átkelés közben. Aztán kövek gördülése, amint a Fruskák felrohantak a völgy túlsó oldalán. John még várt egy pillanatig. Aztán vigyázva széthúzta a hangát a barlang nyílása előtt. Tiszta a levegő. - Gyertek gyorsan! - Egy szempillantás alatt már valamennyien kint pislogtak a napsütésben.

- Egy pillanat - mondta Susan. - Elfelejtkeztem a tüzelőről. Visszabújt a barlangba, s ölében egy halom tűzifával tért vissza. Nagy csomó száraz levelet is hozott magával a tűz felélesztéséhez. John a hangabokrot helyreigazította a bejárat előtt.

- Van nálam gyufa.

Susan a tűzhelyhez sietett, és egy perc múlva már minden készen állott a tűzgyújtáshoz.

A többiek letelepedtek a tűzhely köré, mintha egész nap el se mozdultak volna mellőle, Susan lángra lobbantotta a száraz leveleket. Hatalmas füstgomoly csapott fel. Titty újra lehúzta a takarót a papagáj kalitkájáról, és a papagáj igyekezett behozni mindazt, amit az imént elmulasztott. Hangos, szűnni nem akaró rikoltozásba fogott, és felsorolta az összes általa ismert szavakat, abban a sorrendben, ahogy azok az emlékezetébe jöttek.

- Szép Polly! Polly papagáj! Kettő! Kettő! Kétszer! Polly! Kettő! Kettő! Kettő! - Aztán egy újabb rikoltás.

A Fruskák elképedt ábrázata tekintett vissza a völgy pereméről.

- Azt a fűzfánfütyülőjét! - káromkodott Nancy kapitány. - Hát ezt hogy csináltátok?

- Hol voltatok? - kérdezte Peggy.

- Hát ti ugyan alaposan kibabráltatok velünk! Egy null a javatokra. De hol a csudában van a cókmókotok? Mit csináltatok a sátrakkal?

- Mondjuk el nekik! - kérlelt Roger.

Susan Johnra nézett.

- Tessék. Csak rajta.

- Peter Duck barlangjában voltunk - mondta Titty.

- Peter Duck barlangjában? Hát az mi?

- Igen, az ő barlangja.

- Csak nem egy valódi barlang?

- De még milyen valódi! - erősködött Roger.

- Titty és Roger felfedezése - magyarázta John.

- De hol van?

- Itt - mondták a Fecskék karban.

A Fruskák körülnéztek.

John félrehúzta a hangabokrot.

- Bújjatok be, és nézzetek körül.

- Semmi kelepce? Semmi tőrbecsalás és fogság? Nagyon kell sietnünk vissza.

- Nem, dehogy. Béke. Csak bújjatok be nyugodtan, és nézzetek széjjel. Találtok benn lámpást is.

Nancy ment elöl, Peggy a nyomában. Lehajoltak, és bebújtak a nyíláson. A többiek mind utána tódultak. A Fruskák annyira elhűltek a bentiek láttán, hogy Titty csakugyan nem kívánhatott volna többet. Égő lámpás a sziklafalba vésett polcon, a sárga, pislákoló fény megvilágította a barlang durva oldalát, a farakást, a piramisba rakott bádogszelencéket, a sátorkellékekkel tömött batyukat, a horgászbotokat és a katonás rendben sorakozó főzőedényeket.

Aztán John a helyére húzta a hangabokrot, és megmutatta, hogyan feküdtek lesben, hogyan hallottak mindent, ami kint történt. Aztán megint kibújtak, pislogtak a napsütésben, és John újra eltakarta a bejáratot a hangabokorral.

- Most már értem, miért akartatok mindenáron felköltözni a partról - kiáltotta Nancy nagy elismeréssel. - A Vadmacska-sziget után ez a legpompásabb hely az egész környéken.

- Még lakhatsz is egy ilyen barlangban.

- Az már igaz, hogy soha senki se akadna ránk - vélekedett Nancy kapitány.

- Nahát, láthattátok, amikor a Fruska kalózai rajta akartak ütni táborunkon.

Nancy felkacagott.

- Ha nem bújtok elő, és ha a papagáj nem rikoltoz, hazamegyünk, holtbiztos, és azt mondjuk Jim bácsinak, hogy megszöktetek.

A társaság újra bevonult a barlangba.

- Üssünk itt tanyát, és bújjunk el a dédnagynéni elől - javasolta Peggy.

- Nem ér semmit. Tudod, anyu miatt.

- Kár, hogy a szigeten nincs egy ilyen barlang - sajnálkozott Titty.

- Készítsünk egyet, ha újra visszaköltözünk.

- Kitűnő ötlet.

- Bár bedughatnánk a dédnagynénit egy ilyen barlangba, rázárnánk a nyílást, és ott felejtenénk. A bejáratra kiírnánk: "Hagyj fel minden reménnyel." Begyömöszölnénk és befalaznánk - kéjelgett Nancy kapitány képzelete.

- No de most, legénység, rajta! - vezényelt Susan kormányos a matróznak és a hajósinasnak. - Hadd lám, mennyi idő alatt tudjátok visszaállítani a sátrakat.

- Mi is segítünk! - ajánlkozott Nancy kapitány.

- Aztán nekilátunk az ebédnek! - ígérte Susan kormányos.

- Mi, sajnos, nem sokkal járulhatunk hozzá a közös lakomához. Csak masírozás idejére szánt porcióink vannak.

- Annyi baj legyen - mondotta Susan. - Van nekünk bőven. A krumpli ott áll egy zsákban, a sarokban. Ha ti nem unjátok, mi akár mindennap megesszük a pemmicant.

- Unni? Egyenesen honvágyunk van pemmican után - sóhajtott Nancy. - Olyan illedelmesen ülünk már hetek óta az ebédnél, és annyi kéremet és köszönömöt hallatunk, hogy még az evéstől is elment a kedvünk.

A Fecske-völgy hamarosan sürgés-forgás színhelye lett. Susan a tüzet szította, vizet forralt üstben, lábasban egyszerre, és egy nagy doboz pemmicant bontott. Peggy krumplit hámozott. John, Nancy és Titty a sátrakat állították fel. Ajánlkoztak, hogy segítenek Rogernak, de Roger nem kért belőle. Lassan dolgozott, de nem vétette el a dolgot. Pedig most először állította fel egyedül a sátrát. Ez pedig jóval nehezebb mesterség, mint lebontani.

Amikor a táborhely megint visszavedlett tábori mivoltába, sátrakkal és papagájkalitkával a kőállványon (ó, hát erre való, nem tudtuk mire vélni!), s közben Rogert figyelték, aki óvatosan megfeszítette a sátorköteleket, Titty megkérdezte Nancyt:

- A dédnagynéni, úgy látszik, még rosszabb, mint volt, azért akarjátok befalazni. Egy kőhíd csatornájába vagy erődbe kellene. Kár volna egy ilyen pompás barlangot pocsékolni rá.

- Kár azért minden - dühöngött Nancy. - Hiszen, ha csak bennünket bántana. Mi csak kibírnánk valahogy. De megy, és anyut is bántja. Ha láttátok volna, micsoda cirkusz volt aznap, amikor vitorlázás közben elállt a szelünk. Emlékeztek, aznap segítettünk nektek tábort költöztetni. És különben is, ki nem késik el nyáron az ebédről? De abban a pillanatban, hogy ránéz az órájára, és megállapítja, itt az esedékes étkezés ideje, nem várja meg, ahogy illenék, hogy a gongot egyszer-kétszer megüssék a házban, s aztán kivigyék a kertbe, hogy ott is megszólaltassák néhányszor, arra az esetre, ha mi fenn tanyáznánk a réten. Egyenesen bemegy az ebédlőbe, és belekezd a várakozásba. Tízet egy ellen, hogy a szakácsnő még nincs kész. Az öreg gong nem szólal meg, amíg a szakácsnő nincs kész. És anyu nem tudja, mit csináljon, hogyan rendezze el az ügyet a dédnagynéni és a szegény öreg szakácsnő között. És amikor már oda is nyomták az orra alá az ennivalót, a dédnagynéni mégsem hajlandó hozzáfogni, amíg bennünket elő nem kerítettek. És ha Jim bácsi nincs ott, még nagyobb a cirkusz. Tegnap este megríkatta anyut.

Tittynek a szája nyitva maradt az álmélkodástól. Próbálta átgondolni magában, ugyan mit is tenne, ha valaki a világon megkísérelné megríkatni a világ legjobb bennszülöttjét.

- Persze mimiattunk volt az egész. Szegény aput is belerángatta a dologba. Lefekvés után Jim bácsi épp az ablakunk alatt állt meg anyuval beszélgetni. "Bob is ilyennek szerette volna őket, amilyenek." És "Mops"-nak nevezte anyut, amit csak egész ritka alkalmakkor használt. Aztán mi éktelen kiabálásba kezdtünk, és anyu csitított: "Aludjatok, csacsikák..." És úgy tett, mintha nevetne. De nem akart sikerülni.

Nancy egy pár lépést tett, s aztán kivörösödött arccal tért vissza.

- Csak tudnám, mivel lehetne a dédit elüldözni a háztól. Azt ötlöttem ki, hogy kavicsokat dugok a lepedője alá. Peggy csukamájolajat szeretne csöpögtetni a reggeli teájába. De ez mind nem használna semmit. Csak anyu helyzetét nehezítené.

Titty szólalt meg:

- Egy könyvben olvastam, hogy némely vidéken a bennszülöttek ilyenféle módszerekkel élnek ellenségeikkel szemben: készítenek egy bábut, amit az illető személyről neveznek el. Gombostűket döfködnek bele. Az illető személy megérez minden gombostűt, amit a bábuba szurkálnak. S ha a gombostűvel sikerül átdöfni a bábut, az illető személy szörnyethal... Próbát tehetnétek. Minden este kicsit mélyebbre döfitek a gombostűket, amíg olyan kényelmetlenül nem érzi magát, hogy magától elhagyja vendégszerető hajlékotokat.

Nancy, keserűen felkacagott.

- Sűrűn teleszurkálhattok gombostűvel egy hatalmas bábut, akár tűpárnának használhatjátok, a dédnagynéninek még akkor se fájna. Észre se venné. Inkább a gombostűk tompulnának.

- Talán célravezetőbb volna ezüst gombostűket használni - javasolta Titty. - Ezt ugyanabban a könyvben olvastam, ahol boszorkányvadászatról és prikulicsról is szó volt. Ott mindig ezüst puskagolyót használtak.

- Susan gombostűi mintha ezüstből volnának - mondotta Roger, aki, miután sátrát szabályszerűen felállította, élénk figyelemmel követte a vitát.

- Talán csakugyan megtennék Susan gombostűi is - vélekedett Titty. - A dédnagynéni nem jöhet rá, hogy nincsenek valódi ezüstből. Nem is veszi észre, amikor beleszúrod őket a bábuba.

- Ez mind marhaság - elegyedett most bele Susan is a vitába. - Ki hisz az ilyesmiben?

- Biztos, hogy van valami hatása - ellenkezett Titty -, különben nem éltek volna az emberek annyi időn át ezzel az eljárással.

- Nem jó varázsmód ez - tartott ki Susan.

- Jó varázslat volna, ha a dédnagynéni távozását eredményezné, s nem volna többé olyan utálatos szegény Mrs. Blacketthez.

- Nna, annyit mondok, senki se próbálkozzék meg vele - zárta le a vitát Susan.

- Előbb-utóbb úgyis elmegy. Általában nem szokott egy helyen tovább maradni egy hétnél. Azt hiszem, csak azért szerencséltet bennünket ilyen sokáig, mert tudja, anyu azonnal elengedne hozzátok, ha nem volna itt - szólt Nancy.

Szerencsétlenségükre a krumpli rosszkedvében volt. Peggy és Susan állandóan szurkálták, mintha minden egyes szem egy-egy vudu néger varázsbábu volna, amit, ha megszurkálnak, a dédnagynéni ártalmatlanná lesz. De bárhogy mesterkedtek, a krumpli, rejtélyes okokból, sehogysem akart megpuhulni. Pedig a két kormányos ma különlegesen finom ebédet akart feltálalni, melegített pemmicant és burgonyát egy fogásnak, nehogy az utóbbi a végére maradjon, és elrontsa a csokoládé és alma ízét, amit desszertnek szántak.

Az eredmény az volt, hogy az ebéd nagyon későn kezdődött, és igen belenyúlt a délutánba. A tengerészek lassan fogyasztották a pemmicant, abban a reményben, hogy mégiscsak elkészül a krumpli, mire az utolsó falat pemmicant lenyelik. Hát bizony későn fogtak hozzá, és olyan soká tartott, hogy mire az ebéd végére értek, és Nancy kapitány bedobta az almacsutkát a tábortűzbe, majd megkérte John kapitányt, hogy nézné meg a kronométert, már - hajóidő szerint - nyolc harangütés is elmúlt. Világos, hogyha Nancy kapitány és Peggy kormányos futólépésben szaladnak is haza, akkor sincs rá semmi esélyük, hogy odaérjenek teára.

A két Fruska kétségbeesetten nézett egymásra, s már éppen azon voltak, hogy a réten keresztül hazarohannak, amikor Nancy kapitánynak eszébe jutott, hogy a szalonban szervírozott teával sohasem szoktak várni. Nincs hát semmi értelme hazarohanni, ünnepi ruhába vágni magukat, amikor már úgyis minden lezajlott.

- Ha ég és föld leszakad, akkor is elkéstünk. Már nem segíthetünk a dolgon.

- Legalább a vacsorán másodpercnyi pontossággal kell megjelennünk - mondotta Peggy.

- Lesz is cirkusz, ha nem jelenünk meg.

Így hát ott maradtak még egy darabig. Hogy ne vesztegessék az időt, Susan erősen szította a tüzet, és már föl is tette a teavizet. A késői ebédet rögtön követte az uzsonna. A kalózok és a Felfedezők már a második serleg felhörpintésénél tartottak, amikor kő koppant a sziklákon, a felső vízesésnél.

Felnéztek. Egy bennszülött ereszkedett le a völgybe. Ki volt melegedve, lihegett, de azért futva jött le a patak mentén. Poros zsákvászon batyut húzott maga után egy kötélen. Csak úgy bukdácsolt rohanás közben, és észre sem vette, hogy a tábor közepébe ért. Hirtelen megállt.

- A vadászkutyák itt fognak keresztülcsörtetni, de azért nem kell félni tőlük.

Nancy felugrott.

- Vadászkutyaverseny lesz?

- Abbiza! Idomítás. Körülbelül húsz kutya Low Endből és vidékéről.

- Mi az, hogy vadászkutyaverseny? - érdeklődött John.

- Meglátod. Mikor indulnak? - kérdezte Nancy.

- Alighanem mire én leérek Low Endbe.

- Iszik egy kis teát? - kérdezte Susan, és gyorsan kiöblített egy bögrét.

- Köszönöm alássan, nagyon szívesen. Nagy a hőség máma. - Egy hörpintésre kiitta az egész bögrét, és aztán sietve ment az útjára.

- Ne féljenek a kutyáktól, s akkor a kutyák sem fognak magukkal törődni - szólt még vissza.

- Vérebek? - érdeklődött Titty izgatottan.

- Nem, dehogy. A legédesebb dolog ez - felelt Nancy. - Az a zsák, amit maga után vonszol, tele van valami szagos dologgal. Aztán egyszerre elengedik valamennyi kutyát, senki sem kíséri őket. Azok meg rohannak a nyomon, amit a zsák hagyott, keresztül a hegyoldalon s aztán vissza a hegy lábához. Mikor lefelé rohannak, az emberek hívni fogják a kutyáikat. Minden embernek megvan a maga külön hívójele, és mindegyik kutya ismeri a magáét. Halljátok, hogy szűkölnek a vadászkutyák Low Endben, a gőzös kikötőjénél? Várják, hogy indulhassanak.

Füleltek. Mélyen lenn a völgy alatt, a tó alsó vége felől időnként ugatás morajlott fel.

- Nem fogják szétszaggatni a sátrakat? - aggódott Susan.

- Szó sincs róla. Keresztülszáguldanak a táboron, semmiért sem fognak megállni. Felmegyünk az Őrtorony-sziklára. Onnan láthatjuk a falka közeledését. Aztán visszajövünk ide, hogy megfigyeljük, hogyan ugranak le a vízesésnél.

Nancy még sok mindent mesélt a Fecskéknek, hogyan esnek itt a környéken a nagy vadászkutyaversenyek s a kutyák vezetőinek a versenyei, amikor a fiatalemberek csónakkal áteveznek a tavon, felrohannak a dombtetőre, aztán vissza, ki-ki a maga csónakjához. Mesélt nekik a birkózásokról és rúdugrásokról. Mesélt a juhászkutyaversenyről, amikor a juhászkutyák birkákat terelnek, karámba kerítik őket, kiválasztanak egy bizonyos birkát a többi közül, mindezt a juhász egy szavára vagy füttyére. Aztán megint visszatért a vadászkutyaversenyekre, amikor a kutyák, mint fehér pacnik, repülnek a hangák között, lepottyannak a meredek domboldalon, az ordítás egyre erősödik, míg végül az egész világ rekedtté ordította magát, a nyertes ebek nyelvüket lógatva baktatnak vissza a sportmezőre, s a vadászkutyaversenynek vége. Egészen megfeledkeztek a beckfooti estebédről, a dédnagynéniről és a bennszülött bajokról. Nancy még mesélt, amikor a völgyben felhangzott a kutyák ugató kórusa. A hang egyre erősbödött, s aztán hirtelen elhallgatott.

- Elindultak. Gyertek.

Mindnyájan felmásztak az Őrtorony-sziklára. Nancy, aki a messzelátóval kémlelte a dombok alját, felkiáltott:

- Ott vannak!

- Hol, hol?

- Ott kapaszkodnak fel a Longfell-erdőben. Nézzétek! Most ott rohannak az erdő szélén, és belevetik magukat a hangába.

- Fej fej mellett - szólt Peggy.

- Most egy másik csapat jön.

- Hol, hol? - izgult Roger. A "Longfell-erdő" semmit se mondott számára, mert nem tudta, merre van. Nancy odaadta neki a messzelátót, megmutatta, hogy hol vannak a kutyák. De rögtön vissza is vette tőle, belenézett, és újra visszaadta. A messzelátó kézről kézre járt, mindenki belenézett.

- Most szétszóródnak - mondta John, aki látcső nélkül is kivette a fehér pontokat, minthogy már tudta, merre keresse őket. - Az egyik fehér pont jóval megelőzte a többit.

- Felfelé törtetnek Brockstoneson át - mondta Nancy. - Most nem lehet őket látni... Ott bukkannak ki, ni! Rohannak, mint a szélvész.

A fehér pacnik eltűntek a hangában, aztán újra felbukkantak a lejtőn, megint a hangás hegyoldalon, aztán megint eltűntek. Egy-két fehér pacni ide-oda kóválygott, úgy látszik, egy-egy kutya elvétette az utat. Majd ezek is eltűntek, mintha valamennyi belezuhant volna a szakadékba, vagy valami váratlanul támadt mélység nyelte volna el őket a hegyoldalon.

- Egy perc múlva újra látjátok majd. Itt kell keresztülhaladniuk, hisz az ember a zsákkal erre ment végig. Biztosan a domb másik oldalán kapaszkodnak fel.

- Ott ni, látok egyet. Egyedül van. A Pisztrángos-tónál. Nem... egy másik is van mellette.

Nancy megragadta a messzelátót.

- Igen. Ott vannak. Még mindig egy csomóban. Gyorsan, gyorsan! Egy szempillantás alatt itt lehetnek. Gyertek le, nézzük meg, hogy ugorják át a vízesést.

- És tegyük el a papagájt az útból.

Lesiettek a szikláról, vissza a táborba, s ezen a napon immár másodszor száműzték a hajó papagáját Peter Duck barlangjába.

- Nézzetek csak, nézzetek!

Egy karcsú, fehér agár, vállán és lágyékán sárga és fekete foltokkal tűnt fel a láthatáron, s egyre-másra szökdelt át a sziklákon.

- Bravó, bravó! - üvöltött Peggy.

- Maradj nyugton! Maradj nyugton! - csitította Nancy. - Ne szólj hozzá.

A kutya megállt a fürdőmedencénél, körülnézett, aztán mohón szürcsölt a hűsítő vízből.

- Ezt nem lett volna szabad neki.

Alighogy az első kutya elhaladt, már vagy egy fél tucat ömlött le utána a sziklák között, mint eső után a megáradt patak tarajos vize.

- Az első negyven-ötven yardot veszített, amiért ivott - mondotta Peggy.

A többi kutya ügyet sem vetett a táborra, keresztülrohant rajta. Csak a később érkezők álltak meg, és néztek széjjel. Ezek nem vették valami komolyan a versenyt.

- Ti nem értek semmit - szólt rájuk Nancy szigorúan. - Eriggyetek tovább.

- A többiek messze járnak - tette hozzá Titty.

- Sohasem éritek utol őket, ha nem rohantok.

Aztán ezek a kutyák is eltűntek a többi nyomában. Egyszerre csak mélyen a lápvidéken alul, a tó lábánál újabb hangok, üvöltések, kerepelések, sípolások hangzottak fel.

- Olyan, mint mikor a papagájok és a majmok versenyt üvöltenek.

- Rosszabb - szólt Roger.

- Ezek a kutyák gazdái. Biztosan észrevették a legelsőt. De kár, hogy nem láthatjuk a finist.

Hatalmas éljenzés harsant, aztán a kiáltások elhaltak.

- Vége. Most a tulajdonosok megveregetik kutyáikat, adnak nekik egy-egy kockacukrot, és megdicsérik: "Derék kutya vagy!"

Nancy vidám hangja hirtelen elkomorult.

- A dédnagynéni nem fogja azt mondani, hogy mi derék kutyák vagyunk, ha egy percet is késünk a vacsoráról. Hány óra van, John?

John megnézte az óráját, de nem számította át hajóidőre. A helyzet túl komoly volt ahhoz.

- Mind a három étkezést elmulasztottuk.

- No, most megint alaposan elrontottuk a dolgunkat. Gyere, átvágunk az úton. Az rövidebb. Talán szerencsénk lesz, és valaki felvesz a kocsijára. Benne vagyunk a slamasztikában.

A Fecskék egymásra néztek. Ha Nancy Blackett kapitány arról beszél, hogy szárazföldi úton megy, azonkívül arra is számít, hogy egy bennszülött felveszi a kocsijára, akkor a helyzet valóban nagyon komoly.

- Minden rendben lesz, ha elmesélitek neki a vadászkutyaversenyt - mondotta John. - Lehetetlen, hogy meg ne értse, hogy azt meg kellett várnotok.

- Semmi értelme a dédnagynéninek vadászkutyaversenyről beszélni... A hajótörés sem jelentett számára semmit - legyintett Nancy.

- Bennünk igazán megvolt a jó szándék, hogy visszatérjünk estebédre - búsult Peggy.

- Ezt elmondhatjátok neki - mondotta Titty.

- Csak ránéz majd anyura - szólt Nancy.

- Elkísérjük őket az útig - mondotta Susan.

- Nem lesz semmi baj - szólt hátra Peggy. - Ne zavartassátok magatokat.

- Tejet kell hoznunk - jelezte Susan.

- Én még szeretnék az árbocon dolgozni.

Valójában azonban együtt akartak lenni szövetségeseikkel, ameddig csak lehet. Szívesen velük mentek volna egész Beckfootig, hogy szembenézzenek magával a dédnagynénivel.

- Mi az, Titty, nem tartasz velünk? - kérdezte John.

- Nem oltottuk el a tüzet, jó, ha valaki vigyáz rá - mondotta Susan, és felkapta a tejeskannát.

- Szeretnék itt maradni - mondotta Titty -, jó éjszakát, Nancy kapitány. Jó éjt, Peggy.

Nancy és Peggy már rohantak le a Fecske-völgyből, hogy az erdőn keresztül elérjék az utat, amely a tó mellett hazavezet, a felnőtt bonyodalmak közepébe. Olyan tempóban mentek, hogy a többiek alig tudtak velük lépést tartani.

Titty egyenesen Peter Duck barlangjába rohant. Nagy sötétséget talált. A gyertya kialudt. Kihozott egy doboz gyufát a sátrából, s visszament a barlangba. Úgy lett, ahogy gondolta. A lámpás átmelegedett, és túl gyorsan megolvasztotta a gyertyát. A sziklapárkányon, ami a polc szerepét töltötte be, vastag fehér sztearinpecsét ékeskedett.

- Igaz, hogy nem viasz - mondta magában -, de a dédnagynéninek ez is jó. Okvetlen megteszi ez is.