Nem mintha Titty matróz nagyon sokat tudott volna a Fruskák édesanyjáról. Mindössze kétszer látta, első ízben tavaly, a nagy vihar után a Vadmacska-szigeten, amikor tele volt vidámsággal, s másodszor pedig az idén, szomorúan gubbasztva a kocsiban a dédnagynéni mellett, amikor Nancy és Peggy szemben ültek a kisülésen, s egyáltalában nem látszottak kalózoknak. Titty tulajdonképpen nem is Mrs. Blackettre gondolt. Titty saját édesanyjára gondolt. Amikor Nancy elmesélte neki, hogyan ríkatta meg a dédnagynéni Mrs. Blackettet, Titty rögtön arra gondolt, mit érezne, ha valaki az ő édesanyjával tenné ugyanezt. Egy percig az volt az érzése, hogy a dédnagynéni az ő édesanyját ríkatta meg. Nem tudta ugyan biztosan, vajon a varázsbábu megteszi-e a hatását, de mindenesetre érdemes megpróbálni.

Felemelte a kis lámpást a sziklapolcról. A megolvadt és megkeményedett gyertyacseppek könnyen leváltak, mint egy vastag fehér tányér, ami a lámpás aljához ragadt. A gyufája kialudt. Egy kis fény húzódott be a nyíláson, és a szeme megszokta a sötétséget. Mélyen lehajolt, és kezét védelmezően a lámpás elé tartotta, nehogy nekiüsse valaminek. Szerencsésen kiért anélkül, hogy a sztearin tányért eltörte volna.

Kint a Fecske-völgyben a tűz mellé telepedve, ahol az ágak vidáman ropogtak, s tiszta, kék füst szállt az esti égbolt felé, s a papagáj felborzolt tollakkal föl-alá sétafikált, már majdnem ott tartott, hogy mégis feladja a tervét. A sima, kemény, zsíros sztearin tömb láttán kétség fogta el, végre tudja-e hajtani a dolgot. Milyen is lehet a dédnagynéni? Emlékezett feszes, merev alakjára a kocsiban, de akárhogy próbálta, az arcát nem tudta elképzelni. Aztán eszébe jutottak a bennszülött képmások, amiket a múzeumban látott. Tulajdonképpen azok sem hasonlítottak semmihez.

- A név a fontos és a varázstudomány - mondta magában.

A névvel nem volt baj. Egész egyszerűen "dédnagynéninek" fogja nevezni a figurát. A varázslás már nehezebb. Az a tény, hogy egy sztearin babát készít, és azt elnevezi dédnagynéninek, magában még nem elég. Szükség van egypár varázsigére is. No de sebaj. Eszébe jutott néhány afrikai és jamaikai mese, amiket anyu szokott mesélni esténként. Azokban a király felesége meghalt a nagy forróságtól, és a király szívből bánkódott miatta. Elküldött Obeah asszonyért, aki boszorkány volt, s meghagyta neki, hogy olyan varázslatot űzzön, hogy senki se használhassa többé a királynő nevét, akinél gyönyörűbb nő nem volt a világon. És Obeah asszony, aki boszorkány volt, körüljárta a szobát... és körüljárta a szobát... és körüljárta a szobát, varázsigéket mormolva, hogy aki a királynő nevét használja, abban a szempillantásban holtan essék össze.

- Körül a szobán, és körül a szobán, és körül a szobán - mormogta Titty magában, és közben az ujjain számolta. - Háromszor körül. Ez nem nehéz.

A képmás elkészítése sok bajjal járt. A sztearin nem viasz, és a matróz hamarosan rájött, hogy semmire se megy vele, ha nem olvasztja meg. Nem volt egyebe, csak a kormányos főzőedényei. Nem szívesen használta őket, de a végén mégis úgy döntött, hogy egy ilyen dédnagynénitől megszabadítani egy édesanyát, jogot ad arra, hogy bármit is fölhasználjon. S különben is hamar végez majd, a rántottasütőt pedig (amelynek alakja legalkalmasabb volt a sztearin olvasztásához) kitisztíthatja és kifényesítheti, mielőtt még Susan visszajönne Swainsonék farmjáról.

Eszébe jutott, hogy a kormányos, valahányszor valamit ki akart sütni benne, előbb egy kis vajat olvasztott fel a tepsiben, hogy ne ragadjon semmi hozzá. Jó, hogy eszébe jutott. Mire a vajat felolvasztotta a tepsiben a tűz fölött, az volt az érzése, hogy egész életében így sütött-főzött. Mikor a vaj már megolvadt, és vígan sercegett a tepsi alján, darabokra törte a sztearint, és a törmeléket beledobta a tepsibe. Ide-oda forgatta a tepsit, míg a darabkák meg nem olvadtak, és egybe nem folytak. Sajnos, úgy látszott, kevés a sztearin a képmás elkészítéséhez. A másik három lámpást is kihozta a sátorból. Mindegyikben csak egy kis gyertyacsonkot talált. De a bádogdobozban bőven volt új gyertya. A három gyertyavéget belevetette a tepsibe, tett hozzá még egy kis vajat, és újra felmelegítette. Most meg az volt a baj, hogy a massza túl forró volt. Előbb meg kellett várni, míg lehűl, egy kanállal összekaparta, hozzáfogott a ragasztásához, egyik kezéből a másikba forgatta, mintha meleg krumpli lenne.

A massza dédnagynénivé formálódott. Egy kis kerek golyó, az volt a feje (semmi értelme, hogy kígyóhajjal próbálkozzon), ehhez hozzábiggyesztett egy hosszú, egyenes törzset, amit úgy sodort az ujjai közt, mint a nudlit, rányomta a kőre, hogy megálljon egyenesen, aztán egy kicsit benyomta a közepén. A karoknak külön nudlikat sodort, és azokat is hozzáragasztotta. Lekapart még egy kis sztearint a tepsi széléről, ezt használta fel a lábakhoz. Azt nem lehetett állítani, hogy valami jól sikerült volna. Így hát megint összegyúrta, s inkább egy kalapot formált belőle, amelyet rányomott a fejnek szánt golyóra. Sietni kellett a formázással, a sztearin gyorsan keményedett. Különben is elég utálatos dolog vele pancsolni, de ezt valószínűleg a vaj okozta. Egy üszkös bottal két szemet festett a gombócra, s egy nyílást karcolt a közepére szájnak, valahol az alá a rész alá, ahová az orrot szánta, ha a sztearin elég lágy maradt volna.

A tepsi éppolyan rossz szagot árasztott, mint amilyen utálatos volt a külseje. Nem volt veszteni való ideje, ha a többiek visszaérkezése előtt még meg akarja tisztítani. Ezért Titty kölcsönvette Susan zseblámpáját a sátorból, és besietett a barlangba, hogy valamire jusson a varázslattal. (Most nem is gondolt arra, hogy ez Peter Duck barlangja. Sem arra, hogy Peter Duckot megkérje, segítsen neki. Peter Ducknak nem volt köze a varázslathoz. Nem lehetett őt ilyen ügyekben felhasználni.)

A zseblámpát a barlang közepén a földre helyezte úgy, hogy a barlang tetejét világította meg. Aztán a sztearin bábut maga előtt tartva, háromszor körüljárta a barlangot, és körútja közben így beszélt a bábuhoz:

- Dédnagynéni légy! Dédnagynéni légy! Dédnagynéni légy! - Aztán lélegzetét visszafojtva kisietett a napvilágra. Jólesett neki a látvány, hogy a papagáj visszasétált a kalitkájába, és egy kockacukrot majszolt, mintha semmi különös nem történt volna a közelében.

A dédnagynéni szörnyen bűzlött. Furcsa érzés volt, amikor az ujjai között tartotta. Vajon eltalálta-e a varázsigét? Majdnem azt kívánta, hogy a többiek visszaérkezzenek, mielőtt még a hatás mutatkoznék.

Aztán eszébe jutott, amit Nancy mesélt Mrs. Blackett könnyeiről, mire újra megkeményítette szívét, és összeszorította fogait. Most már csak azért sem hagyja abba.

Mi is a teendője? Semmi értelme egyszerűen csak gombostűt szurkálni a karjába és a lábába vagy akár a törzsébe, mert ha a dédnagynéni komolyan megbetegszik, egész biztos, hogy még tovább ottmarad Beckfootban, és utálatosabb lesz, mint valaha, mindaddig, amíg meg nem gyógyul. Különben is talán csak a valódi ezüsttűnek van meg az igazi hatása. Annyit akart elérni, hogy a dédnagynéni kényelmetlenül érezze magát, és rászánja magát a távozásra. Titty kétkedően nézett a képmásra. Vajon, ha megforgatja a porban, ez azt jelentené, hogy az igazi dédnagynéni Beckfootban a földre veti magát, és a porban hempereg? Ez biztos felizgatja megint Mrs. Blackettet.

Aztán visszaemlékezett, hogy azt olvasta a könyvben, hogy a bennszülött varázslók, amikor az ellenség viasz képmását elkészítik, azt lassan megolvasztják a tűz fölött, és azt képzelik hozzá, hogy miként ez a figura megolvad, olyképpen ellenségük is elveszti az erejét, s mire az egész képmás elolvad, az ellenség is meghal.

Világos, az itt a teendő, hogy a képmást csak egy kicsit olvasztja meg, nem annyira, hogy a dédnagynéni megbetegedjék, csak éppen hogy ne legyen egészen jó a közérzete, és úgy találja, hogy üdítőbb levegőre van szüksége. Akkor összepakolna és elmenne, és mindenki nagyon boldog lenne.

A tűz fölé tartotta a sztearin bábut. Egyelőre semmi sem történt, csak a tűz égette meg a kezét, amelyben a bábut tartotta, mielőtt még a bábu felmelegedett volna. Áttette a másik kezébe, de az sem bírta már a forróságot. Aztán megint váltotta a kezét, s ez alkalommal, talán mert a bábunak azt az oldalát fogta meg, ami legközelebb esett a tűzhöz, vagy talán egy fahasáb félrecsúszott, és egy kis felcsapódó láng megégette az ujjait, vagy talán csak éppen az olvadó sztearin lett csúszós - hogyan is történt valójában, azt sosem tudta magának egészen megmagyarázni -, való igaz, hogy a baba kicsúszott a kezéből. Ujjai a semmi fölött kulcsolódtak össze, a tűzben őrült sercegés, sárga, füstös lángok csapnak fel, s néhány pillanattal később - ámbár Titty mindent megpróbált, hogy megmentse a dédnagynénit, és szétdobálta a tűzhelyen a rőzsét - a bábunak örökre nyoma veszett.

Titty első gondolata az volt, hogy sajnos nemigen jut már idő egy újabb sztearin baba elkészítésére. De a következő pillanatban egész más dolog jutott az eszébe. Többé már nem volt matróz, még csak néger boszorkány sem, hanem rémült, könnyekben ázó leányka.

- Nem akartam megölni - jajgatott. - Igazán nem akartam.

Maga előtt látta a dédnagynénit Beckfootban, amint hirtelen megbénul, levegő után kapkod, és holtan rogy össze. Látta Nancyt és Peggyt, amint a tóparti ösvényen rohannak, szegényeknek sejtelmük sincs róla, hogy mire hazaérnek, a redőnyöket leeresztették a házon. Vajon sejtik-e majd, hogy ő mit csinált? Mit gondolnak majd a dologról? Még Nancy is azt fogja gondolni, hogy ez már több a kelleténél. A dédnagynéni halott, és olyan halállal halt, ami rosszabb még az élő dédnagynéninél is, még ha Mrs. Blackettet szerencsétlenné is tette, és el is rontotta a Fruskák vakációját. És mindezt ő okozta. Úgy érezte magát, mintha egy nagy ház kapujának a csengőjét akarta volna csöndesen megnyomni, és a csengő most cseng, cseng, cseng, mintha sosem akarná abbahagyni.

- Én igazán nem akartam megölni, igazán nem. Az egyetlen, amit akartam, hogy megunja Beckfootot, és elmenjen a tenger mellé üdülni. Bárcsak eszembe se jutott volna.

- Szép Polly! Szép Polly! - rikoltozott a hajó papagája. Már bekebelezte a kockacukrot, és azon tűnődött, van-e valami reménye még egy darabra.

Titty könnyei között rápislantott, s hirtelen az a gondolata támadt, csinált-e egyáltalán valamit? Nemcsak tervezte, hogy sztearinból dédnagynénit formál, és varázsigéket mond? Gyakran csak tervezett dolgokat, amikről már-már azt hitte, hogy valóságosak. De amikor végigtörölte az arcát a kezével, ott érezte rajta a kormos sztearinfoltot. Ott volt a rántottasütő is, várva, hogy fényesre tisztítsák, ott az üres lámpások... semmi kétség, a dolog valóban megtörtént.

Ebben a percben másztak fel a többiek a Fecske-völgyből.

- Egy paraszt felvette őket a szekérre - kiáltott a hajósinas.

- Nem használ az már semmit, borzasztóan el fognak késni - mondotta John komoran.

- Bár ne várták volna meg a kutyaversenyt. Halló, Titty, mi a baj?

- Mit csináltál azzal a tűzzel, a rántottasütővel és a lámpásokkal, és mi van az arcoddal? - képedt el Susan. - Ugorj, Roger, és hozz egypár hasábot a barlangból. Van még a bejáratnál.

Abban a percben, amikor a hajósinas bement a barlangba, Titty kiöntötte a szörnyű igazságot.

- Megtettem! - mondotta. - De igazán nem akartam megölni. Kicsúszott a kezemből, elolvadt és megégett.

- Ki égett meg?

- A dédnagynéni. Elkészítettem sztearinból a képmását, és egy egész kicsit meg akartam olvasztani, de kicsúszott a kezemből.

- Könnyen csinálhatsz egy másikat - mondta John.

- De meghalt. Holtan fogják találni a Fruskák, mire hazaérnek, és mindjárt tudják majd, hogy én tettem.

- Bolondság az egész, Titty - csillapította Susan. - Kutya baja, és szidja őket, mint a bokrot. Nem történt semmi, csak összemaszatoltad a tiszta rántottasütőmet. Eriggy, mosd le az arcodat, tisztítsd meg a tepsit, míg én beleütöm a tojást egy bögrébe. Megígértem Rogernak, hogy rántottát sütök.

- Ide figyelj, Titty - mondotta John. - Ez nem ugyanaz, mintha alkalmas viaszod lett volna. És még ha az lett volna, akkor is csak úgy érvényes a varázslás, ha valóban meg akartad volna égetni. Hogy véletlenül ejtetted be a tűzbe, nem jelent semmit.

Roger kilépett a barlangból egy kötegnyi rőzsével és Susan zseblámpájával.

- A padló közepén találtam, már csak halványan ég.

- Borzasztóan sajnálom, ne haragudj, Susan, én felejtettem ott, amikor a varázsigéket mondtam.

- Miféle varázsigéket?

- Háromszor körüljártam a barlangot.

- Menj és tisztítsd meg a rántottasütőt - szólt rá Susan -, és vacsorázzunk!

A rántottasütő tisztítása kicsit megnyugtatta Tittyt, s noha vacsoránál a rántottától nem lehetett egy kis sztearinízt eltagadni, mégis az a tény, hogy ott ül a tűz körül a többiekkel, s elfogyasztja a maga részét, az egész fekete mágiát kissé valószínűtlenebbé tette.

Éjszaka közepén hallotta Susan, hogy Titty kényelmetlenül forgolódik. Kinyújtotta kezét a sátorból, átnyúlt a Tittyébe, amely közvetlenül az övé mellett állott. Titty megtalálta a feléje nyúló kezet, és megragadta.

- Én igazán nem akartam megölni - suttogta.

- Persze hogy nem. Nem is tetted.

- Majd megtudjuk reggel.

- Már most is biztosan tudjuk. Aludjál.

Titty reggel korán ébredt. Zavarosakat álmodott az éjszaka, mindenképpen meg akarta menteni a dédnagynénit, akit a vadászkutyaverseny összes kutyái kergettek, mert Peter Duck ráuszította őket. Csak annyit kellett volna mondania Peter Ducknak, hogy az egész csak tévedés, és vissza kell hívni az ebeket. Csak annyit szólni "Peter" vagy "Mr. Duck", ennyi is elég lett volna. De egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Aztán a dédnagynéni egyedül ballagott, nem sejtette, hogy kutyák törnek a nyomába. Peter meg uszította őket olyan üvöltéssel, amilyet a Fecske-völgyben tegnap hallottak lentről, amikor a kutyaverseny a vége felé járt, és a kutyagazdák a kutyájuk után ordítottak. Ha csak annyi hangot adhatna ki, hogy Peter odanézzen, mindjárt tudná, hogy ő meg akarja szabadítani a dédnagynénit. Már csaknem fulladozott, amikor felébredt, és olyan boldog volt, hogy csak a patakot hallja, meg a fehér sátorfalakat látja.

Kikecmergett a hálózsákból, felsétált a fürdőmedencéhez, megmártotta magát a hideg vízben, és fejét a vízesés alá tartotta. Milyen szamár is volt tegnap. Hiszen itt valójában nem történt semmi, csak elpocsékolt három jó gyertyavéget, és elhasználta az utolsó zseblámpaelemet. Susannak és Johnnak teljesen igaza volt. Nekik mindig igazuk van, különösen Susannak. És mégis borzasztóan szeretett volna valami bizonyosat tudni Beckfootról. Rohant le a tejért Swainsonékhoz. Roger vele tartott, s nagyon meg volt lepve, hogy Titty nem siet haza, hanem megvárja, míg az öreg Swainson apó egyik nótát a másik után fújja nekik. Swainson anyó pedig kétszer is kikérte Titty tanácsát, milyen színű foltot illesszen bele legközelebb a rongypokrócba. Mary Swainson ki-be járkált a tejeskannával, és közölte velük a vadászkutyaverseny nyertesének nevét. (Dallamnak hívták.) Ebből is világos, hogy a Swainson-majorban senki nem hallott a dédnagynéni hirtelen megbetegedéséről.

De mielőtt visszatértek volna a tejjel a Fecske-völgybe, Tittynek eszébe jutott, hogy ez még nem mond semmit. Kora reggel van, s ha történt volna is valami baj Beckfootban éjszaka, a hír még talán el sem juthatott volna a tónak ebbe a végébe. John nagyon megörült, amikor Titty kijelentette, hogy szeretne vele tartani, amikor lemegy az öbölbe, hogy az árbocon dolgozzék.

- Flint kapitány is kijön ma? - kérdezte Titty.

- Azt mondta, hogy kijön, mihelyt el tud szabadulni.

Roger halászni ment. Susan vele tartott, és magával vitte földrajzkönyvét, de csakhamar rajtakapta magát, hogy ugyanazt a bekezdést már harmadszor olvassa.

Titty szerencsétlenségére Flint kapitány ma nem jött el. A munka az árbocon jól haladt, úgyhogy Flint kapitányra tulajdonképpen nem is volt szükség. De Titty ma az egész délelőttöt az öböl északi partján a sziklákon töltötte, s a tóra meredt, nem lát-e a távolban egy evezős csónakot, amelyben a kiszolgált kalóz ül, hogy híreket hozzon Beckfootból. Természetesen, nem lehet semmi baj, de amíg hír nem jön, mégsem tud egészen megnyugodni.

Amikor a kapitány és a matróz felértek a Fecske-völgybe, az ebédhez, a kormányos rögtön megkérdezte: "Eljött"? és John azt felelte, hogy "nem". Ahogy ezt mondták, abból Titty megsejtette, hogy ők is nagyon szerettek volna hírt kapni Beckfootból. A kapitány és a kormányos úgy érezték, hogy részben ők is hibásak abban, hogy a Fruskák annyira elkéstek, noha valójában a vadászkutyaverseny volt mindennek az oka, azt szerették volna tudni tehát, vajon Nancy és Peggy hazajutottak-e nagyobb baj nélkül. Egyedül Roger nem izgult az effélék miatt. Őt egészen más bosszantotta. Egyetlenegy halat sem fogott ma, s ez valószínűleg a kukacok miatt volt.

Eszébe jutottak tavalyról a nagy, vörös, sárgával gyűrűzött kukacok, John szedte őket össze a Dicksonék farmján. Meg akarta tehát kérdezni Mary Swainsont, akad-e valamirevaló kukac az ő tanyájukon is.

A papagájt kivéve, ezen a délutánon mindenki levonult a Patkó-öbölbe. Az árbocon derekas munkát végeztek. Most már majdnem mindenütt megfelelt a régi árboc méretének, amit John pontosan kiszámított, csak még nem volt olyan simára gyalulva. Roger felment Swainsonékhoz. Kapott Marytől egy villát, aztán otthagyták a tanyaszérűn. Később Mary jól megmosdatta, miután megtöltött egy bádogskatulyát a legjobb fajta kukacokkal, "a legélénkebbekkel", ahogy mondta, amiket világéletében látott. Roger jó sokáig tartózkodott a majorban, mert nem volt senki, aki hazamenetelre nógatta volna. Az öreg Swainson apóval kihasználták az alkalmat, és jó darabig nótázgattak együtt.

- Nem mondtak valamit Beckfootról? - kérdezte Titty mohón, amikor Roger visszatért a kukacaival.

- Nem, csak Mrs. Swainson azt mondta, hogy nem csoda, ha ma nem fogtam halat, mert eső lesz, és ezt a halak megérzik.

John, Susan és Titty aggódva néztek fel az égre. Valóban felhők tornyosodtak, és a levegő nyomasztó volt, amiről ők eddig azt hitték, hogy ez az ő gondjaiktól van. Talán mégiscsak esőt jelent. Tüstént felvidultak.

- Száraz fát kellene gyűjteni a barlangba - figyelmeztetett Susan -, nehogy utólag kelljen szárítanunk.

- Még úgyse próbáltuk ki, hogyan állják az új sátrak az esőt - mondta John. - Gyűjtsünk hát fát, és helyezzük magunkat kényelembe még a zápor előtt.

John a körgyalut és a marokkörzőt belerakta a hátizsákjába, és a társaság néhány perc alatt alaposan megrakodott száraz gallyakkal.

Az éjszaka csakugyan hatalmas zápor volt. Az első cseppek akkor hullottak, mikor a vacsora utáni rendcsinálással foglalkoztak, de az még csak csendes eső volt. Csak miután az "eloltani!" elhangzott, kezdett istenigazában zuhogni. Szélvihar nem volt, de sűrű pásztákban zuhogott alá a nyári eső.

- Vigyázzatok, ne érintsétek a sátorfalakat - figyelmeztette őket John.

- Én nem - védekezett Roger.

- A sátorfán csurog le a fejemnél - jelentette Titty.

- Ne hagyd a hálózsákodba csorogni - óvta a kormányos.

- Hát a te sátrad, Susan?

- Még nem folyik be.

A négy Felfedező egy darabig csöndben feküdt, hallgatta a sátor falára hulló eső kopogását. Akkor Johnnak eszébe jutottak a sátorkötelek. Kibújt a hálózsákjából és a pizsamájából, s akár egy vadember, kisétált az esőbe.

- Mit csinálsz? - kérdezte a kormányos.

- Meglazítom a köteleket - mondotta a vadember -, és... keresztülbukom a sötétben rajtuk - tette hozzá gyorsan, amikor nagy robajjal a földre vágódott.

- Átázik a pizsamád.

- Hát az nehezen - mosolygott John. - Be jó, hogy ez eszembe jutott. Máris olyan kemények, mint a drót.

Az eső már ütemesen verdeste a meglazított sátrakat. John visszabújt, megtörölközött, és kényelembe helyezte magát, hogy aludni próbáljon.

- Figyeljétek csak a patakot - szólalt meg Titty.

A patak egészen más hangon csobogott, rohanvást és türelmetlenül, vágtatását félbe nem szakítva, nem úgy, mint a Felfedezők meghitt, apró vízeséseinek nyugodt muzsikája.

- Ha holnap is így fog esni, a Fruskák úgyse jöhetnek - mondta Susan.

- S az árbocon sem lehet majd dolgozni - hallatszott John hangja.

Titty reszketett. Ez még egy napot jelent, hogy nem kap hírt Beckfootból. A többiek társaságában fényes nappal hajlandó volt belátni, hogy a sztearin bábu megégése semmi hatással nem volt a dédnagynénire, és az továbbra is veszekszik és utálatoskodik. De éjszaka, egyedül a sátorban, a sötétségben eszébe jutott a varázslás, és kezében érezte a sztearin képmást, amint kiszaladt vele a barlangból. Ezt nem bírja ki soká, tenni kell valamit.

- Mr. Swainson azt mondja, csudára horogra harapnak majd, ha megjön az eső. - Roger pisztrángban gondolkozott.

Mintha végre csendesedne az eső. Az egyhangú morajtól a végén még Titty is elaludt. Reggel kimásztak a bőrig ázott világba. Az eső elállt, de minden kövön, növényen esőcseppek csillogtak. A nedvesség a földre hajtotta a bozót leveleit. A vízesés fehér tajtékja barnával keveredett, és a patak, amely a Fecske-völgyet átszelte, sötét volt, és zavaros. Annyira megdagadt, hogy már Susan tűzhelyének a kövét verdeste, és alig választotta el a sátraktól egy-két yardnál több.

- Elmosta a gátat - állapította meg John -, vagy legalábbis az egyik oldalát.

- Mehetek én a tejért? - kérdezte Titty, de ebben a percben megjelent Mary Swainson saját személyében, saját tulajdon kannájával.

- Azt gondoltam, hogy talán már elmosott állapotban találom magukat. Örömmel látom, hogy nem ez történt. Ez mindenesetre jó hír lesz Mrs. Walker számára. Hogyan állnak száraz fával?

- Egész csomó van a barlangban - felelte Susan.

- Akkor jó. Édesapám azt mondta, hogy most vége az esőnek, és az idő megint derűsre fordul.

Susan kihozta a Felfedezők tejeskannáját. Mary Swainson megtöltötte a magáéból, és már fordult is, hogy lesétáljon a völgyből.

Titty utána szaladt, elkísérte az alsó vízesésig.

- Nem hallott valami hírt Beckfootból? - kérdezte izgatottan.

- Hírt? Nem. Micsoda hírt?

- Hát arról, hogy valaki beteg volna, vagy más effélét.

- Egy szót sem.

- Miss Turnerről sem?

- Nem bizony. Pedig biztosan hallottam volna. Az emberek tudnának róla, ha valaki beteg. Láttam Jacket tegnap este, ő mindennap elhajt Beckfoot előtt. Nem hallott semmit, különben elmondta volna.

Tittynek ezzel meg kellett elégednie.

Flint kapitány ma sem jött át a Patkó-öbölbe. Újra semmi hír a Fruskákról. De délután anyu evezett be az öbölbe, épp abban a pillanatban, amikor John elrakta a szerszámait, és Titty kiment a sziklákra, hogy még egyszer utoljára körülszemlélje a láthatárt abban a reményben, hogy megpillantja Flint kapitányt.

Anyu feljött velük a Fecske-völgybe, végigtapogatta a hálózsákokat, és száraznak találta azokat. Megdicsérte Susant, hogy olyan jó tüzet csinált, és fölhasználta a napfényt arra, hogy alaposan kiszárítson mindent, amihez csak a nedvességnek a legkisebb gyanúja fért.

De neki sem voltak hírei Beckfootból.

- Azt hiszem, hogy a Fruskák rettentő bajba keveredtek - mesélte Susan, részletesen felsorolva, hogyan követte egyik dolog a másikat, ami mind arra szolgált, hogy Nancyt és Peggyt késleltesse.

- Annyit tudok, hogy annak idején a hajótörés miatt csakugyan bajba kerültek - mondta anyu. - Akkor is elkéstek szegénykék. Ugyan ki ne késett volna el?

- Bárcsak hírt hallhatnánk felőlük - óhajtotta Susan.

- Biztosan be vannak zárva. Kenyéren és vízen tartják őket - így John.

- Sokkal valószínűbb, hogy állandóan a felnőttek társaságában kell időzniük, és délutánonként kikocsiznak velük. Mi az, Titty, mi baj?

Titty elsétált anyuval, hogy megtapasztalják, hogyan töri át a víz a gátat az egyik oldalon. Roger velük akart tartani, de John még idejében visszarángatta. Titty elmesélte anyunak a szörnyű esetet a sztearin bábuval, és hogy a dédnagynéni hogyan ríkatta meg Mrs. Blackettet, és hogy Titty hogyan akarta a dédnagynénit fáradttá és kedvetlenné varázsolni, hogy rászánja magát egy kis tengerparti üdülésre, és hagyja, hogy Blackették boldogak legyenek, és hogy a sztearin bábu valahogyan kicsúszott a kezéből, elolvadt és elégett a tűzben, és hogy anyu gondolja-e, hogy a dédnagynéninek azért nem történt semmi baja, mert Titty igazán nem akarta, hogy a bábu megégjen, csak annyit, hogy egy kicsit megolvadjon.

Anyu nem tartotta helyesnek a sztearin képmások készítését még dédnagynénik esetében sem. De amikor a végén Tittyvel együtt visszasétáltak a táborba, ahol Susan vize már vígan forrt, és egy fenéklap ki volt terítve a teapiknik számára, Titty mégis sokkal boldogabbnak látszott, mint az utóbbi két napon.

A támadást követő harmadik napon még mindig nem volt semmi közvetlen hírük. Flint kapitány sem mutatkozott. Mivel a patak az eső óta ismét leapadt, a délelőttöt a gát javításával töltötték. Délután és este az öbölben tanyáztak, ahol Susan tüzet rakott. Csak vacsoraidőben tértek vissza a Fecske-völgybe. Még mindig túl sok víz rohant a patak medrében ahhoz, hogy kényelmesen átsétálhattak volna a kőhíd alatt. Különben is túlságosan el voltak keseredve a Fruskák sorsa miatt, semhogy törődtek volna azzal, hogy az országúton kelnek át. Hiszen szegény Nancy és Peggy még haza is azon mentek. Éppen most haladt arra Mary favágója három lovával és egy rakomány hatalmas szálfával. Még volt annyi idejük, hogy odaszóljanak Marynek, aki eddig a favágóval társalgott, s most éppen sietve vette útját a farm felé. Mary tüstént visszafordult.

- Beszéltem Jackkel ma reggel, véletlenül éppen erre jött. Megkérdeztem, nem tud-e arról, hogy valami baj történt volna Beckfootban. Éppen most mesélte el nekem a dolgot. De hogy maguk honnan tudtak róla, igazán nem értem.

Titty megmerevedett a rémülettől. Mégsem az következett, amitől félt.

- Beszélt a szakácsnővel, aki Tom feleségének a másodunokatestvére, Tom pedig Jacknek a fivére. A szakácsné csuda nagy izgalomban van Miss Turner miatt. Miss Turner nagyon is tudja, hogy mit akar, legalábbis Jacknek ez a véleménye, és nehéz neki eleget tenni. Nem mintha a Blackett lánykák nem volnának éppolyan jók, mint más kislányok. De Miss Turner folyton bántja miattuk az édesanyjukat, és nagy ramazuri volt tegnapelőtt este, amikor későn értek haza, és többet nem szabad egész napra elmenniük, és ha Miss Turner nem utazik el hamarosan, Mrs. Blackett elveszti a szakácsnőjét. Azt meséli Jack, hogy a szakácsnő nagyon fúj amiatt, amit Miss Turner mondott neki, hogy a tányérok nem elég forrók étkezéskor.

Tittynek minden szó a szívét simogatta. Nem halhatott meg Miss Turner, ha a hideg tányérok miatt panaszkodott.

Hanem a többiek megtudták, hogy jól sejtették a dolgot. Nancy és Peggy megint elkéstek, és csordultig telt a pohár.

- Most rossz szériában vagyunk - mondotta John. - Először én futottam sziklára a Fecskével, és most a Fruskáknak is befellegzett.

- Csak legalább Flint kapitány jönne - mondta Susan -, biztosan küldenének vele üzenetet.

A következő napon megjött az üzenet, de nem Flint kapitány útján.

A nap rosszul kezdődött. Későn készültek el a reggelivel, s utána az egész társaság elszéledt rőzsét szedni. Mikor végre John lement az öbölbe, hogy folytassa a munkát az árbocon, felfedezte, hogy Flint kapitány közben ott járt, sokat is dolgozott. Két dologgal elkészült, aminél John szeretett volna jelen lenni, hogy lássa, hogyan csinálja. Egy kerek keményfa sipkát helyezett az árboc tetejére, aminek volt egy kis füle a zászlókötelek számára. Aztán egy csigát is fölszerelt alá a fő árbockötélnek. Flint kapitány vésővel végezte ezt a finom munkát. A szeg, amelyen a csiga mozgott, egy szinten volt az árboccal, amit ezen a ponton csiszolópapírral simított le.

John végighúzta rajta a kezét.

- Szerettem volna látni, amikor csinálja.

De nem ez volt minden. Az árboc közelében Flint kapitány hátrahagyott bőven elemózsiát meg egy tekercs durva csiszolópapírt és egy kanna lenmagolajat. A csiszolópapír-tekercsre egy noteszlap volt erősítve, ezzel a szöveggel: "Siess, csiszold le jól, és ne sajnáld rá az olajat."

John belerakta az elemózsiát a hátizsákba. Utána keményen munkához látott, hogy olyan simára csiszolja az egész árbocot, mint amilyen fényesre Flint kapitány az árboc csúcsát csiszolta.

Munka közben hamarosan kipárologtak a fejéből a Fruskák miatti aggodalmai. Az árboccsiszolás nem engedte elkalandozni a gondolatait. Az árboc fája fokról fokra világosabb színű lett. Minden lábnyi világosabb szín mintha közelebb hozta volna a Fecske visszatérését. Már félig elkészült a munkával, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy megnézze a kronométert, majd gyorsan a hátára akasztotta megtömött hátizsákját, és a patak mentén felsietett a Fecske-völgybe.

A Fecske-völgyben Susan, Titty és Roger sokkal inkább csalódottak voltak, amiért elmulasztották a Flint kapitánnyal való találkozást, mint amennyire örültek annak, hogy az árboc már majdnem elkészült.

- Vajon miért nem jött el a Fecske-völgybe? - töprengett Susan.

- Talán már ő is bennszülött lett? - szörnyülködött Roger.

- Ó nem, azt ő nem teszi - mondotta Titty. - Az idén nem! Csak ha kényszerítik rá.

- Pompás munkát végzett az árbocon. Ha bennszülötté vedlett volna, nem törődne többé vele.

Ebben csakugyan volt valami, de nem elég ahhoz, hogy a Felfedezőket jobb kedvre derítse. Ebéd után Roger kijelentette, horgászni szeretne. Titty azt mondta, vele tart. Susan azt mondta, hogy neki dolga van, be kell hordani a rőzsét a barlangba. Roger és Titty ajánlkoztak, hogy segítenek neki egy kicsit. Susan azt mondta, hogy szükségtelen. John pedig azt mondta, hogy ő újra lemegy az öbölbe, és folytatja az árboc csiszolását.

Lent az öbölben megfeledkezett az uzsonnáról, bőszen csiszolta az árbocot az üvegpapírral, mígnem olyan sima lett, mint a bársony. Kipróbálta az ujjaival, jobbról-balról megvizsgálta. Végre úgy döntött, hogy rendben van. Majdnem vétek olajat rákenni. De hamarosan átlátta, hogy az olajtól sokkal szebb lesz az árboc. A kanna fülében talált egy maroknyi vattahulladékot, ezzel olajozta be az árbocot. Az olajtól az árboc úgy fénylett, mint a kavics a tóból, amikor még nem volt ideje megszáradni. A nyers norvég rúd áhítozta az olajat, és John ugyancsak dörzsölte, időnként egy negyedfordulatnyit megforgatva az árbocot a bakon. Vajon Nancy kapitány mit szólna most hozzá?

Erről eszébe jutott, hogy Mary Swainson pletykáján kívül még mindig nincs semmi hírük az Amazon folyam tájékáról. Ebben a pillanatban, éppen amikor pihenőt tartott, és a fényes, sárga árbocot gusztálta, egy motorcsónak berregése hangzott fel. Mintha közelebb tartana a parthoz, mint általában a motorcsónakok és a gőzösök szoktak, amikor napközben közelednek. Vagy ez talán azért van, mert úgy el volt foglalva, hogy a többire nem is figyelt. Most már kész az árboc, meg is olajozta, és időt kell hagynia, hogy az olaj felszívódjék. Így aztán a füle ismét felfogta a zajokat, és a pöfögés közelinek tűnt. Kimászott a sziklára az öböl északi oldalán, hogy lássa, miről is van szó.

Igen, motorcsónak volt az, közvetlenül a part közelében. Figyelte, hogyan vált irányt a tavon, s közben úgy rémlett neki, hogy valami ismerős dolgot fedez fel rajta. Hiszen ez a Blackették motorcsónakja Beckfootból!

- Hurrá! - kiáltott fel boldogan. - Minden rendbe jött. Már megbocsátottak nekik. Ide tartanak!

Felugrott és inteni akart, amikor valami mégis visszatartotta. A motoros fedélzetén több személy mozgott, s különben is, talán tévedett. Jobb várni, míg bizonyosságot nyer. Integetni bőven van idő. Lebukott lesbe, s mint egy kígyó tekergőzött az öböl bejáratához. A motor berregése gyorsan közeledett. Igaza volt. A motorcsónak az, az Amazon folyami csónakházból. Milyen okos, hogy nem integetett.

A csónak eleje fedetlen volt; a szélén körbe ülések. Az ülésen Mrs. Blackett és ugyanaz a szigorú, idős hölgy, akit a Fecskék kocsikázni láttak azon a nevezetes délutánon, amikor lekémleltek az útra a fák között. Mindketten háttal ültek a Patkó-öbölnek, és Peggy Blackett, aki most egyáltalán nem hasonlított egy kalózhajó kormányosához, hanem inkább olyan volt, mint egy közönséges leányka a záróünnepélyen, nagy buzgalommal mutogatott hol a Vadmacska-sziget felé, hol a tó túlsó oldalán elterülő erdőségre, csakhogy minden figyelmüket arra fordítsa.

Nancy Blackett viszont sehol sem volt látható. John kapitány arra a rémségre gondolt, hogy talán annyira kiesett a kegyekből, hogy otthon hagyták. De talán ő is szívesebben veszi, ha otthon hagyják. Amikor John itt tartott gondolataiban, egyszerre csak megpillantotta.

A motoros közvetlenül az öböl bejárata mellett haladt el, és John egész jól kivehette az uzsonna maradványait a hajó közepén álló kis kabin asztalán. A kabin mögött egy kis nyitott hely volt, ott tartózkodott Flint kapitány szörnyű előkelően kiöltözve, és a motorost kormányozta. Ott volt Nancy Blackett is. Mélyen lekuporodott, nehogy valaki meglássa a csónak orrából, mit csinál. Flint kapitányt mintha túlságosan elfoglalta volna a kormányzás, ügyet sem vetett rá, Nancy ünneplő ruhájában feszített, ami épp olyan természetellenes volt, mint Peggy öltözete. De amint ott kuporgott a csónak fenekén - John világosan kivehette -, egy íjat tartott a kezében. Egy pillantást vetett előre a kabin üvegablakán keresztül. Mindenki Peggy ujjait követte a szemével, valamit nagy figyelmesen szemléltek a tó másik oldalán. Abban a pillanatban, amikor a motoros elhagyta az öböl bejáratát, Nancy kilőtte a nyilát. A nyílvessző elrepült a víz fölött, és belefúródott egy hangabokorba a sziklák közt, a déli hegyfokon, ahol a hajótörés után kikötöttek.

Egy pillanatra John arra gondolt, hogy felugrik és integet, ezzel akarván jelezni, hogy látta a történteket. De Nancy kapitány a nyíl kilövése után többé rá se hederített a partra. Az íj egy szempillantás alatt eltűnt az ülés alatt, a kormánykerék mellett, aztán Nancy végigsétált a kabinon, és máris olyan illedelmesnek látszott, mint Peggy, és udvarias beszélgetésbe kezdett a bennszülöttekkel. Még Flint kapitány se nézett a Patkó-öböl felé. Egy másodperc múlva a déli hegyfok eltakarta a motorost John szeme elől.

Egy kiáltás harsant fel a fák közül, ott, ahol a patak az öbölbe torkollik:

- Hahó!

- Hahó! - kiáltott vissza John, és sietve mászott át a sziklákon, hogy megkeresse a nyilat.

Roger előbújt az erdőből, és a kezét szaglászta, mivel hozzáért a frissen olajozott árbochoz.

- Titty mindjárt ideér - mondta -, és Susan üzeni, mondjuk meg neked, hogy nem uzsonnáztál, és korai vacsorát főz. Most főz. És üzeni, idejében gyere. Igazán gyere. Tittyvel mind a ketten két-két pisztrángot fogtunk, két kövéret, mindenkinek jut egy, és Susan megsüti és aztán...

- Láttad a motorost? - kérdezte tőle John.

- Hallom - mondotta Roger, éppen amikor Titty csatlakozott hozzájuk a parton.

- A Fruskák motorosa az Amazon folyamról. Az, amelyiket tavaly a csónakházban láttunk. Nancy kapitány is benne volt, és kilőtt egy nyilat. Ott van a déli hegyfokon. Mrs. Blackett is velük volt, és Peggy és Flint kapitány és...

- A dédnagynéni épségben volt? - érdeklődött Titty.

- Velük volt. Gyertek, szedjük fel a nyílvesszőt.

- Nancy csakugyan rád lőtt volna? - hüledezett Roger.

- Hát háború van?

- Nem is hinném, hogy észrevett. Azt tudhatta természetesen, hogy itt kell lennem a parton, az árbocnál. Gyertek, menjünk a nyílért.

Titty már mászott is a sziklákon. Ha a dédnagynéninek kedve van motorcsónak-kirándulásokra, akkor a sztearin nem sok kárt tett benne.

Nem volt nehéz megtalálni a nyilat, amely belefúródott a hangába, de a tollas vége magasan kiállt.

- Újfajta nyílvessző - állapította meg John. - Nem olyan jó, mint a tavalyiak.

Titty a zöld tollakat figyelte.

- Most fabrikálhatták. A toll azok közül való, amit én hoztam nekik. Tudom, mert véletlenül lecsíptem belőle egy darabkát az ollóval, amikor valamit vagdostam.

- A hajó papagája nem örülne neki, ha tudná, hogy a tollait arra használják, hogy ránk lőjenek - mondta Roger.

- Nem hiszem, hogy ránk akart volna lőni. Túlságosan vigyázott, hogy a többiek észre ne vegyék.

Gondosan megvizsgálta a nyilat. Közvetlenül a zöld tollak alatt széles kötés volt rajta, csinosan körültekerve piros spárgával. John előrántotta a zsebkését, és kezdte leoldani a spárgát.

- Ne rontsd el a nyilukat - kérte Titty.

- Hát hiszen ránk lőtték - mondta Roger.

John lecsavarta a piros spárgát, mire egy keskeny, összehajtogatott papírcsík bukkant elő, amely rá volt csavarva a nyílvesszőre.

- Üzenet! - sikoltott Titty. - Siess, most megtudjuk!

A kis papírcsík, ami a nyíl köré volt csavarva, s amit a piros spárga szoros fonása eltakart, összecsavarodott, mihelyt levették. John kiegyenesítette, s valamennyien egyszerre néztek bele.

Ez állt rajta nagy betűkkel a Fruska-kalózok szokásos ceruzavonásaival:

"mutassátok meg a papagájnak az ő tollait."

Semmi aláírás, csak fekete tintával a koponya és a keresztbe fektetett csontok.

- Nagyon buta üzenet - vélekedett Roger.

- Nem értem, mit jelent - mondotta Titty.

- Nem magyaráz meg semmit - állapította meg John is. - Még hadüzenetnek sem lehet értelmezni.

Lassú léptekkel visszamentek az öbölbe, a régi táborhelyre, és John egy újabb adag lenolajjal itatta meg az árbocot, aztán a többiek segítettek a bedörzsölésnél.

- Ott vannak! - kiáltott fel hirtelen John, s a kis öböl hegyfokai és fái közt kifelé mutatott. A beckfooti motoros távol, a tó túlsó partja felé igyekezett. A Fecskék kirohantak a fák közül, felkúsztak a sziklán, és szemmel tartották a motorcsónakot, amint a Vadmacska-sziget mögé kanyarodott.

- Nélkülünk kötnek ki - mondta keserűen Titty.

De nem tették. A motoros hamarosan előbukkant a sziget másik végénél, gyors tempóban haladt felfelé, még az Úszóház-öbölnél se állt meg, s végül a Darien-szirt mögött eltűnt.

- Az egészben az a furcsa - töprengett John -, hogy Nancy úgy tesz, mintha az ügy nagyon fontos volna.

- Talán az is - vélte Titty -, csak mi nem értjük. Bár ne volna Nancy kapitány olyan borzasztóan okos.

- Nem okosabb, mint John - szólt Roger.

John hallgatott. "Mutassátok meg a papagájnak az ő tollait." Ez, úgy találta, nem jelent semmit.

Végül is Roger eszébe juttatta, hogy Susan azt mondta, ma korán lesz vacsora. A kapitány, a matróz és a hajósinas tehát visszaindult a Fecske-völgy irányába. A négy pisztrángra is gondolni kellett, akárcsak Susanra. Legalábbis Roger nem nagyon feledkezik meg ilyesmiről, ha a többiek meg is teszik. Felsiettek a patak mentén, átkeltek az úton - nem a híd alatt -, és felkaptattak a meredek erdőn keresztül a hangás rétre. Vitték magukkal a nyílvesszőt.

A kormányost nagyon bennszülöttes hangulatban találták, ami a négy pisztrángnak volt tulajdonítható. A sült pisztrángot azonmód el kell fogyasztani, ahogy elkészült. Nem lehet a végtelenségig melegen tartani. Ha túl sokáig sütöd, kiszárad, és akár el is dobhatod. Már az is elég ok lett volna bennszülöttes hangulatra, hogy megtisztította, besózta, a tüzet pompásan felszította. A vaj megolvadt a tepsiben, a négy kis pisztráng hangosan sercegett, mintha maguk is azt akarnák, hogy mielőbb megegyék őket, a legénységnek azonban se híre, se hamva, a sok fáradság kárba vész. Susan húzta-halasztotta a sütést, ameddig csak lehetett. Igazán kicsit túl soká elmaradtak, legalább húsz perccel később értek a Fecske-völgybe, mint mikor a pisztráng a legjobb állapotában van. De Roger orrcimpái kitágultak a felfelé tekergő jó szagtól, mondván boldogan: éppen idejében érkeztünk.

- Dehogy idejében. Már egy fél órával előbb itt kellett volna lennetek. Nem megmondtam nektek, hogy azonnal gyertek vissza. Legközelebb majd magatok sütitek meg a halatokat, és én fogok játszadozni és visszajönni "éppen idejében".

Roger éppen azt akarta rá felelni, ha ő sütné a halakat, akkor nem maradna belőle Susannak, amikor észrevette, hogy John int neki a szemével, s megértette, hogy a kapitány azon a véleményen van, hogy ma jobb nem kikezdeni a kormányossal.

- Láttam a Fruskákat - mondta John kapitány.

- Csak talán nem jönnek ők is vacsorára? Mindössze négy halunk van.

- Nem válthattam szót velük. A motorcsónakban voltak. Nancy egy nyilat lőtt ki a hegyfokra a Kopja-sziklánál. A nyílvesszőn egy üzenet volt.

- A dédnagynéni épségben van. John őt is látta - szólt bele Titty.

- Legelőször is vacsorázzunk meg - rendelkezett a kormányos.

- A nyíl itt van velünk - kotyogott Roger. - Itt ni.

- Ez a te vajas kenyered.

- Remek ez a hal - dicsérte John. - Ennél jobban nem is lehetne megsütni. Most még sikerültebb, mint aznap, amikor Flint kapitánnyal horgásztunk.

Most egy ideig csak a pisztrángról és a vacsoráról folyt a szó. Titty és Roger elmesélték, hogyan fogták a pisztrángokat, egyet a fürdőmedencében, a többi hármat a tavacskákban a Fecske-völgy felső vége és a Pisztrángos közt. Amikor az utolsó pisztráng maradványait is belevetették a tábortűzbe, Susan bebizonyította nekik, hogy milyen szerencsések ők, amiért ilyen nagyszerű szakács az expedíció kormányosa. Négy almát sütött a rizspudinghoz úgy, hogy egy bádogskatulyában beásta őket a forró hamuba. A vacsora annyira ízlett, hogy mire elkészültek, Susan maga terelte vissza a beszélgetést a nyílvesszőre. Alighogy kiejtette a száján, Roger már át is nyújtotta neki, és mindenki egyszerre kezdett el beszélni a motorosról meg a nyíl kilövéséről, aminek pedig egyedül John volt a szemtanúja.

- Üzenet volt ráerősítve, de egyelőre úgy látszik, nem jelent sokat. "Mutassátok meg a papagájnak az ő tollait"... Nézd csak. - John odaadta a kormányosnak az összesodródott papírszeletet.

A kormányos kicsavarta és megnézte.

- Nem hinném, hogy jelentene valamit.

- De mikor Nancy kilőtte a nyilat, a kabin mögött rejtőzködött, és látszott rajta, hogy nagyon fontos dologról van szó.

- Nem olyan, mint a tavalyi nyilak - mondotta Roger. - Nem fényes.

Ebben igaza volt. A nyíl, amit most a tábor kellős közepén kézről kézre adtak, nagyon durva volt, mintha nagy sietségben készült volna. A vége tompa, s a végét sem lakkozták be.

- Ez Polly első tolla, amit múlt évben hazatérésünk után vedlett le. Tél óta őrzöm. Tudom, mert véletlenül megnyirbáltam az ollóval - mondta Titty.

- Akkor biztosan új nyíl.

- Látszik rajta, hogy sebtiben csapták össze - mondta John -, és senki se segített nekik.

- Hajtsuk végre pontosan, amit az üzenet mond - javasolta Titty. - Mutassuk meg Pollynak a tollait. Ő borzasztóan ügyes.

- Nincs ő olyan okos - mondotta John. - Ha mi nem tudjuk, mit akar jelenteni, hogyan tudná ő megfejteni.

- Mindenesetre tegyük meg, amit Nancy üzent. Úgyis biztosan megkérdi, hogy teljesítettük-e.

Titty fogta a nyílvesszőt a zöld tollakkal, és odament vele a papagájhoz. Az éppen a kakasülőjén élvezte a nap utolsó sugarait.

A papagáj azonnal hangos rikácsolásba fogott, s csőrével, karmával megragadta a nyilat.

- Vigyázz! - kiáltott rá John. - Ne engedd. Kicibálja a tollakat. Összetöri őket. Mit mond majd Nancy kapitány?!

De már elkésett.

A hajó papagája nemcsak hogy kitépdeste saját tollait, de a nyílvesszőt is eltörte, ott, ahol a tollak belé voltak illesztve.

- Hé! hé! Fogd le. Nézz oda! - ordította John, és felugrott.

- Ne, Polly, ne - kiabált Titty. - Add ide nekem.

De a papagáj még másvalamit is kitépett a tollakon kívül az elrepesztett és most már darabokra tört nyílvesszőből. Titty még idejében megmentette.

- Jól van, Polly. Persze, Nancy előre látta, hogy ezt fogod csinálni. Gyakran volt ő a szemtanúja ennek.

A hajó papagája erről már nem vett tudomást. Semmi szüksége a szorosan összehajtogatott papírdarabra, amelyet most Titty a kezében tartott.

- Szép Polly, szép Polly - mondogatta elégedetten, miközben egyre-másra hasogatta le a szilánkokat a nyílvesszőről, és lehullatta maga köré.

A nyílvesszővel most már senki sem törődött. Titty remegő ujjakkal bontotta ki a papirost. Megjelent a tetején a koponya és a keresztbe fektetett csontok, alatta piros ceruzával írt hosszú szöveg. Átadta a papirost John kapitánynak.

- Olvasd fel - kérte.

- Mindnyájunknak szól - mondta John, és belekezdett az olvasásba.

A Fecske vitorláshajó kapitányának és legénységének üdvözlet nagy bajba jutott tengerész bajtársaktól. Nem szökhetünk meg a bennszülöttek szeme elől. A dédnagynéni állandóan látni akar bennünket. Persze, ahogy előre sejtettük, aznap elkéstünk, és most bűnhődnünk kell érte. Hanem borúra derű (ez közmondás), és a tankönyveknek is van utolsó oldaluk. Most már a végén tartunk. Fontos. Induljatok el holnap korán reggel azon az úton, amelyiken mi jöttünk. A hangás rét tetején tartsatok mindig északnak, amíg meg nem láttok négy fenyőfát, ahol azelőtt erdő volt. Kövessétek az irányt, amerre mutatnak, és maradjatok a kőfal mellett, míg az országúthoz nem értek. A folyót két tábla választja el az út másik oldalán. Addig keressetek, amíg egy kőfalú pajtára nem bukkantok. Kb. egy hajókötélnyi távolságra. A pajtán túl van egy tölgyfa, közvetlenül a tóparton. Itt találtok majd egy bennszülött hadi kenut. Beckfoot a neve. A keresztgerendáján...

- Nem lehet igazi kenu - szakította félbe John az olvasást -, csak evezős csónak. Kenuknak nincs keresztgerendájuk. Mindkét végük hegyes.

- Az ő bennszülötteiknek biztos megvan a maguk sajátos kenuja - mondotta Titty. - Nem minden bennszülött törzsé egyforma.

John tovább olvasott.

...szálljatok be, és ne féljetek, csak ereszkedjetek le a folyón a lagúnákig. Ismeritek a helyet, ahol Roger azt hitte, hogy polipok vannak.

- Később megtudtam, hogy azok vízililiomok.

- Ne szakítsd félbe a kapitányt - szólt rá Titty.

John tovább olvasott.

Keljetek át a lagúnán. Fussatok be a hadi kenuval a káka közé, a folyó jobb oldalán. Tegyetek partra egy felderítőt az erdőben. Kúszva jöjjön az erdőn keresztül, adja le a bagolyhuhogást, és várjon. Ne hozzatok sok málhát, de mindenesetre legyen veletek két napra való élelem és hálózsák is éjszakára. A Kangcsendzönga hív. Van kötelünk. Ma éjszaka elrejtjük számotokra a hadi kenut. A tölgynél. Nem tévedhettek el. Nehogy a bennszülöttek meglássanak benneteket! A papagáj nagyon hasznos. Mindig elrágja a nyilakat, amelyekben a tollai vannak. Cserbe ne hagyjatok bennünket!

Nancy Blackett kapitány
Peggy Blackett kormányos
Hadifoglyok, de már nem sokáig

Örök hűség
a Fecskének és a Fruskának!

- Ez már a vége? - kérdezte Roger.

- Ennyi az egész - felelte John.

A Felfedezők egymásra néztek.

- Gondolod, hogy megtehetjük? - kérdezte végül Susan.

- Miért ne? Végig a szárazföldön tartózkodunk. Nem lesz éjszakai vitorlázás. Az nem számít, hol töltjük az éjszakát, ha a matróz és a hajósinas idejében ágyba kerülnek.

John mindjárt tudta, hogy miféle kérdések nyugtalanítják Susant. A matróz és a hajósinas feszülten figyeltek.

- Aztán mi lesz a tejjel? - töprengett Susan. - Nem vihetünk magunkkal két napra való tejet, különösen, ha olyan nagy a hőség, mint ma.

- Számos major van az Amazon folyam völgyében - mondotta John -, Nancy és Peggy bizonyára jól ismerik őket. Akárhol kaphatunk tejet, csak magunkkal kell vinnünk a kannánkat.

- A tábort sem hagyhatjuk itt egy teljes éjszakára.

- Nem is hagyjuk. Peter Duck vigyáz majd rá. Behordunk mindent Peter Duck barlangjába - mondotta Titty. - Ott minden biztonságban lesz.

- És mi történjék a papagájjal?

- Majd mulattatja Peter Duckot. Hagyok neki bőven ennivalót és vizet, és őt is berakom a barlangba. Azt hiszem, most az egyszer nem haragszik meg egy kis külön alvásért. Vagy felváltva virraszt Peter Duckkal. Igazi kalózpapagáj létére lakott ő már nemegyszer kalózbarlangban.

- Aztán meg, soha sem próbáltuk még, hogy sátoron kívül aludjunk hálózsákjainkban. Mi lesz, ha szakad az eső?

- Addig, míg eső nem esik, nincs semmi baj. Ha meg esőre áll az idő, úgyse indulunk el.

John bebújt a sátrába, de rögtön vissza is tért.

- A barométer meg se mozdul. Aztán még valami. Flint kapitány semmi esetre se fejezte volna be az árbocot, és nem hagyott volna nekem olyan sürgető üzenetet, hogy siessek a csiszolással és az olajozással, ha a Fecske javítási munkálatai nem fejeződnének be rövidesen. Úgy értem, hogy a festés kész. Ebben a melegben hamar megszárad. Hegyet mászni és vitorlázni nem lehet egy időben. Ha egyáltalán szándékunkban van megmászni a Kangcsendzöngát, ez az egyetlen alkalmas időpont.

- Anyu azt mondta, miért ne mászhatnánk meg, ha kedvünk tartja - hümmögött Susan, és a többiek tudták már, hogy kezd puhulni.

Mielőtt az éjszakai előkészületekhez hozzáfogtak volna, felmásztak az Őrtorony-sziklára, mégpedig a legmeredekebb oldalán, csak az edzés kedvéért, s a csúcsán álldogáltak mind a négyen, a távoli dombokat szemlélve. A nap lemenőben volt mögöttük. A Kangcsendzönga csúcsa olyan látványt nyújtott, mintha mélybíbor kartonpapírból vágták volna ki. Tőle jobbra is, balra is dombok húzódtak. Ott, valahol a lápvidék szélén túl, rábukkannak majd az Amazon folyam völgyére. Távolabb, jobbra, az erdő szélét láthatták, mögötte, nagyon messze fel-felcsillant a tó, és a Rio mögötti dombok kéklettek.

- Mikor a Fruskák a lápon át jöttek, ott láttuk meg őket először a szikla mögött - mutatott egy kiálló sziklára Titty, úgy félmérföldnyire a hanga közt.

- De nem olyan közel - helyesbítette Roger.

- Arra megyünk mi is - mondta John. - Légvonalban egyenesen a Kangcsendzönga felé.

Az iránytűt a sziklára tette, és megvárta, míg a tű megnyugodott.

- Észak-északnyugat. A sziklának tartunk, azután pedig egyenesen északnak.

Magasan a fejük fölött nyikorgó hang reccsent föl, mint mikor valaki egy régóta kenetlen ajtót erősen becsap. Feltekintettek.

- Hattyúk - állapította meg John.

Öt hattyú szállt ott, öt nagy, fehér madár, karcsú nyakukat messze kinyújtották, hatalmas, egyenletes szárnycsapásaikkal sebesen szelték a levegőt a lenyugvó nap felé.

- Hová repülnek? - kérdezte Roger.

- Valahol arra van egy másik tó - magyarázta John.

Nyugat felé távoli dombok ködlöttek a hangaperemen túl, amely láthatárukat körülzárta. A hanga mögött volt az ismeretlenség.

- A hattyúk talán látják a vizet - mondta Titty -, amilyen magasan röpülnek.

- Meghiszem, hogy látják - felelte John.

A hattyúk mintha belehulltak volna a távolba. Mikor már nem látszottak többé, a Felfedezők lemásztak az Őrtorony-szikláról, és elkomolyodott hangulatban ballagtak vissza fecske-völgyi táborukba.

Mindenki arra gondolt, ami előttük állt. Ott ültek a tűz körül, és beszélgettek. Jóval tovább voltak ébren, mint máskor. Susan szerint ez mindig így van egy korai indulást megelőző éjszakán. Annyi mindenre kellett gondolni, hogy szóba se jöhetett a lefekvés. Már fényesen ragyogtak a csillagok, mire ágyba jutottak.

Jóval azután, hogy minden sátorban elfújták a lámpát, John felült, fogta a hátizsákját, és kibújt a szabad ég alá. Hálózsákját maga után húzta. A hátizsákban kotorászott, míg azt a vízhatlan hálózsákhuzatot meg nem találta, amelyet a sátorban nem használt. Belehúzta a hálózsákját, így aztán sátorfenéklapra nem volt szüksége. Visszabújt a hálózsákjába, s addig fészkelődött, míg minden csontját kényelembe nem helyezte. A még mindig jól megtömött hátizsák lett a párnája.

- Mit csinálsz? - Ez Susan hangja volt a sötétben.

- Kipróbálom a sátor nélküli alvást.

- Hadd próbáljuk ki mi is! - jelentkezett Roger.

- Hát te miért nem alszol? - szólt rá Susan.

- John, látod a csillagokat? - szólalt meg Titty.

- Látom.

- Vajon a hadifoglyok látják-e a cellájukból?

- Nincsenek azok cellába zárva - mondta John.

- Ha nem tudnak elmenni otthonról, amikor kedvük tartja, akkor ugyanolyan érzés lehet, mintha foglyok volnának.

- Jó éjszakát! - zárta le a vitát John.

- Jó éjszakát, jó éjszakát, jó éjszakát! - hangzott fel három sátorból, ahol még egy-egy Felfedező feküdt. A negyedik üresen állt. John odakint kényelmesen elnyújtózott, és a csillagokra bámult, miközben éberebb volt, mint valaha. Aztán arra gondolt, hogy az elalvásnál a csillagok megszámlálása ugyanolyan hatású-e, mintha birkákat számol az ember, amint a sövény nyílásán sorjában átbújnak. Anyu ezt ajánlotta neki, amikor nem tudott elaludni, kisfiú korában. Bebújt a hálózsákjába, hogy csak az orra látszott ki belőle, és kezdte a tejút csillagait számolgatni. De a nagyobb csillagok megszámlálására már nem került sor. Lehet, hogy a számolás zárta álomra szemét, de lehet, hogy az aznapi kemény munka a csiszolópapírral és a lenolajjal az árbocon.

Már kora reggel talpon volt az egész tábor. Susan azonnal hozzálátott az előkészületekhez. Titty egy tervvel a fejében ébredt, és azt rögtön közölte Rogerral. Ketten aztán vették is a hátizsákjukat, és elsiettek az erdőbe, de megígérték, hogy rögtön visszatérnek. Hátizsákjukat apró fenyőtobozokkal tömködték tele. Jóval előbb értek vissza a Fecske-völgybe, mint John, aki lesietett a Patkó-öbölbe, hogy még egy utolsó olajréteget kenjen az árbocra, aztán átkanyarodott a majorhoz, s hozta magával a tejet a reggelihez. Megmondta Mary Swainsonnak, hogy következő estéig nincs szükségük tejre, mivel az éjszakát nem töltik itthon.

- Éppen a faluba készülök a csónakon - mondotta Mary. - Nincs valami kívánságuk?

- Holly Howe-ba is elmegy? - kérdezte John. - Szeretném, ha anyu megtudná, hogy ne fáradjon ide se ma, se holnap, mert nem leszünk itthon.

- Hogyne, szívesen megteszem. Várjon csak egy pillanatig. Hozok egy darabka papírt, írja rá, amit akar.

Csakhogy Swainson apó a konyhából odakiabált:

- Mariii, minek hagyod őt ott ácsorogni? Jöjjön be, fiatalember, üljön csak ide az asztalhoz. Ez itt a helye, ha írni akar.

John bement, és üdvözölte a két kis öreget.

Mary előkerített egy ceruzát és egy darabka papírt a fiókból, és odarakta a konyhaasztalra. Aztán elment a tejért. Azalatt Swainson anyó folytatta a pokrócot, és az apó figyelmesen követte John mozdulatait, amint írt, és félig dünnyögve, félig énekszóval egy dalt dúdolt, egy bizonyos fiatalemberről, aki azt mondta valakinek, hogy "Isten veled".

John azt írta:

Ne gyere a Fecske-völgybe se ma, se holnap, mert mi elmegyünk az Amazon folyamhoz, hogy megmásszuk a Kangcsendzöngát. Magunkkal visszük hálózsákjainkat, a legénység rendes időben fog lefeküdni. Holnap jövünk vissza. Minden a legnagyobb rendben. Az árboc elkészült. A Fecske is nemsokára visszakerül, úgyhogy ez a legalkalmasabb időpont a Kangcsendzönga megmászására. Szeretettel csókolunk mindannyian

John

Összehajtotta, s azt írta rá kívül: "Mrs. Walker, Holly Howe."

Swainson apó le nem vette róla a szemét.

- Tyű, de gyorsan mozgatja azt a ceruzát - fakadt ki végül. - Az én koromban nem tanították az embert ilyen gyorsan írni. De hát maga nem szeret úgy danolni, mint az öccse. Az aztán a dalos madár. Lehet, hogy nem ilyen gyorsan jár a ceruza a kezében. Meg jómagamnak se éppen. Írni se tudok már. Ötven éve, hogy levelet se írtam. De danolni, azt...

John nem tudta, mit csináljon. Ha az öreg nekilát a nótázásnak, ki tudja, mikor szabadul. Szerencsére ebben a pillanatban belépett Mary Swainson, elvette a kezéből a cédulát, kezébe nyomta a tejet, s már kint is voltak az ajtón. Mindez oly gyorsan történt, mintha kiseperték volna a farmházból. Sosem jött rá, hogyan is csinálta ezt Mary vele, de megköszönte neki szépen, és a legrövidebb úton sietett a Fecske-völgybe. Útközben jó darabig még hallotta az öreg danolását.

Amikor a vízesés mellett felkapaszkodva lepillantott a Fecske-völgybe, nem akart hinni saját szemének. Ez volna az a hely, amit röviddel előbb elhagyott? A négy sátor eltűnt. Távollétében a legénység az ő sátrát is lebontotta. Csodálatos, hogy a sátrak hogy megváltoztatják egy hely külsejét. Most újra sziklás völgy volt itt, ugyanolyan, mint amikor először jöttek ide. John jól tudta, hogyha ismét visszatérnek a Vadmacska-szigetre, a Fecske-völgy újra olyan lesz, mintha ők sose laktak volna benne. Az ár örökre elmossa majd a gátat a fürdőmedencénél. Az ő Fecske-völgyük a csinos sátrakkal, vidáman pattogó tüzével nem lesz egyéb, mint egy emlék, vagy olyasmi, amiről egy könyvben olvasott. Furcsa volt számára ez a gondolat, s csöppet sem kellemes. De ebben a percben a tűz még vidáman pattogott, és minden jel arra mutatott, hogy a reggeli csak a tejre vár.

- Itt a tej. És hírt küldtem anyunak Holly Howe-ba, merre indul az expedíció.

- Nagyon helyesen tetted - mondotta a kormányos.

- Megírtad azt is, hogy ne szóljon róla más bennszülötteknek? - kérdezte Titty.

- Azt bizony elfelejtettem.

- Valószínű, hogy úgysem teszi, hacsak nem helyteleníti.

- Hát Mr. Swainson nem énekelt? - kérdezte Roger.

- Dehogynem! Azt kívánta, bár ott lennél, hogy együtt énekeljetek.

- Majd megyek is, ha megjöttünk.

- Ma zabkása van reggelire - mondotta a kormányos. - Hosszú út áll előttünk. Mindenki kétszer vehet. Semmi értelme eltenni a tejet. Végére járunk.

- Mindent beraktároztatok? - érdeklődött John.

- Peter Duckhoz - felelte Titty.

- Első a reggeli - szólt közbe Susan. - Majd utána bekukkantunk a barlangba. Bőven van férőhely. Most jobb, mint mikor a Fruskák jöttek.

- Majdnem olyan, mint egy bolt - mondta Titty.

- Csakhogy minden, ami benne van, a mienk - tette hozzá Roger.

Hatalmas reggelit kebeleztek be, olyanfajta reggelit, amilyent kell, hogy Felfedezők elköltsenek, mielőtt ismeretlen földek felé masíroznak. Ennyi zabkását még sohasem készített Susan. Utána ropogósra pirított szalonna, az is bőségesen. Majd a szokásos mazsolás kenyér dzsemmel, és hozzá nagy bögre tea. Miközben átrágták magukat a mazsolás kenyéren és a dzsemen, Susan betett nyolc tojást egy lábasba, hogy keményre főzze útravalónak.

- Holnaputánig nem eszem egy falatot se - mondotta Roger, amikor elkészült a reggelivel, és Susan fejenként kiosztott két-két tojást azzal, hogy tegyék a hátizsák külső zsebébe.

- Hát mindenesetre tedd el ezeket a tojásokat.

- Úgysem lesz szükségem rájuk.

- Akkor jobb lesz, ha a csokoládét is itthon hagyod. - Mire Roger jobbnak látta betenni a tojásokat a hátizsákjába, akárcsak a többiek.

Aztán az otthagyandó holmit behordták a barlangba. Igazán nagyon kevés dolgot vittek magukkal, éppen csak egy hálózsákot a hozzátartozó vízhatlan huzattal. Az egész társaság számára egyetlen bögrét és egy darab szappant, fejenként egy-egy fogkefét. Az elemózsiát szétosztották egymás közt. Négy fehér kenyér, két doboz pemmican, a kemény tojások, bőven csokoládé s néhány alma. A kormányos egy csomó hangával megsúrolta a teáskannát, míg csak semmi feketeség sem jött le róla. A kanna födelét a hátizsák egyik külső zsebébe dugta, magát a kannát felakasztotta úgy, hogy rákötötte fülénél fogva a hátizsák felső szíjára, amellyel a megkötés után leszíjazzák. Johnnak ugyanilyen módszerrel kellett a tejeskannát szállítania. John fogta az üres tejeskannát, és a kormányos utasításai szerint kiöblítette a patakban. A legénység másik két tagját szívesen elbocsátották, aminek azok nagyon örültek, mert tele akarták tömni zsákjaikat fenyőtobozokkal.

- Nyomjelzőnek - magyarázta Titty.

- De hát a nyomjelző azért kell, hogy mások utánunk jöhessenek - mondta John.

- Ez arra való, hogy visszataláljunk - vitázott Titty. - A hangás réten nincsenek fák, amiket meg lehetne jelölni, és papírdarabkákat sem hagyhatunk szét. Ha ezekkel a fenyőtobozokkal megjelöljük az utat, nem tévesztjük el, mikor a Kangcsendzönga után hazafelé jövünk.

Susan és John jól tudták, hogy Tittyvel ilyenkor hiábavaló vitatkozni, megengedték tehát, miután a hálózsákot már betették, hogy az erdőben szedett fenyőtobozokkal tömjék tele hátizsákjukat.

Aztán a legénység valamennyi tagja betódult Peter Duck barlangjába, hogy még egyszer utoljára körülnézzenek benne a lámpás fényénél, amit a kormányos gyújtott meg, és tett fel a szokott helyére, a polcra, a többi három lámpás mellé. A kormányos elsőrangú munkát végzett a berakodásnál. A barlang egyik oldalán a felhalmozott tűzifa, felaprózva, úgyhogy mindjárt fel lehetett használni. A tűzifarakás tetején hevert a négy összecsavart hálósátor. Mindegyik mellett ott voltak egy csomóban a sátorrudak és a kis zacskók a sátorszegekkel. A régi fenéklapok, amelyeket még a múlt évi sátorban használtak, a farakással szemben ki voltak terítve a földön, rajtuk összecsavarva a raktársátor, a fő élelmiszerkészletet tartalmazó bádogszelencék, a váltani való ruhák és még három bádogdoboz: egyikben a horgászó szerszámok, másikban Titty írószerei, a harmadikban pedig a hajókönyvtár és a hajóokmányok a Fecskéről, no meg persze a barométer.

- Ide figyelj, kormányos úr - szólt John kapitány, észrevevén a dobozt -, ezeket nem szívesen hagyom itt.

- Semmi értelme, hogy magunkkal vigyük. Más eset volna, ha hajóra szállnánk. Az iránytűt meg a messzelátót úgyis magaddal kell vinned. Hiszen mindössze egy éjszakáról van szó.

- Peter Duck vigyáz rájuk - mondta Titty -, úgyis tudja, mennyire fontos dolgok ezek. Felváltva virraszt majd a hajópapagájjal.

- Jobb lesz, ha már behozod a papagájt - szólt rá Susan.

Minden megtörtént, ami a papagáj kényelmét szolgálhatta. Kapott egy pompás darabka szalonnahéjat és három napra való szemet meg friss vizet bőven. Titty pontosan megmagyarázta neki, hogy mindannyian mennyire bíznak benne, és neki is kell majd őrködnie, hogy időnként Peter Duck is lepihenhessen. Szeretett volna Peter Ducknak is hagyatkozni, ha éppen nem lett volna távol. A papagáj még nagyobb zajt csapott, mint egyébként, egyre-másra rikoltozta: "Kétszer, kétszer, kettő, kettő, szép Polly", és ezenkívül is még vadul rikácsolt, ami azt mutatta, hogy tisztában van fontos szerepével. De mihelyt elhelyezték a kalitkáját a barlangban - pompás helye volt a halom bádogdoboz tetején -, többé meg se mukkant, és egész tisztán kifejezésre juttatta abbeli véleményét, hogy nem egészen lovagiasan jártak el vele szemben.

- Holnap már vissza is jövünk - vigasztalta Titty -, és tudod, egész biztos nem tetszene neked ott a hegy tetején.

A hajó papagája azonban nem szólt egy szót se, de tekintetéből világosan ki lehetett olvasni, hogy ez rosszabb, mintha megmondotta volna, amit gondol.

- Arról szó se lehet, hogy magunkkal vigyük - mondotta Susan.

A matróz egy szörnyű pillanatot élt át. Átvillant a fejében, hogy talán neki itthon kellene maradnia, hogy őrizze Pollyt, de aztán mégis jobbnak látta meggondolni magát.

- A trópusi erdőben még fényes délben is sokkal sötétebb van ennél - magyarázta Pollynak. - Jobb lesz, ha észhez térsz.

Azt a három kockacukrot, amit a búcsúzás percére tartogatott, odaadta neki, aztán kisietett a barlangból.

Susan elfújta a lámpást, és aztán ő is követte a matrózt. Elrendezte a nagy hangacsomókat a barlang bejárata fölött, úgyhogy aki nem tudott róla, nem is sejthette, hogy ott barlangnyílás tátong. A sziklás talajon nem voltak áruló lábnyomok, amelyek a barlanghoz és vissza vezettek volna. John és Roger gondoskodtak róla, hogy az elhullatott törmelék gallyacskákat, amelyek elárulhatták volna a bejárást, eltakarítsák. Amikor a négy Felfedező a domboldalról visszanézett az üresen maradt táborhelyre, igazán nem maradt ott egyéb, mint a tűzhely kormos kövei s azok a halvány gyepfoltok a fűben, ahol a sátrak álltak. Egyébként semmi sem mutatta, hogy itt nemrég még tábor állott.

John kapitány még egyszer gondosan átolvasta a Fruskák üzenetét. Északra, mondják, de tulajdonképpen észak-északnyugat az irány a másik szikla felé. Ránézett az iránytűre.

- Észak-északnyugatnak néztem tegnap este, de még egyszer megnézzük az Őrtoronyból.

Az Őrtorony-szikla tetején a messzelátót Kangcsendzönga csúcsa felé irányította. Nehéz elképzelni, hogy oda fel fognak mászni.

- Észak-északnyugat - mondotta John, miközben betájolta azt a kiálló sziklát, amerről a Fruskák jöttek, amikor a váratlan rajtaütést megkísérelték.

John kiválasztott a hangában egy szűk birkacsapást, és néhány perc múlva az expedíció elhagyta az Őrtornyot, hogy libasorban vonuljon a hanga között. John ment elöl, utána baktatott Roger, azután Titty, és Susan zárta be a sort.

Ezt a sorrendet nem sokáig tartották be.

- Ne pazarold a fenyőtobozokat - mondta a matróz a hajósinasnak. - Akkor hullasd el, amikor a szikla, a mi Őrtornyunk már nem látszik, és idegen tájakon járunk.

De Roger zsebei duzzadásig tömve voltak fenyőtobozokkal, és így átlag minden tizenkét yard után megállt, lerakott két fenyőtobozt az ösvény közepére, az egyiket keresztben, a másikat az ösvény irányában. Aztán persze meg is kellett állni, szemmel tartani, nehogy Titty és Susan véletlenül rálépjenek. A kormányos többször egymás után azon vette észre magát, hogy Roger hirtelen megállítja. Ott kuporgott a földön, elhelyezte a nyomjelzőt, és Titty - bár az előbb még arra figyelmeztette a hajósinast, hogy ne pazarolja a fenyőtobozokat - most mégis őrt áll, vajon át tud-e úgy lépni rajtuk a kormányos, hogy nem mozdít el belőlük egyet sem. Így hát a kormányos átengedte a matróznak és a fiúnak az egész mögöttük levő ösvényt, ő meg elöl lépkedett, közvetlenül a kapitány nyomában.

Még jó messze voltak a magányos sziklától, mikor Roger zsebe már kiürült, és a hátizsákból akart új készletet. Titty nem engedte meg neki.

- Nem lesz nyomjelzőnk, mire igazán nehéz terepre jutunk. Látod, nem kell szabályszerű lánc belőlük, elég itt-ott egyre rábukkannunk, hogy tudjuk, jó helyen járunk-e.

A sziklánál beérték a másik kettőt. Visszapillantottak.

- Idáig egyet se kellett volna felhasználni - mondta Titty. - Hiszen jól látni az őrtornyunkat. Ott kell a nyomjelző, ahol nélkülük nem találnánk az utat.

Most azonban ismeretlen vidék tárult a szemük elé.

A sziklától, ahonnan először állapították meg az irányt, lehetőleg egyenest északnak tartottak. A kapitány rendszeresen figyelte az iránytűt, kiválasztott hol egy sziklát, hol egy bokrot, aztán pontosan arra tartott, majd megint más célpontot keresett.

Dimbes-dombos lápvidék közepén voltak, így aztán időnként alig két-háromszáz lépésre láttak maguk előtt, néhol még annyira sem. Mikor egy-egy hullám tetejére jutottak, amely a lápot mintha keresztezte volna, leláttak végig a gerincen, amint jobb felé lejtett, egész messze a vörösfenyők és lucfenyők tetejéig, ezek alatt pedig valahol ott van a tó. Megint máskor láthatták, merre lejt a gerinc túlsó felén a mező, ott is lehetett dombot látni. Ebben az irányban jó messzire vizet is láttak egyszer felcsillanni, de még messzelátóval se tudtak hajót észrevenni rajta.

- Talán fel se fedezték - mondta Titty.

- Erre szálltak a hattyúk - jegyezte meg John.

Nem az egész lápvidék volt hangás. Helyenként széles területen magasra nőtt a páfrány vagy a naptól barnára égetett gyep. Szürke sziklák ütötték fel a fejüket. Olyan volt, mintha kifakult zöld és rozsdabarna foltokkal televarrt, kopott, bíborvörös takarót húztak volna a föld csontvázára, s a csontok a foszlott részeken átütnének.

Bíbicek keringtek fenn, le-lecsapták fejüket, majd fel megint, s rájuk rikoltottak, mintha közölnék velük, hogy itt semmi keresnivalójuk. Egy hosszan elmerengő, vékony csőrű póling kétszer is odasivított feléjük, amint egyik völgy felől a másik fölé röpült. Váratlanul egy csapat nyírfajd röppent fel süvöltő szárnyakkal, kiáltoztak, mintha vissza akarnák őket zavarni.

- Nem fordulunk vissza - dacoskodott Roger.

- Ha tudnák, mi járatban vagyunk, nem mérgelődnének - magyarázta Titty -, csak azt hiszik, ellenük forralunk valamit.

Nyugatra tőlük emelkedett az a hatalmas domb, amit közös megegyezéssel Kangcsendzöngának kereszteltek el. Amint északabbra haladtak, mintha a formája kissé megváltozott volna. Most nem látszott már magányos csúcsnak, világosan kivehető volt az a mély vízmosás is, amely végigszelte az erdőket a hegy aljáig.

Mire először tartottak pihenőt, Roger már valamennyi fenyőtobozt felhasználta hátizsákjából, és Titty zsákja sem volt annyira teletömve, mint azelőtt. Őrtornyukat már régen elvesztették a szemük elől, keletre nem láttak mást, mint hömpölygő hangahullámokat. Nyugatra egyre jobban gyérült a hanga, s aztán mintha a lápvidéknek egyszerre csak vége szakadt volna. A réten át olyan egyenes volt a menetelés vonala, mint a varjú röpte, hála annak, hogy a kapitány kitűnően kezelte az iránytűt.

Ezt meg is magyarázta Rogernak.

- A varjaknak könnyebb - mondotta Roger. - A varjak mozdulatlanul tartják a szárnyukat, és repülnek megállás nélkül. De ha mi nem mozgatjuk a lábunkat, semmi se történik. Ottragadunk egy helyben.

- Ez igen jó hely az ittragadáshoz! - kiáltott a kormányos. - Nézzétek ezt a lapos követ, mintha asztalnak teremtették volna! Épp most tartunk a fele úton. Le a hátizsákkal! Mindenki kap egy adag almát.

Ledobták hátizsákjaikat a lapos sziklára. Előszedték az almákat, és egy perccel később csak a felettük keringő bíbicek tudhatták, hogy ott Felfedezők tanyáznak. Mind a négyen a hátukon feküdtek a szikla mellett a száraz gyepen (a kormányos gondosan megtapogatta, és megnyugodott, hogy nem nedves), s miközben almáikat majszolták, egyik kezükkel elárnyékolták a szemüket, és ujjaik közt pislogtak fel a kék égre.

Azután ismét útnak indultak, és fél órai meneteléssel elérték a tető szélét. Onnan letekintettek az Amazon folyam völgyébe.

- Azok ott valószínűleg a lagúnák - mondotta John. - Beckfoot ott kell, hogy legyen, túl az erdőn.

Bár a folyó torkolatát szabad szemmel nem lehetett jól kivenni, magát a tavat világosan láthatták. Ott az északi vége, ahol még sohasem jártak, amelyet térképükön Északi-sarknak neveztek el, s fölötte a magas dombok.

A másik irányba pillantva, a Kangcsendzönga felé, ott kanyargott az Amazon folyam a fennsík alatt, amelyen álltak. Alattuk az erdő meredeken ereszkedett le a mezőkre.

- Menjünk egyenesen a lagúnákhoz - javasolta Roger. - A Fruskák ott laknak a túlsó oldalon.

- Csacsi, ha arra megyünk, már mérföldekről észrevehetnek bennünket. Különben is, ha ez lenne a legjobb út, a Fruskák megírták volna nekünk.

- Talán nem is néz ide senki.

- A bennszülöttek minden bizonnyal őrszemeket állítottak fel különböző pontokon - mondotta Titty. - Egyébként is, el kell mennünk a kenuért.

John kapitány még egyszer kibontotta az üzenetet, ami Nancy kapitány nyilába volt elrejtve. Még egyszer elolvasta, aztán lenézett a völgybe, végig az erdőkön, amelyek a lejtőt borították.

- "Négy fenyőfát, ahol valamikor erdő volt" - olvasta hangosan.

Tittynél volt a messzelátó, most átadta neki.

- Amarra úgy látszik, mintha valamikor erdő lett volna.

Balra mutatott, ahol a hangás szélén törpe bokrok, sziklák, páfrány és haraszt váltakoztak, és néhány magányos tölgy és kőrisfa bontotta meg a vidék egyhangúságát.

- Ott vannak a fenyők, gyertek! - kiáltotta John. - Először azt hittem, hogy csak kettő. De a másik kettő is ott van, csak eltakarják egymást, mert egyenes vonalban sorakoznak.

Tittynek már csak három fenyőtoboza maradt. Egyenként odaadogatta Rogernak, aki elhelyezte a tisztáson a földre, gondosan, hogy jól lehessen látni.

- A fák megmutatják nekünk az irányt, hogyan találhatjuk meg őket - hajtogatta Titty. - Nem kerülhetjük el, hisz itt a négy fenyő egy vonalban.

Amikor az utolsó nyomjelzőt is lefektették, a matróz és a hajósinas a kapitány meg a kormányos után száguldottak. Hátizsákjuk csak úgy laffogott a hátukon.

- Ne siessetek olyan nagyon! - lihegte Roger.

John és Susan már jóval előttük jártak.

A kapitány, amikor a négy fenyőfához értek, megállt. Ismét előhúzta az üzenetet.

- Egész biztos, hogy ezek azok a fák - mondta Rogernak és Tittynek, akik kalimpálva jöttek le a lejtőn. - "Kövessétek az irányt, amerre mutatnak" mondja az üzenet. Ezek lefelé mutatnak a dombról. "Maradjatok a kőfal mellett..." Az is ott van ni!

Roskadozó régi kőfal volt, mint valamennyi ezen a vidéken, nagy terméskövekből, habarcs nélkül összerakva.

- Gyertek utánam! - vezényelt John. - De nesztelenül. Az útnak itt kell valahol vezetnie.

A régi fal mentén haladtak, egyenesen be a sűrű, bozótos erdőbe.

- Ezért választották ezt az utat - mondotta John. - Itt csakugyan senki se láthat meg bennünket. Halló! Állj, kormányos uram! - suttogta. - Előbb megnézem, tiszta-e a levegő.

- Állj, matróz! - suttogta Susan, és azonnal megállott.

- Állj, hajósinas! - suttogta Titty.

- Állj, Roger! - suttogta a hajósinas saját magának.

- Pszt! - intett csendet Titty.

John még egy falat fedezett fel. Sokkal jobb állapotban volt, mint az előbbi, s azonnal rájött, hogy az út ennek a falnak a túlsó oldalán vezet. Egy hatalmas bükkfa terjesztette szét ágait a fal fölé. John óvatosan felmászott rá, és végighasalt az egyik ágán. Az út üres volt, s túlsó oldalán egy másik fal szegélyezte. Azon túl rét, amit már régen nem kaszáltak. A rétek mögött újabb erdő kezdődött, bal felé távolabb.

- Teendőink a következők - mérlegelte John. - Áthaladunk az úton, behatolunk az erdőbe, és a földek szélén menetelünk mindaddig, amíg el nem érjük a folyót.

Halkan füttyentett, s egy pillanat múlva egy kéz érintette meg a lábát. A kormányos állt mellette.

- Hozd ide a többieket is - suttogta. - Át kell mennünk az úton.

Egy ág reccsent mögötte. Újra megérintette valaki a lábát. Megint reccsent egy ág, a kormányos és a legénység ott álltak a fal alatt, és várták az utasításait.

Ebben a pillanatban éles lódobogást hallottak, és nehéz kerekek dübörgését. E zajokat tisztán kivehető, hangos, vidám füttyszó szárnyalta túl.

Hiábavaló volt a suttogás.

- Hát ez mi? - kérdezte a kormányos.

Három igásló nehéz, lassú léptekkel két pár keréken egy nagy fatönköt vontatott. Mary Swainson favágója ült a tengelyen, és vígan fütyörészett, mint az erdő leghangosabb feketerigója. Nem voltak nagyok a szálfák, az út meg éppen dombról lefelé vitt, így a három hatalmas igásló, egyik a másik előtt, úgy ügetett, mint valami óriás csikó, a súlyos, pirosra festett kerekek pedig csörögtek-rázkódtak mögöttük. Fülsiketítő zajjal haladtak el mellettük, aztán már el is tűntek a szemük elől a következő kanyarnál.

- Láttam őket - újságolta Roger - a falban levő lyukon keresztül. Biztos a nyulaknak szánták. Egész jól keresztüllátni. Mary Swainson favágója volt.

- Mindjárt gondoltam, amikor meghallottam a fütyörészését - mondotta Titty. - Természetes, hiszen ez ugyanaz az út, amit a Patkó-öböl felé menet keresztezünk.

- Fogjátok be a csőrötöket, ti ketten ott hátul - szólt rájuk Susan. - Át kell futnunk az úton.

Egy halk puffanás, és John a fűre huppant, Susan felmászott John helyébe. Közben John már átért az út másik oldalára, és egy alkalmas pontot keresett, ahol a másik falon is átmászhat. Talált egy kiálló követ, és egy szempillantás alatt már fent is termett. Halkan átszólt:

- Könnyű a felkapaszkodás, gyertek egyenként. A fiú jöjjön elsőnek.

- Isten veled - súgta Roger Susannak, amikor mellette átmászott.

- Mi is megyünk - suttogta Titty.

Roger már fent is volt, majd futott át az úton, fürgén akár egy nyuszi. Már a szemközti falnál volt, mikor a kanyar mögött autóduda hangzott fel.

- Gyorsan! - sürgette John, és lehajolt, hogy segítsen neki. Rettenetes gyorsasággal mászott fel Roger a falra, a moha csak úgy repült minden irányba. John húzott, és Roger mászott, s ennek következtében mire felért a tetőre, le is gurult egyben, és gyorsan leért a fal túlsó oldalán az erdőbe. Egy bennszülöttekkel tele autó száguldott el mellettük az elhagyott úton.

- Na most, Titty! - biztatta Susan abban a percben, ahogy az autó eltűnt a szemük elől. - Te következel! Gyorsan, mielőtt megint jönnek.

Titty lekúszott a bükklevelek közé.

- Egy perc; még az utolsó nyomjelzést. Csak éppen hogy tudjuk, hol kell átmásznunk, amikor visszajövünk.

Kitépett egy fűcsomót, és betömködte két kő közé a fal félmagasságában.

- Ha visszafelé jövet pontosan itt mászunk át, a másik oldalon jó lábtámaszt találunk.

- Siess már, Titty! - szólította John, mire a matróz átrohant az úton, hamarosan túl volt a falon a fiú mellett, aki még az iménti megrázkódtatás hatása alatt állt.

- Vajon nem a bennszülöttek kémei voltak abban az autóban? - töprengett Roger.

- Nem láthattak bennünket - mondta John. - Ide gyere, Susan, itt a legkönnyebb!

Most már minden akadály nélkül haladtak a fák között, a folyó irányába. - Két táblával odább - mondotta John -, ott kell lennie a pajtának s egy tölgyfának.

- Ott van ni, a pajta - lelkendezett Susan -, éppen az orrunk előtt, majdnem az erdőszélen.

A fák ritkultak, és mire a csűrt elérték, már csak egy zöld gyepcsík volt köztük és a folyópart közt.

- Ott van a tölgy is. Álljatok meg egy percre, amíg én körülnézek.

Óvatosan kúszott ki John a fák közül és jobbra-balra kémlelődött. - Tiszta a levegő - mondta, és a négy Felfedező rohant egyenest a nagy fa irányába, amely közvetlenül a folyó partján állt.

- Az Amazon folyam - mondta Titty ünnepélyesen. - Le kellene hasalnunk mellette, és szürcsölni a vizet a tenyerünkből, hogy hűsítsük eltikkadt ajkunkat.

- Ugyan miért? Hiszen alig néhány perce, hogy bekebeleztél egy almát.

De Titty mégis lehasalt, és egy kis vizet szürcsölt a folyóból.

- Tiszta, friss víz - mondta Rogernak -, ez valóban a kontinens főfolyója.

- Igen? - mondta Roger. - És hol a csónak?

John és Susan a hadi kenut keresték.

- Talán nem volt alkalmuk rá, hogy kihozzák - töprengett John.

- Én már látom - ujjongott Roger.

Lemászott egyenesen a tölgy ágai alá, míg hatalmas törzsét megérinthette. A másik felén az ágak a folyóra borultak, lelógó végük a vizet söpörte, és ott, az ágak közt, a fa lombja alatt ághoz erősítve feküdt a hosszú, keskeny, bennszülött evezős csónak.

- Ilyen dolgokban a Fruskák utolérhetetlenek - bólintott elismerőleg John kapitány.

- Csakhogy ez nem hadi kenu - mondotta Roger csalódottan. - Éppen olyan, mint Flint kapitány evezős csónakja, vagy mint a Holly Howe-i bennszülötté.

- Ami igaz, igaz, pompásan elrejtették a szemek elől. - John végigmászott a tölgy egyik ágán, eloldotta a kötelet, újra visszamászott, és partra húzta a csónakot.

- Igen. Ez az ő csónakjuk. Itt van ni, a farára festve: Beckfoot.

Egy perccel később a négy Felfedező már ott kuporgott a csónakban. A tölgy ágai súrolták a fejüket.

- Jó, hogy nem viselünk kalapot. - Mihelyt kiértek a fa lombja alól, John kidugta az első pár evezőt, időnként húzott egyet-egyet, hogy megmaradjanak a víz sodrában, és csurogtak csendesen lefelé a zöld nád himbálódzó sorfala közt.

Jó volt megint csónakban ülni, még ha az nem is vitorlás csónak, hanem csak egyszerű kis hadi kenu, amely sajnos nagyon hasonlít egy közönséges bennszülött evezős csónakhoz. De azután hamar megunták a csurgást, és John megfordította a csónakot, átült a középső ülésre, és evezni kezdett, mialatt Roger elfoglalta szokásos helyét a csónak orrában, Susan pedig vezényelt, "jobbal húzz!" vagy "ballal húzz", úgyhogy John nyugodtan evezhetett, anélkül hogy hátranézne, és mégsem futott be a csónak orrával a nád közé.

- Igazán nem tartott sokáig az út a lápvidéken át - jegyezte meg John.

- Kietlen felföld - mondta Titty mintegy magának, amint ott ült a kormányos mellett a csónak farában, és nézte a lápvidék gerincvonulatát, amerre jöttek.

- Egyszóval a menetidő jó volt - ismételte John -, de a Fruskák akarják is, hogy mielőbb odaérjünk.

- Itt van a lagúna - mutatott előre Susan, amikor a csónak kifutott egy kis tavacskába, amelyet csaknem beborítottak a széles, lapos levelű vízililiomok. Még nappal is nehéz volt nem beléjük akadni az evezővel.

Átvágtak a lagúnán, mire a nádas mindkét oldalról körülzárta őket. Ismét a folyóban voltak, jobb partján a fák lenyúltak a víz széléig.

- Csendesen - suttogta a kormányos -, fél perc múlva olyan közel érünk, hogy megláthatnak a házból. Már látom is a tetejét. Ez lesz biztos az erdő, amelyre gondoltak.

John hátrapillantott, a jobb evezőjét behúzta, és a ballal csendesen visszázott. A hadi kenu megfordult, és hangtalanul beszaladt a nád közé.

- Ki tudsz ugrani, Roger?

A csónak nagyot rándult, amikor a hajósinas kiugrott belőle. Aztán még egyet rándult, amikor a kikötőkötelet kifeszítette, és a csónak orrát felhúzta a homokos partra.

Most, még egyszer, utoljára John kapitány gondosan végigolvasta a Fruskák üzenetét. Aztán átadta a kormányosnak.

- Engem elfoghatnak. Nem szeretném, ha le kellene nyelnem, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe.

Kilépett a partra.

- Legyetek készen, hogy bármely pillanatban indulhassatok. Ha esetleg megtámadnak benneteket, húzzatok át gyorsan a túlsó partra. Ne hagyjátok el a csónakot, maradjatok benne vagy legalábbis a közvetlen közelében. Azt hiszem, rövidesen meghalljátok a huhogást, de ha bármi más zajt hallotok, ne mozduljatok. Így nem lesz semmi baj.

John kapitány már ott se volt.

Susan kormányos készenlétbe helyezte az evezőket, de a csónakon belül, hogyha hirtelen el kell tolniuk a járművet, ne akadjanak meg a nád között. Kilépett a partra, hogy meggyőződjön, a hajósinas száraz helyen áll-e, nem nedvesedett-e át a cipője. Leste a gallyak recsegését és a levelek zörgését, ami a kapitány lépteit jelezné. De egy hang se hallatszott. Az erdő sűrű fái közt a bennszülöttek észrevétlenül odalopódzhatnak a parthoz, és megragadhatják a csónakot. Így hát a kormányos jobbnak látta, ha mindenki a csónakban marad.

Roger rájött, hogy a kötél elég hosszú ahhoz, hogy egy bokrocska körül vetve visszavezesse a csónak orrába, így beülhetett, kezében tarthatta a kötél végét, és egy pillanat alatt indíthatott, ha kell. Susan kiosztott egy porció csokoládét.

- Már van tíz perce, hogy elment - mondta.

- Van annak már egy órája is - Roger szerint.

Ebben a percben bagolyhuhogás hangzott fel az erdő felől. "Tuhuhuhuu. Tu-huhuhu." Jó messzire a folyótól.

- Pompásan csinálta - bólintott a kormányos elismerőleg. - Még sose csinálta ilyen jól.

- Senki se hinné, hogy nem volt igazi huhogás - állapította meg Titty.

- Némelyik igazi félig se ilyen jó - vélte Roger.

Egy percnyi csönd. Aztán újabb huhogás, de mintha nem ugyanarról a helyről. Aztán újabb hosszú csend.

- Talán valami csapdába esett - mondta Titty. - Nem kellene segítségére menni?

- A kapitány úgy rendelkezett, hogy maradjunk a csónakban. Lehet, hogy visszafelé nagy kerülőt kell tennie.

Halálos csendben ültek a csónakban, még lélegzeni is alig mertek. Jó ideig egy nesz se hallatszott. Aztán egy ág reccsenése és lépések zaja a parton. Egy pillanattal később a nád szétnyílott, és ott állott előttük John kapitány.

- Halló! Nincsenek még itt?

- Nincsenek.

- Jönnek. Legalábbis azt hiszem.

- Láttad őket? - kérdezte Susan.

- Rács mögé voltak zárva? - kérdezte Titty. - Vagy már kiszabadultak? Álruhában voltak? És mondd, John, nem láttál valami egyebet is?

- Pszt! Figyeljetek!

Mindnyájan figyeltek, de semmit sem hallottak.

- Szörnyű látvány volt. Az első, akit megpillantottam a ház előtti pázsiton, Flint kapitány, Mrs. Blackett és a dédnagynéni...

- Jó színben van? - kérdezte Titty.

- De mennyire!... Egy bottal sétálgatott, és azzal mutogatott mindenfélére a gyepen. Hogy mire mutogat, azt nem tudtam kivenni. Tovább osontam az erdőben, megkerültem a házat, aztán huhogtam egyet.

- Hallottuk.

- Nancy Blackett azonnal megjelent az egyik emeleti ablakban. Ujját a szájához emelte, jelezvén, hogy fogjam be a szájam. Aztán Nancy és Peggy kiosontak a hátsó ajtón, és elindultak, sajnos, hibás irányba. Így aztán újra huhognom kellett, hogy jelezzem, merre vagyok. De ez még gyorsabb iramodásra késztette őket.

- Ha meghallották a huhogást, és megláttak téged, egy lépést se kell tennünk. Tudják ők, hogy hol tartózkodunk. Hiszen pontosan követtük az utasításaikat - mondta Susan.

- Remélem, hogy minden rendben van. Sajnos, nemcsak mi, hanem mindenki hallhatta a huhogást - sopánkodott John.

- Mind a kettő tökéletes volt a maga nemében - erősítgette Roger.

Az erdőn át lépések közeledtek.

- Itt vannak!

Nehezebb lépteket is hallottak. Valaki nagyon gyorsan szaladt, és már majdnem elérte őket. A nád spanyolfala mögött egy elharapott visítás hallatszott.

- Pszt, te szelídített vadkecske! - ez Nancy kapitány hangja volt. De csakhamar megváltozott a hangnem: - Barát vagy ellenség, Jim bácsi?

- Középen a kettő között - jött a válasz Flint kapitánytól.

- Hasaljatok le - súgta John, és a négy Felfedező lekuporodott a csónakban. A hangok alig pár lépésnyire hallatszottak.

- Középen a kettő között. Nem tudom, miben töritek a buksitokat, és nem is kérdem. Csak azt akarom mondani, hogy nem lesz lovagias dolog édesanyátokkal és velem szemben, ha nem értek haza pontosan öt órára. Ne feledjétek el, ez az utolsó nap. Én öt óráig tartom az erődöt egy délutáni kikocsikázással, de ha akkorra nem jelentek meg pontosan, az olyan baj lesz, hogy már én se tudom rendbe hozni.

- Kalóz becsületszavamra! Visszatérünk pontosan!

- Akkor minden rendben van. Még csak annyit: én nem láttam a szövetségeseiteket. Talán jobb is így. De ha esetleg mégis találkoztok velük, azt üzenem, barátaik helyzete könnyebb volna, ha fényes nappal a feketerigó vagy a szajkó füttyével jeleznének bagolyhuhogás helyett. Maria nénétek a Természetrajzi Múzeumnak akar írni erről a rendkívüli jelenségről. Azt mondja, soha életében nem hallott még baglyot délben huhogni. Mondjátok meg nekik, hogy máskor legyenek inkább szajkók. Akkor sokkal könnyebb lesz az én helyzetem is.

- Gyere, nézd meg őket - ez megint Nancy hangja volt. - Itt vannak valahol a közelben.

- Nem érdekel, hogy hol vannak. Nem láttam őket, és jobb is, ha nem tudok róluk semmit. A déli bagolyhuhogás már úgyis ránehezedik a lelkiismeretemre. Casabiancáról nem is beszélve.

Hangos kacagás, Nancyhez képest halk, és Flint kapitány lépései elvesznek a távolban.

John ismét partra ugrott. Az ágak kettéváltak, és Nancy kapitány, hátán egy hatalmas halaskosárral, Peggy kormányos egy fehér hálószobai vizeskancsóval a kezében, keresztültörtettek a sűrűségen.

- Jól van, bajtárs - kiáltott Nancy, megpillantva Johnt. - Ez az a hely, amiről a levélben írtunk. Itt vannak a többiek is mind? Halló, kormányos úr. Hallottátok a kormányosom visítását? Egy vadkecske, mondom, egy szelídített vadkecske. Akárki meghallhatta volna. Halló, Roger! Hogy vagy? Hát te, matróz? Szálljunk be gyorsan. Nincs egy perc veszteni való időnk. Hallottátok, mit mondott Flint kapitány?

- Mit mondott arról a Casabiancáról?

- Nem erre gondolok, hanem hogy fél hatra, ha a világ összedől is, otthon kell lennünk. Éppen csak annyi időnk van, hogy megmutassuk nektek az utat. Gyere, Peggy, vigyázz arra a grogra.

- Jobb, ha te viszed, mert nagyon nehéz. Kár az én visításomról beszélni, bárki elsikította volna magát a helyemben. Azt hittem, végünk van.

- Annál kevésbé visíts. Az a legnagyobb bajod, hogy sose tudod, mikor ne visíts.

- De igenis tudom.

- Nem tudod. A Casabianca-ügynél is majdnem elvisítottad magad, és akkor Flint kapitányt és anyut is belerántottad volna a slamasztikába.

- Na és most ki lármázik?

- Ebben neked van igazad - hagyta rá Nancy nagyot sóhajtva. - Indulás, John kapitány! Szörnyű volna, ha a dédnagynéni felfedezné, hogy itt vagytok.

- Üljön le mindenki! - intézkedett nyugodtan John kapitány.

Susan, Titty, Roger, Nancy és Peggy leültek ott, ahol voltak, ki a csónak farában, ki a közepén. John az egyik evezővel eltolta a csónakot. A hadi kenu alaposan meg volt terhelve, és jobban hasonlított egy bennszülött evezős csónakhoz, mint valaha. A csónak kisiklott a nád közül, s egy pillanattal később már kint volt a szabad vízen. Most Nancyre került a sor, hogy sikítson.

- Megőrülök! - csattant fel. - Ki azokkal az evezőkkel! Gyorsan, gyorsan! Még tíz yard, és az erdő alatt vagyunk, a pázsit előtt. A pázsitról tisztán kivehetnek bennünket.

Kétségbeesett kapkodás következett az evezőkért, az egyik rettentő fröcsköléssel ért a vízbe. Ebben a pillanatban Peggy elhápogta magát, mint egy kacsa. Valóban, annyira kacsaszerű hápogás volt, hogy Roger körülnézett, hol bukkan elő egy a nád közül.

- Jól van - helyeselt Nancy kapitány. - Peggy csakugyan tökéletesen utánozza a kacsákat. Ez gyakran nagyon hasznos.

A hadi kenu ismét felfelé haladt a fákkal szegélyezett part mentén.

- Egy hajszálon múlt, hogy megjárjuk. A pázsitról okvetlenül megláttak volna.

- Mit csinálnak ott a pázsiton? Úgy láttam, a dédnagynéni piszkálgatott valamit a botjával, és mutogatta Mrs. Blackettnek.

- Biztosan százszorszépeket. Most ezzel szekálja anyut. Azt mondja, hogy azelőtt sose volt a pázsiton, most pedig rengeteg van belőlük, és ahányszor csak a kertbe tudja csalni anyut, mindig elmondja ugyanezt a százszorszépekről. Mintha anyu tehetne valamit ellenük.

- De Flint kapitány valami Casabiancáról beszélt - vágott közbe Titty.

- Az nagyon tisztességes dolog volt tőle. Neki köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. Ha ő nincs, hiába az egész menetelés, minden balul ütött volna ki. El se tudjátok képzelni, milyen szörnyű volt ez az utolsó pár nap... Vége volt minden szabadságnak. A csónakház tiltott területnek nyilváníttatott.

- Ki akartuk merni a csónakot. Az éjszaka kellős közepén kellett kiosonnunk az ágyból - mondta Peggy.

- És szigorúan megtiltották, hogy meglátogassunk titeket. Ezért kellett az üzenetnek olyan titkosnak lennie.

- Amikor pedig visszafelé tartottunk a csónakháztól, borzalmas pillanatot éltünk át - folytatta Peggy. - Azt játszottuk, hogy a dédnagynéni pogány istennő, és azt hittük, hogy alszik, pedig éppen akkor nézett ki az ablakon, amikor a holdfényben földig hajoltunk a hálószobája előtt.

Titty félbeszakította őket.

- Beteg volt a dédnagynéni akkor este, amikor hazaérkeztetek a Fecske-völgyből?

- Beteg? Beteg? Sose volt jobb erőben! Itt-tartózkodása óta akkor csapta a legnagyobb skandalumot. De miért örülsz te ennek annyira, Titty?

- Ó, semmi, semmi. Kérlek folytasd, a Casabiancáról.

- Mindjárt rátérek. Kérlek, Peggy, csak egy pillanatra fogd be a szádat. Nézzétek, az egész dolog azért van, mert a dédnagynéni holnap távozik...

- Igazán? - John egy percre megpihent az evezővel.

- Igen. Csak kérlek evezz tovább, hogy egész biztonságban legyünk. Holnap utazik. És jövő évig nem fogjuk őt látni. Talán még akkor sem, ha az iskolaév alatt jön.

- Hurrá! - sipított Roger.

- Pszt! - csendesítette Susan.

- Azt akarta, hogy kocsizzunk ki vele a délutáni búcsúvizitekre. Pont akkor, amikor mindent olyan gyönyörűen elterveztünk. Kilőttük az üzenetet a nyíllal, az éjszaka homályában kiosontunk, és elrejtettük a csónakot a tölgyfa alá. Elmeséltük a szakács néninek, hogy jöttök, és ő annyi grogot főzött, hogy akár egy ellentengernagyot is belefullaszthatnánk. Ezt a kosarat pedig megtöltötte finom falnivalóval, és felakasztotta a hátsó ajtó mögé, hogy elcsórhassuk, anélkül hogy neki tudomást kellene venni róla. Én nem tudom, hogyan és miképpen, de a dédi megsejtette, hogy valamiben sántikálunk. Mindenáron azt akarta, hogy tartsunk vele ma délután a viziteken. Mi pedig minden percben lestük a huhogástokat. Ezt persze nem mondhattuk meg neki, hát azt mondtuk, hogy szívesebben nem mennénk, mire ő nagyon mérges lett, s kijelentette, hogy itt-tartózkodása egész ideje alatt egyszer se hallott minket verset szavalni. Mivel pedig ez az ő utolsó napja nálunk, betanulhatnánk egy részt délutánra, és elszavalhatnánk neki, ha visszajött, miután leadta névjegyeit az embereknél, és tudomásukra hozta az üdítő hírt, hogy ellejt körünkből.

- Szörnyen sötét színben állott előttünk a jövő.

- Azt mondta, hogy anyu és Jim bácsi annak idején minden héten betanult egy verset. Ez úgy is van, ők maguk mesélték, milyen borzalmas volt. Aztán - szerencsénkre - Jim bácsitól azt kérdezte, mi volna alkalmas vers a betanulásra. És az áldott lélek megmentett bennünket, azt mondta: Casabianca, mire anyu gyorsan kifordult a szobából.

- Hogy mentett ez meg benneteket? Hiszen az igen hosszú vers.

- Úgy, hogy már betéve tudjuk, és Jim bácsi tudta, hogy tudjuk. Az iskolában be kellett vágnunk.

- Ahajóégettmintamáglyaafiúpedigrajtaállva - darálta Peggy.

- És így utolsó cselszövénye is meghiúsult ellenünk, és íme, itt vagyunk.

A lagúna fölött a víznek erősebb volt a sodra, és John azt kívánta, bár ne volna a hadi kenu olyan mélyen bemerülve a vízbe. Nancy a folyót szegélyező nádasokat nézte, és arra gondolt, milyen lassan haladnak. Rövidesen meg is szólalt:

- Még nem vagyunk biztonságban, tudjátok-e? Szedjük elő a másik pár evezőt, hogy gyorsabban menjen. A dédit a kocsi körülviszi a tó felső részén, és a folyamon az Udal-hídnál fognak átkelni, így aztán okosabb, ha elkerülünk szem elől, mert különben anyu és Jim bácsi éppen úgy belekerül a pácba, mint mi valamennyien, ha dédi meglátja, hogy veletek vagyunk.

Most tehát John és Nancy eveztek, és Peggy vezényelt, hogy melyik karral húzzanak erősebben; így aztán olyan sebességgel haladtak, mintha a víznek egyáltalán nem volna sodra.

- Most mit csinálunk? - kérdezte Roger, és Peggy éppen akart valamit mondani, amikor Nancy félbeszakította.

- Várj, amíg elérjük az első vízesést - lihegte. - Semmi tervmegbeszélés, mialatt mi evezünk. Nem helyes dolog.

A hadi kenu repült felfelé a folyón, és elhagyta a nagy tölgyet. - Sose találjuk meg a csónakot, ha nem mászok az ágak alá - dicsekedett Roger.

- A legjobb rejtekhely az, egész folyóparton. Egyszer, amikor még kicsik voltunk, a dada keresett bennünket, mi pedig alája bújtunk, és nyakig vízbe guggoltunk, mint a vízilovak. Ott ment el a fa mellett, és nem vett észre. El se tudjátok képzelni, milyen kemény munka volt, amíg múlt éjszaka felhúztuk a csónakot, és a fa alatt kikötöttünk a sötétben.

- Sötétben csináltátok? - kérdezte Roger.

- Hát persze - felelte Peggy, majd hirtelen: - jobbra húzni, jobbra húzni.

A tölgy felett a folyó nagyot kanyarodott, utána megint hosszú, egyenes szakasz következett. Annak a végén széles ívű kőhíd boltosodott, ezen keresztül vezetett az út a tó vége felé.

- Elhaladunk a híd alatt? - kérdezte Titty.

Nancy gyorsan hátrapillantott, és aztán, még mindig erősen húzva, így szólt Johnhoz:

- Ár ellen nehéz lesz egy csapással átvinni - lihegte. - Teljes erővel belefekszünk, aztán behúzzuk az evezőket, és kézzel toljuk keresztül magunkat. A szabadban megint kicsapod az evezőidet, és teljes erődből húzod. Peggy majd vezényel, mikor kell behúzni. Ő már tudja. Nemegyszer mentünk már át kettesben. Könnyebb, ha valaki dirigál. Na, most feküdj neki!

Nancy eddig is gyors csapásokkal evezett, de most még nagyobb tempót vett. Szerencsére John edzett volt, és nem maradt el. Fröcskölés volt bőven, de az nem nagyon számított. Csakis a sebesség számított. Roger izgalmában már-már felállt, de a két kapitány következő evezőcsapása akkorát lódított a csónakón, hogy menten újra lepottyant az ülésre, és többé igazán nem volt szükség rá, hogy Susan kormányos arra intse, hogy maradjon nyugton.

- Jobb! Jobb!... így tovább... bal... még egy kicsit... most egyenest nekitartunk... - kiáltotta feléjük Peggy a parancsait. - No még két csapás... be a lapátokkal...

Mire John az utolsó szavakat meghallotta, már ott voltak a híd árnyékában. Csikorogva emelték ki a négy evezőt, és húzták be a csónakba.

- Gyorsan, gyorsan! - kiabált Nancy. - Ne engedjétek megállni. - Ő a csónakban állt, kissé meghajolva, és egyik követ a másik után ragadta meg a híd boltozata alatt.

John ugyanezt tette.

- Ne engedjétek, hogy visszacsússzék - kiáltotta Nancy. Az evezős csónak orra túljutott a hídon. Már John is kibukkant a híd íve alól.

- Azonnal ki az evezőkkel! - vezényelt Nancy. - Gyorsan, mert megfordul! Semmi baj! (A lapát odaütődött a kőhöz.) Huss! Jól van, már túl vagyunk a hídon.

- Kemény munka, mikor a folyó így meg van dagadva. Ez a múlt éjszakai esőtől van.

- Nicsak, vérzik a kezed - mondotta Susan.

- Csakugyan - mondotta Nancy -, mindig felvérzem. Egyik-másik kő igen éles. Majd mindjárt megmosom, ha odaérünk, nem állhatunk meg, míg túl nem jutunk a kanyaron.

A folyó megint fordult. Előttük a sima víz csakhamar véget ért, és tajték fedte sziklás part következett. A vízesések egész sora jelezte azt a helyet, ahol a hegyi patak csöndes kis folyóvá változott, mely a mezőkön át lassan kanyargott a tó felé.

- Az első vízesés - jelentette Peggy.

- Senki se tud rajta felevezni - mondotta Roger.

- Ne is próbálja meg senki - vágta rá Peggy. - Ott kikötünk, annál a sellőnél.

Nancy hátranézett.

- Most már biztonságban vagyunk. Jól ismerem ezt a helyet. John kapitány, jobb, ha engeded, hogy én vigyem be oda.

John behúzta a lapátjait, és Nancy tovább evezett, egyre közelebb az esés szintjéig. Hirtelen két erőset húzott, aztán magasra kiemelte a lapátokat a vízből, amint a csónak két szikla között előresiklott, majd ismét evezett kettőt, és megállott a folyó bal partján kiemelkedő szikla előtt, olyan közel a vízeséshez, hogy John, aki a hajó orrában ült, érezte a permetező hideg cseppeket az arcán. A csónak átsiklott egy csöppnyi állóvízen, és a folyam jobb partján egy kiálló szikla védelme alatt megállt.

- Ugorj ki, bajtárs! - kiáltotta Nancy olyan hangosan, hogy a tajtékzó víz moraja ellenére is meg lehetett hallani. - Kösd ki ahhoz a kis berkenyefához. A faránál valaki kapaszkodjék bele a sziklába, különben megfordul a vízesés alatt. Egyszer már megtette és elsüllyedt.

John már a parton volt a kikötőkötéllel. Susan még éppen idejében belekapaszkodott a sziklába, és mindaddig fogta, míg Nancy is kiszállt a partra John után. Peggy most odadobott neki egy kötelet, és megerősítette a hajó farában levő kis karikához. Néhány perc múlva a Beckfoot szabályszerűen ki volt kötve a szikla hosszában, kikötőkötéllel a kis berkenyefához, vontatókötéllel pedig a csónak faráról egy nagy kő köré.

- Most pedig lássunk hozzá a kirakodáshoz! - kiáltotta Nancy vidáman, és Susan, Roger, Titty és Peggy kiadogatták a Fecskék hátizsákjait, a nagy halászkosarat és a hálószobai vizeskancsót, amely a Fruskák rakománya volt.

John és Susan nagyon boldogok voltak, hogy az expedíciónak ezen a részén már túlestek. Volt valami ezekben a Fruskákban, amit ők nehezen tudtak megérteni. Világos, hogy szigorúan eltiltották őket attól, hogy velük érintkezzenek, meg volt tiltva nekik a csónakjaikhoz nyúlni, a csónakház tiltott területnek nyilváníttatott, és jelen pillanatban tulajdonképpen valahol ünnepélyesen verset kellene magolniuk. Mégis érintkezésbe léptek a Fecskékkel azzal, hogy az üzenetet nyíllal kilőtték, úgyszólván az ellenség orra előtt, mikor kirándulni mentek a motorcsónakon; az éjszaka derekán kiszöktek a csónakházba, első ízben csak azért, hogy kimerjék a csónakból a vizet, de másodízben már sokkal komolyabb okból: azért, hogy a csónakot kivigyék a folyóvízre, és elrejtsék a tölgyfa alatt; és tessék, most meg itt vannak, és éppen azt teszik, amit a dédnagynéni szigorúan megtiltott nekik. Természetesen arról nem kell megfeledkezni, hogy Flint kapitány és Mrs. Blackett a lelkük mélyén bizonyára Nancy és Peggy oldalán állnak. De hát mégiscsak örültek, hogy már túljutottak a hídon, és eltűntek a kanyarban, mielőtt a dédnagynéni arra hajtat, és a szövetségeseket együtt látja a folyón fölfelé evezni. Ha a dédnagynéni meglátja őket, bizony nagyon nehéz lett volna kimagyarázkodni, és bármit is gondol Mrs. Blackett a dologról. Ez éppen az a fajta bonyodalom volt, amibe anyu, odaát Holly Howe-ban, legkevésbé szerette volna őket belekeverve látni. Susan majdnem azt kívánta, bár ne is jöttek volna. Miért nem tudott Nancy még egy napot várni, ha a dédnagynéni már úgyis elmenőfélben van? John természetesen tudta, hogy Nancy nem lett volna Nancy, ha ezt megteszi. Titty nem ebből a szempontból nézte az ügyet. Egy dolog világos, és ez az, hogy a sztearin bábu elhamvadása, ahogy azt anyu és Susan is mondták, nem tett semmi komoly kárt a dédnagynéniben. És mégis! Különös, hogy éppen most határozta el magát az elutazásra. Vajon nincs-e itt valami összefüggés a sztearinnal? Nagyon szerette volna megkérdezni, vajon a dédnagynéni a tengerpartra utazik-e, vagy valami közönséges helyre. Ami pedig Rogert illeti, ő a Beckfootba való menetelés izgalmai, a Fruskák elszöktetése, a híd alatt való átsiklás és a sziklafal mellett való kikötés után arra gondolt, hogy már régen elmúlt ebédidő. Ennek a véleményének kifejezést is adott.

- Mi már megebédeltünk - mondotta Peggy.

- Mi még nem.

- Mi se sokat ettünk. Az volt a szándékunk, hogy újra nekilátunk.

Mialatt Nancy kibontotta a nagy halászkosarat, nem sok beszéd esett. A Fecskék ma korán reggeliztek. A Fecske-völgyből átmasíroztak az Amazon folyamhoz, és a hosszú menetelés alatt mindössze egy adag almát és egy adag csokoládét fogyasztottak. Ahelyett, hogy pihenőt tartottak volna a nagy tölgyfánál, azonnal nekiindultak, leereszkedtek Beckfoothoz abban a hiszemben, hogy minden ok megvan a sietésre. Abban a percben, ahogy eszükbe jutott az evés, és látták Nancyt, ahogy kipakolja a harapnivalókat, egyszeribe nagyon megéheztek, és egy ideig semmi másra sem tudtak gondolni.

Susan kormányos ki akarta nyitni az egyik pemmicant, de Nancy nem engedte.

- Jó hasznát veszitek majd este, ott, ahol az éjszakát töltitek. A másikra meg szükségünk lesz a Kangcsendzönga tetején.

- Különben sincs értelme, hogy hazavigyünk valamit az élelmiszerekből a szakács néninek. Nem szereti az ilyesmit, és legközelebb kevesebbet adna. Ma alaposan megtömte az öreg halászkosarat.

Hát csakugyan megtömte. John és Susan rögtön átlátták, hogy Beckfootban legalább egy ember van, akinek semmi kifogása Nancy kapitány és kormányosa viselt dolgai ellen. A szakács néni adott nekik egy nagy darab göngyölt marhahúst, mely akár egy finomabb fajta, vastag hurka. Mindenkinek jutott bőven almás pite is. Akadt a kosárban saláta és retek meg egy kis bádogszelencében só. Barna kenyér, vastagon vajjal kenve. Azután egy hatalmas, szobában étkező tizenkét személyre számított, de hat táborozó tengerészt is kielégítő adag legfeketébb, legzaftosabb és legragadósabb gyümölcskenyér. Ezt leöblíthették a legpompásabb kalózgroggal, amiről némely emberek ugyan azt hihették volna, hogy az limonádé. Ebből volt egy nagy vizeskancsóra való. Limonádé vagy grog, egészen mindegy, tény, hogy igen jólesett a szomjas torkoknak. Mindent egybevetve, ez az ebéd a sziklák között, az első ebéd a fröcskölő, hullámzó víz közelében, egyike volt azon ebédeknek, amely után mindenki elálmosodik egy időre, de vállalkozásra kész, ha az álmosság elmúlott.

- Mit mondtatok? Hol fogunk aludni? - kérdezte Susan.

- Feleúton a hegytetőre - felelte Nancy, miután limonádéjának utolsó cseppjeit felhörpintette. (Ő és Peggy megosztoztak az egyik poháron, amit szakács néni bedugott a kosárba. John és Susan osztoztak a másikon. Titty és Roger meg azon a bögrén osztoztak, amelyet az expedíció hozott magával a Fecske-völgyből.)

- Feleúton? - kérdezte Titty, és felnézett az erdőre, amely a hegyet eltakarta előlük.

- Feleúton. Pompás hely táborozásra, éppen ott, ahol a lombos fák övezete megszűnik. Nézzétek csak, a helyzet a következő. A dédnagynéni holnap távozik körünkből, és így mi is veletek táborozhatunk a Fecske-völgyben.

- Nagyszerű! - lelkesült John.

- Várjatok csak. Van még valami más is. A Fecske már majdnem kész. Jim bácsi azt mondta, hogy még csak át kell egy kicsit festeni.

- Csak nem? - ugrott fel Titty.

- Ezért üzente hát, hogy siessek az árboccal - bökött a homlokára John.

- Well, a helyzet úgy áll, hogy mihelyt visszakapjátok a Fecskét, visszaköltöztök a Vadmacska-szigetre.

- Meghiszem azt! - vágta rá John.

- És veletek együtt csinálunk egy barlangot, szakasztott olyat, mint Peter Duck barlangja.

- Különben is - mondotta Nancy -, vitorlázni is akarunk. És vitorlázni meg Kangcsendzöngát megmászni nem lehet egyszerre. A Fecske-völgyben és a Vadmacska-szigeten se táborozhatunk egyszerre. Szóval holnap este odaköltözünk a Fecske-völgybe. De előbb megmásszuk a Kangcsendzöngát. Ezért volt olyan fontos, hogy eljuttassuk hozzátok az üzenetet. Egy egész napot megtakarítottunk ezáltal.

- Nem mászhatjátok meg most a Kangcsendzöngát - vetette ellen Susan. - Fél hatra vissza kell mennetek.

- Ezért fogtok ti ott aludni feleúton. Az a szokás, hogy feleúton legyen a tábor. Nézzétek, a dédi holnap reggel nyolckor távozik...

- Öt perccel nyolc óra előtt - fontoskodott Peggy. - Hallottam, amikor megbeszélték, hogy mennyi időbe telik az út Rióig, és aztán az állomásig. Megállapodtak, hogy öt perccel nyolc előtt kell elindulniuk, ha nem akarják, hogy az utolsó percben kapkodniuk kelljen.

- Nem akarják, hogy lekéssék a vonatot - mondotta Nancy. - Különben is, két perccel azután, hogy elindultak (ennyi idő kell, hogy kalózgúnyába vágjuk magunkat), felevezünk a folyón, akár a szélvész, a csónakot itthagyjuk, felkapaszkodunk az úton, amit majd megmutatunk nektek, és csatlakozunk hozzátok a Feleúti Táborban. Kilenc órára nálatok leszünk, magunkkal visszük a kötelet, és aztán mindannyian együtt nekivágunk a csúcsnak. Holnap kora reggel berakjuk a sátrat a Fruskába. Aztán, ha megmásztuk a Kangcsendzöngát, együtt bevitorlázhatunk a Patkó-öbölbe.

- Ne feledkezz meg a versenyről! - mondta Peggy.

- Az ám, Jim bácsi azt mondta, hogy a Fecske szakasztott olyan lesz, mint az új, és azt akarja, hogy versenyt rendezzünk, mennyivel veri a Fruska. És anyu beleegyezett, hogy elmenjünk a Fecske-völgybe, és azt is akarja, hogy ti gyertek át hozzánk Beckfootba. Már előbb szerette volna, hogy átgyertek, de nem hívhatott meg benneteket a dédnagynéni miatt, és Mrs. Walker is átjön és Vicky...

- Bridgie - javította ki Titty.

- Mindez akkor lesz, ha megérkezik a Fecske. Meglátjátok, legyőzünk benneteket a versenyen. Jim bácsi indít. Cél Beckfoot és a lakoma.

- Helyes - mondotta John -, evezőket nem használunk.

- Mennyi előnyt adjunk? - kérdezte Roger.

- Tyűha - fakadt ki Nancy kapitány. - Ha te az én legénységemhez tartoznál...

- Szerencséd van, hogy nem tartozol - jegyezte meg Peggy kormányos.

- Most nincs vesztegetni való időnk. Meg kell mutatnunk az utat. Ne törődjetek a kosárral és a kancsóval, majd fölszedjük visszafelé. Add ide a hátizsákodat, matróz, a kormányosom pedig viszi a hajósinasét. Alaposan kigyalogoltátok magatokat.

- A hátizsákunk nehezebb volt, mikor elindultunk. Tele volt fenyőtobozzal.

- Mi a csudának? - kérdezte Peggy.

- Nyomjelzőnek - felelte Titty. - Egész jók. Végig a láposon nyomot hagytunk, hogy visszafelé megtaláljuk az utat.

- Na, holnap nem lesz rá szükségetek - szólt közbe Nancy. - A hegyi túra után mindnyájan a Fruskával megyünk majd, és így nem lesz semmi gyaloglás.

- Roger és én a saját nyomunkon megyünk majd visszafele - mondotta Titty. - Azért raktuk le a fenyőtobozokat.

- Azért - mondta kissé bizonytalanul Roger, azután határozottabban kijelentette. - A Fruska árboca előtt nincs elég hely. Tavaly megnéztem, az idén pedig már nagyobb is vagyok.

- Nem kellene előbb tejet szereznünk, mielőtt elindulnánk? - kérdezte Susan.

- Szerzünk tejet Watersmeeten. Ott kell Peggynek és nekem visszafordulnunk.

Tovasiettek a sziklás part mentében, a folyó és az erdő között. A kis folyó most olyan zajt csapott, hogy alig lehetett elhinni, hogy azonos azzal a méltóságos, lassú folyammal, amely a nagy tölgy alatt folyik, s amely az alsó völgy mezőit szeli át. Itt egyetlenegy csónak számára sem volt hely, és még egy kis hadi kenu is darabokra törne a kövek között. Mindkét partján sűrűn nőttek a fák. A fák közül zöld mezőkre és legelésző tehenekre láttak ki a Felfedezők. Időnként, a folyó kanyarainál egy-egy pillantást vethettek a hegyre, hosszú útjuk végcéljára.

- Igaz, hogy vannak itt fenn vadkecskék? - érdeklődött Roger.

- No nem éppen sok - válaszolta Peggy -, de azért akad egynéhány.

Nancy vezetett, és olyan gyors iramot diktált, hogy mindenkiből kifogyott a szusz. Végre megállt. Ott, ahol széles hegyi patak zuhogott elő a fák közül, és beleömlött a kis folyóba, amelyen lefelé most már végigláttak a Fecskék, amint átvág a hegy és a nagy lápos közötti völgyön. Az a dimbes-dombos lápvidék volt, amelynek a gerincén jöttek ők Fecske-völgyből.

- Itt van a major a fákon túl - mondta Nancy, és lecsapta a földre a matróz hátizsákját. - Adjátok ide a tejeskannátokat! John kapitány, gyere te is, ha akarsz.

Nancy és John elsiettek a tejeskannával. Csakhamar eltűntek a fák között. Nem sok időbe tellett, már vissza is értek, de a tejeskanna csak negyedéig volt megtöltve.

- Még nem fejtek - újságolta Nancy. - Tökfilkó voltam, hogy nem gondoltam rá. De a teához elég, és megtöltik nektek a kannát, mihelyt a tehenek hazajönnek. Itt kell megvárnotok. Különben sincs már időnk, hogy felkísérjünk benneteket arra a helyre, ahol az éjszakát tölteni fogjátok. De nem téveszthetitek el az utat. Kövessétek a patak medrét, amíg ki nem értek a fák közül. Egy szurdokban találjátok magatokat a hegyre vezető út felén. Az lesz az a hely, amit éjszakára szántunk nektek. Persze vezet oda ösvény is, de ti természetesen nem akarjátok azt használni. Holnap reggel kilencre ott leszünk mi is a hegymászó kötéllel. Gyere, Peggy. Fordulj! Jobbra át! Szedd a lábad a nyakadba, s aztán evezzünk, ahogy csak erőnktől telik. Gyere! Vissza ünneplő gúnyáinkba és a Casabiancához. Holnap Kangcsendzönga, a világ teteje!

- Nem akartok teázni? - ajánlotta Susan.

- Már nem futja az időből - Peggy kirázta magát a hajósinas hátizsákjának a szíjaiból. - Viszlát, Fecskék! - és már rohant is Nancy után. A Fecskék néhány percig még lesték, hogyan bukkan fel a két piros sapka hol itt, hol ott a sziklák között, míg végül is a folyó egyik kanyarja egészen el nem takarta őket.

A Felfedezők, ott ahol voltak, pihenőt tartottak. A Fruskák, de különösen Nancy mindig kifullasztotta őket. Ha ő ott volt, mintha minden egyszerre mozgásba jött volna. Most, hogy már elment, még néhány percbe beletellett, amíg minden lecsillapodott. Ez alatt a néhány perc alatt mintha minden kavargott volna, mint a por és papírdarabkák a vasútállomáson, amikor egy expresszvonat keresztülszáguld rajta.

Roger lekúszott a sziklán, amíg el nem érte azt a hegyi patakot, amely valahonnan a magas csúcsokról száguldott alá. Volt a patakban egy csendes vizű rész, ahol az imént kő alá bújt egy megriadt pisztráng, amelyet megijesztett. Arra volt kíváncsi, mutatkozik-e megint.

- Ne mozdulj, Roger - szólt oda Titty -, ott egy búvármadár, most bukik le... ott... kicsit feljebb... a másik oldalon.

John elővette az óráját, aztán keresett egy helyet, ahonnan jól láthatta a hegy csúcsát.

- Nem is baj, hogy várnunk kell a tejre. Nem lehetünk már messze a táborhelytől. Kár volna túl korán odaérni.

- Vigyázz, Roger, bele ne potyogj a vízbe, hé! - kiáltotta Susan. - Keresünk egy helyet tűzhely számára, aztán gyertek mindannyian rőzsét szedni.

Megteáztak. Megfürödtek. Beosontak a fák közé, hogy megállapítsák, miféle ház volt az, ahova John és Nancy tejért ment, amikor egy kisfiú, nem nagyobb Rogernál, hatalmas tejeskannát cipelve, kilépett a fák közül.

- Hol a kannátok? - kérdezte. - Édesanyám azt mondta, hogy töltsem meg.

Susan kimosta a kannát, aztán odaadta a kisfiúnak. Az letette a földre, színültig megtöltötte a maga kannájából, körülhúzta az ujját a szélén, ahol egy kis tej kilöttyent, megnyalta az ujját, és sarkon fordult. Aztán, mintha meggondolta volna magát, letette a kannát, visszafordult, és mindkét kezét zsebre dugta.

- Merre mentek? A patak mentén felfelé?

- Igen.

- Ott fenn rókák vannak, meg fognak titeket harapni. Én nem félek tőlük.

- Mi sem - önérzeteskedett Roger.

- Eddig már elvittek nyolc bárányt meg tizennyolc kövér csirkét. Kérdezzétek meg édesapámat.

- Jacky! - hangzott a kiáltás a fák közül, utána egy még hangosabb: - Jackiii!

A kisfiú hátraintett, felkapta a kannáját.

- Jobb, ha megyek - és eltűnt a fák között.

- Csuda vigye el - szólalt meg Roger egy perc múlva -, elfelejtettem megkérdezni tőle a kecskéket.

- Sose törődj a kecskékkel - mondta John. - Vegyétek fel a málháitokat, megyünk tovább. Rendben van Susan, én viszem a tejet.

Két perccel később a Felfedezők megint úton voltak.

Tüstént nekiláttak a hegymászásnak. Ez a Kangcsendzönga oldaláról lesiető patak sokkal meredekebben zuhogott, mint az a patakocska, amely a matrózt és a hajósinast a Fecske-völgy felfedezésére vezette. Néha tíz-húsz lábat is esett, kis tavacskákat alkotva, ahonnan a fehér tajték magasan fröccsent feléjük. A Felfedezők örültek, hogy nincsenek hegymászó botjaik, így legalább használhatták a kezüket, és hol egy sziklába, hol egy fába kapaszkodtak. De bármennyire elővigyázatosak voltak is, John mégis kiloccsantott egy kis tejet, nem többet egy-két cseppnél, de épp eleget ahhoz, hogy megmutassa, hogy bárki más még többet öntött volna ki belőle. Néha megpillantották az ösvényt, de aztán eszükbe jutott, hogy mit vár el tőlük Nancy kapitány, és így ügyet sem vetettek rá.

A nap lemenőben volt, és keresztülsütött fölöttük a fákon. Rövidesen eltűnik a hegy dereka mögött. Ha föntről, az erdőből visszanéztek, a sötét erdei fenyők koronáin túl ragyogó, napsütötte vidéket láttak a messzeségben. A Rión túli dombok képe a Fecske-völgy lápvidéke fölött lebegett, és túl ezeken a dombokon még sokkal távolibb, mélykék dombok ködlöttek, mint felhők, amelyek az égtől kérték kölcsön színüket.

Tovább, egyre tovább vitt az út. Egyszerre csak kiértek a fák közül egy csupasz, kövekkel és hangával borított szakadékhoz. Megtorpantak. Mögöttük ebben a pillanatban hanyatlott le a nap a hegy mögé, de a fenyők csúcsát még megvilágította. Lassanként ezek is árnyékba süllyedtek, de a Felfedezők, ha visszanéztek, még jó ideig ragyogó napfényben láthatták a távoli dombokat. Bal felől a Kangcsendzönga hegycsúcsa emelkedett a szakadékra hajló sziklák fölé. Keskeny, fehér csíkok szegték ezeket a sziklákat, kis csermelyek, amelyek a hegytetőn összegyűlt vizet vezették le a völgybe. Jobbra is, balra is kopár hegyoldal magasodott. A vízmosás, amelyet a lábuk előtt folyó patak vájt ki, százszor akkora folyónak is elég lett volna.

- Nézzétek! - lelkesült Titty. - Nem gyönyörű?

- Micsoda? - kérdezte Roger.

- Hát a Kangcsendzönga. A világ legpompásabb hegycsúcsa. Idefigyelj, Susan! Rakjuk le a cókmókot, és szaladjunk fel csak egy darabkát, hogy elláthassunk a fák között.

- Menj csak előre. Ha nem csalódom, ez az a hely, ahol tábort kell ütnünk.

John letette a tejeskannát meg a zsákokat, és Susannal együtt felmászott a vízmosás oldalán. Megálltak, és még egyszer visszanéztek, kifelé az árnyékból, a messze távolba elterülő, napsütötte vidékre.

- Nem láthatjátok Riót - kiáltotta Titty. - Azt gondoltam, talán láthatjátok. Hanem föntről, a csúcsáról már láthatjuk.

- Halló! - kiáltott John. - Adjátok csak ide a messzelátót! - Titty odaadta Johnnak, abban a reményben, hogy megkeresi Holly Howe-t, de az nem a messzi vidéket nézte, hanem a Fecske-völgy lápos lejtőit. Még messzelátó nélkül is könnyen kivehette a nagy szürke foltot, az Őrtorony-sziklát. Kézről kézre adták a távcsövet, mindenki megnézte. Ott volt a szikla és a fekete vízfolt a hangás közepén, a Pisztrángos-tó. A Fecske-völgy ott kell hogy legyen, közvetlenül a szikla mögött. Titty a papagájra és Peter Duckra gondolt.

- Azt hiszem, nem lesz semmi bajuk.

- Kiknek?

- Pollynak és Peter Ducknak. Biztosan jól megvannak egymás társaságában, akárcsak anyu és Bridget. Bridgie már biztos ágyban van. Kár, hogy nem vagyunk egy kicsit magasabban, hogy anyu láthatná a tábortüzet.

- De azt előbb meg is kell rakni - mondta Susan. - Aztán vessünk ágyat magunknak, mielőtt besötétedik.

Lehullott gallyakat szedtek hálózsákjaik alá. Amíg Susan a vizet forralta a tábortűznél, John kibontott egy doboz pemmicant, és a Felfedezők elköltötték egyszerű, de jól megérdemelt vacsorájukat: fejenként egy kevés pemmicant, utána mazsolás kenyeret meg egy kis darab csokoládét. Az expedíció egyetlen bögréjét újból meg újból megtöltötték tejjel, majd egy kis teával, s az körbe-körbe járt, mint az ősi, nagy fülű, közös ivókupa.

Alighogy megvacsoráztak, Susan megfújta kormányosi sípját, két rövid és egy hosszú sípjelet adva le, ami annyit jelentett: "Veszélyben vagytok, vigyázzatok!" Titty és Roger, akik egy kis felfedező utat rögtönöztek az alkonyatban, tudván, hogy ez mit jelent, rohantak vissza a táborba, ahol a tűz már éjszakai tábortűz volt, vagyis több láng, mint füst, hiszen a nappali tűz a ragyogó napsütésben, mintha láng nélkül égne.

- Mi az a veszély? - érdeklődött mohón Roger.

- Hogy kikaptok a késői lefekvés miatt. Ugorjatok be a zsákjaitokba, és máris aludjatok.

Titty egy szempillantás alatt benntermett a hálózsákjában. Ez volt az első alkalom életében, hogy egy hegy oldalán, feleúton a csúcstól aludt. Egy percet sem akart elmulasztani belőle.

- Olyan csupaszféle érzés sátor nélkül lefeküdni - mondotta Roger.

- Nagyon jó érzés - mondta John. - Megpróbáltam az éjjel.

- Ruhástól, mindenestül feküdjek le?

- Ruhástól, mindenestül! - mondotta a kormányos. - Méghozzá azonnal!

- És te hol leszel? És John?

- Itt, a közeledben.

- Olyan közel, hogy elérlek a kezemmel?

- Igen, de azért ne zavarj, ha már elaludtunk.

- Még akkor se, ha rókák szaglásznak körül, ahogy a fiú mondta?

- Medvén alul semmi esetre se. Itt pedig nincsenek medvék. Ne felejtsd el, hogy holnap megmásszuk a Kangcsendzöngát.

- Mire gondoljak, hogy gyorsan elaludjak?

- Számold meg a hajó papagájának tollait - ajánlotta Titty. - Neki szegénykének sokkal rosszabb a helyzete a barlangban. Olyan, mintha egész nap le volna takarva.

Roger is belebújt a zsákjába. A zsák bélése jobb, mint a semmi, és az alatta levő avarral elég kényelmes fekvőhelynek ígérkezett.

- Ki fog őrt állni? - kérdezte Titty reménykedve.

- Te semmi esetre sem. Bújj be, lássuk, el tudsz-e hamarabb aludni, mint Roger. És ha valaki melegítőt akar, kivehetek egy forró követ a tűzből, és odatehetem a hálózsákja lábához.

- Nekem még melegem is van - buzgólkodott Titty.

Rogertől már nem is jött semmi válasz.

- Szerencse, hogy nincs szél.

- Szinte fülledt a levegő - állapította meg John.

Egy ideig ott ült John és a kormányos a tábortűz mellett.

- Ameddig elég melegen vannak, azt hiszem, nem lesz semmi bajuk - szólt végül Susan.

- Hát persze hogy nem lesz semmi bajuk.

A fák csúcsait egyre nehezebben lehetett kivenni az elsötétülő nyugati égen. Csak messze fölöttük, a hegy mögött volt még világos.

A kormányos gondosan körülrakta a tüzet göröngyökkel, amelyeket késsel vágott ki a földből. Így kitart majd reggelig.

- Különben is, most már itt vagyunk. Ha minden rosszul megy is, most már nem lehet rajta változtatni.

- Nem fog semmi sem rosszul menni - nyugtatta meg John.

Tíz perccel később négy batyu hevert békésen egymás mellett a sötétben. Egy jó darabig a két középső batyu oly keveset mocorgott, mintha semmi egyéb nem lett volna bennük régi ruhaneműnél. A két külső batyu forgolódott egy ideig, olyan helyzetet keresvén, amelyikben a csontok és a kövek nem nyomják egymást túlságosan.

A csendet csak a hegyi patak csörgedezése és a lábuk alatt elterülő erdőkben zuhogó vízesések hangja törte meg.

A külső batyuk egyike átszólt a két belsőn keresztül a másikhoz:

- Jól érzed magad, Susan?

- Köszönöm jól.

- Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!

Messze lent a völgyben egy bagoly huhogott.

John hallotta, s kuncogva gondolt arra a másik bagolyra, amely fényes nappal ébren volt, aztán boldogan elaludt.

A Felfedezők közül egyik sem aludta át az éjszakát egyhuzamban. Különböző időközökben ébredtek fel. Roger egy-két percre teljesen éber állapotba került. Úgy rémlett neki, mintha vadkecskéket hallott volna. Hallgatódzott, de nem hallott mást, mint a többiek jóízű szuszogását és természetesen a hegyi patak és a vízesések zúgását az erdőben. Kinyújtotta kezét, hogy megérintse Susan hálózsákját. Még mindig ott volt mellette, és ő is benne tartózkodott. Erről meggyőződvén, nem ébresztette fel Susant, és amikor az valamivel később magától felébredt, Roger már újra mélyen aludt.

Susan felébredvén felült fekvőhelyén, és a tűzhelyről felszálló füstöt szaglászta. Nagy óvatosan kibújt a zsákjából, és a tűzhely egy részét, ahol a tűz megpróbált kibújni földtakarója alól, újra beborította. A teáskannából egy kevés vízzel benedvesítette a földgöröngyöt. Egy csepp víz azonban tüzes parázsra hullott, s annyira sziszegett, hogy Susan attól félt, a többiek rögtön felébrednek. Különös érzés volt ott állni feleúton egy hegy csúcsa alatt a sötétben, és tudni, hogy a három sötét batyu ott a lábánál nem más, mint a kapitány és a legénység. Neki így is melege volt, a többiek mélyen aludtak, s hálózsákjaikban bizonyára még inkább melegük volt. Újra bebújt hát a maga zsákjába, és most már jobb hangulatban ismét elaludt.

John már percek óta ébren volt, amikor végre annak is tudatára ébredt, hogy nem a Fecske-völgyben tanyáznak. A kronométerét kereste, ugyan hány óra lehet, megfeledkezve arról, hogy nincsen zseblámpája. A sercenő gyufa pedig biztosan felébresztené a többieket. Próbálta eltalálni, hány óra lehet. Felnézett az égre, nem pirkad-e már. Mintha ma kevesebb csillag volna az égen, mint amennyit múlt éjszaka számlált a Fecske-völgyben. Jó, nem fogja megpróbálni, hogy utánaszámoljon. A hajósinas és a matróz idejében lefeküdtek. Ahogy megígérte édesanyjának. A Fecske rövidesen újra vízre szállhat. A dédnagynéni elutazik. Vitorlásverseny lesz. Húzd be a vitorlát! Közelebb a szélhez! Most fordulj be a szélbe... Azzal újra elaludt.

Titty azzal az érzéssel ébredt, hogy fázik az orra hegye. Egyik kezét kihúzta a meleg hálózsákból, és megdörzsölte vele az orrát. Ekkor aztán eszébe jutott, hogy feleúton vannak a Kangcsendzönga felé. Ez már aztán igazi felfedező út. A felszálló füst még igazibbá tette. Már nem volt olyan sötétség, mint az előbb, és ha a hegytől kelet felé nézett, a fenyőfák feketén rajzolódtak a sápadt égre. Úgy gondolta, senki se bánja, ha ébren marad, és őrzi a tábort. De azért nem árt, ha az orrát bedugja a hálózsákjába, csak egy-két percre, csupán hogy a hegyét megmelegítse. Mire újra kidugta, már fényes nappal volt.

A nap arany sapkát nyomott a Kangcsendzönga fejébe. A hajnal pírja, amint lejjebb és lejjebb ereszkedett a hegyoldalon, egymás után fedte föl öreg arcának redőit és ráncait épp úgy, mint mikor télen a vakító hóban minden hasadékot és vízmosást kék árnyékkal emel ki a napfény. A világosság egyre lejjebb és lejjebb terjedt a hegyoldalon, már elérte a tábor alatt elterülő fenyőfák csúcsát. A fák árnyéka eddig teljesen beborította az expedíció négy batyuját, de most már megrövidült. Roger egy dühös mozdulattal hálózsákostul, mindenestül hirtelen megfordult, úgy érezte, hogy a napocska szántszándékkal süt az arcára. John ásított, felült és egyenesen Titty szemébe nézett.

- A napot figyeltem.

- Még túl korán van felkelni.

- Jó, hát ne is keljünk fel. Susan mélyen alszik. Roger álmodik valamiről. Azt mondta hangosan, "persze hogy tudom".

Egy ideig még feküdtek, könyökükre támaszkodva, de nem túl sokáig maradtak így. A nap egyre magasabbra emelkedett. Melegedett az idő. A matróz megszólalt.

- Mi volna, ha szednénk egy kis rőzsét?

- Szükség is lesz rá - mondta a kapitány, előbb a pislákoló tűzre, amelyből vékony, sápadt kis füstoszlop szállingózott felfelé, utána meg az alvó kormányosra tekintve.

Félóra múlva Roger Titty hálózsákja felé nyúlt, és üresen találva azt, egyszeriben felült a fekvőhelyén. Körülnézett. Megbökte a kormányost, aki még mélyen aludt.

- Mi baj? - kérdezte a kormányos álmos hangon.

- Titty és John eltűntek.

- Tessék?

- Eltűntek - mondotta Roger, és reményteljesen még hozzátette: - Biztosan felfalták őket a medvék az éjszaka, bosszúból, amiért John kijelentette, hogy errefelé nem találni őket.

- Szamárság - dörmögte Susan.

- Jó, hát akkor farkasok vagy talán egyik azok közül a rókák közül.

Susan felült, és látván, hogy az üres hálózsákok elhagyatottan és laposan feküsznek a tűz körül, mint a kipukkant léggömbök, így szólt:

- Itt lehetnek valahol a közelben. Hallgasd csak!

Nevetés, fröcskölés, trüszkölés hangjai az erdőből, egész közelről.

- Mosakodnak. Ereggy, vidd oda nekik a szappant, és mosakodj meg te is. Én is megyek, mihelyt rendbe szedtem a tüzet.

A kapitány és a matróz két hatalmas köteg rőzsét szedtek, s közben úgy érezték, hogy a szemük talán nincs is annyira ébren, mint a többi testrészük. Ezért hát bedugták a fejüket egy kis, a patak alkotta tóba, s úgy találták, hogy a víz nagyon hideg, sokkal hidegebb, mint a patak vize a Fecske-völgyben. John levetette az ingét, és bedugta a fejét egy csöpp kis vízesés alá, amitől majd elállt a lélegzete. Mire Roger odaért a szappannal, úgy vélekedtek, hogy tulajdonképpen már nincs is rá szükség. Legfeljebb, hogy a kezüket megmossák a rőzseszedés után. Ezt pedig nem érdemes, hiszen újra kézbe kell venni a gallyakat, amikor a táborhoz szállítják. De a kormányos éppen akkor érkezett oda, amikor arra az elhatározásra jutottak, hogy legjobb lesz a szappant szárazon tartani mindaddig, amíg reggelihez nem készülődnek. Annak ellenére, hogy fent a magasban, egy hegy oldalán tanyáztak, a szabad ég alatt, minden sátor nélkül, a kormányos a lehető legbennszülöttesebb hangulatában volt, és alig két és fél másodpercen belül a kapitány és a matróz újból tetőtől talpig lemosakodtak, bőségesen igénybe véve a szappant, miközben azt mondogatták egymásnak, hogy úgyis ez volt a szándékuk.

Miután elkészültek a mosakodással, és a rőzsekötegeket felszállították a tábortűzhöz, a kannát hamarosan lobogó lángok nyaldosták. Ez volt Susan erőssége. Sose engedte annyira jutni, hogy olyan izgalmak, mint például egy hegycsúcs megmászása, a feleúton való szabadban alvás vagy akár egy tengeri háború, vagy egyéb veszélyes felfedező út, megakadályozzanak fontos dolgokat, azt például, hogy a víz idejében felforrjon, hogy a reggelit rendes időben egyék, hogy a szokásos mosakodás ki ne maradjon, és hogy minden nyirkos használati tárgy kiszáradjon. Való igaz, ha Susan nincs, a Fecskék kalandjainak fele sem valósulhatott volna meg, de ilyen jó kormányos mellett, aki mindennek utánanézett, igazán szükségtelen volt, hogy a bennszülöttek azon izguljanak, mi lesz, hogy lesz. Ma reggel már kifordította mind a négy hálózsákot, szépen kiterítette őket a fűre, hogy a nap jól átmelegítse valamennyit. És itt fent a magasban, a Kangcsendzönga hegycsúcsa alatt, egyszerű, de kielégítő reggeliről is gondoskodott. Volt forró tea bőven, kinek-kinek egy nagy szelet pemmican, még fel is javította azzal, hogy egy percig a tűz fölé tartotta (ez a húsnak egy kevés füstízt adott, ilyesmi sokat számított), utána mazsolás kenyér és alma következett. Felfedezők kívánhatnak-e többet? És egy szempillantással a reggeli befejezése után a kapitánnyal és legénységgel eltakaríttatott mindent, ugyanúgy, mintha a Fecske-völgyben lettek volna, és nem feleúton egy magas hegycsúcs felé. Már csak a Fruskákat kell megvárniuk, meg a kötelet, hogy megindítsák a végső rohamot a csúcs ellen. Az expedíció bögréjét kiöblítették a patakban, a hálózsákokat megint visszafordították, összecsavarták, és visszarakták vízhatlan huzataikba.

- Nem, ne öblítsd ki a teáskannát - mondta Susan. - Van még benne elég tea, hogy a Fruskák bögréjét megtölthessük. Jólesik majd nekik.

- Felfedező úton létfontosságú - mondotta Roger -, hogy csak egy kést és egy villát kell megtisztítani, és nem négyet-négyet mindegyikből.

- És hogy hárommal kevesebbet lehet elveszteni - jegyezte meg a kormányos. - Jobb lesz, ha azt a kést és villát ideadod nekem, ahelyett hogy bedugnád a fű közé, hogy soha többé meg ne találjuk.

- Azért tettem oda, hogy megszáradjanak.

- Add csak ide. Mindent elcsomagolunk, kivéve a bögrét, mire a többiek ideérnek. Hohó, mi ez?

Az erdőből hang harsant fel, valami, ami bagolyhuhogáshoz hasonlított, vagy még inkább kakukkozáshoz, de aztán gurgulázó kacagásban végződött, s már nem hasonlított semmiféle madárhangra.

- Itt vannak! - állapította meg John.

- Semmi értelme, hogy huhogni próbáljanak - mondotta Roger. - Ahhoz aztán igazán nem értenek.

- De annál jobban utánozzák a kacsákat. Még nem hallottam senkit sem olyan jól hápogni, mint Peggyt.

- Senki sem érthet mindenhez - zárta le a vitát Titty.

Annak, hogy a Fruskáknak olyan nehezükre esett a bagolyhuhogás, egyik oka az volt, hogy kifogytak a szuszból. Egész úton keményen húztak a folyón, utána meg fel kellett kapaszkodniuk az erdő meredekjén. Még hegyi vezetők sem tudnak hegyre kapaszkodni és ugyanakkor szabályszerűen huhogni, a Fruskák különben is inkább voltak kalózok, mint hegyi vezetők, és jóval többet tudtak a vitorlázásról, mint a hegymászásról. Igaz, hogy jelenleg mégiscsak vezetők voltak, és Nancy kapitány hátizsákjára hatalmas kötélcsomó volt tekerve. Ahogy a táborba ért, ledobta, és lihegve földre vetette magát.

- Hol van Peggy?

- Jön már ő is. A hegy aljától versenyeztünk egymással.

- Akarsz egy kis teát? - kérdezte Susan.

- De mennyire, hogy akarok! Borzasztó korán reggeliztünk, hogy idejében elbúcsúzhassunk a déditől. De megérte. Mindenki egy véleményen volt ebben. Láttuk a szobalányt, amint a konyhában táncra perdült, és a szakács néni ezt mondta: "Na, most már végre mi is egy kis lélegzethez jutunk." És nem ért semmit anyu és Jim bácsi tettetése. Kivéve a dédit, mindenki látta, hogyan éreznek ők is.

- Gyere, Peggy - kiáltott le Titty, amikor észrevette a Fruskák kormányosát, aki nehezen kapaszkodott felfelé a fák között.

- Nem tudok gyorsabban jönni. A nektár csak úgy lötyögött az üvegben és a hátizsákban, az üveg teteje meg mindig odacsapódott, és azt hittem, minden percben kilöki a dugót. Na, meg épp elég nehéz is.

- De mi az a kötélhez képest. No meg a szakács néni alaposan megtömte a zsákomat fánkkal.

- Most majd én viszem az üveget - ajánlkozott John.

Mialatt Peggy és Nancy megosztoztak az expedíció egyetlen bögréjén, és kiitták a teát, amit Susan félretett a számukra, John a nagy üveg nektárt Peggy hátizsákjából áttette a magáéba.

- Felváltva visszük - mondta Nancy.

- Hogyan erősítsük meg a kötelet? - kérdezte Roger.

- Adj nekik egy kis időt, hadd igyák ki a teájukat - intette Susan.

- Nem baj, úgyse tudunk mind a ketten egyszerre inni.

- A dédnagynéni csakugyan elutazott? - kérdezte Titty kétkedve.

- De még mennyire. Ha sietünk, még láthatjuk a vonatja füstjét. Minél gyorsabban megy, annál jobb! Örök hűség a Fecskének és Fruskának! Éljen a Vadmacska-sziget! És a Fecske már majdnem kész! És Jim bácsi már annyira megunta az unokaöccsi állapotot, hogy a változatosság kedvéért pompás kalóz nagybácsi lesz a vakáció hátralevő részére.

Nancy lefelé fordította a bögrét, és engedte, hogy a tea utolsó cseppjei sisteregve párologjanak el a parázson.

- Mit szólnátok hozzá, ha azonnal indulnánk - és éppen azon volt, hogy a bögrét úgy, ahogy volt, berakja az egyik hátizsákba.

Susan még idejében elvette tőle, kimosta a patakban, és megtörölte, nehogy a cukros lé olyan helyekre csurogjon, ahol arra semmi szükség. A négy hálózsákot csinosan összecsavargatva berakták két szikla közé, és beraktak oda minden mást is, amire odafenn nem volt szükségük. Nem vittek magukkal egyebet ennivalónál, no meg vitték természetesen a messzelátót, az iránytűt és egy hatalmas üveg limonádét, illetve nektárt avagy grogot, amit Peggy cipelt fel a völgyből.

- Hogyan erősítjük meg a kötelet? - érdeklődött újra Roger.

- Mindnyájunkra ráerősítjük - felelte Nancy.

- De akkor nem lehet különböző irányba húzni.

- Nem is szabad senkinek húzni. A kötél arra való, hogy senki se zuhanhasson le egy szakadékba. Hatan vagyunk, ha az egyik lezuhan, a többiek megtartják.

- Vannak itt szakadékok? - izgult Roger.

- Tucatjával - mondotta Titty -, és ha esetleg nem volnának, nem nehéz egypárat csinálni.

- Van igaziból is bőven - mondotta Peggy.

- Nem követjük az ösvényt - mondotta Nancy -, ha egy sziklához érünk, megmásszuk.

- Induljunk máris - javasolta Roger. - Mehetek én elöl?

- Nem - emelte fel a kezét John kapitány. - Ez a turistakötél nem kikötőkötél, amellyel partra kell ugranod. Nagyobbnak kell elöl haladnia. Talán Nancy. Én meg a másik végét fogom.

- Hat hurkot kell csinálnunk - mondotta Nancy -, hogy a fejünk és a vállunk keresztülférjen rajta.

Ez meg is történt. Minden egyes hurok között mintegy ötyardnyi kötelet hagytak. Nancy magára akasztotta az első hurkot, Susan kormányos bújt bele a következőbe és utána következtek Titty matróz, Roger, a hajósinas, Peggy kormányos és John kapitány.

- Na most! - vezényelt Nancy - mindenki kész?

- Tulajdonképpen jégcsákányokra is szükség volna - fontoskodott Titty. Nancy meghallotta.

- Én is gondoltam rá, de szörnyen útban vannak. Még rosszabbak, mint a kötél. Kézzel-lábbal jobb a sziklán.

A hosszú menet elindult. Kezdetben a kötél nagyon megnehezítette a beszélgetést.

Ha valaki beszélni akart az előtte menővel, és előreszaladt, felbukott a laza kötélen, ugyanakkor azonban megfeszítette a kötelet maga mögött, és az utána igyekvőt rángatta. Mire megtanulták a beszélgetésnek azt a módját, hogy se nem siettek előre, se nem álltak meg, már olyan nagy meredeket másztak meg, hogy mindenkinek elment a kedve a beszélgetéstől. Néha átkiabáltak egymáshoz:

- Ne nyúlj ehhez a sziklához, nem áll elég szilárdan! - de leginkább komor tekintettel, szótlanul maguk elé meredve mászták a hegyet.

Kezdetben a kis hegyi patak medrét követték, más nem is volt, ami eszükbe juttatta volna a folyót messze lent a völgyben. Mihelyt azonban olyan ponthoz értek, ahonnan megpillanthatták a hegycsúcsot, Nancy, a vezető, egyenesen arrafelé fordult, és egyszeriben mindenki megtanulta, milyen hasznos a négy láb kettő helyett egy hegyoldalon. Nancy hol jobbra, hol meg balra fordult, hogy egy-egy laza követ kikerüljön, de ha olyan sziklához ért, amit meg lehetett mászni, azonnal megmászta, a többi Felfedező pedig követte.

- A neheze még hátra van - szólt derűsen.

A neheze akkor következett, amikor senki se várta, és a Felfedezők nagyon boldogok voltak, hogy van náluk egy kötél, ha olykor akadályozza is őket a beszélgetésben. Egyszerre csak egy nagy, meredek sziklával találták magukat szemben. Megmászása ugyan nem volt nehéz, mert keresztül-kasul volt repedezve, így jó lépcsőfokokat és kapaszkodásra alkalmas támasztékokat nyújtott, de lepotyogás szempontjából nem volt a legalkalmasabb hely. Mert nem volt semmi, ami az embert fönntartotta volna, sőt egész csomó laza kő volt az alján. Nancy elég könnyen jutott fel, nemkülönben Susan, Titty éppen a felső szélébe kapaszkodott, Peggy és John a lábánál állottak indulásra készen, amikor Roger, aki már feleúton tartott, elkezdett kiabálni:

- Nézzétek, nézzétek, vadkecskék!

Ha csak kiáltott volna, semmi baj nem esik, de ő megpróbált egyúttal mutogatni is a kezével. A másik keze is kicsúszott. A lába elvesztette a támasztékot a keskeny kis párkányon, és a "kecskék" szó már visításban végződött. A kötél a rángatástól kifeszült, és Tittyt majdnem a szikla széléig magával rántotta. Susant és magát Nancyt is majdnem lerángatta a lábukról. Szerencse, hogy már nem álltak a szikla peremén. Roger lógott a sziklán, körülbelül négylábnyira annak lábától, kalimpálva mint egy pók a fonala végén. Titty megkapaszkodott egy fűcsomóban, Nancy és Susan pedig, akik oly erősen belecsimpaszkodtak a kötélbe, amennyire csak tudtak, és bedugták lábukat a hurokba, ott tartották őt a levegőben függve.

- Húzd, húzd! - kiabált Titty.

- Semmi baj, Roger! - biztatta John kapitány. - Hadd fogjam meg a lábadat, és tegyem a helyére. Ne rugdoss!

A kalimpálás megszűnt, és Roger érezte, hogy a lába újra támasztékot nyert.

- Most kezdj megint mászni, különben Tittyt is a fejedre rántod.

Abban a percben, hogy Roger mászni kezdett, a kötél megkönnyebbült a súlyától, Titty feje csakhamar felbukkant egy szikla peremén, és fejjel felfelé jutott fel, nem megfordítva le.

- Húzzátok csak tovább - lihegte -, különben megint lezuhan. Csak ne oly vadul. - Tovább húzott ő is, ahogy erejéből tellett. A könyökét és a térdét is felhorzsolta, amikor visszacsúszott a szikla széléről. Ő szenvedte meg legjobban a balesetet. Lentről felcsendült Roger hangocskája:

- Láttátok a kecskéket?

- Sose törődj azokkal a kecskékkel! - szólt le rá Susan. - Történt valami bajod?

- Semmi, csak egy kis horzsolás. De láttátok a kecskéket? Nézzétek, ott vannak megint.

- Ne mutogass! - kiáltotta John még kellő időben.

- Kell mutogatni! - de azért mégsem tette. - Ott-ott, jobbra a csúcsnál!

A Kangcsendzönga-csúcs legteteje közvetlenül a Felfedezők feje felett magasodott. Észak felé húzódott a hegy hatalmas teste, és ott fönt, majdnem a Felfedezők mögött, pillantotta meg Roger mászás közben azokat a mozgó pontokat a szürke szirtek kopár lejtőin. Egyre följebb vándoroltak, már majdnem a tetőn voltak. Éppen, amikor John és Peggy is megtalálta őket, akkor haladtak át a tetőn a pici, mozgó pontok, fekete kartonpapírból kivágott apró vadkecskék, amint a reggeli égbolt sápadt kékjére rárajzolódnak.

- Látom! - kiáltotta Titty.

- Öt darab - számolta John.

- Eggyel több - vitatta Roger.

- Egy perc, és már el is tűntek.

- Jaj, de jó, hogy láttuk őket! - lelkendezett Roger.

- Gyerünk, érd el már végre a szikla tetejét - unszolta John -, és ne bámulj sehová. Ha Titty és a többiek meg nem kapaszkodnak, és nem tartják a kötelet, bizony kitöröd a lábad.

- És nincs hordágy, amin hazaszállíthatnátok engem.

Roger most már sietett, és hamarosan fent is volt. Susan végigtapogatta. Sem ő, sem Nancy nem látták a vadkecskéket, ezért a baleset jobban aggasztotta őket.

- A mindenit! - szitkozódott Nancy. - Csepp híja, hogy baj nem történt. De hát ki számíthat mindenre. Ki gondolhatta, hogy éppen abban a pillanatban fogja megpillantani a kecskéket. Ha ugyan kecskék voltak, lehet hogy csak birkák.

- Csakugyan kecskék voltak - erősítette meg Peggy. - Mindnyájan láttuk.

- Rendben van, hát legyenek kecskék, de nem olyan kecskék, mint egyes emberek, akiket ismerek. Mi van veled, matróz? Te is megsebesültél?

Titty megpróbálta lenyalni a vért a jobb könyökéről, de nem érte el. Különben sem vérzett annyira, hogy érdemes lett volna vele törődni.

- Szerencse, hogy Roger volt az, aki lezuhant, és nem John. Először is nem olyan nehéz, és aztán, ha Johnnal esik meg a dolog, mi történt volna a groggal?

Ezután óvatosabbak voltak, több baleset nem is érte őket. Az utolsó néhány yard a csúcs tetejére már könnyen ment. A Felfedezők megpillantották az ösvényt, amit lentről végig követhettek volna. Egyszerre csak ott állt előttük a csúcsot jelző kelta kőhalom, teljes nagyságában. Kibújtak a kötél hurkaiból, és rohantak feléje. John és Nancy körülbelül egy időben értek oda. Roger és Titty voltak a következők. Susan megállt, hogy felcsavarja a kötelet, és Peggy kormányos megvárta, hogy segíthessen neki.

A Felfedezők az északi oldalról mászták meg a Kangcsendzöngát. A hegy hatalmas nyerge elzárta előlük mindazt, ami tőle nyugatra feküdt. Mászás közben a messzeségben a többi domb is mintha velük mászott volna, és mikor visszanéztek a völgybe, ahonnan feljöttek, az annyira kicsinek tűnt, hogy alig akarták elhinni, hogy hogyan lehet elegendő helye egy csónaknak azon a szalagon, ott lent a mezőn, amelyről tudták, hogy a folyó. Mikor aztán egy utolsó rohammal megmászták a csúcsot, és ott álltak a kőrakás mellett, amely a Kangcsendzönga legmagasabb pontját jelölte, akkor látták csak, hogy mi minden van még a hegyen túl.

Akkor csakugyan úgy érezték, hogy elérték a világ tetejét.

Messze, messze, túl az alacsony dombok vonulatán a szárazföld véget ért, és kezdetét vette a tenger, az igazi tenger, mélykék víz mindenütt, ameddig csak az éggel egybe nem folyik. Fehér foltocskák a vitorlások, a kis, fekete tollcsomók a gőzösök füstjét mutatták. Útban Írország felé vagy vissza, le vagy fel Liverpool és Clyde között. És negyven mérföldnyire vagy még messzebb a parttól rövid sötét vonal volt látható.

- Egyenesen nyugatra innen? - kérdezte John, kezében tartva iránytűjét. - Az Man szigete.

- Most nézz vissza a másik irányba - mondta Peggy.

- Egész Skóciáig ellátni - állította Nancy. - Azok a dombok már a Solway torkolatán túl vannak. És ott van Scawfell, Skiddaw, az meg ottan Helwellyn, az a hegyes meg Ill Bell, ott pedig a Magas Út húzódik, ahol az ősi briteknek a hegytetőkön át vezető országútjuk volt.

- Merre van Carlisle? - kérdezte Titty. - Valahol arra felfelé lehet.

- Honnan tudod? - kérdezte Nancy.

- Mert a versben az van, hogy a Skiddaw tetején vöröslő fény költötte fel Carlisle polgárait. Abban az időben valószínűleg nem volt redőny a hálószobák ablakán.

- Ezt a verset is tudjuk - mondta Peggy. - Csak nem végig. Rosszabb, mint a Casabianca.

- Én a jelzőtűz miatt szeretem ezt a verset - magyarázta Titty.

John és Roger észre se vették a hegyeket, amíg kék vizet láthattak, és a hajókat.

- Ha mindig előre mennénk, a Man-sziget mögé, ugyan hová érnénk? - tűnődött Roger.

- Írországba, azt hiszem, és aztán talán Amerikába...

- És ha még tovább mennénk?

- Akkor következne a Csendes-óceán és Kína.

- És aztán?

John egy percig elgondolkozott.

- Jönne egész Ázsia, aztán egész Európa, aztán következnék az Északi-tenger, és aztán megint jönnénk felfelé, ott azoknak a domboknak a másik oldalán. - Visszanézett a Rión túli és még azokon is túli dombok felé, s azokon is túl. Domb domb mellett, egy egész lánc messze keletnek.

- Akkor körüljártuk volna az egész világot.

- Persze.

- Máris induljunk!

- Egy napon majd arra is sor kerül. Apu már megtette.

- Jim bácsi is - jegyezte meg Peggy.

- Persze, nem lehetne körüllátni az egészet, akármilyen magasan is volnánk - okoskodott Roger.

- Ne is akard - mondotta Titty. - Sokkal érdekesebb nem tudni előre, mi következik utána.

- Ami azt illeti, itt fönt épp a tetőn vagy. - Nancy ledobta magát a forró földre. - Mi lesz azzal a nektárral? Jaj, ide figyelj! Egészen megfeledkeztem róla, és engedtem, hogy te vidd egész úton.

- Nem baj. - John előszedte a zsákjából a palackot, és a bögre - színültig telve az útközben kissé felmelegedett limonádéval - megkezdte körútját. Susan és Peggy felszelték a kenyeret, és felbontották az utolsó pemmicanes dobozt, Nancy meg kiborította a fánkot.

- Vajon ebédelt-e már élő ember a Kangcsendzönga tetején? - tűnődött Titty, mikor már a fánkjával is majdnem végzett.

- Biztosan ebédelt, amikor azt a kelta kőhalmot építették. Elképzelhetitek, mennyi időbe tellett, amíg felhordták.

- Talán nem vett igénybe semmi időt - tűnődött Titty -, talán az egyik törzs győzelmet aratott, és mindenki hozott magával egy követ, és odarakta.

- Utána pedig győzelmi tort ültek - mondotta Roger. - Felmászhatok a kőrakásra?

- Nem, elég volt egyszer lepotyognod. Aztán nincs itt ezer ember, hogy újra felépítse a kőrakást, ha szétrúgod.

- Jó erősen áll.

- Ez arra vall, hogy akik építették, nem akarták, hogy a hajósinasok szétrúgják.

- Nagyon fogok vigyázni.

- Egyél inkább egy almát.

- Nekitámaszkodhatok a kőrakásnak?

- Csinálj, amit akarsz, csak föl ne másszál.

Roger leült háttal a kőrakásnak, hogy annál kevesebb kísértésnek legyen kitéve. Kár, hogy nem mászhatja meg. Még néhány lábbal magasabbra kerülhetne, mint a Kangcsendzönga csúcsa. Majd megmássza jövőre vagy talán a rákövetkező évben. Közben lenézett a Fecske-völgy felé, aztán távolabb próbálta felfedezni a Vadmacska-szigetet. Majd egy gőzöst figyelt a tó alsó végében, majd elnézett a tenger felé, s végül, mikor már bekebelezte az almáját, megfordult, és sorra megtapogatta a köveket a kőrakás alján. Csakugyan olyan nagyon erősen építették?

A többiek terveket szőttek, mit fognak ezután csinálni, hogy a dédnagynéni eltávozott körükből, és a Fruskák megint szabadon kalózkodhatnak, és remény van rá, hogy a Fecske is rövidesen visszakerül, amikor Roger egy újabb kiáltással riasztotta meg őket.

- Nézzétek, nézzétek, mi ez?

Kezében egy kis kerek rézdobozt tartott. A fedelén egy öreg hölgy képe. Az öreg hölgy feje körül nagy nyomtatott betűk: "Anglia királynője, India császárnője, gyémántjubileum 1897." Roger a kőrakás alján egy laza követ fedezett fel, azt kiemelte, és mögötte találta meg a kis elrejtett rézdobozt.

- Ez csak Viktória királynő lehet, VII. Edward előtt uralkodott - szólt John.

- Tényleg nagyon hasonlított rá Bridgie, amikor még csecsemő volt.

- Valami van benne - rázta meg Roger a dobozt.

- Nyissuk ki! - javasolta Nancy.

- Én majd kinyitom - mondta Roger, és nyomban meg is tette. Egy összehajtogatott papírlap és egy aprópénz volt benne, Viktória királynő képmásával.

- Vigyázzatok! - lelkendezett Titty. - Kalóztérkép, amelyiken meg van jelölve a kincs rejtekhelye. Lehet, hogy valami halálos titok, talán menten szétfoszlik, ha hozzáérünk. Gyakran előfordul az ilyesmi.

De a papír elég erős volt. Roger megengedte Nancynek, hogy ő bontsa ki. Az kibontotta, elkezdte fennhangon olvasni, aztán megállt. Peggy kikapta a kezéből, és hangosan olvasta, míg a többiek a válla fölött belenéztek. Fekete ceruzával ez állott a papíron:

1901. AUGUSZTUS 2-ÁN MEGMÁSZTUK A MATTERHORNT MOLLY TURNER, J. TURNER, BOB BLACKETT.

- Ez anyu és Jim bácsi - mondta Peggy furcsa, halk hangon.

- Ki az a Bob Blackett? - kérdezte Susan.

- Apu volt - mondta Nancy.

Egy percre mindenki elnémult, aztán Titty ránézett a papírra:

- Szóval ők Matterhornnak nevezték. Nem tesz semmit, most Kangcsendzönga. Nincs értelme megváltoztatni a nevét, mikor már megmásztuk.

- Harminc év előtt történt - számította ki John.

- Igazán kíváncsi vagyok, hogyan tudott anyu és Jim bácsi megszökni a dédnagynénitől, hogy ide feljöhessenek - töprengett Peggy -, hisz tudjátok, ő nevelte őket.

- Biztos apu szabadította ki őket - találgatta Nancy.

- Vajon miért tették bele a pénzt? - csodálkozott Roger.

- Tegyük gyorsan vissza az egészet - sürgette Titty. - Azért tették oda, hogy ott legyen sok-sok ezer évig.

- Van valakinél egy darabka papiros? - ötlött fel hirtelen Nancy agyában.

Papírja senkinek sem volt, de Titty zsebében akadt egy tömpe ceruza. Nancy elvette tőle, és határozott betűkkel ráírta a papír hátára, amelyen édesapja, édesanyja és nagybácsija megörökítették harminc év előtti dicsőségüket:

"1931. augusztus 11.
Megmásztuk a Kangcsendzöngát."

- Most mindnyájan alá fogjuk írni. - S máris odaírta a nevét. - Te, John kapitány, írd alá utánam. Aztán a két kormányos, utána a matróz és a hajósinas.

Mindenki aláírta, aztán Nancy összehajtogatta a papírt, visszarakta a dobozba a pénzzel együtt, és odaadta Rogernek.

- Te találtad meg, te tedd vissza, és aztán, talán harminc év múlva... - Itt elakadt, de mindjárt hangosan el is kacagta magát. - Azt a mindenit, kár, hogy nincs nálunk egy V. György aprópénz.

- Van egy új félpennysem - mondotta Roger.

- Tudod nélkülözni?

- Kapsz tőlem egy másikat, ha kell - mondta John -, majd ha visszamegyünk a táborba.

Roger előhalászta a zsebéből a félpennyst, a dobozt bezárták, és betolták a lyukba, jó hátra. Roger a követ visszarakta a helyére.

- Soha senki se sejtheti, hogy van ott valami. Én se találom meg soha, ha a kő meg nem lazul.

- Talán hosszú, hosszú évek és évtizedek is eltelnek majd, míg újra megtalálja valaki. Az emberek akkor talán már egészen másfajta ruhát fognak viselni - tűnődött el Titty. - Talán ilyenféle Felfedezők lesznek, mint mi. Milyen idős lehetett akkor Flint kapitány?

- Nekik is ilyen napfényes idejük volt-e?

- És látták-e a Man-szigetet? - tette hozzá Roger.

Lenéztek a tengerre.

- Hohó! - kiáltott fel John meglepetve. - Most már mi sem látjuk.

- Egy perccel előbb még láttam - csodálkozott Titty.

- Biztosan köd ereszkedett le a tengerre. Milyen szerencse, hogy akkor érkeztünk fel ide, amikor még tiszta volt az idő.

- Gyertek - mondta Nancy hirtelen -, ne felejtsétek el, hogy le kell mennünk Watersmeethez, aztán Beckfootba, utána meg át kell eveznünk a Patkó-öbölbe, és fel kell cipekednünk a sátorral a Fecske-völgybe. Itt az ideje, hogy induljunk.

- Hol a kötél? - kérdezte Roger.

- A kötelet majd én viszem. Felfelé használatba vettük, nem látom be, lefelé miért ne mehetnénk az ösvényen. Sokkal gyorsabb lesz.

Egy-két perccel később, miután még egyszer körüljártatták tekintetüket a világ tetejéről, a hat Felfedező, akik megmászták a Kangcsendzöngát, annak rendje-módja szerint, ahogyan megkellett mászni, gyors léptekkel haladtak lefelé a hegyről.

Kora délután volt, amikor a Beckfoot hadi kenu, egyébként evezős csónak, elsiklott a híd alatt az Amazon folyam alsó folyása felé. A két kapitány evezett, Roger ült a hajó orrában, a többi Felfedező pedig a farában, mellettük a kötél, a háti- és hálózsákok, a teás- és tejeskanna, amelyeket a Feleúti Táborhelyen felszedtek.

- Ott van a tölgyfánk - mutatta Roger, amint a csónak elhagyta a kanyart, és meglátta a hatalmas tölgyfát, amelynek ágai messze kinyúltak a víz fölé.

- Jól meggondoltátok, hogy arra mentek, és nem a Fruskán?

- Jól meggondoltuk. Hiszen azért raktuk le a nyomjelzőket - felelte Titty.

- Különben is - mondta Roger -, alig van szél. Nem lesz könnyű a Fruskának.

- Hát ide figyelj, Titty! - mondotta Susan. - Csakugyan alig van szél. Ha előbb találtok visszaérni, mint mi, gyújts tüzet, és tégy fel vizet forralni. A lábost bent találod a kamrában.

- De Susan! - méltatlankodott Titty.

- Peter Duck barlangjában, persze - helyesbített Susan. - Fölösleges azért a teáskannát cipelni. Minél kisebb a megterhelésetek, annál jobb.

- Nincs egyébre szükségünk, csak csokoládéra - fontoskodott Roger.

- No meg az iránytűre - tette hozzá Titty. - Nagyon fogunk rá vigyázni. Tudjátok, nekünk most inkább van rá szükségünk.

- Nekünk most nem is kell - mondta Susan.

- Rendben van - egyezett bele John kapitány.

- Holtág balra tőletek! - kiáltott fel Peggy. - Evezőket behúzni!

A tölgylevelek hangos zizegése közben az evezős csónak csöndesen odasiklott a parthoz, a nagy tölgyfa tövébe. Roger egy szempillantás alatt kinn termett a parton, és belekapaszkodott a kikötőkötélbe, hogy a csónak vissza ne csússzék, míg Titty fölszedte a két hátizsákot, és az evezősök közt keresztülnyomakodott, hogy a parton hozzá csatlakozzék. John odaadta nekik az iránytűt, Susan kiosztotta a dupla porció csokoládét. A csokoládén és iránytűn kívül semmi egyéb nem volt a hátizsákjukban, de inkább akartak üres zsákot, mint semmi zsákot. A hálózsákokra nem volt szükségük, azokat, ahogy Nancy mondta, belezsúfolják a Fruska rakományába.

- Sokkal jobb a holmit a tengeren szállítani, mint málhás lovakkal.

- Talán teherhordó szamarakkal - tréfált Susan -, sokkal jobb lenne pedig, ha velünk jönnének ők is a Fruskán.

A matróz egy pillanatig attól félt, hogy Susan az utolsó percben mégis meggondolja magát, és nem engedi el őket, de Peggy már vezényelt is:

- Told el! - Roger visszadobta a kikötőkötelet, és ketten együtt nagy diadalrikoltások közepette lökték be a csónakot a folyóba.

- Evezőket ki! - vezényelt Peggy, aki élvezte a helyzetet, hogy parancsokat osztogathat a kapitányoknak.

- Holtág jobbra tőletek! Húzz balra! Balra! Mind a kettővel! Állj! Ballal megint! Jól van most már.

A hadi kenu a két kapitánnyal és kormányossal gyorsan siklott lefelé, és csakhamar el is tűnt a szemük elől. Roger utánuk nézett.

- És ha nem látjuk őket többé az életben?

De a matróz nem engedélyezett ilyenfajta beszédet.

- Rajta, fiú, vedd fel a hátizsákodat! Ne vesztegessük az időt. Nem volna tisztességes eljárás a hajópapagájjal szemben. Bent vár a barlangban.

- Ott van neki Peter Duck.

- Nem a, Peter Duck most velünk folytatja az utat. A tölgyfa alatt vár ránk. Ő az ilyen dolgokat szereti, mint amilyen a nyomkeresés a lápvidéken. Egyébként bennszülöttek esetén nagy segítségünkre lesz majd.

- Barátságtalan bennszülöttek esetén? - kérdezte a hajósinas, miközben lötyögő, üres hátizsákja szíjaiba dolgozta bele magát.

- Vadak - mondta sötéten a matróz. - Téged is, engem is megtámadnának, ha magunkban volnánk. Hanem aztán elég, ha Peter Duck csak rájuk néz, máris inukba száll a bátorság.

Mégis, mikor kiosontak az erdőből az útra, óvatosan hallgatóztak a kőfal tetején, vajon nem közeledik-e valamelyik irányból valamiféle bennszülött.

- Készen vagy? - kérdezte Titty.

- Igen, igen, uram! - felelte a hajósinas.

- Peter Duck szerint most kell szerencsét próbálnunk. Ugorj le és rohanj át, ahogy csak a lábadat bírod.

A kőfalon átmásztak, és átrohantak az úton.

- Itt van ni a fűcsomó, amit bedugtam a résbe. Ez az első nyomjelzőnk. Ott, a másik oldalon van egy jó lépcsőfok. Siess, add ide az egyik lábadat. Ne rugdalóddz a másikkal. A felsőtesteddel evickélj. Siess!

A matróz felsegítette a hajósinast a falra. A fiú fölevickélt a fal tetejére, és csak a keze látszott, amely egy pillanatig ott kapaszkodott a mohával borított köveken.

- Most tapogatom ki a lábtámaszt - súgta, mintha félne, hogy meghallják. - Megtaláltam.

A keze eltűnt, és Titty hallotta, amint leugrott a fal túlsó oldalán a száraz levelekre.

Ő maga sem találta nagyon könnyűnek a fal megmászását, és örült volna, ha Peter Duck legalább annyira valóság volna, hogy a tenyerével fölnyomhatná őt a falra, mint ahogy ő segített Rogernak. Bizonyára megtenné, ha itt volna. Így hát azt képzelte, hogy Peter Duck már átmászott a falon. - Egyetlen ugrással vetette át magát a falon - mondta magában. - Mi volt ez neki azután, hogy egész életében a csúcsokon le-föl rohangált. Egy pillanat múlva azonban ő is megtalálta a fokot, és leugrott róla az erdőbe. Roger már fenyőtobozok után kutatott.

- Nem, ide nem tettünk. A fal mentén haladunk, amíg meg nem pillantjuk a négy fenyőfát, a négy fenyő mutatja meg nekünk az utat az első nyomjelzésig. Így nem tévedhetünk el.

Éppen azon a helyen mentek át az úton, ahol a régi fal húzódott le a láp felől. Akár megérinthették volna, mikor lemásztak az erdőbe. Semmi se tartotta fel őket, egyenesen fölfelé tarthattak az erdőn át, mindenütt a régi fal mellett, miközben a mogyoróbokrok ágait félretolták útjukból. Nehéz volt itt a mászás, és örültek, mikor az erdő sűrűjéből kiértek az irtásra, és ott nem volt más, mint fatörzsek csonkjai meg gyűszűvirágok, meg páfrány, így aztán láthatták, merre vezet a romos régi fal, egészen a négy sötét fenyőig, amelyek halvány sorban álltak a meredek domboldalon.

- Mit szólnál egy kis csokoládéhoz? - szólalt meg Roger, aki nem is annyira a csokoládéra, mint inkább egy kis pihenésre vágyott.

- Gyere, az első csokoládét a négy fenyőfa alatt fogjuk elkölteni. Az lesz az első állomás. Aztán megkeressük a saját nyomainkat, s úgy megyünk.

Gyorsan, szótlanul másztak tovább az egyenetlen talajon, ahol régi facsonkok és a szétszórtan álló néhány fiatal hajtás mutatta, hogy itt valaha erdő volt. Ebből a régi, harminc, negyven vagy ötven év előtti erdőből fennmaradt négy nagy fenyőfa alatt a matróz és a hajósinas egy adag csokoládét evett, és visszanéztek az Amazon völgyébe. Roger megszólalt:

- Szerettem volna közelről látni a dédnagynénit.

- Jó, hogy egyikünk sem látta. Gondolj csak arra, mi történt azokkal, akik a medúza fejét megpillantották. Kővé válhattunk volna, és ottragadtunk volna Beckfootban madáritatóval vagy napórával a fejünk tetején.

- De a Fruskákkal ez nem történt meg.

- Talán ők mindig másfelé pislogtak. És különben is, majdnem kővé változtatta őket. Semmit se csinálhattak, amit szerettek volna. Gondolj csak arra, milyen merevek voltak, amikor ott ültek a hintóban. Ez azért volt, mert pont az orra előtt ültek. Flint kapitány se volt olyan rugalmas, mint máskor, amikor az ő közelében volt.

- Vajon hol lehet most Flint kapitány?

- Biztosan ott van az Úszóházban, és harmonikázik. Tudod, ma reggel kikísérte a vonathoz. No, de gyere, fiú, menjünk a Fecske-völgybe. Jusson eszedbe, hogy a Fruskák ott lesznek estére. A négy fenyőt egy vonalban kell tartanunk, meg aztán a nyomjelzés után is kutatnunk kell.

- Igen, igen, uram! - felelte a hajósinas, és földre szegzett szemmel szaladgált ide-oda, mint egy szaglászó kiskutya.

A matróz rák módjára haladt, sokkal lassabban, és egész idő alatt hátra-hátra pislogott, hogy a négy fenyő, amennyire csak lehet, egy vonalban maradjon.

Már régen maguk mögött hagyták a négy fenyőt, mikor Roger megtalálta az első fenyőtobozt.

- Jól van, már azt hittem, hogy elkerültük. - A matróz előresietett, és felszedte a második fenyőtobozt, mielőtt még a fiú észrevette volna.

- Hurrá! - sipított Roger. - Ezek igazán a világ legjobb nyomjelzői. Most már nem téveszthetjük el az utat. - Továbbügetett a lápon, és fölkapta a harmadikat.

- Hagyjuk itt őket máskorra is.

- Jobb, ha eldobjuk, ne mutassuk meg másnak az utat a Fecske-völgybe.

- Ki tud messzebbre hajítani vele? - A fiú odaadott Tittynek egy fenyőtobozt, és szaladt, hogy egy másikat szerezzen magának.

A matróz tudta, hogy Roger legyőzi őt a dobásban, de azért ő is eldobta a maga fenyőtobozát. Roger is elhajította a magáét, de nem ugyanabba az irányba, így tehát lépésekben kellett kimérni a távolságot, hogy megtudhassák, hogy a fiúé valóban két yarddal tovább esett-e, mint a Tittyé.

- Ez időpocsékolás. Különben is, Peter Duck nálunk sokkal messzebbre tud dobni, ha akar.

Így hát továbbsiettek, felszedegették a fenyőtobozokat, és mindjárt el is hajították, mihelyt megpillantották a következőt. Már jó ideje szem elől vesztették a négy fenyőt, amikor Roger hirtelen megállt.

- Mi történt a dombokkal?

Titty visszanézett a Kangcsendzönga felé. A Kangcsendzönga körvonalai élesen emelkedtek ki a napsütésben. De az alacsonyabb dombok körülötte mind eltűntek. Mintha semmi más nem lenne a lápon túl, csak az égbolt.

- Már nem olyan forró a levegő - állapította meg Roger.

Csakugyan, mintha egyszerre csak sokkal hűvösebb lett volna. A nap se ragyogott úgy, mint azelőtt.

Titty megint visszanézett a Kangcsendzöngára. Egy kis felhő úszkál az alsó lejtőjénél. A kőrakás a csúcson szintén eltűnt. Semmi kétség, valami történt. A hangás is mintha összezsugorodott volna. Balról a fák is eltűntek, jobbról a dombok tűntek el. A hangás szélén fehér páraoszlop emelkedett.

- Mint a dagály, úgy jön felénk.

- Szirtfokon állunk, tenger zúg körülöttünk.

Magas ködfal gördült feléjük dél felől. Szél nem fújt, de a köd továbbvonult, itt-ott kisebb felhők gomolyogtak ki belőle, mint amikor a tengerparton a nagy hullámok előtt apró hullámok kergetik előre a homokot.

- Hideg van - szólt a hajósinas. - Siessünk.

Aztán a köd őket is elfedte, alig láttak tovább az orruknál.

- Nem szirtfok volt, csak zátony. És most elborította a tenger dagálya.

Titty szaglászott és köhögött.

- Tengeri köd, méghozzá a csípős fajtából. Ne szívd be, csak amennyire okvetlen szükséges.

- Itt van valahol egy toboz a közvetlen közelemben. Az előbb még láttam.

Előreszaladt, és eltűnt a ködben.

- Roger!

- Halló!

- Hol vagy?

- Itt!

- Ne mozdulj! Hol vagy most?

- Itt. Hol vagy te?

- Maradj nyugton. Jövök. Jó. Látlak. Rendben van.

- Nem találom a tobozt!

- Most már ne moccanj egy tapodtat se. Nem szabad elveszítenünk egymást. A köd majd eloszlik.

- A hajad csupa nyirkosság.

- Kíváncsi vagyok, a többieket is elérte-e a köd a tavon.

- Adjak le egy ködjelet? - kérdezte az inas. - Leadok egyet.

- Nincs, aki hallja.

- Mindenesetre leadom. - Néhány ázott birka fent a hangás tetején ijedten riadt fel a hangra, amelyről nem tudhatta, hogy az egy atlanti-óceáni gőzös tülkölése, amely keresi az utat a ködben.

- Várj még egy kicsit, gondolkozni akarok.

Roger még egy utolsó, hatalmas tülkölést hallatott a ködben, aztán abbahagyta.

- Egy-két percig nem gázol el senki - jegyezte meg aztán.

- Meg kellene találnom a következő fenyőtobozt. Egymás közelében kell maradnunk.

- Ha egyikünk elvész, mindketten elvesztünk. Mert ha az, aki elveszett, láthatná a másikat, aki nem veszett el, akkor egyikünk se volna elveszve. De ha az, aki elveszett, nem láthatja azt, aki nem veszett el, az is el van veszve, éppúgy, mint az, akit nem láthat.

- Ugyan, hallgass már, Roger, csak egy percre.

- Igen, igen, uram! - felelte az inas. Majd egy percre rá: - Mondhatok valamit?

- Mi az?

- Itt a toboz.

- Jó. Most láthatod a nyomjelzők hasznát. Megtaláljuk az utat a Fecske-völgybe még ebben a ködtengerben is.

- Hogy boldogulnak a többiek a tavon?

- Hát iránytűvel. Ó, de hisz az nálunk van. Biztosan van Nancy kapitánynál is.

Titty elővette az iránytűt a hátizsákjából, és kinyitotta.

- A fekete vége északra mutat, a fehér délnek. Nekünk is délnek kell mennünk, hogy megtaláljuk a következő nyomjelzőt.

Az iránytűt maga elé tartva, lassan haladt előre. Roger megrángatta ruhája ujját.

- Biztos elhagytuk már.

A baj az volt, hogy Titty is így gondolta, csakhogy nem lehetett megtudni. Az iránytű, úgy látszik, nem jelentett nagy segítséget. A láposnak ezt a részét alacsony pázsit borította, itt-ott sűrűn benőtte a gyom, amelyből szétszórtan sziklák és kisebb kövek meredtek ki. Ha az ember kikaparta ezeket, alattuk hangyabolyt talált. Itt-ott sötétzöld káka nőtt csoportosan, abból a fajtából, amely fehér lesz, ha lehántják, és amelyből gyűrű, fonál és kosár is készíthető. Semmiféle ösvény nem volt erre, még akkor sem, ha nem lett volna köd. Itt-ott birkalábnyomok vezettek minden irányba, a láp egyik szélétől a másikig, legnagyobb részük éppen keresztbe, nem egyenesen előre. Mindez nagyon megtévesztő volt.

- Te csak maradj egy helyben - mondotta Titty -, én körülsétálok, úgyhogy a szemed előtt leszek, és megkeresem a következő nyomjelzőt.

- Most te állj egy helyben, és én fogok vadászni.

De egyiküknek se volt szerencséje.

- Az egyetlen, amit tehetünk, hogy továbbmegyünk. Polly miatt már otthon kellene lennünk. És Susan is mondta, hogy gyújtsak tüzet. - Maga elé tartotta az iránytűt, és szemét a tűre szegezve haladt előre. A tű jobbra-balra lengett, akármilyen szilárdan is igyekezett tartani, és hogy bajra baj következzék, a lába megakadt egy fűcsomóban, és orra bukott. Az iránytű nem ért földet. Titty a levegőben tartotta esés közben, inkább nem védekezett a kezével, hogy felfogja az esést. Teljes erővel lepuffant a földre. Jobban megütötte magát, mintsem gondolta volna, de mit volt mit tenni, az iránytű fontosabb volt.

- Eltört?

A matróz feltápászkodott.

- Nem történt semmi baja. Csak tudnám, hogy kell használni. John nem figyelte állandóan. Lestem, hogyan csinálja. Megnézte az iránytűt, merre van észak, aztán északnak nézett, és kiszemelt magának egy sziklát vagy effélét. Aztán az iránytűt zsebre vágta, és odament a sziklához. De semmi haszna dél felé nézni, ha egyszer semmit se látni.

- Fehér fal mindenütt - mondta Roger.

Titty megint az iránytűre nézett.

- Dél arra van - mutogatott a ködben. - Ha egyenest haladunk, amennyire csak lehet, nem tévedhetünk el, és nem is tehetjük, hogy ne jussunk ki a patakhoz, márpedig, amint megtaláltuk a patakot, könnyen megtaláljuk a tábort is.

Még egy pillantást vetett az iránytűre, aztán zsebre vágta, és mereven maga elé nézve nekivágott a ködnek, és mindent megkísérelt, hogy jobb lábával pontosan akkorát lépjen, mint a ballal.

- Gyere, fiú!

- Igen, igen, uram!

A hajósinas mindenütt a sarkában volt, maga körül fürkészve, abban a reményben, hogy megtalál egy útjelzőt.

Csak lassan haladtak előre a fehér, üres világban. Valamiről, amit egy eltévedt tehénnek tartottak, kiderült, hogy szikla, a sziklákról pedig, hogy azok fekete pofájú birkák, amelyek bégettek egyet, majd beleporoszkáltak és eltűntek a körülöttük levő fehérségben.

- Eltévedtünk annak rendje és módja szerint? - kérdezte végül Roger.

- Persze hogy nem. Csak mindig előre. Különben is, ez nem olyan, mintha egyedül volnánk. Peter Duck azt mondja, hogy nincsen semmi baj mindaddig, amíg toronyiránt megyünk.

- Már ott kellene lennünk.

- Minden percben meghallhatjuk a papagájt.

- Itt nagyon süppedős. Egyik cipőmbe befolyt a víz.

- Csak egy kis iszap. Megkerüljük.

Kákacsomótól kákacsomóig bukdácsoltak. A matróz izgult befelé, mert reggel látott ugyan kákát, de ilyen süppedős talajon nem haladtak át. Még mindig voltak a lápon apróbb mocsaras részek, ám egy kis kitérés jobbra vagy balra, nem jelentett volna nagy bajt, ha a főirányt megtartják. Hirtelen megállt, és figyelni kezdett.

- A patak. Most már helyben vagyunk.

Előreszaladtak, és majdnem keresztülbuktak a patakon, amely vígan csörgedezett lefelé a hangáson.

- Túlságosan jobbra kerültünk. A patak itt olyan kicsi, hogy ez a szakasz jóval a Pisztrángos-tó fölött kell, hogy legyen. De most már nem tévedhetünk el.

Most, hogy a patak vezette őket a ködön keresztül, vidáman siettek tovább.

- A megmaradt csokoládénkat megesszük, ha elérünk a Pisztrángos-tóhoz - mondta Roger, de amikor már jó darabot haladtak anélkül, hogy odaértek volna, bár a patak sokkal nagyobb lett, mint volt, a matróz is egyetértett vele, hogy ideje egy rövid kis pihenőt tartani. Leemelték hátizsákjukat, hogy ráüljenek, de előbb kiszedték belőle a csokoládét. Titty kivette zsebéből az iránytűt, s mialatt a csokoládéját majszolta, kinyitotta, és maga mellé tette a földre.

- Valami baja esett. Szerinte a patak nyugatnak folyik, pedig keletnek kell, hogy folyjék a Pisztrángos-tótól a Fecske-völgyön át egész a Patkó-öbölig.

- Akkor történt vele valami, amikor elestél?

- Nem hinném, egyáltalán nem ért földet. Talán nagyon sok rázkódást szenvedett fent a Kangcsendzöngán.

- Hát szerencse, hogy ráakadtunk a patakra.

- Sose hagyod már abba a majszolást? - kérdezte végül is a matróz.

- Már csak egy darabka maradt, az is eltűnt. Induljunk. De a köd csak nem akar felszállni, ahogyan mondtad.

- Most már, hogy megtaláltuk a patakot, nem baj.

Belerázták magukat üres hátizsákjuk szíjaiba, és most már úgy indultak el, hogy felvidította őket a csokoládé és a mellettük csordogáló patak, amely az utat is mutatja.

Titty természetesen sajnálta az iránytűt. Ha John kapitány nem is tudja rendbe hozni, Flint kapitány csak ért hozzá. És különben is, mi az iránytű elromlása ahhoz képest, hogy eltévednek, amikor a hajósinas rá van bízva. Rövid időre megismerkedett az izgalomnak azzal a fajtájával, ami Susant néha bennszülötté változtatta. Most már nyugodtan lehetett boldog, mert a sztearinvarázslat nem okozott nagy bajt, és akár segített, akár nem, a dédnagynéni elment. A Fecske is majdnem elkészült, s aztán ezekre az amúgy is örömteli gondolatokra egy olyan újabb következett, amelytől ugrálni kezdett volna, ha nem olyan sűrű a köd, hogy félő, elvágódik a kövek közt a patak partján.

- Hajósinas, a hét vége előtt újra a Vadmacska-szigeten leszünk.

- Most már szabad nekem is kormányozni a Fecskét. Egészen egyedül. Nem úgy, mint a múlt évben. John megígérte, hogy egy ujjal se nyúl a kormányrúdhoz.

- És a Fruskák is odajönnek, hat sátor lesz, ha az élelmiszeres sátrat is beleszámítjuk. És a másik régi sátrat is felállíthatjuk vendégszobának.

- Vagy börtönnek, ha esetleg foglyokat ejtünk - ábrándozott Roger.

- Bridget is jön, meg anyu.

- Flint kapitány miért nem?

- Flint kapitányt is meghívjuk, meg Mary Swainsont. Mindenkit. Gyere, Peter Duck éppen most juttatta eszembe, hogy a hajópapagáj egészen egyedül van. Tüzet is kell gyújtanunk. Siess!

- A Pisztrángos-tó nem lehet már messze - mondta kis idő múlva a fiú.

- Nem, és onnan már semmi a táborig.

Mentek tovább, egyre tovább a pataknak hol az egyik, hol a másik oldalán, de mindig szorosan mellette és egymáshoz is közel, mert alig láttak az orruknál tovább a ködben, és egyikük se szerette volna a patakot szem elől téveszteni, sem pedig, hogy a társát szétfolyó, szürke árnyéknak lássa, nem húsból és vérből való hajósinasnak vagy matróznak. A patak kezdett egyre kövesebbé és hangosabbá válni. Igazi folyócska volt már, noha még elég könnyen átugorhatták. Most sokkal nagyobb zajt csapott, mint az előbb, mintha egyszerre nagyon sietős volna neki. De a Pisztrángos-tónak még mindig semmi nyoma.

- Borzasztó hosszú utat tettünk meg már jobbra - mondta a hajósinas.

- Ennél most már igazán nem lehet messzebb - válaszolt a matróz.

Aztán egyszerre csak vége szakadt a vidámságnak.

- Nézd - mondotta Roger, aki egy-két yarddal előbbre került. - Ott egy fa, átmegyek a túlsó oldalra.

- Itt nincsenek fák.

- De én jól látom, méghozzá egy nagy fa - és Roger már át is ugrott.

A túlsó oldalon egy rövid jajkiáltással ért partot. Bal lába két kő között megcsúszott és kibicsaklott. Előrebukott, próbált felkelni, de megint vissza-visszaesett a földre.

- Megütötted magad? - kérdezte Titty, átugorva a patakot.

- Alaposan. Nem bírok felkelni. De azért igazam volt, csakugyan van itt egy fa.

Ha Roger egyszer valamit a fejébe vett, semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy arról beszéljen. A fára gondolt, mielőtt ugrott. Még mindig arra gondolt, pedig ott feküdt a patak mellett. Titty felnézett a magasba. Egy szálas fenyő, mint egy szürke szellem a fehér ködben, ágaskodott fel előttük. Tittyt a fa majd annyira megzavarta, mint Rogert.

- A lápon nincsenek fák. Egy sincs egész le a Fecske-völgy másik oldaláig, ahol a Swainsonék háza fölötti erdő van.

- Nahát, itt van. Jaj!

- Hol fáj?

- A jobbik lábam. Azt hiszem, eltörött.

- Ó, Roger!

- És a csokoládé is elfogyott.

- Ez nem lehet a mi patakunk, mert a fecske-völgyi patak kétszer ilyen széles, mint ez. Ez nem lehet a mi patakunk. És mi ezt követtük mérföldeken át.

- Nem bírom megmozdítani a lábam.

- Ó, Roger - Titty ismét letérdelt melléje. - Ugye nem fogsz visítani, amíg lehúzom a cipődet?

Roger csendesen ült, egészen megmerevítette magát, és egy nyilallást várt, de az nem jött. A cipő ott volt a matróz ujjai között, mielőtt még észrevehette volna, hogy megoldotta a fűzőt.

- Nem hinném, hogy eltörött, próbáld egy kicsit lóbálni.

De az első lóbálási kísérlet azonnal visszahozta a fájdalmat. Mintha valaki vörösizzásig hevített nyársat döfött volna át a bokáján.

- Juj, nem lóbálom többé!

- Próbáld bedugni a vízbe. Bárcsak itt volna a kormányos, ő mindjárt tudná, mit kell tenni. Mindenképp tedd a hátizsákot magad alá.

A fiú átkúszott a köveken, és vigyázva belemártotta a lábát a kis patak vizébe.

- Hideg, de azért jólesik.

- Csak tudnám, hol vagyunk - sóhajtott a matróz, miközben kioldotta a hajósinas hátizsákját, és úgy helyezte el, hogy ráülhessen. Tudta, hogy Susan rögtön ezt tette volna.

- Senki se tehet róla, csuda vigye el ezt a ködöt. Halló! Nézd csak azt a fát, mintha lélegzene - figyelmeztette a hajósinas.

Úgy is volt. A fenyő lekonyuló ágai ide-oda bólongattak a ködben, míg a törzse meg se mozdult.

- Figyelj csak, figyelj, mindjárt itt a szél!

Gyenge szélzúgás hallatszott a fák koronája közt, valahol az őket minden oldalról körülzáró ködfal mögül.

- Mintha más zajt is hallanék.

- Igen, fejszecsapásokat... Favágók.

- Juj! - visított fel a fiú. - Ne haragudj, tulajdonképpen semmi baj, csak nagyon gyorsan fordultam meg. Oszlik a köd. Néhány fa. Sok fa. Erdő. Hol vagyunk?

Titty megnyalta a keze fejét, és kitartotta a levegőre, hogy megállapítsa, merről fúj a szél.

- A fák másik oldaláról. Nézd a ködöt, már egész felszállt. Ugye, megmondtam. Bárcsak megvártuk volna.

A matróz és a hajósinas látták, hogy olyan helyre kerültek, ahol még sose jártak. A lápvidék szélén voltak, amely messze elnyúlt mögöttük az egyre ritkuló ködben. Előttük a talaj oly erősen lejtett, hogy a tőlük pár lépésnyire álló fák koronái fölött átláthattak. A kis patak, amely idáig kalauzolta őket, lebukott az erdőben. Alattuk messze-messze szántóföldek, aztán völgy és annak túloldalán dombok húzódtak.

- Hol van a tó?

- Nincs itt tó. Ez nem is a mi völgyünk.

A köd mindjobban felszállt, úgyhogy előbb az alacsonyabb dombok körvonalai emelkedtek belőle ki, majd mögöttük megint dombok, aztán az égbolt egy foltja, ám egyik irányban még semmi mást nem láttak, csak sötétlő sziklát és hangamezőt.

- Ott egy hegy. Pedig a Dickson-ház körül nincsenek is igazi nagy hegyek.

A köd szállt, végül a hegynek mindkét oldalán megláttak egy-egy darab eget, de a csúcsát még mindig nem. A két darabnyi ég feljebb került, és egymáshoz közelebb, miközben köztük ködnyúlványok keresztezték a hegyoldalt. Végre a két darab ég összeolvadt. A hegy teteje lassan kiemelkedett a ködből, és a hajósinas és a matróz egyszerre kiáltottak fel:

- Hiszen ez a Kangcsendzönga!

- Hát akkor az iránytű mégsem romlott el. A patak ment rossz irányba.

- No és mi is - vélte igazságosan Roger.

- Úgy látszik, egész megfordultunk a ködben. - Titty lefektette az iránytűt a földre.

- Hogy megyünk haza?

A matróz egy percig arra gondolt, hogy megfordul, és visszamegy arra a helyre, ahonnan kiindultak, hogy megtalálja a fenyőtoboz nyomjelzőket. De a következő percben már tudta, hogy ez lehetetlen. Ott volt Roger, aki meg se tudta mozdítani a lábát. Ő maga nem tudja cipelni. Az se biztos, hogy megtalálja a fenyőtobozokat. Meg aztán újból leereszkedhet a köd. Mit csinálna Susan az ő helyében? A matróz tudta - ámbár kínos volt, hogy erre kell adnia a fejét -, hogy egyetlen eljárás lehetséges: segítséget kell kérni a bennszülöttektől. Csak az a kérdés, milyen bennszülöttekre fog akadni?

A fejszecsapások hangja újra felcsattant az erdőből. Már határozott.

- Lemegyek ide az erdőbe.

- Én meg se tudok moccanni.

- Itt kell várnod, amíg segítséget hozok.

- Egyedül?

- Ide figyelj, Roger! Neked hagyom Peter Duckot. Nálad maradhat, amíg én nem leszek itt. Én megyek, és megkeresem a favágókat. Peter Duck is azt mondja.

- Maradj te itt, és Peter Duckot küldd el, hogy keresse meg a favágókat.

- Lehet, hogy nem tud azon a nyelven beszélni. Hiába, nincs mit tenni. Mennem kell.

- De én nem akarok egyedül maradni.

- Roger - szólt Titty most már szigorúan -, ne felejtsd el, hogy te hajósinas vagy. És már nem is vagy a legénység legfiatalabb tagja.

- Persze hogy nem. Itt van a hajóbébi.

- Na látod, ezt akartam mondani. Nincs veszteni való időnk. Már ott kellene lennünk a táborban. Mindjárt beesteledik. És a papagáj tegnap este óta éjszakai sötétségben kuksol a barlangban.

Roger összeszedte magát.

- Nem baj, a köd most már eloszlott.

- Ugye, nem lesz semmi baj veled, én sietek, ahogy csak tudok.

- Igen, igen, uram!

- Van egy darab csokoládé a hátizsákom bal zsebében.

- Csak akkor eszem, ha nagyon éhes leszek.

Titty lecsapta mellé a hátizsákot, és nekivágott az erdőnek.

A hajósinasnak, amikor a matróz eltűnt a fák között, egyszeribe alábbszállt a bátorsága. Majdnem utána kiáltott, de aztán még idejében meggondolta magát. Arra gondolt, hogy huhog egyet annak jeléül, hogy ő még mindig hajósinas, és nem fél semmitől. De aztán eszébe jutott, hogy esetleg Titty nem érti meg, mit jelent a huhogás. Még azt hiheti, hogy visszahívja. Az meg nem volna jó, mert akkor újra el kellene indulnia. Nem, itt nem marad egyéb hátra, mint elkészülni mindenre. Például medvékre. Ez éppen arra való erdő. Vagy talán farkasok? De hát a medvék és farkasok eddig elmulasztották a jó alkalmat. Amikor a matróz és a hajósinas előretört a ködben, máris rájuk támadhattak volna minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Még csak dörmögniük se kellett volna. Csak az állkapcsukat csattogtatni. Ez kellemetlen gondolat volt. Roger összeszedett néhány követ, és a keze ügyébe tette. Aztán újra megvizsgálta a sebesült lábát, és úgy találta, hogy most, amikor egyedül van, mintha kevésbé fájna, mint amikor más is volt mellette, és azt leste, hogy ugye nem fáj neki jobban, mint amennyit el tud viselni. Azért így is eléggé fájt. Az, hogy megmozdította, eszébe juttatta a mesebeli hableányt, aki halfarkát emberi lábra varázsoltatta át, és mindig éles késeken kellett lépkednie. Roger rájött, hogy ha hableány lenne, egészen jól megoldaná a láb nélküli járást még a szárazföldön is. Felemelkedett a kezén, aztán újra leengedte magát. Sok időbe telne így előrehaladni. De nincs is rá szükség. Kényelmes vackot készített magának. Elhelyezte mind a két hátizsákot a földön, és köveivel együtt odacsúszva, kényelmesen elhelyezkedett rajtuk. A patak is olyan közel volt, hogy könnyen meríthetett magának ivóvizet a tenyerével. Igaz, az efféle csúszkálás nem nagyon használ a nadrágja ülőkéjének, de ez semmi ahhoz képest, amit a Nadrágcsiszolón kellett elszenvednie a Fecske-völgyben. Mary Swainson, amikor utoljára megfoltozta, olyan erős foltot használt, hogy - szerinte - kibír kettőnél több lecsúszást is. Erről újabb sötét gondolata támadt. Most, hogy a lába így megsérült, többé nem csúszkálhat majd a Nadrágcsiszolón, még ha bőrből volna is a nadrágja ülőkéje, nem pedig Mary Swainson foltjaiból.

Még egyszer szemügyre vette sebesült lábát, s amikor látta, hogy egy helyen kék és zöld lett, arra gondolt, hogy az biztosan nagyon fájhat. De hamarosan rájött, hogy nincs is úgy. Eszébe jutott néhány történet a sebesültekről, akik elájultak a fájdalomtól. Ugyan, hogy csinálták? Hátrapottyant, de a hanga megcsiklandozta a nyakát. Ájuláshoz simább helyet kellett találnia. Addig ficánkolt, amíg kényelmesen elterülhetett teljes hosszában, aztán nagyszerű formában felkészült az ájulásra. És amikor már úgy gondolta, hogy elsőrangúan csinálja: lassan lélegzett, szemét szorosan összezárta, akkor történt valami, amire nem számított. Előző nap az Amazon folyam felé való menetelés előtt nagyon korán kelt fel. Ma reggel a Feleúti Táborban szintén korán ébredt. Sok minden történt vele azóta, és most minden előkészület nélkül azonnal elaludt.

A fejszecsapások igen közelről hallatszottak. Titty lelassította lépteit. Gyorsan jött le a meredek erdőn, hol az egyik, hol a másik fába kapaszkodott. Most, hogy már közel volt a favágókhoz, sokkal kevésbé látszott orvosért szaladó segítségnek, mint inkább ismeretlen vidéken cserkésző Felfedezőnek. Nem volt veszteni való ideje. Roger ott feküdt sebesülten az erdő szélén, mégsem akart egyenesen beszaladni a bennszülöttek közé anélkül, hogy tudná, kikkel van dolga. Megpróbálta a lábát úgy rakni, hogy minél nesztelenebbül lépkedjen a száraz gallyak között. Ez nehéz dolog volt, mert ez az erdő éppen az a fajta volt, ahol zajt kellett csapni akarva, nem akarva. Tölgy, nyírfa, berkenye, főként pedig mogyoróbokrok, amelyek alatt az avar, mintha csak szándékosan zörögne, recsegne. Voltak évszázados faóriások is, de a fák zöme alacsony volt, és bozótos, s olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett, hogy még egy ilyen vékonyka, óvatos matróz sem tudott zaj nélkül utat törni magának köztük. A levelek zöld függönyén át egy pillanat múlva már láthatta is, ki az a bennszülött, aki annyira kitartóan méri a fejszecsapásokat a fatörzsre. Még reménynek is túl szép volt, és mégis úgy rémlett neki: szénégetők kell, hogy legyenek, mert ez aprófavágás volt, tehát a zaj őrájuk vallott. Titty a tisztás szélén megállt és kipillantott.

Nicsak, ott a patak mellett egy kis tisztáson faágakból alkotott gyűrű, előkészületként az égetéshez. A kerek farakás már három-négy láb magas volt, körülbelül egy yard hosszú, mind a középpont felé mutató fadarabokból. A farakás és a patak közt nagy halom gyeptégla hevert. Titty tudta, mire való az, mert tavaly látott olyan szénégető kemencét, amelyben már tűz égett, és amelyet mindenütt gyeptégla borított, hogy a tűz ne lobogjon el gyorsan. Látta, hogyan börtönzik be a tüzet a szénégetők úgy, hogy mihelyt valamilyen kis lyukon át füst szivárog, vagy láng nyúlik ki, rögtön földtéglával takarják be. A félig kész kemence másik oldalán, annyira a fák közé rejtve, hogy aligha látta volna meg, ha nem keresi hol van, volt a szénégetők kunyhója, hosszú cölöpökből épített wigwam. Vastag végükkel a földben, vékony végük összeborítva fenn. Előtte háromlábon jókora fekete kanna lógott gyenge tűz fölött. A lapos tisztáson túl az erdő megint meredeken folytatódott a völgy felé. A köd mögött elbújt nap most a Kangcsendzönga gerince fölött volt, és éppen Titty szemébe sütött, amint felpillantott. Egy másodpercig nem látta, csak hallotta a szénégetőt. A fejszecsapások elhallgattak, a farakás mögül hajlott hátú öregember jött elő egy köteg rőzsével, és a tűzre tette a teáskanna alá.

Titty örömmel rohant feléje. Tudta, hogy az öregapó egyike a két Billynek, akik tavaly megmutatták nekik a viperájukat.

- Az ám, kislány, már beszélgettünk róla, hogy az idén biztos ellátogatnak hozzánk. Hol vannak a többiek?

- Csak én vagyok itt egyedül. Rogert fent hagytam a lápon az erdő tetején, megsérült a lába. Valahogy haza kell szállítanom.

Az öregapó ránézett Tittyre. Titty azt hitte, hogy talán nem értette meg.

- Eltévedtünk a ködben.

- Mindjárt gondoltam. Hirtelen jött, és sűrű volt, igaz-e? Maguknál idősebb emberekkel is megtörténik ilyen sűrű ködben. Valamikor régen egyszer három napig bolyongtam. Rókavadászaton voltam a hegytetőn. Van annak már ötven esztendeje. Roger, ugye, az a kislegény? Hol hagyta? A patak partján? No, mindjárt elmegyünk ketten, és ellátjuk.

A lapos tisztás széléig ment, és a kezét a szájához tette, úgy harsogta át a fák közt:

- A kannát feltettem! Jöjjön valamelyik, vigyázzon rá. Eelmék!

- Csak eriggy, Billy! - A hang elég messziről jött, és Titty most először vette észre, hogy onnan lentről emelőcsigán futó lánc csörgése hallatszik, meg lódobogás.

- Mi az ott lenn?

- Épületfát emelnek be. Akad még ritkán nagy szálfa, annak menni kell. Láttak már ilyet a tó körül, mikor vitték. Nem akar leszaladni, és egy kicsit körülnézni?

- Rogerhoz kell visszamennem - felelte Titty.

- Öregszem, na. Hiába - fakadt ki az öreg. - Hát nem elfelejtettem a legénykét? Jöjjön hát, kislány, mindjárt meglátjuk, mit csináljunk vele.

Az öregember és a matróz a fák közt felfelé kapaszkodott.

- Hallottuk, hogy megint visszajöttek, s a hegyoldalon tanyáznak, Swainsonék fölött. Sokat beszéltek magukról tavaly a népek, és hogy megtalálták Mr. Turner ládáját, amit elloptak. Az idén meg azt mesélik, hogy valami baj érte a hajójukat.

- Nem a John hibája volt, akárkivel megtörténhetett volna. És a Fecske már ki is van javítva. Szebb, mint újkorában.

- És a Blackett lánykák? Úgy hallom, az öreg Miss Turner van ott látogatóban. Nem sokat találkozhattak velük, igaz?

- Már elment. Nancy és Peggy ma éjjel már velünk táboroznak. Ők meg John és Susan vitorlással tértek haza. Nekünk kellett volna tüzet raknunk, mire a táborhoz érnek. Akkor jött a köd, és most Roger...

- Sose búsuljon, kislány, lehet, hogy a köd őket is megzavarta a vízen.

Ez igaz lehet. Talán a csónakon induló társaság se ért még el a Fecske-völgybe. Talán még ő ér oda előbb. Titty ránézett az öregemberre, és elhatározta, hogy megkérdez tőle valamit.

- Ugye, nem haragszik, ha megkérdem, a bácsi Fiatal Billy vagy Öreg Billy. Ugye, a Fiatal Billyé volt a vipera?

Az apó nevetett.

- Hát még emlékszik? Igen, az én viperám volt, látja, én a Fiatal Billy vagyok. Az apám az Öreg Billy.

- Hát ő hol van? Ott lenn, ahol az épületfával rakodnak?

- Nem ám. Odalenn Biglandben vadászkutyaverseny van, utána egy kis dínomdánom. Az öregem hallotta, hogy az öreg Jim Postlethwaite is ott lesz, abban a reményben, hogy ő lesz ott a legöregebb. Jim mindössze 89 éves, az én édesapám meg 94 évet látott. "Egy ilyen taknyostól csak nem hagyom magamat lepipálni" - mondotta édesapám, és már indult is Biglandbe ma reggel. Ott töltötte az éjszakát egy unokaöcsémnél, akinek már szintén van néhány dédunokája, akiket meg akart neki mutatni.

Fiatal Billy is már a hetven fölött járt, és az ő unokái is már jóval idősebbek voltak Tittynél. De mégis Titty volt az, aki jobban kifulladt, amint baktattak felfelé az erdőben.

Az erdő teteje felé közeledve Titty összeszedte a még benne rejlő szuszt, hogy huhoghasson. Jelezni akarta Rogernak, hogy közeleg a segítség. De semmi választ nem kapott.

Nem jól sikerült - gondolta -, és újra megpróbálta.

Egy fiatal, éles hangú bagoly válaszolt, közvetlen a fejük felett.

- Tuhuuu! - huhogott Titty újra, és Roger, aki felriadt a vackán, ahol elaludt, amikor azt próbálgatta, milyen az, ha valaki elájul a fájdalomtól, meglátta a közeledő matrózt és az öreg szénégetőt.

- Hurrá! - sipította. - Billyék!

- Csak a fiatal - nevetett Fiatal Billy, akit öregnek neveznének, ha az apja nem lenne még öregebb. - Azt mondom, kislegény, csak ne moccanjon. Lássuk csak, mi a baja a lábának? Alaposan feldagadt. Eltörött?

- Tudom lóbálni, és nem is fáj már annyira, mint azelőtt. Azért még fáj.

- Semmi baj - mondotta a szénégető, miután keze között tartotta a lábat. - Borogatni kell, semmi egyéb. No most, kislány, emelje ezt a lábat, amíg én a másikon talpra állítom. Csak vigyázva.

Roger egyszerre csak az egyik lábán állva találta magát.

- Most már elengedheti a lábát.

- Juj! - jajdult fel Roger.

- Ne engedje le a földre. Rajta! - lehajolt. - Kapaszkodjék csak bele a vállamba. Így ni. - S a hajósinas már ott is volt a szénégető hátán.

- Nincs olyan nehéz, mint egynémely rőzseköteg. Jó a helye, kislegény?

Az öreg szénégető kicsit feljebb tolta a hajósinast a hátán, és elindult vele a patak mentén, vissza az erdőbe.

Titty felszedte a két hátizsákot, zsebre vágta az iránytűt, és utánuk sietett. A szénégető kunyhójához érve, ott találtak két sokkal fiatalabb bennszülöttet a tűz körül foglalatoskodva; bádogbögrékbe teát töltöttek, majd egy nagy, zöld üvegből tejet hozzá.

- Mi baj? - pillantott fel az egyik, és Titty azonnal felismerte benne Mary Swainson favágóját.

Szóval innen hordta el a szálfákat, és az a lódobogás az imént csakis attól a három nagy lótól származhatott, amelyeket Rogerral láttak, amikor a Fecske-völgyet felfedezték, meg azóta is sokszor a tóparti úton oda és vissza.

- Nincs nagy baj - mondta az öreg szénégető. - A kislegény egy kicsit rossz irányba forgatta a lábát. A páfrányborogatás hamar rendbe hozza. Gyere csak, Jack, segíts lefektetni.

Kis idő múlva Roger ott feküdt kényelmesen a tűz mellett. Egyre az motoszkált a buksijában, vajon láthatja-e majd a viperát.

Fiatal Billy tavalyi száraz páfránylevelekre vadászott, hatalmas csomót rakott Roger lábára, és körülkötözte egy nagy, piros zsebkendővel, amit a kannában forralt vízben nedvesített meg.

- De hisz abban tea van.

- Egy csepp kis jófajta tea nem árt, akár külsőleg, akár belsőleg használjuk. És most nem fog ártani, ha egy cseppet belsőleg is használnak.

Felemelte az ajtóul szolgáló zsákvásznat, bement a kunyhójába, s kihozott két bádogbögrét, egyet magának, a másikat, az Öreg Billyét pedig a matróznak és a hajósinasnak, hogy osztozzanak meg rajta. És Mary favágója töltött hozzá tejet a zöld üvegjéből. Együtt megteáztak, és a favágók azt mondták, nem csoda, ha Titty meg Roger eltévedtek az úton, mert ez a tengeri köd olyan volt, hogy vágni lehetett volna, aztán akár falat is építeni belőle.

A ködben való bolyongás után kellemes volt ott ülni a fenyves erdőben, és együtt teázni egy öreg kuruzslóval és több barátságos érzelmű bennszülöttel. Titty is boldog lett volna, ha nem kell egész idő alatt Susanra és a többiekre gondolnia, vajon mi történt velük. A nap már lenyugvóban volt, meg kell kérni az egyik bennszülöttet, hogy mutassa meg neki az utat a hangáson át.

Aztán meg ott volt Roger. Hogy tud majd eljutni hazáig fél lábon.

- Mikor indulhat Roger?

- Ő ma még nem indulhat. Itt marad velem. Majd reggel feljönnek érte. Megmondja a Blackett kisasszonykáknak, hogy a kislegény itt van a Fiatal Billyvel a Heald Woodban. Ők majd reggel felhozzák magukat a hegyoldalba. Ugye, szívesen itt marad, kislegény?

- A wigwamben? - Roger majdnem felugrott örömében, de aztán eszébe jutott a lába. - Igazán? Szabad? Biztos vagyok benne, hogy Susan se bánná.

Titty nem volt ebben olyan biztos. Fődolog, hogy Susant és Johnt értesítse, hogy Rogernak nincs komolyabb baja. A fiú még akkor sem visított, amikor az öregember feltette a kötést. Megfelelő módon gyógykezelték, vadember kuruzslással, füvekkel, páfránylevelekkel és valószínűleg ráolvasással.

Felugrott.

- Hosszú az út innen a lápon át?

Az öreg szénégető Mary favágójával beszélgetett.

- A fiúnak feküdnie kell, s a kislány vigye hírül a többieknek, hogy nincs ok az aggodalomra. Legjobb lesz, ha magaddal viszed, Jack. Swainsonéktól csak egy ugrás. Te úgyis megállsz ott, azt hiszem. Szép lány Mary Swainson, az bizony, és jó feleség lesz belőle. - Fiatal Billy kacagott, a favágó fülig elvörösödött, aztán ő is nevetett.

- Nagyon szívesen elviszem. Lovagolhat majd a fatörzsön. Induljunk, kisasszonyka. Már későre jár.

Alig búcsúzhatott el Rogertól, s már ment is le az erdőn a két favágóval és a szénégetővel. Ott állt a tisztáson a két pár nagy, piros kerék, rajta egy hatalmas fatörzs. Mary favágója levegőbe emelte Tittyt, és ráültette a fatörzs végére, ahol az messze kiállt a kerekek mögött.

- Jól ül? - kérdezte.

- Köszönöm, jól - felelte Titty.

- Útközben aztán jól belekapaszkodjék.

A másik favágó a zabos zsákot szedte le a lovak fejéről.

- Leteszed őt Swainsonéknál - mondta az öreg szénégető. - Mondd meg Marynek, hogy reggelre kutya baja a kislegénynek.

- Igazán nagyon szépen köszönöm - búcsúzott Titty.

- Jó éjszakát, Billy! - köszönt a két favágó.

- Jó éjszakát, Bob! Jó éjszakát, Jack!

- Gyí te, Csöpi!

Egy pillanatig Titty azt hitte, Jack őhozzá szól. De a rudak közé fogott ló nagyot rántott a terhén, a két vezető ló meghúzta az istrángot, és az óriási szálfa, amelynek hátsó végén a matróz úgy kuporgott, akár egy ósdi gálya tatján, megindult az erdőből ki az útra.

Roger meg volt győződve róla, hogy ő szívesen marad az öreg szénégetőnél, és szívesen tölti az éjszakát a wigwamben. Ez afféle kaland volt, amelyet mindenki szívesen elképzel magának, mint például egy tajtékzó folyó felett egyetlen fatörzsön átkelni, a középen medvével szembetalálkozni, és valahogyan úgy megbillenteni a fatörzset, hogy a medve lezuhanjon, de a hős nem. Szóval olyasmi, amit nyugodtan elképzelhet az ember, mert nem valószínű, hogy megtörténik. Egy pillanatig se merte remélni, hogy szabad neki ottmaradni. Abban a pillanatban is, amikor nagy bizakodva kimondta, hogy Susan se ellenezné, egyre azt várta, hogy Titty, aki matróz létére átvette a parancsnokságot, azt fogja mondani, hogy nem szabad. Aztán, amikor a favágók annyira siettették az indulást, és Fiatal Billy elrendezte, hogy Tittyt magukkal vigyék a völgybe a Swainson-majorig, és Titty, ahelyett, hogy megtiltotta volna, tulajdonképpen örült, hogy Rogert olyan biztos helyen tudja, akkor már minden olyan gyorsasággal pergett le, hogy Roger egyszeriben azon vette magát észre, hogy egy új kaland kellős közepébe pottyant, amiből már nem nagyon vonhatja ki magát.

A tűz mellett feküdt, és a Kangcsendzönga ég felé törő csúcsát szemlélgette. A teljesen idegen tájon ez volt az egyetlen ismerőse. Hiszen csak ma reggel mászta meg. Szemével kereste a kis völgytorkot, ahol a Feleúti Tábor állott. Abban nem volt semmi, hogy a szabadban aludtak, sátor nélkül, amikor Tittyt, Susant és Johnt tudta maga mellett. Egész más dolog a szénégetők kunyhójában tölteni az éjszakát egy öregember társaságában, aki majdnem olyan öreg, mint a Kangcsendzönga, és egy kígyó sziszeg valahol a takarók alatt egy szivardobozban. Roger úgy érezte, hogy nem is olyan nehéz az öreg szénégetőt emberevő óriásnak elképzelni, akinek kedve kerekedhet hajósinasokat felfalni. Persze Fiatal Billynek esze ágában sem volt az ilyesmi, de Roger úgy érezte, hogy egészen könnyű volna felőle ilyenképpen gondolkodni. De nem szabad. Most már úgysem gondolhatja meg magát. Először is nem tudna megszökni, amikor a bokáján ilyen hatalmas kötés van nedves piros zsebkendőből, ami nem is az övé. Aztán meg azt sem tudta, hogy merre szökjék. Meg aztán az összes vademberek között még mindig Billyék voltak a legbarátságosabb érzelműek.

Az öreg szénégető kapaszkodott felfelé az erdőn.

- A kislány dolga rendben van. És hogy van a legényke?

- Köszönöm szépen, jól.

- A páfrány a legjobb szer ficamodás ellen.

- Ez egy új wigwam? Csak az idén építették?

- Új micsoda?

- Wigwam.

- Nem. Ez kunyhó. Nem mintha a maga elnevezése nem illene rá. Ez a kunyhó öreg is meg új is. Egynémelyik gerendája már jó egynéhány tavaszt látott. De a kunyhók nem tartanak olyan soká, néha összedűlnek két égetés között. Aztán jövünk, és megint felépítjük, és új gerendákat teszünk a régiek közé. Mohát tömködünk a résekbe, hogy az eső be ne csurogjon. Így aztán nehéz megmondani, hogy a kunyhó régi-e vagy új. A tűzhely az nagyon régi.

Roger úgy érezte, hogy az öreg szénégető egyáltalán nem tartja különösnek, hogy egy wigwamben alszik az erdőben. Számára nyáron ez volt a természetes állapot. Miért is ne? Roger felhagyott az izgulással, s ezzel mindjárt minden könnyebb volt.

Az öregember kapta a fejszéjét, folytatta a munkát. Roger ott feküdt a tűz mellett, amely még mindig pislákolva égett az üst alatt. Nagyon álmos volt, de nem akart szólni. Várta, hogy az öregember fogja szóba hozni. Az öreg szénégető pedig tovább vagdosta az ágakat, és időről időre megállt beszélgetni. Beszélt arról, hogy Öreg Billynek mi minden látványosságban lesz része Biglandben a vadászkutyaversenyen kívül. Lesz birkózás is. Elmesélte, milyen régen volt az, amikor ő olyan idős volt, mint Roger, amikor elvitték, hogy végignézze édesapja birkózását egy kis ezüstcsattal díszített övért. Aztán eljött az idő, amikor ő maga birkózott ugyanott. Kiegyenesedett a háta, öreg karját jobbra-balra lóbálta, összedörzsölte öreg tenyerét, és beszélt összevissza mindenfélét, amit Roger nem értett, keresztfarfogásokról és egyebekről. De Roger nem árulta el, hogy nem érti. Ő csak hallgatta, és a szavak úgy hömpölyögtek a feje fölött, mint egy nagy hősköltemény hullámai, azt az érzést keltve benne, hogy az öregembert nagyon felkavarta valami, ami réges-régen történt.

Aztán egyszerre csak az öregember ismét meggörnyedt.

- Ötven éve biz'a - sóhajtotta -, de egypár fogást még ma is meg tudnék mutatni.

A nap lenyugovóban volt Kangcsendzönga mögött. Az öreg néhány száraz gallyat vetett a tűzre, fejszéjét beletörölte a tenyerébe, kezét meg a nadrágja fenekébe, és megkérdezte Rogert, mit szólna egy kacsatojáshoz vacsorára?

- Még sose ettem.

- Nincs az a tyúktojás, ami különb volna. Az öregem Biglandben van, így hát jut magának is meg nekem is egy-egy, aztán a gyomrunk nem lesz üres, és hagy minket aludni.

Megkotorta a tüzet, míg lángra nem kapott; a kannába még akkor friss vizet töltött, mikor Tittyt elvitték a favágók.

Bement a wigwambe, és két hatalmas, zöldesfehér tojást hozott magával, meg egy nagy kanalat, amellyel beeresztette őket a vízbe. Rogernak eszébe jutott, hogy Susan azt mondta, ha el lehet kerülni, ne főzzenek tojást teáskannában. Éppen meg akarta ezt mondani, de aztán mégse tette. Különböző törzseknek különbözők a szokásaik, és a favágók törzséről keveset tudott.

Aztán az öregember kihozott egy csomó takarót a wigwamből, jól kirázta, aztán megint visszavitte. Majd megint bement, és egy cipót hozott magával, és hatalmas karéjt kanyarított le belőle. Aztán megcsapkodta a térdét, azt mondta, hogy elfelejtette a sót, megint visszament, és egy öreg dohányszelencével jött elő. Kivette a tojásokat a kannából, teát tett bele, és teával együtt visszatette a tűzre. Ezt Susan sose tette.

A tojások olyan forrók voltak, hogy alig lehetett kézbe venni. Az öregember összecsavart egy gyűszűviráglevelet, azzal fogta meg a tojást, majd feltörte a nagy kanállal a közepén. Mire félig lehámozta, a tojás már nem volt olyan forró, és a másik felét le lehetett hámozni levél nélkül is. Az öregember leharapta a tojás tetejét, mire a sötét narancsszínű sárgája ki akart ömleni belőle. Roger is ugyanezt tette a sajátjával. Mind a ketten lenyalták a narancsszínű levet, amint az a fehérje oldalán lecsurgott. Aztán az öregember egy nagyot harapott a kenyérből, és Roger is ugyanezt tette.

- Pompás étel egy ilyen kacsatojás.

- Meghiszem azt. És milyen kiadós!

Aztán az öregapó nekikészülődött a lefekvésnek.

- Párna kellene, mi? Édesapám magával vitte a kabátját.

- Beteszem a ruhámat a hátizsákomba.

- Fázni fog.

- Múlt éjjel benne aludtam.

- Jobb lesz, ha megint benne alszik. Majd berakok egy kis falevelet a zsákba párnának.

Felsegítette Rogert az egyik lábára, és félig ölben bevitte a kunyhóba. De az ajtó alacsony volt, és Rogernak négykézláb kellett bekúsznia a rossz lába ellenére, ami nem is fájt olyan nagyon, mint ahogy várta. A kunyhóban, melybe alig szűrődött be egy kis fény, egy istállólámpa égett.

Az ágy, a bejárattól balra, Rogerra várt. Az ágyra egy pokróc volt terítve. Az egyik végébe az öregember odatette Roger hátizsákját.

- Feküdjék le oda, én majd magára hajtom a pokrócot.

Roger habozott.

- Még mindig van vipera a dobozban?

- Sose féljen. A vipera itt van a felém eső oldalon, és különben sem tud kiszabadulni.

- Megnézhetném?

- Majd reggel kiveszem. Most már túl sötét van ahhoz.

Roger lefeküdt a pokrócra, az öreg jól betakarta.

- Nem megy el?

- Nem. Itt maradok a közelében.

Az öregember, amikor Rogert betakarta éjszakára, kissé meglökte az istállólámpát, az jó darabig ide-oda himbálódzott a hosszú drót végén, kísérteties árnyékokat vetve a sötét falra.

Kintről zaj hallatszott, de nem fejszecsapások, hanem egy kés pengéje. Az öregember dörmögött magában a tűz mellett dolgozgatva. Az öregember? Hisz egész más is dörmöghet odakint. Roger a könyökére támaszkodott és hallgatódzott. Ő az, vagy valaki más ült oda az ő helyére?

- Mit csinál, bácsi?

A dörmögés megszűnt.

- Hát még nem alszik?

- Még nem egészen.

- Egy mankót tákolok össze magának reggelre, ha mászkálni akar, mert egy-két napig jobb nem használni a lábát. De most már aztán aludjon.

- Egy mankót nekem?

- Hát.

És miközben az árnyékok táncát figyelte a sötét falon, látta magát mankójára támaszkodva, mint Hosszú John Silvert, mankójával és papagájával, amint Bristolban a lebujban, majd a Hispaniola fedélzetén botorkál, aztán amikor a mankójával küszködik, mert a vége mindig belesüpped a Kincses-sziget homokjába. Tittynek van egy papagája, neki lesz egy mankója. Ez megér egy lábsérülést, akár százat is. Vajon mennyi időbe telik, amíg felsántikál a réten a Holly Howe-farmig, mint egy hazatérő sebesült, öreg tengerész, hogy megmutassa mankóját anyunak, dadusnak és a hajóbébinek. Mit szól majd hozzá Titty szerint Peter Duck?

Éjszaka fölébredt. Vaksötétség volt körülötte, az öregember hangosan szuszogott a szomszéd ágyban. A szél elfújta a bejáratot takaró egyik zsákot, a nyíláson át megjelent a kék ég egy foltja, teleszegezve aranyos csillagokkal. A többiekre gondolt, akik a fecske-völgyi táborban alusznak. Talán nem is tudnak arról, hogy egy féllábú tengerész... egy mankón bicegő tengerész... hogy Hosszú John Silver... hogy... hogy... De még magának sem tudta befejezni a gondolatot, újra elaludt, olyan mélyen, mint az öreg szénégető a másik ágyon.

A két kapitány nekifeküdt az evezőknek. Észre se vették, s már elérték a lagúnákat, beértek a folyó alsó részébe, elhagyták az erdőt és alatta a beckfooti pázsitot, ahol előtte való nap John meglátta a dédnagynénit, amint botjával a százszorszépeket pécézte ki. "Jobbal húzz!" - vezényelt Peggy kormányos. - "Jobbal. Lassíts. Húzd be az evezőket." Nancy és John behúzták az evezőket, amikor a hadi kenu (ami tulajdonképpen a beckfooti evezős csónak volt) besiklott a sötét csónakházba, ahol a Fruska ki volt kötve a beckfooti motoros mellett. Bőven volt már rakomány a Fruskában, a sátor, a sátorrudak, hálózsákok, a horgászbotok és mindenféle élelem.

- Rakjátok bele a holmitokat.

- Azonnal kitűzzük a kalózlobogót. Már elő van készítve.

Susannak és Johnnak alig volt mit berakodnia. A hajósinas és a matróz hálózsákját begyömöszölték a hátizsákjukba, ami ennivaló volt, azt mind elfogyasztották. Nem volt egyéb hátra, mint a tejes- és teáskanna.

Ezer szerencse, mert a keskeny mólón a csónakház előtt egy nagy kosár meg egy kis fahordó állott előkészítve.

- Jól van, szakács néni! Nagyon rendes tőle azok után, hogy elcsórtuk tegnap a tele kancsót. - Nancy kezdte leadogatni a holmikat a kosárból. - Kétszersült. Hát ez mi? Az van ráírva: "Itt nyitandó". Ó, egy almatorta. Itt egy bádogdoboz tele karamellával, halljátok, hogy zörög. És itt a világ legjobb süteménye: fekete és ragacsos. Pazar!

- A dédi azt mondta, hogy megemészthetetlen.

- Szavamra, alaposan kitett magáért. Ő is örömünnepet ült. Látnotok kellett volna ma reggel, amikor a dédi kilépett a házból.

A Fruskát kitolták a csónakházból a folyóba, ahol Peggy felvonta a vitorlát, és felhúzta a Jolly Rogert, a kalózlobogót az árboc tetejére.

- Alig van szelünk - nézett fel Nancy a kis fekete zászlóra, amely szomorúan lógott az árboc tetején.

- Majd kapunk a tavon.

De sajnos a tavon is kevés szelet kaptak, még ahhoz is kevés volt, hogy a kalózlobogó becsületére váljék gazdáinak. A vitorla is alig kapott szelet, de Roger nem lévén a hajóban, senki sem sietett a javaslattal, hogy jobb volna evezőket használni. Ami csekély szél volt, az délről vagy délnyugatról fújt, és lefelé, a szigetek partjain a víz simán tükrözött minden fát és sziklát. A kis fehér vitorlás Fruska lassan haladt kifelé a folyó torkolatából.

- Lássunk neki a karamelláknak - indítványozta Nancy kapitány. - Vigyázz az almatortára, Peggy!

- Tartsa valaki a tortát, amíg én kiásom a karamellákat.

Peggy átadta a süteményt Susannak, végignyalván az ujjait, mert az almatorta krémje kifröccsent a tálból. Aztán előhúzta a nagy bádogdobozt, ami valamikor kávét tartalmazott, de most sokkal finomabb dolog volt benne. Kinyitották a bádogskatulyát, tele volt karamellával, s a tetején egy cédula: "Szeretettel, szakács néni".

- Aranyos szakács néni. Adjátok csak ide azt a papírt. - Letépte a szélét, és a vízbe ejtette. Nagyon lassan, de hátrafelé sodródott.

- Mégiscsak mozgunk - állapította meg Nancy -, és biztos, hogy most már nőtt egy kicsit a szél ereje.

A többiek karamellát majszoltak, és a papírfoszlányt figyelték. Nancy jó darabig feléje se nézett. Igyekezett legjobban kihasználni azt a szelet, amely rendelkezésére állt, csakhogy annyira nem volt komoly szél, hogy azt se tudhatta meg, merről fúj. Míg úgy tűnt, hogy a Fruska lassan átszeli a tavat, a papírfoszlány még mindig látható volt a másodszori karamellakiosztás után is.

Végtére is nem volt sietős az útjuk. Nancy és Peggy ma, hogy a dédnagynéni eltávozott körükből, ugyanazt érezték, mint a Fecskék, amikor idén először vitorláztak ki a Holly Howe-öbölből. Hurrá! végre elkezdődött a vakáció! John és Susan egész évben arra vártak, hogy az eljövendő kalandokban a Fruskák is osztoznak majd, és most, hogy a Fruskák végre szabadok voltak, és hogy egy-két napon belül visszakapják megint a Fecskét, és elvitorlázhatnak benne az Északi-sarkhoz vagy akár a Déli-sarkhoz, ők is nagyon elégedettek voltak. Első nap, hogy a Fruskáknak nem kellett izgulniuk, idejében hazaérnek-e valamelyik átkozott étkezéshez. Mindenki boldog volt, hogy vízen lehetett. A tó közepén tarthattak, amikor észrevették, hogy a nap már nem süt olyan melegen. Peggy azt mondta, hogy nagyon hideg van, és John és Susan megszagolták a levegőt. Azon gondolkoztak, hogy mi lehet ez az enyhén terjengő, ismerős szag.

- Én tudom - mondta John. - Olyan, mint a köd a La Manche-csatornán.

- Csakugyan - mondta Susan -, mint amikor apuval Fallmouthon túljutottunk.

- Mikor olyan nehezen találtuk meg az utat St. Mawesba.

- A világítótorony pedig bőgött, mint a tehén.

- Ez nem Köd a Csatornán - mondta Nancy. - Ez Köd a Tavon. Nézzétek, hogy ereszkedik a szigetek fölé.

- A hegyek már eltűntek - jelentette Peggy.

- Nem látom a szigeteket - így Nancy.

- A partot se - tette hozzá John. - Nem tisztán. Eltűnt. De megint látom. Most meg már végképp nem tudom kivenni.

Néhány perc múlva a köd olyan sűrű volt körülöttük, hogy alig látták a csónak végét. Mintha sűrű, nedves vatta lépett volna a levegő helyébe, és a víz a vatta alatt sima, gőzölgő tányér.

- Nna, ezt kifogtuk - állapította meg Nancy. - Bárki bármit észrevesz, harsogjon.

- Vajon mi van azzal a kettővel, ott a láp közepén - mondotta Susan.

- Nagyon sokára indultunk, nekik nagy előnyük volt. Tittynek nagyon sürgős volt az út, hogy pótolja a papagájnak a napsugarat, s hogy a tegnapot kipótolja. Már biztos hazaértek.

- Remélem, lesz annyi sütnivalójuk, hogy esznek valamit, nem várnak ránk. Mondtam nekik, hogy gyújtsanak tüzet.

- Ne féltsd te Rogert, ami az evést illeti. Emiatt igazán kár izgulnod.

Lassan sodródtak tovább a fehér ködben. Messziről, dél felől, Rio felől egy gőzös hangosan tülkölt a ködben. Aztán ez a tülkölés is elült.

- Kikötött vagy horgonyt bocsátott - mondta Nancy. - Ilyen sűrű ködben nem indítják el a gőzöst. Hohó, mi ez a pöfögés?

Egy motorcsónak közeledett nagy berregéssel.

- Milyen kár, hogy nincs ködkürtünk.

De még mielőtt kiáltással jelt adhattak volna, a berregő alkotmány elsüvített mellettük, hangja egyre jobban elveszett a ködben.

- Ez is eljárás - mondta Nancy keserűen. - Rohannak haza. Hülyék. Nem gondolnak másokra, csak sajátmagukra.

Aztán hangokat hallottak.

- Jobb lesz partra menni, és alágyújtani a kannának.

- Hát. A vízen ezzel a köddel nincs mit csinálni.

Evezővilla csikordult, amint a lapátok megindultak.

- Halászok - jelezte Peggy. - Kimennek a partra, hogy megteázzanak.

- Ez a motorcsónak akkora hullámverést csapott, hogy nem látom, vajon haladunk-e - mondta Nancy. - Azért csak álljatok készenlétben, és a fejetekre vigyázzatok.

A többiek lekapták a fejüket, ám a vitorlarúd késlekedett az átcsapással. Kidugták a fejüket, és akkor a Fruska ide-oda billent a motoros által vert hullámokon. Nancy kapitány türelmetlenül megfordította a hajóját a kormánylapáttal evickélve.

- Mindez csak azért van, mert nincs szelünk. A Fruska igazán gyönyörűen szokott fordulni, de ilyen szélcsendben még ő se tud.

A kormánylapát segítségével a Fruskát jobb felőli irányba állították át, és ekkor, talán hála a két kapitány és a két kormányos akaraterejének, a Fruska újra elindult, lassan, nagyon lassan Rio partja felé. Csakis az akaraterő mozgathatta, mert szelet aztán igazán nem lehetett érezni. Még ha az ember meg is nyalta a kezét.

- A mindenit! - szitkozódott Nancy kapitány. - Hát nem vagyok én egy szelídített vadkecske? Mi haszna az iránytűnek, ha nem használjuk. Ott van a hátizsákom zsebében. Ásd ki, Peggy!

- Rántsd fel a süllyeszthető tőkét - rendelkezett Nancy kapitány, amikor Peggy átadta neki az iránytűt.

- Fent van - mondotta John.

- Erősítsd meg a szeggel, hogy ne csúszhasson vissza. Mutasd meg neki, Peggy. Eresszétek le a vitorlát. Semmi értelme itt vesztegelni. Evezni fogunk, és az iránytű segítségével jutunk el a Patkó-öbölbe. Felváltva evezünk.

Az evezés nem volt könnyű munka. Először is a vitorlarúd kissé útban volt, középen mindkét oldalon minden férőhely zsúfolva volt háló- és hátizsákokkal, és a Fruskák hosszú, összecsavart sátrával, hogy a kisebb csomagokat, mint a tortástál, ne is említsük. Az evezős nem jutott hozzá, hogy az evezőt rendesen meghúzza, viszont Nancy kapitány szerint az semmi, mert úgyse akarják megjátszani, hogy ők motoros hajó, és hogy szigeteket próbálnak felborítani.

Susan előrement a hajó orrába a csónak jobb egyensúlya érdekében, és ráült az árboc melletti rakomány tetejére. Peggy megtett minden tőle telhetőt az evezőkkel. Nancynél volt az iránytű, azt figyelte. John kormányzott, szemét Nancy kezén tartva.

- Délkeleti irányban haladunk. Most a tó közepén tarthatunk, és a keleti parthoz közeledünk. Könnyű lesz átvágni, ha már Rio másik oldalán leszünk. Susan, te leszel az őrszem. Én figyelem az iránytűt, és John figyel engem.

- Igen, igen, uram! - mondotta Susan, éppolyan készséggel, mintha ő lett volna a hajósinas.

Jó darabig Peggy evezett, míg Nancy a kezét hol jobbra, hol balra mozdította, s így jelezte az utat a kormányosnak, Susan meg belebámult a sűrű, fehér ködbe. Más nesz nem is hallatszott, csak a víz csobogása a Fruska orra alatt, a lapátok halk csattanása a vízen és az evező villák csikorgása.

- Fák. Fák jobbra elöl! - kiáltott fel Susan és John egyszerre.

- Ne forgolódj, Peggy, te vadkecske - fakadt ki Nancy. - Majd rád kerül a sor az őrködésben, ha mi evezünk. Gondoltam, hogy rövidesen átkelünk.

A ködben szellemszerű, szürkéskék fák tűntek fel előttük.

- Egy darabig a part vonalát követjük - rendelkezett Nancy. - El kell érnünk egy ismerős fához vagy csónakházhoz.

John úgy kormányozott, hogy a fák folyton a látóterében maradjanak, azaz tíz-tizenkét yardnyira a parttól.

- Csuda mély öböl kell, hogy legyen - jegyezte meg végül. - Rengeteg ideig kitartottam a kormányt.

Nancy kinyitotta a kezét, és még egyszer ránézett a kis iránytűre.

- Lassíts! majdnem északnak tartunk. Úgy látszik, egy sziget körül keringünk.

A két kapitány szégyenkezve nézett egymásra.

- Valaki figyelhette volna az iránytűt - mondta Peggy, és ámbár ez majdnem lázadásnak hangzott, még Nancy kapitány se tudott ellene semmit sem mondani.

- Mi az irány? - kérdezte John kapitány.

- Megint délkelet - mondotta Nancy kapitány.

Mintha mentőkötelet eresztettek volna el, olyan volt hátat fordítani, és a fákat szem elől veszteni, és megint csak egyedül maradni a fehér ködben. De hát hiába eveztek volna egy sziget körül, így hát Nancy megint az iránytűt figyelte, John pedig Nancy kezét, és kormányzott, Peggy evezett, végül Susan megpróbált az őket körülzáró fehérségen a szemével áthatolni.

Hirtelen előttük, közelről hangokat hallottak.

- Az áldóját, ez a köd alaposan beállt.

- Úgy bizony.

- Hát ez micsoda?

Szellemszerű emberalakok látszottak egy csónakkikötő deszkapallóján.

- Melyik csónak az?

- A Fruska.

- Sűrű ám a köd. Okosabb, ha kikötnek.

A Fruska azonban már továbbsiklott a part mentében, s a deszkapalló meg az emberalakok eltűntek.

- Soha jobb helyen nem érhettünk volna partot - mondta Nancy most már sokkal bizakodóbb hangulatban. - A fák a Riói-öböl kezdetét jelentik. Délnek kormányozva átszeljük az öböl bejáratát. Azzal odaérünk a hajókészítő műhelyekhez.

- Ahol a Fecskét javítják?

- Igen. A Tyúkot meg a Csirkét kell figyelnünk, amikor az öblön átmegyünk, de jól ki tudjuk majd venni őket ilyen alacsony vízállás mellett. Különben is lassan megyünk.

- Zátonyok?

- Azok. A Tyúk az a nagy szikla kint az öböl közepén, ahol a sirályok úszkálnak. A Csirke csak egy kicsike.

- Itt vannak a fák - jelezte Susan.

- Rajta hát! - vezényelte Nancy. - Susan, mereszd ki a szemedet. A sziklák éppen csak hogy kilátszanak a vízből.

- Szikla! Elöl, balra!

- Rendben, kormányos úr, meg tudjuk kerülni - szólt oda John Peggynek, aki utasításra várva behúzta az evezőket.

- Ez a Tyúk volt, most jön majd a Csirke.

De a Csirke nem volt látható.

- A gőzös bójája közvetlen előttünk - volt az őrszem következő jelentése.

- Akkor elmulasztottuk a Csirkét. Hallgassatok csak!

- A csónaképítők műhelye meg a körfűrész, ahol Flint kapitánnyal voltam. Menjünk, nézzük meg a Fecskét.

- Nem lehet, azok ketten várnak ránk fent a Fecske-völgyben.

Peggy továbbevezett.

- Gyere, Peggy, cseréljünk helyet. Most én fogok evezni.

John vette át az iránytűt, míg Peggy kormányzott. Part mentében maradtak a földnyelvnél, majd a Holly Howe-öböl bejáratán vágtak át, semmit se láttak, míg a Darien-szirt magasan és sötéten ki nem bukkant a ködből.

- Most pedig átvágunk a tavon. Délnyugat az irány.

- Gyere Nancy kapitány, vedd át az iránytűt - szólt oda John. - Ez a te hajód. Nekem kell inkább eveznem.

Helycsere következett. Egymás után hagyták el az ismert és biztos helyeket, mint például a Darien-szirtet, és mentek a nagy ismeretlen felé, amelyben az egyetlen biztos pontot Nancy zsebiránytűjének kis tolla jelentette, mely mindig észak felé mutatott. John evezett, szabályosan húzott az evezővel, akár egy gép, míg Nancy az iránytűjét figyelte, Peggy pedig a kormánynál Nancy kinyújtott kezét figyelte. Sokáig vakon haladtak a ködben délkeletnek a tavon keresztül. Végre átevickéltek a túlsó partra, aztán már csak a part mentén kellett haladniuk, amíg el nem érik a Patkó-öblöt. Rendületlenül eveztek, és a végén igen meg voltak lepve, amikor a szárazföld és a Kormorán-sziget közötti kis csatornában találták magukat. A kormoránok is meglepődtek. Ott gubbasztottak a kiszáradt fatörzsön, szürke árnyékmadarak a ködben. Sem a Fecskék, sem a Fruskák nem látták még ezeket a madarakat ilyen közelről, igaz, amint Peggy mondta, hogy olyan elmosódottan látni a ködben, hogy akár mérföldnyire is lehetnének.

Aztán az árnyékmadarak eltűntek az árnyékfával és az árnyékszigettel együtt. A köd alatt a víz fodrozódni kezdett, egyszerre csak megint meglátták a szigetet és a fákat mélyen a parton, és a Patkó-öböl hegyfokait is, meg a Vadmacska-szigetet a tó túlsó felén, és a dombokat a tó alsó végén. A köd kezdett felszállni. John abbahagyta egy pillanatra az evezést, és visszanézett a Riói-szigetekre. Nehéz volt most elképzelni, hogy azt az utat a szigetek túlsó oldaláról úgy tették meg, hogy nem láttak messzebb két csónakhossznál.

- Az út utolsó darabját tegyük meg vitorlával.

- Gyorsabb lesz evezve - mondotta Susan. - Olyan közel van.

- A kormányosod a hátrahagyott legénységre gondol. Na nem baj.

John továbbevezett. Ő is a matrózra és a hajósinasra gondolt, akik ott fent a Fecske-völgyben bizonyára azon tépelődnek, hogyan jut előre a Fruska ebben a sűrű ködben. Pár pillanat, és már be is evezett az öbölbe.

Bőven volt cókmók a négy pár kéznek, amikor a Fruska rakományával kirakodtak. Ott volt a nagy sátor és a sátorrudak. Ott volt a tejeskanna és a teáskanna és a kis hordó, amit rá kellett akasztani az evezőre. És ott volt az az almatortás tál. Kedves figyelem a szakács néni részéről, és pompás falat, de így cipekedni vele szörnyű.

- Lehetetlenség - mondotta Nancy kapitány -, kétszer kell fordulnunk. Csak annyit vegyetek magatokhoz, amennyit kényelmesen elbírtok.

- Megteázunk, aztán leszaladunk, és felvisszük a többit.

- Teához már késő - mondta Susan. - Egyszerre fogunk teázni és vacsorázni, mihelyt felérünk a Fecske-völgybe. Tittynek már biztos forr a teavize.

Susan nagyon izgult, amikor a matrózra és a hajósinasra gondolt, akik egyedül vannak a Fecske-völgyben. Titty biztos azon képzelődik, hogy egy gőzös nekik szaladt a ködben. Roger meg biztosan éhes. Vajon gondol-e rá Titty, hogy enni adjon neki, vagy úgy tartja illendőnek, hogy megvárja a kapitányt és a kormányost. Tittynél sohase tudhatja az ember. Amikor pedig Nancy és Peggy a sátorrúdra akasztott hordóval kimásztak az erdőből, elhangzott az első célzás, hogy a dolgok talán még rosszabbul is állhatnak, mint ahogy azt legnagyobb bennszülöttes aggodalmai között elképzelte.

- Nem látok füstöt - jelezte Nancy kapitány.

- Azok a csacsik nem gyújtottak tüzet - mondta Peggy.

Susan és John roskadásig megterhelten igyekeztek ki a fák közül.

- Igen, úgy van, a Fecske-völgyből nem szállt fel füst.

- Volt gyufa náluk?

- Nem. De Peter Duck barlangjában bőven hagytam hátra. Titty látta, amikor elraktam a holmit. Ha mostanáig vártak ránk, már közel lehetnek az éhhalálhoz.

- Bizony közel, mi a karamellák után is közel vagyunk hozzá.

- Van valaki az Őrtornyon? - John szólalt meg. - Egy pillanat, előveszem a messzelátót.

Csakhogy Susan továbbrohant. Most nem álldogálhatott itt. De Nancy és Peggy sem kívánt megállni sátruk és tömött hátizsákjuk alatt imbolyogva. A Fecske-völgybe kívántak elérni és lerakodni.

- Mulyák - mormogta John izgatottan, egy kattintással lezárva a messzelátót. - Még őrszem sincs a sziklatoronyban. - Aztán a többiek után rohant.

- Talán sátorveréssel foglalatoskodnak - találgatta Peggy.

- Az két percet sem vesz igénybe, és mi egy örökkévalóságig kódorogtunk a ködben.

- Mi volna, ha egy bagolyhuhogással jeleznénk a jövetelünket.

John mély lélegzetet vett, és kieresztette élete egyik legjobb huhogását. De válasz nem érkezett a Fecske-völgyből.

Még egyszer próbálkozott - de ez a második huhogás már nem sikerült olyan jól. Abban a pillanatban, hogy leadta a huhogást, megpillantotta Susan arcát. Túlságosan bennszülöttes arca volt Susannak a bagolyhuhogásokhoz.

Újra semmi válasz.

- Lehet, hogy csapdát állítottak nekünk - mondta Nancy.

- Felderítő úton vannak a lápon - így Peggy. - Lehet, hogy egy perc múlva már ránk rohannak.

- Nem kellett volna őket egyedül elengednem - mondta Susan.

- Várjuk a támadástokat! - kiáltott bele Nancy kapitány a hangás rétbe. - Legyünk túl rajta, teázni akarunk.

De senki se ugrott ki a szikla mögül.

- Ha a barlangban vannak, nem hallhattak semmit.

- Megmondtam Tittynek, hogy azonnal gyújtsa meg a tüzet.

Rövidesen ott másztak fel a vízesés mellett a Fecske-völgy felé, elsőnek Susan, majd John, végül a Fruskák. Az utóbbiak sátrukkal kínlódtak, és John meg Susan segítettek volna nekik, ha nem siettek volna annyira, hogy a legrosszabbon túlessenek.

- Még a sátrukat sem állították fel.

- Nincsenek is itt.

Nyírfajdcsapat repült fel rémült kiáltozással a kis völgyből.

- Jó ideje senki se lehetett itt - következtetett Nancy, amint Peggyvel átkúszott a legmagasabb ponton -, különben a nyírfajd árkon-bokron túl volna már.

Susan és John felrohantak a régi táborhelyhez. Minden úgy volt, ahogy előző nap hagyták. A barlangban csak a papagáj dühös rikoltozása fogadta őket. John megsercintett egy gyufát, és meggyújtotta az egyik gyertyát. A barlangban senki sem nyúlt semmihez.

Susan Johnra nézett, és rögtön látta, hogy ez még a legrosszabbnál is rosszabb volt. Felkapta a papagáj kalitkáját, és kivitte az esti fénybe.

- Egyáltalán nem jártak itt - mondta komoran Nancynek és Peggynek.

- Biztosan őket is feltartóztatta egy kicsit a köd - nyugtatta meg Nancy.

- Vagy talán Roger bámészkodott el - fűzte hozzá Peggy.

- Odavesztek! - keseredett el Susan.

- Szép Polly, szép Polly! - rikácsolta a papagáj.

- Fogadni mernék, hogy még mielőtt felállítjuk a sátrakat, befutnak. Lássunk neki.

- Felmegyek az Őrtorony-sziklára - szólt oda John. - Onnan esetleg látni őket.

- Kitűnő ötlet.

- Kormányos úr, mi a véleménye a tűzrakásról?

- Csinálj egy hatalmas füstoszlopot, hogy már messziről meglássák - szólt oda John, és mászott fel a sziklához.

Susan egyáltalán nem érezte magát "kormányos uram"-osan. Gondolatai csupa bennszülött gondolatok voltak. Egyik szörnyű jelenet a másikat kergette az agyában. A matróz és a hajósinas eltűntek, lezuhantak egy szakadékba, a láp elnyelte őket. Ezeken a szörnyképeken kívül egyéb is foglalkoztatta Susant: anyu, Bridgie és dadus. Holly Howe-ban most éppen a hajóbébit vacsoráztatják. Anyu és dadus nyugodtak és jókedvűek, abban a biztos hiszemben, hogy Tittyvel és Rogerral nem történhetik semmi, ha Susan vigyáz rájuk. És most itt van Susan, fölveri a matróz és a hajósinas sátrát, és még csak nem is biztos abban, hogy megvannak-e még azok, akiknek aludniuk kellene benne. Még jobban elkomorult, amikor meghallotta Nancy fütyörészését sátorverés közben.

- Vidulj fel, kormányos uram - mondotta egyszerre Nancy -, nincs semmi baj. Én tudom, mi történt azzal a két vadkecskével. Lementek egyenesen Swainsonékhoz tejért, és Mary Swainson megteáztatta őket, az apó meg elkezdett énekelni, és így nem tudtak megszökni.

- Hát persze hogy így történt - mondta Peggy is. - Mary Swainson most tömködi Rogerba a süteményt.

Susan majdnem reménykedve nézett Nancyre. Ez csakugyan valószínűen hangzott. Titty tudta, hogy tejre van szükség, nem akart hiába tüzet gyújtani. Előbb lement a farmhoz, aztán - mindenki tudja jól, hogy milyen nehéz elszabadulni az öregektől.

- Erre magam is gondolhattam volna, hisz nekünk sincs tejünk. De annyira izgultam, hogy elkéstünk.

John visszajött, hogy jelentse: semmi se mozog a hanga között, és most maga Susan volt az, aki vigasztalni kezdte.

- Nancy azt hiszi, hogy lenn vannak a farmon. Valószínűleg ott is vannak.

- Tejért mentek, s aztán hallgatják az apó danolását.

- Segíts nekünk, John kapitány - kérte Nancy -, utána meg levonulunk, és visszahozzuk őket.

Néhány perc múlva a Fecske-völgy olyan volt, mint azelőtt, sőt még szebb, mert ott volt a Fruskák nagy sátra a négy kis sátoron kívül. Susan tűzrakásáról sötét, gomolygó füstoszlop szállt fel az esti légbe. A füstben ott lógott a teáskanna, hogy legyen forró víz, mire visszaérkeznek.

- Talán jobb volna, ha elébük mennénk, s valaki itt maradna arra az esetre, ha elkerülnénk őket.

Senki se akart maradni. Susan előszedett egy darabka papírt Titty dobozából, és Nancy ráírta nagy betűkkel: "Várjatok itt, míg visszajövünk."

- Tedd a papagáj kalitkájára - javasolta John. - Tittynek első dolga, hogy üdvözölje, ha csak tíz percre is eltávozott a táborból.

Susanban újra lelohadt a remény. Nem vallott Tittyre, hogy egy perccel is tovább elhagyja a papagáját, mint amennyi okvetlenül szükséges.

A két kapitány és a két kormányos lesiettek a patak mentén Swainsonék házához. Visszanéztek a tekergő füstoszlopra.

- Anyu megláthatja Holly Howe-ból, ebből tudni fogja, hogy visszaértünk.

Susan nem szólt egy szót se, csak sietett tovább a tejeskannával az erdőbe.

- Az öregember nem énekel - jelentette Susan.

- Kifulladt - mondta Nancy.

- Nem hiszem, hogy itt vannak, már messziről hallanánk Roger nevetését.

- De nem akkor, amikor süteménnyel tömi magát - mondotta Nancy.

Még el sem érték a farm kapuját, amikor megpillantották Mary Swainsont, aki egy vödörrel jött ki az istállóból.

- Visszajöttek már? - érdeklődött.

- Régóta itt vannak már a többiek? - kérdezte Susan aggódva.

- Milyen többiek?

- Titty és Roger.

- Nem, ők nem jártak itt. Fenn voltam ma délután a levéllel, de senkit sem találtam ott. A barlang is be volt zárva.

- Micsoda levéllel?

- Maguknak szól. Nem hagytam ott. Tudtam, hogy egyikük úgyis eljön a tejért.

A borítékon igen apró betűkkel egy sarokban az állott: "Bennszülött posta", aztán nagyobb betűk. Susan azonnal felismerte anyu írását. Felolvasta a címzést, "Susan kormányos, Tábor, Fecske-völgy", felbontotta és olvasta:

Drága Kormányosom és Szakácsom!

Holnap reggel átmegyek a hajóbébivel, hogy meghalljak mindent a Kangcsendzöngáról. Ne főzz sokat. A porciónkat magunkkal visszük. Azért írom a levelet, nehogy esetleg mindnyájan elmenjetek felfedező útra, ha nem tudjátok, hogy jövünk. Várjatok bennünket a délelőtti őrségváltás idején nyolc harangütésre. (John tudja mikor).

Szeretettel csókolja a Kapitányt és a Legénységet

Anyu és a Hajóbébi

Susan szemeit ellepték a könnyek, és az utolsó szavakat már alig tudta elolvasni. Anyu abban bízik, hogy minden rendben van. És ő, Susan, akinek vigyáznia kellett volna a többiekre, azt sem tudja, merre vannak... Odatolta a levelet Johnnak. A többiek elkomorodva pillantottak rá.

- Mi a baj? - kérdezte Mary. - Ne aggódjatok.

- Elvesztek. Elvesztek - zokogta Susan -, és anyu meg Bridgie jönnek holnap. Még nem tudják...

- Ne aggódj, nem lehetnek messze.

- A ködben történt - magyarázta John. Susan döntött.

- Azonnal induljunk, hogy megmondjuk anyunak - és már indult is le a szekérúton.

- Susannak igaza van - mondotta Nancy. - Minél hamarabb, annál jobb. Már sötétedik, történnie kell valaminek.

Mary egyetértett Nancyvel, utánasietett Susannak.

- Én átevezek veled. Szélcsend van, s a mi csónakunkon könnyebb evezni.

A többiek is utánuk siettek.

- Semmi értelme - mondotta Mary -, hogy mindnyájan jöjjetek. Jobb ha egy páran a táborban maradnak. Rossz lenne szegény báránykáknak, ha talán mégis hazatalálnak, és nincs senki, aki meleget ad, és ágyba dugja őket.

Ebben a percben lódobogás hallatszott egész közelről a homályban.

- Fedezék mögé! - bökte ki megszokásból John, de rögtön hozzátette, mintha elszégyellte volna magát: - Mi értelme volna elrejtőzni?

Az egész társaság egyenesen az útra lépett, hogy bármelyik bennszülött - ellenség vagy jóbarát, ugyan ki törődik most ezzel? - messziről megláthatta őket.

- Épületfát szállítanak - fontoskodott Peggy.

Három nagy ló tűnt fel a kanyarodóban, mögöttük hatalmas szálfa két pár nagy, vörös kerékre láncolva. Már sötétedett, és egy pillanatig senki sem látott egyebet, mint a lovakat, a fát és a favágót, aki a vezérló előtt haladt.

- Hó, Neddy! Állj meg! - A három ló megállt.

- Jó estét, Mary!

- Jó estét, Jack!

- Jóbarátot hoztunk. - Titty leereszkedett a fa égbe meredő végéről a másik favágó karjai közé. Mind odaszaladtak hozzá.

- Igazán nagyon szépen köszönöm. Szervusz, Susan! Roger megsértette a lábát, de azért nincs semmi baj!

- Hol van?

Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni. A favágó beszélt Maryhez és Mary beszélt Tittyhez. Titty próbálta elmagyarázni, hogy mi történt. De a válaszok, ha kielégítették is Nancyt és Peggyt, nem voltak egészen kielégítők John számára, és messze attól, hogy Susan is beérje velük. Roger egy wigwamben fog aludni. Ó, jól van, egyszóval egy szénégető kunyhójában. És egy bennszülött kuruzsló bekötötte a lábát, és azt mondta, hogy semmije se tört el. Öreg Billy volt? Nem, mondta a favágó. Fiatal Billy volt. De hol van? Titty csak annyit tudott, hogy valahol a láp túlsó oldalán. A favágó megmondta Marynek, hogy hol. Aztán Nancy, Peggy és Mary mind egyszerre próbálták megmagyarázni Susannak, hogy az túl messze van ahhoz, hogy azonnal odarohanjanak. Aztán Titty próbálta megmagyarázni, hogy Roger jobban nem is lehetne ellátva, és próbálta elmondani Johnnak, hogyan bukott orra az iránytűvel, és hogyan hitték azt, hogy elromlott, pedig nem is romlott el, és hogyan mentek körbe anélkül, hogy akarták volna, hogyan követték az ellenkező irányba folyó patakot, és hogy Roger különben sem tudott volna hazajönni ma éjszakára, mert a lába be volt kötve páfránnyal, és a kuruzsló azt mondta, hogy nyugalomra van szüksége.

- Mentőexpedíciót kell érte indítanunk - mondotta Nancy. - Első dolgunk holnap reggel érte menni.

- Mielőtt még anyu ideér?

- Persze. A lápon át nincs messze. Gyerünk az öbölbe, John.

- Ha biztosan visszaérünk, mire anyu jön, semmi baj - mondta Susan -, de rettenetes volna, ha üresen találná a tábort, mint ahogy mi találtuk.

- Nem fogja. Gyertek a holmikért.

- Nem kell izgatni Mrs. Walkert ma éjszaka - mondotta Mary. - Ti se izguljatok, most, hogy tudjátok, hol van. Még a disznókat kell megetetni. Jó éjszakát, Jack! Jó éjszakát, Bob! Nem kell várnotok, legények.

- Jó éjszakát, Mary! - köszöntek el a favágók szégyenlősen, és indulásra nógatták a lovakat.

- Az ember azt gondolná, hogy ezeknek a legényeknek nincs más dolguk, mint ácsorogni - tette magát Mary, mintha bosszankodnék. Hanem azért utánuk integetett, míg el nem tűntek. - Ti pedig jobban teszitek, ha reggelire is visztek tejet. A holnapi tejet elviszem én, mielőtt Mrs. Walker megérkezik, így aztán egyenesen visszatérhettek, nem kell idáig kerülnötök.

Susan és Titty Maryvel bement a farmra, és megvárták a kertajtóban, amíg a színültig telt kannát kihozta. John, Nancy és Peggy a Patkó-öbölbe vonultak a rakomány visszamaradt részét elhozni.

A gyenge, teából, tejből meg pirítósból álló vacsora hamar véget ért. Susan már a másnap reggelre gondolt, vajon mennyire sérült meg Roger lába, és mi a teendő, ha azt találja, hogy Roger túl rossz állapotban van ahhoz, hogy szállítani lehessen. Hol Peggy, hol meg John kérdezett időnként egy s mást Tittytől, aki próbált nekik mesélni a patakról és az erdőkről, és hogy milyen meglepő látvány volt a ködből kiemelkedő Kangcsendzönga, amikor azt hitte, hogy a Rio másik oldalán fekvő dombokat figyeli. Néha Titty egy-egy szavába Nancy és Peggy is belevágott. Beszéltek a Ködről a Tavon, arról, hogyan tapogatóztak előre az iránytűvel. De ezek csak olyan kis beszélgetéstöredékek voltak. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogysem meglepődjenek azon, amikor Susan azt mondta, hogy ma nem mosogatják el az edényt, és a csészék, kanalak és egyéb holmik egész éjszaka ott öblítődhetnek a patakban.

A szemük majd leragadt, amikor bemásztak a hálózsákjaikba.

- Aki először felébred, felkölti a többieket - mondotta Nancy ásítva. De senki sem volt ébren, hogy válaszolhasson neki.

Volt abban valami jó, hogy a dédnagynéni olyan sokáig otthon tartotta a Fruskákat, és ez volt az első éjszaka, amelyet nem ágyban, hanem sátorban töltöttek. Így a reggeli nap korán felébresztette őket, viszont semmi hatása se volt a Fecskékre, akik akár huszonnégy órát is aludtak volna egyfolytában, ha Nancy kapitány nem ébreszti fel őket hangos kiáltozásával, miközben rohant magát megmártani a fürdőmedencében.

Egy órával később a mentőexpedíció úton volt. Erre a kis időre nem volt érdemes mindent beraktározni Peter Duck barlangjába. Azt akarták, hogy a tábornak igazi tábor képe legyen arra az esetre, ha anyu véletlenül hamarább érkezne oda, mint ők a sebesült Rogerral. Így hát ott állott a Fecskék négy sátra, és a papagáj kalitkája is ott volt a kőemelvényen. A Fruskák lebontották a maguk sátrát, mert két rúdját hordágy céljára akarták felhasználni. Nancy tökéletes hordágyat font kötelekből a két rúd között, és az összehajtogatott sátorlapokat hosszában ráfektette a rudakra derékaljnak.

- Nem valami kényelmes, de nem is volna igazi, ha kényelmes volna.

Csak a papagáj őrizte a sátrat, és haragudott. Egyre azt rikoltozta az egyszeregyből: "Kétszer, kétszer, kettő, kettő."

- Azon méltatlankodik, hogy már egyszer itthon maradt, és most nem ő a soros. Most nem maradunk el olyan soká, Polly, csak elmegyünk Rogerért. Különben sem hagyunk bent a barlangban.

De a papagáj még így sem volt hajlandó megvigasztalódni.

Titty visszaszaladt, kivette a papagájt a kalitkájából, és rohant vissza a patak mentén. A megvigasztalódott papagáj most már egész más hangnemben rikácsolt, Titty karján egyensúlyozta magát, és csapkodott rövid szárnyaival.

- Tudjátok, a cédulát, amit Polly kalitkájára raktunk, hogy: "Várjatok itt, míg visszajövünk", betettem az üres kalitkába, hogy anyunak okvetlenül szembetűnjék, ha előbb érne oda, mint mi.

- Szép - mondotta Nancy. - Ha mások is észreveszik, arra érkezünk majd vissza, hogy az egész tábor tömve van dédnagynénikkel, akik mind azt hiszik, hogy meghívtuk őket.

- Erre nem is gondoltam - mondta Titty. - Szaladjak vissza?

Nancy nevetett.

- Dédnagynéni csak egyetlenegy van az egész világon, és már az is elutazott.

Már a Pisztrángos-tó vidékén jártak. Titty megmutatta Peggynek, hol fogták Rogerral óriási pisztrángjukat. A tó felső végétől nyomon követték a kis patakot a lápon át, míg széles, mocsaras részhez nem értek, ugyanolyan csoportosan nőtt kákával, amilyet Titty és Roger látott tegnap kiemelkedni a talajból, amely azonban besüppedt a lábuk alatt. Megkerülték a mocsarat, túl voltak a lápvidék legmagasabb pontján, és leláttak a túloldali völgybe.

- Már jártunk itt máskor is - mondta Peggy. - Jól ismerjük ezt a hegyoldalt. Nem hinném, hogy eltévedhetnénk a ködben.

- Mi az hogy nem tévedhetünk el a ködben - méltatlankodott Nancy. - A ködben mindenki eltévedhet, még a vadászok is fennragadnak itt néha.

Peggy izgatottan pillantott maga elé.

- Rögtön rajta leszünk az országúton. Itt is van.

- Most már simán odajutunk. - Peggy előrerohant egy tisztán kivehető ösvényen. Keskeny ösvény volt ez a hanga közt, jól kitaposott nyom a pázsitos területeken. A társaságnak libasorban kellett menetelnie, mert csak egy lábnak vagy egy birkának volt hely az úton.

Az expedíció libasorban haladt a keskeny ösvényen.

- Az országút az oka, hogy nem fedeztük fel a Fecske-völgyet. Olyan pompás út, hogy mindig ezen közlekedtünk, és sose mentünk át a vízválasztón.

- Vízválasztó - kapott a szón Titty. - Gondolnom kellett volna rá, és nem az iránytűt okolnom.

Folytatták útjukat az egyenes ösvényen.

- Ott van a fenyőfád - mutatott Peggy előre, lefelé a lápom.

- Ha az az a fa - mondotta Titty -, akkor Roger valahol ott sértette meg a lábát.

Elhagyták az ösvényt, és egyenesen a fenyőfának tartottak.

- Ez az a hely. Nézzétek, itt egy darabka ezüstpapír a csokoládéról. Itt feküdt Roger, míg én elmentem megkeresni a kuruzslót.

Susan leereszkedett az erdőbe, és a többiek utána siettek. Füttyszó hallatszott, olyan fújásszerű fütyülés.

- Roger! - kiáltotta Susan. A fütyülés azonnal abbamaradt.

- Halló! - hallatszott lentről, és mikor áttörtek a bozóton, megpillantották Rogert, aki vígan ugrándozott fél lábon a szénégető kunyhója mellett, és hintáztatta magát a mankóján. A másik lábán, amit gondosan eltartott a földről, hatalmas kötés volt vörös zsebkendőből.

- Halló! - sipított Roger, aki valóban nagyon jól szórakozott. - Hé! Hahó! Hej! Örülök, hogy elhoztátok Pollyt is. Halló, Polly! Mondd, hogy kétszer kettő.

Susan odasietett hozzá.

- Semmi bajod? Így megsérteni a lábadat.

- Hé, hahó, hej! - sipított Roger boldogan, mankója hegyén forogva.

- Ki faragta neked ezt a gyönyörű mankót? - érdeklődött Titty.

- Fiatal Billy. Azt mondja, így hívják igazán.

- Szép jó reggelt! - köszöntötte őket az öreg szénégető, előjőve a kunyhójából. - Nagyszerű kis legény ez, kutya baja. Hamarosan rendbe jön, ha nem használja túl sokat a lábát.

- Hoztunk neki egy hordágyat - jelentette ki Nancy.

- Az derék. Ha egy-két napig távol tartja a lábát a földtől, el is felejti, hogy valaha fájt. Hogy vannak, Miss Ruth és Miss Peggy? De rég nem láttam magukat! Csak nem Mr. Turner papagája?

- Az övé volt.

Mindig nagy megrázkódtatás volt a Fecskék számára, ha Nancy kapitányt, a Tengerek Rémét Ruthnak szólították. De mintha Nancy ma nem bánta volna.

- Hogy van, bácsi? - kérdezte az apótól. - Hogy van a vipera? Hadd nézzük meg, ha már egyszer itt vagyunk.

- Egész éjszaka benn voltam a wigwamben, de azért én pompásan aludtam. Reggel kihozta. Sziszegett, mint a csuda - dicsekedett Roger.

Az öregapó bement a kunyhójába, majd visszajött a dobozával. Figyelmeztette Tittyt, hogy a papagájt ne engedje túl közel, és egyik oldalon felemelte a doboz tetejét. A vipera kiömlött belőle, mint valami sötét folyadék, de Fiatal Billy ráemelte egy botra. Onnan lógott le sziszegve, öltögetve villás nyelvét. Még Susan is, aki pedig tele volt bennszülöttes gondokkal, hogy el találnak késni, örült, hogy ismét szemtől szembe láthatja a kígyót. Ó, csak ne feledkeznének meg azok a Fruskák olyan szörnyű könnyen az idő múlásáról.

Végül a vipera visszakerült a dobozába, és Nancy odafordult a hajósinashoz:

- Most aztán lássuk, hogyan férsz rá a hordágyra.

- Jól mozgok én a mankómon is.

- Egykettő, feküdj rá a hordágyra! - szólt rá Susan határozottan. - Anyu úton van a Fecske-völgy felé, nekünk vissza kell érnünk, mire ő megérkezik.

A hordágyat letették a földre, Roger a két sátorrúd közé feküdt, a mankóját pedig maga mellé tette. John és Nancy felkapták a rudak végét.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy ápolták - búcsúzott Susan.

- Nincs mit. Remélem, látom még magukat.

- Isten vele, és köszönöm szépen! - búcsúzott Roger is.

- Isten velük! - intett az öreg utánuk az erdő széléről.

- Feküdj le, te kis szamár - szólt rá Nancy kapitány, amikor Roger megpróbált hirtelen felülni a hordágyon, hogy a mankójával integessen.

- Ha leesel, és megütöd a másik lábadat is, nem tudsz semmit se csinálni egész nyáron - intette John.

- Elzsibbad mind a két lábam, ha nem ugrálhatok egy kicsit.

Akármilyen könnyű is volt, a hordágyat vivők örültek, hogy egy kis pihenőt tarthattak. Bár Roger az út nagy részét súlyos sebesült gyanánt tette meg, időnként mégis megengedték neki, hogy fél lábon, mankóval ugráljon egy kicsit. Az egész társaságból a papagáj örült legjobban a hordágynak. A rúdja pompás ülőhelynek bizonyult, és így hajlandó volt egész úton a hordágyon utazni, akár rajta volt Roger, akár nem.

Anyu és a hajóbébi egy kis csalódást éreztek, amikor Mr. Jackson partra tette őket, és senki se várt rájuk a Patkó-öbölben.

- Talán kicsit korán értünk ide.

A hajóbébi és anyu megtekintették a partra felhúzott Fruskát, aztán a Fecske új árbocát. Lesték, hogy minden percben felhangzik a Felfedezők vidám csatakiáltása, amint rohannak elébük a hegyoldalon.

Anyu egy pillanatig arra gondolt, hogy talán eltévesztette a napot, és még nem jöttek vissza a Kangcsendzöngáról. De nem, hisz ma reggel találkozott Flint kapitánnyal, tőle hallotta, hogy Miss Turner elutazott, és Nancy és Peggy csatlakoztak a Fecske-völgyi Táborhoz. Talán megint elromlott John órája. Gyakran előfordult ez vele. Jó volna, ha egyikük segítene felcipelni a nagy kosarat, amiben a Holly Howe-ból hozott finom dolgok voltak. De hát mit volt mit tennie. Valószínű, hogy összetalálkoznak, mielőtt az erdő legmagasabb pontjához érnek. Úgysem siet Bridgie miatt.

- Gyere Bridgie - szólt oda. - Lássuk, milyen messzire megyünk, mielőtt elérnek minket.

Átkeltek az úton, de semmiféle félelmet nem éreztek a bennszülöttektől. Hiszen ha jól meggondoljuk, anyu maga is bennszülött volt. Fent megpihenve elnéztek a Fecske-völgy felé, és furcsállották, hogy nem látják a fölszálló füstoszlopot. Persze, hiszen messziről kellett fát cipelniük. Susan biztos takarékoskodik vele. A patak mentén haladtak, majd a vízesésnél felkapaszkodtak. Bridgie négykézláb kúszott, anyu közvetlen mögötte, ha netán Bridgie meg találna csúszni. Ott a négy sátor, az üres papagájkalitka, az üres tűzhely, de emberi lénynek semmi nyoma.

- Ahá! Elbújtak a barlangban. - Ott álltak hát, ő és Bridgie, ujjukat az ajkukra téve, hogy meglepjék az első Felfedezőt, aki majd előbújik. Minden hiába. Anyu végül is bement, de nem talált ott egyebet, csak egy kanna tejet a bejárat árnyékában, Mary hagyta ott reggel, hűvös helyen.

Újra kilépett a napvilágra, és akkor észrevette a cédulát a papagáj kalitkájában.

"VÁRJATOK ITT, MÍG VISSZAJÖVÜNK"

- Hm, rövid, de velős. Inkább Nancy kapitányszerűen hangzik, mint John kapitányszerűen. Nem John írása. Susan biztosan odaírta volna, hogy "kérlek". "Várjatok itt, míg visszajövünk". Hát nem várunk, igaz-e, Bridgie? - Felment a fürdőmedencéig, majd ő meg Bridgie kimásztak a Fecske-völgyből, s a Pisztrángos-tó irányában néztek felfelé. S akkor a messze távolban megpillantották a mentőexpedíciót.

Susan lépegetett elöl, látszott, hogy sietteti a többieket. Utána John és Nancy cipeltek valamit, ami fehér volt és hosszú. Utána lépdelt Peggy és Titty. De hol volt Roger? Aztán anyu megpillantotta a hajó papagáját, belekapaszkodva abba a valamibe, amit John és Nancy cipeltek. Valami megmozdult azon a valamin, és anyu már rohant is elébük. Mi történt Rogerral? Hát mégse volt biztonságos magukra hagyni őket? Törött kar? Törött láb? Mindkét láb eltörve?

De a mentőexpedíció hirtelen örömrivalgásban tört ki. Megálltak, a hordágyon levő valami vad rángatódzásba kezdett... Anyu már túlontúl is jól tudta, hogy mi az... És egy másodperc múlva Roger szökdécselve jött feléje, hol a mankóján, hol az egyik lábán himbálva magát, és visítozva örömében, ahogy a torkán kifért.

- Ó, anyu. Ne haragudj, hogy elkéstünk - mentegetődzött Susan. - Igazán igyekeztünk idejében itt lenni.

De mintha a késés most nem is számítana. Anyu nem gondolt egyébre, mint Roger lábára, és magában nevetett is egy kicsit, hogy minden annyival kevésbé szörnyűnek bizonyult, mint ahogy azt az első borzalmas pillanatban hitte. Titty odaszaladt szegény kis Bridgie-hez, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy egyedül hagyják. Roger próbálta elmagyarázni, hogy hogyan is történhetett, hogy a lábát egy akkora páfránykötésbe bugyolálták be, mint a feje. Nancy próbálta rábeszélni, hogy feküdjék vissza a hordágyra, s így szabályszerűen vigyék be a sebesültet a táborba. A papagáj panaszkodott, amiért a hordágyat ledobták a földre, és róla senki se vett tudomást. Susan továbbrohant a Fecske-völgybe, hogy azonnal tüzet gyújtson. Mindenki egyszerre beszélt, amikor anyu, Bridgie, Roger és a mentőexpedíció hátralevő tagjai elvonultak a táborhoz.

- Azt a mindenit! - nézett körül Nancy. - A tábor nem teljes a mi sátrunk nélkül. Gyere Peggy, mint hordágy már megtette a magáét.

Mire anyu kosarát kipakolták, Susan kannája is vígan zubogott, a Fruskák is elkészültek már a sátorveréssel, és anyu is kibontotta a páfránykötést, amelyet az öreg szénégető tett Roger lábára. Maga is alaposan megvizsgálta a lábat.

- Nem hiszem, hogy a páfrány ártott volna neki.

- Már majdnem egészen rendbe jött, tudom lóbálni is, már alig fáj.

- Na jó, visszakaphatod a kötésedet, ha kívánod - és Roger, aki szerette volna, ha a lába még egy napig kötésben van, azt mondta, hogy kívánja.

A lakoma alatt elmesélték a Kangcsendzönga megmászásának egész történetét, a köd leereszkedésének és a hegyoldalon való alvásnak a históriáját, s hogy Roger egyszerre próbált egy sziklába kapaszkodni és vadkecskéket mutogatni, egy és ugyanazon kézzel, aztán a wigwamben töltött éjszaka és a kacsatojás erényei... mind, mind sorra kerültek. Csak késő délután jutott szóhoz anyu.

- Majd elfelejtettem, amit meg akartam veletek beszélni... Most, hogy Bridgie Peggyvel bent van a nagy sátorban, itt a legjobb alkalom... Tudjátok, hogy Bridgie születésnapja közeledik. Szeretném megnézni, hogyan készültek a ti sátraitok. Csinálnék neki kicsiben egy ugyanolyat... Úgy mint múlt évben, a születésnapját a szigeten szeretném megünnepelni.

- Ott leszünk mi már akkorra? - kérdezte Susan.

- S mi van a Fecskével? - érdeklődött John.

- Anyu tud valamit a Fecskéről - mondotta Titty anyu arcát vizsgálgatva.

- Kérdezzétek meg a Flint kapitányotokat - nevetett anyu. - Értünk jön majd, hogy hazaszállítson. Már itt is van.

Flint kapitány felsétált a táborhoz. Kezet akart fogni anyuval, de aztán mégsem tette.

- A kezem csupa olaj - és beletörülte a fűbe, de ez nem sokat használt. Így hát kölcsönkérte a szappant Susantól, és a patakban mosott kezet.

- Biztosan az árbocon dolgozott - mondotta John.

- Jó munkát végeztél az árbocon - fordult Flint kapitány Johnhoz.

- Mikor tér vissza a Fecske?

De mintha Flint kapitány már nem hallotta volna ezt a kérdést.

- Halló! Mi az ördögöt művelt a hajósinas? - Roger éppen akkor bújt elő Peter Duck barlangjából, miután megpróbálkozott vele, hogyan tud átlépni a bejáraton anélkül, hogy a bekötött lába a földet érintené. Aztán természetesen neki is el kellett mondani mindent. Mielőtt a mese végére jutottak volna, megkezdődött az uzsonna is. Anyu felfedezett egy tortát a kosara alján.

Még mindig a kangcsendzöngai kalandról folyt a szó, amikor anyu azt mondta, késő lesz Bridgie-nek, mire Flint kapitány felugrott.

A Felfedezők valamennyien lekísérték a Patkó-öbölbe, még Roger is, aki titokban már rájött, hogy nem fáj igazában a lába, még akkor se, ha a földre teszi.

- Holnap, remélem, mindnyájatokat látni foglak Beckfootban.

- De hát csak akkor lehet, ha a Fecske visszajön.

Anyu és Flint kapitány egymásra néztek és nevettek.

- Talán már itt is van? - kiáltotta Titty.

- Tegnap este még nem volt - tette hozzá John.

Anyu, Flint kapitány és Bridgie egy szempillantás alatt magukra maradtak. A hat Felfedező rohant a fák közt a part felé, Roger majdnem elfelejtette a mankóját használni nagy igyekezetében, hogy lépést tartson a többiekkel.

- Az árboc eltűnt! - kiáltott John, és a fák közül a kis öbölbe érve azt is meglátta, hogy hová. A Fruska nem volt többé az egyedüli vitorlás az öbölben. A partra húzva ott feküdt egy másik kis hajó is. Nagyon hasonlított a Fecskéhez, de a friss mázolástól úgy ragyogott, hogy első pillantásra alig bírták elhinni, hogy azonos volna a Fecskével, a szeretett, régi Fecskével, amelyet olyan jól ismertek. Az új árboc már benne állt, halvány arany fényben ragyogott a csiszolástól és a lenolajtól, rajta vadonatúj, príma minőségű felhúzókötél a vitorlához és a zászlóhoz. A partra kiterítve, a hajótöréskor szenvedett sérülése csinosan kijavítva, ott feküdt a régi barna vitorla, mellette a vitorlarúd s egy köteg finom kötél, amely befűzésre várt.

A négy Fecske elnémult. Odarohantak hozzá, gyöngéden végigtapogatták a friss festést, és száraznak találták. Keresték a léket, amin, amikor utoljára látták, ócska fenéklapból folt feszült. Meg se találták volna, ha nem tudták volna olyan pontosan, hogy hol volt az a szörnyű lék. Új hajó feküdt előttük, több mint új, megújhodott, mely megőrizte régi emlékeit. Szívüknek a régi Fecske volt, több, sokkal több számukra a világ minden létező hajójánál.

Miután Flint kapitány a karban zengő köszönetekre megmagyarázta, hogy semmi köszönettel nem tartoznak, hisz ez csak egy csekély kis része annak, amivel ő tartozik nekik, besegítette anyut és a hajóbébit az evezős csónakjába, és eltolta a parttól.

- Holnap meglátjuk, melyik hajó a gyorsabb. Indulás az Úszóháztól. Cél: Beckfoot. Az Úszóházban leszek már kora reggeltől. Reggeli után azonnal induljon a flotta.

Az összes "jó éjszakát!" elhangzott, Flint kapitány már a hegyfokok között evezett kifelé, John ujjai fürgén dolgoztak a finom kötél végének kibogozásán, hogy aztán a vitorlát elláthassa, mikor az evezők megtorpantak.

- Igaz is, Roger! - szólt át a vízről Flint kapitány. - Beszereztem azt a hordó puskaport. - Evezői újra bemerültek, és az evezős csónak elhagyta az öblöt.

- Háromszoros hurrá! - sipított Roger.

- Hogy értette ezt? - kérdezte Susan.

- Hogy megengedi, hogy elsüssem az ágyúját - kiáltotta Roger, és örömében a levegőbe hajította a mankóját.

 

A VITORLÁSVERSENY

A két kis hajó ott himbálódzott a vízen, az Úszóház mögött. Legénységük és kapitányaik a hátsó fedélzeten dorbézoltak. Szódás limonádét ittak Flint kapitány társaságában, aki útban Beckfootból megállt Rióban, és egy egész ládával hozott magával a motorcsónakban, ami most az Úszóház mellett volt kikötve. Ez az igazi ital ilyen trópusi napokon. Mindenki kissé süket volt, mert nem elég, hogy Flint kapitány üdvlövésekkel fogadta őket, amikor a flotta befutott az Úszóház-öbölbe, de megtartotta az ígéretét, és újból meg újból megtöltötte a kis ágyút, amit Roger, még mindig Hosszú John Silvert játszva, és mankójára támaszkodva, hosszú gyutaccsal újra meg újra elsütött. Puskaporszag lengte körül az Úszóházat, mint a tavalyi tengeri ütközet alkalmával.

- Ezzel a gyenge északi széllel egyenest haladhattok egész úton az Amazon folyamig. A versenynek ott kell befejeződni, mert a szárazföldön, Beckfootban lakoma vár rátok.

- Már volt egy lakománk tegnap, amikor anyu átjött a Fecske-völgybe.

- Mire Beckfootba értek, kibírjátok a következőt. Valami eperfagylaltról hallottam rebesgetni.

- Eperfagylaltot bárki, bármikor képes elfogyasztani - mondotta Roger -, az nem foglal el semmi helyet, mint másféle étel.

- Ez igaz. De most térjünk rá a versenyre. Nyílegyenes iram nem igazi próbája egy hajó teljesítményének. Legjobb, ha innen indultok el, s lefelé vitorlázva a tavon, megkerülitek a Vadmacska-szigetet. Célpont az Amazon folyam. Amelyik hajó elsőnek hagyja el a csónakházat, az győz.

- A Vadmacska-sziget melyik oldalán lefelé menet? - kérdezte Nancy.

- Amelyiken jólesik. A lényeg, hogy egész körülvitorlázzátok, lefelé menet egyik oldalán, vissza a másikon.

- S melyik úton a Riói-szigetek között? - kérdezte John.

- Szabad választást engedek, a kapitányok ítéletére bízom. Szóval: két ágyúlövést adok le nektek indításul. Az első azt jelenti, hogy két perc van még a rajt előtt. Indulás előtt egy perccel intek a zsebkendőmmel. A második lövésnél indultok. Mielőtt a második lövés elhangzik, egy hajó sem metszheti az Úszóház árboca és az öböl északi csúcsa között húzott vonalat. Ha valamelyik mégis megteszi, annak a második lövés után vissza kell fordulnia, és újból indul. Megértettétek?

A két kapitány igent intett.

- Elkísérsz a motoroson? - kérdezte Roger.

- Nagyon sok itt a dolgom. Holnap vége a szárazföldi életnek, újra idejövök lakni.

- Mi pedig visszamegyünk a Vadmacska-szigetre.

- Igaz is, matróz, mit csináltál a papagájjal?

- Őrzi a tábort. Tegnap magunkkal vittük.

- Nem hozhattuk el a versenyre - magyarázta Susan.

- Gondold el, ha bele talál esni a vízbe, és ki kellene halásznunk. Miatta elveszíthetnénk a versenyt.

- Mindenki a fedélzetre! - vezényelt Nancy.

- Kormányos úr, szedje össze a legénységet - vezényelt John is.

Két perccel később mindenki fent volt a hajója fedélzetén, az egy Rogert kivéve, akinek megengedték, hogy mankójával a nyakán a kötélhágcsón szálljon le az Úszóházból a Fecskébe, mintha révkalauz volna, aki elhagy egy gőzöst a tengeren.

- Hát ez is megvolna - mondta Flint kapitány, amikor Roger után eresztette a kötelet. - Most rajta. Mihelyt mindketten vitorlát bontottatok, leadom az első ágyúlövést.

- Mit gondolsz, jó helyen rögzítettük a vitorlát? - kérdezte John. - Ne húzzuk a csúcsát egy picit följebb?

- Jó lesz az? - tanakodott Susan, amint hunyorogva nézte a barna vitorlát. Ebben a napfényben örült, hogy nem fehér, és nem vakít, mint a Fruskáé.

- Még egy fél hüvelyk - mormogta John, és húzott egyet a felhúzókötélen. Kevesebb a bajlódás, hogy a csúcsa jó magasan van. - Most engedd lejjebb a keresztrudat. Úgy. Állj! Így ni. Azokat a ráncokat a szél kisimítja, mihelyt az öbölből kikerülünk.

Bumm!

Az Úszóház fedélzetéről szürke füstfelhő szállt fel, és látták, hogy Flint kapitány újra megtölti a kis ágyút, és kezében órájával ott vár mellette.

A két kis hajó oda-vissza úszkálgatott az öbölben. A kapitányok egymást lesték. Mindegyikük azt remélte, hogy közel is tud maradni a vonalhoz, meg szemben is vele, és egy pillanatot sem veszítve haladhat majd át rajta, ha a második lövés is elhangzik.

- Te, Titty, lesd a zsebkendőt - mondta Susan. - Roger, terád nincs szükség elöl, amíg meg nem kerültük a szigetet. Helyezkedj el a középső ülésen, és tartsd a lábadat úgy, hogy senkinek se legyen útjában.

- Igen, igen, uram!

- Meglóbálta a zsebkendőjét! - szólt Titty.

- Még egy percünk van az indulásig. Bár ne vesztettem volna el az órám másodpercmutatóját. Az övék rendben van. Figyelj, percre fogják tudni, mikor szólal meg az ágyú.

A Fruska feléjük siklott a sima, védett vízben. Peggy lehajtott fejjel figyelt valamit a kezében, és hangosan, mohón számolta a másodperceket. "Negyven... Harmincöt... Harminc... Huszonöt..." Aztán Nancy hangja: "Fogd be a szájad, te szelídített vadkecske. Ne számolj olyan hangosan!" Többet nem is hallottak.

- Nem lehet sokkal több öt másodpercnél - súgta John. - Nancy a vonal fölé siklik. Gyerünk! - Megfordította a kis hajót, és az öböl kijárata felé irányította, az Úszóház és az északi előfok között. - Le kell állnunk, mert különben keresztülmegy, mielőtt az ágyú elsül.

- Az ágyú fölé hajol - jelentette Titty.

- Késő. Túl hamar ideértünk, szél irányába kell fordulnunk - mérgelődött John, és a Fecskével szél ellen fordult, miközben a vitorla csak úgy rázkódott.

- Az ágyú fölé hajol - jelentette Titty.

Bumm!

A lövés eldördült, és a füst még föl sem szállott, amikor a Fruska már repült is, átszelte az indítóvonalat, és kint volt a vízen. John beállította a hajót a szélre, és egy szempillantás múlva ő is követte. De értékes pillanatokat veszített, a Fruska tizenkét yarddal megelőzte őket.

- Az én hibám, csuda vigye el ezt a másodpercmutatót.

- Nem baj, a verseny hosszú, majd behozzuk ezt a darabkát - nyugtatta meg Susan.

- Lesz még több is, amit be kell hoznunk. Nézd csak, már el is hagyott bennünket. Felhúzták a süllyeszthető tőkét, sokkal gyorsabban futnak, mint mi.

Semmi kétség, a Fruska mindig több és több előnyt nyert. A szél elől szaladva a sima vízen, a Fruska valamivel mégiscsak gyorsabb hajó volt.

- Majd behozzuk, ha a széllel futunk.

- Csak kapnánk valamivel több szelet. A Fecske szereti, ha érezni lehet.

- Így már jobb - szólalt meg Titty később, amikor a szél erősödött, és a víz mormolt a Fecske orra alatt. - Hallani, hogy neki is tetszik.

- Nancy nagyon érti a dolgát - mondta John, és hátrapillantott a Fecske sodrára, miután előbb a Fruska sodrát figyelte, amely olyan egyenes volt, mintha vonalzóval húzták volna a vízre.

- Mindig előttünk lesznek egész úton? - kérdezte Roger.

- A verseny még alig kezdődött el - mondta a kormányos.

A Fruska már majdnem a Vadmacska-sziget északi csúcsánál tartott. Úgy látszik, kívül akarnak haladni. Akkor hirtelen, mintha Nancy az utolsó pillanatban meggondolta volna magát, irányt változtatva bement a csatornába, a sziget és Dicksonék kikötője közé.

A Fecske sodra kanyargott egyet.

- Simább vizük lesz a sziget innenső oldalán - mormogta magában John -, és a sima víz jobban megfelel a Fruskának. De szél több van a szigeten kívül, s a Fecskének minden szél kell, amit megkaphat.

- Sokat be tudunk hozni, ha ezen az oldalon maradunk.

A Fecske sodra ismét kiegyenesedett, és John eldöntötte, hogy megtartja irányát. Egy pillanat múlva a Fruska már eltűnt a szemük elől.

- Nagyon sok előnyt nyerhetünk, még a sziget lábához is hamarabb jutunk.

- De szörnyű lesz a másik oldalon feljönni, ha nem kapunk szelet - mondta Titty.

John és Susan egymásra néztek. Most már nem volt mit tenni. "A szerencse forgandó." A legjobb, amit remélhetnek, egy-két kapóra érkező szélroham, hogy a szorosból kisegítse őket, és hogy most, amíg még van szelük, alaposan kihasználják.

- Milyen pompás arra gondolni, hogy holnap megint a szigeten leszünk - mondta Titty, amikor elsiklottak a jól ismert partok mellett.

- Szerencse, hogy senki sem szállotta meg, amíg mi odavoltunk.

- El ne feledkezz a sziklákról, az alsó végén! - figyelmeztette Susan.

- Nem fogunk kísérletezni, és túl közel menni hozzájuk, mert akkor a fák elfogják előlünk a szelet. Ha eléggé kinn hajózunk, a szélből kapunk valamit, és nem találkozunk a sziklákkal sem.

Elhagyták a sziget alsó végét, de a Fruska még nem volt látható. A sziget lábánál, a fák és a kikötőt rejtő sziklák által védett helyen sima volt a víz. Annyi fodor se volt rajta, amennyi legalább egy kis ígéretet jelentett volna.

- Fordulásra készen - vezényelt John -, húzd be a fővitorlát, kormányos úr. Már fordul is, állj! Elég! Most vedd be!

- Itt a Fruska! - mekegte Roger.

A Fruska lassan siklott feléjük a belső csatorna sima vizén. A Fecske érte el elsőnek a sziget alsó végét, és most, hogy megkerülte a külső sziklákat, eléje ment bevont vitorlával.

- A Fruska még mindig szabadon fut, mi már bevontuk. Nekik kell kitérni az utunkból.

A Fruska elsiklott mellettük.

- Hurrá! - sipított Roger. - Sokat behoztunk már.

Nancy nevetett.

- Jó lesz még várni azzal a hurrával. Várd meg, míg bent voltatok egy percig.

A Fecske mind lassabban és lassabban haladt Dicksonék kikötője felé. Alig volt egy fodor a vízen. A sziget fái és a Cápa-öböl feletti előfok a szél nagy részét elfogta. A csobogás elhalt a Fecske orra alatt, és John hátranézve látta, hogy a Fruska már elhagyta a külső sziklákat. Nekifordult a szélnek, s bekerült egy fuvallatba, amit John egész szívével kívánt volna kölcsönbe, hogy segítse szegény Fecskét az előrejutásban.

- Persze hogy nekik volt igazuk, hogy lefelé belül jöttek. Kevés széllel siklani nem olyan rossz. De szél irányában haladni szél nélkül, rettenetes. Ők most már kinn vannak, és hosszú távot megtehetnek jó szélben. Mi pedig csak rövideket, mégpedig szél nélkül. Behoznak mindent, amit megnyertünk, sőt többet, mielőtt mi kikerülünk.

- Nem evezhetnénk? - kérdezte Roger.

- Evezni tilos - mondta John. - Ne nyúlj hozzá, Susan. Egyetlen reményünk, hogy mozgásban tartjuk.

- Vigyétek a súlyotokat jobban előre, ti ketten.

Oda-vissza, oda-vissza haladt a Fecske a kis védett csatornán a sziget és a tó keleti partja között. Ezalatt a Fruska kint jó széllel nyílegyenest tartott a nyugati part felé, behozva mindazt, amit veszített, amikor a belső oldalt választotta lefelé menet.

- Egy null a javadra, Nancy - mondta John -, ha a rajtot is számítjuk: kettő.

- Senki se nyúlt a tűzhelyhez - jelentette Titty, miközben messzelátóval a szigetet szemlélte. - Pompásan látható.

- Ki törődik most a tűzhellyel? Fordulásra készen! Jelentsd, ha látod őket, nekem a vitorlát kell figyelnem.

- Ott vannak - jelentette Roger, amikor a Fecske most kivitorlázott az északi csúcs mellett, ahol annyi boldog órát töltött a messzelátóval.

- Errefelé tartanak! - jelentette Titty.

- A Kormorán-szigetnél kellett megfordulniuk. Már megint sok-sok előnyt nyertek. Ha most megfordulnánk, közelébe se érnénk még az Úszóház-öbölnek. Ha tovább ebben az irányban maradunk, előttünk érik el az Úszóházat. Csakhogy már kint vagyunk a csatornából! Jó volna még egy kis szél.

- Már itt is van. Nézd csak!

A szél hatalmas víztömeget söpört maga előtt.

- Ők kapják előbb - mondotta Susan.

- A Fruskának ez egyáltalán nem fog tetszeni. Nem olyan szilárd, mint a Fecske, aztán meg mi együtt többet nyomunk, mint ők. Nézzétek, már érzi is.

A kis fehér vitorlás Fruska, kint a tó közepén, amint a szél megkapta, hirtelen oldalt billent. A vitorlái egy pillanatra megrázkódtak. Aztán megint megteltek, de újra meg újra oldalra fordul, és befut a szélbe.

- Ők már megkapták a maguk porcióját - mondta John. - Egy perc múlva minket is utolér. Már itt is van.

- Tartsd erősen, Susan! Ki fogja bírni. Jól van, kicsi hajó!

A szél elsüvített mellettük, a Fecske oldalra dőlt, felágaskodott, előrerohant. A tajték csak úgy fröcskölt az orra alatt.

Nem volt arra szüksége, hogy a szélbe beállítsák. Örült, ha megkapta teljes erővel a szelet, hogy tovarepülhessen.

A Fecske a tó nyugati partja felé repült, jobbra, a Fruska balra, a keleti part felé. De már olyan elöl tartott, hogy a legközelebbi irányváltásnál elhagyta az Úszóház-öblöt. A Fecske viszont, ha most megfordul, éppen hogy eléri azt a pontot, amit a Fruska már elért volt. De Johnt most nem érdekelte az Úszóház-öböl, kitartott az iránya mellett, mert a legjobb szelet a tó közepén kapta.

A szélroham elmúlt, megint csak gyönge szél fújdogált. John és Nancy oda-vissza vitorlázgattak. Ha a Fecske megfordult, a Fruska is ugyanazt tette, mintegy biztonságból, hogy tartsa megnyert előnyét. Jó ideig senki se tudta a Fecskén, vajon be tudják-e hozni az előnyt, vagy sem. Végül mind a két kis hajó a Riói-szigetekhez közeledett északnyugatnak. A Fruska természetesen közelebb volt a szigetekhez, mint a Fecske.

- Rövidesen el kell magát határoznia - szólt John.

- Mire? - kíváncsiskodott Titty.

- Hogy átszeli-e a Riói-öblöt.

Ebben a percben meglebbent a Fruska fehér vitorlája, amint befordult a szélbe, és újra megfordult.

- Hát persze hogy Rio mellett haladnak el. Mi nem azt tesszük?

- Kitartunk még egy darabig. Különben sem veszítünk vele semmit.

- Azzal veszítettünk, hogy az előbb nem követtük őket.

- Az igaz. A Vadmacska-szigettel igazuk volt, de itt tévedhetnek. Megfordultak, mielőtt megbizonyosodtak volna, milyen a víz a szigetek nyugati oldalánál.

- Szoros van arra - mondta Susan.

- Igen ám, de nézd, hogy körülzárják a dombok meg a Long Island fái, meg a mögötte levő fák a Riói-öblöt. Na jó, fél perc és megtudjuk.

- Már elhagyták a Long Island csúcsát - jelentette Roger.

- Rendben van - mondta John kapitány -, nem fordulhatnak vissza. Most pedig ide süssetek!

A szél egyenesen lefelé fújt a szigetek és a tó nyugati partja közötti szűkebbik csatornán. Az Északi-sarktól egyenesen vezető csatornán fújt lefelé. A csatornát éles vonalú hullámocskák fodrozták egyik partjától a másikig. A Fruska már nyugodtan, lassan és egyenletesen siklott a szélcsendes, sima vízen, a Long Island szél alatti részén, a megszokott csatornaúton.

- Még mindig legyőzhetjük őket - szólt John, és kitartott iránya mellett, a nyugati part keskeny csatornája felé. - Rövid irányváltások lesznek, de jó szélben. Most már verjük.

- A fák mögé került, nem látom - jelentette Roger.

- Nem fontos - szólt oda John. - Majd meglátjuk, merre jár, ha kijutottunk a szigetek túloldalán. Légy készen!

A Fecske beleszökkent a szélbe, s egy pillanatra rá a másik irányba áthajtva, visszarepült keresztbe a keskeny csatornán. Bár az keskeny volt, minden yardja jól vitorlázható. Parttól a szigetig, a szigettől a partig és megint vissza, soha egy pillanatig sem volt a Fecske szél nélkül, amely zúgva hajtotta tovább.

- Nancy nem találhatott ilyen helyet Long Island mögött - mondta John félig hangosan, félig magának.

Már majdnem túl voltak a csatornán, a legészakibb sziget felé tartottak, amikor meglátták a Fruska fehér vitorláját vesztegelve a Riói-öblön kívül.

- Legyőztük! Legyőztük! - üvöltötte Roger.

- Legalábbis közel vagyunk hozzá. Majd megtudjuk egy-két perc múlva. A csuda vigye ezt a szigetet. Fordulásra készen!

A Fecske megfordult jobb felé, és a nyugati part felé tartott. Elérte, megfordult, s most bal felé fordulva sietett versenytársa elé.

- Majdnem behoztuk, de egy kis előnye még mindig van - mondta John.

- A szél meg egyre gyengül - mondta Roger, mintha valami súlyos betegről volna szó.

A két kis hajó mindjobban közeledett egymáshoz.

- Ki kell térnünk az útjukból - mormogta John.

- Miért kellene? - kérdezte Titty.

- Balról kapjuk a szelet - magyarázta John. - Nem mintha ez különbséget jelentene. Könnyen elkerül minket.

- Jó sokat behoztatok! - kiáltott feléjük Nancy kapitány vidáman, amikor a Fruska elhaladt a Fecske orra előtt.

- Még mindig nem eleget - kiáltott vissza John kapitány.

Hátranézett. Az Amazon folyam torkolatának déli előfokát figyelte. - Nem szabad egy pillanattal sem tovább kitartani, mint szükséges - mondta majdnem suttogva.

- A Fruska megfordult - jelentette Roger.

- Vigyáznia kell, ha mi is megfordulunk most, mert ő balról, mi meg jobbról kapjuk a szelet.

Hátrapillantott az előfok felé.

- Csendes víz van ott a végén - mormogta.

Titty verdeste a főülést, mintha biztatni akarná a Fecskét.

- Siess! Siess! - hajtogatta.

- Talán meg tudjuk csinálni - mondta John fordulásra készen.

- Túl korai - mondotta Susan. - Nem tudunk bemenni ilyen sekély víz fölött.

John nem szólt egy szót sem, csak átvette Susantól a fővitorla kezelését. A Fruska bal irányban tartott feléjük. Nancy hol a Fecske, hol a saját vitorlájára pislantott, hol meg hátra a hegyfokra. A Fecske megint behozott egy keveset, és Nancy nem tudta, elmehet-e az orra előtt. Talán sikerült is volna, de ő mégis inkább megfordult, és akárcsak John, a folyó torkolata felé tartott.

A két kis hajó most végre egy irányban haladt, a Fruskának már csak tíz yard volt az előnye.

- Kérlek, kérlek, fuss most ki! - rimánkodott Titty.

- Ne feledkezz meg a sekély vízről - mondta John, és valamit súgott Susannak. Susan rábámult. - Az egyetlen lehetőség - tette hozzá John.

Susan súgott valamit a többieknek.

- Kapaszkodjatok meg jó erősen, és bármit csinálunk is, maradjatok veszteg ott, ahol vagytok.

- Miért? - de nem jutott idő a magyarázatra.

A szél majdnem teljesen elállt. Titty részleteket fütyült különböző áriákból.

- Hagyd abba! - szólt rá John. - Most elsősorban csöndre van szükségünk.

A Fruska kicsivel előttük már majdnem a csúcsnál tartott. Nancy most már bánta, hogy nem tartott ki még egy darabig. Neki is eszébe jutott a sekély víz s a süllyeszthető tőke mélyen a hajó alatt. Semmi kétség, még egy darabkát ki kell mennie a tóba ahhoz, hogy a sekély vizet elkerülve juthasson be a folyóba.

- Már megint fordulnak - sipította Roger.

A Fruska, kifelé tartva a tóba, éppen csak hogy ki tudta kerülni a Fecskét. A Fecske azonban továbbra is megtartotta az irányát.

- Zátonyra szaladtok! - kiáltott át Peggy.

- Látom a feneket - jelentette Roger, az őrszem.

- No most, Susan! - biztatta John a kormányost.

- Kapaszkodj erősen, Roger - szólt rá a kormányos.

Abban a pillanatban, ahogy a Fecske a sekély vízbe jutott, Susan és John minden súlyukat a szélárnyékos oldalára vetették. A hajó olyan mélyre süllyedt, hogy egypár csepp víz be is tódult már. Ez természetesen kiemelte a hajó kíljét a vízből. A szél majdnem egészen elállt, s így a Fecske oldalán siklott át a sekély részen, be a folyóba.

- Mély víz - jelentette Susan, és John egy pillanat alatt átült a hajó szél felőli oldalára. A Fecske újra felemelkedett, éppen hogy elkapja azt a kis szelet, amely felviszi a folyón Beckfootig, a csónakházhoz. Ugyanaz a szél megkapta a Fruskát is, de az utolsó fordulón kifelé menet a tóra. Legalább húsz yardot veszítettek, és így a Fecske, két hosszal megelőzve őket, elsiklott a csónakház mellett.

- Jól van, kicsi hajó! - kiáltott Titty. - Derék! Ezt jól csináltad.

- Elveszítjük, ha súroljuk a fenekét? - kérdezte Susan.

- Nem tudom. Mindenesetre nem történt meg.

- Lehetett látni, hogyan menekülnek a kis halak - mondta Roger.

- Jól van, bajtárs! - kiáltotta Nancy kapitány. - Azt hittem, hibáztál, amikor túl korán befordultál. Nem sejtettem, hogy szándékosan csinálod. A mindenit! Ha eszembe jut, hogy felhúzzam a süllyeszthető tőkét a sekély víz fölött, legyőzhettünk volna benneteket. Pompás verseny volt, mindenesetre!

- Én meg szamár voltam, hogy a Vadmacska-szigetet kívül hagyva vitorláztam lefelé, hogy aztán szél nélkül kelljen visszaevickélnem.

- No és én, hogy nem gondoltam rá, hogy ilyen széllel jobban járok, ha a keskeny csatornán futok ahelyett, hogy a Riói-öblön fussak keresztül.

- Derék kis hajó vagy! - veregette meg Titty a Fecske oldalát.

- Le a vitorlával! - vezényelt Susan. - Titty, szedd össze a vitorlát! Nem, Roger, te ne próbálj felállni.

- Hát itt vagytok végre - fogadta őket Mrs. Blackett. - Ki győzött?

- Ki győzött? - kérdezte a hajóbébi.

- Ki győzött? - kérdezte Mrs. Walker.

Mind a hárman levonultak a csónakházhoz, ahol a Fecske és a Fruska legénységét már a vitorla összehajtogatása közben találták. Köszöntötték egymást.

- Ki győzött? - kérdezte újra Bridget.

- Ti, legalábbis a ti hajótok - felelte Peggy.

- John ugyanazt csinálta, amit apu abban a versenyben, tudod, amikor a hajót oldalára fektetve siklott át a sekély részen.

- Nagyszerű teljesítmény volt - mondta Nancy elismerően -, és nagyszerű verseny. Majd versenyzünk máskor is.

- A Fecske jobb formában van, mint valaha - lelkesült Titty.

- Széllel futva, azt hiszem, jobb, mint a Fruska. De szél ellen, ha felkapjuk a süllyeszthető tőkét, a Fruska egyszerűen maga mögött hagyta volna - így Nancy.

- Most már siessetek! Vár a lakoma. Már biztosan alaposan megéheztetek! - sürgette őket Mrs. Blackett.

- Meg bizony. Lássuk csak azt a sült ökröt! Üssetek csapra egy hordó Jamaica rumot! Pompás verseny volt! - jelentette ki Nancy.

 

ÚJRA A VADMACSKA-SZIGETEN

A lakoma lassan vége felé közeledett. Mindenből bőven jutott mindenkinek. Még Roger is azt mondta, hogy úgy hiszi, elég fagylaltot evett. Mintha valakinek a születésnapját ünnepelték volna. Olyanfajta lakoma volt, mint az iskolai vakáció kezdetén, amikor mindenki tudja, hogy vége az iskolának, és holnap kezdetét veszi az arany szabadság. A Fecske természetesen megint vízen feküdt, frissen átfestve, új árbocával, és éppen olyan jól futott, mint régen. John, Susan, Titty és Roger számára ez már egymagában elegendő ok volt a boldogságra. Nem voltak többé hajótörött tengerészek. Újra vízre szállhattak. A hajóbébi szájacskája piros volt a málnamajszolástól; és boldog volt, hogy együtt lehetett tengerész bajtársaival, mintha már elég idős volna ahhoz, hogy tengerre szállhasson. A Fruskák kérlelhetetlen és sötét szívű kalózi minőségben élvezték az újra visszanyert szabadságot. De volt valami a lakoma gyönyörűségei között, amit a Fecskék, Fruskák és a felnőttek is együttesen élveztek. Mint amikor a nehéz, viharfeszültséggel telített légkör után a felhők eloszlanak, és a levegő tiszta és könnyű lesz. Mint amikor hirtelen kinyitják a zsalukat, és beengedik a napfényt egy sokáig elsötétített szobába.

A dédnagynéni elutazásáról tulajdonképpen alig esett szó.

- Hol szokott ülni? - kérdezte Titty titokban Peggytől.

- Ott, ahol most Roger.

Egy pillanatra felvillant Tittyben, hogy elülteti onnan, de aztán úgy határozott, hogy jobb lesz, ha nem mondja meg neki. A széket azért választották éppen neki, mert karfája volt, s annak nekitámaszthatta a mankóját, amelytől nem volt hajlandó megválni.

Mrs. Blackett boldogan beszélgetett Mrs. Walkerrel. (Anyu megint szabadon engedi magát - súgta nekik Nancy.) Beszélt neki arról, hogy azelőtt hogyan nevelték a gyerekeket, és hogy mennyivel jobb, amikor a gyerekek barátai lehetnek a felnőtteknek és nem megfélemlített alattvalói.

Ez már túl sok volt Nancynek.

- Ezzel tulajdonképpen azt mondja anyu - vágott közbe -, hogy mennyivel jobb, hogy mi magunk neveljük magunkat, ahelyett hogy a dédi nevelne bennünket.

- Nancy! Nancy! - nevetett Mrs. Blackett. - Bizony, egész jó érzés, hogy időnként megint Nancynek szólíthatlak, anélkül, hogy figyelmeztetnének, hogy Ruthnak kereszteltek.

- Az volna a baj, ha anyu engem Ruthnak szólítana, és nekem valami vad dolgot kellene elkövetnem, hogy megmutassam, hogy igazában Nancy vagyok.

Egyéb szó nem is esett a dédnagynéniről. Csak a lakoma végén, amikor mindannyian kinn ültek a kertben, Roger, aki nagyon szerette Mrs. Blackettet, és akinek eszébe jutott, hogy a dédnagynéni mindig gyomokat mutogatott a sétabotjával, odasántikált hozzá a mankóján:

- Nagyon szép pázsit, és a százszorszépek is nagyon szépek. Pázsit százszorszépek nélkül nagyon unalmas volna.

Mrs. Blackett egy pillanatra rábámult, mint aki egy szót se ért az egészből, aztán elnevette magát.

- Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod.

Kis időre rá Susan meghallotta, mikor az egyik édesanya azt mondta, hogy: "Attól függ, milyenek a gyerekek!" - mire a másik azt felelte, hogy: "A tieiddel nyugodtan meg lehet csinálni."

A Fecskék mamája hozta először szóba az indulást.

- Sok dolgotok lesz még a táborban. Arra kérlek, vigyetek magatokkal engem meg Bridgie-t Holly Howe-ig.

- Gyere velünk a Fecske-völgybe - kérte Titty.

- Igazán... - tódította Susan.

- Ha újra ott vagytok a szigeten, Mrs. Blackett meg én elmegyünk, és ott töltünk veletek egy éjszakát, hogy lássuk, hogyan élitek világotokat.

- Én is megyek - szólt bele a hajóbébi.

- Persze.

- Jól van, anyu - szólt Nancy -, mi majd vigyázunk rád, hogy semmi bajod ne essék.

- Flint kapitány is eljön?

- Ha meghívjátok.

- Biztosan ég a vágytól, hogy jöhessen - mondta Nancy.

- Véleményem szerint ide dughatta volna az orrát a lakománkra - mondta Peggy.

A két anyu egymásra nézett.

- Sietett vissza az Úszóházba, miután olyan soká rendes bennszülöttnek kellett lennie - állapította meg Nancy.

A két anyu megint egymásra nézett.

- Azt hiszem, ti is siettek vissza a szigetetekre.

- Egy pillanatot sem vesztegetünk már el.

- Gyertek. Tegyük meg az előkészületeket a szállításhoz. Egész napot veszítünk, ha nem fogunk hozzá még ma este - sürgette Nancy.

- Gyertek! - mondta Peggy is. - Tegyük fel, hogy valaki megszállta a szigetünket.

- Azt senki se merte megtenni - mondta Titty meggyőződéssel. - Megfigyeltem.

- De akárki megszállhatja, ha nem vagyunk ott, hogy megvédjük. Ahogy például tavaly ti rajtunk ütöttetek - erősködött Nancy.

- Gyertek. Holnap újra ott leszünk, és akkor folytatjuk - mondotta John.

A Fecske legénységének egy része a Fruskában tette meg az utat Holly Howe-ig, hogy több hely jusson Mrs. Walker és a hajóbébi számára.

- Kölcsönadjuk nektek a matrózunkat és a hajósinasunkat.

- Ugorjatok be! - rendelkezett Nancy kapitány.

- Igen, igen, uram! - felelte Roger és Titty egyszerre, és már el is raktározták magukat a süllyeszthető tőke szekrényének egy-egy oldalán.

- Ma nincs köd - állapította meg Roger.

- Annál jobb. Szörnyű úgy tapogatózni - állapította meg Nancy.

- Isten veletek! És köszönjük szépen a pompás lakomát! - búcsúztak a Fecskék.

- Isten veled, anyu! - kiabáltak a Fruskák. - Meghívunk egy diadaltáncra a Vadmacska-szigetre, amikor kedved tartja.

- Malacpecsenye is lesz bőven - mondta Peggy, amikor lefelé csurogtak a folyó torkolata irányában.

- Mintha a dédnagynénit sütöttük volna meg.

De Mrs. Blackett úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Csakugyan olyan szörnyű volt? - kérdezte Mrs. Walker, miközben a Fecske csöndesen siklott a vízen.

- Mi nem láttuk közelről egyszer se, de az kellett, hogy legyen! - felelte John.

- Biztosan nem is akart ilyen lenni - mondta Susan. - Csak éppen ilyen volt.

- És ha úgy harminc év múlva elmegyek hozzátok, kíváncsi vagyok...

- Sose fogunk elengedni - mondta Susan.

- Nem lehet szó eljövésről - mondta John -, mert nem is kerül sor elmenésre. Neked megvan az állandó helyed.

A Fecskében a hajóbébi segíthetett a kormányosnak a kormányzásban. A Fruskában Roger és Titty felváltva kormányoztak. Versenyeztek, ki tud egyenesebb sodrot hagyni. Az igazi kapitány és kormányos lefeküdtek a süllyeszthető tőke szekrénye mellé, és úgy tettek, mintha most rajtuk volna a sor a pihenésben, és kabinjaikban pihennék ki fáradalmaikat.

- Költsetek fel bennünket, ha a Riói-öbölhöz érünk.

- Minek? - kérdezte Roger.

- Egy kapitánynak sose szabad azt mondanod: minek? - oktatta Titty.

- Helyes. Tehát: igen, igen, uram! De ha most nem mondod ezt nekem, nem lett volna olyan görbe a sodra.

- Számítsd az én görbéim közé. Ha a magamét is hozzáadom, akkor kettő. Neked van három, kettő régebbről és most egy.

- Ne halljak veszekedést a fedélzeten - hallatszott Nancy kapitány dörmögő hangja a mélyből. - Különben kikötlek az árbocrúdhoz.

- Igen, igen, uram! - felelte Titty tisztelettudóan.

- Miért nem mondtad: "Nem, nem, uram!" - kérdezte Roger. Hiszen nemet gondoltál.

- Gondolj inkább a kormányra. Megint elgörbítetted a sodrát. Egymás után két görbe. Hadd próbáljam meg most én egy kicsit.

- Rendben van. Most majd én beszélek.

- Mindketten tévedtek - szólt fel hozzájuk Peggy a hajófenékről. - Sohasem szabad a kormánykeréknél ülő emberhez beszélni, és ti mind a ketten azt tettétek.

- De itt nincs kerék - ellenkezett Roger.

A két kis hajó áthaladt a Riói-szoroson, aztán keresztülszelték a Riói-öblöt túl a jachtok kikötőhelyén, ahol a bennszülöttek horgonyoznak és halásznak.

- Itt javították meg a Fecskét! - mondta John, és odakiáltott Nancynek a csónakba.

Nancy most felült, és ismét kalóz lett, aki a Fruskát keresztülviszi az öblön. Titty kormányzott. Mindkét hajó a csónakkészítő műhelyek felé fordult, és a part mentén haladt az építés alatt álló csónakokkal teli hangárok mellett.

John szaglászni kezdett.

- Anyu, szaglássz csak! Kátrányos kötél szaga.

Anyu szaglászott, és ez eszébe juttatta, hogy valamikor régen, az ausztráliai kikötőben éppen ilyen szag terjengett.

Egy ember újrafestett motoros hajó körül foglalatoskodott, s most odakiáltott nekik

- No, jó a hajó?

John anyjához fordult.

- Ez a hajóépítő mester. - Majd visszakiáltott: - Jobb, mint valaha! Köszönjük szépen!

- Jó munkát végeztek azzal az árboccal - harsogta az építőmester. - Megnéztem magamnak, amikor tegnap levittük.

Megkerülték az előfokot, és behajóztak a Holly Howe-öbölbe. Mindkét hajó kikötött a tutajnál. Anyu és a hajóbébi kiszálltak, hogy hazatérjenek. A matróz meg a hajósinas pedig elhagyták a Fruskát, és csatlakoztak saját hajójukhoz.

- Isten veled, anyu! Isten vele, Mrs. Walker! Isten veled, Bridgie!

Ha anyu el nem kapja idejében, Bridgie a nagy búcsúintegetés közben még belepottyan a mólóról a vízbe.

- Látogassatok meg holnap este a szigeten - kérte Susan.

- Majd meglátjuk - mondta a világ legjobb bennszülöttje.

A két kis hajó eltolta magát a parttól, és kivitorlázott az öbölből, szorosan egymás melletti a Darien-hegyfok alatt.

- Be fogunk vitorlázni az Úszóház-öbölbe, hogy elmeséljük Jim bácsinak, hogyan nyertétek meg a versenyt - szólt át Nancy, és a két hajó irányt változtatva az Úszóháznak tartott.

- Nincs ott. Nincs fenn a lobogója.

- Az evezős csónak sincs ott.

A Fecske és a Fruska szorosan egymás mellett tartott az Úszóháznak. Nancy és Peggy torkuk szakadtából kiabáltak

- Úszóház, hahó! - de semmi válasz.

- A motoros volt vele reggel - mondotta John.

- Persze hogy az - erősítette meg Nancy kapitány. - El is felejtettem, hogy vissza kellett mennie Beckfootba. Biztosan elkerültük egymást a szigetek között. Sebaj. Majd elmondjuk neki holnap.

Kivitorláztak az Úszóház-öbölből, s most kissé délnyugatnak tartottak, hogy egyenest a Patkó-öbölbe jussanak.

- Nem akarunk időt pocsékolni - mondta Susan. - Ma mindannyian korán fogunk lefeküdni. Egész nap beletelik, amíg holnap mindent átszállítunk.

Félúton tartottak az Úszóház-öböl és a Kormorán-sziget között a tó közepén, amikor Roger, aki őrszem volt, ha Susan nem is engedte a mankójával az árboc elé, hirtelen felkiáltott:

- Füst! Füst! Füst száll fel a Vadmacska-szigetről.

Peggy a Fruskában ugyancsak észrevette a vékony kis füstoszlopot a fák között. Előbb észrevették volna, ha nem északi szél fúj, és nem fújta volna el a füstöt a sziget déli vége felé.

- Késő, késő! - jajveszékelt Titty. - Valaki mégis birtokába vette.

- Mindjárt vissza kellett volna térnünk, ahelyett hogy versenyt rendezünk! - mondta John komoran.

- Nem tehettük. Megígértük, hogy elmegyünk Beckfootba - így Susan.

- Vékonyka kis füstoszlop. Úgy látszik, valaki éppen csak teázott, és nem oltotta el utána a tüzet. Bennszülöttek gyakran tesznek ilyesmit.

Nancy Blackett átvette a vezénylést.

- Csak lassan változtassunk irányt. Nem szabad megtudnia, hogy észrevettük. Folytatjuk utunkat, de úgy, hogy lassanként egyre közelebb jutunk a szigethez. Mindenki erősen figyeljen. Az is lehet, hogy már nincs ott senki. De erről meg kell győződnünk. Nincs értelme megkockáztatni. Egy egész horda rejtőzhet ott.

- Nem engedhetjük, hogy elvegyék tőlünk - heveskedett Titty.

- Nem is engedjük. Együtt maradunk, mintha csak szórakozásból vitorláznánk arrafelé. Nem szabad, hogy észrevegyék, hogy törődünk az üggyel.

- Mi lenne, ha egyikünk átkelne a Cápa-öböl felé, aztán le a belső csatornán? Onnan a tábor közepébe látni.

- Elárulna minket rögtön - tiltakozott Nancy. - Nem. Együtt maradunk, és úgy folytatjuk utunkat, mintha egyáltalán nem akarnánk irányt változtatni. Oda nézzetek, egy gőzös. Amikor a gőzös közénk és a sziget közé kerül, irányt váltunk.

Így is történt. A hosszú személyszállító gőzös felfelé tartott a tavon, és eltakarta a Fecskét és a Fruskát azok elől, akik esetleg a szigetről figyelték. Irányváltással délkeletnek tartottak, s amikor a gőzös elhaladt, ismét egymás mellé kerültek. Ha csak valaki nem figyelte őket gondosan, nem vehette észre, hogy nem ugyanabba az irányba haladnak, mint mielőtt a gőzös elrejtette őket szem elől.

- Többé nem mehetünk vissza a Vadmacska-szigetre? - kérdezte Roger.

- Persze hogy nem, ha idegen bennszülöttcsapat szállotta meg. Csak egy tábor számára van ott hely, és a mi tűzhelyünket használják.

- Lehet, hogy csak tüzet rakott valaki, és ott felejtette - mondta Susan. - Mert ha használatban levő tűz volna, több füstjének kellene lenni.

- Figyeljétek, nem hajlik-e egy ág lefelé? Ha valaki kiles a bozót közül, okvetlen megrezdülnek a levelek. Figyeljétek a szikla szélén a hangacsomókat is.

- Valaki van ott! Valaki van ott! - kiáltotta Titty, és a messzelátót gyorsan Susan kezébe nyomta. - A Világítótorony-fenyőn egy lámpás lóg.

Még szabad szemmel is jól látható. A magas, egyenes törzsű fenyőfa tetején ott csüngött egy lámpás. Akárki is a sziget lakója, hosszabb időre rendezkedett be, különben nem vett volna magának annyi fáradságot, hogy a sima fatörzsön harminc láb magasságig fölmásszon, fölakasszon egy kötelet az ág fölé, amelyre aztán felhúzhatja a lámpát.

- Ez eldönti a kérdést - mondta Nancy kapitány. - Reggel még nem voltak ott, különben észrevettünk volna valamit. Nem engedhetjük, hogy letelepedjenek. Még ma este el kell őket űznünk. Léket fúrunk hajóikba, és a tengerbe kergetjük őket.

- De hogyan? - kérdezte John.

- Nem hinném, hogy értik a felfedező és kalózmesterséget, különben őrszemet állítottak volna. Nem is hiszem, hogy kalózok. Aztán micsoda ostobaság, hogy eloltva fent hagyják lógni a lámpát, ahelyett hogy akkor húznák fel, amikor szükségük van rá. A táborozáshoz se értenek, erre vall a gyönge tűz. Biztos még nem fedezték fel a kikötőt sem. Biztos olyan malacfajta bennszülöttek, akik csak szendvicseket nyelnek, és széthagyják a papirost. Még nem sejtik, mi vár rájuk.

- Milyen kár, hogy nincsenek ágyúink - sajnálkozott Roger.

- Az túl nagy zajt ütne - mondta Nancy. - Odakúszunk, mint a kígyók, és elbánunk velük, mielőtt még kinyithatnák a szájukat. Az életüket megkíméljük, de betereljük őket csónakjaikba, és elűzzük partjainkról. Eveznek majd, ahogy erejüktől telik, és soha többet nem alkalmatlankodnak nekünk.

Ez igen biztatóan hangzott, de azért mindkét hajóban újabb aggályok merültek fel. Tegyük fel, hogy a Vadmacska-sziget jogos tulajdonosai rárontanak ellenségeikre, de nem tudnak velük elbánni. Mi lesz akkor? Mégse lehet mást tenni, mint megpróbálni. Senki se mondta ki hangosan kételyeit.

A két hajó egymás mellett haladt a tó keleti partja felé. A Kormorán-szigetet már maguk mögött hagyták. Közeledtek a Vadmacska-sziget déli csúcsához, és még mindig nem látták semmi jelét annak, hogy valaki mozog rajta. De a lámpa ott függött a magas fenyőn, és füst gomolygott a fák között.

- Talán őrt hagytak hátra, és elvitorláztak azzal, hogy éjszaka visszajönnek.

- Ez megmagyarázná a lámpát.

Elhaladtak a sziget déli vége mellett.

- Változtasd meg a szélirányodat, John kapitány - szólt oda Nancy. - Keresztben állunk, amíg be nem láthatunk a kikötőbe.

Mindkét kormányos behúzta a kormánylapátot és a fővitorlát, és a Fecske meg a Fruska, miután irányt váltottak, befelé fordultak a kikötő felé.

- Figyeljétek meg, nem rejtőzködik-e valaki a sziklák között? - Mindenki feszülten figyelt, de a sziklák közt semmi sem mozdult. - A kikötő üres - jelentette Nancy -, azt még nem fedezték fel. A hajóik ezek szerint a régi kirakodóhelyen vannak.

A Fruskát megint bevitte a szélbe.

- Egy yarddal se tovább, különben megláthatnak a kikötőhelyről. Bemegyünk a kikötőbe. Peggy, ereszd le a vitorlát. Fel a süllyeszthető tőkével! Evezőket ki! Csöndesen, csöndesen!

John pontosan azt csinálta, amit Nancy, aztán bevette a kormánylapátot, kitett egy evezőt, és a faránál csáklyázva bevitte a Fecskét a sziklák közti csatornába. Alig ért a Fruska a partra, már a Fecske is melléje futott.

- Csöndesen, ne hagyjátok odaütődni a parthoz.

- Roger, hisz ez egy tiszta zsebkendő. Ne azzal töröld le a piszkot a mankódról.

- Csak bekötöm vele a mankóm végét, hogy ne koccanjon a köveken.

Mankójára támaszkodott, melynek végét most vastag zsebkendőréteg fedte. Partra ugrott, s ugyancsak mankójára támaszkodva tartotta a Fecskét, hogy ne csússzék vissza, és ne horzsolja a köveket a parton.

Nancy és Peggy körülkémlelt a sziklák között, nem leselkedik-e rájuk ellenséges matróz, hogy megragadja hajójukat. Titty, Susan és John egymás után követték Rogert, aztán kiemelték a Fecske orrát, és olyan halkan húzták fel, mintha nem is kövekre, hanem vattára húznák.

- Zárjuk el előlük a kikötőhelyet.

- Nem, dehogy. Hiszen az a célunk, hogy csónakjaikhoz tereljük és elkergessük partjainkról. A bokrok között odakúszunk a táborhoz. Van valakinek sípja?

- A kormányosnak van.

- Peggynek is. Ha meghalljátok a sípjelemet, feleljetek, és aztán rontsatok elő, amilyen gyorsan csak bírtok.

- Hallgassatok csak! Semmi nesz.

- Talán alusznak.

- Vagy lesben állnak.

A Fecskék és a Fruskák elhagyták a kikötőt, és kúszva nyomultak előre.

- Pszt! Pszt! - suttogott előttük Nancy. Megfordult, és bevárta őket. - Sátrak! - lihegte.

A többiek odakúsztak hozzá. A fák között nem is egy, de több sátor körvonala bontakozott ki.

- Nem átallották a mi táborunk helyén állítani fel sátraikat - mondta Titty keserűen.

- Nincs más hátra - sziszegte Nancy a fogai között -, ki kell őket vernünk onnan. Különben sose lesz többé a miénk a sziget. Örök hűség a Fecskének és a Fruskának! Kormányosok, fújjátok meg sípjaitokat, és utánam!

Két éles sípjel, és az egész társaság kirontott a bokrok közül, és vad üvöltéssel rohant a táborhely felé. Öt sátor állott ott: négy kicsi, a Fecskék sátrai helyén és egy nagy, ott, ahol a Fruskák sátra állott az előző évben. Egy hatodik a többi mögött, a fák között.

- Pont olyan sátrak, mint a mieink - mondta Roger, miközben kétségbeesésében fél lábáról a mankóra dobta magát, aztán megint a mankóról a lábára, elszántan, hogy nem marad utolsónak.

Nancy és Peggy a nagy sátor ellen intéztek támadást. A többiek a tűzhelyhez rohantak.

- De hisz ezek a mi sátraink! - álmélkodott Susan.

- Szép Polly! - szólt rájuk egy szigorú hang.

A tábort nem védelmezte senki. A tűz Susan régi tűzhelyén már majdnem egészen leégett, és a tábor túlsó végében, háttal egy fának dőlve, ott ült Flint kapitány, felriadt álmából, míg a hajó papagája ott ült mellette a fa gyökereibe kapaszkodva, és próbálta csőrével szétszedni a pipáját.

- Halló! - szólalt meg Flint kapitány. - Hány óra van? Leültem egy kicsit eljátszogatni az öreg Pollyval. Épp elég kemény munka volt a motoroson ezt a sok holmit ideszállítani. Aztán a fát megmászni se kutya. De mi a csuda ütött belétek?

A Fecskék és Fruskák egymásra néztek.

- Ó, semmi - mondta Nancy kapitány -, csak valaki másnak néztünk téged.

Nagyot nyújtózkodott Flint kapitány, és a pipája után tapogatódzott.

- Öreg Polly, már megint visszatértél a régi trükködhöz. Úgy látszik, közben elszundítottam.

- Jó mélyen - mondta Roger.

- És ezt az egész nagy raktárt egyedül cipelted át? - kérdezte Nancy.

- Mary Swainson segített, meg egy fiatalember ismerőse, aki, úgy látszik, szabadnapos volt.

- Felteszem, hogy Peter Duck is segédkezet nyújtott, amikor a barlangjából hurcolkodtatok ki - mondta Titty.

- Azt kellett tennie - felelte Flint kapitány. - Hanem az lehet, hogy az itteni táborban valami hiba esett, mondjuk nem az arravaló sátorba raktam be az odavaló zsákokat. Ami a régi táborhelyet illeti, Mary Swainson még egyszer körül fog nézni, és ha valami ottfelejtődött volna, leviszi a majorba.

- Menjünk át holnap, és hívjuk meg teára - javasolta Titty.

- Egy másik lyuk is kezd jelentkezni a nadrágomon - mondta Roger.

- Hogy jutott az egész az eszedbe? - kérdezte Nancy Flint kapitánytól.

- Hát... úgy gondoltam, jobb, ha idejében biztosítjuk a szigetet. Meg aztán holnap fajdvadászat lesz odafenn a lápon, és az anyuk jobbnak látták, ha nem vagytok ott útban.

- Hát ezért nem volt neked terítve a lakomán - mondta Nancy. - Meg se kérded, ki nyerte a versenyt? Mi veszítettünk, ha éppen tudni akarod.

- Gondoltam, hogy a Fecske van előnyösebb helyzetben, amikor láttam, hogy befordultatok a Riói-öbölbe, míg John a szigetek másik oldalán haladt felfelé.

- Te azt nem is tudod, hogy mit csinált John a végén.

Elejétől végig el kellett mesélni az egész versenyt. Aztán megváltoztatták elhatározásukat, és mégis elmondták neki, mint vették észre hajóikról a lámpát a fenyőfán, és hogy azt hitték, a szigetet ellenség szállta meg.

- De most a miénk mindörökre - mondta Roger ünnepélyesen.

- Amíg haza nem kell mennetek - mondta Flint kapitány -, és ha most én nem megyek haza azonnal, még bajba kerülök.

- De hisz Ő már távozott - rebegte Titty.

Flint kapitány nevetett.

- A szakács néni is szigorú!

Néhány perccel később már bent ült a motorosban, és elhaladt a Kilátótorony mellett, míg a tengerészek karban kiáltották utána köszönetet, és kérték, hogy jöjjön el másnap újra.

- Várhattok vacsorával - kiáltotta vissza. - Holnap este már az Úszóházban vagyok. Az ám, majd elfelejtettem, hogy Dickson asszonynál lesz tej a számotokra reggel.

A Fecskék és Fruskák újra bevonultak a táborba.

- Na végre - sóhajtott Nancy boldogan -, most aztán igazán megkezdődött a vakáció.

- Lesz mit belerajzolni a térképünkbe - mondta Titty.

- Haj! - sóhajtott Susan megkönnyebbülten, összekaparva a rőzsét a tűzhelyén. - Mindenütt jó, de legjobb itthon!

---