Oskar Pollakhoz

[1904. január 10.]

[...] Igazságtalan szemrehányásokat teszel magadnak legutóbbi leveledben. Nekem az jólesik, ha valaki hűvös kezet ad, de ha már belém karol, kínos és érthetetlen. Úgy véled: mert túlságosan ritkán fordult elő? Nem, nem, ez nem áll. Tudod-e, mi az, ami némely emberekben oly különös? Az, hogy semmik, ám ezt nem tudják megmutatni, még a szemüknek se tudják, ez a különös bennük. Fivérei ezek mind annak a férfinak, aki városszerte járt-kelt, semmihez sem értett, értelmes szót kinyögni nem bírt, táncolni nem tudott, nevetni nem tudott, de mindvégig ott szorongatott két keze közt görcsösen valami csukott dobozt. Ha egy érdeklődő megkérdezte tőle: "Mit visz oly óvatosan abban a dobozban?", a férfi leszegte a fejét, és azt mondta bizonytalanul: "Én ugyan semmihez sem értek, ez kétségtelen, értelmes szót kinyögni nem bírok, táncolni se tudok, nevetni se tudok, hanem hogy ebben a bizony csakugyan zárt dobozban mi van, azt meg nem mondhatom, nem, nem, azt nem mondom meg." Természetes, hogy efféle válaszra az érdeklődők mind otthagyták, némelyükben mégis maradt bizonyos kíváncsiság, bizonyos feszültség, mely egyre azt kérdezte: "Ugyan mi van abban a zárt skatulyában?", és a doboz kedvéért vissza-visszatértek ahhoz az emberhez, ám ez semmit el nem árult. Nos, a kíváncsiság, az ilyen kíváncsiság nem fárad el, és a feszültség fölenged, senki se bírja ki, hogy végül ne mosolyogjon, ha egy jelentéktelen, zárt skatulyát örökös érthetetlen aggályossággal őriznek. És akkor, valami félig-meddig jóravaló ízlést meghagytunk ugyanis a szegény ördögnek, talán emberünk is mosolyog végezetül, ha egy kicsit torz arccal is. - Ami most a kíváncsiság helyére lép, az közönyös, távoli részvét, rosszabb, mint a puszta közöny, a merő távolság. Az érdeklődők, most már jóval kevesebben, azt kérdik: "Ugyan mit cipel olyan óvatosan abban a skatulyában? Kincset talán, vagy kinyilatkoztatást? Na, nyissa csak ki, szükségünk van mindkettőre, egyébként hagyja csak, elhisszük magának anélkül is." Akkor valaki nagyon éles kiáltást hallat, a férfi rémülten néz, ő maga volt az. Halála után a skatulyában találnak két tejfogat.

Franz

[1904. január 27.]

Kedves Oskar!

Olyan szép levelet írtál nekem, amelyre vagy hamar kellett volna válaszolni, vagy egyáltalán nem, és most már azóta tizennégy nap telt el, s nem írtam neked, ez önmagában megbocsáthatatlan, de volt több oka. Először is szerettem volna jól megfontolni, mit írok, hiszen erre a leveledre minden korábbinál fontosabbnak tűnt a válasz (és elmaradt, sajnos); továbbá éppen Hebbel naplóját (közel 1800 oldal) olvastam egyvégtében, bár azelőtt is szemelgettem már belőle, ám e kóstolók mindig ízetlennek bizonyultak. Mégis hozzáfogtam, így az egészhez, játékosan kezdetben, míg végül úgy érezhettem magam, mint a barlangi ember, amikor először hengerít csak úgy játékos kedvből s ráérősen az üreg bejáratába valami sziklatömböt, hanem ahogy aztán a nagy kő elsötétíti a barlang belvilágát, s a levegőtől is elzárja, tompa riadalom fogja el, és figyelemre méltó buzgalommal hengerítené most már azt a követ odébb. Hanem az tízszer olyan nehéz lett közben, és emberünknek félelmében minden erejét össze kell szednie, hogy újra fényhez és levegőhöz jusson. Egyszerűen nem bírtam tollat ragadni ezekben a napokban, mert ha így áttekintünk egy életet, mely hézagtalanul tornyosul mind följebb s följebb, oly magasra, hogy végül már távcsövünkkel is alig érjük, a lelkiismeret nem nyughatik. Nem árt azonban, ha a lelkiismeret jókora sebeket kap, mert ettől lesz érzékenyebb minden furdalásra. Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furdalnak. Ha az olvasott könyv nem sóz egy jót a fejünkre, hogy ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni? Hogy boldoggá tegyen minket, mint írod? Istenem, boldogok akkor is lehetnénk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, melyek ekképp boldogítanak, végszükségben magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban épp olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket, minden embertől távol, a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez. Így hiszem. [...]

Max Brodhoz

[Prága, 1904.] augusztus 28.

[...] Ahogy egy másik délután, rövid álomból felébredve, kinyitottam a szemem, és még alig érezhettem bizonyossággal, hogy élek, anyám egészen természetes hangját hallottam, az erkélyről kérdezte: "Maga mit csinál ott?" És egy nő azt felelte a kertből: "Ozsonnázom a zöldben." Én pedig elámultam, micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet. [...]

Hedwig W.-hez

[Prága, 1907. október elején]

Most megint barna vonalkákból áll a levél, mert a tinta náluk van, akik már bezárkóztak aludni, ám a ceruza - szerelmesed! - máris kéznél van. Szerelmem, szerelmem, de szép, hogy nyáridő jön ősz idején, és milyen jó is ez, mert oly nehéz volna elviselni az évszakok változását, ha belülről nem tarthatnánk velük az egyensúlyt. Szerelmem, szerelmem, érdemes elmondanom, hogyan megyek haza az irodából, különösképp, hogy egyebet aztán valóban nem érdemes elmondani rólam. Hat óra tizenötkor kiszökkenek a nagy kapun, bánom az elfecsérelt negyedórát, jobbra fordulok, elindulok lefelé a Vencel téren, találkozom egy férfival, ez az ismerősöm aztán elkísér, és mesél egy s más érdekes dolgot, így érek haza, kinyitom szobám ajtaját, ott vár a leveled, elindulok benne, ahogy a dűlőutakba belefáradt gyalogos erdei utakra tér. Igaz, el is tévedek aztán, de ez nem ok a félelemre. Bár minden napom így érne véget.

10. 8.

Kedves gyermekem, íme, megint egy este pár oly hamar elmúlt este után. Jelezze a levélírás kezdeti izgalmait félreérthetetlenül egy paca.

Életem most maga a rendetlenség. Állásom mindazonáltal van, csekélyke nyolcvankoronás fizetéssel és vége-hossza nincs, nyolc-kilenc órás munkaidővel, ám az irodán kívül töltött órákat úgy habzsolom, mint egy vadállat. Eddig ehhez nem szoktam, hogy nappalom hat óra élet legyen csupán, valamint olaszul is tanulok, és e nagyon szép napok estéit a szabadban akarom tölteni: így azután független óráim sűrűjéből erőt alig meríthetek.

Mármost az irodáról. Az Assicurazioni-Generali alkalmazottja vagyok, és reménykedhetem, hogy egyszer még ott ülhetek igen távoli országok irodaszékein is, az ablakon át cukornádültetvényekre vagy mohamedán temetőkre láthatok majd, és maga a biztosításügy is roppantul érdekel, hanem a jelenlegi munkám szomorú. És mégis öröm, ha némelykor letehetem a tollat, s talán elképzelem, hogy a te két kezedet egymásra teszem, átfogom fél kézzel, és tudom most, hogy soha el nem engedem őket, még ha csuklóból lecsavarnák a kezemet, úgy sem.

Agyő, Franzod

[Prága, valószínűleg 1907 novembere]

[...] Nem is annyira a munkámat panaszolom, inkább az ingoványos, lusta időt. A hivatal ideje ugyanis oszthatatlan, s még az utolsó félórában is ugyanúgy érezni a nyolc óra nyomását, akár az elsőben. Olyan ez gyakran, mintha éjjel-nappal vonatoznánk; ahol is végül az ember teljesen megfélemlítődik, és sem a mozdonyvezető gépezetének munkájára nem gondol már, sem a dombos-lapályos vidékre, hanem az órát tekinti egyedülhatónak, s ott tartja a tenyerén egyre.

Olaszul tanulok, mert elsőül bizonnyal Triesztbe megyek.

Az első napokban, már aki ilyesmire fogékony, igen megindítónak tűnhettem. Bárhogy volt is valójában, lecsúszottnak éreztem magam; hiszen az az ember, aki huszonöt éves koráig legalább olykor-olykor nem lustálkodhatott, rendkívül szánandó, meggyőződésem ugyanis, hogy a pénzt, amit megkeresünk, nem vihetjük a sírba, az ellustult időt viszont igen. [...]

Max Brodhoz

[Prága, valószínűleg 1908 májusa]

Itt küldök neked, kedves Max, két könyvet és egy kövecskét. Mindig nagy gondban voltam, mit találhatnék a születésnapodra olyasmit, ami közömbös voltában nem változik, meg nem romlik, el nem feledhető. És miután így törtem a fejem hónapokig, akkor sem akadt jobb megoldás: könyvet küldeni. De a könyvekkel az a baj, hogy ha innen nézve közömbösek, onnét megint érdekesek, és így a közömbösekhez csak a meggyőződésem vonzott, ami azonban nálam korántsem mérvadó, és a végén, még mindig más meggyőződéssel, oly könyvet szorongattam, melynek érdekessége csak úgy perzselte a kezemet. Egyszer szántszándékkal megfeledkeztem a születésnapodról, s ez jobb volt, mint a könyvküldés, ám jó az sem volt. Ezért küldöm most neked a kövecskét, és ez lesz születésnapi küldeményem, ameddig csak élünk. Ha a zsebedben hordod, oltalmaz majd, ha otthagyod egy fiókban, szintén nem lesz tétlen, ám ha elhajítod, az a legjobb. Mert tudod, Max, szeretetem irántad nagyobb, mint én magam, és inkább én lakom ebben az érzésben, s nem az bennem, meg aztán rossz támasza is az egész bizonytalan lényem, hanem így a kövecskével sziklalakása lesz, legyen ez akár csak a Schalengasse kövezetének egyik résében is. Ez a szeretet engem már annyiszor megmentett, hogy te azt nem is képzeled, és éppen most, amikor minden eddigieknél kevésbé igazodom el bármiben, és ha tiszta öntudatomnál vagyok, akkor is csak mintegy félálomban érzem magam, csak amúgy végsőkig könnyűnek, amúgy épp hogy - hiszen úgy járkálok, mint aki belül már feketül -, igen, most nagyon jó egy ilyen követ a világba elhajítani, különválasztván a bizonyosat a bizonytalantól. Ehhez képest ugyan mi egy könyv! A könyv untatni kezd, aztán folytatja is, vagy gyereked széttépi a könyvet, vagy, mint Walser könyve, már széthullva kerül kezedbe. Hanem a kő sosem untathat téged, egy ilyen kő tönkre se mehet, vagy ha igen, az még igen soká van, és el sem feledkezhetsz róla, mert nem kötelességed emlékezni rá, végül teljesen elveszíteni sem bírod soha, hiszen akármelyik kavicsos úton rálelsz megint, lévén ez az első utadba akadó kő. És még nagyobb dicsérettel sem árthatnék e kőnek, a dicséret ugyanis akkor árt csupán, ha tárgyát szétlapítja, károsítja, zavarba hozza. Ám a kövecske? Röviden, a legszebb születésnapi ajándékot kerestem meg neked, és át is nyújtom egy csók kíséretében, amely legalább ügyetlenül tolmácsolja köszönetemet azért, hogy létezel.

Franzod

[Prága, 1908. szeptember]

Kedves Maxom - éjszaka van, fél egy, tehát levélírásra igen szokatlan idő, még ha olyan forró is az éjszaka, mint ma. Éjjeli lepkék se jönnek a fényre.

- Nyolc boldog nap a Cseh-erdőben - a pillangók ott olyan magasan szállnak, mint nálunk a fecskék -, és most négy napja Prága, és nem tudom, hová legyek. Senki se szível, és én sem szenvedhetek senkit, ám ez utóbbi csak következménye az előbbinek, csupán a könyved, melyet most végre megszakítás nélkül olvashatok, tesz jót nekem. Már rég nem voltam a balsors ily magyarázhatatlan mélyén. Míg könyvedet olvasom, ebbe kapaszkodom, ha nem segíthet is szándéka szerint szerencsétleneken; máskülönben oly borzasztóan vágyom valakire, aki legalább barátian megérint, hogy tegnap például szállodai szobára mentem egy kurvával. A nő túl öreg volt már ahhoz, hogy melankolikus legyen, ám az bántja, ha nem csodálkozik is rajta, hogy utcanőkkel az emberek nem oly kedvesek, mint a szeretőkkel. Nem lehettem vigasza, amiképpen ő sem vigasztalt meg engem.

Max és Otto Brodhoz

[Három képeslap Otto Brod párizsi címére.
Prága, a postabélyegző kelte: 1910. október 20.]

Kedves Max, szerencsésen megérkeztem, csak mindenki úgy néz rám, mint egy valószínűtlen jelenésre, ezért vagyok nagyon sápadt. - Öröm lett volna a doktorra ordítanom, ám ettől megfosztott egy kis ájulás, mely ott nála mindjárt a kanapéra kényszerített, s amelynek idején - furcsa volt ez - olyannyira lányosnak éreztem magam, hogy ujjaimmal a kislányruhámat igyekeztem rendbe hozni. Egyebekben a doktor kijelentette, hogy hazatérő látványom iszonyatos, az öt új tályog nem is olyan lényeges már, mivel ott az összes kelésnél rútabb bőrkiütés, lassú a gyógyulása is, tulajdonképpeni fájdalmaimat is az okozza, most és még jó darabig. A doktornak persze nem árultam el azt a meggyőződésemet, hogy ezt a kiütést a nemzetközi - prágai, nürnbergi, különösképpen a párizsi - flaszternak köszönhetem. - Így ülök most délután odahaza, mint egy sírban (járkálni a feszes kötés miatt nem bírok, nyugton ülni a fájdalmak miatt, melyeket a gyógyulás még sajgóbbá tesz), és csak délelőtt küzdöm le ezt a túlvilágot az iroda kedvéért, mert oda el kell járnom. Szüleiteket holnap látogatom meg. - Első prágai éjszakámon, azt hiszem, egész éjszaka, álmodtam (és álmomat az alvás úgy vette körül, ahogy a Párizsban épülő új házakat az állványzat), méghozzá azt, hogy éji nyugovóra bekvártélyoztak valami nagy házba, amely csupa párizsi fiákerből, autóból, buszból stb. állt, s ezeknek egyéb dolga sem volt, mint hogy szorosan egymás mellett, fölött, alatt haladjanak, és minden szó és gondolat viteldíjak, correspondance-ok, csatlakozások, borravalók, direction Pereire, hamis pénz stb. körül forgott. Már ez az álom is lehetetlenné tette számomra az alvást, mivel azonban a szükséges kérdésekben egyáltalán nem ismertem ki magam, az álmot is csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam elviselni. Magamban felpanaszoltam, hogy épp most, amikor az utazást követően annyira szükségem volna a pihenésre, ilyen házba szállásoltak be, ugyanakkor megjelent bennem a pártütő is, aki a francia orvosok fenyegető meghajlásával (végiggombolt munkaköpenyt hordanak) ismerte el ennek az éjszakának a szükségszerűségét. - Kérlek, számláljátok meg a pénzeteket, hátha megloptalak titeket, mert - persze nem szavatoltan megbízható - számolgatásaim szerint oly kevés pénzt költöttem, mintha párizsi időm egészét csak sebeim gyarapítására fordítottam volna.

Pfuj, ez itt megint fáj. Legfőbb ideje volt, hogy hazatérjek, mindannyiunk szempontjából.

Hívetek, Franz K.

Napló

Végre életem öt hónapja múltán, mikor is semmit sem tudtam írni, amivel elégedett volnék, és amely időt semmiféle hatalom nem fogja pótolni nekem, holott valamennyinek ez volna a kötelessége, ismét az az ötletem támadt, hogy megszólítsam magamat. Még mindig feleltem eddig arra, ha igazán kérdést intéztem magamhoz, így még mindig ki lehetett verni valamit magamból, ebből a szalmakazalból, ami öt hónapja vagyok, és aminek, úgy látszik, az a sorsa, hogy nyáron felgyújtsák, s ő elégjen, gyorsabban, mint ahogy a szemlélő egyet hunyorít. Bárcsak meg is történne ez velem! És tízszeresen történjék meg ez velem, mert nem bánom a legboldogtalanabb időszakot sem. Állapotom nem boldogtalanság, de nem is boldogság, nem közöny, nem gyöngeség, nem fáradtság, nem más irányú érdeklődés, akkor hát mi? Hogy nem tudom, ez biztosan összefügg azzal, hogy nem tudok írni. Emezt pedig érteni vélem anélkül, hogy tudnám az okát. Ugyanis bármi eszembe jut, nem gyökerestül jut eszembe, hanem csak valahol félúton. Próbálja aztán azt így megtartani valaki, próbáljon valaki megfogni egy fűszálat, amely csak a közepénél kezd nőni, és hozzáigazodni. Egyesek biztosan képesek erre, japán szemfényvesztők például, akik olyan létrára másznak föl, amely nem a földön áll, hanem egy hanyatt fekvő társuk felfelé tartott talpán, és nem falnak támaszkodik, hanem csak úgy felnyúlik a levegőbe. Én nem tudom, arról nem is beszélve, hogy az én létrámnak az a talp sem áll a rendelkezésére. Ez persze nem minden, és ilyen megszólítás még nem késztet megszólalásra. De legalább egy sor írás szegeződjék nekem naponta, ahogy a távcsövet szegezik mostanában az üstökösre. És ha egyszer megjelennék az előtt a mondat előtt, annak a mondatnak a hívogató szavára, ahogy például a legutóbbi karácsonykor jártam, amikor már-már nem tudtam tovább megtartani magam, s amikor csakugyan mintha a létrám legfelső fokára jutottam volna, bár az biztosan állt a földön s a falnak dőlve. De micsoda földön és micsoda falnak! Mégsem dőlt el ez a létra, úgy a földre nyomta a lábam, úgy a falra emelte a lábam.

Ma például három pimaszságot műveltem, az egyiket egy kalauzzal, a másikat egy elöljárómmal, vagyis csak kettőt, de úgy fájnak, ahogy a gyomorfájás. Minden ember részéről pimaszságok lettek volna, hát még az én részemről. Kibújtam tehát a bőrömből, viaskodtam a ködben, és ami a legrosszabb: senki sem vette észre, hogy a pimaszságot a kísérőimmel szemben is pimaszságként követtem el, úgy kellett elkövetnem, viselnem kellett a megfelelő arckifejezést, a felelősséget; hanem a legkomiszabb az volt, amikor az egyik ismerősöm még csak nem is valamilyen karakter jeleként, hanem mint a karaktert magát fogadta ezt a pimaszságot, figyelmeztetett rá, és megcsodálta. Miért nem maradok a bőrömben? Most mindenesetre azt mondom magamnak: nézd csak, a világ hagyja, hogy üsd, a kalauz és a felettesed nyugodt marad, sőt az utóbbi még üdvözölt is, mikor elmentél. Ez azonban nem jelent semmit. Nem érhetsz el semmit, ha kilépsz önmagadból, de mit mulasztasz ráadásul a magad körében. Erre a kérdésre csak azt válaszolom: én is szívesebben üttetem magam a körömben, mint ütöm magam magamat rajta kívül, de hol az ördögben van ez a kör? Egy ideig ott látszott jól a földön, mintha mésszel szórták volna ki, most azonban csak úgy lebeg valahol körülöttem, illetve még csak nem is lebeg.

[...]

Gyakran töprengek rajta, és utána mindig ki is kell mondanom, hogy némely téren sokat ártott nekem a nevelésem. Ez a szemrehányás egy csomó embernek szól, akik egyébként mind itt állnak egybegyűlve, és akár a régi csoportképeken, nem tudnak egymással mit kezdeni, hogy lesüssék a szemüket, épp nem jut eszükbe, és várakozásukban nem mernek mosolyogni. Ott vannak köztük a szüleim, néhány rokon, néhány tanár, egy bizonyos szakácsnő, néhány tánciskolai lány, házunk néhány hajdani látogatója, néhány író, egy úszómester, egy jegyszedő, egy tanfelügyelő, aztán néhányan, akikkel csak az utcán találkoztam egyszer, és mások, akik most épp nem jutnak eszembe, és olyanok, akik soha többé nem fognak eszembe jutni, s végül olyanok, akiknek hatását, minthogy figyelmem akkor épp máshol járt, egyáltalán nem észleltem, egyszóval olyan sokan, hogy vigyáznia kell az embernek, ne említse valamelyiküket véletlenül kétszer. És ezennel mindnyájukat szemrehányásommal illetem, megismertetem őket ily módon egymással, de nem tűrök feleselést. Mert igazán éppen elég feleselést tűrtem már el, és mivel ilyenkor a legtöbbször rám cáfoltak, meg nem állhatom, hogy e feleseléseket is be ne vonjam szemrehányásomba, s ki ne jelentsem, hogy neveltetésemen kívül ezek az ellenvetések is nagyon sokat ártottak nekem bizonyos dolgokban.

Azt gondolják talán, hogy valami félreeső helyen nevelkedtem? Nem, a város kellős közepén neveltek fel, a város kellős közepén. S nem hegyvidéki romok között például vagy tóparton. Szüleimet és kíséretüket szürke lepellel borította eddig szemrehányásom, most finoman félretolták, s mosolyognak, amiért a kezemet róluk a homlokomra emeltem, s azt gondolom: kis romlakónak kellett volna lennem - ki a csókák kiáltozására fülel, még ha eleinte kissé gyönge lettem volna is jó tulajdonságaim terhe alatt, amelyek a dudva erejével növekedtek volna bennem -, lebarnulva a napsütésben, amely a romok közt mindenfelől elárasztotta volna borostyán fészkemet.

[...]

November 27. Bernhard Kellermann felolvasása. "Kinyomatlan lapok a műhelyemből", így kezdte. Látszólag kedves ember, csaknem szürke, felálló haj, keservesen simára borotvált arc, hegyes orr, az arccsonton a hús itt-ott fel-alá hullámzik. Közepes író jó részletekkel (egy férfi kimegy a folyosóra, köhög, körülnéz, hogy nincs-e ott valaki), tisztességes is, fel akarta olvasni, amit megígért, de a közönség nem hagyta az első elmegyógyintézeti história hallatán támadt ijedelmében, a felolvasás módja olyan unalmas volt, hogy az emberek a történet gyatra feszültségei ellenére akkora buzgalommal szállingóztak el egyre-másra, mintha a szomszédban is felolvasás folyna. Mikor a történet első harmada után Kellermann ivott egy kis ásványvizet, egész csomó ember ment el. Megijedt. "Mindjárt vége", hazudta egyszerűen. Mikor a végére ért, mindenki felállt, s volt némi tetszés is, amely úgy hangzott, mintha a sok álló ember között egyvalaki ülve maradt volna, és most az tapsolgatna magában. Ekkor azonban Kellermann folytatni akarta a felolvasást még egy történettel, talán még többel is. Az általános felkerekedésre csak tátogott. Végül, miután megtanácskozta másokkal, azt mondta: "Szívesen felolvasnék még egy kis mesét, amely csupán negyedóra hosszat tart. Most öt perc szünet következik." Néhányan maradtak még, mire felolvasott egy mesét, s ebben olyan részletek voltak, amelyek bárkit feljogosítottak volna rá, hogy a terem túlsó sarkából is, az egész hallgatóságon áttörve, rohanvást távozzék.

Max Brodhoz

[Prága, 1910. december 15., illetve 17.]

Kedves Maxom, hogy erről a hétről ne kelljen többé beszélni: megismétlem még előbb, amit már tudsz, hogy mindent egyidejűleg láss. - Ez a hét olyan jól alakult számomra, ahogyan csak körülményeim valaha is engedhették, s ahogy a jelek szerint mostantól már aligha engedik. - Berlinben jártam, és hazatértem után annyira lazán vagyok csak jelen megszokott környezetemben, hogy - ha ilyesmire bármi hajlandóság volna bennem - állat módjára is járkálhatnék. - Nyolc teljesen szabad napom volt. A hivataltól csak tegnap este óta kellett félnem, hanem akkor úgy elkezdtem félni, hogy a legszívesebben az asztal alá bújtam volna. De ezt magam sem veszem komolyan, mert nem önálló félelem. - Szüleimmel, akik most egészségesek és elégedettek, szinte sosincs vitám. Csak apám bosszankodik, ha késő este még mindig az íróasztalomnál lát - mert úgy véli, túlságosan szorgalmas vagyok. - Egészségesebb voltam, mint hónapokkal ezelőtt, legalábbis a hét elején. A zöldség oly jól s csendben költözött belém, mintha valóban egy szerencsés véletlen táplálna, külön ennek a hétnek a kedvéért. - Idehaza nálunk csaknem teljes volt a nyugalom. A menyegzőn túlesvén, ki-ki az új rokonságot emészti. Egy ifjú hölgy, akinek zongorázása hébe-hóba hallatszott, pár hétre elment körünkből. - És mind e jeles dolgok épp ősz végén értek engem, oly időben tehát, amikor mindig is a legerősebbnek éreztem magam.

December 17.

Ez a tegnapelőtti halotti beszéd nem és nem ér véget. Onnét nézve a sok szerencsétlenséghez járul még az a nyomorúság is, hogy nyilvánvalóan képtelen vagyok pár napig megőrizni egy szomorú, teljességgel bizonyítható érzést. Nem, erre én képtelen vagyok. Most, hogy nyolc napja kotlok már magamon, érzéseim annyira sietősek, hogy repülök. Egyszerűen ittas vagyok önmagamtól, ami ebben az időben a leghígabb lőre mellett sem csoda. Holott két nap óta szinte semmi sem változott, s ami mégis, rosszabbra csak. Apám nem érzi egészen jól magát, idehaza van. Ha balról elcsitul a reggelizés zaja, kezdődik jobbról a déli lárma, ajtók nyitogatása mindenütt, mintha falakat szaggatnának. Elsősorban persze marad minden balsors középpontja. Nem megy az írás; egyetlen sort nem vetettem papírra, melyet elfogadhatnék magamtól., viszont mindent töröltem, amit Párizs után - sok ez sem volt - írtam. Egész testem óva int minden szótól, és mielőtt leíródna, minden szó körülnéz megannyifelé; mondataim szabály szerint széttöredeznek, bensőjükbe látok, hanem akkor már hagyhatom is abba.

A mellékelt novelladarabkát tegnap írtam le, most már meghagyom így, ahogy van. Nem új dolog, és bizonyára nem hibátlan, de jól megfelel a történet elkövetkező törekvésének.

Ma este még nem megyek, hétfő reggelig, az utolsó pillanatig egyedül akarok lenni. Ez, hogy így ott vagyok önmagam sarkában, olyan öröm még, amely átforrósít, ez egészséges öröm mindenek ellenére, mert megteremti bennem azt az általános nyugtalanságot, amely az egyedül lehetséges egyensúly forrása. Ha ez így menne tovább, mindenkinek a szemébe nézhetnék, amire pedig például veled szemben a berlini utazás előtt, sőt még Párizsban sem voltam képes. És észre is vetted. Annyira szeretlek, mégsem bírtam a szemedbe nézni. - Beszélek itt a magam dolgairól, és közben neked is bizonnyal megvan a magad baja, hétfőn az irodában nem várhatnék egy lapot tőled, hogy s mint vagy ügyeiddel? Nővérednek sem gratuláltam még. Ezt hétfőn pótlom.

Franzod

Napló

December 16. [...] A mellékszereplőknek ez az üldözése, akikről regényekben, színdarabokban olvasok. Az összetartozásnak ez az érzése, mely ilyenkor elfog! A püspökhegyi szüzek-ben (ez a címe?) szó esik két varrólányról, akik a kelengyét varrják a darabbeli menyasszonynak. Hogy megy a sora ennek a két leánynak? Hol laknak? Mit műveltek, hogy nem léphetnek be ők is a darabba, hanem úgyszólván Noé bárkájának egyik kajütablakához nyomhatják csak oda végül kívülről az arcukat a felhőszakadásban fulladozva, hogy a földszinti néző megláthasson ott egy pillanatra valami sötétet?

[...]

December 18. [...] Este, fél tizenkettő. Hogy mindaddig, amíg el nem szabadulok az irodámból, egyszerűen elveszett ember vagyok, ez mindennél világosabb számomra, csak arról lehet szó, hogy amíg tudom, olyan magasra tartsam a fejem, hogy meg ne fulladjak. Hogy ez milyen nehéz lesz, miféle erőket kell majd kisajtolnia belőlem, már azon is lemérhető, hogy új időbeosztásomat, miszerint esténként nyolctól tizenegyig az íróasztalomnál kell ülnöm, nem tartottam meg, hogy ezt a jelen pillanatban nem is tartom olyan nagy szerencsétlenségnek, hogy ezt a néhány sort csak azért jegyeztem föl sietve, hogy ágyba bújhassak.

[...]

December 22. Ma még szemrehányást se merek tenni magamnak. Utálatos visszhangja lenne, ha belekiáltanám ebbe az üres napba.

December 24. Tüzetesebben szemügyre vettem most az íróasztalomat, és beláttam, hogy semmi jót nem lehet rajta csinálni. Annyi mindenféle hever itt szanaszét és olyan rendetlenségben, hogy nyoma sincs az egyöntetűségnek s a rendezetlen dolgok tűrhetőségének, amely egyébként minden rendetlenséget elviselhetővé tesz. Legyen a zöld posztón akármilyen rendetlenség, az lehetne a régi színházak földszintjén is. De hogy az állóhelyekről... (Folytatás a következő napon.)

December 25. ...a fiókos felépítmény alatti nyitott rekeszből régi újságokból való brosúrák, katalógusok, képeslapok, részben összetépett, részben felnyitott levelek nyúlnak ki függőlépcső-formán, ez a méltatlan állapot mindent elront. A földszint egyes, viszonylag óriási holmijai a lehető legnagyobb aktivitással lépnek fel, mintha megengedett dolog volna, hogy a nézőtéren üzleti könyveit rendezgesse a kereskedő, az ács kalapáljon, a tiszt kardját lengesse, a pap a lélekhez szóljon, a tudós az észhez, a politikus a polgári érzülethez, hogy a szeretők ne türtőztessék magukat a stb. Csak az én íróasztalomon van felállítva a borotválkozótükör úgy, ahogy a borotválkozáshoz szükséges, a ruhakefe a sörtés oldalával felfelé fordítva fekszik, a pénztárca nyitva arra az esetre, ha fizetni akarok, a kulcscsomóból egy kulcs munkára készen áll ki, és a nyakkendő valamelyest még a levetett gallérhoz simul. A felépítmény legalsó, a zárt kis oldalfiókok által már szűkebbre szorított, nyitott rekesze szabályszerű lomkamra, mintha a nézőtér alacsony erkélye, voltaképpen a színház legláthatóbb része, a legalávalóbb emberek számára volna fenntartva, vén kéjenceknek, akiken a benső mocsok lassanként kívül is kiütközik, bárdolatlan tuskóknak, akik az erkélykorláton kilógatják a lábukat. Családok annyi gyerekkel, hogy csak egy pillanatra néz oda az ember, de megszámolni se tudja őket, szegényes gyerekszobák mocskát terjesztik (már a földszintre is lecsorog), a sötét háttérben gyógyíthatatlan gyerekek gubbasztanak, szerencsére csak akkor látni őket, ha odavilágít az ember, stb. Ebben a rekeszben olyan régi papírok hevernek, amelyeket már rég eldobtam volna, ha volna papírkosaram, letört hegyű ceruzák, üres gyufásdoboz, egy karlsbadi levélnehezék; egy peremes vonalzó, amely olyan hepehupás, hogy országútnak se volna jó, csomó gallérgomb, életlen borotvakésbetétek (ezeknek sehol a világon nincs helyük), nyakkendőcsíptetők és még egy nehéz vas levélnehezék. A fölötte lévő rekeszben -

[...]

Napló

[...]

Január 12. Az elmúlt napokban sok mindent nem írtam fel magamról, részben lustaságból (olyan sokat és mélyen alszom mostanában nappal, nagyobb a súlyom alvás közben), de részben attól féltemben is, hogy elárulom az önismeretemet. Ez a félelem jogos, mert az önismeretnek csak akkor volna szabad feljegyzés által végleges formába rögződnie, ha ez a legmellékesebb következményekkel együtt is a legteljesebb tökéletességgel és maradéktalan igazsággal történhetne. Ha ugyanis nem így történik - és én legalábbis nem vagyok képes erre -, akkor a pusztán általános érzést az önszántunkból végzett és a rögzítettség lenyűgöző erejével ható feljegyzés csak oly módon pótolja, hogy a valódi érzés eltűnik, míg a feljegyzés értéktelensége csak későn ismerszik fel.

[...]

Január 19. Minthogy úgy érzem, mindenestül kész vagyok - a múlt évben mindössze öt percre ébredtem fel -, mindennap el kell kívánkoznom a földről, vagy pedig anélkül hogy a leghalványabb reményt láthatnám ebben, elölről kell kezdenem kisgyermekként. Külsőleg ezen a téren könnyebb dolgom lesz, mint annak idején. Mert akkoriban még alig törekedtem bágyadt sejtelemmel olyan ábrázolásra, amely szóról szóra összekapcsolódna az életemmel, amelyet a mellemre kellene vonnom, s a helyemről elragadna. Micsoda siralom volt az (a mostanival mindazonáltal összehasonlíthatatlan), ahogy elkezdtem! Micsoda hidegséggel űzött naphosszat, amit leírtam! Milyen nagy volt a veszély, és milyen kevéssé enyhítette, hogy azt a hidegséget egyáltalán nem éreztem, ami persze a szerencsétlenségemet egészében alig csökkentette.

Egyszer terveztem egy regényt, amelyben két fivér harcolt volna egymással, az egyik Amerikába utazik, míg a másik egy európai börtönben marad. Hébe-hóba írtam le csak egy-egy sorát, mert azon nyomban kifárasztott. Így egy alkalommal egy vasárnap délután is nekiültem írni valamit a börtönömről, mikor látogatóban voltunk a nagyszülőknél, és elfogyasztottuk az ott mindig szokásos, különösen puha, vajjal megkent kenyeret. Könnyen lehet, hogy nagyrészt hiúságból tettem, és tologatván a papírt az abroszon, kopogtatván a ceruzával, körülnézegetvén a lámpa alól, a társaságban csak arra akartam rávenni valakit, hogy vegye el tőlem, amit írtam, nézze meg és csodáljon. Abban a néhány sorban nagyjából a börtönfolyosót írtam le, mindenekelőtt a csendjét és a hidegségét; a hátramaradt fivérről is ejtettem egy-két részvevő szót, mivel ő volt a jó fivér. Ábrázolásom értéktelenségéről talán volt valamilyen pillanatnyi benyomásom, csakhogy ama délelőttöt megelőzően ügyet sem vetettem az ilyen érzésekre, ha a kerek asztalnál az ismerős szobában rokonaim között ülhettem, akikhez hozzá voltam szokva (oly nagy volt a félénkségem, hogy a megszokott környezetben már-már boldoggá tett), és nem feledhettem, hogy fiatal vagyok és jelenlegi zavartalanságomból nagyra hivatott. Az egyik nagybácsim, aki szerette kinevetni az embert, végre elvette tőlem a papírlapot, amelyet csak gyengén fogtam, vetett rá egy pillantást, visszaadta, még csak nem is nevetve, és csupán annyit mondott a többieknek, akik követték szemükkel, "a szokásos", nekem nem szólt semmit. Ülve maradtam ugyan, és továbbra is az eszerint használhatatlan papírlapom fölé hajoltam, ám a társaságból valójában egy csapásra kiűzettem, a nagybácsi ítélete már-már valóságos jelentéssel visszhangzott bennem, én pedig a családi érzés kebelén belül is bepillanthattam világunk hideg űrébe, amelyet tűzzel kell majd megmelegítenem, s ennek keresésére csak ezután készültem elindulni.

Február 19. Ahogy ma fel akartam kelni az ágyból, egyszerűen összecsuklottam. Nagyon egyszerű az oka, agyon vagyok dolgozva. Nem az irodai, hanem más munkáimtól. Az irodának csak annyiban van ártatlan része benne, hogy ha nem kellene oda eljárnom, nyugodtan élhetnék a magam munkájának, és nem kellene eltöltenem ott ezt a hat órát naponta, amelyek különösen pénteken és szombaton gyötörtek meg, mert torkig voltam a dolgaimmal, de úgy, hogy Önnek fogalma sem lehet róla. Végre is tudom én, ez mind csak fecsegés, én vagyok a hibás, s az iroda a legvilágosabb és jogosabb követelményekkel lép fel velem szemben. Csakhogy ez bizony számomra szörnyű kettős élet, s kiút valószínűleg nincs más belőle, mint a téboly. A jótékony reggeli világosságnál írom ezt, és bizonyára nem írnám, ha nem volna olyan igaz, és ha nem szeretném Önt fiaként.

Egyébként holnapra már biztosan megint összeszedem magam, és elmegyek az irodába, ahol elsőként azt fogom hallani, hogy el akar távolítani az osztályáról.

[...]

Február 20. [...] Kleist ifjúkori levelei, huszonkét éves. Lemond a katonai pályáról. Otthon azt kérdik: És akkor miféle kenyérkereső mesterség, mert azt természetesnek tartják. Választhatsz a jogtudomány és az államtudomány között. De vannak-e kapcsolataid is az udvarnál? "Először zavartan tagadtam, azután annál büszkébben jelentettem ki, hogy ha lennének is kapcsolataim, jelen fogalmaim szerint szégyenkeznem kellene, ha azokra számítanék. Mosolyogtak, én meg éreztem, hogy elsiettem a dolgot. Óvakodnia kell az embernek attól, hogy kimondjon ilyen igazságokat."

[...]

Március 28. [...] Látogatásom dr. Steinernél.

Már vár rá egy nő (a Jungmannstrassén, fenn a Viktoria hotel második emeletén), de nyomatékosan arra kér, hogy menjek be előtte. Várunk. Jön a titkárnő, és biztat bennünket. Egy folyosói ablakon át meglátom. Mindjárt jön is felénk félig kitárt karral. A nő közli, hogy én jöttem előbb. Én erre bemegyek dr. Steiner nyomában a szobájába. Előadóestjein mintegy kisuvikszoltan fekete császárkabátja (nincs kisuvikszolva, csak tiszta feketéje ragyogtatja) most a napvilágnál (délután három órakor), különösen a hátán és a vállán, poros, sőt még foltos is.

A szobájában alázatosságomat, amelyet átérezni nem tudok, úgy próbálom kifejezni, hogy nevetséges helyet keresek a kalapomnak, csizmafűzéshez használatos kis faállványra teszem. Középen asztal, arccal az ablak felé ülök, az asztal bal oldalán. Az asztalon papírok rajzokkal, amelyek az okkult fiziognómiáról szóló előadások rajzaira emlékeztetnek. A Természetfilozófiai Évkönyvek egy füzetkéje fekszik egy kis könyvhalmon, és egyébként is könyvek hevernek szanaszét. Csakhogy nem lehet körülnézni, mert dr. Steiner a tekintetével állandóan igyekszik fogva tartani az embert. Ha viszont nem teszi, akkor a tekintetének a visszatérésére kell ügyelni. Néhány laza mondattal kezdi: Ön tehát dr. Kafka? Régóta foglalkozik már teozófiával?

Én azonban előkészített mondataimmal állok elő; érzem, hogy lényem nagyobbik része a teozófia felé nyomul, ugyanakkor azonban roppantul félek is tőle. Attól tartok ugyanis, hogy újfent össze fog zavarni, márpedig ez igen kellemetlen volna rám nézve, minthogy jelenlegi szerencsétlenségem is csupa zűrzavarból áll. Ez a zűrzavar a következő: Boldogságom, mindennemű képességem és lehetőségem, hogy valamit is használjak, kezdettől fogva az irodalom szférájában rejlik. S itt egyébként olyan állapotokat éltem át (nem sokszor), amelyek véleményem szerint nagyon közel állnak az Ön által, doktor úr, leírt látnoki állapotokhoz, amelyekben testestül-lelkestül részese voltam minden sugallatnak, de engedelmeskedtem is minden sugallatnak, és amelyekben nem csupán a magam határain éreztem magam, hanem általában véve az emberinek a határain. Csupán a lelkesültség nyugalma, miként az feltehetőleg a látnok sajátja, hiányzott mégis ezekből az állapotokból, ha nem is teljességgel. Erre abból következtetek, hogy legjobb munkáimat nem ilyen állapotokban írtam. - Mármost nem tudom olyan tökéletesen ennek az irodalmi szférának szentelni magam, ahogy kellene, mégpedig különféle okokból. Családi viszonyaimtól eltekintve az irodalomból már csak munkáim lassú keletkezése és különleges jellegük miatt sem élhetnék meg; ezenkívül egészségem és jellemem is megakadályoz benne, hogy magamat a kedvező esetben is bizonytalan életnek szenteljem. Ezért hivatalnok lettem egy társadalombiztosító intézetnél. Mármost e két hivatás sohasem férhet meg egymással, és nem nyújthat közös boldogságot. A legkisebb szerencse az egyikben nagy szerencsétlenséggé válik a másikban. Ha írtam valami jót este, másnap égek az irodában, és nem jutok semmire. Ez az ide-oda egyre rosszabb. Az irodában külsőleg teljesítem a kötelességemet, a belső kötelességemet azonban nem, és ama nem teljesített belső kötelesség szerencsétlenséggé válik, amely kimozdíthatatlan belőlem. S e két soha össze nem hangolható törekvés mellé társítsam most még harmadikként a teozófiát? Nem fog-e zavarni mindkét irányban, és nem fogja-e őt magát zavarni a másik kettő? Én, aki már most olyan szerencsétlen vagyok, terelhetem-e egy végpont felé e hármat? Azért jöttem, doktor úr, hogy megkérdezzem ezt Öntől, mert azt gyanítom, hogy ha Ön képesnek tart erre, akkor csakugyan rá is szánhatom magam.

Nagyon figyelmesen hallgatott, szemlátomást a legkevésbé sem vizsgálódva, teljességgel a szavaimnak adta át magát. Olykor-olykor bólintott, amit, úgy látszik, az erős koncentráció segédeszközének tart. Kezdetben zavarta egy enyhe kis nátha, folyt az orra, a zsebkendőjével munkálkodva minduntalan orra mélyére hatolt, egy-egy ujját orrlikára téve.

[...]

Augusztus 15. A mostanában elmúlt idő, amikor is egy szót sem írtam, azért volt oly fontos számomra, mert a prágai, königssaali és czernoschitzi uszodában nem szégyenkezem többé a testem miatt. Milyen későn pótolom most, huszonnyolc éves fejjel a neveltetésemet, versenyen ezt elkésett startnak neveznék. S az ilyen balszerencsével járó kár talán nem is az, hogy nem győz az ember; hisz ez utóbbi csupán a még látható, tiszta, egészséges magva annak a továbbra is elmosódott, határtalanná váló balsorsnak, amely azt, aki csak a kört akarná körbefutni, a kör belsejébe űzi. [...]

[...]

Augusztus 24. Ismerősökkel egy kávéházi asztalnál a szabadban ülni és a szomszéd asztalnál egy nőt nézni, aki éppen most jött, súlyos mellei alatt nehezen lélegzik, és felhevült, barnásan fénylő arccal ül le. Hátrahajtja a fejét, erős szakállkezdemény tűnik fel, fölveti a szemét, csaknem úgy, ahogy talán néha a férjére néz, aki most mellette egy képes újságot olvas. Csak azt a meggyőződést el lehetne sajátíttatni vele, hogy a felesége mellett az ember kávéházban legföljebb újságot olvashat, de sohasem folyóiratot. Egy pillanat tudatosítja a nőben a testességét, és kissé arrébb húzódik az asztaltól.

Augusztus 26. Holnap Olaszországba kell utaznom. Most este apám izgatottságában nem tudott elaludni, mert hatalmába kerítette az üzletért való aggodalma és az így feléledt betegsége. Vizes törülköző a szívére, hányinger, légszomj, ziháló fel-alá járkálás. Anyám a félelmében új vigaszra lel. Hiszen apám mindig oly tetterős volt, mindenen átevickélt és most... Én azt mondom, hogy az üzlet körüli nyomorúság már nem tarthat tovább negyed évnél, és akkor majd minden jóra fordul. Apám sóhajtozva és fejét rázva járkál föl s alá. Világos, hogy az ő szempontjából nézve mi nem vehetjük le róla a gondjait, még csak nem is könnyíthetünk rajtuk, de még a mi szempontunkból nézve sem, a legjobb szándékunkban is rejlik valami abból az oly szomorú meggyőződésből, hogy neki kell gondoskodnia a családjáról... Sűrű ásítozásával vagy egyébként nem utálatos orrbanturkálásával apának sikerül valamelyest lecsillapítania állapotát, bár ennek alig ébred tudatára, mindazonáltal ha egészséges, általában nem művel ilyesmit. Ottla megerősített ebben. - Szegény anya holnap a háziúrhoz akar menni könyörögni. [...]

Szeptember 26. Kubin, a rajzoló hashajtónak regulint ajánl, széttiport algát, amely megduzzad a bélben, megremegteti, tehát mechanikus úton hat, eltérően más hashajtók egészségtelen vegyi hatásától, amelyek csak átszakítják a bélsarat, tehát a bélfalon otthagyják rátapadt maradványait.

Langennél találkozott Hamsunnal. Emez (Hamsun) ok nélkül vigyorog. A beszélgetés közben, anélkül hogy félbeszakította volna, a térdére helyezte a lábát, az asztalról elvett egy nagy papírvágó ollót, és levágta körben a nadrágja rojtjait. Kopottas ruhában, valamilyen értékesebb részlettel, például nyakkendővel.

Történetek egy müncheni művészpanzióról, ahol festők és állatorvosok laktak (az utóbbiak iskolája ott volt a közelben), és ahol olyan züllött élet folyt, hogy kibérelték a szemközti ház ablakait, ahonnét jó kilátás nyílt. Hogy kielégítsék a nézőket, egy-egy lakó időnként felugrott az ablakdeszkára, és majomállásban kanalazta ki a levesét.

Hamis régiségek gyártója, aki sörétes puska lövéseivel állította elő az ütött-kopottságot, és egy asztalról azt mondta: még háromszor kell rajta kávéznunk, és akkor elküldhetjük az innsbrucki múzeumnak.

Kubin maga nagyon kemény, de kissé egyhangúan mozgalmas arc, ugyanazzal az izomfeszültséggel írja le a legkülönfélébb dolgokat. Különböző korúnak, termetűnek és testalkatúnak tűnik aszerint, hogy ül, áll, csupán öltöny van-e rajta, vagy felöltő is.

Szeptember 27. Tegnap a Vencel téren találkoztam két lánnyal, túlságosan sokáig néztem az egyiket, holott, mint későn kiderült, éppen a másik viselt háziasan puha, barna, redőzött, bő, elöl kissé nyitott kabátot, neki volt törékeny nyaka és orra, s a haja már elfeledett módon szép. - Öregember lötyögős nadrágban a Belvederénél. Fütyörészik; mikor ránézek, abbahagyja; mikor félrenézek, újrakezdi; végül fütyül tovább akkor is, mikor ránézek. - A szép nagy gomb, szépen egy leányruha ujjának végére felvarrva. Szépen viselik, lebeg az amerikai csizma fölött. Milyen ritkán sikerül nekem valami szép, s ennek a jelentéktelen gombnak és a tudatlan szabónőjének meg sikerül. - A mesélő lány úton a Belvedere felé, élénk szeme a pillanatnyi szavaktól függetlenül elégedetten tekintette át történetét a végéig. - Egy testes lány hatalmas félfordulata a nyakával.

Szeptember 29. Goethe naplói. Az olyan ember, aki nem vezet naplót, hamisan foglal állást egy naplóval szemben. Ha például azt olvassa Goethe naplójában: "1797. január 11. Egész nap mindenféle ügyekben intézkedtem", úgy tűnik neki, ő maga még sohasem végzett ilyen keveset egy napon.

Goethe úti elmélkedései mások, mint a maiak, mert postakocsiból esnek, és a táj lassú változásaival egyszerűbben szövődnek, és sokkal könnyebben nyomon tudja követni őket az is, aki nem ismeri azokat a tájakat. Nyugodt, úgyszólván tájképszerű gondolkodás alakul ki. Mivel a táj sértetlenül tárul fel a maga eredendő mivoltában a kocsi utasainak, és az országutak is sokkal természetesebben szelik át a vidéket, mint a vasútvonalak, amelyekhez úgy viszonyulnak talán, mint a folyók a csatornákhoz, így a szemlélőnek sem kell erőszakoskodáshoz folyamodnia, és rendszeres lehet minden különösebb fáradság nélkül. Pillanatnyi megfigyelések így ritkán adódnak, többnyire csupán belső terekben, ahol bizonyos emberek egyformán határtalanul tornyosulnak fel az ember szeme előtt, például osztrák tisztek Heidelbergben, ellenben a wiesenheimi férfiakról szóló rész közelebbi a tájhoz, "kék kabátot viselnek és virághímzéses fehér mellényt" (emlékezetből idézem). Sokat írt a schaffhauseni Rajna-vízesésről, a kellős közepébe ezt írva nagyobb betűkkel: "Felajzott gondolatok." [...]

Szeptember 30. A leány tegnapelőtt a szomszéd szobában (H. H.). A kereveten feküdtem, és a félálom peremén hallgattam a hangját. Úgy tetszett, különösen vastagon van felöltözve, nemcsak a ruhájába, hanem az egész szomszéd szobába is, csupán formás, meztelen és gömbölyded, erős és sötét válla, amelyet a fürdőben láttam, szállt szembe a ruhájával. Egy pillanatig mintha gőzölgött volna, és az egész szomszéd szoba megtelt volna gőzzel. Aztán hamuszínű fűzőben álldogált, amely alul úgy elállt a testétől, hogy rá lehetett volna ülni és szinte lovagolni rajta.

Még Kubinról: szokása, hogy az ember utolsó szavait helyeslő hangon mindig megismétli, még akkor is, ha a hozzájuk fűzött saját szavaiból az derül ki, hogy egyáltalán nem ért egyet a másikkal. Bosszantó. - Sok történetének hallgatása közben könnyen elfelejti az ember, mennyit ér ő maga. Hirtelen eszébe jut az embernek, és megijed tőle. Arról volt szó, hogy egy lokál, ahová el akartunk menni, veszélyes; azt mondta, ő nem megy el oda; megkérdeztem, hogy fél-e, mire azt válaszolta, miközben még belém is karolt: "Természetesen, hisz még fiatal vagyok, és sok minden vár rám."

Egész este többször is és véleményem szerint igen komolyan beszélt a kettőnk székrekedéséről. Éjfél felé aztán, mikor az asztal széléről leejtettem a kezemet, a karom egy darabját látta csak, és felkiáltott: "De hiszen maga igazán beteg." Ettől fogva még elnézőbben bánt velem, és el is hárította később a többieket, amikor rá akartak beszélni, hogy menjek velük B.-be. Mikor már elbúcsúztunk, messziről még visszakiáltott: "Regulin!" [...]

Október 1. [...] Tegnapelőttelőtt. Az egyik keskeny arcú zsidó nő, pontosabban: keskeny állba összefutó arcú, amelyet a terebélyes, hullámos hajzat fent szétráz széltében. A három kis ajtó, amely az épület belsejéből a szalonba nyílik. A vendégek mint egy színpadi őrszobában. Alig nyúlnak az asztalon álló italokhoz. A lapos arcú a szögletes ruhában, amely először csak mélyen lent a szegélyével mozdul meg. Néhányan úgy öltözve, mint a gyerekszínházi marionett-figurák, amilyeneket a karácsonyi vásárban árusítanak, vagyis lazán odavarrt fodrokkal és aranydíszekkel teliaggatva, amelyeket egy rántással le lehetne szakítani, és mindjárt szét is hullanának az ember ujjai közt. A fakószőke, de bizonyára undorító alátéttel feszesre húzott hajú háziasszony, akinek hirtelen lehajló orra olyan irányt jelöl ki, amely valamilyen geometriai viszonyban áll a lelógó mellel és a mereven tartott hassal, főfájásra panaszkodik, amelyet az okoz, hogy ma, szombaton oly nagy a felfordulás, és semmi látszatja. [...]

Október 2. Álmatlan éjszaka. Már a harmadik egyhuzamban. Jól alszom el, de egy óra múlva felébredek, mintha rossz lukba dugtam volna a fejem. Teljesen éber vagyok, úgy érzem, egyáltalán nem aludtam, vagy csak valami vékony hártya alatt, újra előttem az elalvás munkája, és mintha visszautasítana az alvás. És ettől kezdve egész éjszaka, hajnali ötig így marad ez, alszom bár, de élénk álmok közben ébren tartanak. Úgyszólván magam mellett alszom, miközben nekem magamnak álmokkal kell viaskodnom. Öt óra tájban az alvás utolsó maradványa is elhasználódik, csak álmodom, ami fárasztóbb, mint a virrasztás. Egyszóval olyan állapotban töltöm az egész éjszakát, amilyenben az egészséges ember az igazi elalvás előtt tölt egy kis időt. Mikor felébredek, ott rajzik körülöttem minden álmom, de óvakodom átgondolni őket. Hajnal felé párnáimba sóhajtozom, mert erre az éjszakára minden remény elmúlt. Olyan éjszakákra gondolok, amelyeknek a végén mély álomból emelkedtem ki, és úgy ébredtem, mintha egy dióba lettem volna bezárva.

Rettenetes jelenés volt ma éjszaka egy vak gyermek, látszólag leitmeritzi nénikém lánya; pedig valójában nincs is lánya, csak fiai; az egyikük egyszer eltörte a lábát. E gyermek és dr. M. lánya között mégis volt valami összefüggés, és úgy láttam végül, hogy átalakulóban van csinos gyermekből merev ruhájú kövér kislánnyá. E vak vagy gyöngén látó gyermek szemét szemüveg takarta, a bal szeme az eléggé távoli lencse alatt tejszürke volt és kerekdeden előreugró, a másik visszahúzódott, és eltakarta a szorosan rásimuló lencse. Hogy ez a szemüveg jól üljön optikailag, a fülre hátranyúló szokásos támasztószár helyett emeltyűre volt szükség, amelynek fejét nem lehetett másképp rögzíteni, csak az arccsonton, úgyhogy a szemüvegből apró pálca indult ki az arc felé, ott eltűnt az átluggatott húsban, és a csonton végződött, egyúttal új drótszál indult ki innét, és a fülön át tért vissza.

Azt hiszem, ez az álmatlanság csupán onnan származik, hogy írok. Mert bármilyen keveset és rosszat írok is, e kis megrázkódtatások mégis érzékennyé tesznek, különösen estefelé és még inkább reggel érzem nagy, belém hasító lelkiállapotok szelét, közeli lehetőségét, amelyek mindenre képessé tehetnének, és ilyenkor aztán az általános lármában, amely eltölt, és amelynek nincs időm parancsolni, nem lelek nyugalmat. Végeredményben ez a lárma csak szorongatott, visszatartott harmónia, amely szabadjára engedve mindenestül eltöltene, sőt szélesre kifeszítene, és aztán még úgy is eltöltene. Most azonban ez az állapot halvány reménykedés mellett csupán kárt okoz nekem, mivel lényemnek így nincs elegendő befogadóképessége, hogy a jelenlegi keveréket eltűrje, nappal segít a látható világ, éjszaka akadálytalanul szétszabdal. Mindig Párizsra gondolok ilyenkor, ahol az ostrom idején és később a kommünig az északi és keleti peremvárosok Párizs számára addig idegen népessége hónapok leforgása alatt úgyszólván óráról órára nyomult előre az összekötő utcákon Párizs belsejébe, óramutatóként hol ugorva egyet, hol megtorpanva.

Vigaszom az - és ezzel fekszem most le -, hogy olyan sokáig nem írtam, hogy ez az írás így még nem illeszkedhetett be a jelenlegi körülményeim közé, némi férfiassággal azonban legalább átmenetileg ennek mégis sikerülnie kell.

Olyan gyenge voltam ma, hogy még a főnökömnek is elmeséltem a történetet a gyerekről. - Most eszembe jutott, hogy az álombeli szemüveg az anyámé, aki esténként mellettem ül, és kártyázás közben nem valami kellemesen méreget a cvikkere alól. Sőt amire nem emlékszem, hogy korábban észrevettem volna: cvikkerének a jobb lencséje közelebb van a szeméhez, mint a bal.

Október 3. [...] Egy kerületi kapitányságnak szóló nagyobb jelentés diktálása közben az irodában. A végén, ahol fel kellett volna szárnyalnia, megakadtam, és nem futotta volna másra, mint hogy K. gépírókisasszonyra bámuljak, aki szokása szerint nagyon felélénkült, a székét igazgatta, köhögött, az asztalt kopogtatta, és így az egész szoba figyelmét felhívta szerencsétlenségemre. A keresett ötlet így most még azzal az értékkel is gyarapszik, hogy majd lecsillapítja őt, és minél értékesebbé válik, annál nehezebb megtalálni. Végre rálelek a "megbélyegezni" szóra és a hozzá tartozó mondatra, de még a számban tartok mindent olyan undorral és szégyenkezéssel, mintha nyers hús volna, belőlem kihasított hús (oly nagy fáradságomba került). Végre kimondom, megőrzöm azonban a nagy rémületet, hogy a költői munkához minden kész bennem, és az ilyen munka mennyei feloldódás volna és valódi megelevenedés számomra, miközben itt az irodában egy nyomorult aktadarab miatt kell kiszakítanom egy darab húst ilyen boldogságra képes testemből.

Október 4. [...] Estefelé a szobában a kereveten. Miért van hosszabb időre szüksége az embernek, hogy felismerjen egy színt, az értelem döntő fordulója után viszont annál gyorsabban szilárdul e felismerés meggyőződéssé. Ha az üvegajtóra egyidejűleg esik az előszoba és a konyha fénye, zöldes, vagyis hogy a határozott benyomást ne fosszuk meg értékétől, zöld fény önti el a táblákat csaknem egészen az aljukig. Ha az előszobában eloltják a villanyt, és csak a konyhavilágítás marad, a konyhához közelebb eső tábla mélykék színt ölt, a másik fehéreskéket, olyan fehéreset, hogy az egész rajzolat (stilizált mákfejek, indák, különféle négyszögek és levelek) elmosódik a homályos üvegen.

Az utcáról és a hídról a falakra és a mennyezetre vetődő villanyvilágítás fényei és árnyékai rendezetlenek, részben romlottak, átfedik egymást, és nehezen megvizsgálhatóak. Nem is csoda, hiszen az odalenti elektromos ívlámpák felállításakor és e szoba berendezésekor semmiféle háziasszonyi figyelem nem számolt azzal, hogyan fog festeni a szobám ebben az órában saját világítása nélkül a kanapé felől.

Az odalent elhaladó villamos fénylő foltot vet a mennyezetre, s az fehéresen, fátyolosan és gépiesen akadozva megy végig az egyik falon s a mennyezeten, megtörve a hajlatban. - A földgömb az utcavilágítás közvetlen, friss, teljes visszfényében áll a felül zöldesen tiszta fénnyel bevont fehérneműs szekrényen, domborodása egy helyen felragyog, mintha mégis túl erős volna a ráeső fény, holott simaságán elsiklik, és inkább barnás, bőralmaszerű valami nyomában a földgömb. Az előszobai fény az ágy fölötti falon nagy felületű ragyogást hoz létre, amelyet lendületes vonalával az ágy fejtámlája határol, az ágyat e pillanatban lenyomja, felnagyítja a sötét támlafákat, s felemeli a mennyezetet az ágy fölött.

Október 5. [...] Tegnap este a Savoy kávéházban. Zsidó társaság. - K. asszony: "férfiimitátor". Kaftánban, fekete nadrágban, fehér harisnyában, fekete mellény alól kibuggyanó vékony fehér gyapjúingben, amelyet elöl a nyakon cérnagomb tart össze, és fölötte széles, laza, hosszú csúcsban végződő gallér ül. A fején, női haját összefogva, de egyébként is szükségesen és a férje fején is ott láthatóan, perem nélküli sötét kis sapka, afölött nagy puha fekete kalap magasra felkanyarított karimával. - Igazában nem tudom, miféle személyeket jelenítenek meg ő és a férje. Ha meg akarnám magyarázni valakinek, akinek nem akarom elárulni tudatlanságomat, megláthatnám, hogy egyházfinak tartom őket, templomszolgának, közismert mihasznának, olyannak, akivel a község már megbarátkozott, valamiképpen vallásos okokból kedvelt éhenkórásznak, olyan embernek, aki éppen elkülönített helyzeténél fogva a községi életnek csaknem a középpontjában áll, haszontalan, kíváncsiskodó kóborlása folytán sokféle dalt ismer, minden egyes községi tag viszonyait pontosan ismeri, de mivel nincsen semmi kapcsolata a szakmaművelő élettel, ismereteivel nem megy semmire. Olyan emberek, akik különösen tiszta formában zsidók, mert csak a vallásban élnek, de minden fáradság, érzék és siránkozás nélkül. Mintha mindenkit az orránál fogva vezetnének, mindjárt nevetésre fakadnak egy nemes zsidó meggyilkolása után, eladják magukat egy hitszegőnek, táncolnak, elragadtatásukban kezüket a pofaszakállukhoz szorítva, midőn a leleplezett gyilkos megmérgezi magát, és Istent szólítja, de mindez csak azért van így, mert olyan pehelykönnyűek, minden nyomásra rögtön a földre kerülnek, érzékenyek, száraz szemmel azonnal sírva fakadnak (grimaszokba sírják a bajukat), de mihelyt elmúlik a nyomás, a legcsekélyebb önsúllyal sem bírnak, hanem tüstént a magasba kell szökniük.

Ezért voltaképp sok gondot kellene okozniuk az olyan komoly darabnak, amilyen Lateiner Mesumed-je, mivel állandóan teljes nagyságukban és sokszor lábujjhegyen a levegőben találhatóak a színpad előterében, és a darab izgalmát nem oldják fel, hanem szétszabdalják. Márpedig a darab komoly értelme olyan zárt, a lehetséges rögtönzésekben is kimért, egységes érzés feszítette szavakban bomlik ki, hogy jelentését a cselekmény akkor is mindvégig megőrzi, ha a színpad hátterében zajlik le. Inkább félreszorítják itt-ott a két kaftánost, ami megfelel a természetüknek, és hiába van kitárva a karjuk, és pattognak az ujjaik, csak a gyilkost látni hátul, aki a mérget magában hordozva, voltaképp túlságosan bő gallérját fogva, az ajtó felé imbolyog.

A dallamok hosszúak, a test szívesen rájuk bízza magát. Egyenes hosszanti menetük folytán leginkább a csípő himbálásával, kitárt, nyugodt légzés közben emelgetett karral, a tenyérnek a halántékhoz való közelítésével, ám a hozzáérés gondos elkerülésével lehet követni őket. Kissé a slapakra emlékeztet az egész.

Bizonyos dalok közben, a "zsidó gyereknevetés" felcsendülésére, e nő bizonyos pillantásaira, aki a pódiumon állva, mivel zsidó nő, vonz bennünket, hallgatókat, mivel mi is zsidók vagyunk, keresztényeknek szóló kívánkozás vagy kíváncsiság nélkül, megremegett az arcom. A kormányképviselő, aki az egyik pincér és két, a színpadtól balra álló cselédlány kivételével talán az egyetlen keresztény volt a teremben, siralmas ember, valamiféle tikkel megverve, amely a másodpercmutató csaknem kíméletlen gyorsaságával, akarom mondani: futólagosságával, de egyszersmind rendszerességével rántja össze és engedi el arcának a bal felét, de a jobbat sem kímélve. A bal szemét, mikor eléri, csaknem kioltja. Erre a rántásra az egyébként romjaiba dőlt arcon új, friss izmocskák fejlődtek ki.

Pontos kérdések, varázsigék vagy magyarázatok talmudista melódiája: behatol egy csőbe a levegő, és magával viszi a csövet, a megkérdezett felé viszont kis távoli kezdetek felől nagy, egészében büszke, fordulataiban alázatos csavar közeledik forogva.

[...]

Október 9. Ha megérem a negyvenedik évemet, valószínűleg kiálló, a felső ajak alól kissé kifehérlő fogsorú idősebb leányt fogok feleségül venni. A Párizst és Londont megjárt K. kisasszony felső középső fogai egymásra vannak tolódva, ahogy a térdben hanyagul keresztbe rakott lábak. A negyvenéves kort azonban aligha fogom megérni, ellene szól ennek például az a feszültség, amely gyakran rátelepszik a bal koponyafelemre, amely mint valami belső kiütés, úgy érződik, és ha a kellemetlenségektől eltekintek, és csak szemlélni próbálom, ugyanúgy hat rám, mint az iskolakönyvekben előforduló koponyametszetek látványa vagy mint egy csaknem fájdalommentes élveboncolás, amikor is a kés, kissé hűsítően, óvatosan, meg-megállva és visszatérve, néha nyugodtan elidőzve, papírvékony burkokat fejt szét javában dolgozó agylebenyek közvetlen szomszédságában.

Ma éjjeli álmom, amelyet én magam reggel még nem véltem szépnek, eltekintve attól a két ellenvetésből álló, komikus kis jelenettől, amelyet oly végtelenül jóleső álomérzet követett, amelyet azonban elfelejtettem.

Hosszú házsoron mentem végig - hogy mindjárt az elején is velem volt-e Max, nem emlékszem -, az első-második emelet magasságában, ahogy a végigjárható vonatokon megy át az ember az egyik kocsiból a másikba. Nagyon gyorsan mentem, talán azért is, mert néha olyan törékeny volt a ház, hogy már csak ezért is sietett az ember. Ajtók egyáltalán nem tűntek fel a házak között, egyszerűen szobák roppant során mentem végig, mégis fel lehetett ismerni, hogy nemcsak az egyes lakások, hanem a házak is különböznek. Csupa olyan szobán mentem át, úgy rémlik, ahol ágyak álltak. Megmaradt az emlékezetemben egy tipikus ágy, amely balra tőlem, oldalt a sötét vagy mocskos, talán padlásszerűen ferde fal mentén áll, alacsony ágyneműépítmény van rajta, és a takarója, valójában csak egy durva vászonlepedő, amelyet alaposan összetiport annak a lába, aki itt aludt, csücsökbe gyűrődve lelóg. Szégyenkeztem, amiért olyan időben megyek végig a szobákon, amikor sokan még ágyban vannak, ezért nagy léptekkel lábujjhegyen mentem, és közben reménykedtem, sikerül valahogy megmutatnom, hogy csak kényszerűségből megyek itt végig, lehetőleg mindent megkímélek, és észrevétlenül haladok el, mint akinek az ittjárta úgyszólván nem számít semmit. Ezért egyazon szobában nem is fordítottam el soha a fejemet, és vagy csak azt láttam, ami jobbra az utca felé, vagy balra a hátsó fal felé esett.

A lakások sorát többször bordélyok szakították meg, de ezeken, bár látszólag a kedvükért tettem meg ezt az utat, különösen gyorsan mentem át, úgyhogy csupán a létüket vettem észre. Az összes lakás utolsó szobája azonban megint bordély volt, és itt megálltam. Az azzal az ajtóval szemközti fal, amelyen beléptem, tehát a házsor utolsó fala vagy üvegből volt; vagy át volt törve, és ha továbbmegyek, kiestem volna rajta. Igazában valószínűbb, hogy át volt törve, mert a padló szélén feküdtek a szajhák. Tisztán kettőt láttam a földön, az egyiküknek kicsit kilógott a feje a peremen túlra a szabad levegőbe. Balra szilárd fal volt, ellenben jobbra a fal nem volt teljes, le lehetett látni az udvarba, ha nem is az aljáig, és omladozó szürke lépcső vitt le több fordulóval. A szobabeli világítás alapján úgy látszott, hogy a mennyezet ugyanolyan, mint a többi szobában.

Én főleg azzal a szajhával foglalatoskodtam, amelyiknek kilógott a feje, Max a balra mellette fekvővel. Tapogattam a lábát, és aztán beértem azzal, hogy a combját nyomogatom. Oly nagy gyönyörűségem telt ebben, hogy csodálkoztam, amiért semmit sem kell fizetnem ezért a szórakozásért, holott épp ez volt a legszebb. Meg voltam győződve róla, hogy becsapom a világot (és senki más, csak én). Aztán a lábát nem mozdítva, felemelte felsőtestét a szajha, és a hátát fordította felém, amelyet rémületemre nagy, pecsétviaszvörös, elhalványuló szélű karikák borítottak, és köztük elszórtan piros pacnik látszottak. Most vettem észre, hogy egész teste tele van velük, hogy a hüvelykujjamat ilyen foltokra nyomom a combján, és hogy már az ujjaimra is rárakódtak ezek a vörös részecskék egy szétvert pecsét maradványaiként.

Hátraléptem számos férfi közé, akik a fal mentén, a lépcsőtorkolat közelében, ahol némi jövés-menés folyt, mintha várakoztak volna. Úgy várakoztak, ahogy a falusi férfiak szoktak vasárnap reggelenként összegyűlni a piactéren. Ezért vasárnap is volt. Itt játszódott le az a fura jelenet is, hogy elment egy férfi, akitől én és Max okkal féltünk, majd visszajött a lépcsőn, hozzám lépett, és miközben én meg Max félve valami rettentő fenyegetést vártunk tőle, nevetségesen bugyuta kérdést intézett hozzám. Aztán csak álltam ott, és aggodalmasan néztem, ahogy Max félelem nélkül ül ebben a helyiségben valahol balra a földön, és zsíros krumplilevest eszik, amelyből a krumplidarabok nagy golyókként állnak ki, különösen egy közülük. Szétnyomta egy kanállal, vagy talán kettővel, bele a levesbe, vagy csak meghengergette benne.

[...]

Október 14. Tegnap este a Savoyban A. Goldfaden Sulamit-ja. Tulajdonképpen opera, de minden énekelt darabot operettnek mondanak; a szememben már ez az apróság is mintha önkényes, elsietett, téves okokból is felforrósított, az európai művészetet részben véletlen irányban átmetsző művészi törekvésre vallana.

A történet: egy hős megment egy leányt, aki eltévedt a sivatagban ("könyörgök hozzád, nagy és erős Istenünk"), és szomjazásában beleesett egy ciszternába. Hűséget esküsznek egymásnak ("gyöngyöm, szerelmem, gyémántom, kit a pusztában leltem"), a kúthoz és egy vörös szemű sivatagi macskához fohászkodva áldásért. A leányt, Sulamitot (Ts. asszony) Cingitang, Absolon vad szolgája (P.) visszakíséri Betlehembe atyjához, Manoahhoz (Ts.), miközben Absolon (K.) még elutazik Jeruzsálembe; ott azonban beleszeret Avigailba, egy gazdag jeruzsálemi lányba (K. asszony), megfeledkezik Sulamitról, és megnősül. Sulamit odahaza Betlehemben vár jegyesére. "Sokan elmennek Jeruzsálembe, és visszajönnek beschulim." "Ő, a finom úr, csak nem lesz hűtlen hozzám!" Kétségbeesett kitörések során mindenre elszánt bizakodásra tesz szert, és elhatározza, hogy őrültnek tetteti magát, csak ne kelljen férjhez mennie, és tovább várhasson. "Akaratom vas, szívemből erődöt építek." És ebben az őrületében, amelyet most éveken át színlel, tovább élvezi szomorúan és fennhangon, mindenki kicsikart engedelmével, szerelmesének az emlékét, mert őrülete csak a sivatag, a kút és a macska körül forog. Őrületével azonnal elűzi három kérőjét, akikkel Manoah csak egy sorsjáték megrendezése útján tudott megbékülni: Joel Gidonit (U.), "én vagyok a legerősebb zsidó hős", Avidanovot, a földbirtokost (R. P.) és Nathant, a nagy hasú papot (Löwy), aki mindannyiuk felett állónak érzi magát, "adjátok ide nekem, meghalok érte". Absolont üldözte a balsors, egyik gyermekét halálra marta egy sivatagi macska, a másik beleesik egy kútba. Eszébe jut a bűne, mindent bevall Avigailnak. "Csillapítsd sírásod." "Elég a szóból, mely szívem hasogatja." "Sajnos minden emesz, amit mondok." Kialakulnak kettőjük körül bizonyos gondolatkörök, aztán elenyésznek. Térjen vissza Absolon Sulamithoz, és hagyja el Avigailt? Sulamit is rahmoneszt érdemel. Végre elbocsátja Avigail Absolont. Betlehemben így panaszkodik Manoah a lányára: "Ó, jaj, vénséges éveim." Absolon meggyógyítja Sulamitot a hangjával. "A többit, atyám, elmondom néked majd később." Avigail alámerül odalenn Jeruzsálem szőlőskertjeiben, Absolonnak igazolásul csak a hősiessége marad.

Az előadás végén megvárjuk még Löwyt, a színészt, akit szeretnék porlepetten megcsodálni. Szokás szerint azt kellene "jelentenie": "Kedves vendégeink, mindnyájunk nevében köszönöm a látogatásukat, és szeretettel meghívom Önöket a holnapi előadásra, amikor is ........ világhírű mesterművét fogjuk bemutatni. Viszontlátásra!" Kalaplengetve el.

Ehelyett előbb azt látjuk, hogy a függöny össze van húzva, aztán egy darabkányit széthúzzák. Elég sokáig tart. Végre szélesre tárják, a közepén egy gomb fogja össze, mögötte látni, amint Löwy a rivalda felé lépdel, és arcát a közönség felé fordítva, csak a kezével védekezik valakivel szemben, aki alulról támad ellene, míg hirtelen támaszt keresgélve, le nem szakítja Löwy az egész függönyt a felső rögzítődrótozásával együtt, és a szemünk láttára térdre bukó Löwyt P., aki a vadat játszotta, és aki, mintha a függöny össze volna húzva, még mindig a földön lapul, át nem öleli, és úgyszólván fejjel előre le nem löki a pódiumról. Összeszaladnak az oldalsó teremtraktusban. "Összehúzni a függönyt!", kiáltják a teljesen lecsupaszodott színpadon, ahol Ts. asszony oly szánandóan áll halovány Sulamit-arcával, apró pincérek székekről és asztalokról nagyjából rendbe hozzák a függönyt, a vendéglős igyekszik megnyugtatni a kormányképviselőt, akinek nincs más óhaja, csak hogy szabadulhasson innét, és ez a nyugtatás feltartóztatja, a függöny mögül Ts. asszonyt hallani: "És akkor még mi akarunk erkölcsöt prédikálni a közönségnek a színpadról..." A zsidó hivatalszolgák Jövő nevű egyesülete, amely elvállalta a holnapi este megrendezését, és a mai előadás előtt rendes közgyűlést tartott, úgy dönt, hogy e miatt az eset miatt félórán belül rendkívüli gyűlést hív össze, egy cseh egyesületi tag botrányos viselkedésük miatt bukást jósol a színészeknek. Akkor egyszer csak azt látni, hogy Löwyt, akit mintha a föld nyelt volna el, R. főpincér kézzel, talán térddel is, kifelé lökdösi az egyik ajtón. Egyszerűen kihajították állítólag. Ez a főpincér, aki előbb-utóbb minden vendég szemében, így a miénkben is kutyaként tűnik fel, a kutyapofájával, amely alázatos oldalráncok által közrefogott hatalmas száj fölé hajlik...

Október 16. Tegnap fárasztó vasárnap. Apám egész személyzete felmondott. Jó szóval, szívességgel, betegségének, nagyságának és egykori erejének, tapasztalatainak és okosságának latba vetésével közös és négyszemközti megbeszéléseken csaknem az összeset visszahódítja. Egy fontos irodai alkalmazott, F. hétfőig gondolkodási időt kér, mert szavát adta üzletvezetőnknek; aki kilép, és szeretné magával vinni újonnan alapítandó üzletébe az egész személyzetet. Vasárnap azt írja a könyvelő, mégsem maradhat, R. ragaszkodik az adott szavához.

Kimegyek hozzá Žizkovba. Kerek orcájú, hosszúkás fejű fiatal felesége, az orra kicsi és vaskos, amilyen a cseh arcokat nem teszi tönkre. Túl hosszú, nagyon bő, virágos és foltos pongyola. Különösen hosszúnak és bőnek látszik, amiért különösen sietős mozdulatokkal üdvözöl, igazítja meg végső csinosításul az albumot az asztalon, és megy a férjéért. A férj hasonló, talán a tőle erősen függő asszonyt utánzó, sietős, felsőtestének előrehajlásakor erősen imbolygó mozdulatai, miközben az alsótest feltűnően hátramarad. Egy tíz éve ismert, gyakran látott, kevés figyelemre méltatott férfi benyomása, akivel egyszeriben közelebbi kapcsolatba kerül az ember. Minél kevésbé boldogulok cseh rábeszélésemmel (aláírta már a szerződést R.-rel, de szombat este apám úgy megindította, hogy nem beszélt a szerződésről), annál macskaszerűbbé válik az arca. A vége felé játszadozom egy kicsit igen jóleső érzéssel, például némán körülnézek kissé hosszúra nyúlt arccal és összeszűkült szemmel, mintha a kimondhatatlanba követnék valamit, amire célzás történt. De nem vagyok boldogtalan, mikor látom, hogy nincs sok hatása, és ahelyett, hogy új hangon szólna hozzám, újra el kell kezdenem a rábeszélést. A beszélgetést az vezette be, hogy az utca másik oldalán egy másik T: lakik, s az ajtónál az fejezte be; hogy csodálkozott, amiért ilyen könnyű az öltözetem ebben a hidegben. Jellemző kezdeti reményeimre és végső kudarcomra. Arra rábírtam azonban, hogy délután jöjjön el az apámhoz. Érvelésem helyenként túlságosan absztrakt és formális. Hiba, hogy az asszonyt nem hívtam be a szobába. [...]

[...]

Október 20. [...] Ma reggel az N. N. cégnél. Ahogy a főnök oldalvást a karosszékre támaszkodik, hogy helyet és támaszt találjon keleti zsidó kézmozdulatainak. A kéz- és arcjáték összjátéka és kölcsönös egymáserősítése. Néha összekapcsolja a kettőt azzal, hogy vagy nézi a kezét, vagy a hallgató kényelméül az arca közelében tartja. Templomi melódiák a beszéde hanglejtésében, különösen több sorra vett kérdés taglalása közben viszi a dallamot ujjról ujjra, mintegy különféle regisztereken át. Aztán a Grabenen apámat bizonyos Pr. úr társaságában találtam, az még föl is emeli a kezét, hogy a kabátujja kissé visszacsússzék (ő maga mégsem tűri fel a kabátujját), és a Graben kellős közepén nekiáll hatalmas csavarmozdulatokat végezni kicsúszó kezének nyitogatásával és ujjai meregetésével.

Valószínűleg beteg vagyok, tegnap óta mindenütt viszket a testem. Délután olyan forró és színét váltogató volt az arcom, hogy hajvágás közben attól tartottam, a segéd, hisz mindvégig láthatott engem is és a tükörképemet is, fel fogja ismerni nagy betegségemet. A gyomor és a száj közti kapcsolat sincs rendben, egy forint nagyságú fedő száll hol föl, hol le, vagy lapul lent; és terjedő, a mellet a felszínén összehúzó, enyhén nyomó hatást sugároz felfelé. [...]

Tegnap este mindkét sógornőmnek egyszerre nyújtottam mindkét kezemet a Mariengasséban, olyan ügyesen, mintha két jobb kezem volna, én magam pedig kettős lény.

Október 21. Ellenpélda: a főnökömnek, mikor irodai ügyeket tárgyal meg velem (ma a kartotékot), nem tudok sokáig úgy a szemébe nézni, hogy minden akaratom ellenére ne lopózna a tekintetembe némi enyhe keserűség, amely vagy az én tekintetemet vagy az övét téríti el. Az övét futólagosabban, de gyakrabban, mert az okával nincs tisztában, enged minden ingernek, amely félrenézésre készteti, de nyomban vissza is tér azután a tekintete, mert a szeme pillanatnyi elernyedésének tartja csak az egészet. Én erősebben védekezem ellene, meggyorsítom ezért a pillantásom ide-oda cikázását, legszívesebben az orrán futtatom végig, és arca árnyékaiba nézek, gyakran csak a fogaim és a nyelvem segítségével, csukott szájjal tartom a fejemet az ő irányában - ha kell, lesütőm ugyan a szemem, ám a nyakkendőjénél sohasem mélyebbre, de mindjárt a legteljesebb látvány kínálkozik utána, ha elfordítja a szemét, én pedig pontosan és kíméletlenül megnézhetem. [...]

Október 22. Tegnap a zsidóknál. Scharkansky Kol Nidré-je elég rossz darab, egy jó, tréfás levélíró jelenettel, az egymás mellett, összekulcsolt kézzel, egyenesen álló szerelmesek imádkozásával, a megtért nagyinkvizítorral, amint a frigyláda függönyéhez hajol, fölmegy a lépcsőn, és ott megáll, fejét lehajtva, ajkával a függönyön, az imakönyvet vacogó fogaihoz tartja. E négy este során első alkalommal történik, hogy akárhogyan is próbálom, nem tudok tiszta képet alkotni. Oka volt ennek a nagy társaságunk is és a húgom asztalánál tett látogatások. Mégsem lett volna szabad ilyen gyengének lennem. Ts. asszony iránti szerelmemmel, aki csak Max jóvoltából ült mellettem, siralmasan viselkedtem. De majd újra felkapaszkodom, már most jobb.

Tschissikné (oly szívesen írom ide a nevét) a libasültevés közben is szívesen leszegi a fejét, azt hinné az ember, hogy a tekintetével bejuthat a szemhéja alá, ha előtte óvatosan végigsiklik az arcon, és aztán összehúzódzkodva csusszan be, miközben a szemhéjat föl sem kell emelnie, mert az fel van húzva, és olyan kékes derengést bocsát át, amely a kísérletre elcsábítja az embert. Igaz játékának tömegéből olykor-olykor előtör az ökle, kiperdül a karja, láthatatlan, redőzött uszályokat kerít a teste köré, szétterpesztett ujjai a mellére telepednek, mert a művészietlen kiáltás nem elegendő. Játéka nem sokrétű: ijedt pillantás a partnerére, kiút keresése a kis színpadon, szelíd hang, amely kurta, egyenes felszálltában csupán nagy belső visszhangzás segítségével, erősítés nélkül válik hősiessé, öröm, amely megnyíló, magas homloka fölé, a haja tövéig kitárulkozó arcán át hatol beléje, önmagára hagyatkozás magánéneklés közben új eszközök igénybevétele nélkül, felegyenesedés ellenálláskor, ami a nézőt arra kényszeríti, hogy egész testével foglalkozzék; és ennél nem sokkal több. De ott az igazsága az egésznek és ennek folytán a meggyőződés, hogy jottányit sem lehet elvenni a hatásaiból, hogy független mind a színjátéktól, mind tőlünk.

A részvét, amit e színészekért érzünk, akik oly jók, és semmit sem keresnek, és egyébként sem kapnak távolról sem elegendő köszönetet és dicsőséget, voltaképpen nem más, mint a sok nemes törekvés szomorú sorsáért, mindenekelőtt a magunkéért érzett részvét. Azért is olyan aránytalanul erős, mert külsőleg idegen emberekhez tapad, valójában pedig a miénk. Mindazonáltal oly szorosan kapcsolódik a színészekhez, hogy most sem tudom tőlük eloldani. Azáltal, hogy felismerem, csak azért is még jobban hozzájuk kötődik.

Tschissikné orcáinak feltűnő simasága izmos szájához képest. Kissé formátlan kisleánya.

Három óra hosszat sétáltam Löwyvel és a húgommal.

Október 23. A színészek a jelenlétükkel rémületemre minduntalan arról győznek meg, hogy a legtöbb, amit eddig lejegyeztem róluk, téves. Téves, mert egyenletes szeretettel (csak most, hogy leírom, válik ez is tévessé), de váltakozó erővel írok róluk, és ez a váltakozó erő nem a valódi színészeken csattan hangosan és pontosan, hanem tompán belevész ebbe a szeretetbe, amely az erővel sohasem lesz elégedett, és ezért azáltal, hogy feltartóztatja, oltalmazni véli a színészeket. [...]

Hat órakor találkoztam a színészekkel a kávéházukban, ahol két ellenséges csoportra oszolva, két asztal körül ülnek. A Ts.-csoport asztalán egy Perez-könyv volt. Löwy épp becsukta, és fölállt, hogy eljöjjön velem.

Húszéves koráig Löwy bóher volt, tanult, és jómódú apja pénzét költötte. Volt egy társasága csupa vele egykorú fiatalemberből, akik épp szombatonként jöttek össze egy zárva tartó vendéglőben, dohányoztak kaftánban, és még másképp is vétkeztek az ünnepnapi parancsolatok ellen.

"A nagy sas", a leghíresebb New York-i jiddis színész, aki milliomos, és akinek Gordin a Vadember-t írta, és akit Löwy Karlsbadban megkért, hogy ne jöjjön el az előadásra, mert nem volt bátorsága játszani előtte a hitványul felszerelt színpadukon. - Csakis díszletek, nem pedig ez a vacak színpad, amelyen nem lehet mozogni. Hogyan fogjuk itt eljátszani a Vadember-t! Abban kell egy dívány. A lipcsei Kristálypalotában nagyszerű volt. Ki lehetett nyitni ablakokat, amelyeken besütött a nap, kellett a darabban egy trón, jó, volt ott trón is, odamentem hozzá a tömegben, és valódi király voltam. Ott sokkal könnyebb játszani. Itt minden félrevezeti az embert.

Október 24. Anya egész nap dolgozik, hol vidám, hol szomorú, ahogy jön, anélkül, hogy állapotával a legkevésbé törődne, a hangja fénylő, a közönséges beszédhez hangos, de jótékony, ha szomorú az ember, és bizonyos idő múltán hirtelen meghallja. Hosszabb ideje panaszkodom már, hogy bár folyton beteg vagyok, soha sincs valamilyen meghatározott betegségem, amely arra kényszerítene, hogy ágyba feküdjek. Ez az óhajom bizonyosan arra vezethető vissza elsősorban, hogy tudom, milyen jól tud anya vigasztalni, ha például a kivilágított nappali szobából bejön a félhomályos betegszobába, vagy este, amikor a nappal kezd egyhangúan beleolvadni az éjszakába, hazatér az üzletből, és gondjaival és sebes intézkedésével újra megindítja a már oly kései nappalt, és felserkenti a beteget, hogy segítsen neki ebben. Ezt kívánnám magamnak megint, mert akkor gyenge volnék, következésképpen biztos mindenben, amit anya tenne, és gyermeki örömeim lehetnének a felnőttkor határozottabb élvezőképességével. Tegnap az jutott eszembe, hogy azért nem szerettem anyát mindig úgy, ahogy megérdemelte, és ahogy tudtam volna, mert a német nyelv megakadályozott ebben. A zsidó anya nem "Mutter", az anya megjelölés kicsit komikussá teszi (nem az embert magát, mert Németországban vagyunk), egy zsidó nőnek a német "Mutter" nevet adjuk, megfeledkezünk azonban arról az ellentmondásról, amely annál súlyosabban mélyed érzésvilágunkba. "Mutter" - ez a zsidónak különösképp németül van, a keresztény fény mellett ez akaratlanul keresztény hűvösséget is jelent, a "Mutter" szóval nevezett zsidó asszony ezért nemcsak komikussá lesz, hanem idegenné is. "Mama" - ez jobb név volna, ha mögötte nem "Mutter"-t képzelne az ember. Azt hiszem, hogy már csak a gettóra való emlékezés tarthatja meg a zsidó családot, mert a "Vater" szó sem jelenti egyáltalán a zsidó apát. [...]

[...]

Október 27. Löwy történetei és naplói: hogy megijeszti a Notre Dame, hogy rabul ejti a tigris a Jardin des Plantes-ban, amely mint a kétségbeesésnek és a reménykedésnek valami ábrándja jóllakat falánkul zabáló kétségbeesést és reménykedést; hogy faggatja ki képzeletben jámbor atyja, vajon tud-e szombaton sétálni, van-e most ideje modern regények olvasására, szabad-e a böjti napokon ennie, holott szombaton éppen dolgoznia kell, egyáltalán nincs ideje, és többet böjtöl, mint amennyit bármilyen vallás valaha is előírt. Midőn fekete kenyerét rágcsálva az utcán sétál, a távolból úgy látszik, mintha csokoládét enne. A munka a sapkagyárban és barátja, a szocialista, aki mindenkit burzsoának tart, aki nem pontosan ugyanúgy dolgozik, mint ő, például Löwyt a finom kezével, aki vasárnap unatkozik, aki az olvasást buja dolog gyanánt megveti, maga nem is tud olvasni, és gúnyosan kéri meg Löwyt, hogy olvasson el neki egy levelet, amelyet kapott. [...]

Milyen sérültnek látszottak a szememben a színészek az előadás után, hogy féltem, hogy egy szóval hozzájuk találok érni. Hogy elsiettem inkább egy futólagos kézszorítás után, mintha haragudnék és elégedetlen volnék, mert oly lehetetlen volt kimondani benyomásom igazságát. Mindnyájan hamisnak látszottak Maxon kívül, aki nyugodtan mondott néhány üres szót. Hamis volt az, aki valami szemérmetlen részlet után érdeklődött, az, aki tréfásan válaszolt a színész valamilyen megjegyzésére, hamis a gunyoros, hamis az, aki sokrétű benyomását kezdte feloldani, gyülevész népség az egész, amely helyénvaló módon a nézőtér mélyére szorult, s most késő éjjel feltámadt, és újra ráébredt az értékére. (Nagyon messze az igazitól.)

Október 28. Hasonló érzésem volt már ugyan, de tökéletesnek ezen az estén egyáltalán nem éreztem sem a játékot, sem a darabot. De éppen ez különleges hódolatra kötelezett a színészek iránt. A benyomás kicsiny, de számos hézagáért ki tudja, ki a felelős. Tschissikné egyszer a ruhája szegélyére lépett, és egy pillanatra megingott hercegnőies szajharuhájában, akár egy masszív oszlop, egyszer megbotlott a nyelve, és hogy megnyugtassa, heves mozdulattal a hátsó falhoz fordult, holott ez éppen nem vágott egybe a szavaival; megtévesztett, de hogy meg ne legyintsen arccsontjaimon a borzongás, amely mindannyiszor elfog, valahányszor a hangját hallom, azt nem akadályozta meg. Mivel azonban a többi ismerős benyomása még sokkal tisztátalanabb volt, mint az enyém, úgy éreztem, még nagyobb hódolatra kötelesek nálam, azért is, mert véleményem szerint az ő hódolatuk sokkal hatásosabb lett volna, mint az enyém, úgyhogy kétszeresen is okom volt elátkozni a viselkedésüket.

Max Axióma a drámáról-ja a Schaubühné-ben. Teljesen olyan, mint egy álombeli igazság, s így jól illik hozzá az "axióma" kifejezés is. Minél álomszerűbbre fújja fel magát, annál hűvösebben kell hozzányúlni. A következő alapelveket mondja ki:

A dráma lényege valamilyen hiány, ez a tézis.

A dráma (a színpadon) teljesebb, mint a regény, mert mindent látunk, amiről egyébként csak olvasunk.

Ez csak látszólagos, mert a regényben a költő esetleg csak a legfontosabbat mutatja meg, a drámában viszont mindent látunk, a színészt, a díszleteket, tehát nemcsak a fontosat, azaz kevesebbet. A regény szellemében így a legjobb dráma teljesen ingermentes, például filozófiai dráma volna, amelyet ülő színészek olvasnának fel egy tetszés szerinti szobadíszletben.

És mégis, a legjobb dráma az, amely időben és térben adja a legtöbb ösztönzést, az élet minden követelményétől megszabadul, a beszédre, a monológokban előadott gondolatokra, a történés csomópontjaira szorítkozik, minden mást ösztönzésekkel irányít, és színészek, festők, rendezők hordozta táblán magasra emelve, csupán legvégső sugallatait követi.

E végkövetkeztetés hibája: anélkül, hogy jelezné, váltogatja a nézőpontját, hol az írószoba, hol a közönség felől látja a dolgokat. Ha igaz is, hogy a közönség nem mindent a költő szellemében lát, hogy emezt magát is meglepi az előadás (október 29., vasárnap), mégiscsak megvolt benne a darab minden részletével, részlettől részletig nyomult előre, és csak mert minden részletet a párbeszédekbe gyűjtött, ruházta fel őket drámai súllyal és erővel. Ezáltal éri a drámát legkifejlettebb formájában az a fajta elviselhetetlen emberiesülés, amelyet leszállítani, elviselhetővé tenni a színész feladata, aki meglazítja, szálaira szedi, maga köré lebbenti a neki előírt szerepet. A dráma tehát a levegőben lebeg, de nem mint vihar hurcolta tető, hanem mint teljes épület, amelynek alapfalait valamely, ma még az őrülettel szomszédos erő tépte ki a földből.

Néha úgy látszik, hogy a darab fenn a szuffitákon lebeg, a színészek csíkokat húztak le belőle, a végeiket játékból a kezükben tartják, vagy a testük köré tekerték, és csak itt-ott emel a magasba a közönség ijedelmére egy-egy színészt egy nehezen leválasztható csík.

Ma éjjel egy agárszerű szamárról álmodtam, amelynek a mozdulatai nagyon tartózkodóak voltak. Pontosan megfigyeltem, mert tudatában voltam a jelenség ritkaságának, de csak az az emlékképem maradt meg róla, hogy vékony emberlábai hosszúságuk és egyformaságuk miatt sehogyan sem nyerték el a tetszésemet. Friss, sötétzöld cipruslombbal kínáltam, amelyet épp akkor kaptam egy öreg zürichi hölgytől (az egész Zürichben játszódott le), nem kért belőle, csak épp megszaglászta; de mikor aztán otthagytam neki egy asztalon, úgy fölzabálta, hogy csupán egy alig felismerhető gesztenyeszerű mag maradt belőle. Később arról volt szó, hogy ez a szamár még sohasem járt négy lábon, hanem emberi módra mindig felegyenesedik, és ezüstösen fénylő mellét és hasacskáját mutogatja. Ez azonban tulajdonképpen nem volt helyénvaló.

Ezenkívül egy angolról álmodtam, akivel egy gyűlésen ismerkedtem meg, az Üdvhadsereg zürichi gyűléséhez hasonlón. Olyan padok voltak itt, mint az iskolában, az írólap alatt ugyanis még egy nyitott fiók; mikor egyszer benyúltam, hogy elrendezzek valamit, elcsodálkoztam, milyen könnyű utazáson barátságot kötni. Ezzel nyilván az angolra gondoltam, aki kisvártatva hozzám lépett. Világos, lazán ülő ruhát viselt, amely nagyon jó állapotban volt, csak a felsőkaron volt hátul a ruhaszövet helyett vagy legalábbis arra rávarrva egy szürke, ráncos, kissé lecsüngő, csíkokra szakadozott, mintegy pókok pettyezte szövetdarab, amely mind a lovaglónadrágok bőrbetétjeire, mind a varrónők, elárusítólányok, tisztviselőnők könyökvédőjére emlékeztetett. Arcát szintén szürke szövetdarab takarta, amelyen igen ügyes kivágások voltak szájnak, szemnek és valószínűleg orrnak is. Ez a szövetdarab azonban új volt, bolyhozott, inkább flanellszerű, nagyon simulékony és puha, kitűnő angol készítmény. Mindez annyira tetszett nekem, hogy hőn áhítottam a férfi ismeretségét. Meg akart hívni a lakásába is, de mivel már két nap múlva el kellett utaznom, ez meghiúsult. Mielőtt távozott a gyűlésről, felhúzott még néhány szemlátomást igen praktikus ruhadarabot, amelyek, miután begombolkozott, minden feltűnő jellegét eltüntették. Ha magához nem tudott is meghívni, felkért, hogy tartsak vele az utcára. Követtem, a gyűlésteremmel szemközt megálltunk a járda szélén, én lenn, ő fenn, és némi beszélgetés után ismét azt állapítottuk meg, hogy a meghívásból nem lehet semmi.

Aztán azt álmodtam, hogy Maxnak, Ottónak és nekem az a szokásunk, hogy a bőröndünket csak a pályaudvaron pakoljuk össze. Átvittük például a főcsarnokon az ingeket távoli bőröndjeinkhez. Bár ez általános szokásnak látszott, nálunk nem vált be, különösen azért nem, mert mi közvetlenül a vonat indulása előtt kezdtünk csak pakolni. Akkor persze izgatottak voltunk, és nem sok reményünk maradt, hogy elérjük a vonatot, hát még hogy jó helyet kapjunk.

Noha a kávéház törzsvendégei és alkalmazottai kedvelik a színészeket, a lesújtó benyomások közepette tiszteletüket nem tudják megőrizni, és megvetik a színészeket mint éhenkórászokat, csavargókat, közzsidókat, akárcsak a történelmi időkben. Így a főpincér ki akarta dobni a teremből Löwyt, az ajtónálló, volt bordélyházi alkalmazott, jelenleg strici, lehurrogta a kis Tschissiket, mikor a Vadember előadásakor együttérzésének izgalmában nyújtani akart valamit a színészeknek, és mikor tegnapelőtt visszakísértem Löwyt a kávéházhoz, miután a City kávéházban felolvasta Gordin Elieser ben Scheviá-ját, azt kiáltotta oda neki az a fickó (bandzsít, és a hegyes, görbe orra meg a szája között mélyedés található, amelyből kis bajusz mered elő): "Gyere már, te hülye. (Célzás a Vadember-beli szerepére.) Várnak rád. Olyan közönséged van ma, amelyet igazán nem érdemelsz meg. Még egy tüzérségi önkéntes is van itt, nézd csak." És az egyik elfüggönyözött kávéház kirakatablakra mutat, a mögött ül állítólag az az önkéntes. Löwy végigsimítja a homlokát: "Elieeser ben Scheviától ide, ehhez."

Úgy megragad ma a lépcsők látványa. Már reggel és azóta többször megörvendeztetett ama lépcső kőkorlátjának ablakomból látható háromszögletű kivágása, amely a Čech-hídtól jobbra a rakpartra visz le. Nagyon meredek, mintha csak gyors célzás volna. És most odaát a folyón túl egy létrafokos lépcsőt látok a vízhez ereszkedő lejtőn. Mindig is ott volt, de csak ősszel és télen nem takarja el az egyébként előtte elhelyezett uszoda, ott fekszik a sötét fűben a barna fák alatt a perspektíva játékszereként. [...]

Október 30. Ez a kívánkozás, amely csaknem mindig elfog, valahányszor egészségesnek érzem a gyomromat, rettentően vakmerő ételbelapátolások képzetei. Különösen hentesüzletek előtt csillapítom ezt a vágyakozást. Ha látok egy kolbászt, amelyet egy cédula kemény, száraz házikolbásznak tüntet fel, képzeletemben egész fogsorommal beleharapok, és sietve, szabályszerűen és kíméletlenül nyelem el, mint valami gép. A kétségbeesés, amely e cselekedetnek képzeletben is azonnali következménye, fokozza sietségemet. A bordahús hosszú bőrét harapás nélkül lököm a számba, és hátul aztán, a gyomrot és a beleket átszakítva, újra kihúzom. Piszkos szatócsüzleteket eszem üresre. Heringgel, uborkával és mindenféle vacak, állott csípős ételekkel töltöm teli magam. Bádogdobozokból jégesőként döntöm magamba a bonbont. Nemcsak egészséges állapotomat élvezem ezáltal, hanem valamilyen szenvedést is, amely fájdalom nélküli és azonnal elmulasztható. [...]

Október 31. [...] Egy házasságközvetítőnő jelenlétében, aki ma délben egyik húgom miatt volt nálunk, szememre nehezedő zavart éreztem bizonyos zűrzavaros okokból. A nő olyan ruhát viselt, amelynek a kora, az elnyűttsége és a piszok világosszürke csillogást kölcsönzött. Mikor a nő felállt, az ölében tartotta a kezét. Bandzsított, ami látszólag még nehezebbé tette, hogy ne törődjem vele, mikor apámhoz kellett fordulnom, aki az ajánlott fiatalemberről kérdezgetett. Ugyanakkor csökkentette zavaromat, hogy előttem volt az ebédem, és zavar nélkül is épp eléggé elfoglalt, hogy három tányéromból előállítsam a keverékeket. Az arcán, amint először csupán részletekben vettem észre, olyan mély ráncok voltak, hogy arra az értetlen bámulásra gondoltam, amellyel állatok meredhetnek ilyen emberarcokra. Feltűnően testesen nyúlt ki az arcból a kicsiny, különösen a kissé felkanyarodó végén szegletes orr.

Mikor vasárnap délután, éppen megelőzvén három nőt, beléptem Maxék házába, azt gondoltam: még van egy-két ház, ahol van valami dolgom, még láthatják mögöttem jövő nők, amint egy vasárnap délután valamilyen munkára, beszélgetésre, céltudatosan, sietősen, csak kivételesen erről az oldaláról méltányolva a dolgot, befordulok egy kapu alá. Sokáig ez már nem lehet így. [...]

Hogy el ne felejtsem, arra az esetre, ha apám újra rossz fiúnak mondana, feljegyzem, hogy néhány rokon előtt különösebb ok nélkül, akár azért, hogy egyszerűen megszorongasson, akár azért, hogy állítólag megmentsen, Maxot "mesüge ritoh"-nak nevezte, hogy tegnap, amikor Löwy a szobámban volt, ironikus testrázogatással és szájbiggyesztéssel idegen emberekről beszélt, akiket beengednek ide a lakásba, mi érdekelhet valakit egy idegen emberen, minek, ilyen haszontalan kapcsolatokat szőni, stb. - Mégsem kellett volna feljegyeznem, mert valósággal gyűlölködésbe lovaltam bele magam apám ellen ezzel a feljegyzéssel, holott erre nem szolgáltatott okot, és ez a gyűlölködés, legalábbis Löwy miatt, aránytalanul nagy ahhoz képest, amit apám megnyilatkozásaként leírtam, és csak növekszik azáltal, hogy nem emlékszem, volt-e valóban gonoszság apám tegnapi viselkedésében.

November 1. [...] Tegnap este búcsú Klugnétól. Löwy és én végigszaladtunk a vonat mellett, és az utolsó kocsi sötétjében láttuk meg Klugnét, amint néz ki a csukott ablak mögül. Gyorsan kinyújtotta a karját felénk még a kupé belsejében, felállt, kinyitotta az ablakot, megállt ott egy pillanatra szélesen a nyitott felsőruhájában, míg fel nem emelkedett mellette a fekete Klug úr, aki csak arra képes, hogy kitátsa nagyra és elkeseredetten a száját, és aztán szorosan, mintegy örökre becsukja. A negyedóra alatt alig szóltam Klug úrhoz, és talán csak kétszer néztem rá egy-egy pillanatra, különben a bágyadt, szakadatlan beszélgetés közben nem tudtam levenni a szemem Klugnéról. Teljesen a jelenlétem rabja lett, de inkább képzeletében, mint valóságosan. Valahányszor Löwyhez fordult ezzel az ismétlődő bevezetéssel: "Te Löwy", nekem beszélt, s valahányszor nekidőlt a férjének, aki néha úgy félretolta, hogy csak a jobb válla maradt az ablaknál, és összelapította a ruháját és a dagadozó felsőruháját, megpróbált üres jelet adni nekem ezzel.

Valószínűleg az az első benyomásom volt helyes, amelyet az előadások során szereztem, miszerint nem tart kellemes embernek, ritkán szólított fel rá, hogy énekeljek vele, ha így kedvetlenül kérdezett valamit tőlem, sajnos rosszul feleltem ("érti ezt?", azt mondtam: "igen"; ő azonban azt várta: "nem", hogy azt válaszolhassa: "én sem"), levelezőlapjait másodszor nem kínálta fel, Tschissiknét jobban kedveltem, Klugné rovására neki akartam virágot adni. Ehhez az ellenszenvéhez társult azonban tisztelete doktorátusom iránt, s ezt gyerekes külsőm egyáltalán nem akadályozta, ellenkezőleg, inkább kedvezett neki. Ez a tisztelete olyan nagy volt, hogy valósággal harsogott gyakori, bár egyáltalán nem különlegesen hangsúlyozott "Tudja, doktor úr" megszólításaiból, és félig öntudatlanul fájlaltam, hogy kevéssé érdemlem ki őt, s egyúttal föltettem magamban a kérdést, vajon nem járna-e ki nekem mindenkitől ugyanilyen megszólítás. De mivel mint embert így tisztelt, mint hallgatót tisztelt csak igazán. Ragyogtam, mikor énekelt, nevettem, s néztem egész idő alatt, míg a színpadon volt, vele énekeltem a dallamot, később a szöveget, köszönetet mondtam neki néhány előadás után; ezért aztán persze igencsak kedvelt. Ha azonban ilyen érzésekkel szólított meg, zavarba jöttem, mire ő szívében bizonyára visszatért kezdeti ellenszenvéhez, és kitartott mellette. Annál inkább igyekeznie kellett, hogy megjutalmazzon mint hallgatóját, és szívesen megtette, mert hiú színésznő és jóindulatú asszony.

Kivált akkor, amikor hallgatott ott fenn a kupéablakban, nézett rám zavartan és furfangosan elbűvölt szájjal és hunyorgó szemmel, amely a száj felől érkező ráncokon úszott. Azt hihette, hogy szeretem, amint így is volt, és e pillantásaival abban a beteljesülésben részesített, amelyet ő mint tapasztalt, de fiatal asszony, jó feleség és anya a fogalmai szerinti doktornak egyedül adhat. Oly nyomatékosak voltak ezek a pillantások, és olyannyira támogatták ilyesfajta fordulatok, mint: "voltak itt igazán kedves vendégek, különösen egy közülük", hogy védekeznem kellett, és ezekben a pillanatokban a férjét néztem. Mikor összehasonlítottam kettejüket, oktalanul elcsodálkoztam azon, hogy együtt készülnek elutazni tőlünk, holott csak velünk törődnek, és egymás számára nincs egyetlen pillantásuk sem. Löwy megkérdezte, hogy jó-e a helyük; "igen, ha ilyen üres marad", felelte Klugné, és futólag a szakasz belsejébe pillantott, amelynek meleg levegőjét a férj a dohányzásával tönkre fogja tenni. A gyerekeikről beszéltünk, az ő kedvükért utaztak el; négy gyerekük van, közülük három fiú, a legidősebb kilencéves, már tizennyolc hónapja nem látták őket. Mikor a közelben gyorsan felszállt egy úr, a vonat mintha indulni készült volna, sietve elbúcsúztunk, kezet nyújtottunk egymásnak, kalapot emeltem, aztán a mellemhez fogtam, hátrébb léptünk, ahogy a vonatok indulásakor szokás, mintegy mutatva, hogy most már mindennek vége, és ennek meg is adtuk magunkat. A vonat azonban még nem indult el, újra odaléptünk hozzá, én egészen megörültem ennek, ő pedig a húgaimról kérdezgetett. A vonat váratlanul elindult lassan. Klugné elővette a zsebkendőjét, hogy majd integessen vele, írjak neki, kiáltotta még, tudom-e a címét, már messze volt, hogy válaszolhassak neki, Löwyre mutattam, akitől megtudhatom a címét, jó, biccentett gyorsan mindkettőnknek, meglobogtatta a zsebkendőjét, megemeltem a kalapom, először ügyetlenül, aztán, minél messzebb volt, annál felszabadultabban.

Később eszembe jutott, hogy úgy éreztem, a vonat tulajdonképpen nem megy el, csak a rövid pályaudvari szakaszt teszi meg, hogy színjátékul szolgáljon nekünk, s aztán majd alámerül. Ugyanaznap este Klugné félálmomban természetellenesen kicsinyen jelent meg előttem, szinte nem volt lába, és eltorzult arccal tördelte a kezét, mintha valami szerencsétlenség történt volna vele. [...]

Klugné elbúcsúztatásakor egyik legfontosabb benyomásom az volt, hogy folyvást arra kellett gondolnom: mint egyszerű polgárasszony erőnek erejével valódi emberi rendeltetésének színvonala alatt tartja magát, és elég volna egy ugrás, az ajtó felrántása, a lámpa felgyújtása, hogy színésznővé váljék, és alávessen engem. Hiszen fenn is állt csakugyan, én pedig lenn, mint a színházban. - Tizenhat évesen ment férjhez, most huszonhat éves.

[...]

November 5. [...] Írni akarok, homlokom állandó remegésével. Ülök a szobámban, a lakásbeli lárma főhadiszállásán. Hallom minden ajtó csapódását, lármájuk következtében csak a közöttük szaladgálók léptei kímélnek meg, hallom még azt is, ahogy becsapják a tűzhelyajtókat a konyhában. Apám feltépi szobám ajtaját, és uszályként vonszolódó hálóköntösben átvonul rajta, a szomszéd szobában a hamut kaparják ki a kályhából, Valli az előszobán át, a bizonytalanba szólva, akár egy párizsi sikátorba belekiáltva, megkérdi, hogy apa kalapja meg van-e tisztítva, egy szisszenés, amely ismerősnek tűnik, felemeli egy válaszoló hang kiáltását. A lakásajtó kilincse megzörren, mint egy hurutos torok, maga az ajtó ezután kurta női énekhanggal nyílik ki, és tompa férfidöndüléssel csukódik be, ez hangzik a legkíméletlenebbül. Apa elment, most kezdődik a finomabb, szétszórtabb, reménytelenebb zaj, élén két kanárimadár hangjaival. Már korábban is gondoltam rá, a kanárimadarakról azonban újra eszembe jut, vajon nem kellene-e résnyire kinyitnom az ajtót, kígyó módjára a szomszéd szobába kúsznom, és így a földön könyörögnöm húgaimnak és kisasszonyuknak egy kis csendért.

A keserűség, amelyet tegnap este éreztem, mikor Baumnál Max felolvasta kis automobil-történetemet. Mindenki elől elzárkóztam, a történettel pedig úgyszólván a mellemre szorított államat szegeztem szembe. A történet rendezetlen mondatai olyan hézagokkal, hogy két keze beleférne az embernek; az egyik mondat magas hangzású, a másik mély, ahogy jön; egyik mondat úgy súrlódik a másikhoz, ahogy a nyelv egy lukas vagy hamis foghoz; egyik mondat olyan nyers kezdettel masíroz elő, hogy az egész történetet bosszús ámulatba ejti; beimbolyog egy álmos Max-utánzat (tompított-felszított szemrehányások), néha olyan az egész, mint egy tánciskolai kurzus első negyedórája. Azzal magyarázom magamnak, hogy kevés az időm és a nyugalmam, hogy a tehetségem lehetőségeit teljesen kiaknázzam. Ezért mindig csak félbeszakadó kezdetek jönnek létre, félbeszakadó kezdetek például az egész automobil-történeten át. Ha írhatnék egyszer valami nagyobb egészet, jól megformálva elejétől végig, akkor soha nem is tudna a történet végleg elválni tőlem, és nyugodtan és nyitott szemmel, egy egészséges történet vérrokonaként hallgathatnám meg a felolvasását, így azonban a történet minden darabkája otthontalanul kering, és engem az ellenkező irányba űz. - És még örülhetek, ha ez a magyarázat helytálló.

Goldfaden Bar Kochbá-jának előadása. A darab téves megítélése az egész teremben és a színpadon.

Hoztam Tschissiknének egy csokrot a reá tűzött vizitkártyán a "Köszönettel" felirattal, és vártam a pillanatot, amikor átadhatom neki. Mármost az előadás későn kezdődött, Tschissikné nagy jelenetét csak a negyedik felvonásra ígérték, türelmetlenségemben és félelmemben, hogy a virág elhervadhat, a pincérrel már a harmadik felvonás alatt (tizenegy óra volt) kicsomagoltattam, oldalvást egy asztalon feküdt, a konyhaszemélyzet és néhány mocskos törzsvendég egymásnak nyújtogatta és szagolgatta, én csak nézni tudtam gondterhelten és dühösen, mást nem tehettem, börtönbeli nagy jelenete alatt szerettem Tschissiknét, és belül mégis noszogattam, hogy legyen már vége, nagy nehezen véget ért a felvonás, szórakozottságomban észre se vettem, a főpincér átnyújtotta a virágot, Tschissikné átvette az összecsapódó függönyszárnyak között, meghajolt a függöny kis résében, és többé nem tért vissza. Senki sem vette észre a szerelmemet, pedig mindenkinek meg akartam mutatni s ezáltal Tschissikné számára becsessé tenni, alig vették észre a csokrot is. Két óra eltelt már az előadásból, mindenki fáradt volt, néhány néző már előbb elment, kedvem lett volna utánuk hajítani a poharamat.

Velem volt az intézetből P., az ellenőr. Keresztény. Zavart, pedig egyébként kedvelem. A virággal törődtem, nem az ő ügyeivel. Közben tudtam, hogy rosszul fogja fel a darabot, ám nem volt se időm, se kedvem, se képességem, hogy rátukmáljam a segítségemet, amelyet ő fölöslegesnek vélt. Végül elszégyelltem magam előtte, hogy ilyen rosszul ügyelek rá. Maxszal való érintkezésemben is zavart, sőt még annak az emlékével is, hogy azelőtt kedveltem, ezután megint kedvelni fogom, és hogy mai viselkedésemet nem veheti zokon.

De nemcsak én voltam ilyen zavarban. Max felelősnek érezte magát az újságbeli dicsérő cikkéért. A Bergmann társaságában jött zsidóknak már késő volt. A Bar Kochba egyesület tagjai a darab címe miatt jöttek el, és csalódtak. Mivel Bar Kochbát csupán ebből a darabból ismerem, nem neveztem volna el róla egyesületet. A terem végében volt két cseléd-estélyiruhás elárusítólány a kedvesével, és a haldoklási jelenetek alatt fennhangon kellett őket csendre inteni. Végül az utcai nézők dühükben, amiért olyan keveset láttak a színpadból, dörömbölni kezdtek a kirakatüvegen.

A színpadról hiányoztak Klugék. - Nevetséges statiszták. "Nyers zsidók", mint Löwy mondta. Ügynökök, akik különben gázsit sem kaptak. Többnyire csak azzal voltak elfoglalva, hogy a nevetgélésüket palástolják, vagy élvezzék, ha egyébként jó szándékúak voltak is. Egy szőke szakállas kerekképű, akire alig lehetett nevetés nélkül ránézni a felragasztott, rázkódó, természetellenes körszakálla miatt, amely, igaz, előre nem látott nevetése közben hamisan keretezte az arcát, különösen komikusan nevetgélt. Egy másik csak akkor nevetett, mikor akart, de akkor annál többet. Mikor Löwy énekelve haldoklott, s e két legidősebb férfi karjaiban hánykolódván, elhaló énekével lassan földre kellett csúsznia, a háta mögött összedugták a fejüket, hogy végre a közönség elől rejtve (azt hitték legalábbis) jól kinevethessék magukat. Még tegnap is, mikor az ebédnél eszembe jutott, nevetnem kellett rajta.

Tschissiknének a börtönben le kell vennie az őt meglátogató római helytartó (az ifjú Pipes) fejéről a sisakot és a maga fejébe nyomni. Mikor leveszi, összehajtogatott zsebkendő esik ki belőle, amelyet Pipes nyilván azért tömött beléje, mert nyomta a sisak. Bár tudnia kellett; hogy a sisakot leveszik a fejéről a színpadon, részegségéről megfeledkezve, szemrehányóan nézett Tschissiknére.

Ami szép volt: ahogy Tschissikné a római katonák keze között (igaz, azokat előbb magához kellett rántania, mert szemlátomást féltek hozzányúlni) hánykolódott, miközben a három ember mozdulatai gondosságuk és művészetük jóvoltából majdnem, csak majdnem az ének ritmusához igazodtak; a dal, amelyben bejelenti a Messiás eljövetelét, és anélkül, hogy zavarna, csupán hatalmára hagyatkozva, a hárfajátékot a hegedűvonó jelzett mozgatásával ábrázolja; ahogy a börtönben, ahol lépések gyakori közeledtére mindig megszakítja a gyászénekét, a taposómalomhoz siet, és egy munkadal közben forgatni kezdi, ahogy álmában énekel, mikor Papus meglátogatja, és nyitva a szája, mint egy hunyorgó szem, ahogy általában a szája szöglete szájnyíláskor a szemek sarkára emlékeztet. Szép volt mind a fehér, mind a fekete fátyolkendőben.

Újonnan megismert mozdulatai: a kéz leszorítása a nem éppen jó fűző mélységébe, a váll és csípő kurta rándítása gúnyolódásnál, különösen ha a hátát fordítja a kigúnyolt felé.

Az egész előadást úgy vezette, mint egy családanya. Súgott mindenkinek, ő maga azonban egyszer sem akadt meg; kioktatta, kérlelte, s végül, ha kellett, lökdöste a statisztákat; ha nem volt a színpadon, fényes hangja belevegyült a színpadon éneklő kórus gyatra hangzásába; ő tartotta a spanyolfalat (az ötödik felvonásban egy citadellát volt hivatva jelezni), amelyet a statiszták tízszer is feldöntöttek volna.

Azt reméltem, hogy a virágcsokorral kissé kielégítem iránta érzett szerelmemet, de teljesen haszontalan volt. Az csak irodalom vagy szeretkezés útján lehetséges. Nem azért írom ezt ide, mintha nem tudtam volna, hanem mert talán jó a figyelmeztetéseket gyakran feljegyezni.

November 7. Kedd. Tegnap végérvényesen elutaztak a színészek Tschissiknével. Este elkísértem Löwyt a kávéházig, de kinn vártam, nem akartam bemenni, nem akartam látni Tschissiknét. De ahogy fel-alá járkáltam, megláttam, amint kinyitja az ajtót, és jön ki Löwyvel, elindultam feléjük, hogy üdvözöljem őket, az úttest közepén találkoztunk. Tschissikné a kifejezésmódjának nagy, de természetes szavaival megköszönte a csokromat, csak akkor tudta meg állítólag, hogy tőlem való. Ez a hazug Löwy nem mondott neki tehát semmit. Féltettem, mert csak rövid ujjú, könnyű, sötét blúz volt rajta, és megkértem - hamarosan hozzáértem volna, hogy úgy unszoljam -, menjen vissza a kávéházba, mert meghűl különben. Nem, mondta, nem hűl meg, hiszen van sálja, és felemelte, hogy megmutassa, és aztán szorosabban húzta a mellén. Nem mondhattam meg neki, hogy voltaképp nem féltem, csak örülök, hogy találtam egy érzést, amelybe beleönthetem a szerelmemet, és ezért megint azt mondtam neki, hogy féltem.

Közben kijött a férje, a kislánya és Pipes úr is, és kiderült, egyáltalán nem biztos, hogy Brünnbe mennek, mint Löwy mondta nekem, ellenkezőleg, Pipes eltökélt szándéka az, hogy Nürnbergbe menjenek. Az lesz a legjobb, termet ott könnyen kapni, a zsidó hitközség nagy, továbbá az út Lipcsébe és Berlinbe nagyon kényelmes. Egyébként egész nap tanácskoztak, és Löwy, aki négyig aludt, egyszerűen megvárakoztatta, és a fél nyolcas brünni vonatról lemarasztotta volna őket. Ilyen érvelés közepette bementünk a kávéházba, és leültünk egy asztalhoz, én Tschissiknével szemben. Olyan szívesen kitüntettem volna magam, alapjában véve nem is lett volna nehéz, csak egy-két vasúti csatlakozást kellett volna tudnom, a pályaudvarokat megkülönböztetnem, döntésre vinnem a habozást Nürnberg és Brünn között, de mindenekelőtt Pipest lehurrognom, aki úgy viselkedett, mint a Bar Kochbája, és akinek a kiáltozásával Löwy nagyon okosan, ha akaratlanul is, igen gyorsan pergő, félbeszakíthatatlan, számomra akkor legalábbis eléggé érthetetlen, közepes hangerejű fecsegést szegezett szembe. Mármost ahelyett, hogy kitüntettem volna magam, magamba roskadva ültem a karosszékemben, Pipesről Löwyre nézegettem, és csak olykor-olykor találkoztam ezen az úton Tschissikné pillantásával, de ha válaszolt ilyenkor a tekintetével (csak rám kellett mosolyognia például, Pipes izgatottságára célozva), én félrenéztem. Ez nem volt éppen értelmetlenség. Mi nem mosolyoghattunk össze Pipes izgatottságán. Ehhez én az ő arcával szemközt túlságosan komoly voltam, és ettől a komolyságtól egészen fáradt. Ha valamin nevetni akartam, a válla fölött arra a kövér nőre nézhettem, aki a Bar Kochbá-ban a helytartó feleségét játszotta. De tulajdonképpen őrá sem nézhettem komoly képpel. Mert ez azt jelentette volna, hogy szerelmes vagyok belé. Még az ifjú Pipes is bizonyosan felismerte volna ezt mögöttem a maga teljes ártatlanságában. És ez valóban hallatlan dolog lett volna. Én, ez a fiatalember, akit általában tizennyolc évesnek tartanak, a Savoy kávéház esti vendégei előtt, a körben álló pincérek gyűrűjében, a színészek asztaltársaságának színe előtt szerelmet vallok egy nőnek, akit alig valaki tart akár csak csinosnak is; akinek van egy tíz- és egy nyolcéves gyermeke, akinek oldalán ül a férje, aki a tiszteletreméltóság és takarékosság mintaképe, szerelmet vallok én, aki teljesen rabja lettem, és - most jön az, ami tulajdonképpen figyelemreméltóbb, bár senki sem vette volna már észre - aki mindjárt le is mond erről a nőről, mint ahogy lemondana róla akkor is, ha fiatal és hajadon volna. Hálás legyek-e vagy átkozódjam, hogy minden szerencsétlenség ellenére képes vagyok még szerelmet érezni, földietlen szerelmet, igaz, földi tárgy iránt.

Szép volt tegnap Tschissikné. A kis kezek, a könnyű ujjak, az esztergált alsókarok voltaképpen mindennapos szépsége oly tökéletesek önmagukban, hogy e meztelenségnek még a végtére szokatlan látványa sem juttatja eszébe az embernek a többi testrészt. A két részre oszló, gázlángtól megvilágított haj. A kissé tisztátalan bőr a jobb szájszöglet körül. Mintegy gyermeki panaszra nyílik a szája, fenn és lenn finomvonalú öblösödést formálva, azt hinné az ember, hogy ez a szép szóképzés, amely a magánhangzók fényét teríti szét a szavakban, és a nyelv hegyével megőrzi a szavak tiszta körvonalát, csak egyszer sikerülhet, és ámul az állandóságán. Alacsony, fehér homlok. A púderozásnak azt a módját, amelyet eddig láttam, gyűlölöm, ám ha ez a fehér szín, ez az alacsonyan a bőr fölött lebegő fátyol a púder kissé tört tejfehérétől származik, akkor csak púderozza magát mindenki. Szívesen tartja két ujját a jobb szájszögletén, talán be is dugta ujjhegyét a száján, sőt talán még fogpiszkálót is dugott a szájába; nem néztem meg tüzetesen ezeket az ujjakat, de szinte úgy látszott, mintha fogpiszkálót dugott volna egy lukas fogába, és ott tartotta volna negyedóra hosszat.

November 8. [...] Midőn a doktornál várakoztam, egy gépírólányt néztem, és azon töprengtem, milyen nehéz még a megfigyelés során is meghatározni az arcát. Különösen a széthúzott, körös-körül a fejtől nagyjából egyenlő távolságra elálló hajzatnak és a többnyire túl hosszúnak látszó, egyenes orrnak a viszonya okozott zavart. Az éppen egy aktát olvasó leány egyik feltűnőbb fordulatára csaknem meghökkentett az a megfigyelés, hogy töprengésemmel idegenebb maradtam a lánytól, mintha a kisujjam hozzáért volna a szoknyájához.

Mikor a doktor a szerződés felolvasása során ahhoz a helyhez ért, amely a lehetséges eljövendő feleségemről és lehetséges gyerekeimről szólt, egy asztalt vettem észre velem szemközt, két nagy és egy kisebb karosszékkel körülötte. Arra a gondolatra, hogy soha nem leszek képes erre a három székre vagy tetszés szerinti másik háromra önmagamat, feleségemet és gyermekemet leültetni, mindjárt a kezdetén olyan kétségbeesett vágyakozás fogott el e boldogság után, hogy ebben az ingerült állapotomban olyan kérdést, a hosszú felolvasás során egymagában maradó kérdést intéztem a doktorhoz, amely tüstént leleplezte, hogy tökéletesen félreértettem a szerződés egy éppen felolvasott, hosszabb passzusát.

A búcsú folytatása: Pipesen, mert úgy éreztem, elnyom, mindenekelőtt azt vettem észre, hogy a fogainak hegye rovátkolt és sötéten pettyezett. Végre támadt egy fél ötletem. "Miért utaznának olyan messze Nürnbergig egyhuzamban?", kérdeztem. "Miért ne tarthatnának egy-két előadást egy közbeeső állomáson is?" "Tud ilyet?", kérdezte Tschissikné, korántsem olyan élesen, mint ahogy én leírom, és kénytelen voltam ránézni. Az asztal fölött látható egész testhányada, vállának, hátának és mellének egész kereksége puha volt a színpadon, európai ruhában csontosnak, csaknem durvának látszó felépítése ellenére. Nevetséges módra Pilsent említettem. A szomszéd asztalnál ülő törzsvendégek sokkal okosabban Teplitzet nevezték meg. Tschissik úrnak, bárhol megállnak közben, jó lett volna, csupán kis vállalkozásokban bízik, Tschissikné is, pedig nem sokat értekeztek erről egymással, ezenkívül a menetdíjakról tudakozódott mindenfelé. Gyakran mondogatták: elég volna, ha parnusse keresnének. Leányuk a karjához dörzsöli az arcát; bizonyára nem érzi, de a felnőtteknek az a gyerekes meggyőződésük, hogy annak a gyermeknek, aki a szüleivel van, még ha vándorszínészek is, nem eshetik semmi baja, és hogy az igazi gondok oly közel a földhöz nem ismerszenek föl, hanem csupán a felnőttek szeme magasságában. Határozottan Teplitz mellett voltam, mert így ajánlólevelet adhattam volna nekik dr. P. címére, és tehettem volna valamit Tschissiknéért. Pipes ellenkezése közepette, aki maga állt elő, hogy sorsolják ki a szóba jöhető három város valamelyikét, és a sorsolást nagy buzgalommal bonyolította le, harmadszorra Teplitzet húzták ki. A szomszéd asztalhoz mentem, és izgatottan megírtam az ajánlólevelet. Azzal az ürüggyel, hogy haza kell mennem megkérdezni dr. P. pontos címét, bár ez szükségtelen volt, és nem is tudták volna otthon, ajánlottam magam. Mialatt Löwy felszedelődzködött, hogy elkísérjen, zavartan játszadoztam a nő kezével és a kisleány állával.

November 9. Tegnapelőtt álmodtam: Minden csupa színház, én hol fenn a karzaton, hol a színpadon, egy leány, akit pár hónappal ezelőtt kedveltem, szintén játszott, megfeszült hajlékony teste, amikor ijedtében megkapaszkodott egy széktámlában; a karzatról rámutattam erre a lányra, aki nadrágszerepet játszott, a kísérőmnek nem tetszett. Az egyik felvonásban akkora volt a díszlet, hogy semmi más nem látszott, sem színpad, sem nézőtér, sem sötétség, sem rivaldafény; nagy tömegekben minden néző a díszletek között volt, amelyek az Altstädter Ringet jelenítették meg, valószínűleg a Niklasstrasse torkolatából nézve. Habár emiatt a városházi óra előtti teret és a kis Ringet innen nem lehetett volna látni, a színpad rövid fordulataival és lassú ingásaival mégis sikerült elérni, hogy például a Kinsky-palotától át lehetett tekinteni a kis Ringet. Nem volt ennek semmi más célja, mint hogy lehetőleg az egész díszlet megmutatkozzék, ha már ilyen tökéletes teljességében megvolt, és sírnivalóan fájdalmas lett volna, ha valami is kárba vész e díszletből, amely - ezzel tisztában voltam - a legszebb díszlet az egész földkerekségen örök időkre. A világítást sötét, őszies felhők határozták meg. A nyomott nap fénye imitt-amott elszórtan ragyogott fel a tér délkeleti sarkának ablaktábláin. Mivel minden természetes nagyságú volt, és legapróbb részletében sem sikerült félre, megragadó hatással volt az emberre, hogy némelyik ablakszárnyat az enyhe széljárás hol behajtotta, hol kitárta, de a házak nagy magassága miatt egy hangot sem lehetett hallani. A tér erősen lejtett, a kövezet fekete volt, a Týn-templom a helyén, előtte azonban egy kis császári kastély állt, amelynek előcsarnokában ott volt szép rendben összegyűjtve az összes emlékmű, amely egyébként a téren áll: a Mária-szobor, a városháza előtti öreg kút, amelyet én magam sohasem láttam, a Niklas-templom előtti kút és egy palánkkerítés, amelyet a Husz-emlékmű alapjainak kiásása köré emeltek most.

Előadásra - gyakran elfeledik a nézőtéren, hogy csak előadják mintegy a színpadon és ezek között a kulisszák között - egy császári ünnepély és egy forradalom került. A forradalom olyan nagy volt, a téren föl-le küldözgetett, óriási tömegekkel, amilyen Prágában valószínűleg soha nem történt; nyilvánvalóan csak a díszletek miatt helyezték Prágába, egyébként Párizsban lett volna a helye. Az ünnepségből először nem lehetett látni semmit, az udvar mindenesetre kihajtott egy ünnepségre, és közben tört ki a forradalom, a nép benyomult a kastélyba, én magam éppen az előcsarnokbeli kutak kiszögellései fölött szaladtam ki a szabadba, az udvar azonban aligha térhetett vissza többé a kastélyba. Ekkor az Eisengasse felől olyan rohanvást tűntek fel az udvari kocsik, hogy már jóval a kastélybejárat előtt fékezniük kellett, és megszorult kerekekkel csúsztak a kövezeten. Olyan kocsik voltak, amilyenekre népünnepélyek és felvonulások alkalmával élőképeket szoktak állítani: laposak voltak tehát, virágfüzérrel fonták körül őket, és a kocsi lapjáról körben színes kelme lógott alá, amely eltakarta a kerekeket. Annál inkább feltűnt az ijedelmükre valló sietség. Ahogy a lovak az Eisengasséból nagy ívben a kastély elé kanyarodtak, és a bejárat előtt lecövekeltek, nyomukban hurcolt utasaik mintha már nem is lettek volna maguknál. Éppen rengeteg ember özönlött ki mellettem a térre, túlnyomórészt nézők, akiket ismertem az utcánkból, és akik talán csak most érkeztek. Volt köztük egy ismerős lány is, de nem tudom, melyik; mellette egy elegáns fiatalember lépkedett sárgásbarna, apró kockás felöltőben, jobb kezét mélyen a zsebébe mélyesztve. A Niklasstrasse felé mentek. Ettől a pillanattól fogva nem láttam többé semmit. [...]

[...]

November 14. [...] Elalvás előtt. Úgy látszik, ugyanolyan rossz agglegénynek lenni, mint öreg emberként a méltóságot nehezen megőrizve, bebocsáttatást kérni, ha egy estét mások társaságában akar tölteni az ember, fél kézben az ebédet hazavinni, senkit nyugodt bizalommal, lustán látogatóba várhatni, csupán bajlódás és bosszúság árán valakit megajándékozhatni, a kapuban elbúcsúzni, soha feleségestül a lépcsőn fel nem kapaszkodhatni, betegnek lenni s vigaszul az ablakból nyíló kilátással beérni, ha fel tud ülni az ember a párkányra, a szobában csak olyan ajtókat tudhatni, amelyek idegen lakásokba nyílnak, a rokonok idegenségét érezni, mert velük csupán házasság révén maradhat barátságban az ember, előbb a szülők házassága révén, aztán, ha annak elmúlt a hatása, a sajátja révén, idegen gyerekeket bámulni és nem ismételhetni folyton: nekem nincsen, mert családja nem nő az embernek, elűzhetetlenül öregnek éreznie magát, külsőre és viselkedésre ifjúkori emlékeink valamelyik agglegényéhez igazodni. Mindez igaz, csak közben azt a hibát követi el könnyen az ember, hogy úgy kiteregeti maga előtt az eljövendő fájdalmakat, hogy a pillantás messze túlsiklik rajtuk, és nem tér vissza többé, holott a valóságban ma vagy később az ember maga is ott fog állni a testével és a valódi fejével, tehát homlokkal is, hogy jókorát csapjon rá.

November 15. [...] Bizonyos, hogy mindaz, amit előre kitalálok, jó érzésemben akár szóról szóra vagy csak mellékesen, de határozott szavakban, az íróasztalon, mikor megkísérlem leírni, száraznak, zagyvának, mozdulatlannak, az egész környezetét gátlónak, félénknek, de mindenekelőtt hiányosnak fog hatni, pedig az eredeti leleményből nem merült semmi feledésbe. Ennek persze nagyrészt az az oka, hogy a papírtól szabadon csak a felemelkedés idejében, amelytől jobban félek, mint amennyire vágyom rá, bármennyire vágyom is rá, találok ki jót, de ilyenkor aztán olyan nagy bőség támad, hogy lemondásra kényszerülök, vaktában, csupán a véletlenre bízva ragadok ki valamit az áradatból, csak épp belenyúlok, és ez a szerzemény aztán a megfontolt leírás során semmi ahhoz a bőséghez képest, amelyben élt, képtelen rá, hogy ezt a bőséget oda vonzza, és ezért ócska és zavaró, mert hasztalanul csalogat. [...]

[...]

November 18. Tegnap a gyárban. A villamossal jöttem vissza, kinyújtott lábbal egy sarokban ültem, néztem az embereket odakint, a felgyújtott boltlámpákat, az útba eső viaduktok falát, minduntalan hátakat és arcokat, a külváros üzletutcájából kivezető országutat, ahol semmi más emberi nem látszott, csak hazafelé tartó emberek, a pályaudvar metsző, a sötétségbe beleégett villanyfényeit, egy gázmű alacsony, erősen elvékonyodó kéményét, egy treville-i énekesnő vendégjátékát hirdető plakátot, amely a falakon egy utcáig tapogatózik, a temető szomszédságáig, és onnan megint velem tér vissza a szántók hidegéből a város lakályos melegébe. Az idegen városokat tényként veszi tudomásul az ember, a lakóik úgy élnek ott, hogy nem képesek áthatni a mi életmódunkat, ahogy mi sem az övékét, összehasonlításokat tenni kell, védekezni nem tud az ember, de azt jól tudja, hogy ennek nincsen erkölcsi értéke és még pszichológiai sem, végtére le lehet mondani sokszor az összehasonlításról is, mert ha túlságosan különbözőek az életkörülmények, az felment bennünket alóla.

A szülővárosunk külvárosai szintén idegenek ugyan számunkra, itt azonban van értéke az összehasonlításnak, egy félórás séta újra meg újra tanúsíthatja, itt az emberek részben városunk belsejében élnek, részben szegényes, sötét, mélyútként barázdált peremén, pedig a közös érdekek olyan nagy köre fog mindnyájunkat egybe, mint a városon kívül semmilyen más embercsoportot. Ezért mindig félelem, elhagyatottság, részvét, kíváncsiság, gőg, útiláz és férfiasság vegyes érzéseivel lépek be a külvárosba, és jó érzéssel, komolysággal és nyugalommal térek vissza, különösen Žizkovból.

[...]

November 21. [...] Bizonyos, hogy előrehaladásom fő akadálya testi állapotom. Ilyen testtel nem lehet menni semmire. Hozzá kell szoknom, hogy folyton csődöt fog mondani. A legutóbbi, vadul végigálmodott, de apránként is alig átaludt éjszakáktól ma reggel teljesen összefüggéstelen voltam, semmi mást nem éreztem, csak a homlokomat, akár félig-meddig elviselhető állapotot is csak messze a jelenlegin túl láthattam, és merő halálra készségemben legszívesebben összegöngyölődtem volna az aktákkal a kezemben a folyosó cementpadlóján. Testem hosszú a gyengeségéhez képest, a legcsekélyebb zsír sincs rajta, hogy egy kis áldásos meleget fejleszthetne, óvhatná a belső tüzet, semmi zsír, amelyből a szellem az egész organizmus ártalma nélkül meríthetne napi szükségletén felüli táplálékot. Hogyan is lökhetne vért e lábak teljes hosszába a gyenge szív, amely gyakran szúrt az utóbbi időben. A térdig még futná a munkájából, de azon túl már csak aggastyáni erővel tud valamit a hideg alsó lábszárba nyomkodni. Most meg már megint fenn volna rá szükség, várja az ember, miközben az odalenn fecsérlődik. A test hosszában minden széthúzódik. Mire is vihetné, hiszen még ha összetömörödne, akkor se volna talán elég ereje ahhoz, amit el akarok érni. [...]

[...]

November 24. [...] Rossz gondolatok tisztességtudása. Tegnap est különösen pocsékul éreztem magam. A gyomrom megint el volt rontva, csak keservesen tudtam írni. Löwy előadására a kávéházban (amely előbb csendes volt, és tőlünk kellett kímélni, később azonban megélénkült, és bennünket nem hagyott békén) erőlködve figyeltem oda, szomorú közeljövőm nem tűnt érdemesnek rá, hogy elinduljak feléje, magányosan mentem a Ferdinandstrassén. A Bergstein torkolatánál újra távolabbi jövőre terelődtek a gondolataim. Hogyan bírjam ki ezzel lomtárból előhúzott testtel? A Talmud is azt mondja: Asszony nélkül férfi nem ember. Ilyen gondolatokkal szemben nem maradt más segítségem ma este, mint hogy így szóljak magamhoz: "Most jöttök, rossz gondolatok, éppen most, amikor gyenge vagyok, és el van rontva gyomrom. Éppen most akarjátok, hogy átgondoljalak benneteket. Azzal törődtök csak, ami nektek jó. Szégyelljétek magatokat. Gyertek máskor, amikor erősebb vagyok. Ne éljetek vissza így az állapotommal." És csakugyan, más bizonyítékokat be sem várva, visszahúzódtak, lassan szétoszlottak, és nem zavartak tovább természetesen ezután sem repesőn boldog sétámon. De nyilván elfelejtették, hogy ha rossz állapotaimat mindnyájan tiszteletben akarják tartani, ritkán fognak sorra kerülni.

Egy automobil, amely a színház felől jött, a benzinszagával felhívta figyelmemet, hogy a szembejövő színházlátogatókat, akik végső kézmozdulatokkal igazgatták meg a kabátjukat és csüngő távcsövüket, milyen szemmel láthatóan várja a szép otthonosság (még ha csak egy gyertya világítja is meg, így illik elvégre lefekvés előtt), de hogy ugyanakkor azt a látszatot is keltik, mintha hazaküldték volna őket színházból alárendelt személyek gyanánt, akik előtt utoljára ment össze a függöny, mögöttük pedig kinyíltak az ajtók, amelyeken az előadás kezdete előtt vagy az első felvonás alatt valamilyen nevetséges gondjuk miatt fennhéjázóan léptek be.

November 26. Maxszal Richard és Samuel délelőtt és délután ötig. Az-tán N.-hez, linzi gyűjtő, Kubin ajánlotta, ötvenéves, óriás, toronyszerű mozdulatok; ha hosszabb ideig hallgat, lehajtja az ember a fejét, mert tökéletesen hallgat, míg ha beszél, nem beszél igazán; az élete csupa gyűjtés és koitálás.

Gyűjtés: bélyeggyűjteménnyel kezdte, aztán átváltott a grafikára, aztán mindent gyűjtött, aztán belátta ennek a sohasem lekerekedő gyűjtésnek a hasztalanságát, és amulettekre szorítkozott, később alsó-ausztriai és dél-bajorországi búcsúhelyekről származó medalionokra és cédulákra. Olyan medalionok és cédulák ezek, amelyeket külön bocsátanak ki minden egyes búcsújárásra, anyaguk és megformálásuk rendszerint értéktelen, de szórakoztató ábrák vannak rajtuk sokszor. Szorgalmasan publikálni is kezdett erről, mégpedig elsőként erről a tárgyról, amelynek rendszerezéséhez ő állapította meg a szempontokat. Természetesen felháborodtak, akik rajta kívül szintén gyűjtötték ezeket a holmikat, de nem jutott eszükbe, hogy publikáljanak róluk. Végül azonban bele kellett törődniük. Most elismert szakértője ezeknek a búcsújáró-medalionoknak, mindenfelől futnak be hozzá a kérések, hogy határozza meg és szakvéleményezze őket, a szava szentírás. Egyébként gyűjt még mindenféle mást is, a büszkesége egy erényöv, ezt, akárcsak a többi amulettjét is, kiállították a drezdai higiéniai kiállításon. (Most éppen ott volt, és mindent elcsomagoltatott a szállításhoz.) Továbbá egy szép Falkensteiner-féle lovagi kard. Csupán a gyűjtéssel megszerezhető, silányul tiszta viszony fűzi a művészethez.

A Hotel Graf-beli kávéházból felkísért bennünket túlfűtött szobájába, leül az ágyra, mi két székre vele szemben, úgyhogy afféle nyugalmas gyülekezetet alkotunk. Első kérdése: "Gyűjtők?" "Nem, csak szegény műkedvelők." "Az nem számít." Előveszi a levéltárcáját, és valósággal megdobál bennünket ex librisekkel, sajátjaival és idegenekkel, közéjük vegyítve Varázslás és babona a Kő-birodalomban című legközelebbi könyvének prospektusát. Sokat írt már, különösen az Anyaság a művészetben-ről, az állapotos testet tartja a legszebbnek és a legkellemesebbnek is... Amulettekről is írt már. A bécsi udvari múzeumoknál is volt már állásban, ásatásokat vezetett Brailában a Duna-deltánál, kitalált egy róla elnevezett eljárást a kiásott vázák összekötözéséhez, tizenháromszoros tagja tudós társaságoknak és múzeumoknak, gyűjteményét a nürnbergi Germanisches Museumra hagyja, gyakran előfordul, hogy éjjel egyig-kettőig az íróasztalánál ül, és reggel nyolckor már megint. Írnunk kell valamit egy barátnője emlékkönyvébe, amelyet magával hozott az útjára, hogy megtöltse. Magukat produkálók jönnek az elején. Max bonyolult verset ír bele, amelyet N. úr azzal a szólással próbál lefordítani, hogy "borúra derű". Előtte fahangon felolvasta. Én azt írom: Kicsi lélek táncba szökken, stb.

Megint felolvassa, segítek neki, végül azt mondja: "Perzsa ritmus? Hogy is hívják? Ghazele? Nem?" Nem érthetünk vele egyet, és ki sem találhatjuk, mire gondol. Végre Rückert egy ritornelljét idézi. No lám, ritornellre gondolt hát. Igaz, így sem találta el. Jó, de azért van bizonyos dallamos hangzása.

Halbe barátja. Szeretne beszélni róla. Mi inkább Bleiről. Róla azonban nincs sok beszélnivaló, a müncheni irodalmi társaságban irodalmi disznóságai miatt megvetik, a feleségétől, akinek látogatott fogorvosi rendelője volt, és Bleit ott kaparintotta meg férjnek, elvált, tizenhat éves, szőke, kék szemű leánya a legvadabb leányka Münchenben. Sternheim Nadrág-jában - N. Halbéval volt színházban - Blei egy öregedő élvhajhászt játszott. Mikor N. másnap találkozott vele, azt mondta neki: "Doktor úr, ön tegnap dr. Bleit játszotta." "Hogyhogy? Hogyhogy? - kérdezte zavartan. - Hiszen én ezt és ezt játszottam." - Távozáskor széthányja az ágyat, hogy átjárja a szoba melege, azonkívül további fűtést rendel el. [...]

[...]

December 3. [...] Az agglegénynek az a szerencsétlensége a környezetére nézve, látszólagos-e vagy valódi, oly könnyű kitalálni: hogy ha a titokban lelt örömében lett agglegény, mindenképpen elátkozza elhatározását. Begombolt kabátban járkál ugyan, keze a mély kabátzsebben, könyöke hegyes, kalapja mélyen az arcában, hamis, már vele született mosoly hivatott védeni a szájat, miként a csíptető a szemet, a nadrágszár szűkebb, semmint sovány lábakon szép volna. De mindenki tudja, hányadán áll, fel tudja sorolni, hányféle baja van. Hűvösség árasztja el a belsejéből, ahová kettős arca még szomorú másik felével fordul. Úgyszólván szakadatlan költözködik, de várakozó törvényszerűséggel. Minél jobban eltávolodik az élőktől, akikért - és ez a leggonoszabb tréfa a dologban - mégis dolgozni kénytelen, akár egy tudatos rabszolga, aki nem nyilváníthatja ki a tudatát, annál kisebb helyet fognak számára elegendőnek tekinteni. Miközben a többieket, még ha egész életükön át a betegágyban feküdtek is, mégiscsak a halál kell hogy lesújtsa, mert ha gyengeségükben már rég elbuktak volna is maguktól, támaszkodhatnak szerető, erős, egészséges vér- és házasrokonaikra, ő, ez az agglegény látszólag a maga akaratából már az életút közepén beéri egyre kisebb hellyel, és mikor meghal, a koporsó már éppen jó neki. [...]

December 8. [...] Találkozás a Tschissik házaspárral a Grabenen. Tschissikné a szolgálóruháját viselte a Vadember-ből. Ha a jelenségét, ahogy a Grabenen akkor megmutatkozott nekem, ízeire szedem, valószínűtlenné válik. (Csak futólag láttam, mert megijedtem, mikor megpillantottam, nem köszöntem, nem is láttak meg, és nem mertem mindjárt visszafordulni.) Tschissikné sokkal kisebb volt, mint máskor, bal csípőjét nemcsak pillanatokra, hanem állandóan kitolta, bal lába be volt hajlítva, fejének és nyakának mozdulata, amely a férjéhez közelítette, nagyon sietős volt, oldalra nyújtott, behajlított jobb karjával bele akart karolni a férjébe. Azt a nyári kalapkáját viselte, amelyiknek elöl le van nyomva a karimája. Mire megfordultam, már eltűntek. Kitaláltam, hogy a Café Centralba mentek be, vártam egy darabig a Graben másik oldalán, és az a szerencse ért, hogy jókora idő elteltével láthattam, amint az ablakhoz lép. Mikor leült az asztalhoz, csak a kék bársonnyal bevont kartonpapír kalapjának peremét lehetett látni.

Álmomban aztán egy nagyon keskeny, nem is túlságosan magas, üvegboltozatos átjáróházban voltam, amely hasonlított a primitív itáliai képeken látható járhatatlan folyosókhoz, és távolról ahhoz az átjáróházhoz is, amelyet Párizsban láttunk a Rue des Petits Champs elágazásaként. Csak az a párizsi mégis szélesebb volt és teli üzletekkel, ez meg üres falak között húzódott, szemre két egymás mellett haladó személy számára is alig nyújtott helyet, de ha csakugyan ment is benne az ember, mint én Tschissiknével, akkor meglepően sok hely volt benne, bennünket mégsem lepett meg. Miközben én Tschissiknével kimentem az egyik kijárathoz, az egésznek egy lehetséges megfigyelője felé, és Tschissikné egyúttal mentegetőzött valamilyen vétke miatt (mintha iszákosság lett volna), és arra kért, hogy ne higgyek a rágalmazóinak, az átjáróház túlsó végén Tschissik úr egy lompos, szőke bernáthegyit ostorozott, amely a hátsó lábain ült szemben vele. Nem volt egészen világos, vajon csak játszik-e Tschissik úr a kutyával, és miatta hanyagolta el a feleségét, vagy komolyan megtámadta a kutya, vagy pedig tőlünk akarja távol tartani.

L.-lel a rakparton. Enyhe, egész lényemet legyűrő ájulási roham ért, feldolgoztam, és kis idő múltán már úgy emlékeztem vissza rá, mint valami rég elfeledett dologra.

Ha eltekintek is minden egyéb akadálytól (testi állapot, szülők, jellem), nagyon jó mentséget találok arra, hogy miért nem szorítkozom mindennek ellenére az irodalomra, mégpedig a következő elkülönítéssel: addig nem merészkedhetem semmire, amíg nem hoztam létre valami nagyobb, engem tökéletesen kielégítő munkát. Ez mindenesetre megcáfolhatatlan. [...]

[...]

December 10. Vasárnap. El kell mennem meglátogatni a húgomat és a kisfiát. Mikor tegnapelőtt éjjel egykor megjött anya a húgomtól a fiú születéséről szóló hírrel, apám hálóingben végigvonult a lakáson, kinyitott minden ajtót, felébresztett engem, a cselédlányt és a nővéreimet, és úgy hirdette ki a szülést, mintha a gyerek nemcsak megszületett volna, hanem tisztességes életet is leélt volna már, meglett volna a temetése is.

[...]

December 14. Apám délben a szememre vetette, hogy nem törődöm a gyárral. Kijelentettem, hogy azért vállaltam részesedést, mert nyereséget vártam, közreműködni azonban addig nem tudok, amíg az irodában vagyok. Apám tovább veszekedett, én az ablaknál álltam és hallgattam. Este azonban a déli beszélgetésből származó gondolaton kaptam magam, hogy jelenlegi helyzetemmel nagyon meg lehetek elégedve, és óvakodnom kell, nehogy minden időm szabaddá váljék az irodalom számára. Alighogy tüzetesebben megvizsgáltam ezt a gondolatot, nem is volt már meglepő, és megszokottnak tűnt. Elvitattam magamtól, hogy ki tudnék használni minden időt az irodalom számára. Ez a meggyőződés, igaz, csupán egy pillanatnyi állapotból fakadt, de erősebbnek bizonyult, mint amaz. Maxra is úgy gondoltam, mint valami idegenre, pedig ma este Berlinben izgalmas felolvasó- és előadóestje van; most jut eszembe, csak akkor gondoltam rá, mikor esti sétámon közeledtem Taussig kisasszony lakásához. [...]

December 16. [...] Bizonyos, hogy a vasárnap sohasem lehet inkább hasznomra, mint a hétköznap, mert különleges beosztásával minden szokásomat felborítja, és fölös szabad időre van szükségem, hogy félig-meddig berendezkedhessem erre a különleges napra.

Kívánkozásomnak, hogy megírjam az önéletrajzomat, mindenképpen rögvest engednék abban a pillanatban, amely megszabadítana a hivataltól. Ilyen lényeges változásnak kellene az írás kezdetekor ideiglenes célként a szemem előtt lebegnie, hogy a történések tömegén úrrá lehessek. Más felemelő változást azonban, mint ezt, amely maga is oly rettentően valószínűtlen, el nem képzelhetek. Hanem akkor nagy öröm lenne az önéletrajz megírása, mert olyan könnyen menne, mint az álmok leírása, és mégis egészen más, hatalmas, engem örökre befolyásoló eredménye lenne, amelyhez bárki más értelme és érzülete is hozzáférhetne.

December 18. [...] Pontatlan vagyok, mert nem érzem a várakozás fájdalmait. Úgy várok, mint egy szarvasmarha. Ha érzem ugyanis bármilyen, akár csak nagyon bizonytalan célját is pillanatnyi létemnek, gyengeségemben olyan hiú vagyok, hogy ezért a végre kitűzött célért mindent szívesen eltűrök. Mi mindenre képes volnék, ha szerelmes lennék. Milyen sokáig várakoztam évekkel ezelőtt a körúti lombok alatt, míg M. arra nem jött, még ha csak a szerelmével jött is arra. Részben hanyagságból, részben a várakozás fájdalmainak nemismeretében mulasztottam el megbeszélt összejövetelek időpontját, de részben azoknak az új, bonyolult céloknak a kedvéért is, amelyeket a megállapodásban érintett személyek újbóli, bizonytalan felkeresése tűzött ki, tehát a hosszas, bizonytalan várakozás lehetőségének elérése is. Már abból, hogy gyermekként nagyon és idegesen féltem a várakozástól, következtetni lehetne arra, hogy valami jobbra hivatott vagyok, de hogy sejtettem a jövőmet. [...]

December 19. [...] Megint játszott Tschissikné. A teste tegnap szebb volt, mint az arca, amely keskenyebbnek látszott, mint máskor, úgyhogy a homlok, amely az első szóra ráncokat vet, túlságosan is feltűnt. A szépen gömbölyödő, közepesen vaskos, nagy test tegnap nem tartozott az arcához, és kettős lényekre emlékeztetett homályosan, úgymint sellőkre, szirénekre, kentaurokra. Mikor aztán előttem állt elfintorított arccal, tisztátalan, festék kikezdte arcbőrrel, folttal a sötétkék, rövid ujjú blúzán, úgy éreztem, mintha könyörtelen nézők körében egy szoborhoz kellene szólanom.

Klugné mellette állt, és figyelt. Weltsch kisasszony balról figyelt. Annyi ostobaságot mondtam, amennyit csak lehetséges. Így nem mulasztottam el megkérdezni Tschissiknétől, miért utazott el Drezdába, holott tudtam, hogy összeveszett a többiekkel, és ezért utazott el, és így ez a téma kínosan érintette. Végül is nekem még kínosabb volt, csak nem jutott más eszembe. Mikor Tschissikné odalépett hozzánk, ahogy Klugnéval beszéltem, Tschissiknéhez fordulva azt mondtam Klugnénak: "Bocsánat!", mintha az volna a szándékom, hogy mostantól fogva Tschissiknével töltsem el az életemet. Miközben Tschissiknével beszéltem aztán, észrevettem, hogy a szerelmem valójában nem fogta meg, hanem csak körülrepdeste, hol közelebb, hol távolabb. Nyugalomra mindenesetre nem számíthat.

Liebgoldné egy fiatalembert játszott olyan ruhában, amely szorosan rásimult állapotos testére. Mivel nem engedelmeskedik apjának (Löwy), az apa a felsőtestét lenyomja egy székre, és rácsap a hátsó részére, amelyen a nadrág alaposan megfeszül. Löwy azt mondta utána, hogy olyan viszolygással nyúlt hozzá, akár egy egérhez. Elölről nézve azonban csinos asszony, csak profilban fut le az orra túl hosszan, túl hegyesen és kegyetlenül. [...]

Ma reggelinél véletlenül gyerekekről és házasodásról beszélgettem anyával, csak egypár szót, de közben először vettem észre világosan, milyen hamis és gyermekded képet alkot rólam az anyám. Egészséges fiatalembernek tart, akit az a képzelgés kínoz kicsit, hogy beteg. Ez a képzelődés idővel majd magától elmúlik, a házasság és a gyermeknemzés fogja mindenesetre a legalaposabban kikúrálni. Akkor majd az irodalom iránti érdeklődés is arra a szintre esik vissza, amely talán szükséges is a művelt embereknek. A hivatásom iránti érdeklődés viszont, vagy a gyár iránti, vagy más irányú, aszerint, hogy éppen mi kerül a kezem ügyébe, magától értetődő, zavartalan mértékben fog beköszönteni. A jövőm dolgában tartós kétségbeesésre nincs tehát a legcsekélyebb, semmiféle sejtéssel sem érinthető ok; időleges kétségbeesésre, amely azonban nem hatol mélyre, az adhat alkalmat, ha ismét úgy vélem, hogy elrontottam a gyomromat, vagy ha a sok írás miatt nem tudok aludni. Megoldási lehetőség akad ezernyi. A legvalószínűbb az, hogy hirtelen beleszeretek egy leányba, és nem akarok majd tágítani tőle. Akkor majd meglátom, milyen jó szándékú mindenki irántam, és mennyire nem áll senki az utamba. De ha agglegény maradok, mint a madridi nagybácsi, az sem lesz szerencsétlenség, mert okosságomban majd csak tudni fogom, hogyan rendezkedjem be.

December 23. [...] A naplóírónak az az előnye, hogy megnyugtató világossággal tudatosodik benne mindaz a változás, amelynek szüntelenül alá van vetve, általában természetesnek is hiszi, sejti és ismeri el, de öntudatlanul mindig akkor tagadja, amikor arról volna szó, hogy ebből a jóváhagyásból reményt vagy nyugalmat merítsen. A naplóban bizonyítékokat talál arra, hogy élt, nézelődött, és megfigyeléseket jegyzett fel még olyan állapotban is, amely ma elviselhetetlennek látszik, hogy tehát ez a jobb kéz ugyanúgy mozgott, mint ma, amikor az áttekintés lehetősége jóvoltából az egykori állapotra nézve okosabbak vagyunk ugyan, de annál inkább méltányolnunk kell egykori, merő tudatlanságában is kitartó törekvésünk rettenthetetlenségét. [...]

December 24. [...] Ma délelőtt az unokaöcsém körülmetélése. Egy kis görbe lábú férfi, Austerlitz, aki túl van már a kétezernyolcszázadik körülmetélésen, nagyon ügyesen végezte el a műveletet. Ezt az operációt megnehezítik azzal, hogy a fiú asztal helyett a nagyapja ölében fekszik, és hogy az operatőrnek ahelyett, hogy jól figyelne, imákat kell mormolnia. Először kötésekkel, amelyek csak a hímtagot hagyják szabadon, úgy leszorítják a fiút, hogy ne tudjon mozdulni, azután egy átluggatott fémlemez felillesztésével pontosan meghatározzák a metélés helyét, aztán csaknem közönséges késsel, afféle halkéssel megtörténik maga a metélés. Ekkor vért látni és nyers húst, a moule rövid ideig tesz-vesz a hosszú körmű, reszkető ujjaival, és valahonnan előkerült bőrt húz le a sebről, mint valami kesztyűujjat. Máris minden rendben, a gyerek alig sírt. Most már csak egy kis ima következik, mialatt a moule bort iszik, és a vértől még nem egészen tiszta ujjaival egy kis bort visz a gyermek ajkához. A jelenlévők imádkoznak: "Amiképpen ímhol bebocsáttatott a szövetségbe, azonképpen tegyen szert a Tóra ismeretére, boldog frigyre, és jeleskedjék jó cselekedetek művelésében."

Mikor ma a moule kísérőjét imádkozni hallottam ebéd után, és a jelenlévők a két nagyapa kivételével az előimádkozás iránti tökéletes értetlenségükben álmodozással vagy unatkozással töltötték az időt, magam előtt láttam az egyértelmű és beláthatatlan átalakulásban lévő európai zsidóságot, amely a legcsekélyebb gondot sem okozza a legközelebbről érintetteknek, igazi átmeneti emberként tűrik, amit kiróttak rájuk. E legvégükre ért vallási formáknak már jelenlegi gyakorlásukban is annyira vitathatatlanul csakis történeti jellegük volt, hogy e délelőtt során csupán egész rövidke időnek kellett eltelnie, hogy a körülmetélés elavult régi szokásáról és félig elénekelt imáiról szóló felvilágosítás történeti érdeklődésre hangolja a jelenlévőket.

Löwy, akit csaknem minden este fél óra hosszat megvárakoztatok, tegnap azt mondta nekem: Néhány napja a várakozás közben mindig az Ön ablakára nézek fel. Előbb világosságot látok, ha, mint rendesen, idő előtt érkezem, ilyenkor felteszem, hogy még dolgozik. Aztán kialszik a villany, hanem ég a szomszéd szobában, most tehát vacsorázik; azután újra meggyullad a villany az Ön szobájában, a fogát mossa tehát; majd kialszik, tehát jön le már a lépcsőn, ám akkor újra meggyullad.

December 25. Amit Löwy révén a jelenkori varsói zsidó irodalomról és részben saját ismereteim alapján a jelenkori cseh irodalomról tudok, arra vall, hogy az irodalmi munka sokféle előnyét - a szellemek mozgását, a külső életben többnyire tétlen és mindig szétforgácsolódó nemzeti tudat belső összetartását, azt a büszkeséget és támaszt, amelyet a nemzet az irodalom révén szerez meg önmagának és az ellenséges külvilággal szemben, a nemzetnek ezt a naplóírását, ami egészen más dolog, mint a történetírás, és következményeként a gyorsabb, de mindig sokoldalúan ellenőrzött fejlődést, a széles felületű nyilvánosság részletekbe menő átszellemülését, az elégedetlen elemek megkötését, amelyek itt, ahol kár csupán hanyagság miatt keletkezhet, tüstént hasznot hajtanak, a népnek a folyóiratok működése által létrejövő, mindig az egészre utaló tagolódását, a nemzet figyelmének önnön körére való korlátozódását és az idegennek csupán a tükrözésben való átvételét, az irodalmi téren tevékeny személyek becsülésének a kifejlődését, a magasabb törekvések átmeneti, de hosszú utóhatású ébresztését a serdülőek körében, az irodalmi események átvitelét a politikai gondok közé, az apák és fiúk közti ellentétek megnemesítését és megbeszélési lehetőségét, a nemzeti hibák, igaz, nagyon fájdalmas, de bocsánatra érdemes és megszabadító módon történő tálalását, eleven és ezért öntudatos könyvkereskedés létrejöttét és a könyvek utáni szomjúhozást - mindezeket a hatásokat már olyan irodalom is kiválthatja, amely valójában nem szokatlanul széles skálán fejlődik ugyan, de jelentős tehetségek hiányának következtében ezt a látszatot kelti. Sőt az ilyen irodalom elevenebb, mint a tehetségekben gazdag, ugyanis itt nincs olyan író, akinek tehetsége előtt legalábbis a kételkedők többsége hallgatni kénytelen, s ezért létjogosult az irodalmi vita, akár a leghevesebb is. A tehetség által meg nem tört irodalom ezért nem is mutat fel olyan réseket, amelyeken a közönyösök benyomulhatnának. Az irodalom ezáltal kényszerítőbb erővel igényli a figyelmet. Az egyes író önállósága, természetesen csupán a nemzeti határokon belül, jobban megőrizhető. Az ellenállhatatlan nemzeti példaképek hiánya a tökéletesen alkalmatlanokat távol tartja az irodalomtól. De még gyenge képességek sem elegendők arra, hogy az éppen uralkodó író homályos jellemvonásaitól befolyásolódjanak, vagy bevezessék idegen irodalmak eredményeit, vagy utánozzák a már bevezetett idegen irodalmat, amire már abból is rá lehet ismerni, hogy például a nagy tehetségekben oly gazdag irodalomban, mint a német, a legrosszabb írók utánzásukkal a belföldhöz igazodnak. Különösképp hatásosan mutatkozik meg az egyébként rossz irodalomnak a fenti irányokban érvényesülő teremtő és boldogító ereje, ha elkezdődik az elhunyt írók irodalomtörténeti rendszerezése. Tagadhatatlan egykori és jelenlegi hatásaik valami olyan tényleges dologgá válnak, hogy az felcserélhető költői műveikkel. Az utóbbiakról van szó, de az előbbiekre gondolunk, sőt az utóbbiakat olvassuk, de csupán az előbbieket látjuk. Mivel azonban ama hatások nem merülnek feledésbe, és a költői művek önállóan nem befolyásolják az emlékezetet, nincsen sem feledés, sem újrafelidézés. Az irodalomtörténet változatlan, bizalomra méltó tömbként jelenik meg, amelynek a napi ízlés csupán keveset árthat.

Egy kis nemzet emlékezete nem kisebb, mint egy nagyé, ezért a rendelkezésére álló anyagot alaposabban dolgozza fel. Kevesebb irodalomtörténészt foglalkoztat ugyan, ám az irodalom nem annyira az irodalomtörténet ügye, mint inkább a népé, és ezért ha tisztán nem is, de biztosan őrzik. Ugyanis azok a követelmények amelyeket egy kis nép körében a nemzeti tudat állít az egyes ember elé, azzal járnak, hogy mindenkinek mindig készen kell lennie, hogy ismerje, hordozza, megvédje a reá eső irodalomrészt, síkraszálljon érette akkor is, ha nem ismeri és nem hordozza.

A régi írások sokféle értelmezést kapnak, és ezek a gyenge anyaggal szemben olyan eréllyel járnak el, amelyet csupán az az aggály tompít, hogy túlságosan könnyen el lehetne nyomulni a végig, valamint az a tisztelet, amelyre nézve megegyeztek. Minden a legbecsületesebb módon történik, csak éppen a munkálkodás bizonyos elfogultsággal folyik, amely sohasem oldódik fel, nem enged meg fáradtságot, és egy ügyes kéz felemelkedése révén mérföldekre elterjed. De végeredményben az elfogultság nemcsak a kitekintést akadályozza, hanem a betekintést is, ami semmissé teszi mindezeket a megjegyzéseket.

Mivel hiányzanak az összetartozó emberek, elmaradnak az összefüggő irodalmi akciók is. (Egy-egy ügyet a mélybe nyomnak, hogy a magasból szemlélhessék, vagy a magasba emelnek, hogy az oldalán helytállhassanak. Téves.) Ha az egyes ügyet gyakran nyugodtan átgondolják is, mégsem jutnak el a határaiig, ahol más hasonló jellegű ügyekkel összefügg, leginkább a politika felé érik el ezt a határt, sőt arra törekszenek, hogy ezt a határt előbb meglássák, mint ahol található, és sokszor arra, hogy ezt az összehúzódó határt mindenütt megtalálják. A tér szűke, továbbá az egyszerűség és az egyenletesség figyelembevétele, végül az a feltételezés is, hogy az irodalom belső önállósága következtében ártalmatlan a politikával való külső kapcsolat, azt eredményezi, hogy az irodalom azáltal terjed el az országban, hogy a politikai címszavakhoz tapad.

Általában fellelhető a kis témák irodalmi feldolgozásának öröme, amelyek csak akkorák lehetnek, hogy kis lelkesedés használódhassék el általuk, és amelyeknek polemikus kilátásaik és támaszaik vannak. Irodalmilag megfontolt szidalmak gurulnak oda-vissza, illetve repülnek a hevesebb vérmérsékletűek körében. Ami a nagy irodalmakban odalent játszódik, és az épület nélkülözhető pincéje, itt teljes megvilágításban folyik, ami ott pillanatnyi találkozást hoz létre, az itt nem kevesebbet vált ki, mint mindenek életére-halálára szóló döntést.

Jó értelemben vett hatás itt is, ott is mindenesetre. Itt egyenként még jobb hatások is.

1. Elevenség

        a) vita
        b) iskolák
        c) folyóiratok

2. Tehermentesítés

        a) elvtelenség
        b) kis témák
        c) könnyű szimbólumképzés
        d) az alkalmatlanok lemorzsolódása

3. Népszerűség

        a) összefüggés a politikával
        b) irodalomtörténet
        c) hit az irodalomban, a törvényhozását rábízzák

Nehéz áthangolódni, ha ezt a hasznos, vidám életet minden ízében érezte az ember.

Körülmetélés Oroszországban. Az egész lakásban, ahol csak ajtók találhatók, kabbalisztikus jelekkel teleírt, tenyér nagyságú táblákat akasztanak fel, hogy megoltalmazzák az anyát a rossz szellemektől a szülés és a körülmetélés közti időszakban, amikor is azok mind őreá, mind a gyermekre nézve igen veszedelmesek lehetnek, talán mert az anyának annyira megnyílt a teste, hogy így mintegy kényelmes bejárást kínál minden gonosznak, és azért is, mert a gyermek, amíg nem vétetett fel a szövetségbe, nem tud ellenállni a gonosznak. Ezért aztán, hogy az anya egy pillanatra se maradjon egyedül, felfogadnak egy ápolónőt is. A rossz szellemek elhárítására szolgál az is, hogy a szülés után hét napon át péntek kivételével tíz-tizenöt gyereket, mindig másokat, az anya ágyához bocsátanak a belfer (segédtanító) vezetésével, ott felmondják az "izraeli sémát", és azután édességet kapnak ajándékba. Ezek az ártatlan, öt-nyolc éves gyermekek állítólag különösen hatásosan tudják távol tartani a gonosz szellemeket, akik estefelé szorongatnak leginkább. Pénteken különleges ünnepet ülnek, mint ahogy ezen a héten egyébként is több vendégség követi egymást. A körülmetélés előtti napon vadulnak meg legjobban a gonosz szellemek, ezért az utolsó éjszaka virrasztással telik el az anya mellett egészen reggelig. A körülmetélés rendszerint száznál is több rokon és barát jelenlétében történik. A jelenlévők legtekintélyesebbje viheti a gyermeket. A körülmetélő, aki fizetség nélkül gyakorolja ezt a hivatalát, többnyire iszákos, mivel annyira el van foglalva, hogy a különféle ünnepi lakomákon nem tud részt venni, és így csak egy kis pálinkát szokott felhörpinteni. Ezért ezeknek a körülmetélőknek mind vörös az orra, és bűzlik a szája. Nem is étvágygerjesztő így, ha a metélés után ezzel a szájukkal szívják ki a véres hímtagot, amint elő van írva. A hímtagot aztán fűrészporral hintik be, és három nap múlva nagyjából meggyógyul.

A zsidók és természetesen különösen az oroszországi zsidók közös jellemzője, úgy látszik, nem annyira a szigorú családi élet, hiszen a családi élet megtalálható végeredményben a keresztényeknél is, és a zsidók családi életére zavaróan hat, hogy a nő ki van rekesztve a Talmud tanulmányozásából, úgyhogy az asszony, ha a férje a vendégeivel tudós Talmud-kérdésekről, vagyis élete középpontjáról akar beszélgetni, visszavonul a szomszéd szobába, sőt előfordul, hogy vissza kell vonulnia - így jellemzőbb ennél rájuk, hogy milyen gyakran, minden lehetséges alkalommal összejönnek, akár imádkozni, akár vallási dolgokat tanulmányozni vagy megvitatni, akár többnyire vallásos indíttatású ünnepi lakomázásra, amikor is csupán mértékkel isznak alkoholt. Úgyszólván menekülnek egymáshoz.

Goethe a művei hatalmával valószínűleg hátráltatja a német nyelv fejlődését. Ha időközben gyakran eltávolodott is tőle a próza, végül, mint jelenleg is, fokozott vágyakozással tért vissza hozzá, és régi, Goethénél megtalálható, egyébként azonban vele nem összefüggő fordulatokat tett magáévá, hogy örvendezzék határtalan függőségének tökéletesedett látványában.

Héberül Amsel a nevem, mint anyám anyai nagyapjáé, akire mint nagyon jámbor és tudós, hosszú, fehér szakállú férfira emlékszik anyám, aki hatéves volt, amikor ez a nagyapja meghalt. Emlékszik, miként kellett megfognia a holttest lábujjait és közben bocsánatot kérnie a nagyapjával szemben elkövetett lehetséges vétkeiért. Emlékszik a nagyapa egész falakat megtöltő sok könyvére is. Mindennap megfürdött a folyóban, télen is, olyankor a fürdéshez léket vágott a jégbe. Anyám anyja korán meghalt tífuszban. Ettől a haláltól fogva búskomor lett a nagymama, nem volt hajlandó enni, senkivel sem beszélni, egyszer, egy évvel a leánya halála után, elment sétálni, és nem tért vissza, holttestét az Elbából húzták ki. Anya nagyapjánál is tudósabb férfi volt a dédapja, egyforma tekintélye volt keresztények és zsidók körében, egy tűzvész alkalmával jámborsága jóvoltából az a csoda történt, hogy a tűz az ő házát átugrotta és megkímélte, míg körülötte minden ház leégett. Négy fia volt, az egyik áttért a keresztény hitre, és orvos lett. Anyám nagyapján kívül mindnyájan korán meghaltak. Ennek volt egy fia, anyám az őrült Náthán bácsiként ismerte, és egy leánya, anyám anyja.

Nekiszaladni az ablaknak és a fa- meg üvegszilánkok közt, minden erő megfeszítése után elgyengülve átlépni az ablak mellvédjén.

December 26. [...] Kellemetlen hallgatni, ha apa szakadatlanul oldalvágásokkal illetve a kortársak szerencsés helyzetét és mindenekelőtt a gyermekeiét, azokról a szenvedésekről mesél, amelyeket ifjúkorában kellett kiállnia. Senki sem tagadja, hogy elégtelen téli öltözete következtében éveken át nyílt sebei voltak a lábán, hogy gyakran éhezett, hogy már tízévesen télen és kora reggelente is targoncát kellett tologatnia a falvakon át - csupán ezek az igaz tények azzal a szintén igaz ténnyel egybevetve, hogy mindez nekem nem jutott ki, a legkevésbé sem engedik meg azt a következtetést - és ez az, amit nem akar megérteni -, hogy én szerencsésebb vagyok, mint ő, hogy ezek miatt a lábsebei miatt szabad fennhéjáznia, hogy eleve abból a feltételezésből indulhat ki és állítja is, hogy egykori szenvedéseit én nem méltányolhatom, s hogy végül éppen azért, amiért nekem nem voltak hasonló megpróbáltatásaim, végtelenül hálásnak kell lennem neki. Milyen szívesen hallgatnám, ha szakadatlanul ifjúságáról és szüleiről mesélne, de mindezt a hencegés és a civakodás hangnemében hallgatni gyötrelmes. Minduntalan összecsapja a kezét: "Ki tudja ezt ma! Mit tudnak a gyerekek! Ezt nem szenvedte meg senki! Hogy érthetné ezt meg ma egy gyerek!" Ma Julie nénivel, aki meglátogatott bennünket, megint ugyanígy beszélt. Julie néninek is ugyanolyan hatalmas ábrázata van, mint apai ágon minden rokonnak. A szemei, árnyalatnyira zavarón, hibásan ágyazódnak bele, vagy hamis színezetűek. Tízéves korában szakácsnőnek szegődtették el. Nagy hidegben vizes szoknyácskában küldözgették, lábán megrepedezett a bőr, a szoknyácskája megfagyott, és csak este az ágyban száradt meg.

December 27. [...] A hamisságnak azt az érzését, amely írás közben kísér, azzal a képpel érzékeltethetném, hogy valaki két padlónyílás előtt egy jelenésre vár, amely csakis a jobb oldaliból jöhet elő. Míg azonban éppen ezt fátyolosan látható zár dugaszolja el, a bal oldaliból egyik jelenés a másik után jön elő, igyekszik a figyelmet magára vonni, és előbb-utóbb könnyűszerrel el is éri ezt növekvő terjedelmével, amely végül eltakarja az igazi nyílást is, akárhogy oltalmazza az ember. Mármost azonban, ha nem akarja elhagyni ezt a helyet - és nem akarja semmi áron -, akkor rá van utalva ezekre a jelenésekre, de ezek illékonyságuk miatt - erejük elhasználódik a puszta megjelenésükkel - nem elégíthetik ki, és ezért, ha gyengeségükben megakadnak, fölfelé és minden irányban széjjelhessegeti őket az ember, csak hogy másokat idézzen fel, mert elviselhetetlen egy-egynek a huzamos látványa, és mert így az a remény is megmarad, hogy a hamis jelenések kifogyta után végre az igaziak jönnek majd föl. Milyen erőtlen ez a fenti kép. Valódi érzés és összehasonlító leírás között deszkaként mered egy összefüggéstelen feltétel.

December 28. A kín, amelyet a gyár okoz. Miért hagytam rájuk, mikor köteleztek, hogy délutánonként ott dolgozzam? Mármost nem kényszerít ugyan senki erővel, de apám szemrehányásokkal, Karl pedig hallgatással és a bűntudatommal. Nem értek semmit a gyárhoz, és ma reggel a bizottsági látogatás sorári hasztalanul álldogáltam ott, mint akit megvertek. Tagadom, hogy lehetőségem volna felderíteni a gyár működésének minden részletét. És ha végtelen kérdezősködéssel és az érintettek zaklatásával mégis sikerülne, mire mennék vele? Igazában nem tudnék ezzel a tudással semmit sem kezdeni, csupán álintézkedésekre vagyok alkalmas, amelyeket a főnököm egyenes esze fűszerez, és ettől kapják a valóban jó teljesítmény tekintélyét. Ez a jelentéktelen erőfeszítés viszont, amelyet a gyárért hozok, a másik oldalon meg fog fosztani attól a lehetőségtől, hogy a néhány délutáni órát a magam javára fordítsam. S ez amúgy is egyre szűkülő létem teljes megsemmisüléséhez fog vezetni. [...]

[...]

December 31. [...] Ma reggel olyan frissnek éreztem magam az íráshoz, most azonban teljesen megbénít az az elképzelés, hogy délután Maxnak felolvasnom kellene. Ez is mutatja, mennyire képtelen vagyok a barátságra, feltéve hogy barátság ilyen értelemben egyáltalán lehetséges. Mivel a barátság a mindennapi élet megszakításai nélkül elképzelhetetlen, ha a magva sértetlen marad is, a megnyilvánulásainak tömege minduntalan szerteszáll. A sértetlen magból, igaz, mindig újraképződnek, de mivel minden ilyen képződéshez idő kell, és mert nem is sikerül mindegyik, amelyet várnak, még a személyes hangulatok váltakozásától függetlenül sem kapcsolódhatnak soha oda, ahol legutóbb megszakadtak. Mélyen megalapozott barátságoknál ebből minden újabb találkozás előtt bizonyos nyugtalanságnak kell támadnia, amely nem okvetlenül olyan nagy, hogy önmagában is megérződik, de zavarhatja annyira a beszélgetést és a viselkedést, hogy tudatosan meglepődik az ember, különösen mert nem ismeri fel vagy hiheti el az okot. Hogyan olvassak fel így M.-nak, vagy gondoljak a továbbiak leírása során arra, hogy majd felolvasom neki.

Azonkívül zavar, hogy ma reggel átlapoztam a naplót arra való tekintettel, mit olvashatnék fel M.-nak. Mármost e vizsgálódás során sem azt nem találtam, hogy különösebben értékes volna, amit eddig írtam, sem azt, hogy éppenséggel el kellene dobni. Ítéletem a kettő közé esik, inkább az előbbi vélemény közelébe, de nem olyan természetű, hogy az írottak értéke alapján gyengeségem ellenére kimerültnek kellene tekintenem, magam. Mégis, az általam írtak tömegének látványa azért terelt el visszavonhatatlanul az elkövetkező órákra az írásom forrásától, mert a figyelem ugyanabban a folyómederben mintegy az árral elenyészett.

Míg néha azt hiszem, hogy egész gimnáziumi életem idején és azelőtt különösen éles eszű voltam, és ma ezt csak emlékezetem későbbi gyengülése következtében nem tudom már helyesen megítélni, más alkalommal meg azt látom be, hogy rossz emlékezetem csak hízelegni akar nekem, és hogy legalábbis önmagában jelentéktelen, de súlyos következményekkel járó dolgokban nagyon renyhe eszűnek bizonyultam. Így például emlékszem rá, hogy a gimnáziumi időkben gyakran vitatkoztam, ha nem is valami részletesen - valószínűleg már akkor hamar elfáradtam - Bergmann-nal Istenről és lehetőségéről vagy bennem magamban megtalált, vagy őt utánzó talmudista módon. Szívesen kapcsolódtam annak idején ahhoz a témához, amelyet egy keresztény folyóiratban - azt hiszem, a Die christliche Welt-ben - találtam, és amely szembeállított egy órát és a világot és az órást és Istent, és az órás létezése Isten létezését volt hivatva bizonyítani. Ezt véleményem szerint igen jól meg tudtam cáfolni Bergmann-nal szemben, még ha ennek a cáfolatnak nem volt is szilárd alapja bennem, és mint valami türelemjátékot kellett mindig használatra összeállítani. Egy ilyen cáfolatot akkor végeztem el, amikor megkerültük a városháza tornyát. Azért emlékszem erre pontosan, mert évekkel ezelőtt emlékeztettük rá egymást.

Míg azonban ebben, úgy véltem, kitűnök - más, mint az a kívánság, hogy kitűnjek, és az az öröm, hogy hatásom van, nem vitt volna rá -, nem kellően mély elgondolkodás miatt tűrtem csak azt, hogy mindig rossz ruhákban jártam, amelyeket a szüleim váltakozva különféle vevőikkel, legtovább egy nuslei szabóval csináltattak. Észrevettem természetesen - nem volt nehéz -, hogy különösen rosszul öltözve járkálok, és volt arra is eszem, hogy meglássam, ha mások jól öltözöttek, de gondolkodásomnak évekig nem sikerült siralmas külsőm okát a ruháimban meglelni. Mivel már akkor úton voltam, inkább sejtelmek formájában, mint a valóságban, önmagam alábecsülése felé, meg voltam győződve róla, hogy a ruhák csak rajtam festenek először olyan deszkaszerűen mereven, később ráncosan csüngőn. Új ruhákat nem akartam, mert ha már csúful kellett festenem, legalább kényelmesen akartam érezni magam és azonkívül elkerülni, hogy a világnak, amely a régi ruhákhoz hozzászokott, bemutassam az újak csúfságát. Ezek a hosszas vonakodások, amelyeket anyám iránt tanúsítottam - ő gyakran akart ilyesféle új ruhákat csináltatni nekem, mert a felnőtt ember szemével mégiscsak észrevette a különbséget ezek között az új és régi ruhák között -, annyiban visszahatottak rám, hogy a szüleim jóváhagyásával azt kellett hinnem: a külsőmnek nem tulajdonítok semmi jelentőséget.

Napló

Január 2. Következésképpen rossz ruháimnak tartásomban is engedtem, görbe háttal, ferde vállal, széthányt karral és lábbal járkáltam: féltem a tükröktől; mert véleményem szerint elkerülhetetlen csúfságomban mutattak meg, amely ezenfelül nem tükröződhetett egészen valósághűen, mert ha csakugyan olyan lettem volna, nagyobb feltűnést kellett volna keltenem, vasárnapi sétákon szelíd hátbalökéseket tűrtem el anyámtól és túlságosan is absztrakt intelmeket és jóslatokat, amelyeket akkori jelenvaló gondjaimmal sehogyan sem tudtam összeegyeztetni. Egyáltalában hiányzott belőlem mindenekelőtt az a képesség, hogy akár csak a legkevésbé is gondoskodjam a tényleges jövőről. Gondolkodásom mindig megmaradt a jelenvaló dolgoknál és jelenvaló állapotuknál, nem alaposságból vagy túlságosan megrögzött érdeklődésből, hanem, hacsak nem gondolkodásbeli gyengeség okozta, szomorúságból és félelemből, szomorúságból, mert oly szomorúnak érezvén a jelent, azt hittem, nem szabad elhagynom, mielőtt boldogságba nem oldódik, félelemből, mert amint a legapróbb jelenbeli lépéstől is féltem, méltatlannak is véltem magam arra, hogy megvetendő gyerekes viselkedésemmel komolyan és felelősségteljesen ítéljem meg a nagy férfias jövőt, amely rendszerint olyan lehetetlennek is látszott a szememben, hogy minden kis haladást hamisításnak éreztem és a legközelebbit elérhetetlennek.

Csodát inkább elismertem, mint valódi haladást, túlságosan hűvös voltam azonban, semhogy a csodát meghagyjam a maga szférájában és a valódi haladást is a magáéban. Ezért hosszú időn át képes voltam elalvás előtt azzal foglalkozni gondolatban, hogy egyszer gazdag emberként négyfogatú hintóban érkezem majd meg a zsidó városba, egyetlen hatalmi szóval megszabadítok egy jogtalanul ütlegelt szép leányt, és magammal viszem a hintómon, e játékos képzelgéstől, amely valószínűleg már valamifajta egészségtelen szexualitásból táplálkozott, érintetlenül maradt azonban az a meggyőződés, hogy az év végi vizsgákat nem fogom letenni, és ha mégis sikerülne, a következő osztályban nem fogok haladni, és ha szédelgéssel még azon is túljutnék, az érettségin biztosan el fogok bukni, és hogy egyébként is egészen bizonyosan, mindegy, hogy mikor, a külsőre szabályos fejlődésemmel elámított szüleimet, valamint az egész környező világot valamilyen hallatlan fogyatékosság megnyilvánulásával fogom egyszeriben meglepni. Mivel azonban a jövőbe szóló útmutatónak mindig csak az alkalmatlanságomat tekintettem - csupán ritkán a gyönge irodalmi munkámat -, a jövő átgondolása nekem sohasem hajtott hasznot; csupán a jelenkori bánat továbbszövése volt. Ha akartam, tudtam egyenesen járni, de elfárasztott, és azt sem foghattam föl, mit árthat nekem a jövőben a görbe tartás. Ha lesz jövőm, akkor, úgy éreztem, minden magától fog rendeződni. Ilyen elvet nem azért választottam, mert jövőbe vetett bizakodást tartalmazott, mely jövőnek a létében mindazonáltal nem hittem, inkább csak az volt a célja, hogy megkönnyítse az életemet. Úgy járkálni, öltözködni, mosakodni, olvasni, mindenekelőtt otthon bezárkózni, ahogy a legkevesebb fáradságomba került, és a legkevesebb bátorságot igényelte. Ha ezen túlléptem, csupán nevetséges kiutakra jutottam.

Egy alkalommal lehetetlennek látszott, hogy továbbra is meglehessek sötét ünneplő ruha nélkül, kiváltképp mert az elé a döntés elé kerültem, hogy akarok-e tánciskolába járni. Elhívták azt a nuslei szabót, és megtanácskozták vele a ruha szabását. Én határozatlan voltam, mint mindig ilyen esetekben, amelyekben attól kellett tartanom, hogy a világos válasz nemcsak valamilyen kellemetlen fejleménybe sodor, hanem azon túl valami még rosszabba is. Először tehát nem akartam sötét ruhát, de mikor az idegen férfi előtt megszégyenítettek egy célzással arra, hogy nincs ünneplő ruhám, beletörődtem, hogy a frakk gondolata egyáltalán felvetődjék; de mivel a frakkot olyan rettenetes fordulatnak véltem, amelyről végtére is beszélni lehet, de elhatározni soha, szmokingban egyeztünk meg, amely a közönséges zakóhoz való hasonlósága folytán legalább elviselhetőnek látszott. De mikor meghallottam, hogy a szmokingmellény szükségszerűen kivágott, és így keményített inget is kellene viselnem hozzá, csaknem erőimen felül megmakacsoltam magam, hogy ilyesmit nem tűrök el. Nem akartam semmiféle ilyen szmokingot, hanem, ha már egyáltalán valamilyet, selyemmel béleltet és szegettet ugyan, de magasan csukódót. Ilyen szmokingot nem ismert a szabó, de megjegyezte, bármilyennek képzelem is el ezt a kabátot, táncruha nem lehet. Jó, akkor nem lesz táncruha, nem is akartam táncolni, erről még egyáltalán nem történt döntés, éppen ez ellen akartam megcsináltatni a leírt kabátot. A szabó annál is bárgyúbban viselkedett, mivel új ruhák csináltatásakor eddig mindig szégyenkező sietséggel, megjegyzések és kívánságok nélkül vetettem alá magam a mértékvételnek és a próbáknak. Ezért nem maradt más választásom, mivel anyám is unszolt, mint hogy az Altstädter Ringen, bármilyen kínos volt is, elmenjek egy használtruhaüzlet kirakatához, ahol már régóta láttam kiterítve ilyen ártatlanabb fajta szmokingot, és úgy véltem, az használható volna nekem. Balszerencsémre azonban már nem volt ott a kirakatban, erőltetett szemmeregetéssel sem lehetett felfedezni az üzlet belsejében, belépni az üzletbe csak azért, hogy megnézzük a szmokingot, nem mertem, úgyhogy a korábbi viszály közepette tértünk vissza. Én azonban úgy éreztem, a jövendő szmokingot már elátkozta ennek az útnak a hiábavalósága, legalábbis a szóbeli huzavonával járó bosszúságot ürügyként használtam fel arra, hogy a szabót valamilyen kisebb megrendeléssel és a szmokingöltönyért kárpótló vigasszal elküldjük, és ott maradtam kimerülve, anyám záporozó szemrehányásainak kiszolgáltatva, mindörökre - számomra minden mindörökre történt - elrekesztve leányoktól, elegáns megjelenéstől és táncmulatságoktól. A vidámságtól, ami egyidejűleg eltöltött, nyomorultul éreztem magam, azonkívül féltem, hogy a szabó előtt olyan nevetségessé tettem magam, mint eddig még egyetlen megbízója sem.

Január 3. [...] Egészen jól felismerhető bennem valamiféle koncentráció az írásra. Mikor kiderült a szervezetemben, hogy az írás lényem legbőségesebb hozamú iránya, minden oda nyomult, és üresen hagyott minden más képességet, amelyek a nemiség, az evés, az ivás, a filozófiai gondolkodás, mindenekelőtt a zene örömeire irányultak. Mindezekben az irányokban lesoványodtam. Ez szükséges volt, mert erőim összességükben oly csekélyek voltak, hogy csupán összegyűlve szolgálhattak úgy-ahogy az írás céljára. Természetesen nem önállóan és tudatosan találtam rá erre a célra, magától adódott elő, és most már csak a hivatal akadályozza, de az aztán alaposan. Mindenesetre nem szabad siránkoznom amiatt, hogy nem tudok egy szeretőt sem elviselni, hogy a szerelemhez csaknem annyit értek, mint a zenéhez, és hogy be kell érnem a legfelületesebb elébem hulló hatásokkal, hogy szilveszterre feketegyökeret vacsoráztam spenóttal, és egy pohár Cerest ittam hozzá, és hogy vasárnap nem lehettem ott, mikor Max felolvasta filozófiai dolgozatát; az egyensúlya mindennek a napnál világosabb. Csupán a hivatali munkát kell tehát kihajítanom ebből a közösségből, hogy mivel fejlődésem immár bevégződött, és amennyire láthatom, nincs más feláldoznivalóm, megkezdjem igazi életemet, amelyben arcom munkáim előrehaladtával végre természetesen öregedhetik. [...]

Önéletrajzban elkerülhetetlen, hogy ahol igazság szerint "egyszer"-t kellene mondani, ott igen sűrűn "gyakran"-t mondanak. Mert mindig tudatában marad az ember, hogy az emlékezés a sötétből merít, amelyet az "egyszer" szó szétrepeszt, a "gyakran" szó viszont, ha nem kíméli is meg teljesen, legalább az író szemszögéből nézve megőrzi és olyan szakaszok fölé viszi őt magával, amelyek az életben talán nem is fordultak elő, de kárpótlást nyújtanak neki azokért, amelyeket emlékezetében már puszta sejtelemmel sem érint.

Január 4. [...] Weltschet meghívták Klugné jutalomjátékára. Löwy az erős fejfájásával, amely valószínűleg súlyos fejbántalmat jelez, lent az utcán, ahol rám várt, jobb kezét kétségbeesetten a homlokára szorítva, egy házfalnak dőlve állt. Megmutattam őt Weltschnek, aki a kanapéról kihajolt az ablakon. Úgy éreztem, első ízben történik életemben, hogy ezen a könnyed módon figyelek meg az ablakból egy engem közelről érintő dolgot az utcán. Alapjában véve Sherlock Holmesból jól ismerem az ilyen megfigyelést.

Január 6. Tegnap Feimann Alkirály-a. Elhagy a fogékonyságom az iránt, ami zsidó ezekben a darabokban, mert túlságosan egyformák, és olyan siránkozássá fajulnak, amely szórványos heves kitörésekre büszke. Az első daraboknál arra gondolhattam, hogy olyan zsidóságra találtam, amelyben kezdeteim nyugszanak, és hogy felém fognak majd fejlődni, felvilágosítanak, és továbblendítenek nehézkes zsidóságomban. Ehelyett távolodnak tőlem, minél többet hallok belőlük. Az emberek természetesen maradnak, és hozzájuk ragaszkodom.

Klugnénak jutalomjátéka volt, és ezért elénekelt néhány új dalt, és csinált pár új viccet. De csak bemutatkozó dalánál kerültem egészen a hatása alá, akkor látványának minden részecskéjével a legszorosabb kapcsolatban állok, az éneklés közben kinyújtott karjaival és csettintő ujjaival, a halántékára hulló bodorított fürtjeivel, a laposan és ártatlanul a mellénye alá simuló vékony blúzával, az alsó ajkával, amely egyszer, egy vicc hatásának élvezetére, lebiggyed ("lássátok csak, tudok én minden nyelven, de jiddisül"), a kövér lábacskáival, amelyeket a vastag fehér harisnyában a cipő a lábujjakon felülig lelapít. De mivel tegnap új dalokat énekelt, elrontotta a fő hatást, amelyet reám gyakorolt, amely abban állt, hogy olyan ember lép vele színre, aki kitalált néhány viccet és dalt, amelyek a legtökéletesebben megjelenítik temperamentumát és minden erőit. Mivel ez a megjelenítés sikerül, minden sikerült; és bár örömet szerez nekünk, ha ez az ember gyakran hat reánk, azért természetesen a mindig ugyanazoknak a daloknak az állandó ismétlése - és azt hiszem, ebben minden hallgató egyetért velem - nem téveszt meg bennünket, inkább jóváhagyjuk a gyűjtemény segédeszköze gyanánt ugyanúgy, mint például a terem elsötétítését, és a nő szempontjából nézve azt a rettenthetetlenséget és öntudatosságot ismerjük fel benne, amelyet éppen keresünk. Ezért mikor az új dalok következtek, amelyek Klugnéból semmi újat nem tudtak megmutatni, mivel a korábbiak oly tökéletesen megtették a kötelességüket, és mikor ezáltal ezek a dalok azzal az igénnyel léptek fel, hogy mint dalokat méltányoljuk őket, amire nem volt semmi ok, és mikor ily módon elterelték a figyelmet Klugnéról, de egyúttal megmutatták, hogy ő maga sem érezte jól magát ezekben a dalokban, és részben elhibázott, részben eltúlzott arcokat vágott, és mozdulatokat végzett, bosszús lett az ember, és csak az vigasztalta, hogy korábbi tökéletes előadásának emléke rendíthetetlen valószerűsége jóvoltából szilárdabb, semhogy a jelenlegi látvány megzavarhatná.

Január 7. Tschissiknének sajnos mindig olyan szerepei vannak, amelyek csupán lényének esszenciáját mutatják meg, mindig olyan nőket és leányokat játszik, akiket egy csapásra boldogtalanná tesznek, kigúnyolnak, megbecstelenítenek, megsértenek, akiknek azonban nem jut idejük, hogy lényüket természetes fejlődésívben kibonthassák. Felismerszik a kitörő, természetes erőn, amellyel azokat a szerepeket játssza, amelyek csupán a játékban tetőpontok, az írott darabban viszont az általuk megkövetelt gazdagság következtében csak jelzések, mire volna képes. - Egyik fontos mozdulata borzongásként indul ki kissé mereven tartott, vonagló csípőjéből. Kisleányának fél csípője mintha teljesen merev volna. - Mikor a színészek átkarolják egymást, kölcsönösen megfogják egymás parókáját.

Mikor legutóbb Löwyvel felmentem a szobájába, ahol fel akarta olvasni nekem azt a levelet, amelyet Nomberg varsói írónak írt, a lépcsőpihenőn találkoztunk a Tschissik házaspárral. Éppen vitték fel a szobájukba a Kol Nidré-hez való jelmezeiket, amelyek, mint a macesz, selyempapírba voltak csomagolva. Egy kis időre megálltunk. A korlát szolgált támaszul kezemnek és mondathangsúlyaimnak. Tschissikné nagy szája hozzám egészen közel mozgott, meglepő, de természetes formákat öltve. A beszélgetés az én hibámból fenyegetően csúszott a vigasztalanságba, mert abbeli igyekezetemben, hogy nagy sietve minden szerelmemet és megadásomat kiöntsem, csak addig a megállapításig jutottam, hogy a társulat ügyei nyomorúságosan állnak, hogy repertoárjuk kimerült, hogy tehát már nem maradhatnak sokáig, és hogy a prágai zsidók irántuk tanúsított érdektelensége felfoghatatlan. Hétfőn - kért meg rá Tschissikné - jöjjek el megnézni a Széderesté-t, habár már ismertem. Hallhatom majd, hogyan énekli azt a dalt (bore Isroel), amelyet, mint egy régi megjegyzésem alapján emlékezett rá, különösen kedvelek.

A "jesivák" Talmud-főiskolák, amelyeket sok lengyel és orosz község tart fenn. A költségek nem nagyok, mert ezek az iskolák többnyire régi, használhatatlan épületekben működnek, a tanulók tan- és hálótermein kívül itt található az egyéb hitközségi szolgálatokat is ellátó rosjesiva és segédje lakása is. A tanulók nem fizetnek tandíjat, és a hitközség tagjainál étkeznek felváltva. Jóllehet ezek az iskolák a legszigorúbban hithű alapokon állnak, éppen belőlük indul ki az eretnek haladás, mert itt messze földről találkoznak össze a fiatalemberek, és éppen a szegények, az energikusak, akik elvágynak hazulról - mivel itt a felügyelet nem valami szigorú, és a fiatalemberek teljesen egymásra vannak utalva, és a tanulmányok java részét a közös tanulás és a nehéz részek kölcsönös megmagyarázása teszi ki - mivel a diákok különböző szülőfaluiban a vallásos érzés egyforma jellegű, mely nem késztet különösebben megnyilatkozásokra, míg a visszatartott haladás, a különféle helyi viszonyok szerint más- és másként, a legváltozatosabb módokon tör előre vagy akadozik, úgyhogy ezen a téren mindig sok a mesélnivaló - továbbá mivel az eltiltott haladó irományok közül mindig hol ez, hol meg az található meg valamelyikük kezében, míg a jesivában összehordják őket mindenfelől, és itt különösen nagy hatásuk lehet, mert mindegyik tulajdonos nemcsak a szöveget, hanem a maga tüzét is továbbadja - mindezeknek az okoknak és következményeiknek folytán ezekből az iskolákból került ki az utóbbi időben minden haladó költő, politikus, újságíró és tudós. Ezáltal egyrészt igen megromlott a híre ezeknek az iskoláknak az óhitűek körében, másrészt még több haladó gondolkodású fiatalt vonzanak magukhoz, mint azelőtt.

Az egyik híres jesiva az ostrói, egy kicsiny, Varsótól vasúton nyolcórányira eső helységben. Egész Ostro nem más voltaképp, mint az országút kurta kis darabjának szegélye. Löwy azt állítja, annyi az egész, mint a botja. Mikor egyszer egy gróf a négyfogatú útibatárjával megállt Ostróban, a két elülső ló és a kocsi hátsó fele már a falun kívülre esett.

Löwy körülbelül tizennégy éves korában elhatározta, mikor az otthoni élet kényszerét kezdte elviselhetetlennek érezni, hogy elmegy Ostróba. Mikor estefelé távozott a cellából, az apja megveregette a vállát, és könnyedén azt mondta, később jöjjön oda hozzá, szeretne vele beszélni. Mivel nyilvánvalóan semmi egyebet nem várhatott tőle, mint szemrehányásokat, a cellából Löwy poggyász nélkül, szombat este lévén, egy jobbfajta kaftánban, összes pénzével, amit mindig magánál hordott, egyenest a vasútállomásra ment, és a tízórás vonattal elment Ostróba, ahová reggel hétkor érkezett meg. Mindjárt a jesivába ment, ahol nem keltett különösebb feltűnést, mert bárki beléphet egy jesivába, és nem kell különösebb felvételi követelményeknek megfelelnie. Feltűnő csupán az volt, hogy éppen abban az időben akart belépni - nyár volt -, és ez nem volt szokásos, és mert jó kaftánja volt. De hamar napirendre tértek efölött is, mert az ilyen egészen fiatal emberek, akiket zsidóságuk általunk ismeretlen erővel kapcsol egymáshoz, könnyen ismerkednek. Kitűnt a tanulásban, mert már hazulról sok tudást hozott magával. Kedvét lelte az idegen ifjakkal folytatott társalgásban, kiváltképp azért, mert amikor azok tudomást szereztek a pénzéről, mind üzleti ajánlatokkal halmozták el. Egyikük, aki "napokat" akart eladni neki, különösképp ámulatba ejtette. "Napoknak" nevezték tudniillik az ingyenebédeket. Azért voltak áruba bocsáthatóak, mert a hitközség tagjainak, akik az ingyenebédek szolgáltatásával, tekintet nélkül arra, kinek adják, Istennek tetsző cselekedetet akartak végrehajtani, mindegy volt, ki ül az asztaluknál. Ha mármost egy diák különösen ügyes volt, egy napon akár két ingyenebédhez is hozzájuthatott. Ezeket a kettős étkezéseket annál is inkább elbírta, mivel nem valami bőségesek voltak, és az egyikük után még nagy élvezettel el lehetett tüntetni a másikat is, és mert az is előfordult, hogy bár egyik nap kétszer is ehetett, más napokon viszont egyszer sem. Mégis örült természetesen mindenki, ha alkalma nyílott, hogy előnyösen eladja egyik ilyen fölös ingyenebédjét. Mármost ha valaki nyáron jött, mint Löwy, olyan időben tehát, amikor az ingyenebédek már rég szét voltak osztva, egyébként is csak vásárlás útján juthatott hozzájuk, mivel a kezdetben fölös számban rendelkezésre álló ingyenebédeket mind spekulánsok foglalták le.

Az éjszaka elviselhetetlen volt a jesivában. Bár nyitva volt minden ablak, mert meleg volt az éjszaka, a bűz és hőség nem akart tágítani a szobákból, mivel a diákok, akiknek nem volt igazi ágyuk, ott feküdtek le aludni, átizzadt ruhájukat sem vetve le, ahol éppen ültek. Csupa bolha volt minden. Reggel mindenki épp hogy csak benedvesítette a kezét és az arcát, és máris nekilátott a tanulásnak. Többnyire együtt tanultak, rendszerint ketten egy könyvből. Viták gyakran egybegyűjtöttek többeket. A ros-jesiva csak imitt-amott magyarázta meg a legnehezebb részleteket. Habár Löwy később - tíz napig maradt Ostróban, de vendéglőben aludt és evett - talált két vele egyívású barátra (nem egykönnyen találtak egymásra, mert előbb mindig óvatosan ki kellett puhatolni a másik gondolkodásmódját és megbízhatóságát), mégis nagy örömmel tért haza, mert hozzászokott a rendezett élethez, és tűrhetetlen honvágy kínozta. [...]

Így múlik el az esős, csendes vasárnapom, ülök a hálószobában, és nyugalom vesz körül, de ahelyett, hogy elszánnám magam az írásra, amelybe tegnapelőtt például szerettem volna mindenestül belevetni magamat, most jókora ideig az ujjaimra meredtem. Azt hiszem, ezen a héten teljességgel Goethe hatása alatt álltam, s mostanára kimerült ez a hatás, és én így haszontalanná váltam. [...]

Modellt kellene állnom meztelenül Ascher festőnek egy Szent Sebestyén-képhez. [...]

Január 24. Szerda. A következő okokból nem írtam ilyen sokáig: haragban voltam a főnökömmel, és csak egy jó levéllel tettem rendbe a dolgot; többször voltam a gyárban; Pinès L'histoire de la Littérature Judéo-Allemande-ját olvastam, ötszáz oldalt, mégpedig olyan mohón, olyan alaposan, sietséggel és örömmel, ahogy hasonló könyveket én még soha; most Fromer A zsidóság szervezeté-t olvasom; végül sok dolgom volt a zsidó színészekkel, leveleket írtam a nevükben, kieszközöltem a cionista egylettől, hogy tudakozódjanak Csehország cionista egyleteinél, nem kérnek-e vendégjátékot a társulattól, megírtam és sokszorosíttattam a szükséges körlevelet; még egyszer megnéztem a Sulamit-ot és egyszer Richter Herzele Mejiches-ét, elmentem a Bar Kochba egyesület népdalestjére, és tegnapelőtt Schmidtbonn Gleichen gróf-ját láttam. [...]

[...]

Január 31. Nem írtam semmit. Weltsch Goethéről szóló könyveket hoz nekem, amelyek szétszórt, sehol sem hasznosítható izgalmat keltenek bennem. Egy tanulmány terve: "Goethe rémítő lénye." Félelem a kétórás esti sétától, amelyet bevezettem magamnak.

Február 4. Három nappal ezelőtt Wedekind A Föld szelleme. Wedekind és a felesége, Tilly is játszik benne. Az asszony tiszta, éles, metszett hangja. Keskeny, holdsarló formájú arc. A nyugodt, álló helyzetben oldalra elágazó comb. A darab tisztasága visszatekintve is, úgyhogy nyugodtan és öntudatosan megy haza az ember. A nagyon is szilárd alapozás és a mégis hidegen hagyó idegenség ellentétes benyomása.

Mikor mentem a színházba, jól éreztem magam. Mézízűnek éreztem a bensőmet. Ittam egy lélegzetre. A színházban nyomban elmúlt. Ez egyébként az előző színházi este volt: Orfeusz az alvilágban Pallenberggel. Az előadás olyan rossz volt, a taps és nevetés körülöttem a földszinti állóhelyen olyan nagy, hogy csak az segített rajtam, hogy a második felvonás után elfutottam, és így mindent elhallgattattam magamban. [...]

Mindenemet átjárja a buzgalom, amellyel Goethéről olvasok (Goethe beszélgetései, diákévek, órák Goethével; Goethe egy frankfurti látogatása), és amely mindennemű írástól távol tart. [...]

Egy héttel ezelőtt dr. Theilhaber előadása a Zsidó Városháza dísztermében a német zsidók hanyatlásáról. Feltartóztathatatlan, mert először is a zsidók a városokban gyülekeznek, eltűnnek a vidéki zsidó közösségek. A haszonlesés elemészti őket. Házasságokat csupán a menyasszonyról való gondoskodás figyelembevételével kötnek. Kétgyerek-rendszer. Másodszor: vegyes házasságok. Harmadszor: kikeresztelkedés.

Komikus jelenetek, amikor Ehrenfels professzor, aki egyre szebb lesz, és akinek a kopasz feje teteje fényben leheletszerűen elmosódott körvonalat ölt, két kezét egymásra helyezve és kölcsönösen nyomkodva, telt, hangszerként modulált hangján, a gyűlés iránti bizalmában mosolyogva síkraszáll a keverék fajokért. [...]

[...]

Február 8. [...] Idegesebb, gyengébb lettem, és nagy részét elvesztettem annak a nyugalomnak, amelyre évekkel ezelőtt büszke voltam. Mikor ma megkaptam Baum lapját, amelyen azt írja, hogy mégsem tudja megtartani az előadását a keleti zsidók estjén, s így azt kellett hinnem, hogy kénytelen leszek én átvenni a dolgot, elfojthatatlan rángások kerítettek hatalmukba, kis tüzek gyanánt szökött végig testemen az erek lüktetése; ültem, az asztal alatt remegett a térdem, és a kezemet össze kellett szorítanom. Jó előadást fogok tartani, semmi kétség, a végsőkig felfokozott nyugtalanságom úgy össze fog húzni aznap este, hogy még a nyugtalanságnak sem marad bennem hely, és a beszéd olyan nyílegyenesen fog kijönni belőlem, mint a puskacsőből. De lehetséges, hogy utána összeesem, mindenesetre sokáig nem fogom kiheverni. Ilyen csekély testi erőt! Még ezt a néhány szót is a gyengeség befolyására írtam. [...]

Február 13. Írni kezdem a Löwy előadóestjeit bevezető előadást. Már vasárnap, tizennyolcadikán sorra kerül. Nem lesz sok időm, hogy felkészüljek rá, és mégis olyan recitativót intonálok itt, mint az operában. Csak azért, mert már napok óta szakadatlan izgalom szorongat, és a voltaképpeni kezdettől félig-meddig félrehúzódva le akarok írni néhány szót kizárólag magamnak, hogy csak miután kissé belejöttem, lépjek ki a nyilvánosság elé. Hideglelés és forróság váltakozik bennem a mondat szavainak váltakozásával, dallamos nekilendülésről és visszaereszkedésről álmodom. Goethe mondatait olvasom, mintha egész testemmel együtt járnám be a hangsúlyait.

Február 25. A naplóhoz mától fogva ragaszkodni! Rendszeresen írni! Nem megadni magad! Ha nem jön is semmilyen megváltás, minden pillanatban méltó akarok lenni rá. A mai estét teljes közönybe süppedve töltöttem a családi asztalnál, jobb kezem a mellettem kártyázó nővérem székének támláján, a bal ernyedten az ölemben. Időről időre megpróbáltam tudatosítani magamban a szerencsétlenségemet, nem sok sikerrel.

Azért nem írtam ilyen sokáig, mert 1912. február 18-án a Zsidó Városháza dísztermében előadóestet rendeztem Löwynek, és ebből az alkalomból kis bevezető előadást tartottam a zsargonról. Két héten át gondok közt éltem, mert nem tudtam tető alá hozni az előadást. Az előadás előestéjén hirtelen sikerült.

Előkészületek az előadáshoz: tárgyalások a Bar Kochba egyesülettel, a program összeállítása, belépőjegyek, terem, a helyek megszámozása, kulcs a zongorához (Toynbee-terem), emelt pódium, zongorista, kosztümök, jegyárusítás, újsághirdetés, rendőrségi és hitközségi cenzúra. [...]

Izgalmak: az előadás miatt egy éjszakát átforgolódtam az ágyban, forrón és álmatlanul, gyűlölködés dr. B. ellen, ijedelem Weltsch miatt (nem fog tudni semmit sem eladni), Afike Jehuda, az újságokban nem úgy jelennek meg a hirdetések, ahogy várom, szórakozottság az irodában, nem jön a pódium, kevés jegyet adnak el, felizgat a jegyek színe, félbe kell szakítani az előadást, mert a zongorista otthon hagyta Kosirban a kottákat, gyakori közöny Löwy iránt, csaknem megvetés.

Haszon: örömem Löwyben és bizalmam hozzá, büszke, földöntúli tudat előadásom alatt (hidegség a közönség iránt, csak a gyakorlatlanság akadályoz a lelkes mozdulatok szabadságában), erőteljes hang, könnyedén működő emlékezet, elismerés, mindenekelőtt azonban az a hatalom, amellyel hangosan, pontosan, határozottan, hibátlanul, ellenállhatatlanul, tiszta tekintettel, csaknem mellékesen a három városházi szolga pimaszságát elhárítom, és a kért tizenkét korona helyett csak hat koronát adok nekik, és még ezt is úgy, mint egy nagy úr. Olyan erők mutatkoztak itt, amelyekre szívesen rábíznám magam, ha megmaradnának. (A szüleim nem voltak ott.) [...]

[...]

Február 27. [...] Tegnap este tíz órakor mentem lefelé szomorú járásommal a Zeltnergassén. Hess kalaposüzletének táján háromlépésnyire megáll előttem ferdén egy fiatalember, és aztán odafut hozzám. Első ijedségemben hátralépek, azt gondolom először, valaki a vasúthoz vivő utat akarja megtudakolni, de miért ilyen módon? - azt hiszem aztán, mikor bizalmasan megközelít, és alulról néz fel az arcomba, mert nagyobb vagyok nála: talán pénzt akar vagy valami még rosszabbat. Zavart hallgatásom és az ő zavart beszéde összekeveredik. "Ön jogász, ugyebár? Doktor? Kérem, nem adhatna nekem tanácsot? Van nekem egy ügyem, amelyhez ügyvédre volna szükségem." Óvatosságból, általános gyanakvásból és aggodalomból, hogy blamálhatom magam, letagadom, hogy jogász vagyok, kész vagyok azonban tanácsot adni neki: miről volna szó? Mesélni kezd, felkelti az érdeklődésemet; hogy erősítsem a bizalmát, felszólítom, hogy inkább menet közben meséljen, el akar kísérni, nem, inkább én megyek vele, nincs határozott utam.

Jó előadóművész, azelőtt korántsem volt olyan jó, mint most, most már olyan jól tudja utánozni Kainzot, hogy senki sem különbözteti meg tőle. Azt mondanák, csak utánozza, pedig sokat ad hozzá magából is. Kis termetű ugyan, de van mimikája, emlékezőtehetsége, fellépése, egyszóval minden. Katonakorában odakinn Milowitzban szavalt a táborban, egy bajtársa énekelt, igazán nagyon jól szórakoztak. Szép idők voltak. Legszívesebben Dehmelt szaval, azokat a szenvedélyes, frivol költeményeket, például a menyasszonyról, aki elképzeli a nászéjszakát; mikor így szaval, az különösen a leányokra van óriási hatással. De ez természetes is. Nagyon szépen beköttette a Dehmelt vörös bőrbe. (Lefelé sikló kézzel mutatja, milyen.) De hiszen nem a kötés a lényeg. Nagyon szereti továbbá a Rideamust szavalni. Nem, ezek egyáltalán nem mondanak egymásnak ellent, ő közvetít köztük, elmondja közben, ami az eszébe jut, bolondot csinál a közönségből. Aztán szerepel még a műsorán a Prométheusz. Nem fél ezen a téren senkitől, Moissitól sem, Moissi iszik, ő nem. Végül nagyon szívesen olvas fel Swet Martentől; ez egy új északi író. Nagyon jó. Afféle epigrammák és kis mondások. Különösen a Napóleonról szólók kitűnőek, de az összes többi is más nagy emberekről. Nem, szavalni még nem tud belőlük semmit, még nem tanulmányozta őket, még csak el sem olvasta végig, csak a nagynénikéje olvasott fel neki közülük múltkoriban, és akkor tetszettek meg neki olyan nagyon.

Ezzel a műsorral fel akart hát lépni nyilvánosan, és felajánlott egy előadóestet a Frauenfortschritt-nak. Tulajdonképpen először Lagerlöf Tanyai történet-ét akarta előadni, és kölcsön is adta betekintésre a Frauenfortschritt főnöknőjének, Durège-Wodnanski asszonynak ezt a történetet. Azt mondta a főnöknő, hogy szép ugyan ez az elbeszélés, de túl hosszú, semhogy fel lehetne olvasni. Ő belátta ezt, valóban hosszú volt, kiváltképp azért, mert úgy tervezte, hogy az előadóesten majd zongorázik is még a fivére. Ez a fivére, aki huszonegy éves, nagyon kedves fiú, és virtuóz: két évet töltött (már négy éve) a berlini zeneakadémián. De teljesen tönkretéve jött vissza onnan. Vagyis tulajdonképpen nem ment tönkre, csak beleszeretett a kosztosasszonya. Később aztán elmesélte, hogy gyakran fáradt volt játszani, mert örökké ezen a kosztosskatulyán kellett lovagolnia.

Mivel a tanyai történet nem illett bele a műsorba, másban egyeztek meg: Dehmel, a Rideamus, Prométheusz és Swet Marten. Mármost hogy Durège-nének eleve megmutassa, miféle ember is ő valójában, elvitte neki egy dolgozat kéziratát, amelyet Életöröm címmel ő maga írt idén nyáron. A nyaralása idején írta, napközben gyorsírással jegyezte le, esténként letisztázta, csiszolgatta, törölt belőle, de voltaképpen nem sok munkája volt vele, mert jól sikerült. Kölcsönadja nekem, ha akarom, népszerű stílusban írta ugyan, szándékosan, de jó gondolatok vannak benne és "van támja", mint mondani szokás. (Hegyes nevetés felhúzott állal.) De itt is átlapozhatom a villanylámpa fényénél. (Felszólítja az ifjúságot, hogy ne legyen szomorú, hiszen ott a természet, a szabadság, Goethe, Schiller, Shakespeare, a virágok, bogarak stb.) Durège-né azt mondta, most nincs ideje elolvasni, de kölcsönadhatná neki, és pár nap múlva majd visszaadja. Erre már gyanút fogott, és nem akarta otthagyni, tiltakozott, azt mondta például: "Nézze, Durège-né asszony, miért hagyjam itt, csupa banalitás az egész, jól van megírva ugyan, de..." Mindez nem segített, ott kellett hagynia. Ez pénteken történt.

Február 28. Vasárnap reggel mosakodás közben eszébe jut, hogy még nem olvasta a Tagblatt-ot. Fellapozza, véletlenül mindjárt a szórakoztató melléklet első oldalát. Feltűnik neki az első írás címe: A gyermek mint teremtő, elolvassa az első sorokat - és örömében sírva fakad. Az ő dolgozata, szóról szóra az ő dolgozata. Első ízben nyomtattak ki hát valamit tőle, szalad az anyjához, és elmondja neki. Micsoda öröm! Az öregasszony - cukorbeteg és elvált, és az ő hibájából mondták ki a válást - büszke a fiára. Az egyik fia már virtuóz, a másikból most író lesz! A kezdeti izgalom elülte után meghányják-vetik a dolgot. Hogyan jutott a dolgozat az újsághoz? Az ő hozzájárulása nélkül? A szerző neve nélkül? Honoráriumot sem kap érte? Ez voltaképpen bizalommal való visszaélés, csalás. Ez a Durège-né maga az ördög. És a nőknek nincsen lelkük, amint Mohamed állítja (ezt többször elismétli). Könnyen elképzelhető, hogyan került sor erre a plágiumra. Akadt egy szép dolgozat, nem mindennap találni ilyet. D.-né erre elment a Tagblatt-hoz, összeült egy szerkesztővel, úsztak a boldogságban, és hozzáláttak az átdolgozáshoz. Szükség volt az átdolgozásra, mert először is a plágium nem lehetett első pillantásra felismerhető, másodszor pedig a harminckét oldalas dolgozat hosszú volt az újságnak.

Kérdésemre, hogy nem mutatna-e nekem helyeket, amelyek fedik egymást, mivel ez különösen érdekelne, és tanácsot csak ezután adhatok arra, hogyan viselkedjék, olvasni kezdi a dolgozatát, más helyen nyitja ki, lapoz, de nem találja, amit keres, s végül azt mondja, hogy mindent lemásoltak. Az olvasható például az újságban: A gyermek lelke tiszta lap, és az, hogy "tiszta lap", előfordul az ő dolgozatában is. Vagy a "nevezetű" szót szintén lemásolták, hiszen egyébként hogy jutna valakinek eszébe az, hogy "nevezetű". Meghatározott részleteket azonban nem tud összehasonlítani. Mindent lemásoltak ugyan, de eltussolva, más sorrendben, rövidítve és apró idegen kiegészítésekkel.

Felolvasok néhány feltűnőbb részletet az újságból. Előfordul ez a dolgozatban? Nem. Hát ez? Nem. Igen, de ezek a hozzátett részek. A bensejét teljes, de teljes egészében lemásolták. Ám a bizonyítás, tartok tőle, nehéz lesz. Márpedig ő be fogja bizonyítani egy rátermett ügyvéd segítségével, elvégre erre valók az ügyvédek. (E bizonyításnak úgy néz elébe, mint egy teljesen új, ettől az ügytől tökéletesen független feladatnak, és büszke rá, hogy képesnek tartja magát a megoldására.)

Hogy az ő dolgozata az, már abból is kiviláglik, hogy két nap alatt kinyomtatták. Egyébként legalább hat hétig tart, amíg nyomdába kerül az elfogadott anyag. Itt azonban természetesen sietős volt a dolguk, nehogy ő közbeléphessen. Ezért elég volt két nap is.

Azonkívül az újságcikknek az a címe, hogy A gyermek mint teremtő. Ez világos összefüggésben van ővele, és amellett kötekedés is. Tudniillik a "gyermek" őt jelenti, korábban ugyanis "gyermeknek" és "butának" tartották (valójában csak katonakorában volt az, másfél évet szolgált), a címmel pedig most azt akarják mondani, hogy ő, a gyermek, olyan jó dolgot hozott létre, mint ez a dolgozat, hogy tehát bár teremtőnek bizonyult, egyúttal azonban buta és gyermek maradt, mert hagyta magát így rászedni. Az a gyerek, akiről az első bekezdésben szó esik, egy vidéki unokahúga, aki jelenleg az ő anyjánál lakik.

Kiváltképp meggyőzően azonban egy olyan körülmény bizonyítja a plágiumot, amelyre ő is csak hosszabb töprengés után jött rá: A gyermek mint teremtő a szórakoztató melléklet első oldalán található, a harmadikon viszont egy bizonyos "Feldstein" kis története. A név nyilvánvalóan álnév. El sem kell olvasni az egész történetet, elég átfutni az első sorokat, és máris tudja az ember, hogy valaki szemérmetlenül Lagerlöföt utánozza itt. Az egész történet még világosabbá teszi ezt. Mit jelent mindez? Azt jelenti, hogy ez a Feldstein, vagy akárhogy is hívják, Durège-né teremtménye, hogy őnála olvasta a Tanyai történet-et, amelyet ő (a kísérőm) vitt el oda, hogy ezt az olvasmányát felhasználta az elbeszélés megírásához, hogy tehát őt mindkét nőszemély kihasználta, egyikük a szórakoztató melléklet első, a másik a harmadik oldalán. Természetesen önszántából is elolvashatja bárki a Lagerlöf-történetet, hogy aztán megírja az utánzatát, itt azonban túlságosan is nyilvánvaló az ő befolyása. (Többször is ide-oda hajtogatja az egy szál újságlapot.)

Hétfő délben mindjárt a bank bezárása után elment természetesen Durège-néhez. Csak résnyire nyitja ki a lakása ajtaját, és meg van rettenve: "De Reichmann úr, miért délben jön? Alszik az uram. Most nem engedhetem be." "Durège-né, kérem, okvetlenül be kell engednie. Fontos ügyről van szó." Látja, hogy komoly a szándékom, és beereszt. Biztos nem volt otthon a férje. Az egyik szomszéd szobában ott látom az asztalon a kéziratomat, és ebből leszűröm a következtetéseimet. "Durège-né, kérem, mit művelt a kéziratommal. Engedélyem nélkül odaadta a Tagblatt-nak. Mennyi honoráriumot kapott érte?" Reszket, nem tud semmit, fogalma sincs róla, hogyan kerülhetett az újsághoz. "J'accuse, Durège-né", mondtam félig tréfásan, mégis úgy, hogy észlelhesse valódi hangulatomat, és ezt a "j'accuse, Durège-né"-t ismételgetem egész idő alatt, míg ott vagyok nála, hogy megjegyezze, és búcsúzáskor is elmondom még néhányszor az ajtóban. A félelmét igazán megértem. Elvégre lehetetlenné válhat, ha nyilvánosságra hozom a dolgot, vagy panaszt emelek ellene, búcsút mondhat a Frauenfortschritt-nak stb.

Tőle egyenesen a Tagblatt szerkesztőségébe megyek, és kihívatom Löw szerkesztőt. Természetesen halottsápadtan jön elő, alig áll a lábán. Mégsem akarok mindjárt a tárgyra térni, először őt is próbára teszem. Megkérdem tehát tőle: "Löw úr, ön cionista?" (Tudom róla ugyanis, hogy az volt.) Azt mondja: "Nem." Eleget tudok, színlelni kénytelen tehát előttem. Ekkor a dolgozat felől érdeklődöm. Megint bizonytalanul válaszolgat. Nem tud semmit, semmi köze a szórakoztató melléklethez, ha óhajtom, hívja az illetékes szerkesztőt. "Wittmann úr, jöjjön, kérem", kiáltja, és örül, hogy elmehet. Jön Wittmann, az is egész sápadt. Megkérdem tőle: "Ön a szórakoztató melléklet szerkesztője?" Ő: "Én." Csak annyit mondok neki: "J'accuse", és már megyek is.

A bankban azonnal felhívom a Bohemiá-t. Közre akarom adatni benne az esetet. De nem kapcsol. Tudja, miért nem? A Tagblatt szerkesztősége ott van a főposta közelében, a tagblattiak így kényük-kedvük szerint kézben tarthatják a telefonkapcsolatot, akadályozhatják-elengedhetik. És csakugyan egyfolytában elmosódott sustorgást hallok a telefonban, nyilvánvalóan a tagblattiakét. Elvégre nem akármilyen érdekük fűződik ahhoz, hogy ezt a telefonkapcsolatot megakadályozzák. Hallom ám (persze alig kivehetően), hogy egy részük a kisasszonyt gyúrja, nehogy létrehozza a kapcsolatot, mialatt a többiek már a Bohemiá-val állnak összeköttetésben, és le akarják beszélni arról; hogy átvegye az esetemet. "Kisasszony - ordítom bele a telefonba -, ha nem kapcsol azonnal, panaszt teszek a postaigazgatóságon." A bankban köröskörül kacagtak a kollégáim, milyen erélyesen beszélek a telefonoskisasszonnyal. Végre megvan a kapcsolat. "Kérem, hívják Kisch szerkesztőt. Rendkívül fontos közleményem van a Bohemia számára. Ha nem veszik át, azonnal más újságnak ajánlom föl. Sürget az idő." Kisch azonban nincs ott, úgyhogy megszakítom a beszélgetést, egy szót sem árulván el.

Este elmegyek a Bohemiá-hoz, és kihívatom Kisch szerkesztőt. Elmesélem neki az esetet, de nem akarja közölni. "A Bohemia - mondja - nem tehet ilyet, ez botrány volna, és mi azt nem engedhetjük meg magunknak, mert nem vagyunk függetlenek. Folyamodjék egy ügyvédhez, az lesz a legjobb."

Ahogy jövök a Bohemiá-tól, önnel találkoztam, és most várom a tanácsát.

"Azt tanácsolom önnek, hogy simítsa el békésen az ügyet."

"Én is gondoltam, hogy az jobb volna. Elvégre egy nőről van szó. És a nőknek nincs lelkük, mondja joggal Mohamed. A megbocsátás emberibb is volna, goetheibb."

"Kétségkívül. És akkor a szavalóestjéről sem kell lemondania, amely egyébként veszendőbe ment volna."

"Mégis, mit csináljak?"

"Menjen oda holnap, és jelentse ki, hogy ezúttal még hajlandó önkénytelen befolyásoltságot feltételezni."

"Ez nagyon jó. Csakugyan így fogok cselekedni."

"A bosszúról azért még nem kell lemondania. Kinyomatja a dolgozatot egyszerűen másutt, és elküldi aztán Durège-nének szép ajánlás kíséretében."

"Ez lesz a legjobb büntetés. Kinyomatom a Deutsches Abendblatt-ban. Az elfogadja tőlem; ott nincs akadálya. Egyszerűen nem kérek ellenszolgáltatást."

Aztán a színésztehetségéről beszélünk. Úgy vélem, képeztetnie kellene magát. "Igen, ebben igaza van. De hol? Ön talán tudja, hol lehet ezt tanulni?" Azt mondom: "Nehéz kérdés. Nem ismerem ki magam ezen a téren." Ő: "Nem tesz semmit. Majd megkérdezem a Kischtől. Ő újságíró, és sokféle kapcsolata van. Ő majd ellát jó tanáccsal. Egyszerűen telefonálok neki, megkímélem őt is, magamat is az úttól, és megtudok mindent."

"És Durège-nével úgy intézi, ahogy tanácsoltam?"

"Igen, csak elfelejtettem, mit is tanácsolt." Megismétlem a tanácsomat.

"Jó, ezt fogom tenni." Bemegy a Café Corsóba, én meg hazamegyek azzal a benyomással, hogy milyen üdítő egy színbolonddal elbeszélgetni. Szinte egyáltalán nem nevettem, de egészen felvillanyozódtam. [...]

[...]

Március 3. Február 28-án Moissi. Természetellenes látvány. Látszólag nyugodtan ül, összekulcsolt keze lehetőség szerint a térde közt, szeme a szabadon előtte fekvő könyvben, és a hangját egy futó zihálásával bocsátja ránk.

A terem jó akusztikája. Egyetlen szó sem vész el vagy tér akár csak leheletnyire is vissza, hanem mindegyik megnagyobbodik lassanként, mintha a rég mással foglalkozó hang közvetlen utóhatása érződne még, eleve adott hajlama révén felerősödik, és magába fogad bennünket. - Önnön hangjának lehetőségeit ismeri fel itt az ember. Miként a terem Moissi hangjáért, úgy dolgozik az ő hangja a miénkért. Szemérmetlen trükkök és meglepetések, amelyektől le kell sütnünk a szemünket, és amelyeket mi magunk sohasem csinálnánk: egyes verssorok éneklése mindjárt az elején, például itt: "Aludj, Mirjam, gyermekem", a hang ide-oda tévelygése a melódiában; a Májusi dal hirtelen kilökése, szinte csak a nyelve hegyét dugja a szavak közé; a "novemberi szél" szavak elkülönítése, hogy a "szelet" letaszíthassa és felsüvöltethesse. - Felnéz az ember a terem mennyezetére, a verssorok felviszik a tekintetét.

Goethe költeményei elérhetetlenek a szavaló számára, de ezért nem is lehet egykönnyen egy-egy hibát kifogásolni a szavalásban, mert minden a cél felé törekszik. - Nagy hatás, mikor a ráadásnál, Shakespeare Esődal-ánál felállt, nem volt nála szöveg, hol kifeszítette a kezével a zsebkendőjét, hol összegyűrte, és ragyogott a szeme. Kerek arc, mégis szögletek. Puha haj, puha kézmozdulatokkal minduntan hátrasimítja. A lelkes kritikák, amelyeket olvastunk róla, vélekedésünkben csupán az első hallásig használnak neki, azután beléjük bonyolódik, és nem tud tiszta benyomást kelteni.

Az ülő szavalásnak ez a módja, könyvvel a kézben, kicsit a hasbeszélésre emlékeztet. A művész, látszólag részvétlenül, ugyanúgy ül, mint mi, lehajtott arcán csak elvétve látjuk a szájmozdulatokat, és önmaga helyett a verseket beszélteti a feje fölött. - Bár sokféle dallam hallatszott, a hangot kormányozta valami, akár könnyű sajkát a vízen, a versek dallamát igazában véve nem lehetett hallani. - Egyes szavakat feloldott a hang, olyan finoman fogta meg őket, hogy felugrottak, és nem volt többé semmi közük az emberi hanghoz, mígnem a hang kénytelenségből kimondott egy éles mássalhangzót, visszahozta a szót a földre, és körbezárta.

Utána séta Ottlával, Taussig kisasszonnyal, a Baum és Pick házaspárral, Elisabeth-híd, rakpart, Kleinseite, Radetzkycafé, Kőhíd, Karlsgasse. Még épp hogy kiláttam a jókedvre, és így éppenséggel nem sok kivetnivaló volt rajtam.

Március 5. Felháborítóak ezek az orvosok! Üzleti téren határozottak, a gyógyítás terén olyan tudatlanok, hogy ha elhagyná őket ez az üzleti határozottság, iskolás fiúként állnának a betegágynál. Bárcsak volna erőm, hogy alapítsak egy természeti gyógyegyletet. A húgom fülének megkapirgálásával dr. K. dobhártyagyulladásból középfülgyulladást csinál; a cselédlány fűtés közben elesik, a doktor a diagnózisnak azzal a gyorsaságával, amelyet cselédlányok számára tart készenlétben, gyomorrontásnak és a következményeképpen fellépő vértolulásnak nyilvánítja, másnap a leány újra ágynak esik, magas láza van, a doktor jobbra-balra forgatja, anginát állapít meg, és gyorsan elszalad, nehogy a következő pillanat megcáfolja. Még "e leány alattomosan heves reakcióiról" is merészel beszélni, és ebből annyi igaz, hogy olyan emberekhez szokott, akiknek testi állapota méltó az ő gyógyító tudományához, mintegy annak a szülötte, s hogy sérti, jobban, mint gondolná, e falusi leány életerős alkata. [...]

[...]

Március 12. A tovasiető villamos egy zugában, arcát az ablakhoz nyomva, bal karját a támlán kinyújtva, egy fiatalember ült nyitott, feldagadó kabátban, és figyelmes tekintettel vizsgálgatta a hosszú, üres padot. Ma volt az eljegyzése, és nem gondolt semmi másra. Úgy érezte; jó helyen van vőlegényi mivoltában, és ezzel az érzéssel felpillantott néhányszor futólag a kocsi mennyezetére. Mikor jött a kalauz, hogy jegyet adjon neki, némi csörgés közben könnyen rátalált a megfelelő érmére, lendületesen a kalauz kezébe helyezte, és a jegyet ollóformájúan kitárt két ujjával ragadta meg. Nem volt igazi összefüggés közte és a villamos között, és nem lett volna csoda, ha a peron és a hágcsó használata nélkül egyszeriben az utcán találja magát, és gyalog folytatja az útját változatlan tekintettel.

Csak a feldagadó kabát marad meg, az összes többi kiagyalt.

Március 16. Szombat [...] Lucerna kabaré. Fiatalok egy-egy dalt énekelnek. Ha friss az ember, és odafigyel, az ilyen előadás inkább eszébe juttatja azokat a következtetéseket, amelyeket a szöveg életünkre nézve felkínál, mint a gyakorlott énekesek előadása. A verssorok erejét ugyanis az énekes korántsem növeli, azok megőrzik önállóságukat, és zsarnoki módon uralkodnak rajtunk az énekes által, akin még lakkcsizma sincs, akinek keze nem akar tágítani a térdtől, és ha mégis kénytelen, ellenkezését még felmutatja, aki lehetőleg minél gyorsabban a padra veti magát, hogy minél kevesebbet láttasson azokból az ügyetlen kis mozdulatokból, amelyeket el kell végeznie ehhez.

Szerelmi jelenet tavasszal a fényképes levelezőlapok modorában. Hűség, a publikumot megindító és megszégyenítő ábrázolás. - Fatinitza. Bécsi énekesnő. Negédes, tartalmas nevetés. Hansi emléke. Jelentéktelen, többnyire túlontúl éles vonásokból összetevődő arc, a nevetés tartja egyben s egyensúlyozza ki. Hatástalan fölény a közönséggel szemben - ez tulajdonítandó neki, mikor a rivalda előtt áll, és belenevet a közönyös publikumba. - Ostoba kardtánc repdeső lidércfényekkel, ágakkal, lepkékkel, papírtüzekkel, halálfejjel. - Négy Rocking Girl. Egyikük nagyon szép. Egyik színlap sem mondja meg a nevét. Legszélső volt jobbra a nézőtér felől. Milyen buzgón dobálta a karjait, vékony, hosszú lábai és törékenyen játszi bokái milyen különösen érezhető néma mozgásban voltak, miként nem tartotta meg a tempót, miként nem zavartatta magát azonban azzal, hogy felijedt volna elfoglaltságából, milyen szelíden mosolygott a többiek eltorzult mosolyához képest, arca és haja milyen buja volt szinte a testének soványságához képest, miként kiáltotta oda a zenészeknek: "Lassan!" és lánytársainak is. Táncmesterük, egy feltűnő ruhájú sovány fiatalember a zenészek mögött állt, és vezényelte a ritmust, de sem a zenészek, sem a táncosnők nem ügyeltek rá, és az ő tekintete is a nézőtéren járt. - Warnebold, egy erős ember tüzes idegessége. A mozdulatokban olykor annyi szellemesség, hogy hatalma felemeli az embert. Ahogy számának bejelentése után nagy léptekkel a zongorához siet. [...]

[...]

Március 27. Hétfőn nyakon ragadtam az utcán egy fiút, aki társával egy védtelenül előttük haladó cselédlányt dobált egy nagy labdával; éppen akkor, amikor a labda eltalálta a lány hátsórészét, vad dühvel fojtogattam, félrelöktem és szidalmaztam. Aztán továbbmentem, és rá se néztem a lányra. Egészen megfeledkezik az ember a földi létéről, mert úgy eltölti a düh, és azt hiheti, hogy alkalomadtán ugyanígy csordultig fog telni még szebb érzésekkel.

[...]

Május 6. tizenegy óra. Bizonyos idő óta első ízben tökéletes kudarc az írás terén. A próbára tett ember érzése.

Álom nemrég: Apámmal Berlinben villamoson utaztam. A nagyvárosiasság képzetét számtalan, szabályos sorban felmeredő, kétszínűre mázolt, a végükön tompán legömbölyített sorompórúd adta. Egyébként csaknem üres volt minden, ezek a sorompórudak azonban csak úgy tolongtak. Egy kapu elé értünk, kiszálltunk anélkül, hogy éreztük volna, beléptünk a kapun. A kapu mögött nagyon meredek fal emelkedett, amelyet az apám csaknem táncolva mászott meg, repkedett a lába; olyan könnyű lett közben. Kétségkívül volt némi kíméletlenség is abban, hogy egyáltalán nem segített nekem, én ugyanis csak roppant keservesen, négykézláb, gyakran vissza-visszacsúszva jutottam fel, mintha alattam meredekebbé vált volna a fal. Kínos volt eközben az is, hogy (a falat) emberi ürülék borította, és fennakadtak rajtam a foszlányai, főként a mellemen.

Lehajtott fejjel néztem meg, és végighúztam rajta a kezemet. Mikor végre fenn voltam, rögtön a nyakamba ugrott az apám, aki már valami épület belsejéből jött elő, és csókolt, szorongatott. Emlékeimből jól ismert, régimódi, kurta, belül pamlag módjára kivattázott császárkabát volt rajta. "Ez a von Leyden doktor! Igazán kiváló ember", kiáltotta újra meg újra. Pedig korántsem mint orvost látogatta meg, hanem csak mint megismerésre méltó embert. Kicsit féltem, hogy nekem is be kell mennem hozzá, de nem szólítottak fel rá. Balra mögöttem egy jóformán csupa üvegfallal kerített szobában egy ülő férfit láttam, aki a hátát fordította felém. Kiderült, hogy ez a férfi a professzor titkára, hogy az apám valójában csak vele beszélt, s nem a professzorral magával, de valahogy a titkárban testet öltve is látszottak a professzor erényei, úgyhogy apám éppoly jogosult volt arra, hogy minden tekintetben ítéletet alkosson a professzorról, mintha személyesen beszélt volna vele. [...]

Május 9. Tegnap este Pickkel kávéházban. Ahogy minden zaklatottság dacára kitartok a regényem mellett, szakasztott úgy, mint egy emlékmű alakja, amely a távolba néz, és szilárdan tapad a kőtömbjéhez. [...]

[...]

Június 6. Csütörtök. Úrnapja. Amint két ügető ló közül az egyik, mintegy magának, kiereszti a fejét az ügetésből, és sörényestül megrázza önmaga felé, majd újra felkapja, s látszólag egészségesebben csak ezután üget tovább, holott valójában egy pillanatra sem állt meg.

Most Flaubert leveleit olvasom: "Regényem a szikla, amelybe kapaszkodom, és nem tudok semmit arról, mi folyik a világban." - Hasonló, mint amit én jegyeztem fel magamnak május 9-én.

Súlytalanul, csonttalanul, testetlenül járkáltam két óra hosszat az utcákon, és azon töprengtem, mit álltam ki délután írás közben.

Max Brodhoz

[Jungborn, Harz-hegység, 1912. július]

Drága Max! Hosszas kínlódás után - feladom. Képtelen vagyok, és a közeljövőben aligha is leszek képes a még hiányzó darabok tökéletesítésére. Mivel ez most nem megy, ám valamely szerencsés órán még kétségkívül sikerülhet, azt tanácsolnád nekem - s miféle indoklással, kérlek -, hogy józan elmével publikáljak valamit, ami rossz, hogy azután ugyanúgy viszolyogjak, mint a Hyperión-ban megjelent két beszélgetés láttán? Az, amit eddig legépeltem, könyvnek aligha elegendő, hanem hát ha nem jelenünk meg nyomtatásban, s még rosszabb dolgok is esnek, nem jobb-e mindez mégis, mint ez az átkozott önerőltetés? Van ezeknek a kis írásoknak néhány helye, amelyekhez tízezer tanácsadót kívántam volna; ám visszatartom őket, nincs szükségem másra, csak rád s magamra, és elégedett vagyok. Mondd, hogy igazam van! Ez a művi munkálkodás és töprengés mindvégig zavart már, fölösleges nyomorúságokat hozott rám. Rossz dolgokat végérvényesen rossznak csupán a halálos ágyán hagyhat az ember. Mondd, hogy igazam van, vagy legalább azt, hogy nem veszed rossz néven; akkor újra jó lelkiismerettel s miattad is nyugodtan kezdhetnék valami másba.

Barátod, Franz.

[Jungborn,] 1912. VII. 22.

[...] Ne bántsd a társas érintkezést! Részben az emberek miatt jöttem ide éppen, és elégedett vagyok, hogy legalább ebben nem csalódtam. Ugyan hogy is élek én Prágában! Ez a vágy az emberek után, mely ott él bennem, ám szorongássá válik, ha valóság lesz, csak nyaralás idején zökken a helyére; bizonnyal átalakulok valamelyest. Egyébként nem olvastad pontosan az időtáblázatomat, nyolc óráig keveset írok, nyolc után semmit, ám akkor érzem magam a leginkább felszabadultnak. Erről többet írnék még, ha épp a mai napot különösen ostobán nem labdázással és kártyázással, üldögéléssel és heverészéssel töltöttem volna a kertben. És kirándulni egyáltalán nem járok! Komoly veszély fenyeget, hogy a végén a Brockent nem is fogom látni! Ha tudnád, hogy telik e rövid idő. Csak akkor legalább úgy telne, világosan, mint a víz, de nem, úgy folyik el, mint az olaj.

Szombat délután megyek el innen (de jó lenne addig még egy lap tőled), vasárnap Drezdában maradok, és este érkezem Prágába. Csak messziről látható gyengeségből nem utazom Weimaron át. Kaptam Tőle egy kis levelet édesanyja saját kezű üdvözletével, és mellékelve három fényképet. Ő látható mindhármon, különböző pozitúrákban és az egyiken a korábbi fényképekhez képest összehasonlíthatatlanul élesebben, és nagyon szép! S én Drezdába megyek, mintha kényszerítene bármi, és megtekintem az állatkertet, ahová való vagyok!

Napló

Augusztus 10. Semmit nem írtam. A gyárban voltam, és a motorhelyiségben két óra hosszat gázt lélegeztem be. A mester és a fűtő erélye a motorral szemben, amely kideríthetetlen okból nem akar begyulladni. Siralmas gyár.

Augusztus 11. Semmi, semmi. Mennyi időtől megfoszt ennek a kis könyvnek a kiadása, és mennyi nevetséges, káros öntudat támad annak nyomán, hogy a közlés szempontjából elolvassa az ember a régi dolgokat. Csak ez tart távol az írástól. Mégsem értem el valójában semmit, a legjobb bizonyítéka ez a zavar. Mindenesetre a könyv kiadása után most majd sokkal jobban meg kell tartóztatnom magam a folyóiratoktól és kritikáktól, ha nem akarom beérni azzal, hogy csak az ujjam hegyével érem el az igazságot. Milyen nehezen mozdítható lettem! Azelőtt, ha a pillanatnyi iránynak csak egyetlen ellentmondó szót is mondtam, máris szálltam a másik oldalra, most csak végignézek magamon, és maradok, amilyen vagyok.

Ernst Rowohlthoz

Prága, 1912. augusztus 14.

Igen tisztelt Rowohlt úr!

Itt küldöm Önnek a kis prózai munkát, melyet látni kívánt; e darabokból bizonnyal összeáll már egy könyvecske. Ahogy e célból egymás mellé rakosgattam őket, dilemma gyötört: felelősségérzetemet nyugtassam meg inkább, vagy engedjek a vágynak, hogy az Ön szép könyveinek sorában magam is könyvhöz jussak. Bizonnyal nem volt mindenütt helyes a döntésem. Most azonban természetesen boldog lennék, ha dolgaim legalább annyira megnyernék tetszését, hogy kinyomtatásukra vállalkozna. Végül is a legnagyobb gyakorlottsággal és értéssel sem lehet a dolgok gyengéjét mindig első pillantásra észrevenni. Hiszen az írók legkiterjedtebb individualitása éppen abban áll, hogy mindegyikük a maga módján leplezi fogyatékosságait.

Tisztelő híve: dr. Franz Kafka

A kézirat külön postával, csomagban.

Napló

Augusztus 15. Haszontalan nap. Álmos, zavart vagyok. Mária-ünnep az Altstädter Ringen. A férfi, akinek olyan hangja van, mintha egy földbeli lukból jönne. Sokat gondoltam - micsoda zavar nevek leírásakor - F. B.-re. Tegnap Lengyel állapotok. - Most O. olvasott fel Goethe-verseket. Igazi érzékkel választja ki őket. Könnyek vigasza. Lottéhoz. Wertherhez. A holdhoz.

Újraolvastam régi naplókat ahelyett, hogy távol tartanám magamtól ezeket a dolgokat. A lehető legésszerűtlenebbül élek. De mindennek az a kiadandó harmincegy oldal az oka. Még inkább oka ugyan a gyengeségem, amely megengedi, hogy ilyesmi hatással lehessen rám. Ahelyett, hogy megráznám magam, itt ülök, és azon gondolkodom, hogyan fejezhetném ki mindezt minél sértőbben. Rettentő nyugalmam zavarja azonban leleményességemet. Kíváncsi vagyok, hogyan találok ki ebből az állapotból. Lökni nem hagyom magam, a helyes úttal sem vagyok tisztában, hogyan fog történni tehát? Nagy tömegként végképp beszorultam szűk utaimra? - De akkor legalább forgathatnám a fejemet. - Hisz forgatom is.

[...]

Augusztus 20. A kisfiúk, mind a kettő kék blúzban, egyikük világosabban, a másik, a kisebbik, sötétebben, ablakom alatt, a részben elvadult fűvel benőtt egyetemi építkezési térségen, egy-egy köteg száraz szénát visznek a karjukban. Felkapaszkodnak vele egy lejtőn. Az egészben van valami kellemes a szemnek.

Ma reggel az üres társzekér és a nagy sovány ló előtte. Ahogy erejük végső megfeszítésével megpróbáltak egy lejtőn feljutni, mind a kettő szokatlanul megnyúlt. A szemlélő számára megdőlve mutatkoztak. A ló, amint kicsit fölemeli a mellső lábait, a nyakát oldalt és fölfelé nyújtja. Fölötte a kocsis ostora.

Csak küldené vissza Rowohlt, és zárhatnék be újra mindent, s tehetném meg nem történtté, hogy csak annyira boldog lehessek, mint azelőtt.

F. B. kisasszony. Mikor augusztus 13-án elmentem Brodhoz, az asztalnál ült, és szinte cselédlánynak véltem. Nem is voltam egyáltalán kíváncsi, kicsoda, rögtön napirendre tértem fölötte. Csontos, üres arc, amely nyíltan viselte ürességét. A nyaka szabadon. Bebújós blúz. Egészen otthoniasnak látszott a ruházata, de később kiderült, hogy egyáltalán nem az. (Kicsit elidegenedem tőle azáltal, hogy ilyen szorosan megközelítem a testét. Micsoda állapotban vagyok egyébként most, mindenestül minden jótól elidegenedve, és ráadásul még el sem hiszem. Ha Maxnál ma nem szórnak szét túlságosan az irodalmi hírek, megpróbálom még megírni a Blenkeltről szóló történetet. Nem kell hosszúnak lennie, de telibe kell találnia engem.) Csaknem törött orr, szőke, kicsit merev, jellegtelen haj, erős áll. Akkor néztem meg először tüzetesebben, mikor leültem, és mikor már ültem, rendíthetetlen véleményem volt róla. Ahogy... [félbeszakad]

[...]

Szeptember 4. A spanyolországi nagybácsi. A kabátjának a szabása. A közelségének a hatása. Lényének részletezése. - Lebegése az előszobán át a klozettra. Nem válaszol közben egy megszólításra. - Napról napra lágyabb lesz, ha nem fokozatos átalakulást ítél meg az ember, hanem feltűnő pillanatokat.

Szeptember 5. Megkérdezem tőle: hogyan egyeztesse össze az ember azt, hogy mindig elégedetlen vagy, mint legutóbb mondtad, és hogy mindenütt eligazodsz, mint újra meg újra tapasztalhatni (és mint ahogy ennek az eligazodásnak mindig sajátossága a nyerseség, gondoltam)? Válasza így oldódott fel az emlékezetemben: "Egyes dolgokban elégedett vagyok, de az egészhez ez nem elég. Gyakran vacsorázom egy kis francia panzióban, amely nagyon előkelő és drága. Egy kétágyas szoba például ellátással naponta ötven frankba kerül. Tehát például egy francia követségi titkár és egy spanyol tüzér tábornok között ülök ott. Szemközt velem a tengerészeti minisztérium egy magas rangú hivatalnoka és valamilyen gróf ül. Már jól ismerem mindnyájukat, mikor leülök a helyemre, üdvözlök mindenkit, egyébként nem szólok egy szót sem, mert kelletlen hangulatban vagyok, csak a végén búcsúzom el megint mindenkitől. Aztán ott találom magam egyedül az utcán, és igazán nem tudom, mire volt jó ez az este. Hazamegyek, és fájlalom, hogy nem nősültem meg. Természetesen ez aztán elhomályosul, akár végiggondolom, akár szertefoszlanak a gondolatok. De alkalomadtán visszatérnek."

[...]

A Rowohlt-Verlaghoz

[A levélpapír fejléce: Munkás-Balesetbiztosító Intézet]
Prága, 1912. szeptember 7.

Igen tisztelt Uram!

Nagyon köszönöm e hó 4-én kelt szíves levelét. Mivel igen jól elképzelhetem, milyen üzleti kilátásokkal kecsegtet egy ilyen csekély első mű megjelentetése, készséggel egyetértek azokkal a feltételekkel, amelyeket Ön szabni óhajt; az Ön kockázatát minél inkább csökkentő feltételek volnának nekem is a legmegfelelőbbek. - Az Ön kiadójának általam ismert könyveit túlságosan tisztelem, semhogy e könyvet illető javaslatokkal állnék elő, kérem csupán a legnagyobb betűtípust, amely az Ön elképzeléseibe e könyvvel kapcsolatban még beleillhet. Ha volna rá mód, hogy sötét kemény kartonkötet készüljön, színezett papírral, mintegy a Kleist-anekdoták papírminőségéhez hasonlóan, roppantul örülnék, ám ezt megint csak annak előrebocsátásával mondom: ha az Ön egyébkénti tervét nem zavarja.

Legközelebbi értesítését jó érzéssel várva, tisztelő híve:

dr. Franz Kafka

[A levélpapír fejléce: Munkás-Balesetbiztosító Intézet]
Prága, 1912. szeptember 7.

Igen tisztelt Uraim!

Mellékelten, őszinte köszönettel küldöm a kiadói szerződés aláírt példányát. Pár napos késedelmem oka: szerettem volna Önöknek egyidejűleg Hirtelen séta című kis írásom javított változatát is elküldeni, mert az eddigi változat első bekezdésének végén egy bizonyos részlettel nem tudok megbarátkozni. Sajnos a javított változat még nem készült el egészen, ám néhány napon belül ezt is küldöm.

Még egy kérés: mivel a szerződés a megjelenés időpontját nem tartalmazza - és a magam részéről ezt ott a legkevésbé sem hiányolom -, természetszerűleg mégis örömest megtudnám, mikor szándékoznak a könyvet kiadni, kérem, legyenek oly kedvesek alkalomadtán ezt a részletet is közölni velem.

Őszinte hívük: dr. Franz Kafka

Napló

Szeptember 11. [...] Álom: kváderkövekből épített, messze a tengerbe benyúló földnyelven álltam. Volt velem valaki vagy többen is, de önmagam tudata olyan erős volt, hogy alig tudtam róluk egyebet, mint hogy szóltam hozzájuk. Csak egy mellettem ülőnek a felhúzott térdére emlékszem. Először nem tudtam, tulajdonképpen hol vagyok, csak mikor egyszer véletlenül felemelkedtem, pillantottam meg balra tőlem és jobbra mögöttem a tágas, világos körvonalú tengert sorokban felállított, szilárdan lehorgonyzott hadihajók sokaságával. Jobbra New York látszott, a New York-i kikötőben voltunk. Az ég szürke volt, de egyenletesen világos. Ide-oda forgolódtam a helyemen, ahol szabadon ért a levegő mindenfelől; mindent látni akartam. New York felé a tekintet kissé alászállt, a tenger felé pedig fel a magasba. Ekkor azt is észrevettem, hogy a víz nagy hullámokat vet mellettem, és roppant, idegen országbeli forgalom bonyolódik rajta. Csak arra emlékszem már, hogy tutajaink helyett hosszú törzsek voltak óriási kerek köteggé összekötözve, amely menet közben minduntalan felbukkant a metszéslapjával fölfelé, a hullámok nagyságától függően jobban vagy kevésbé, és közben még hosszában is hánykolódott a vízben. Leültem, felhúztam a lábamat, vonaglottam gyönyörűségemben, élvezetemben jóformán beástam magam a földbe, és azt mondtam: hiszen ez még érdekesebb, mint a párizsi boulevard forgalma.

[...]

Szeptember 12. [...] Észreveszem, hogy csak azért írtam dr. Schillernek olyan szívesen és jól, mert B. kisasszony, igaz, már két héttel ezelőtt, ott járt Breslauban, és ennek a nyoma még érződik a levegőben, mert korábban többször gondoltam rá, hogy dr. Schiller útján küldetek neki virágot.

[...]

Szeptember 18. H. történetei tegnap a hivatalban. A kőtörő, aki elkunyerált tőle az országúton egy békát, a lábánál fogva lelógatta, és háromszori harapással elnyelte először a fejecskét, aztán a törzset és végül a lábat. - A nagyon szívós macskák megölésének legjobb módja: beszorítani a nyakát egy ajtóba és meghúzni a farkát. - Undora a rovaroktól. A katonaságnál egyszer éjjel viszketett az orra töve, odanyúlt álmában, és szétnyomott valamit. Ám az a valami egy poloska volt, és még napokig hurcolta magával a szagát.

Finoman elkészített macskasültet ettek négyen, de csak három tudta, mit esznek. Evés után ezek hárman elkezdtek miákolni, a negyedik azonban nem akart hinni nekik, csak akkor hitte el, mikor megmutatták neki a véres bundát, mire nem tudott elég gyorsan kiszaladni, hogy ki ne hányjon mindent még útközben, és két hétig beteg volt utána.

Ez a kőtörő nem evett mást, csak kenyeret, meg ami gyümölcshöz és elevenhez még véletlenül hozzájutott, és csak pálinkát ivott. Egy téglavető téglapajtájában aludt. Egyszer találkozott vele H. alkonyatkor a földeken. "Megállj - mondta a férfi -, vagy..." H. a mulatság kedvéért megállt. "Add ide a cigarettádat", mondta aztán a férfi. H. odaadta neki. "Adj még egyet!" "Tessék, kérsz még egyet?", kérdezte tőle H., készenlétben tartotta mindenesetre a furkósbotját a bal kezében, és a jobbjával úgy pofon vágta a kőtörőt, hogy annak kiesett a cigaretta a szájából. El is futott a férfi rögtön, gyáván és gyöngén, már amilyenek ezek a pálinkaivók. [...]

Szeptember 19. P. ellenőr arról az utazásáról mesél, amelyet tizenhárom éves fiúként tett, hetven krajcárral a zsebében, egy iskolatársa kíséretében. Miként érkeztek egy este egy vendégfogadóba, ahol óriási ivászat folyt a polgármester tiszteletére, aki akkor jött vissza a katonaságtól. Több mint ötven üres sörösüveg állt a padlón. Vágni lehetett a pipafüstöt. A sörsajt bűze. A két kisfiú a falnál. A részeg polgármester, aki emlékezetében a katonasággal mindenütt rendet akar teremteni, odamegy hozzájuk, és megfenyegeti őket, hogy hazatoloncolja mindkettőjüket mint szökevényeket - ugyanis hiába minden magyarázkodás, annak tartja őket. A fiúk reszketnek, gimnáziumi igazolványukat mutogatják, latinul ragoznak, egy félrészeg tanár hallgatja őket, de nem segít. Végül nem születik világos határozat a sorsukról, de kényszerítik őket, hogy együtt igyanak a többiekkel, a két fiú nagyon örül, hogy ennyi jó sört ihat ingyen, a maguk szerény eszközeivel soha nem juthattak volna hozzá. Teliisszák magukat, aztán késő éjszaka, az utolsó vendég elvonulása után, lefekszenek vékonyan felhintett szalmára ebben a szobában, amelyet ki sem szellőztettek, és felségesen alszanak. Csakhogy négy órakor jön egy hatalmas szolgálólány, kijelenti, hogy nem ér rá, és kiseperte volna a két fiút a hajnali ködbe, ha nem szaladnak el önként. Mikor a szoba kicsit ki volt már takarítva, odacsapott eléjük az asztalra két csordultig telt bögre kávét. De ahogy kavargatták a kávét, minduntalan valami nagy kerek feketeség bukkant a felszínére. Gondolták, majd csak kiderül, mi az, és jó étvággyal nekiálltak kihörpölni, míg a félig kiürült bögre és a sötét valami láttán el nem fogta őket mégis a félelem, és tanácsot kértek a szolgálólánytól. Ekkor kiderült, hogy a feketeség rég megalvadt lúdvér, amely az előző esti lakomáról maradt a fazekakban, és a hajnali bódulatban egyszerűen arra öntötték rá a kávét. Rögtön kiszaladtak a fiúk, és az utolsó cseppig mindent kiokádtak. Később hívatta őket a pap, aki rövid vallástani vizsgáztatás nyomán megállapította, hogy derék fiúk, a szakácsnőjével levest tálaltatott nekik, és aztán áldásával útra bocsátotta őket. Ezt a levest és ezt az áldást a papi gimnázium növendékeiként csaknem minden plébánián behajtották, amelyet útba ejtettek.

Szeptember 20. Levelek tegnap Löwynek és Taussig kisasszonynak, ma B. kisasszonynak és Maxnak.

Felice Bauerhez

Prága, 1912. szeptember 20.

Mélyen tisztelt Kisasszony!

Mivel könnyen megeshet, hogy már egyáltalán nem is emlékszik rám, még egyszer bemutatkozom: Franz Kafkának hívnak, s én vagyok az az ember, aki először üdvözölte Magát egy este Brod direktor úrnál Prágában, majd később, átnyúlva az asztalon, sorra odaadogatta Magának egy múzsai utazás fényképeit, s végül ugyanezzel a kézzel, amely most a billentyűket veri, megfogta azt a kezet, amellyel megpecsételte ígéretét, hogy jövőre Palesztinába utazik azzal az emberrel.

Ha még mindig hajlandó az utazásra - azt mondta ott, hogy nem állhatatlan a természete, s magam sem észleltem semmi effélét -, akkor nemcsak hogy jó lesz, hanem okvetlenül szükséges is, hogy már most iparkodjunk megállapodni az utazásban. Ugyanis ezt a rövid, egy palesztinai úthoz meg túlságosan is rövid kis szabadságunkat igen alaposan ki kell majd használnunk, ez pedig csak akkor sikerülhet, ha a lehető legjobban fölkészülünk, és az összes tennivalókban megegyezünk.

Csak egyvalamit kell még megvallanom, ha mégoly rosszul hangzik is, s ha ráadásul mégoly kevéssé illik is az eddig elmondottakhoz: én rossz levélíró vagyok. Sőt még ennél is komiszabbul festene a dolog, ha az írógépem nem volna; így ugyanis, ha történetesen a lelkierőmből nem futja is egy levélre, még itt vannak az írásra az ujjhegyek. Viszonzásul persze magam sem várom el soha, hogy szabályosan jöjjenek a levelek; sőt még ha naponta megújuló izgalommal várok is egy levelet, sosem vagyok csalódott, ha nem jön meg, ha pedig végül megjön, többnyire megrettenek. Most, hogy új papírt csavarok be, úgy veszem észre, talán sokkal rosszabbnak tüntettem fel magam, mint amilyen vagyok. Ha valóban elkövettem ezt a hibát, úgy kell nekem: ugyan miért írom ezt a levelet is hatórai hivatali munka után, s méghozzá olyan írógépen, amelyet meg sem szoktam?

De akárhogy is, akárhogy is - a géppel írásnak ez az egyetlen hátránya, hogy így elkalandozik az ember -, ha támadhat is valakiben kétség, mármint gyakorlati kétség az iránt, hogy egy utazásra magával vigyen útitársnak, -marsallnak, -kölöncnek, -tirannusnak, vagy ki tudja, mi válnék még belőlem, levelezőpartnerségem ellen - s egyelőre csupán erről volna szó - mégsem emelhető eleve döntő kifogás, és talán talán Maga is próbát tehetne velem.

Őszinte híve, dr. Franz Kafka
Pořič, 7.

Napló

Szeptember 23. Ezt Az ítélet című elbeszélést 22-ről 23-ra virradó éjszaka egy lélegzetre írtam meg este tíz órától reggel hatig. Az ülésben megmerevedett lábamat alig tudtam előhúzni az íróasztal alól. A rettentő erőfeszítés és öröm, ahogy a történet kibontakozott előttem, ahogy a vizeimen haladtam előre. Többször hordtam a hátamon ezen az éjszakán a súlyomat. Ahogy minden kimondható, ahogy mindent, még a legidegenebb ötleteket is nagy tűz vár, amelyben elenyésznek és feltámadnak. Ahogy az ablakba lassan kékség költözött. Elhaladt egy kocsi. Két férfi átment a hídon. Két órakor néztem utoljára az órára. Mikor a cselédlány először ment át az előszobán, akkor írtam le az utolsó mondatot. Eloltottam a lámpát, és nappali világosság. Enyhe szívfájdalmak. Az éjszaka közepén elmúló fáradtság. Ahogy reszketve belépnek húgaim a szobába. Felolvasás. Előbb a kinyújtózkodás a cselédlány előtt és a közlése: "Mostanáig írtam." Az érintetlen ágy képe, mintha most hozták volna be. A megszilárdulása annak a meggyőződésnek, hogy regényírásommal az írás gyalázatos mélypontjain járok. Csak így lehet írni, csak ilyen egybefüggően, test és lélek ilyen tökéletes megnyílásával. Délelőtt ágyban. A szem még mindig tiszta. Az írással együtt sodródó sokféle érzés, például az az öröm, hogy valami szépet adhatok Max Arkadiá-jába, gondolatok Freudra természetesen, egy helyen az Arnold Beer-re, egy másik helyen Wassermannra, továbbá Werfel Óriásnő-jére és persze az én A városi világ-omra is.

Felicéhez

Prága, 12. IX. 28.

Tisztelt Kisasszony, bocsássa meg, hogy nem írógéppel írok, de olyan rettenetesen sok a megírnivalóm, az írógép odaát van a folyosón, azonfelül igen sürgetőnek érzem ezt a levelet, s ma ünnep van Csehországban (ez egyébként nem tartozik szorosan a fenti mentegetőzéshez), az írógép meg nem elég gyors nekem, szép az idő, meleg van, az ablak nyitva (az én ablakaim ugyan mindig nyitva vannak), s ami már régen nem esett meg velem, dudorászva jöttem a hivatalba, és ha nem a Maga leveléért jöttem volna be, igazán nem tudom, mi keresnivalóm lenne a hivatalban a mai ünnepnapon.

Hogy honnan tudom a címét? Ne is így kérdezze, ha ezt kérdezi. A címét úgy koldultam össze. Először valami részvénytársaság címét adták meg, de az nem tetszett. Aztán megkaptam a lakáscímét házszám nélkül, aztán a házszámot is hozzá. Erre már megnyugodtam, de ekkor meg már csak azért sem írtam, mivel úgy véltem, hogy a cím mégiscsak valami, másrészt viszont attól tartottam, hátha hamis, mert ugyan ki lehet az az Immanuel Kirch? És nincs annál szomorúbb, mintha bizonytalan címre küld levelet az ember, nem is levél az ilyen, csak egy sóhaj. Amikor aztán megtudtam, hogy egy Imm.-Kirche van az utcájukban, megint megnyugodtam egy időre. Ekkor már csak az égtájjelzést szerettem volna megkapni, minthogy a berlini címekhez mindig kell ez is. Én leginkább északra tettem volna Magát, noha az, úgy hiszem, szegény környék.

De még ezektől a címzési gondoktól eltekintve is (hisz Prágában még azt sem tudják biztosan, hogy Maga a 20. vagy a 30. házszám alatt lakik-e) mi mindent kellett kiállnia ennek a szerencsétlen levélnek, míg végre sor került a megírására! Most, hogy végre megmozdul közöttünk az ajtó, vagy legalábbis a kilincsen van a kezünk, talán elmondhatom már, sőt talán kötelességem is elmondani. Hogy én micsoda kedélyhullámzások rabja vagyok, Kisasszony! Idegességek zápora zuhog rám szakadatlanul. Akarok valamit, majd nyomban rá mást akarok. Már fent vagyok a lépcsőházban, s még akkor sem tudom, milyen hangulatban lépek majd be a lakásba. Bizonytalanságokat kell fölhalmoznom magamban, hogy egy csekélyke bizonyosság vagy levél legyen belőlük. Hányszor! - hogy ne túlozzak, meg is mondom: tíz estén - eszkábáltam össze magamban elalvás előtt azt az első levelet! Csakhogy éppen az az egyik hibám, hogy akármilyen gondosan összerakosgatok is előre valamit, utána képtelen vagyok egyhuzamban leírni. Nagyon rossz az emlékezőképességem, az igaz, de még a legjobb emlékezőképesség sem érne semmit, ha le akarnék írni egy akármilyen rövid, előre kitervelt és pusztán fejben tartott bekezdést, minthogy minden mondaton belül vannak árnyalatok, amelyek a leírás előtt óhatatlanul függőben maradnak. Amikor pedig nekiülök, hogy a fejben tartott mondatot leírjam, csak törmeléket látok, ott hever szanaszéjjel, nem igazodom el benne, nem látok át rajta, és akár el is hajítanám a tollamat, ha kitelnék a lagymatag természetemtől. Mindamellett fontolgattam azt a levelet, mivel még korántsem szántam el magam a megírására, s éppen az efféle fontolgatások tartanak vissza leginkább az írástól. Emlékszem, egyszer még az ágyból is fölkeltem, hogy ami Magának szólót elgondoltam, papírra vessem. De nyomban vissza is bújtam az ágyba, mert - és ez a másik hibám - az idegességem rovására írtam ezt a szamárságot, és azzal győztem meg magam, hogy ami éppen a fejemben van, azt másnap reggel is leírhatom. Éjféltájt mindig meggyőzők az efféle érvek.

De ha így folytatom, sosem jutok a végére. Csak fecsegek a múltkori levelemről ahelyett, hogy azt a sok mindent megírnám, amit meg kell írnom Magának. Kérem, ne feledje, mitől lett számomra olyan fontos az a levél. Attól, hogy Maga válaszolt rá ezzel a levéllel, amely itt van előttem, amely olyan gyerekes örömöt szerez nekem, s amelyre most ráteszem a kezem, hogy az enyémnek érezzem. Írjon mielőbb még egyet! De ne is fáradjon vele, a levélírás, akárhogy nézzük is, fáradságos dolog; írjon inkább egy kis naplót, így szerényebb a kérés, és pompásabb lesz az ajándék. Természetesen többet kell megírnia, mint amennyit önmagának írna, hiszen én egyáltalán nem ismerem Magát. Ezért azt is bele kell vennie, hogy mikor megy hivatalba, hogy mit reggelizett, hogy az irodája ablakából hová nyílik kilátás, hogy mi ott a munkája, hogy kik a barátai és a barátnői, hogy miért kap ajándékot, hogy ki akarja tönkretenni az egészségét cukorkával, s még ezer más dolgot, aminek a létezéséről és a lehetőségéről sejtelmem sincsen. - Na és a palesztinai utazás, azzal mi lesz? Majd legközelebb vagy azután, de jövő tavasszal vagy ősszel mindenképpen. - Max most felhagyott az operettjével, Olaszországban van, de hamarosan egy ménkű nagy irodalmi évkönyvvel vágja fejbe a Maga német honát. Szerencsésen megjelent az én könyvem, könyvecském, füzetkém is. De nem valami jó, jobbat kell írni ennél. S ezzel a verdikttel búcsúzom is.

Híve, Franz Kafka

Max Brodhoz

[Prága, 1912. október 8.]

Drága Max!

Miután vasárnapról hétfőre virradó éjszaka olyan jól ment az írás - képes lettem volna végigírni az egész éjszakát, aztán folytatni nappal és megint éjszaka és újra nappal, végül meg elröpülni -, és ma is biztosan jól ment volna - egy oldal, lényegében csak kilégzése a tegnapi tíznek, már készen is van -, abba kell hagynom a következő oknál fogva: sógorom, a gyáros - boldog szórakozottságomban erre szinte föl sem figyeltem - ma reggel üzleti útra indult, és csak tíz-tizennégy nap múlva tér vissza. Ez idő alatt gyakorlatilag az üzemvezető lesz a gyárban az úr, és nincs az a finanszírozó, aki, legyen akár sokkal kevésbé ideges természet, mint az apám, kételkedne abban, hogy a gyár most aztán csalók és tolvajok prédája lesz. Egyebekben magam is ezt gondolom, bár nem annyira a pénz féltéséből, inkább tájékozatlanságból és nyugtalan lelkiismeretből eredően. Végső soron, amennyire elképzelhetem, egy közömbös kívülálló sem vonhatja kétségbe apám aggodalmainak jogosságát, még ha nem feledhetem is, hogy én alapjában véve nem bírom belátni, miért ne volna képes egy birodalmi német üzemvezető, aki minden műszaki és szervezési kérdésben toronymagasan a sógorom felett áll, ennek távollétében ugyanúgy eligazgatni a gyárat, mint különben; hiszen emberek volnánk s nem tolvajok.

Mármost az üzemvezető mellett ott van még a sógorom öccse is, aki ugyan az üzleten kívül mindenben félnótás csak, jó darabon még az üzleten belül is, ám azért igen derekas, szorgos, figyelmes ember, huszár a táblán. Hanem hogy neki meg sokat kell az irodán kuksolnia, azonkívül az ügynöki munka irányítása is rá vár, s ezért fél nap hosszat a városban lóthat-futhat, következésképp a gyárra kevés ideje marad.

Ahogy a múltkoriban egyszer azt mondtam neked, hogy kívülről semmi az írásban meg nem zavarhat (ami természetesen nem felvágás volt, hanem önvigasztalás), arra gondoltam csupán, hogyan is nyöszörög csaknem minden este anyám, nézzek be végre, így-úgy és hébe-hóba, apám megnyugtatására a gyárba, s hogyan mondta el ugyanezt a maga részéről, pillantásokkal és egyéb kerülő utakon, sokkal zordabbul az apám. Effajta kérések és szemrehányások persze nagy általánosságban nem bolondságok, hiszen a sógornak és a gyárnak bizonyosan a javára válna, ha ellenőriznék őket; én azonban - és ebben rejlik az ilyen beszéd kiirthatatlan badarsága - még a legfelhőtlenebb állapotomban sem vagyok képes ilyen ellenőrző felügyeletre.

Ilyesmiről persze az elkövetkező tizennégy nap során nincs is szó, ezúttal ugyanis csak két akármilyen szem szükségeltetik, legyen ez a szempár akár az enyém, a fontos az, hogy rajta tartsam a gyáron. És hogy ezzel a követeléssel épp engem tiszteltek meg, mit lehetne az ellen mondani, ugye, hiszen itt valamennyiök véleménye szerint én vagyok legelsősorban a hibás, hogy a gyárat megalapították - ezt a tehertételt, úgy kell éreznem, félig-meddig valami álomban vállaltam magamra -, ráadásul senki sincs a fedélzeten, aki rajtam kívül a gyárba eljárhatna, mert a szüleim, akik egyébként sem jöhetnének szóba, épp most állják az üzletben a főidény ostromát (az üzlet az új helyen mintha még jobban is menne), és ma például anyám még ebédre se jött haza.

Amikor tehát ma este anyám rákezdte megint a régi panaszt, és azon túl, hogy ismét utalt rá, miképp keseredik és betegszik meg apám egyre csak az én hibámból, ezt az újabb indokot is felhozta - a sógorom elutazását, a gyár tökéletes kiszolgáltatottságát -, és ahogy a legkisebb húgom, aki máskülönben mindig mellettem állt ki őszinte, helyettem az utóbbi időben inkább anyámat választó érzéssel, valamint mérhetetlen meg nem értéssel ott, nyílt színen, anyám javára elárult, s én érezhettem, ahogy a keserűség - nem tudom, epe volt-e csak - keresztüláramlik egész testemen, világosan megértettem, hogy itt az én számomra két választás lehetséges, vagy megvárom, míg mindenki aludni tér, és kiugrom szépen az ablakon, vagy a következő két hét során eljárok a sógorom gyárába és irodájára. Az első megoldás lehetővé tette volna, hogy megszabaduljak mind a megzavart írással, mind a gyárral kapcsolatos valamennyi felelősségemtől, a második mindenképpen félbeszakította az írás menetét - tizennégy éjszaka álmát nem tudom csak úgy félredörzsölni a szememről -, és azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy ha akaraterőm és reménykedésem megfelelő mérvű lesz, két hét múltán esetleg ott folytathatom az írást, ahol ma abbahagytam.

Tehát nem ugrottam ki, és már az a kísértés sem olyan erős, mely ezt a levelet búcsúlevéllé tenné (ez irányú ihletem más irányba tér). Hosszasan álltam az ablaknál, arcom az üveghez nyomva, és akadt számos pillanat, amikor jól elképzeltem, mint riadna föl a zuhanásomra a hídpénzszedő. Ám mindvégig túl erősen érzékeltem önmagamat, s így az elhatározásom, hogy a kövezeten kellene szétzúznom magam, nem hatolhatott lényembe a kellő mélyekig. Úgy láttam továbbá, hogy életben maradásom az írást - még ha csak megszakításról beszélünk is itt, ha ennyiről csupán - kevésbé szakítja meg, mint a halál, és hogy regényem kezdete és folytatása között e két hét során, ráadásul épp a gyárban, épp az így kielégített szülők ellenében, regényem legbensejében élek s mozgok majd.

Drága Max, ezt az egészet korántsem ítéletedre bocsátom most, hogy írok róla, hiszen ezt a dolgot Te meg nem ítélheted, ám ha már egyszer oly szilárdan eltökéltem, hogy búcsúlevél hátrahagyása nélkül-. ugrom ki az ablakon - végső pillanatainkban bágyadtak is lehetünk elvégre -, most, hogy ismét lakójaként térek vissza szobámba, hadd írjak neked, gondoltam, egy hosszú levelet, mely a viszontlátásé; nos, ez az. És most még: csókot és jó éjt, ez utóbbit főleg mert holnaptól egy gyár élén állok, s ennek kívánság szerint kell megfelelnem.

Barátod, Franz

Kedd, 1912. október, éji ¹/₂ 1 órakor.

Mégis, ezt most reggel szintén nem hallgathatom el, gyűlölöm őket mind sorban-rendben, és azt gondolom, e két hét alatt majd köszönni is alig bírok nekik. De a gyűlölet - s ez ismét vád a fejemre - mégiscsak inkább az ablakon kívülre való, nem a nyugton alvó ágyába. Jóval kevésbé vagyok biztos magamban, mint az éjszaka.

Felicéhez

12. X. 13.

Nagyságos Kisasszony!

Tizenöt napja délelőtt tíz órakor kaptam meg első levelét, és pár percre rá már nekiültem, és négy lapot írtam Magának egy lehetetlen méretű papiroson. Nem panaszképpen mondom, mert hiszen semmi más időtöltés nem szerzett volna ekkora örömöt, legföljebb azért panaszkodhatnék, hogy amikor befejeztem, még csak a legeslegeleje volt megírva mindannak, amit meg akartam írni, úgyhogy a levélnek akkor elmaradt része napokig betöltött és nyugtalanított, míg csak ezt a nyugtalanságot fel nem váltotta a várakozás a Maga válaszára, majd e várakozás fokozatos ellankadása.

De miért is nem válaszolt? - Lehetséges, sőt annak az írásnak a természetét tekintve valószínű is, hogy akadt a levelemben valami ostobaság, ami megtéveszthette Magát, de az lehetetlen, hogy meg ne érezte volna a szavaim mélyén rejtőző jó szándékot. - Vagy elveszett volna az egyik levél? De hisz az enyémet sokkal buzgóbb igyekezet indította útnak, semhogy csak úgy elkallódhatott volna, a Magáét meg túlságosan is mohón várták. Ugye, a levelek különben sem szoktak elveszni, kivéve ha bizonytalan várakozásunkban már nem találunk más magyarázatot? - Talán át sem adták Magának a levelemet, mivel rossz szemmel nézik azt a palesztinai utat? Egyáltalán elkövethetnek ilyesmit egy családban, s méghozzá Maga ellen? Pedig annak a levélnek számításom szerint már vasárnap délelőtt meg kellett volna érkeznie. - Marad még az a szomorú eshetőség, hogy beteg. Ezt viszont nem hiszem, bizonyára egészséges és vidám. - Itt aztán már csődöt mond a képzeletem, s ezt a mostani levelet sem annyira a válasz reményében, mint inkább önmagam iránti kötelességből írom.

Bárcsak én lennék az immanuelkirchstrassei postás, aki a lakására kézbesítené Magának ezt a levelet, s nem hagyva, hogy feltartóztassák a megdöbbent családtagok, a szobák során át egyenest Magához sietne, s a saját kezébe adná a levelet; vagy állnék inkább én magam a lakásának ajtaja előtt, s nyomnám végeérhetetlenül az ajtócsengő gombját a magam örömére, minden feszültséget feloldó örömmel!

Híve, Franz K.
Prága, Pořič 7.

12. X. 23.

Nagyságos Kisasszony!

Még ha mind a három igazgatóm itt állna is az asztalom körül, és lesné a tollamat, akkor is nyomban válaszolnom kellene Magának, hiszen a levele úgy száll alá reám, mint a fellegekből, amelyekre hiába tekintettünk fel három héten át. (A közvetlen főnökömre vonatkozóan pont most teljesült a kívánságom.) Ha Magához hasonlóan magam is megírnám, hogy a közbülső időben mint telt az életem, nos, legalább a fele azzal telt el, hogy a Maga levelére vártam, s persze ideszámíthatom azt a három levélkét is, amelyet e három hét alatt írtam Magának (most meg a fegyencek biztosítása felől faggatnak itt, teremtő Isten!), kettőt közülük most még szükségből feladhatok majd, a harmadik azonban, amely tulajdonképpen az első, semmiképpen sem mehet el. Eszerint tehát a levele elkallódott (nem, Josef Wagner katharinabergi lakos minisztériumi beadványáról nem hallottam semmit, éppen most mondtam), és az akkori kérdéseimre nem fogok választ kapni, pedig nem is az én hibám, hogy elkallódott.

Nyugtalan vagyok, és nem bírok magammal, kedvem volna szüntelenül körbepanaszkodni, noha ma már nem tegnap van, de hát ami felgyülemlett, az szétfolyik és kiszabadul, s jut belőle jobb napokra is.

Amit ma írok, nem válasz a levelére, talán csak a holnap írandó levelem lesz a válasz, de az is lehet, hogy csak a holnaputáni. A stílusom természetesen nem önmagától ilyen kusza, hanem pontosan olyan kusza, mint a jelenlegi életmódom, amiről majd szintén írok még.

Szóval állandóan elhalmozzák ajándékkal! És az a sok könyv, bonbon és virág csak úgy szanaszét hever a hivatali íróasztalán? Az én asztalomon sivár rendetlenség van, és a virágját, amelyért a kezét csókolom, gyorsan el is rejtettem a levéltárcámban, ahol egyébként, noha az egyik levele elkallódott, és nem került elő, már két levelem van Magától, mivel Maxtól elkértem a hozzá intézett levelét, ami egy kissé nevetséges dolog, de nem szabad rossz néven vennie.

Levelezésünknek ez az első megakadása talán nem is olyan nagy baj, most legalább tudom, hogy ha elkallódik is egyik-másik levél, attól még írhatok Magának. Ámbár több levélnek nem szabad elkallódnia! - Isten vele, és ne feledkezzék meg a kis naplóról.

Híve, Franz K.

[az első lap fölső szélén] Olyan ideges leszek, ha elgondolom, hogy megint elveszhet egy levél, s Maga nem is egészen jól írja a címemet; így kell írni: Pořič 7., egy-egy horgocskával az r és a c fölött, s biztonság okán nem ártana feltüntetni a Munkás-Balesetbiztosító Intézetet sem.

Sophie asszony születési dátumát holnap írom meg.

12. X. 24.

Nagyságos Kisasszony!

Hát ez aztán álmatlan éjszaka volt a javából, ilyenkor az ember csak a végén heveredik le, hogy összehúzva magát, kényszeredett, előre kitervelt alvással töltse el az utolsó két órát, de az álom ilyenkor már korántsem álom, az alvás meg nem igazi alvás. S a tetejébe a kapu előtt nekiszaladtam egy henteslegény ládájának, a bal szemem fölött még most is sajog az ütés helye.

Ez bizony nem a legszerencsésebb felkészülés a levélírás ama nehézségeinek legyőzésére, amelyek az éjjel is, mind újabb formát öltve, megfordultak a fejemben. Nem mintha nem tudnám elmondani azt, amit meg akarok írni, hiszen egészen egyszerű dolgokról van szó, ámde annyi a megírnivalóm, hogy képtelen vagyok időben és térben elhelyezni. Néha, persze csak éjjel, amikor rájövök erre, a legszívesebben abbahagynék mindent, nem írnék többé semmit, hogy inkább a nemírásba, mintsem az írásba pusztuljak bele.

Írt nekem a színházi estéiről, ami roppantul érdekel, először is azért, mert Maga ott ül Berlinben a színházi események forrásánál, másodszor mert szépen kiválaszthatja, hogy hová menjen színházba (beleértve a Metropol Színházat is, ahol én is jártam, akkorákat ásítva, mint az egész színpadnyílás), harmadszor mert én a színházi világról semmit sem tudok. Igen ám, de mit érek vele, ha tudok is a színházi estéiről, ám nem tudom, mi volt előtte, mi történt utána, nem tudom, milyen ruhát viselt, melyik napja volt a hétnek, milyen idő volt, előtte vacsorázott-e, vagy utána, milyen helyet kapott, milyen hangulatban volt és mi okból, és folytathatnánk tovább, ameddig csak akarjuk. Természetesen lehetetlen mindezt így megírnia, de hát ha úgy vesszük, minden lehetetlen.

Sophie asszony születésnapja - hogy valami tisztán és tökéletesen közölhetőt is mondjak - csak március 18-án lesz, s hadd kérdezzem meg egyúttal: mikor lesz a Magáé?

Nemcsak a szokásos hivatali jövés-menéstől ilyen kapkodó az írásom, úgyhogy most megint valami egész mást kérdezek: nagyjából mindenre emlékszem, amit azon a prágai estén mondott, már amennyire bízni lehet az efféle meggyőződésben, csak egyvalami nem egészen világos számomra, ahogy most a levelét olvasva észreveszem, és ezt kellene kiegészítenie. Amikor Brod direktor úrral a lakásról a szállodába mentünk, én, az igazat megvallva, teljességgel zavarodott, figyelmetlen és szórakozott voltam, amit, legalábbis úgy éreztem, nem a direktor úr jelenléte idézett elő. Én inkább még örültem is egy kicsit, hogy úgy magamra maradok. Közben arról is szó esett, hogy ritkán fordul meg este a forgalmas belső városban, még ha színházban volt, akkor is alig, és hogy hazatérve különleges tapssal ad jelt az utcáról az édesanyjának, aki erre kinyittatja a kaput. Valóban ezen a kissé szokatlan módon történik ez? És a Metropol színházi estén csak a kései hazatérés miatt, kivételesen vitte magával a kapukulcsot? Mulatságos kérdések? Az arcom egészen komoly, de ha megmosolyog, kérem, barátságosan mosolyogjon, és válaszoljon pontosan.

Legkésőbb tavasszal megjelenik Lipcsében a Rowohltnál egy Szépirodalmi Évkönyv, Max szerkesztésében. Lesz benne tőlem is egy kis történet, a címe: Az ítélet, ajánlás is lesz hozzá: "Felice B. kisasszonynak." Vajon nem bántam túl önkényesen a jogaival? Kivált hogy az ajánlás már több mint egy hónapja ott van a történet élén, és a kézirat már nincs is a birtokomban. De talán mentségemre felhozhatom, hogy rábeszéltem magam a toldalék: (Felice B. kisasszonynak), "hogy ne mindig csak másoktól kapjon ajándékot" elhagyására. Egyébként úgy látom, lényegét tekintve a történet semmiféle kapcsolatban nincs Magával, kivéve hogy egy futólag megjelenő lánynak Frieda Brandenfeld ott a neve, azaz, mint ahogy később észrevettem, a neve kezdőbetűi a Magáéival megegyeznek. Az egyetlen kapcsolat sokkal inkább abban áll, hogy a kis történet megpróbál a távolból felérni Magához. Erre utal az ajánlás is.

Súlyosan nyomaszt, hogy sosem fogom megtudni, mit válaszolt az utolsó előtti levelemre. Annyi év múlt már el úgy, hogy semmit sem tudtam Magáról, és most teljesen fölösleges módon még egy hónapot csak úgy odavessünk a feledésnek! Természetesen majd utánaérdeklődöm a postán, de alig hinném, hogy többet tudok ott meg arról a levélről, mint amire Maga még emlékszik belőle. Nem írná meg vagy tíz szóban?

Végleg, végleg befejezem mára. Már az előző oldalnál elkezdődött a zajongás ebben a különben csöndes szobában is, ahová elbújtam. Ugye, csodálkozik, hogy ilyen sok szabad időm van a hivatalban (kierőszakolt kivétel), és hogy csak a hivatalból írok? Erre is van magyarázat, de nem érek rá megírni.

Isten vele, és ne mérgelődjék, hogy naponta alá kell írnia a recepiszt.

Híve, Franz K.

12. X. 27.

Nagyságos Kisasszony!

Este nyolc órakor végre - vasárnap van - hozzájutok, hogy írjak Magának, holott a mai egész napi tevékenységemnek csak az volt az értelme, hogy minél előbb hozzáfoghassak. Vidáman tölti a vasárnapjait? Hát persze, a töméntelen munkája után. Számomra a vasárnap, legalábbis másfél hónapja, csodás esemény, már a hétfő reggeli ébredéskor látom a tündöklését. Csak az a bökkenő, hogy vasárnapig ki kell húzni a hetet, a hétköznapokon végig kell vonszolni a munkát, nekem pedig, akárhogy erőlködöm is, pénteknél rendszerint nem megy tovább. Amikor az ember így tölt el egy hetet, az órákat számlálva, nappal sem sokkal kevésbé éberen, mint az álmatlan ember éjjel, és amikor egy ilyen hét irgalmatlan gépezetéből fölüti a fejét, tulajdonképpen még örülhet is, hogy ezek a vigasztalanul felrakódó napok nem omlanak össze, s kezdődnek megint elölről, hanem simán eltelnek, s végre megkezdődik az enyhet adó este és éjszaka.

Én is vidám szoktam lenni, csak ma nem vagyok az; az esős idő megfosztott a vasárnapi sétámtól; a fél napot - a bevezető mondatommal ez csak látszólag ellenkezik - ágyban töltöttem, a szomorkodásra és töprengésre legalkalmasabb helyen; a törökök veszítenek, s ez arra indíthatna, hogy hamis prófétaként ne csak a katonáknak, hanem mindenkinek visszavonulást hirdessek (súlyos csapás ez a gyarmatainkra is), és nem marad más hátra, mint hogy vakon és süketen beleássuk magunkat a munkánkba.

Jól elszórakoztatom itt kegyedet! Mondja, drága Kisasszony, keljek inkább föl, és hagyjam abba az írást? Ámbár talán mindebből meglátja azt is, hogy én igazában nagyon boldog vagyok, és akkor talán mégis maradhatok és folytathatom.

Említi a levelében, hogy milyen kényelmetlenül érezte magát azon az estén Prágában, és levelének ebből a részéből anélkül, hogy mondani akarná, és hogy valóban így gondolná, úgy érzem, az is kiderül, hogy ennek a kényelmetlenségnek csak én voltam az okozója, addig ugyanis Max alig emlegette az operettjét, amivel egyébként nem is sokat törődik, s én sem zavartam még meg a társaság csendes nyugalmát a magam nevetséges csomagjával. Egyébként éppen akkoriban gyakran megtettem azt a huncutságot, hogy sűrű látogatásaim során az óramutató haladásával mind féktelenebbé váló jókedvemmel sokáig visszatartottam Otto Brodot, hogy aludni térjen, pedig ő ragaszkodik a pontos fekvéshez, míg végül rendszerint az egész család össze nem fogott, hogy, természetesen nagy szeretettel, kituszkoljon a lakásból. Ilyenformán a késői megjelenésem - kilenc óra elmúlhatott már - semmi jót nem sejtetett. A családi fejekben megütközött egymással a két vendég: Maga, akit bizonyára el akartak halmozni minden jóval és széppel, és én, a hivatásos álomrontó. Így például a Maga kedvéért zongoráztak, az én kedvemért meg például Otto megrohamozta a kályhaellenzőt, ami bevett szokása volt: mindig így adta értésemre, hogy itt a fekvés ideje, de aki ezt nem tudta, az értetlenül és bosszankodva nézte. Nekem azonban halvány sejtelmem sem volt, hogy vendéget találok a családban, csak egyszerűen megállapodtunk Maxszal, hogy nyolckor felnézek hozzá (szokásom szerint egy órás késéssel érkeztem), hogy megbeszéljük a kézirat elrendezését, amivel mindaddig egy csöppet sem törődtem, noha másnap reggel már az egészet le kellett volna adni. Mi tagadás, bosszankodtam, hogy vendég van a háznál. Másfelől viszont úgy állt a dolog, hogy nem is nagyon hökkentett meg ez a látogató. Kezet nyújtottam a nagy asztal fölött, meg sem várva, hogy bemutassanak, Maga meg épp hogy fölemelkedett ültéből, és szemlátomást csak vonakodva adott kezet. Én csak futólag pillantottam Magára, letelepedtem, s úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van, mihelyt áradni kezdett Magából az a szelíd biztatás, amellyel ismerős társaságban az idegenek mindig fogadni szoktak. Mivel letettem róla, hogy Maxszal még átnézhessük a kéziratot, a múzsai fényképek mutogatása igen kedves változatossággal kecsegtetett. (Ezért a kifejezésért, amely pontosan kifejezi akkori érzésemet, ma, hogy olyan messze vagyok Magától, fel tudnám pofozni magamat.) Nagyon figyelmesen nézegette a képeket, és csak akkor pillantott föl, ha Otto magyarázott valamit, vagy én új képet adtam oda. Valamelyikünk, nem tudom már, melyikünk, az egyik képet kommentálva, valami mulatságos félreértésbe bonyolódott. A képek kedvéért még az evést is abbahagyta, és amikor Max megjegyzést tett az evésre, Maga azt válaszolta rá, hogy semmit sem utál annyira, mint ha folyton eszik valaki. Közben csöngettek (már későre jár, este tizenegy óra, máskor tulajdonképpen ilyenkor kezdem a munkámat, de most nem tudok elszakadni a levéltől), csöngettek tehát, és Maga Az autós görl című operett nyitójelenetét mesélte éppen, a Residenz Színházban látta a darabot (egyáltalán van ilyen nevű színház? És operett volt az?), a színen tizenöt szereplő áll, az előszobából, ahonnét telefoncsöngés hallatszik, bejön valaki, sorra odamegy mindegyikükhöz, és ugyanazzal a frázissal hívja őket a telefonhoz. Még ma is emlékszem erre a frázisra, de szégyellem lejegyezni, mert sem helyesen kimondani, sem leírni nem tudom, noha akkor nemcsak pontosan hallottam, hanem le is olvastam a Maga ajkáról, és azóta is számtalanszor megfordult a fejemben, s mindig próbálgattam a helyes kiejtését. Ekkor (nem, előbb, mert ekkor az ajtónál ültem, tehát Magával rézsútosan szemközt), nem tudom, miként, a verésre és a testvérekre terelődött a szó. Bizonyos családtagok neve is elhangzott, sosem hallottam még róluk, a Ferry névre emlékszem (talán a bátyja?), s Maga megemlítette, hogy kislány korában sokat verték a fivérei és az unokatestvérei (talán Friedmann úr is?), s hogy nem volt maradása tőlük. Ekkor végigsimított a bal karján, amely csupa kék folt lehetett azokban a régi időkben. De korántsem olyan színezete volt a dolognak, mintha sajnáltatni akarná magát, én pedig - noha magamnak sem adtam pontosan számot róla - képtelen voltam elhinni, hogy bárki is kezet emelhetett Magára, noha még csak kislány volt akkor. - Később csak úgy mellékesen megjegyezte, miközben éppen nézegetett vagy olvasott valamit (alig-alig tekintett föl, és olyan rövid volt az az este), hogy héberül is tanult. Ezen egyfelől csodálkoztam, másfelől meg (mindez csak az akkori vélekedésem volt, azóta már átment az eltelt hosszú idő rostáján) úgy véltem, mégsem lehet abban túlzás, hogy csak úgy mellékesen említette a dolgot, s titokban még örültem is később, amikor Tel Avivot nem tudta lefordítani. - Aztán az is kiderült, hogy cionista, aminek nagyon megörültem. - Ugyanabban a szobában beszélgettünk még a foglalkozásáról is, és Brodné megemlítette, hogy egy szép batisztruhát látott a szállodai szobájában, mivel éppen esküvőre készülődik, valahová - inkább csak kitalálom most, semhogy emlékeznék rá - Budapest-re. - Amikor fölkelt a helyéről, akkor láttam csak, hogy Brodné papucsa van a lábán, mivel a csizmáját levetette száradni. Förtelmes idő volt egész nap. Zavarta is Magát egy kicsit az a papucs, mert miután végigmentünk a sötét középső szobán, azt mondta nekem, hogy a sarkos papucsokhoz van szokva. Számomra újdonság volt az efféle papucs. - A zongoraszobában velem szemben ült, én meg kezdtem szétrakosgatni a kéziratomat. Mulatságosnál mulatságosabb tanácsokat kaptam a kézirat elküldésére, de hogy Maga mit ajánlott, arra már nem emlékszem. Viszont emlékszem másvalamire a másik szobából, amin úgy elcsodálkoztam, hogy rácsaptam az asztalra. Ott ugyanis arról beszélt, hogy milyen élvezettel másol kéziratokat, Berlinben is éppen kéziratot másol egy bizonyos úrnak (átkozottul rosszul cseng ez a szó, ha nincs név és magyarázat hozzá!), és arra kérte Maxot, hogy küldjön kéziratot Magának. - Aznap este a legdicséretesebb ténykedésem az volt, hogy véletlenül magammal vittem a Palästina egyik számát, és ezért az egyért bocsáttassék meg minden nekem. Megbeszéltük a palesztinai utazást, Maga kezet adott rá, vagy jobban mondva, valamilyen sugallatra előcsalogattam a kezét. - Még a zongorát hallgattuk, a háta mögött ültem, oldalvást, Maga keresztbe vetette a lábát, és meg-megigazgatta a frizuráját, amit elölnézetből nem tudok most felidézni, csak azt tudom, még a zongorázás idejéből, hogy oldalt felkunkorodott egy kissé. - Később jócskán szétszéledt a társaság, Brodné a kanapén ábrándozott, Brod úr a könyvszekrényénél tett-vett, Otto a kályhaellenzővel hadakozott. Szóba kerültek Max könyvei, Maga az Arnold Beer-ről ejtett egy-két szót, megemlítette az Ost und West-ben megjelent kritikát, s végül, miközben a Propyläen-kiadású Goethe-sorozat egyik kötetében lapozgatott, kijelentette, hogy nekifogott a Nornepygge várá-nak is, de nem tudta végigolvasni. Ezt a megjegyzését hallva, valósággal megdermedtem magamért, Magáért, mindannyiunkért. Mire jó ez a semmivel sem magyarázható, fölösleges sértés? Hanem Maga hősi módon tört előre ebben a menthetetlennek látszó helyzetben, mialatt mi csak néztük a könyv fölé hajló fejét. Kiderült, hogy szó sincs itt sértésről, még csak ítéletről sem, pusztán tényt közölt, amelyen maga is csodálkozik, s ezért el is határozta, hogy alkalomadtán megint előveszi a könyvet. Ennél szebb megoldást kitalálni sem lehetett volna, és én arra gondoltam, hogy egy kicsit mindnyájan szégyellhetnénk magunkat. - A direktor úr, hogy szórakoztasson minket, behozta az említett Propyläen-sorozat képes kötetét, és bejelentette, hogy meg fogja mutatni Goethét alsónadrágban. Maga egy idézettel válaszolt: "Király ő alsónadrágban is", és az idézet volt az egyetlen dolog, amit rossz néven vettem Magától ezen az estén. Neheztelésem valósággal gombóccá gyűlt össze a torkomban, és tulajdonképpen föl kellett volna tennem magamnak a kérdést, hogy miért érint ilyen érzékenyen a dolog. De nagyon pontatlanul fogalmazok. - Amikor a végén fürgén kisuhant a szobából, és máris csizmásan tért vissza, nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. Brodné kétszer is holmi gazellát emlegetett, de nekem nem tetszett a hasonlat. - Eléggé pontosan látom még most is, ahogy fölteszi a kalapját, és beleszúrja a tűket. Elég nagy kalap volt, alul fehér. - Alighogy az utcára értünk, nyomban rám jött az az amúgy sem ritkán jelentkező kába állapot, amelyben csak egyvalamit ismerek fel világosan: a saját haszontalanságomat. Maga a Perlgasséban megkérdezte tőlem, hol lakom, nyilván mert ki akart segíteni kínos némaságomból, s mert természetesen tudni akarta, hogy a szálloda felé visz-e haza az utam vagy sem, én azonban, szerencsétlen tökfilkó, visszakérdeztem, hogy a címemre kíváncsi-e, bizonyára abban a hiszemben, hogy mihelyt megérkezett Berlinbe, rohanvást siet írni a palesztinai utazásról, és nem akar majd abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy esetleg ne legyen ott mindjárt a keze ügyében a címem. Amit elkövettem, az még jobban összezavart az út további részén, ha ugyan volt még mit összezavarni bennem. - Már odafönt az első szobában, majd az utcán ismét szóba került a prágai leányvállalatuktól egy úr, akivel Maga délután felkocsikázott a Hradzsinba. Ez az úr, úgy éreztem, nem teszi lehetővé számomra, hogy reggel virágcsokorral jelenjek meg a pályaudvaron, pedig egy ideje ez a szándék lebegett bizonytalanul a szemem előtt. Az, hogy olyan korán utazik el, s hogy olyankor amúgy sem lehet egyhamar virághoz jutni, megkönnyítette számomra a visszakozást. Az Obstgasséban és a Grabenen főként Brod direktor úr vitte a szót, Maga pedig csak azt mondta el, hogy nyittatja ki az édesanyja a tapsjelére a kaput, e történethez egyébként még adósom némi magyarázattal. Egyébként gyalázatosan elfecséreltük az időt a prágai és a berlini közlekedés összehasonlításával. Azt is említették, ha nem tévedek, hogy a Díszpalotában uzsonnázott a szállodával szemközt. Végül Brod úr még ellátta jó tanácsokkal az útra, s felsorolt néhány állomást, ahol enni kaphat. De Maga az étkezőkocsiban szándékozott reggelizni. Ekkor hallottam azt is, hogy a vonatban felejtette az esernyőjét, és ez az apróság (számomra apróság) újabb színnel gazdagította a Magáról alkotott képet. - Hogy még nem csomagolt össze, s hogy még olvasni akar az ágyban, ez aggasztott. Előző éjjel is hajnali négyig olvasott. Björnson A város és a kikötő zászlódíszben és Andersen Képeskönyv képek nélkül című munkáit vitte magával útiolvasmányul. Az volt az érzésem, hogy ezeket a könyveket magamtól is kitalálhattam volna, de az az igazság, hogy soha életemben nem lettem volna képes rá. Amikor bementünk a szállodába, elfogódottságomban a forgóajtónak ugyanabba a rekeszébe álltam be, amelyikbe Maga, és kis híján letapostam a sarkát. Aztán ott álltunk mind a hárman a pincér előtt a liftnél, amelyben Magának hamarosan el kellett tűnnie, s már az ajtaja is nyitva volt. Fölényes kis szónoklatot intézett a pincérhez - ha megállok, még most is hallom a hangja csengését. Nem egykönnyen hagyta meggyőzni magát, hogy a közeli pályaudvarig nincs szüksége kocsira. Nyilván azt hitte, hogy a Ferenc József pályaudvarról fog elutazni. - Aztán végső búcsút mondtunk egymásnak, s én a lehető legügyetlenebb módon megint előhozakodtam a palesztinai utazással, de ugyanabban a pillanatban máris éreztem, hogy egész este a kelleténél gyakrabban hozakodtam elő ezzel az utazással, amelyet rajtam kívül valószínűleg senki sem vett komolyan.

Nagyjából ezek volnának hát, csak apró, jelentéktelen, noha még így is nagyszámú részletek kihagyásával, annak az estének külső eseményei, amelyekre még ma is, több mint harminc este múltán jól emlékszem, ámbár az azóta eltelt idő, amelyet a Brod család körében töltöttem, sajnos több mindent elhalványíthatott már az emlékezetemben. Azért írtam le őket, mert válaszolni akartam arra a megjegyzésére, hogy ügyet sem vetettek Magára azon az estén, no meg azért is, mert már túlságosan hosszú ideje álltam ellene annak a belső ösztönzésnek, hogy egyszer leírjam annak az estének az emlékeit, ha egyáltalán maradt még belőlük valami. Maga pedig most elszörnyedve nézi ezt a sűrűn telerótt papírtömeget, elátkozza mindenekelőtt azt a megjegyzést, amely mindezt elindította, aztán elátkozza saját magát, hogy mindezt el kell olvasnia, aztán puszta kíváncsiságból talán mégiscsak végigolvassa, mialatt teljesen kihűl a teája, és a végén úgy megmérgelődik, hogy a világ minden kincséért sem lesz hajlandó, s erre akár megesküszik is, az én emlékeimet kiegészíteni a sajátjaival, s mérgében elfelejti közben, hogy a kiegészítés nem jár akkora fáradsággal, mint az első leírás, és hogy azzal a kiegészítéssel sokkal nagyobb örömet szerezne nekem, mint amekkorát az anyag első összegyűjtésével én szerezhettem Magának. - De most már igazán békében hagyom, csak még nagyon szívélyesen üdvözlöm búcsúzóul.

Híve, Franz K.

Még nincs vége, sőt egy alighanem megválaszolhatatlan kérdés következik: meddig lehet eltartani a csokoládét, hogy ne avasodjék meg?

12. X. 29.

Nagyságos Kisasszony!

Most nagyon fontos dolog következik, noha csak kutyafuttában. (Ezt már nem a hivatalban írom, a hivatali munkám ugyanis föllázadt az ellen, hogy írjak Magának, olyan tökéletesen idegen tőlem ez a munka, s annyira nem sejti, hogy mi kell nekem.) Azt ne higgye ám, hogy egy olyan végeérhetetlen levéllel, amilyen a tegnapelőtti volt, amiért épp elég szemrehányást tettem magamnak, az elolvasásához szükséges időn túl még a pihenőidejét is el akarom rabolni s hosszú és körülményes válaszokra kényszeríteni Magát, igazán nagyon szégyellném, ha megerőltető munkanapjai után estéinek gyötrő szelleme lennék. Nincs ilyen szándékom a leveleimmel, egyáltalán nincs ilyen szándékom velük, de hát ez amúgy is magától értődik, és nyilván Maga sem gondolta másként. Este azonban - és ez a fontos, és ez a fontos (olyan fontos, hogy siettemben már valóságos litániába csapok át) -, este azonban akkor se írjon hosszabban, ha a leveleimtől függetlenül, önmagától támadna kedve írni. Ha mégoly szépnek képzelem is az irodáját - egyedül van a szobájában? -, nem akarom többé azt érezni, hogy miattam maradt benn késő estig. Öt sort, igen, annyit vessen papírra esténként, hébe-hóba, noha itt a legnagyobb erővel sem vagyok képes magamba fojtani azt a faragatlan megjegyzést, hogy ötsorokat gyakrabban írhat az ember, mint hosszú leveleket. Ahogy megpillantom a leveleit az ajtóban - mostanában déltájt érkeznek -, hajlamos lennék könnyen megfeledkezni róla, hogy kímélnem kell Magát, de ahogy az időpontot nézem, vagy arra gondolok, hogy talán egy sétától fosztottam meg, elviselhetetlenül érzem magamat. Ugyan mi jogon beszélem le róla, hogy Pyramidont szedjen, ha magam is oka vagyok a fejfájásának? Tulajdonképpen mikor jár sétálni? Hetenként kétszer torna, háromszor a tanár - bizonyára az elkallódott levelében írt róla -, marad még egyáltalán szabad ideje? Vasárnap meg ott a kézimunka, az tulajdonképpen mire jó? Nem hinném, hogy örül az édesanyja, ha tudja, hogy ilyesmivel kell töltenie a pihenőóráit. Kivált hogy Magának, mint a leveleiből látom, az édesanyja a legjobb barátnője. - Nyugtasson meg mindezek felől, ha lehet, öt sorban, hogy ne kelljen többet írnunk és töprengenünk ezekről a dolgokról, hanem önmarcangolás nélkül és nyugodtan nézzük és hallgassuk egymást, Maga a jósága és a belátása szerint, én pedig, ahogy kell.

Híve, Franz K.

12. X. 31.

Nagyságos Kisasszony!

Látja, ugye, mennyi a lehetetlenség a levelezésünkben. Azzal a kérésemmel, hogy csak ötsorokat írjon nekem, elkerülhetem-e az undorító és hamis nemeslelkűség látszatát? Lehetetlen. Vagy talán nem őszinte a kérésem? Dehogynem, biztosan őszinte. Vagy talán nem álnok a kérésem? Dehogynem, természetesen álnok, de még mennyire álnok! Ha aztán végre itt a levél, miután már ezerszer kinyílt a szobám ajtaja, hogy a levelet hozó szolga helyett egy rakás ember jöjjön be rajta, akik azt képzelik, hogy számomra e tekintetben kibírhatatlanul nyugodt arckifejezésükkel pont itt van a helyük, ahol pedig a levelet hozó szolgán kívül senki másnak nincs joga tartózkodni - amikor tehát végre itt a levél, akkor egy pillanatig azzal áltatom magam, hogy most majd csöndben ellehetek, hogy jóllakhatom vele, hogy most már jól telik majd a nap. De aztán elolvastam, több van benne, többet tudok meg belőle, mint amit kérnem valaha is szabad, Maga rápazarolta az egész estéjét, talán alig maradt ideje, hogy végigsétáljon a Leipziger Strassén, elolvasom a levelet egyszer, félreteszem, elolvasom másodszor, előveszek egy aktát, de igazában megint csak a levelét olvasom, ott állok a gépíró mellett, diktálnom kellene neki, de megint csak megmozdul a levele az ujjaim között, pedig még úgyszólván elő sem vettem, emberek faggatnak valamiről, s pontosan tudom, hogy most nem a levelére kellene gondolnom, de ezenkívül nem is jut eszembe más - de mindezek után is ugyanolyan kiéhezett vagyok, mint addig, ugyanolyan nyugtalan, s akkor megint meglebben vidáman az ajtó, mintha megint készülne belépni a szolga a levéllel. Ez az a, hogy a Maga kifejezésével éljek, "kis öröm", amelyet a levelei szereznek nekem. S ezzel megválaszoltam azt a kérdését is, hogy vajon nem kellemetlen-e számomra, ha naponta levelem érkezik Magától a hivatalba. Természetesen majdnem lehetetlen a levelének érkezését és a hivatali munkát bármi módon is kapcsolatba hozni, de éppolyan lehetetlen dolgozni s közben hiába várni a levélre, vagy dolgozni és közben azon töprengeni, hogy talán levél vár odahaza. Lehetetlenségek mindenfelől! De azért nem olyan veszélyes a dolog, az utóbbi időben más lehetetlenségek is támadtak már a hivatali munkámból, nem szabad lerogynunk a kis lehetetlenségek előtt, mert különben nem szállhatunk szembe a nagy lehetetlenségekkel.

Egyébként ma nem lehet okom panaszra, minthogy a két legutóbbi levele két óra leforgása alatt egymás után megérkezett, s ahogy természetesen szidtam a posta hanyagságát a tegnapi napért, ugyanúgy dicsérem a maiért.

De megint csak nem válaszolok, és alig kérdezek, és mindez csak azért van, mert örömömben, hogy írhatok Magának, minden levelemet - persze korántsem tudatosan - végtelen hosszúra tervezem, s így az első lapokon természetesen semmi nem szorítja rá az embert, hogy lényeges dolgokat közöljön. De várjon csak, remélem (magamért remélem), holnap lesz időm, hogy valamennyi kérdését megválaszoljam, s annyi kérdést tegyek föl, hogy legalább egy pillanatra megkönnyebbedjen a szívem.

Ma még csak azt mondom el, hogy levelének annál a részénél, ahol a kalapjáról esett szó, majdnem felkiáltottam. Szóval fekete volt alul? Hová tettem a szemem? Pedig igazán nem volt számomra mellékes az a megfigyelés. Akkor pedig fölül lehetett egészen fehér, és nyilván ez tévesztett meg, minthogy - magas termetű lévén - fölülről néztem le rá. S Maga le is hajtotta egy kissé a fejét, miközben föltette a kalapját. Egy szó, mint száz, mentség van bőven, mint mindig, nekem azonban nem lett volna szabad olyasmiről írnom, amit nem tudok egészen pontosan.

Nagyon szívélyesen üdvözlöm, és engedelmével csókolom a kezét.

Híve, Franz K.

12. XI. 1

Kedves Felice Kisasszony!

Ne vegye zokon, legalábbis ezúttal ne, hogy így szólítom meg, ám ha - mint többször kérte már - most a napi életemről fogok írni, valószínűleg sort kell majd kerítenem néhány bizalmasabb természetű dologra is, ilyenekről pedig aligha tudnék írni egy "nagyságos kisasszony"-nak. Amellett nem is lehet olyan nagyon illetlen ez a megszólítás, mert különben nem szerzett volna olyan nagy s mindmostanáig tartó örömet, hogy kitaláltam.

Az életemet azzal töltöm, s töltöttem tulajdonképpen mindig is, hogy írogatni próbálok, többnyire sikertelenül. Ám ha nem írok, akkor végem van, s kisöpörhetnek, mint a szemetet. Csakhogy nekem mindig szánalmasan csekély volt az erőm, s hiába nem akartam nyíltan beismerni, mégis hamar kiderült, hogy mindennel vigyáznom kell, s mindenben fegyelmeznem kell magamat, hogy maradjon annyi erőm, amennyi legalább szűkösen elegendő a legfontosabbnak vélt célom elérésére. De ha önszántamból nem így jártam el (istenem, még ma is, hogy csak ünnepi ügyelet van a hivatalban, mekkora itt a jövés-menés, egymásnak adják a kilincset, mintha elszabadult volna a pokol!), hanem valamiképpen túl akartam tenni önmagamon, a végén már én szorítottam vissza, gyűrtem le, szégyenítettem meg, bátortalanítottam el egyszer s mindenkorra magamat, ámbár egy idő múltán éppen ezekből a pillanatnyi kudarcokból merítettem új erőt, s hovatovább már kezdtem hinni benne, hogy kell valahol lennie, ha mégoly nehéz is rátalálni, egy jó csillagzatnak, amelynek oltalmában folytatni lehet az életet. Egy ízben részletes kimutatást készítettem róla, hogy mit áldoztam az írásnak, s hogy mit kellett veszni hagynom az írás kedvéért, vagy pontosabban szólva, mi volt az, aminek az elvesztését csak ez a magyarázat tette elviselhetővé.

És valóban, amiként sovány testű vagyok, olyan sovány, amilyent még sosem láttam (s ez nem csekélység, mivel sok szanatóriumban megfordultam már), azonképpen az írást tekintve sem találni rajtam semmit, amit fölöslegesnek, jó értelemben véve fölöslegesnek mondana az ember. Ha tehát van egy felsőbb hatalom, amelyik használni akar, s talán használ is engem, annak a tenyerébe belesimulok, legalábbis finoman kidolgozott eszközeként; mert ha nem, akkor semmi vagyok, s egyszeriben magamra maradok a félelmetes űrben.

Azzal, hogy gondolatban Magával vagyok, kitágítottam az életemet, ébrenlétemnek talán egyetlen negyedórája sem telik el úgy, hogy ne gondolnék Magára, viszont sok-sok negyedórában egyebet sem teszek. De bennem még ez is az írással függ össze, engem csakis az írás hullámverése kormányoz, és egészen bizonyos, hogy bágyadt írogatásaim idején nem lett volna merszem megkörnyékezni Magát. Ez éppen olyan valóság, mint az az érzés, amely attól az estétől fogva uralt: úgy éreztem, hogy megnyílik a keblem, zúgó áradat ömlik oda és vissza a hasadékon át, s végül egy este az ágyban, egy bibliai történet felidézése során megbizonyosodtam, hogy mennyire szükségszerű az az érzés, s hogy egyszersmind mennyire valóságos az a bibliai történet is. Azt pedig ámulva fedeztem fel nemrégiben, hogy mennyire jelen van Maga is az írásaimban, holott addig meg voltam győződve róla, hogy írás közben egyáltalán nem is gondolok Magára. Miután elkészültem egy rövid bekezdéssel, többek között az alábbi részletekre bukkantam benne, amelyek Magára és a leveleire vonatkoztak: valaki egy tábla csokoládét kap ajándékba. Kisebb változatosságokról esik szó valakinek a hivatali munkája alatt. Aztán megszólal a telefon. És végül unszolnak valakit, hogy menjen már aludni, és megfenyegetik, hogy ha nem megy szépszerével, akkor beviszik a szobájába; nyilvánvaló, hogy miből táplálkozik ez az emlék: az édesanyja mérgelődött, hogy Maga olyan sokáig bent maradt az irodában. - Az ilyen részleteket különösképpen kedvelem: úgy tartom Magát fogva bennük, hogy még csak nem is érzi, s ezért nem is kell tiltakoznia ellene. Még ha történetesen a kezébe kerülne is egy efféle olvasmány, ezek az apróságok bizonyára elkerülnék a figyelmét. De azt is elhiheti, hogy talán sehol a világon nem lenne ennél biztonságosabb őrizetben.

Az én életmódom csakis az íráshoz igazodik, s ami szabálytalan mégis akad benne, csak arra való, hogy lehetőleg még jobban szolgálja az írást, mert az idő kevés, az erő véges, a hivatal borzalom, a lakás zajos, és az ember kénytelen ravaszságokhoz folyamodni, ha a szép szabályos élettel már sehogy sem boldogul. De ha az embernek sikerül is effajta ravaszkodással időt nyernie, ebbeli öröme úgyszólván eltörpül ahhoz az örök keserűséghez képest, hogy a leírtakból sokkal jobban és világosabban kirajzolódik a törődöttsége, mintsem az, amit tulajdonképpen meg akart írni. Eltekintve az utóbbi napokban jelentkező zavaroktól, amelyeket az elviselhetetlen gyengeség okozott, másfél hónapja az alábbiak szerint alakul a napi időbeosztásom: nyolctól kettőig vagy két óra húszig hivatal, háromig vagy fél négyig ebéd, utána fél nyolcig alvás ágyban (többnyire csak próbálkozás; egy hétig csupa montenegróit láttam alvás közben, émelyítő, fejfájdító pontossággal rajzolódott ki cifra öltözékük minden apró részlete), aztán tíz perc torna meztelenül, nyitott ablaknál, aztán egy óra séta egyedül, vagy Maxszal, vagy még egy barátunkkal, aztán vacsora családi körben (három húgom van, az egyik férjnél, a másik eljegyezve, s noha a többieket is szeretem, legkedvesebb számomra a harmadik, aki még szabad), aztán, fél tizenegykor (sőt gyakran csak fél tizenkettőkor) kezdődik az írás, ami erőm, kedvem és szerencsém szerint eltart egyig, kettőig, háromig, sőt van úgy, hogy reggel hatig is. Akkor ismét torna jön, lásd fent, de persze csak lazán, lemosdás, majd rendszerint enyhe szívszúrással és remegő hasizommal ágyba. Aztán minden lehető próbálkozás az elalvással, azaz a lehetetlennel, mert képtelenség, hogy alvás közben (s az úr még álomtalan alvást kíván a tetejébe) a munkáján járjon az embernek az esze, s azonfelül azt a határozottan el sem dönthető kérdést is határozottan meg akarja oldani, hogy vajon jön-e másnap levél Magától, s hogy mikor. Így tehát az éjszaka két részre oszlik, egy éberre és egy álomtalanra, s ha minderről részletesen akarnék írni, s Maga hajlandó lenne meghallgatni, sosem érnék a végére. Így aztán persze nem csoda, ha reggel csak maradék erőm morzsáival kezdek munkához a hivatalban. Azon a folyosón, amelyen a gépírómhoz járok át, volt nemrégiben egy hordágy, aktákat és nyomtatványokat szállítottak rajta, s ahányszor elmentem mellette, mindig az volt az érzésem, hogy nekem szánták, s engem vár.

De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én nemcsak hivatalnok vagyok, hanem gyáros is. A sógoromnak ugyanis van egy azbesztgyára, én pedig (noha csak az apám pénzbefektetése révén) társtulajdonos vagyok, s így jegyzem is a céget. Éppen eléggé meggyűlt már a bajom ezzel a gyárral, de most nem akarok erről beszélni, elég az hozzá, hogy már jó ideje nem törődöm vele (azaz, megtagadom tőle amúgy is mihaszna közreműködésemet), amennyire lehet, és hát lehet is valamennyire.

De megint alig mondtam el valamit, kérdezni meg semmit sem kérdeztem, és már megint be kell fejeznem. Márpedig egyetlen válasz, s ami még nyilvánvalóbb: egyetlen kérdés sem mehet veszendőbe. Igaz ugyan, hogy van egy varázsszer, amelynek a segítségével két ember anélkül, hogy találkozna vagy beszélgetne egymással, legalább a legfontosabb múltbeli dolgait megtudhatja, úgyszólván egyszerre, s még csak meg sem kell írnia egymásnak mindent, ez azonban már jószerével a magas mágia eszköze (noha nem látszik annak), és aki ehhez folyamodik, az, noha mindig elnyeri a jutalmát, még biztosabban mindig megbűnhődik érte. Ennek okáért nem nevezem néven, Maga is kitalálhatja. Mint minden varázsige, ijesztően rövid.

Isten vele, és hadd pecsételjem meg búcsúszómat egy hosszú kézcsókkal.

Híve, Franz K.

12. X. 2. [1912. november 2.]

Nagyságos Kisasszony!

Hogyhogy? Maga is elfárad? Szinte elfog a félelem, ha arra gondolok, hogy este kimerülten és magányosan ott ül az irodájában. Tulajdonképpen milyen az irodai ruhája? És mi a munkájának a lényege? Írnia kell, vagy diktál? Nyilván magas állásban van, hogy olyan sok emberrel érintkezik, hiszen a kishivatalnokok némán kuksolnak az asztaluknál. Azt már régebben kitaláltam, hogy az irodája egy gyárhoz tartozik, de mit csinálnak ott? Csak fonográfokat? Egyáltalán veszi azt valaki? Én (hacsak kivételesen nem magam gépelek) mindig örülök, ha élő embernek diktálhatok (főképp ebből áll a munkám), aki el-elbóbiskol, amikor nekem éppen semmi nem jut eszembe, vagy nyújtózkodik egyet-egyet, vagy pipára gyújt, és hagyja, hogy közben nyugodtan kibámészkodjam az ablakon. Vagy, amint ma is megesett, ha megszidom, hogy lassan ír, engesztelésül eszembe juttatja, hogy levelem érkezett. Van fonográf, amelyik erre képes? Emlékszem rá, hogy valamikor bemutattak nálunk egy diktafont (akkoriban még nem viseltettem olyan előítélettel, mint ma, a Maguk konkurrenciájának a gyártmányaival szemben), de mondhatom, mérhetetlenül unalmas és haszontalan szerszám volt. Egyszóval nemigen tudom beleképzelni magam az ügymenetbe, csupán azt kívánom, bár a valóságban is olyan következetlen és levegős lenne a szervezése, ahogy elképzelem, s bár Maga is könnyedén és fáradság nélkül élhetne benne. Egyébként nem sikerült megtalálnom a prágai fiókjukat sem, pedig ha jól emlékszem az egyik megjegyzésére, itt kell valahol lennie az Obstgasséban vagy a Ferdinandstrassén. Többször kerestem már, hiszen a cégtáblát megpillantva, okvetlenül valamiféle jelzést vagy üzenetet kell kapnom Magától.

A hivatali munkámról beszámolni nem nagy élvezet. Nem ér annyit, hogy érdeklődjek iránta, s annyit sem, hogy írjak róla, hisz épp ettől a munkától nincs időm és nyugtom, hogy Magának írjak, ezért vagyok olyan szórakozott és hebehurgya, mint most is, ha meg bosszúból csak azért is Magára gondolok, úgy felbolydul a munka, hogy az kész mulatság.

Isten vele! Holnap alighanem nyugodt vasárnap lesz, és majd rengeteget írok Magának. És ne dolgozza agyon magát! Ne szomorítson el! - És ezt éppen ma írom, amikor kézhez kapta a siralmaimat. Ó, mily esendők vagyunk mi, emberek!

Híve, Franz K.

12. XI. 3.

Kedves Felice Kisasszony!

A kis unokaöcsém sír a szomszédban, az édesanyám cseh nyelven csitítgatja: "jó fiú", meg: "kicsi fiú", már este hat óra van, nem is, már fél hét, ahogy az órán látom, délután nagyon sokáig elidőztem Maxnál, aki felolvasta nekem A varróiskolából című új elbeszélésének két fejezetét, amely igen szépen sikerült, és csupa lányos érzelem, de egyik-másik részlete mégis nyomtalanul elillant a fejemből, mivel alig vártam már, hogy hozzájussak ehhez a levélhez, amely, ha jól számolom, már éjjel két óra óta lenyűgözve tart, pontosan azóta, hogy a másik írásomat letettem. Ilyenkor azonban zsarnoki időbeosztásom feltevése szerint tulajdonképpen még egy órát alszom, azonkívül a tulajdonképpeni éjszakai lepihenés előtt ez az utolsó, viszonylag nyugodt órám a lakásban, végül pedig már napok óta itt hevernek az asztalomon olvasatlanul a korrektúrák, amelyeket holnap vissza kell juttatnom, s így alighanem szépen megfosztanak majd attól a pár esti és éjszakai órától is; mindezeknél a nagyrészt ostoba okoknál fogva most nem olyan szabályos levél következik, amilyent akartam, s amilyen a vasárnaphoz is illenék. Mindezen okoknál fogva, az utolsót is beleértve, most elégedetlen vagyok és szomorú, és az aprócska kölyökmacska, behallom a konyhából, szívből velem vinnyog. Ezenkívül - persze nem is várhattam mást - Magától sem kaptam levelet, minthogy a levelei mindig csak a délutáni postával jönnek meg, azt pedig vasárnap nem hordják ki, s így szerencsés esetben is csak holnap reggel kapom majd meg a hosszú éjszaka után. - Ilyen körülmények között ugyan ki vehetné zokon, hogy csekély kárpótlásul mindezekért úgy szólítottam meg Magát, ahogy fent látható? S vajon az egyes esetben és általában nem fér-e olyan jól össze ez a megszólítás, hogy ha már úgyis itt van, soha többé ne mondjunk le róla?

Kedves Felice Kisasszony, hogy töltötte ezt a szép és szörnyen rövid vasárnapot? Ha valóban úgy volna, hogy az embert megzavarná, ha valaki rá gondol, akkor Maga bizonyára fölriadt volna az éjszaka kellős közepén, reggel az ágyban olvasás közben összefolynak a sorok a szeme előtt, reggelinél föl-fölpillant a kakaójáról és a zsömléjéről, sőt még anyja fölött is elszáll a pillantása, az orchideák, míg új lakásba vitte őket, egyszerre megdermednek a kezében, és talán csak most, a Schilling futása közben van nyugta tőlem, mivel most nem gondolok Magára, hanem Magával vagyok. Azazhogy nem is vagyok Magával, mert éppen amikor kitettem a pontot, meghallottam a szomszéd szobából az apámat, aki most ért haza, és egy rendkívül kellemetlen üzleti hírt hozott, átmentem hozzá, s apával és anyával ott álltam egypár pillanatig lesújtva és tanácstalanul.

Az utóbbi napokban még eszembe jutott az együtt töltött esténknek két újabb részlete, az egyikre a Maga leveleiben bukkantam rá, a másikra a magaméban.

Igazság szerint már akkor elmondta, s magam sem értem, hogy felejthettem el, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát egyedül egy szállodai szobában. Akkor alighanem azt feleltem rá, hogy én meg éppenséggel nagyon szeretek szállodában lakni. És ez valóban így is van, különösen tavaly tapasztaltam, amikor hosszabb ideig kellett utazgatnom észak-csehországi városokban és városkákban a tél kellős közepén. Hogy magaménak mondhatom egy szállodai szoba négy áttekinthető fal közé zárt terét, hogy a szekrények, asztalok és ruhafogasok meghatározott helyén tudhatom meghatározott tárgyakból álló holmimat, ez legalábbis halk reményt kelt bennem egy új, még el nem tékozolt, jobbra érdemes, pattanásig feszített létre, persze lehet, hogy nem több az egész, mint végsőkig csigázott kétségbeesés, amely egy szállodai szoba hideg sírboltjában van igazán a helyén. Én mindenesetre mindig igen jól érzem ott magam, és csak a legjobbat mondhatom az összes szállodai szobákról, ahol valaha is megfordultam. Általában, azt hiszem, egyikünk sem utazik valami gyakran. De mitől is fél Maga tulajdonképpen, hogy még a házuk lépcsőjén sem mer fölmenni egyedül éjszaka? Pedig nyilván egészen lent lakik, különben nem hallatszanék fel az utcáról a tapsa (nem is értem, hogy hallhatják meg a csukott ablakon át). És ezen a néhány lépcsőfokon sem mer fölmenni egyedül? Pedig milyen nyugodtnak és magabiztosnak látszik! Nem, semmiképpen sem érem be azzal, amit a kapunyitásról írt.

Beszélgettünk azon az estén a jiddis színházról is. Noha Maga látott már egyszer efféle előadást, a darab címére már nem emlékezett. Nos, azt hiszem, épp most játszik Berlinben egy ilyen társulat, velük van egy jó barátom, egy bizonyos I. Löwy is. Egyébként ő volt az, aki a Maga első és második levele között eltelt hosszú várakozási időben - akaratlanul bár, de eléggé meg nem hálálhatón - egy apró üzenetet küldött nekem Magától. Ugyanis nagyon gyakran ír nekem, és képeket, plakátokat, újságkivágatokat s más effélét is szokott küldeni. Akkoriban elküldte egyszer a társulat lipcsei vendégjátékának a plakátját is. Én otthagytam összehajtogatva az asztalomon, jóformán meg se néztem. De úgy van ezekkel az íróasztalokkal az ember, hogy ami legalul van rajtuk, az - ha nem akarjuk is - egyszeriben legfölülre kerül, s így esett, hogy egyszer pont ez a plakát (s nem egy másik) volt legfölül, méghozzá szétteregetve. Ehhez a véletlenhez társult még az a másik is, hogy böngészgetni kezdtem, mert mulatságosnál mulatságosabb dolgok voltak rajta (egy színésznőt, egy éltesebb, férjezett dámát, akinek egyébként nagy csodálója vagyok, megtettek ott "primadonná"-nak, Löwy meg nem átallotta "drámai költő"-nek titulálni magát), de alul a sarokban, nyilván meghökkentésül, fel volt tüntetve az Immanuelkirchstrasse, Berlin ÉK, ahol a plakátot nyomták. Ezért ma, hogy már nem szorulok rá a Magáról szóló efféle híradásokra, hálából azon tűnődöm, vajon nem volna-e kedve megnézni egyszer ezeket a színészeket, akikről egyébként a végtelenségig tudnék mesélni Magának. Nem tudom biztosan, hogy most Berlinben játszanak-e, de ennek a Löwynek egy lapjából, amely az íróasztalomon hányódik valahol, azt kell hinnem, hogy igen. Bizonyos, hogy ez az ember, legalább egy negyedórára, nagyon megnyerné a tetszését. Talán, ha kedve van hozzá, magához hívathatná az előadás előtt vagy az előadás után, s reám hivatkozva, szóra bírhatná egy kicsit. Az egész jiddis színház tetszik nekem, tavaly vagy hússzor is megnéztem az előadásaikat, a német színházban viszont talán nem is voltam. - De mindezt nem azért írtam, mintha arra akarnám kérni, hogy menjen oda; nem, erről igazán nincs szó. Vannak Berlinben szebb színházak is, és meglehet, vagy fölöttébb valószínű, hogy az említett színháznak elhanyagoltsága már önmagában is elriasztja Magát, hogy oda menjen. Nagy kedvem volna széttépni mindazt, amit írtam a dologról, de legalább arra kérem, hogy ebből-a kedvemből vonja le a következtetést: egyáltalán nem ajánlom, hogy oda menjen.

És ezzel fejezzem is be a vasárnapnak azt a részét, amelyet a levelével töltöttem el? De az idő szalad, és nekem nagyon kell igyekeznem, ha még egy kis alváshoz akarok jutni az éjjeli műszakom előtt. Az azonban biztos, hogy e nélkül az, igaz, korántsem megnyugtató levél nélkül sohasem jutnék hozzá.

Most pedig Isten vele! Nyomorult posta! A levele talán már egész nap itt volt Prágában, és engem megfosztanak tőle! Isten vele!

Híve, Franz K.

Éjfél már elmúlt, tényleg csak a korrektúrákkal végeztem, aludni nem aludtam, és magamnak sem írtam semmit. Hogy most fogjak neki, ahhoz pedig már késő van, kivált hogy még nem aludtam, s így most kénytelen leszek leküzdött nyugtalanságommal lefeküdni és küszködni az alvásért. Maga bizonyára már réges-rég alszik, és nem szép tőlem, hogy még ezzel a kis szónoklattal is zavarom az álmát. De éppen az imént vettem elő az utolsó levelét, egy kicsit beleolvasgattam, és az jutott eszembe, hogy nem kellene-e abbahagynia a munkáját a professzornál. Igaz, hogy még nem is tudom, miféle munka az, de még ha színarany szavakat diktálna is Magának estéről estére, akkor sem érné meg, hogy kifárassza magát. És most még egyszer jó éjszakát kívánok, Maga pedig békés szuszogással mond érte köszönetet.

Híve, Franz K.

12. XI. 4.

Hétfő van, délelőtt fél tizenegy. Szombat fél tizenegy óta levelet várok, és megint csak nem jött semmi. Én írtam mindennap (ezt korántsem szemrehányásként mondom, hiszen örömem telt benne), tényleg nem érdemelnék meg egy szót? Csak egyetlenegy szót? Ha nem többet, legalább ennyit válaszul: "Többet hallani sem akarok Magáról!" Pedig bizonyosra vettem, hogy a mai levele tartalmaz majd valamiféle döntést, persze döntés az is, hogy semmi sem érkezett. Ha kaptam volna levelet, nyomban válaszoltam volna rá, a válasz pedig óhatatlanul panasszal kezdődött volna, hogy milyen hosszú volt ez a két végeérhetetlen nap. És Maga meg hagyja, hogy itt üljek vigasztalanul ennél a vigasztalan íróasztalnál!

12. XI. 5.

Kedves Felice Kisasszony!

Ha azt kívánja tőlem, hogy mindig a való helyzet szerint írjak, akkor bizonyára szívesen megbocsátja tegnapi galád és fölösleges rémüldözésemet is, mert hiszen szóról szóra úgy állt a dolog, ahogy megírtam azon a papírszeleten. Mára azonban természetesen megérkezett a két levele, reggel az egyik, tízkor a másik, és a legcsekélyebb okom sem lehet panaszra, sőt ígéretet is kaptam, hogy mindennap kapok majd levelet (halld, szívem, mindennap egy levél!), és a boldogságomhoz most már csak az hiányzik, hogy Maga is megbocsásson. Csak arra szeretném még kérni, hogy ha elkészült egy-egy nekem szóló levéllel, és történetesen nincs a keze ügyében bélyeg, ne hagyjon szenvedni, dobja be bátran és elszántan azt a levelet felbélyegezetlenül.

Az a baj, hogy én, vasárnapot kivéve, mindennap csak három és négy között, talán épp a legterméketlenebb órámban érek rá levelet írni. A hivatalban csak ritkán sikerül a dolog - pedig alig bírok magammal, amikor elolvasom a levelét! -, de ha most nem írnék, akkor az elégedetlenségtől nem bírnék elaludni, Maga se kapná meg már holnap a levelet, este pedig túlságosan rövidre van szabva az időm. Egyébként úgy veszem ki a leveléből, hogy ünnepnapokon is zavarosan írok. A szívem aránylag egészen jól van, ámbár az emberi szívnek éppenséggel nem könnyű úrrá lennie a rossz írás okozta bánaton és a jó írás szerezte örömön. Csak a gyomrom miatt mentem szanatóriumba, meg az általános testi gyengeség miatt és - erről se feledkezzünk meg - önimádó hipochondriából. De minderről még majd részletesebben kell írnom egyszer. Nem, a híres orvosokban nem bízom; az orvosoknak különben is csak akkor hiszek, amikor azt állítják, hogy nem tudnak semmit, de még akkor is gyűlölöm őket (remélem, Maga se kedveli a fajtájukat). Berlint persze azért felíratnám magamnak, hogy szabad, nyugodt életem legyen, de ugyan hol az a mindenható orvos? Az Immanuel-Kirchstrasse különösen ajánlható kimerült embereknek. Le is írhatom. Figyelje csak: "Az Alexonder Placbul med ki ed hosszo, nem eleven occa, Prenzloer Strasse, Prenzloer Allee. Mellékes occa med bele sok. Edjik ollan kis occa az Immanuel-Kirchstrass. Csündes, eldogott, messze o mindig sörgölődő Berlintül. Oz o kis occa kezdődik ed közönséges templomtul. Vi zo vi van neki o 37-es numera ház, egészen sován és magos. O kis occa is egészen sován. Ha ott promenirozok, mindig nugodt és csündes, és én megkérdezek: Berlin ez még?" Így írja le az utcájukat Löwy, a színész, egy levélben, amelyet tegnap kaptam tőle. Az utolsó kérdést költőinek tartom, s az egészet hűséges ábrázolásnak. Nemrégiben kértem tőle, nem adván okát, s ő hasonlóképpen válaszolt, nem kérdezve semmit. Én persze a 30. Számú házról akartam hallani (s méghozzá Maga a 29-ben lakik, ha nem tévedek), nem tudom, miért pont a 37-est választotta ki nekem. Egyébként most jut eszembe, hogy talán abban a házban van a nyomda, ahol azt a plakátot nyomtatták. Ebből az utolsó leveléből úgy látom, hogy az együttes vasárnap tarthatta legutóbbi berlini előadását, de ha jól értem a levelét, jövő vasárnap alighanem megint fellépnek. Ezt csak azért írom most, hogy kiigazítsam a múltkori adataimat, de azért most is csak az akkori fenntartásokkal ajánlom az előadás megtekintését.

A varázsige véletlenül ott van az utolsó előtti levelében is, és nem tud róla. Elveszett sok más szó között, és attól félek, hogy a leveleinkben nem is kapja meg többé a megérdemelt rangját, mivel én nem mondom ki elsőnek, Maga pedig természetesen még ha rájönne, sem fogja elsőnek kimondani. Talán jó is ez így, mert tegyük fel, hogy az a szó hatni kezdene, s Maga olyasmit fedezne föl bennem, amit nem akarna elviselni: ugyan mihez kezdenék akkor én?

Akkor mindenekelőtt az írásaimat s az íráshoz való viszonyomat nézné más szemmel, s nem ajánlaná figyelmembe a "mértéket és célt". Az emberi gyengeség amúgy is éppen elég "mértéket és célt" szab. Vajon nem kell-e minden erőmet latba vetnem azon az egyetlen darabka földön, amelyen képes vagyok megvetni a lábam? Javíthatatlan bolond volnék, ha nem tenném! Meglehet, hogy az írásaim nem érnek semmit, de akkor egészen bizonyos és kétségtelen, hogy én magam sem érek semmit, egyáltalán semmit. Ha ebben kímélem magam, akkor ez - jól meggondolva a dolgot - igazában nem kímélet, hanem öngyilkosság. Egyébként mit gondol, hány éves vagyok? Talán szóba került ez azon az estén, magam se tudom már, de talán Maga nem figyelt rá.

Isten vele, és legyen mindig jó szívvel hozzám, és tegye csak nyugodtan félre a Sophie asszonynak készülő leveleket. Nagyon kedvelem F.-nét, de annyira azért nem, hogy ne irigyeljem tőle a Maga leveleit. Vele nem vagyok állandó levelezésben. Mindössze három levelet írtam neki: az elsőben panaszkodtam Maga miatt, a másodikban nyugtalankodtam Maga miatt, a harmadikban hálálkodtam Maga miatt. Agyő!

Híve, Franz K.

[...]

12. XI. 7.

Drága Felice Kisasszony!

Tegnap előadtam, hogy aggódom Magáért, és iparkodtam meggyőzni. De mit cselekszem közben magam is? Nem zaklatom vajon? Ámbár nem szántszándékkal, mert az képtelenség, és ha úgy lenne, a legutóbbi levele láttán annak is meg kellene semmisülnie, akár az ördögnek az angyal színe előtt, hanem a létemmel, a puszta létemmel zaklatom. Én lényegében véve ugyanaz vagyok, aki voltam, tovább kerengek a magam körében, csak újabb teljesületlen vágy csatlakozott korábbi teljesületlen vágyaimhoz, és új, talán mindennél erősebb emberi bizonyosságot kaptam ajándékul eddigi reménytelenségemhez. Maga azonban nyugtalankodik, és meg van zavarva, és felsír álmában, ami rosszabb, mint álmatlanul bámulni a mennyezetet, és megváltozott az óta az este óta, amikor olyan nyugodtan pillantgatott egyikünkről a másikunkra, és átsiklik mindenen, egyszer húsz ember is felbukkan a leveleiben, másszor meg egy se, egyszóval a nyereség igazságtalanul, fölöttébb igazságtalanul van elosztva közöttünk. (Minek ülsz most szembe velem, barátom, ebben a csöndes szobában, amely úgyis a tiéd!)

Erről, ismétlem, nem én tehetek - végtére is mi vagyok én? -, hanem az, amire kezdettől fogva minden vágyam irányult, és csak arra irányul ma is, és Magát is, ha elveszíteni nem akarja, ugyanabba az irányba kell terelnie. Ó, hogy ilyen gyászos erőszakra vagyok kárhoztatva Magával szemben!

Hosszú megszakítás után (Bárcsak volna időm, bárcsak volna időm! Nyugalmam volna, és mindent helyesen látnék. Ahhoz is értenék, hogy írjak kíméletesebben Magának. Sosem bántanám meg, mint ahogy most, pedig milyen kínosan igyekszem elkerülni. Nyugalmam volna, és nem remegnék, mint most is néhány perce fent az irodámban, miközben Magára gondoltam, az akták között, és nem ülnék most itt kábán ennek a szobának viszonylagos csendjében, s bámulnék ki a lebocsátott függönyök mögül az ablakon. S vajon majd ha naponta fogunk írni egymásnak, lesznek-e majd másféle napok is, mint ez a mai, lesz-e majd más rendeltetésünk is, mint hogy véghezvigyük a lehetetlent: erőnket megfeszítve szétrepüljünk, s ugyanazzal az erővel tartsuk is egymást?)

Csak a megszakítást jelezhettem, semmi mást, most megint délután van, késő délután van már. Most, hogy újraolvasom a levelét, belém hasít, hogy úgyszólván semmit sem tudok a korábbi életéről, elmosódva épp csak hogy látom az arcát a borostyán közt, ahogy kislányként kikukucskál a mezőre. S aligha van mód többet megtudni, mint amennyit leírásból lehet. Ne is reménykedjék ilyesmiben! Elviselhetetlennek érezne, ha személyesen mennék oda. Aki voltam a szállodába menet, az vagyok. Szeszélyesnek és tűrhetetlennek mondaná az életmódomat, pedig azzal kúráltam ki a gyomorbajomat. Az apám hónapokig az újságja mögé bújt az esti étkezésem idején, míg aztán lassan hozzászokott. Néhány éve meg egészen lehetetlenül öltözködöm. Ugyanazt az öltönyt hordom a hivatalban, az utcán, otthon íráshoz, sőt nyáron és télen. A hideggel szemben szinte érzéketlenebb vagyok, mint egy darab fa, de igazában még ez sem volna ok rá, hogy úgy járjak-keljek, ahogy szoktam: például még most novemberben sem hordok kabátot, sem átmenetit, sem télit, nyári öltönyben és szalmakalapban sétafikálok az utcán, mint egy bolond a bebugyolált járókelők között, mellényt elvből nem viselek (én találtam föl a mellény nélküli öltönyt), az alsónemű tovább nem részletezendő sajátságairól pedig inkább hallgatok. Hogy megrémülne, ha a templomuk előtt, amelyet az utcájuk elejére képzelek, hirtelen szembe találná magát egy ilyen alakkal! Az életmódomra (eltekintve attól, hogy mióta rátértem, összehasonlíthatatlanul egészségesebb vagyok, mint azelőtt) van némi magyarázat, de félő, hogy Maga nem fogadná el, kivált hogy mindazt, ami egészségesnek látszhatik benne (természetesen nem dohányzom, sem alkoholt, sem kávét, sem teát nem iszom, s többnyire még csokoládét sem eszem, ezzel téve jóvá a hamis titkolózást), mindazt lerontja az elégtelen alvás. De azért ne vessen meg, drága Felice Kisasszony, s ne is akarjon megjavítani ezekben a dolgokban, csak viseljen el jó szívvel a nagy messzeségből. Mert, tudja, tegnap este például a szokott viseletemben hazatértem a jeges hidegből, nekiláttam a majd minden este egyforma vacsorámnak, hallgattam, mit mesél a sógorom, meg aki nemsokára az lesz, aztán, míg búcsúzkodtak az előszobában (mostanában fél tíz és tíz között vacsorázom), magam maradtam a szobában, és olyan vágyakozás támadt bennem Maga iránt, hogy a legszívesebben az asztalra ejtettem volna a fejem, hogy megtartson valami.

Maga sokkal fiatalabbnak hisz, mint amennyi vagyok, s én már-már inkább elhallgatnám a koromat, mivel az évek magas száma csak még nyomasztóbbá teszi mindazt, amivel zavarom Magát. Egy kurta esztendővel még Maxnál is idősebb vagyok, s július 3-án töltöm be a harmincat. Igaz, hogy fiatalnak látszom, s a be nem avatott szemlélő aszerint, hogy milyen az emberismerete, legföljebb tizennyolc-huszonöt évesnek tart.

Amit a professzorról mondtam tegnap, talán elbizakodottságnak látszott, pedig csak féltékenységből fakadt. De ma igazán haragszom rá, legalábbis elméletileg, hogy Bindinget ajánlotta Magának. Bindingtől alig ismerek valamit, de ahány sorát olvastam, hamis volt a hangja és erőltetett. És ezzel traktálja Magát a professzor! - S most még pár szót. Miért ugrál a villamosról? Gondoljon a rémült arcomra, ha legközelebb ilyet szándékozik tenni! És a szemorvos? És a fejfájások? A következő levelét el sem olvasom, ha nem mindjárt azzal kezdi, hogy ezekre válaszol.

Híve, Franz K.

12. XI. 8.

Drága Felice Kisasszony!

Az utolsó előtti előtti levele (nem pedig ahogy Maga írja, az "utolsó levelei") félrevezetett engem, az kétségtelen, de olyan veszélyesnek nem gondoltam volna a dolgot, mint amilyennek most kell látnom a legutóbbi leveléből. Valóban ennyire tétova volnék? És a legtitkoltabb türelmetlenségem és a gyógyíthatatlan elégedetlenségem valóban ott reszket a látható betűkben? És a leveleimből kell megtudnom, hogy mit gondolok? Milyen szomorú köröttem minden, és én erőnek erejével ebbe akarom belerángatni Magát!

Kérdés, hogy helyesen ítéli-e meg az életemet, s megérti-e belőle, hogy milyen fajta érzékenység az enyém: ingerlékeny és mindig ugrásra kész, de mihelyt előcsalogatták, otthagy engem holt kő alakjában. Már vagy hússzor elolvastam a levelét: néhányszor, amikor megkaptam; néhányszor az írógépnél; egy ügyfél ült az asztalomnál, s én úgy olvastam a levelét, mintha épp akkor érkezett volna; elolvastam az utcán s most idehaza. De úgy látom, nem lehet segíteni rajtam, érzem, hogy gyámoltalan vagyok. Ha most együtt volnánk, egy szót sem szólnék, de mivel messze vagyunk egymástól, írnom kell, mert különben belepusztulnék a szomorúságba. Ki tudja, vajon nem volna-e nekem nagyobb szükségem arra a kézszorításra, mint Magának, s nem is a megnyugtató, hanem a bátorító kéz szorítására. Tegnapra olyan iszonyatosan elfáradtam, olyan halálosan, hogy mindenféle elszánások ellenére végül is megtagadtam magamtól az írást tegnap éjjel. Este két óra hosszat csatangoltam az utcákon, s addig haza sem mentem, míg a kezem jéggé nem fagyott a zsebemben. Utána hat órát aludtam szinte egyhuzamban, s csak homályosan emlékszem, hogy mintha álmodtam volna is, méghozzá Magáról szólt az álom, s valami baljós eseményt jelzett. Először fordul elő, hogy Magáról álmodom, s emlékezem is rá. Most jut eszembe, hogy pont ez az álom ébresztett föl az éjjel egy ízben, igaz, hogy csak félig. Egyébként reggel a szokottnál jóval korábban ébredtem, ugyanis a nevelőnőnk harsány kiáltással rontott be a lakásba - félálomban valahogy anyáskodónak hallottam a kiáltását -, hírül adva, hogy a húgomnak valamivel éjfél után leánygyermeke született. Egy darabig még ágyban maradtam - készakarva, még ha kell, se szoktak fölkelteni, de mindegy, hisz úgyis fölébredek, ha az összes ajtók mögött zajonganak -, és sehogy sem értettem, hogy miért örvendezik olyan rokoni módon a kisasszonyunk ennek a születésnek, holott engem, a fivért és nagybácsit, egy csepp rokoni érzés se tölt el, sőt inkább irigység, dühödt irigység támad bennem a húgom, jobban mondva a sógorom ellen, hogy nekem sohasem lesz gyerekem, s ez biztosabb mint a... (nem akarok oktalanul még nagyobb bajt emlegetni).

A mai örömömet tehát annak köszönhetem, hogy egy jól átaludt éjszaka s egy buta óvatosságból elfecsérelt este van mögöttem. Drága Kisasszony!

Híve, Franz K.

12. XI. 8.

Kedves Felice Kisasszony!

Most, éjjel fél egykor nem tudok levélpapírt keríteni, a szomszéd szobába kellene átmennem érte, de ott alszik a húgom, egy kis felfordulás van most a lakásban, minthogy unokánk s egyben unokaöcsénk a húga születése miatt nálunk kapott szállást. Ezért írok erre a szűrőpapírra, egyúttal megküldve vele könyvecském próbaszedését is.

Figyeljen csak, drága Kisasszony, nekem úgy tűnik, mintha az éj csöndjében értelmesebbnek hatna, amit mondok. Talán felejtsük el inkább a ma délutáni levelemet, s levél helyett tekintsük intelemnek. Természetesen csak teljes, csak a legteljesebb egyetértésben. A levél megírása után a mai délután olyan borzalmas volt, hogy soha nem fogom elfelejteni, pedig épp eléggé szörnyű volt már az az idő is, amelyet a megírásával töltöttem. Hiába, én már csak ilyen vagyok, ha semmit sem írtam magamnak (noha persze nem csak ez volt az ok). Ha csupán magamnak élek, valamint közönyös, vagy hozzám idomult, vagy éppen csak jelenlévő embereknek, akik közönyösségükkel, vagy a megszokás, vagy az elevenen ható, állandó jelenlétük révén pótolják a bennem lévő űrt, akkor még számomra is könnyebben múlik el a dolog. Ám ha közeledni próbálok valakihez, s minden erőmet belevetem, akkor kétségtelenné válik a nyomorúság. Akkor semmivé válok, a semmivel pedig nincs mit kezdenem. Megvallom, hogy a legjobbkor jött a délelőtti levele (délután már más volt a helyzet), pontosan ezekre a szavakra volt akkor szükségem.

De még most sem tértem egészen magamhoz, úgy veszem észre, még nem írok elég világosan, még erre a levelemre is joggal megtehetné mai bíráló észrevételét. Bízzuk az alvásra s a jótevő istenekre a dolgot!

Hogy tetszik Magának a próbaszedés (persze más lesz a papír)? Az biztos, hogy egy kicsit feltűnően szép, s inkább való Mózes törvénytábláihoz, semmint az én apró tévelygéseimhez. De mindegy, most már így fogják kinyomtatni.

Isten vele! Nekem több szeretet kell, mint amennyit megérdemlek.

Híve, Franz K.

[Levélterv Felice Bauerhez 1912. november 9-én]

Drága Kisasszony!

Többet ne írjon nekem, én sem írok többé. Magát csak boldogtalanná teszem az írásaimmal, rajtam meg úgysem segít semmi. Hogy ezt belássam, fölösleges volt sorra számlálnom az elmúlt éjjel az óra ütéseit, hiszen világosan tudtam már az első levelem előtt, s hogy mégis megpróbáltam ráakaszkodni Magára, megérdemelném, hogy elátkozzanak, ha nem volnék már úgyis átkozott. - Ha akarja, természetesen visszaküldöm a leveleit, bár szívesen megtartanám őket. Ha mégis ragaszkodik hozzá, küldjön egy üres levelezőlapot jelzés gyanánt. Én viszont arra kérem, amennyire tudom, hogy tartsa meg az enyéimet. - Felejtse el gyorsan, hogy miféle szörnyalak vagyok, és éljen tovább vidáman és nyugodtan, mint azelőtt.

12. XI. 11

Drága Kisasszony!

Hála istennek! - mondom én is. Ha tudná, hogy telt el a péntek és a szombat, de különösen a péntekről szombatra virradó éjjel! Igazán nem múlt el negyedóra, hogy ne számláltam volna az óra ütéseit. Délután iszonyú és elkerülhetetlen tépelődések közepette írtam meg az utolsó előtti levelemet, aztán jártam egyet, majd lefeküdtem, aránylag későn. Meglehet - magam se tudom már pontosan -, hogy elkeseredésemben egyszerűen elaludtam. Este írtam három vagy négy oldalt magamnak, nem is lett olyan rossz, de hiába tűnődtem, hogy hol lehetnek még bennem azok a nyugodt pontok, amelyekből mindez fakad, holott magam meg vagyok fosztva a nyugalomtól. Később, azt gondolva, hogy már ép ember vagyok, szűrőpapírra vetettem azt a levelet, amely megint csak olyan gonoszul eltorzult a kezem alatt, hogy úgy meredtem rá, mintha nem is én írtam, hanem mástól kaptam volna. Aztán lefeküdtem, és meglepően gyorsan elaludtam, azaz éppen csak hogy elszunnyadtam. De egy negyedóra múlva már fenn voltam megint, szendergésem közben úgy rémlett, mintha kopognának [félbeszakad a levél]

(most hadd intézzek el egy sürgős, undorító, ősrégi ügyet, amely már egy hete nyomaszt, közben nem fogom megengedni magamnak, hogy Magára gondoljak, ebben Maga is segítsen nekem, s jutalmul kapok majd talán egy szabad pillanatot és kellő nyugalmat ehhez a levélhez, amely éppolyan szorosan hozzám tartozik már, mint a szívverésem, s olyannyira tele van vele a fejem, mintha nem is egy hivatalban ülnék, amelynek eladtam a fél napjaimat, sőt még többet is, és ezért látszólag jogosan tart rám szakadatlanul igényt, még szerencse, hogy a kevésbé fontos munkák elmosódnak álmos szemem előtt, de most aztán elég az írásból, gyerünk dolgozni.)

A jutalom elmaradt, a munkám ide űz, oda űz, s hogy Magára gondolok, az is, csak más irányba. Ma csaknem egyszerre kaptam meg az utolsó három levelét. Olyan végtelenül jóságos. Egyelőre csak ezt a levelet küldöm, de talán írok ma még párszor. Majd pontosan megmagyarázom, hogy miért nem írtam tegnap. Ezt a levelet most bedobom így, ahogy van, mert nem bírom elviselni, hogy ne legyen legalább úton levelem Magához.

Tehát Isten vele, csak néhány órára.

Híve, Franz K.

12. XI. 11.

Drága Kisasszony!

Tehát nem veszítem el Magát. Pedig már valósággal meg voltam győződve róla. Megrémített az a levele, amelyikben furcsának minősítette az én egyik levelemet. Akaratlan, de annál határozottabb megerősítését láttam benne egy átoknak, amely - noha mostanában azt hittem, hogy legalább nagyjából megszabadultam tőle - most újból rám sújt, és úgy látszik, végérvényes erővel. Nem tudtam összeszedni magam, Magának se tudtam mit írni, a szombati két levél merő kitalálás volt az elejétől a végéig, csak az a meggyőződésem volt valódi, hogy vége mindennek. - Talán van oka, hogy pont most, ennél a szónál jön be hozzám sírva az anyám, könnyben úszó arccal (éppen most indul az üzletbe, ott tölti a napját, minden napját, idestova harminc esztendeje), cirógat, faggat, hogy mi bajom, miért nem szólok egy szót sem az asztalnál (pedig már régóta nem beszélek, éppen mert fegyelmeznem kell magamat), és így tovább. Szegény anyám! Nagyon okosan mégis megvigasztaltam, megcsókoltam, s a végén még meg is nevettettem, sőt sikerült elérnem, hogy mihelyt a könnyei felszáradtak egy kissé, eléggé szigorúan meg is dorgáljon, hogy miért nem szoktam uzsonnázni (ami egyébként már évek óta nem szokásom). Azt is tudom, honnan származik ez a nagy aggódása (ő nem sejti, hogy tudom, azazhogy rájöttem később). De erről majd máskor.

Mert megint csak az történik, hogy úgy eltölt, amit mondani akarok, hogy nem tudom, mivel kezdjem. Márpedig ezt a három utolsó napot választom boldogtalan, örökké várakozó lehetőségek hírvivőjéül, mivel a munkanapok zaklatottságában soha nem fogok hosszabb levelet írni Magának. Ezzel egyet kell értenie, nem szabad, hogy haragudjék, és szemrehányást tegyen. Most ugyanis, tudja, arra támadt kedvem, hogy - ha tetszik Magának, ha nem - leboruljak a lába elé, és felajánljam magam, hogy semmi nyom és semmi emlék ne maradjon belőlem senki másnak, de még egyszer nem akarok - ha hibás vagyok, ha nem - olyan megjegyzést olvasni, amilyent abban a levélben. De nem csupán ezért fogok mostantól fogva rövid leveleket írni (vasárnap viszont mindig gyönyörűségesen hosszút), hanem azért is, mert az utolsó lélegzetvételemet is a regényemnek akarom szentelni, hiszen Magáé is az a regény, vagy jobban mondva világosabb képet adhat Magának a bennem lévő jóról, mint akár a leghosszabb élet leghosszabb leveleinek pusztán ráutaló szavai. Hogy mégis legyen némi fogalma róla: a történetnek, amelyet írok, s amely persze a végtelenbe épül bele, A kallódó fiú lesz a címe, és csakis az Észak-amerikai Egyesült Államokban játszódik. Egyelőre öt fejezet van készen, a hatodik is majdnem. A fejezetcímek sorjában: I. A fűtő. II. A bácsi. III. Villa New York mellett. IV. Úton Ramses felé. V. Az Occidental Hotelben. VI. A Robinson-ügy. - Úgy soroltam fel ezeket a címeket, mintha máris tudna mit társítani hozzájuk az ember, ami persze lehetetlen, de mégis azt akarom, hogy őrizze meg nekem őket, amíg lehetséges lesz az is. Ez az első nagyobb munka, amelyben tizenöt esztendei, néhány pillanat kivételével reménytelen gyötrődés után már másfél hónapja biztonságban érzem magam. Ennek tehát el kell készülnie, nyilván Maga is így véli, s ezért azt a röpke időt, amely alatt úgyis csak pontatlan, szörnyen hézagos, meggondolatlan, veszedelmes leveleket írogatnék Magának, a Maga áldásával inkább átömlesztem majd abba a munkába, amelyben legalábbis eddig, akárhonnan származott is, lecsillapodott, s a helyes útra terelődött minden. Beleegyezik? S nem hagyja majd, hogy visszazuhanjak mindennek ellenére szörnyű magányomba? Drága Kisasszony, de sokért nem adnám, ha most a szemébe pillanthatnék!

Vasárnap a lehető legértelmesebben választ adok majd mindenre, arra is, hogy miért nem írtam tegnap; ez hosszú história.

Ha az ember nem a szeme miatt volt a szemorvosnál, mondja is meg határozottan!

Három napja megtagadtam magamtól a villamosról leugrálás örömét, attól tartva, hogy valamiféle gondolatátvitel révén esetleg Maga se veszi majd eléggé komolyan az intelmemet. De most végre határozott ígéretet tett, és én megint ugrálhatok. Erről jut eszembe, hogy mi történt szombaton. Maxszal sétáltunk, és én éppenséggel nem úgy beszéltem magamról, mint aki úszik a boldogságban. Közben nem nagyon figyeltem az útra, és csak az utolsó pillanatban került el egy hintó. Még magammal lévén elfoglalva, toporzékolni kezdtem, és tagolatlanul kiabáltam. Valósággal dührohamot kaptam, hogy nem gázoltak el. Persze a kocsis nem értette, és okkal szitkozódott.

Nem, nem szigetelem el magamat teljesen a családomtól. Ezt bizonyítja a lakásunk akusztikai viszonyairól szóló, ide mellékelt karcolat is - családom enyhén fájdalmas, nyilvános megfegyelmezése céljából nemrégiben tettem közzé egy kis prágai folyóiratban. - Egyébként a legkisebb húgom (húszéves elmúlt már) a legjobb barátnőm Prágában, és együttérző, jó lélek a másik kettő is. Csak apámmal gyűlölködünk vitézül.

Milyen különösen hangzik Magától az a "Te", még ha csak idézetben is!

Még hamar, mielőtt befejezném, adjon tanácsot, mitévő legyek, hogy ne reszkessek olyan bolondul örömömben, amikor megkapom és olvasom a leveleit az irodában, hogy ott dolgozhassam tovább, és ki ne dobjanak. Olvashatnám őket nyugodtan is, ugye? Aztán pár órára megfeledkezhetnék róluk. Erre kéne törekedni.

Franz

12. XI. 11.

Felice Kisasszony!

Most olyan kéréssel fordulok Magához, amely igazán őrültségnek látszik, és magam sem ítélném meg másként, ha én olvasnám ezt a levelet. De egyúttal az is igaz, hogy ennél keményebb próbára nem lehetne tenni a legjóságosabb embert sem. Hallja hát a kérésem:

Hetente csak egyszer írjon, éspedig úgy, hogy vasárnap kapjam meg a levelét. Nem bírom elviselni a naponta érkező leveleit, egyszerűen képtelen vagyok elviselni őket. Míg például válaszolok a levelére, látszólag csöndesen fekszem az ágyban, pedig szívdobogás rázza az egész testemet, és Magán kívül semmi másról nem vesz tudomást. Hogy mennyire hozzád forrtam, kifejezni valóban nincs más mód, és még ez is milyen gyatra. De éppen ezért nem akarom tudni, hogy hogy vagy öltözve, mivel csak megkever, hogy életképtelen vagyok, és ezért nem akarom tudni, hogy jó szívvel vagy hozzám, mert minek ülök akkor, én bolond, az irodában vagy idehaza ahelyett, hogy behunyt szemmel vonatra ugornék, addig ki se nyitva a szemem, míg meg nem érkeztem hozzád. Ó, nagyon, nagyon komisz oka van annak, hogy nem így teszek; hogy ne sokat szaporítsam a szót: én magam még éppen csak eltengődöm az egészségemmel, de házasságra már nem, apaságra meg semmiképpen sem futná belőle. Ám ha a leveledet olvasom, még többre is képes volnék, mint hogy belássam a beláthatatlant.

De bárcsak már a kezemben volna a válaszod! Förtelmes, hogy így gyötörlek, és így kényszerítelek, hogy csöndes szobádban olvasd ezt a levelet, amelynél undorítóbb még nem volt az íróasztalodon! Néha valósággal úgy érzem, mintha hazajáró lélekként élősködnék szerencsehozó neveden! Bár elküldtem volna legalább a szombati levelemet, amelyben könyörögve kértelek, hogy ne írjál soha többé, s magam is ugyanazt ígértem neked! Édes Istenem, mi tartott vissza, hogy elküldjem. Most minden rendben volna. Vagy akad még békés megoldás? Ér az valamit, hogy hetenként csak egyszer írunk egymásnak? Nem, enyhe fájdalmat gyógyítanának ilyen eszközökkel. Már előre látom, hogy ezeket a vasárnapi leveleket sem bírom majd elviselni. Éppen ezért, hogy jóvátegyem szombati mulasztásomat, arra kérlek végül, e levélírásban már-már kifulladva, hagyjunk abba mindent, ha kedves az életünk.

Már majdnem úgy írtam alá, hogy "a Te Franzod". Nagy tévedés lenne. Nem, én a magamé vagyok, örökre magamhoz láncolva, ez vagyok én, s meg kell próbálnom ezzel megbékélni.

Franz

[Vasárnap, november 17-én, rózsacsokor kíséretében, küldönccel]
1912. november 13.

Gonosz szavak után ártatlan rózsákat küldeni szánalmas próbálkozás! Hiába, ez már csak így van: ahhoz, ami megfér egyetlen emberben, nagyon szűk, nagyon egyértelmű, nagyon földhözragadt a külvilág. - Jó, de akkor az ilyen ember legalább azzal szemben mérsékelje magát, akitől, úgy gondolja, függ. - Tehát éppen ott, ahol teljesen és tökéletesen lehetetlen?

12. XI. 14.

Drágám! Drágám! Ha ennyi jóság van a világban, akkor nem kell félnünk, nem kell nyugtalankodnunk. Megjött a leveled - éppen a főnökömnél ültem, a földpátbányák biztosításáról tárgyaltunk -, megint csak reszkető kézzel nyúltam a levélhez, s úgy néztem a főnökömre, mint valami látomásra. De mihelyt elolvastam kétszer vagy háromszor, úgy megnyugodtam, mint már régen szerettem volna, ezért fohászkodtam a múltkor éjjel, három napja. A borítékod (nem jól mondom, egyszerűen csak borítékot kellene mondani, de állandóan a szemem elé kívánkoznak a tegezés jelei), a boríték nem lehetett az oka, hiszen csillapító sorait csak később olvastam el, ami pedig a levélben volt, az inkább megrázott volna, mert minél többet kap az ember, annál jobban kell félnie ebben a hányt-vetett földi világban - ennélfogva csakis a tegezés lehetett az ok, csak az a Te nyűgözhetett úgy le, amelyért térdre borulva adok hálát neked, belőlem az érted való aggódás csikarta ki, és Te milyen nyugodtan viszonzod. Te drága! Most már biztos lehetek felőled? Olyan az a "Maga", mint ami szántalpon siklik tova, nyilván elenyészett két levél közti hézagban, csak levelekkel és reggeli, esti, éjszakai gondolatokkal eredhetünk a nyomába, ellenben a "Te" itt van előttem, helyt marad, akár a leveled, amely állhatatosan tűri, hogy csókolgassam. Micsoda szó ez! Semmi nem kapcsol két embert ilyen szorosan össze, még akkor sem, ha - mint kettőnknek - a szavakon kívül nincsen semmi egyebük.

Ma én voltam a legnyugodtabb ember a hivatalban, olyan hét után, mint amely mögöttem van, csak a legerősebb ember kívánhat önmagától ekkora nyugalmat. Majd még mesélek erről. Sőt képzeld el, még jól is nézek ki, mindig akadnak a hivatalban, akik sportot űznek belőle, hogy naponta ellenőrizzék a külsőmet. Szóval ők mondták. Nem siettem válaszolni neked (ma különben se tudtam volna), de minden rezdülésem válasz neked és szakadatlan hálaadás.

Drágám! Drágám! Legszívesebben csak ezt az egyetlen szót írnám le oldalszám, ha nem félnék tőle, hogy nem lehetne eltitkolni, mit olvasol, ha most belépne valaki a szobába, és Te éppen az egyformán telerótt lapokat tanulmányoznád. Tegnap mindössze pár sort írtam neked, vasárnap kapod csak meg. Most már nem volna könnyű visszaszereznem, de nem is szükséges; csupán azért említem, hogyne ijedj meg fölöslegesen - eddig igazán egy alkalmat se mulasztottam el, hogy megijesszelek -, néhány sor az egész, keltezés, megszólítás, aláírás nélkül, visszahódítási kísérlet szánalmas tétovasággal. Fogadd jó szívvel!

De mondd csak, honnan tudtad, hogy amit mostanában összehordtam, önkínzás volt és nem őrültség? Pedig nagyon úgy látszott, hogy az utóbbi, és én a Te helyedben iparkodtam volna minél távolabb kerülni tőle. Az utolsó levelemet például nem megírtam, hanem - bocsáss meg a kifejezésért - kiokádtam; feküdtem az ágyban, és a levél nem mondatról mondatra alakult ki bennem, hanem egy tagolatlan, iszonyú feszültségben lévő mondatként, és úgy éreztem, nyomban megöl, ha ki nem írom magamból. Amikor aztán tényleg írni kezdtem, már nem volt olyan veszélyes a dolog, összeszedegettem ezt-azt, előástam az emlékeimet, s itt-ott vigasztaló kis valótlanságok ütköztek ki a levélből. Milyen megkönnyebbülten vittem ki a pályaudvarra, milyen sietve dobtam be, hogy tértem haza, boldogtalan, de mégiscsak eleven emberként, s hogy térített aztán más belátásra az elalvás előtti szörnyű két óra!

De hagyjuk ezt. Jönnek majd megint a leveleid, írj, amikor akarsz, vagy inkább amikor tudsz, miattam ne maradj benn estig a hivatalban, nem fogok szomorkodni, ha egyszer nem jön levél, hiszen majd jön máskor, és úgy megelevenedik a kezem közt, mint előtte - azt hiszem - még egyetlen egy sem, s a szememet és az ajkamat bőségesen kárpótolja majd az összes meg nem írt levelekért. Neked viszont több időd marad sétálgatni, oly szépek mostanában az esték (tegnap este tíztől fél tizenkettőig sétálni voltunk a legkisebb húgommal, tízkor indultunk el, és fél tizenkettőkor értűnk vissza, Te talán nem is tudod elképzelni, milyen ez a lány, már húszéves, és valóságos óriás, magas és testes, de meglehetősen gyerekes), persze csak ha nem kell a próbádra sietned. Csak sikered legyen a "Humor" szerepében! Annyit nyaggatom Maxot, és az összes elképzelhető utcákon majd kicsavartam már a karját miattad, de az a tökfej az egész telefonbeszélgetésből úgyszólván csak a nevetésedre emlékszik. Jól érthetsz a telefonáláshoz, hogy így tudsz nevetni a telefonba. Nekem, ha csak a telefonra gondolok, már elmegy a kedvem a nevetéstől. Különben mi akadálya lenne, hogy a postára szaladjak jó estét kívánni neked? De hogy ott egy óra hosszat várjak a kapcsolásra, a nyugtalanságtól odaszegezve üljek a padon, aztán ha hívnak végre, odarohanjak a telefonhoz, hogy csak úgy reszket mindenem, aztán elhaló hangon tudakozódjam utánad, s ha végre hallom a hangodat, képtelen legyek válaszolni, hálálkodjam Istennek, hogy letelt a három perc, aztán hazamenjek, most már igazán elviselhetetlenül vágyakozva a veled való beszélgetésre - nem, inkább hagyom az egészet! Az egész lehetőség különben is csak szép remény, Max, attól tartok, elfelejtette a telefonszámodat.

Most pedig példás alvás következik. Drága, én Drágám, semmi érzékem a zenéhez, de ha úgyse kell ide zene!

Franzod

12. XI. 14

Drágám, nem akarlak zavarni, csak éppen jó éjszakát mondok, ezért szakítottam félbe az írást a lap közepén. Attól félek, hogy hamarosan majd nem tudok már írni neked, ahhoz ugyanis, hogy írhassunk valakinek (rád kell próbálnom mindenféle nevet, ezért most hadd legyen a neved "valaki"), el is kell képzelnünk, hogy látjuk annak az arcát, akihez a szavainkat intézzük. Nos, a Te arcod nagyon is elevenen él bennem, ezen tehát nem múlnék a dolog. Ámde mind gyakrabban lesz úrrá rajtam az a sokkal erősebb elképzelés, hogy a fejemet a válladra hajtom, s inkább elfulladva, mintsem értelmesen, a válladdal, a ruháddal, önmagammal beszélek, s neked sejtelmed sem lehet, hogy miről.

Alszol már? Vagy olvasol még, amit csak rosszallani tudnék? Vagy netán még próbán vagy, amit igazán nem szeretnék? Mindig lazsáló, de azért soha el nem romló órámon hét perc múlva egy. Tudd meg, hogy neked többet kell aludnod, mint másoknak, mivel én keveset alszom, valamivel kevesebbet az átlagnál. És a Te drága szemednél jobb helyet elképzelni se tudok, ahol az általános alvásból rám eső részt megőrizhetem.

Csak hagyjuk a zabolátlan álmokat, kérem! Képzeletben őrjáratot tartok az ágyad körül, és csendet parancsolok. És miután itt rendet teremtettem, s talán még kizavartam egy részeget is az Immanuel-Kirchstrasséból, visszatérek, magamat is ráncba szedve, az íráshoz vagy talán épp az alváshoz.

Azt azért írd meg, Drágám, hogy hozzávetőleg mit csináltál a leveleim hozzávetőleges időpontjában. Eszerint aztán én majd ellenőrzöm a megérzéseimet, Te lehetőség szerint közelíted majd a tényeket a megérzéseimhez, és miért volna elképzelhetetlen, hogy számtalan próbálkozás után a végén egybetalálkozzék a kettő és egyetlen nagy valósággá váljék, amelyben mindig bizonyos az ember. - Most tehát pontosan egyet üt a toronyóra prágai idő szerint.

Agyő, Felice, agyő! Hogy jutottál ehhez a névhez? Nehogy elszállj nekem! - ötlik fel valahogy bennem, talán az "agyő" nyomán, minthogy olyan röptető erő van ebben a szóban. Kivételes gyönyörűség lehet, gondolom én, felszállni a magasba, s ezáltal nagy tehertől szabadulni meg, amely úgy húzza lefelé az embert, mint én téged. Ne hagyd, hogy elcsábítson a kecsegtető megkönnyebbülés. Maradj meg csalóka hitedben, hogy szükséged van rám. Gondolj csak alaposabban bele. Neked, ugye, nem árthat a dolog; ha már eleged van belőlem, mindig lesz erőd, hogy megszabadulj tőlem, nekem azonban közben olyan ajándékot adtál, amilyent álmodni se mertem volna ebben a földi életben. Így van ez, még ha csóválod is a fejed álmodban.

Franz

12. XI. 15.

Te, az a "Te" nem is olyan nagy segítség, mint gondoltam. Ma még csak a második napja, s már nem válik be. Igazán nyugton maradhattam volna, hisz mi sem volt természetesebb, mint hogy ma nem jön levél. Ezzel szemben mit teszek én? Folyosóról folyosóra ténfergek, minden szolgának a kezét nézem, haszontalan megbízásokat adok, csak hogy leküldhessek valakit külön a postáért (én ugyanis a negyedik emeleten vagyok, a beérkező postát lent osztják szét, a kézbesítőink megbízhatatlanok, azonkívül elöljáró-választás van nálunk, tömérdek posta érkezik, s mire a leveledet kihalásszák ezekből az ostoba halmokból, engem idefönt elemészt a türelmetlenség), végül, senkiben sem bízva a világon, magam megyek le, és persze semmit sem találok, hiszen ha bármi jött volna, már réges-rég a kezemben lenne, mivel három embernek is szigorúan meghagytam, hogy a Te leveledet minden postánál hamarabb hozzák fel hozzám. Ezzel a feladatukkal rá is szolgáltak mind a hárman, hogy megnevezzük őket: az első egy Mergl nevű hivatalszolga, alázatos és készséges, én mégis legyőzhetetlen ellenszenvet táplálok iránta, mert azt tapasztaltam, hogy ha elsősorban rá építem a reményemet, csak nagyon-nagyon elvétve jön tőled levél. Ilyenkor aztán a csontom velejéig hatol ennek az embernek a szándékolatlanul szörnyű külseje. Éppen így volt ma is, csak legalább arra az üres kezére ráverhettem volna. Pedig olyan megértőnek mutatkozik. Nem szégyellem bevallani, hogy ilyen eredménytelen napokon meg-megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye, megjön-e másnap a levél, mire ő mindig hajlongva bizonykodott. Egy ízben - most jut eszembe - valami esztelen bizonyossággal számítottam a leveledre, talán még abban a kegyetlen első hónapban lehetett, s a szolga jelenti nekem a folyosón, hogy megjött az a dolog, és már az asztalomon van. Futok az asztalomhoz, de csak Max képeslapja van ott Velencéből, rajta Bellini festménye: A Szerelem, a földkerekség úrnője. De mit kezdjen az ember általánosságokkal a maga egyedi, önállóan fájó esetében? - A második hírnök Wottawa, az expedíció főnöke, egy öreg, aprócska agglegény, arca barázdált, a legkülönbözőbb színárnyalatú foltok tarkítják, felveri a borosta, nyálas ajka szüntelenül cuppogatja a virginiaszivart, de mégis földöntúlian szép, amikor a két ajtó közt megállva, a belső zsebéből kiveszi a leveledet, és átadja nekem, ami - gondold csak meg - tulajdonképpen nem is az ő dolga. Ezt homályosan ő is érzi, mert igyekszik megelőzni a másik kettőt, ha van rá ideje, és nem restell fölgyalogolni négy emeletet. De azért mégiscsak kínos belegondolnom, hogy olykor azért nem adja oda a szolgának a levelet, hogy maga kézbesíthesse nekem, pedig a szolgától néha talán hamarabb megkapnám. Hiába, csak nem megy a dolog izgalom nélkül. - A harmadik reménységem Böhm kisasszony. Őt meg valósággal boldoggá teszi a levél átadása. Örömrepesve jön, és úgy adja ide a levelet, mintha látszólag csak valami közömbös levél volna, amely igazában mégis csak kettőnkre, őreá meg énreám tartozik. Ha történetesen a másik kettő valamelyike már elhozta a levelet, s ezt megmondom neki, majdnem elsírja magát, és fogadkozik, hogy másnap éberebb lesz. De a cég óriási, több mint kétszázötven alkalmazottunk van, és könnyen előfordul, hogy valaki elhalássza a levelet az orra elől.

Ma hoppon maradtak mind a hárman. Kíváncsi vagyok, hányszor fogom még ezt fölemlegetni, hiszen teljességgel lehetetlen volt, hogy ma jöjjön levél. Különben is csak ma voltam nyugtalan, ezen az átmeneti napon, ha a holnapi levél után nem fogsz írni, egyáltalán nem törődöm vele. Eddig azt gondoltam: "Nem ír", és rosszul esett, de ezentúl azt mondom: "Szóval sétálni mentél, drágám", és csak örülhetek neki. Pontosan mikor kaptad meg az éjjel írt levelemet?

Franzod

12. XI. 15. Éjjel ¹/₂ 12-kor

Drágám, ma az írásomról írok neked, azért, hogy ne legyen az az érzésem, hogy megvárakoztatlak, azért, hogy ne magammal szemben, hanem magam mellett tudjalak, és azért, hogy aztán nyugodtabban írhassak magamnak, minthogy, az igazat megvallva, pár napja szörnyű keveset írok, sőt úgyszólván semmit, annyira meggyűlt a dolgom veled, annyira csak rád gondolok.

A két könyvből, amelyek talán nem is egyszerre érkeznek majd meg, az egyik a szemednek, a másik azonban a szívednek van szánva. Az elsőre, ha mégoly szép is, egy kissé önkényesen és véletlenül esett a választás; sok könyv van még, amelyet előbb kellett volna odaadnom neked; de nem baj, legalább kiderül, hogy köztünk az önkényességnek is helye van, mivel úgyis szükségszerűvé válik. De a másik könyv, az Éducation sentimentale évekig olyan közel állt hozzám, mint legföljebb talán két vagy három emberi lény; akármikor és akárhol nyitottam is ki, mindig rám ijesztett, és magával ragadott, és később mindig úgy éreztem, hogy ennek az írónak vagyok a szellemi gyermeke, noha szegény és gyámoltalan gyermek. Írd meg tüstént, olvasol-e franciául. Akkor megkapod az új francia kiadást is. Írd azt, hogy olvasol franciául, még ha nem is igaz, mert ez a francia kiadás igazán pompás.

A születésnapodra (tehát egybeesik az édesanyádéval, tehát ennyire az ő életét folytatod?), a születésnapodra éppen nekem semmit sem szabad kívánnom, mivel ha fölöttébb valószínű módon volnának is számodra sürgős kívánnivalók, egyúttal ellenem is irányulnának, s ezért nem fogalmazhatom meg őket én; amit viszont én mondhatnék, az merő-önzés lenne. Viszont hogy - amint kell is - egész biztosan hallgassak, és elő ne hozakodjam valami kívánsággal, engedd meg, hogy, persze csak képzeletben, persze csak most az egyszer, megcsókoljam a drága ajkadat.

Franz

[...]

12. XI. 17

Drágám, édes Drágaságom, szóval nekem jutott a dicsőség, ezerszer átkozottnak, hogy egészséges létedre megbetegítselek. Vigyázz magadra, hallod, vigyázz magadra, s az irántad érzett szerelmemért tedd jóvá, amit elkövettem ellened! Én meg nem átallom a szemedre hányni, hogy nem írsz, belefúrom magam a saját izgalmaimba és vágyaimba, és nem érzem meg, hogy beteg vagy, ehelyett nevetséges képzelgésekbe bocsátkozom, hogy próbákra jársz, meg szórakozni. Igazán mondom, ha földrészek választanának el bennünket, s Te valahol Ázsiában élnél, akkor sem lehetnénk távolabb egymástól. Minden egyes leveled a végtelenség számomra, ha mégoly rövidke is (Istenem, hogy mi minden meg nem fordul bennem, a szemrehányás gyanúját keltve, hiszen nem is rövid a mai leveled, hanem pontosan tízezerszer hosszabb, mint amekkorát megérdemlek), végigolvasom az aláírásig, aztán kezdem elölről, s ez így megy a legszebb körforgásban. De végtére is el kell fogadnom, hogy csak befejeződik valahol, fölálltál mellőle, és elmentél hazulról miattam a sötétbe. A legszívesebben fejbe verném magam.

Ma azonban már tényleg végső ideje volt, hogy megjöjjön a leveled. Én nem vagyok olyan bátor, mint Te, én nem akartam Berlinbe menni, csupáncsak arra voltam elszánva, hogy addig föl nem kelek az ágyból, míg meg nem jön a leveled, és ehhez az elszánáshoz nem is kellett különösebb erő, hisz a szomorúságtól úgysem tudtam fölkelni. Úgy éreztem, hogy ez a regény is nagyon elromlott tegnap éjjel, és bénultan hevertem valahol a mélyben, noha közben még élénken élt bennem az ajánlott levélen érzett öröm emléke, és ha fölnéztem, nyomorult létemre is valóságosan fent láttam magamat, örömben úszva. Tegnapelőtt éjjel másodszor álmodtam rólad. Egy kézbesítő két ajánlott levelet hozott tőled, egy-egy levél volt a két kezében, és két karjának pompásan kimért mozdulatával átnyújtotta őket, miközben úgy remegett a karja, mint a gőzgép dugattyúrúdja. Isten bizony, varázslevelek voltak. Nem ürült ki a borítékjuk, akárhány teleírt ívet vettem is ki belőle. Egy lépcső közepén álltam, és - zokon ne vedd - a lépcsőre kellett dobnom az elolvasott lapokat, hogy a többi levelet is kivehessem a borítékokból. Fölfelé és lefelé az egész lépcsőt vastagon borították az elolvasott levelek, és a lazán egymásra hányt, puha papírlapok hangosan zizegtek. Hamisítatlan vágyálom volt.

Ma azonban, nappal, valósággal csalogatnom kellett a postást. Nálunk nagyon megbízhatatlanok a postások. Csak negyed tizenkettőkor jött meg a levél, az ágyamból tízszer is küldözgettem, akit éppen tudtam, a lépcsőházba, mintha ezzel odavarázsolhatnám a levelet, magam nem kelhettem föl, de negyed tizenkettőkor végre tényleg ott volt, fölszakítottam, s egy szuszra végigolvastam. Fájt, hogy beteg vagy, de - és most lepleződik le a természetem - még jobban fájt volna, ha egészséges vagy, és nem írsz nekem. De most megint egymásra találtunk, és meleg kézfogással meggyógyítjuk egymást, s aztán egészségben élünk együtt tovább. - Már megint nem válaszoltam semmire, de hát válaszolni úgyis élőszóban kell, az íráson nem igazodik el az ember, legföljebb csak megérinti a boldogság lehelete. Egyébként ma még valószínűleg írok majd neked, noha még sok a szaladgálnivalóm, s meg kell írnom egy kis történetet is, amely az ágybeli nyomorúságomban ötlött fel bennem, és legbelül nem hagy nyugodni.

Franzod

[A lapszélen:] Ne aggódj, semmi esetre sem telefonálok, te se tedd, nem viselném el.

12. XI. 18. [November 17-ről 18-ra virradóra]

Drágám, éjjel fél kettő van, a jelzett történet még koránt sincs készen, a regényen egy árva sort sem dolgoztam ma, nem valami lelkesen bújok ágyba. Bárcsak az enyém volna az éjszaka, hogy le se téve a tollam, végigírjam hajnalig! Az lenne csak a szép éjszaka! De muszáj lefeküdnöm, mert tegnap éjjel rosszul aludtam, ma napközben meg úgyszólván alig, és ilyen kifacsart állapotban mégse mehetek be a hivatalba. Holnap a leveleid, Drágám, Drágám! Amikor félig-meddig ébren vagyok, tagadhatatlanul erőt öntenek belém, de ha szundikálok, a fotelba süppedve, legszívesebben örökké rajtuk ülnék, s ha háborgatna valaki, rávicsorítanám a fogam. Nos, a hivatal miatt igazán nem sokat izgatom magam, s hogy mennyire volna indokolt az izgalom, azt abból is látom, hogy túlélt már öt hivatali esztendőt, igaz, hogy az elsőt egy különösen szörnyűséges magánbiztosítónál, ahol reggel nyolctól este hétig, nyolcig, fél kilencig tartott a munkaidő, hogy vitte volna el az ördög! Az irodámhoz vivő kis folyosónak egy bizonyos pontján majdnem minden reggel olyan kétségbeesés rohant meg, hogy egy nálam erősebb és következetesebb jellem attól már réges-rég öngyilkos lett volna, méghozzá boldogan. Most persze sokkal jobb a helyzet, sőt érdememen felül kedves hozzám mindenki. Még a főigazgatóm is. A minap is összebújva olvasgattuk Heine költeményeit egy könyvből, mialatt a szolgák, irodavezetők és ügyfelek az előszobában, ki tudja, milyen sürgős ügyekkel, türelmetlenül várták, hogy a színe elé kerüljenek. De azért így sem rózsás a helyzet, és aránytalanul nagy erőfeszítésbe kerül csak elviselni is.

Most jut csak eszembe: ugye, nem bánod, hogy ilyen levélpapíron írok? Pár napja kimerítettem a húgom készletét, nekem meg tulajdonképpen sosem volt levélpapírom. Így most kitépdesem a lapokat az idei útinaplómból, és arcátlanul elküldöm neked. Megpróbálom mégis azzal jóvátenni a dolgot, hogy küldök egy lapot, amely éppen kiesett a füzetből: egy dal van rajta, amelyet idén a szanatóriumban kórusban énekeltünk reggelente, valósággal beleszerettem, és le is másoltam. Nagyon ismert darab, biztosan Te is ismered, de azért olvasd el megint. Mindenesetre küldd majd vissza a lapot, nem nélkülözhetem. A vers a tökéletes átéltség ellenére is teljesen szabályosan van felépítve, mindegyik strófa egy felkiáltásból és aztán egy főhajtásból áll. S hogy a költeményből áradó bánat valódi, arra szavamat adom. Bárcsak meg tudtam volna jegyezni a dallamát, de sajnos nincs zenei emlékezetem, a zenetanárom a hegedűórákon kétségbeesésében átugratta velem a pálcáját, amelyet maga tartott elém, és a zenében való előhaladásom abban állt, hogy óráról órára magasabbra tartotta a pálcát. Ezért csak nagyon egyhangú dallam maradt meg bennem a versből, inkább csak egy sóhajtás. Drágám!

Franz

[Távirat, Prága, 1912. II. 18. 2 ó. 30 p.]

suergoes = rp 10 suergoes

felice bauer berlin immanuel kirchstrasse 29

csak nem beteg = kafka + +

12. XI. 18.

Drágám, nagyon rám fért ez a távirat! Szombaton biztosan semmiképp sem jutottál íráshoz, és ma nem is számítottam levélre - ezek a boldogtalan vasárnapok hovatovább rendszeresen visszatérő istencsapásává válnak a kapcsolatunkban -, de előtte az a hosszú várakozás mégis kihozott egy kissé a sodromból, a tegnapi levél sem elégített ki teljesen, kivált hogy a gyöngélkedésedről volt benne szó, de mégis azt ígérted, talán határozottabban, mint valaha, hogy hétfőn jön egy levél, vagy kettő is, és nem jött egy sem, zavarodottan tébláboltam az irodában, százszor is leraktam a könyvet, amelyet tanulmányoznom kellett volna (a közigazgatási bíróság döntvénytára volt az, hogy tudjad), százszor elővettem újra, fölöslegesen, az a mérnök, akivel egy kiállítást kellett megbeszélnem, nyilván azt hitte, hogy elment az eszem; mert csak álltam ott, és arra gondoltam, hogy már itt a második posta ideje, sőt mindjárt el is múlik, és tehetetlenségemben, szakadatlanul és ellenállhatatlanul annak a mérnöknek az enyhén begörbített kisujját kellett néznem, tehát pontosan azt, amit nem kellett volna... Drágám! nem is mesélem tovább, csak még rosszabb lenne, s végül még olvasni is kibírhatatlan. És még a sürgönyözés sem vált be úgy, mint gondoltam. Sürgősként adtam fel fél háromkor a táviratot, és csak éjjel negyed tizenkettőkor jött meg a válasz, tehát kilenc óra múlva, ha odautazik az ember Berlinbe, az sem tart ennyi ideig, s közben kétségbevonhatatlanul halad is Berlin felé, tőlem azonban egyre távolodott a remény, hogy választ kapok. De végre csöngettek! A postás! Úristen! És milyen nyájas, milyen sugárzó volt az arca! Nem lehetett semmi rossz abban a táviratban. Persze hogy nem, csupa kedves és szép volt benne, ez árad belőle még most is, hogy itt van, feltépve, a szemem előtt.

Drágám, miből merítünk erőt, s hogy nem veszítjük el az eszméletünket, amikor ebből az őrült fájdalomból fölszárnyalunk a boldogságba?

Éppen nekiültem a tegnapi történetemnek azzal a határtalan kívánkozással, hogy beleömlesszem magam, határozottan az általános sivárság ösztökélésére. Sok minden nyomasztott, bizonytalanságban voltam felőled, teljességgel képtelen megbékülni a hivatallal, az egy napja megrekedt regény láttán vad vágy fogott el, hogy folytassam az új, szintén figyelmeztető történetet, néhány napja és éjszakája már-már fenyegetően közel a tökéletes álmatlansághoz, ezenfelül egypár kevésbé fontos, ámbár mégis zavaró és izgató dologgal a fejemben - egyszóval amíg ma a már félórára zsugorodott esti sétámat jártam (természetesen állandóan lesve a sürgönyhordót, láttam is egyet, de messze, egészen messze a lakásomtól), szilárdan eltökéltem, hogy végső menedékül írni fogok Sziléziába egy embernek, akivel idén nyáron nagyon összemelegedtem, és aki hosszú délutánokon át próbált Jézus hitére téríteni. - Most azonban itt a távirat, és az a levél várhat még egy kicsit, Te drága kísértőm, Te! Most már csak azt nem tudom, hogy a történetemet írjam-e, vagy aludni térjek a távirat tiszteletére. - És egy szóval se kérek bocsánatot, hogy annyi gondot és kellemetlenséget okoztam a táviratommal.

Franz

12. XI. 19.

Drágám, nem teszek szemrehányást, csak magyarázatot kérek, úgy elszomorít, ha nem ismerem ki magam. Nagyon helyénvaló, ha felhagyunk ezzel az őrülettel, ezzel a sok levéllel, magam is elkezdtem erről tegnap egy levelet, fel is adom holnap, de a levélterminusok megváltoztatása mégis csak közös akarattal történhet, ezt mégis meg kell előre beszélnünk, és jeleznünk kell, mert különben belebolondul az ember. Mert ugyan mire véljem, hogy legutóbbi ajánlott levelemet, mint mondod, megkaptad péntek délelőtt, vagy legalábbis tudtál már róla, és hogy mégis csak szombaton válaszoltál rá, hogy a szombati leveledben azt írod, még egyszer írsz majd szombaton, de mégsem írsz, és én a megígért két levél helyett egyet sem kapok hétfőn, és hogy ezenfelül vasárnap sem írtál egy árva szót sem, hanem csak éjjel azt a levelet, amely igazán boldoggá tett, már amennyire egyáltalán képes vagyok még a boldogságra, és hogy végül még hétfőn sem írtál volna nekem, egyáltalán nem írtál volna, ha én nem táviratozok, hétfőről ugyanis az expresszleveleden kívül nincs más levél a kezemben. De a legkülönösebb és a legijesztőbb csak most következik: Te másfél napja beteg vagy, s közben egész héten próbákra jársz; noha beteg vagy, szombat este táncolni mégy, csak reggel hétkor érsz haza, éjjel egyig talpon vagy, hétfőn este meg házimulatságba mégy. Miféle élet ez, az ég szerelmére! Magyarázatot, Drágám, magyarázatot, kérlek! Hagyd a virágokat és a könyveket. Csak a tehetetlenségem az oka.

Franz

[Egy külön lapon]: Csak most látom, hogy már a vasárnapi leveledben is határozottan levelet ígértél hétfőre.

12. XI. 20.

Drágám, hát mit tettem én neked, hogy így gyötörsz? Ma megint nem jött levél sem az első, sem a második postával. Miért hagysz így szenvedni? Pedig egyetlen írott szó milyen boldoggá tenne! Rám untál, nincs más magyarázat, végtére is nem csoda, csak az az érthetetlen, hogy nem írod meg. Ha életben akarok maradni, nem szabad hiába lesnem a híreidet, mint ebben a pár végeérhetetlen napban. Azt pedig, hogy hírt kapok tőled, már úgysem remélhetem. Ezért nyomatékosan ismételgetem magamban az istenhozzádot, amelyet a hallgatásod mond nekem. Legszívesebben rátapasztanám az arcom erre a levélre, hogy ne lehessen elküldeni, de hiába, el kell küldenem. Több levélre tehát nem számítok.

Franz

[Valószínűleg 1912. november 20-ról 21-re virradóra]

Drágám, én Drágaságom! Éjjel fél kettő van. Nagyon megbántottalak a délelőtti levelemmel? De hát sejtelmem sem volt róla, hogy milyen kötelezettségeid vannak a rokonaiddal és az ismerőseiddel szemben! Te gyötrődöl, én meg szemrehányásokkal gyötörlek a gyötrelmeidért! Bocsáss meg, Drágám, kérlek! Küldj egy szál rózsát annak jeléül, hogy megbocsátasz. Tulajdonképpen nem vagyok fáradt, de mégis fásult és bódult vagyok, nem tudom értelmesen kifejezni magam. Csak arra kérlek, maradj velem, és ne hagyj el. És ha egy ellenséges hang szólal meg bennem, és olyan levelet ír neked, amilyen a ma délelőtti volt, akkor ne higgy neki, hanem csak nézz a szívembe. Olyan gonosz, olyan nehéz ez az élet, hogy is akarhatunk puszta írott szóval megfogni valakit, mire való akkor a kezünk? Én azonban csak három röpke pillanatig foghattam a kezedet, azt a kezet, amelyre oly elengedhetetlenül szükségem van az élethez: amikor beléptem a szobába, amikor megígérted a palesztinai utazást, és amikor bolond fejjel besegítettelek a liftbe.

Megcsókolhatlak hát? De hát ezen a silány papiroson? Akkor már inkább feltépem az ablakot, és belecsókolok az éjjeli levegőbe. Drágám, ne haragudj rám! Csak ezt az egyet kérem tőled.

Franz

[1912. november 21.]

Drágám! Szegény kicsikém! Siralmas és szörnyen kellemetlen egy alak a Te udvarlód! Ha két napig nem kap tőled levelet, elvakultan csapdos - igaz, csak szavakkal - maga körül, és egyhamar fel sem éri ésszel, hogy neked árt vele. Utólag persze szánja-bánja a tettét, és biztos lehetsz benne, hogy ami izgalmat csak okozott neked, mind megbűnhődik érte, megbűnhődik még az ajkad leghalványabb rándulásáért is. Drágám, mai két leveledből úgy látom, hogy egy darabig még hajlandó vagy elviselni engem, kérve kérlek, hogy a tegnapi levelem után se másítsd meg a szándékodat. Különben ma valószínűleg még táviratilag is bocsánatot fogok kérni tőled.

De gondold csak el: az aggodalmam miattad, a szörnyű türelmetlenség, a fejemben állandóan ugyanaz az égető gondolat, a tehetetlenségem, hogy bármit, ami nem függ össze vele, elvégezzek, az egész hivatali lét, az állandóan az ajtóra tapadó tekintet, a lehunyt szemhéj mögött az elviselhetetlen képzelgések az ágyban, alvajárás és fásult bolyongás az utcák során, a szív nem dobog már, csak rángatózó izom, az írás töredezett - gondold el mindezt, és ne haragudj. Most legalább itt a magyarázat, hogy miért nem írtál, de figyelj csak ide: hétfőn egyetlen levelet sem kaptam, azt a levelet, amelynek szerinted hétfőn meg kellett volna jönnie, már szombat este föl kellett adnod, az a levél tehát biztosan elkallódott, vasárnap csak a szombat reggeli leveledet kaptam meg; ugyan mi volt abban a szombat esti levélben, írd meg, ha emlékszel még rá, hadd édesítsem meg magamnak legalább képzeletben ezt az elrontott hétfőt. Így tehát hétfőn nem kaptam levelet, kedden csak a vasárnapi levél jött és az a kierőszakolt expresszlevél, de szerdán megint csak semmi. Ez már mégiscsak hallatlan, gondoltam, és megírtam a tegnapi levelet, hogy legalább valamelyest könnyítsek a bennem feszülő érzéseken. Gondolj csak bele, számomra valóban nem volt más magyarázat, mint hogy vagy Te akarsz - a rám nehezedő átoknál fogva - önszántadból véget vetni a dolognak, vagy anyád tiltotta meg, hogy írjál, anyád, aki - jól emlékszem még rá - az első leveleidben oly kedves fényben mutatkozott; amikor utánad integetett az erkélyről, amikor sopánkodott, hogy alig ettél valamit reggelire, amikor betelefonált érted a hivatalba, ha túl sokáig maradtál bent, anyád, aki lassan-lassan mind fenyegetőbbnek tűnt előttem, amikor kézimunkát követelt a születésnapjára, amikor nem becsülte kellőképpen a hivatali munkádat, amikor szerinted fölösleges látogatásokra cipelt magával, amikor "halálra rémített" egy este, belépve a szobádba, miközben Te írtál az ágyban, és így tovább. Mind mélyebbre ástam magam ebbe az egyedül lehetséges két magyarázatba, nem tudtam szabadulni tőlük, és végül megírtam azt a levelet. Most látom már, nyilván a berlini ünnepnap az oka - s azt az ünnepnapot persze egyszerűen megnézhettem volna a naptárban -, hogy a keddi leveledet csak ma, azaz csütörtökön kaptam kézhez. De, ugye, Te jóságosan megbocsátod mindazt a rosszat, aminek okozója voltam, és egy csókkal eltemethetem ezeket a napokat és mindezt a szomorúságot?

De nekem mégis erős a sejtésem, hogy valamelyik levelem elkallódhatott. Én péntek (november 8.) óta hozzávetőleges számításom szerint legalább tizennégy vagy tizenöt levelet írtam neked, és Te mégis mindössze egy levelet kaptál volna kedden? Tegyünk próbát: írd meg, hogy megkaptad-e azokat a leveleket, amelyekhez mellékeltem valamit, s ennélfogva egészen biztosan emlékszem rájuk. Az egyikhez egy régebbi levél volt mellékelve, amelyet nem küldtem el annak idején, s a mulattató "Nagyságos Kisasszony" megszólítással kezdődik, még az ősidőkből, a másikhoz egy nyomtatott cédulát mellékeltem a lakásomat fölverő zajongás leírásával.

Igen, a Strindberg-idézeteket természetesen olvastam, és igazán nem értem, hogyhogy nem reagáltam rá. Szörnyű igazságok ezek, és csodálatos, hogy valaki ilyen nyíltan kimondja őket, de vannak időszakok, amikor fél az ember, nehogy még szörnyűbb igazságok háborgását érezze magában. Nagy igazság, hogy sokkal jobban vigyáz magára az ember, ha szeret, számtalan gondolatnak kitér az útjából, számtalan szót elhesseget, s amit szórakozottságában azelőtt fölkapott, azt most tőrdöfésnek érzi. Csak jószerivel egyvalami lehetetlen: még könnyebb diétára rátérni, a bort máris gyümölcslével pótoljuk, ha egyáltalán inni akarunk, ami csak ritkán fordul elő.

Napjában háromszor étkezem, közben nem eszem semmit, de semmit az égvilágon. Reggel kompót, keksz és tej. Fél háromkor, merő gyermeki tiszteletből, ugyanazt eszem, mint a többiek, csak valamivel kevesebbet, mint ők, mégpedig csak egészen kevéske húst, viszont több főzeléket. Télen, este fél tízkor joghurt, fekete kenyér, vaj, mogyorófélék, gesztenye, datolya, füge, szőlő, mandula, mazsola, tökmag, banán, alma, körte, narancs. Mindebből természetesen csak szemelgetek, s nem döntöm magamba, mint valami bőségszaruból. Egyik étkezést sem kedvelem annyira, mint ezt. Ne is ragaszkodj a fölösleges három falathoz, tudod, a Te egészségedre eszem mindent, de az a három falat megártana.

A leveleid miatt ne aggódj, az íróasztalomban lévő szörnyű rendetlenség közepette csak a Te leveleid vannak rendbe téve és elzárva, és valahányszor előveszem őket - ami igazán nem ritkán esik meg -, mindig szépen visszakerülnek a helyükre. - Istenem, mi mindent kéne még mondanom, s mi mindenre válaszolnom, és már megint be kell fejezni, és a tetejébe már három óra van. Szóval a többit majd holnap. Ja igen, ha szombat reggel dobod be a levelet, vasárnap már a kezemben van, és olyankor szebb a vasárnap, mint egyébként.

Franz

[Utóirat a fejlécen]: Inkább mégse táviratozok. Csak megijednél. Abban a négy levélben, amit ma már biztosan megkaptál, jó és rossz úgyis kiegyenlíti egymást. - Felléptél már Humor szerepében? Van fényképed róla? Az én képemről majd holnap.

[...]

12. XI. 21.

Drágám, szerencse, hogy nem két órával ezelőtt írtam neked, mert akkor úgy írtam volna az anyámról, hogy csak meggyűlölsz érte. De most már lecsillapodtam, és bátrabban írhatok. Korántsem rendeződött el még bennem minden, de majd csak elrendeződik, ha magától nem is, attól igen, hogy szeretlek. Megbocsáthatatlan bűnöm, és verést érdemelnék érte, hogy az anyám megkaparinthatta az egyik leveledet. Már írtam neked arról a szokásomról, hogy magamnál tartom a leveleidet: erőt öntöttek belém, jobb és derekabb embernek éreztem magam általuk. Persze mostanában már nem tartom magamnál valamennyit, mint azokban az első, boldogtalan időkben, de a legutolsót vagy az utolsó kettőt okvetlenül. Ebből támadt a baj. Odahaza zakót szoktam váltani, az utcai öltönyöm zakóját pedig felakasztom a szobámban a fogasra. Amikor éppen nem voltam bent, az anyám keresztülment a szobán - az én szobám átjáróhelyiség vagy inkább afféle bekötő út a nappali és a szüleim hálószobája között -, észrevette a szivarzsebből kikandikáló levelet, a szeretet erőszakosságától ösztökélve kivette onnét, elolvasta, és írt neked. Amekkora a szeretete irántam, ugyanakkora az értetlensége is velem szemben, ám ha lehet, még nagyobb és olykor már-már felfoghatatlan az a kíméletlenség, amely ebből az értetlenségéből átáramlik a szeretetébe.

A mai leveleidet egyvégtében olvastam el, s az evésre és alvásra vonatkozó tanácsaidon nem ütköztem meg különösebben, pedig tulajdonképpen lett volna rá okom, hiszen már megírtam neked, milyen boldog vagyok, hogy kitaláltam ezt a mostani életmódomat, az egyetlen, félig-meddig kielégítő megoldást azokra az ellentmondásokra, amelyek közepette kénytelen vagyok élni. Amikor azonban Max célzást tett ma - igaz, csak nagyon finom célzást - holmi őrizgetett levelekre, s hogy az ő holmija sincs soha biztonságban a szüleitől - azt már szinte ránézésből is tudtam, hogy az apja hogyan kotorászik és szimatol az összes sarkokban -, hirtelenjében egybeálltak az ő megjegyzései s a mai leveleidnek összes idevágó megjegyzései, a leveleidet ugyanis, mint mindig, most is olyan elevenen láttam magam előtt, mint akár egy beszélgető partnerem arckifejezését - és hamarosan tudtam már annyit, ha nem is mindent, hogy Maxból kicsikarjam a többit.

Nem kérhetlek, hogy bocsáss meg, ugyan hogy bocsáthatnád ezt meg, ha mégolyan jóságos vagy is. Ez a vétek már rajtam szárad, ezt mindenüvé magammal cipelem. Pedig olyan jó volt már minden, úgy örültem már, hogy békén élvezhetem azt a boldogító érzést, hogy Te vagy nekem, a karácsonyi szünetről tett megjegyzésedből végtelen reménység tekintett rám - a ma reggeli levelemben érinteni sem mertem ebben a mocskos irodában -, és akkor, tessék, belegázol az anyám! Mindig sejtettem én a szüleimben az üldözőt, de egészen tavalyig talán olyan közönyös voltam velük, mint talán az egész világgal is, akár egy darab fa, ez azonban csak titkolt szorongás, félelem és szomorúság volt, ahogy most látom. A szülőknek csak egy a fontos: hogy lehúzzák magukhoz az embert, persze szeretetből, és ez benne a szörnyűség. De abbahagyom, fenyegetőn közeledik az oldal vége, és csak nekivadulnék.

A tiéd, a tiéd, a tiéd.

[Egy mellékelt lapon]:

12. XI. 21.

Mellékelek egy fényképet magamról, talán ötéves lehettem, akkor csak tréfából néztem olyan mérgesen, de ma azt hiszem, hogy titokban komolyan gondoltam. De okvetlenül küldd vissza, mert a szüleimé, ők pedig mindenhez ragaszkodnak, és mindenbe beleszólnak. (Éppen ma kellett írnom az anyádról!) Ha majd visszaküldted, küldök még másokat s ráadásul egy használhatatlan, félresikerült képet a legújabbakból, azt megtarthatod, ha akarod. De talán nem is voltam még ötéves ezen a fényképen, legföljebb talán kettő, Te, amilyen gyerekbolond vagy, jobban meg tudod ítélni nálam, én inkább behunyom a szemem, ha gyereket látok.

Franz

Hogy tőled fényképet kérjek, akár csak kölcsönbe is, arra természetesen keresve sem találhatnék alkalmatlanabb pillanatot. Ezt csak úgy mondom.

12. XI. 22.

Drágám, most nincs időm bocsánatot kérni tőled, hogy megbántottalak csütörtökön, ami pedig olyan világos a mai leveledből, hogy megrendítene egy elvakult bolondot is. De engem nem, én tovább vétkezem, és amit teszek, mind ellenedre fordul, holott máskor, egy másik valóságban, akár föl is áldoznám magam érted, mintha öröktől fogva csak érted lennék a világon. De nekem nem elég, hogy a zsebemben felejtem a leveledet, hogy az anyám elolvassa, és hogy ír neked. Pedig ez is volt olyan vétek, hogy igazán beérhettem volna vele. De aki egyszer vétkezik, az mindjobban belebonyolódik a vétkébe. Tegnap Max mellett még úgy éreztem, hogy kínos ugyan a dolog, de elviselhető; meg is ígértem neki, sőt talán meg is esküdtem rá, hogy nem szólok róla az anyámnak. De még ha nem esküdtem volna meg, akkor is ez lett volna a természetes, már csak miattad is. De hol találok nyugalmat a tapintathoz, még ha a legdrágábbról van is szó. Már amikor Maxtól eljövet egy kis sétát tettem, fortyogni kezdett bennem a düh, forró gőzként lepte el az agyamat, és mire hazaértem, az volt az érzésem, hogy egy szót sem tudok többet váltani az anyámmal, ha nyomban ki nem mondom, amit gondolok. Vendégeink voltak, a vőlegény meg az egyik barátja. Mentem egyenest a szobámba azzal a biztos tudattal, hogy képtelen leszek ott megmaradni, csak azt csodáltam, hogy még egyben van a lakás, akkora volt bennem a feszültség. Az anyám, rosszat sejtve, sertepertélni kezdett az előszobában. Egymásba botlottunk, ez elkerülhetetlen volt, és én kipakoltam neki, kiadtam magamból mindent egy szuszra, szinte alig fékezve magam. Meg vagyok győződve, hogy ez mindkettőnknek jót tett, anyámnak is, nekem is, alig hinném, hogy életemben valaha is olyan kedves lettem volna hozzá, mint utána. Egyetlen más rokon vagy ismerős családban sem tapasztaltam soha annyi ridegséget vagy színlelt kedvességet, mint amennyit nekem kellett tanúsítanom mindig a szüleimmel szemben (a saját hibámból, de az övékből is). Látom az anyámon, hogy aggodalma ellenére is milyen boldog, hogy a tegnapi csúnya este után így alakult a viszonyunk. Bizonyára Te voltál itt a mentőangyal, mint mindig, ha rólam van szó. De most nem erről akarok beszélni. Éppen a reád való tekintettel nem lett volna szabad szólnom az anyámnak, és én mégis megtettem. Drágaságom, meg tudod még majd ezt is bocsátani? Nemsokára már annyi törlesztenivalóm lesz veled szemben, hogy még a földi bírák is az adós rabszolgádat látják majd bennem, aminthogy az égi bírák szemében már régóta az vagyok.

Vajon van még jogcímem a leveled végén küldött békecsókra, kivált hogy az aztán olyan csók lenne, amitől egyikünk se tudná befejezni a levelét.

Franz

12. XI. 23.

Drágám, Isten a tanúm, hogy milyen nagyon szeretlek! Késő éjjel van, már félretettem a kis elbeszélésemet, különben is már a második este múlik el úgy, hogy semmit sem dolgozom rajta, miközben szép csöndesen egy nagyobb elbeszélés kezd kibontakozni belőle. Hogy odaadjam neked elolvasni? Még ha kész volna, se tenném! Szinte olvashatatlanul van írva, de még ha ez nem is akadály, hiszen eddig sem kényeztettelek el holmi gyöngybetűkkel, akkor sem küldök olvasni egy sort sem. Magam akarom fölolvasni neked. De szép is volna! Fölolvasnám az elbeszélést, s közben fognom kellene a kezed, mert bizony egy kissé félelmetes a történet. Átváltozás a címe, és alaposan megijednél tőle, sőt talán eleged is volna az egész históriából, hisz ijesztgetlek én sajnos naponta úgyis a leveleimmel. Drágám, mi lenne, ha ezzel az újfajta levélpapírral új életet is kezdenénk. Az előző mondat írásakor egyszerre rajtakaptam magam, hogy egyenest fölnézek a magasba, mintha Te odafönn volnál. Ó, bárcsak ne odafönn volnál, ahol sajnos igazában vagy, hanem idelenn velem, a mélyben! Ez pedig itt valóságos mélység, ne ámítsd magad, s minél higgadtabban írunk majd ezentúl egymásnak - adja Isten, hogy végre így legyen! -, annál világosabban látod majd magad is. Bárcsak velem maradnál akkor is, annak ellenére is! Talán a nyugalomnak és erőnek az a rendeltetése, hogy ott álljon helyt, ahol a szomorú nyugtalanság és erőtlenség kérleli.

Nagyon zaklatott vagyok most, talán nem is kellett volna írnom. De a kis elbeszélésem hősének is nagyon-nagyon rosszul ment ma sora, pedig ez csak az utolsó lépcsőfoka immár állandóvá váló boldogtalanságának. Hogy lehetnék hát akkor jókedvű én! Ám ha e levelem pusztán csak például szolgálna, hogy Te se tépd össze soha a legkisebb papírszeletkét sem, amelyet egyszer már megírtál nekem, akkor is hasznos és fontos levél volna. Egyébként ne gondold, hogy mindig ilyen nagyon szomorú vagyok, nem, igazán nem vagyok az, legalábbis egyetlen pontot kivéve semmi okom sincs mértéktelen panaszkodásra, és azt az egyetlen, tökéletesen sötét pontot kivéve még minden jóra és szépre fordulhat, s a Te jóságod még bearanyozhat mindent. Vasárnap, ha időm engedi, és képes is leszek rá, majd tisztességesen kiöntöm neked a szívem, Te meg ülhetsz, és nézheted az ingyenajándékot. Drágám, most már igazán bújok az ágyba, szép vasárnapot kívánok neked, magamnak meg, hogy gondolj néha rám.

Franz

12. XI. 24. [23-ról 24-re virradóra]

Drágám! Mégiscsak szörnyen undorító történet ez, de most megint félreteszem, hogy gondolatban hozzád térjek, és összeszedjem magam. A történetem már valamivel túljutott a felén, s általában nem is vagyok vele elégedetlen, csakhogy undorító módfelett, és ezek a rémségek, látod, ugyanabból a szívből fakadnak, amelyben Te is megférsz, és eltűröd, hogy ott legyen a szállásod. De ne búsulj emiatt, mert minél többet írok, s minél szabadabbá válok, ki tudja, talán annál jobban megtisztulok, s annál méltóbb leszek hozzád, márpedig bőven van még mit kivetnem magamból, és nincs éjszaka, mely elég hosszú lenne ehhez az egyébként oly élvezetes foglalatossághoz.

Most pedig, még mielőtt aludni térnék (most csakugyan hajnali három óra van, egyébként csak egy óráig szoktam dolgozni, az egyik legutóbbi levelemben alighanem félreértetted az időjelzést: délután három órát jeleztem, bent maradtam az irodában, és neked írtam éppen), most pedig, mivel Te is kívánod, és mivel oly egyszerű a dolog, hadd súgom még a füledbe, hogy mennyire szeretlek. Úgy szeretlek, Felice, hogy ha megmaradsz nekem, szívem szerint örökké élnék, persze - ne felejtsük el hozzátenni - egészséges és hozzád illő emberként. Így állunk tehát, hogy tudjad Te is, és ez bizony már szinte túl van a csókokon, és ha ezt felismerem, szinte nem is maradna számomra más jeladás, mint hogy simogassam a kezedet. Ezért hívlak inkább Felicének, mintsem Drágámnak, s mondom inkább, hogy Te, mintsem hogy Kedves. De mivel rád akarok vonatkoztatni mindent, amit csak lehet, szívesen hívlak Drágámnak is, és boldog vagyok, ha csak emlegethetlek is.

Vasárnap [1912. november 24.] ebéd után

Két levél! Két levél! Kecsegtethet még valamivel a vasárnap ilyen bevezetés után? De most, Drágaságom, hogy ezt nemcsak megbocsátottad nekem, hanem bele is nyugodtál, most, ugye, Felicém, lesz, ami lesz, szépen csöndben leszünk, s zavartalanul szeretni fogjuk egymást. Bárcsak volna erőm, hogy levelekkel újra felüdítselek és felvidítsalak, amiképpen sajnos voltam olyan gyarló, hogy levelekkel kimerítselek és megríkassalak. Már-már bízom is benne. De ha tényleg sikerül, csakis annak a bátorító érzésnek tulajdoníthatom, hogy Te vagy a barátnőm, és hogy én olyan emberre hagyatkozhatom, amilyen Te vagy.

Csak arra kérlek, Drágaságom, arra kérlek, hogy máskor ne éjjel írjál, boldogsággal vegyes bánattal olvasom ezeket az álmod árán vett leveleket. Ne tedd ezt máskor, aludj szépen, ahogy megérdemled, nem volnék képes nyugodtan dolgozni, ha azt tudom, hogy még ébren vagy, s méghozzá miattam. De ha tudom, hogy alszol, akkor annál buzgóbban dolgozom, mert akkor úgy érzem, mintha egyedül nekem kellene gondoskodnom rólad, amíg gyámoltalanul és tehetetlenül alszod azt az egészséges álmodat, s mintha éretted és neked dolgoznék. Hogy is akadozhatna a munka, amikor ilyen gondolatok töltenek el! Aludj hát, aludj, mennyivel többet dolgozol amúgy is napközben, mint én. Holnap már okvetlenül aludj, több levelet ne írj nekem ágyban, lehetőleg már ma se, ha ugyan van olyan erős a kívánságom. Viszont, mielőtt aludni térnél, az aszpirinkészletedet kihajíthatod az ablakon. Tehát ezentúl nem írsz este, rám hagyod az éjszakai írást, meghagyod nekem azt a kis esélyt, hogy büszkélkedjem az éjjeli munkával, veled szemben mással amúgy sem büszkélkedhetem, s másként túlságosan megaláznám magam, ami nyilván neked sem esne jól. De várj egy pillanatig, bizonyítékul, hogy az éjszakai munka mindenütt, még Kínában is férfidolog, idehozok a könyvszekrényből (a szomszéd szobából) egy könyvet, és idemásolok neked belőle egy versikét. Meg is van (hogy hangoskodik az apám az unokaöccsével!): Jan Cen-cai (1716-1797) költő műve, a szerzőről ezt olvasom a jegyzetben: "Korán érő tehetség, állami szolgálatban fényes pályafutás. Rendkívül sokoldalú ember és művész." A vers megértéséhez még tudni kell, hogy a gazdag kínaiak lefekvés előtt fűszeres eszenciákkal illatosítják a fekhelyüket. Egyébként a vers talán egy icipicit illetlen, ám szépségével bőségesen kárpótol a hiányzó illemért. Így szól:

Nos? Ezt a verset ízlelgetni kell. Egyébként, ahogy olvasom, háromféle dolog jut hirtelenjében eszembe anélkül, hogy összefüggésüket keresgélném.

Először is nagyon megörültem, hogy Te szíved szerint vegetariánus vagy. A valódi vegetariánusokat tulajdonképpen nem nagyon szívelem, tudniillik magam is úgyszólván vegetariánus vagyok, s nem találok benne különösképpen szeretnivalót, inkább valahogy magától értetődőnek érzem, ellenben azokat az embereket, akik hajlamuk szerint jó vegetariánusok, ám egészséges ösztönből, vagy közömbösségből, vagy mert egyszerűen fütyülnek az evésre, húst is meg egyebet is, ami éppen előttük van, szórakozottan fölcsipegetnek, az ilyen embereket szeretem igazán. Kár, hogy az irántad érzett szeretetem úgy elsiette a dolgot, s nem hagyott helyet, hogy még a táplálkozásodért is szeresselek. Én nyitott ablakkal alszom: neked is megvan ez a bolond szokásod? Egész évben nyitva van az ablak? Télen is? És sarkig tárva? Akkor pedig legyőztél, mert én télen éppen csak hogy résnyire hagyom nyitva. Igaz, hogy az ablakom egy nagy üres háztelekre néz, azon túl már a Moldva folyik. A túlparton pedig mindjárt dombok emelkednek közkertekkel. Így hát bőven árad a levegő és a szél és a hideg, és ha Te az Immanuel-Kirchstrassén most éjjel akár sarkig tárod is az ablakod, korántsem bizonyos, hogy ugyanazt tennéd, ha a szobád fekvése olyan volna, mint az enyémé. Egyébként még azzal is lefőzlek, hogy az én szobámban egyáltalán nincs fűtés, pedig még ott írok is. Sőt most veszem csak észre (közvetlenül az ablaknál ülök), hogy a belső ablakszárny teljesen ki van nyitva, a külső meg éppen csak hogy be van támasztva, pedig lent a híd korlátját, ha hó nem is, de dér lepi. Így próbálj versenyezni velem!

A hölgyikéid verse pompásan sikerült. Természetesen visszaküldöm majd, csak előbb lemásoltam magamnak. Hanem annak a Brühl kisasszonynak, aki holmi nemesembert szán neked férjül, jobban mondva ilyennek szán téged feleségül, én büntetésül azt kívánom a születésnapjára, hogy mától fogva egy éven át a következő születésnapjáig minden áldott este két őrjöngő prokurista vegye közre jobbról és balról, és egészen éjfélig megszakítás nélkül és egyszerre leveleket diktáljon neki. S csak mert olyan szépen versel, vagyok hajlandó - ha Te is szólsz egy jó szót az érdekében - leszállítani a büntetését egy fél évre. De mert olyan nagyon kedveled, s mert olyan finoman fejezi ki az örömét, küldök majd neki Kratzauból (ez fönn van a hegyekben, Reichenbergen túl), ahová sajnos el kell utaznom holnap, egy képeslapot, idegen kézzel és aláírás nélkül már előre ráírattam az alábbi szöveget: "Szíves jókívánságait küldi. De ah! Vajon kicsoda?"

Már régen meg akartam kérdezni tőled, de valahogy mindig elmaradt: tulajdonképpen miért fizetsz elő arra a sokféle-fajta folyóiratra, amelyeket a második leveledben a napi postádról írva emlegettél, s hogy jut rá időd, hogy el is olvasd őket? Hisz annyifélét felsoroltál már ott is, és még utánabiggyesztetted, hogy stb. De ha tényleg így áll a dolog, azaz jól értettem, amit írtál, akkor kibővíthetnénk még valamivel a kapcsolatunkat. Úgyis alig jutok hozzá olyan holmikhoz, amelyeket Te fogtál a kezedben, s alig tudok neked olyan holmikat küldeni, amelyek valamiért nekem voltak fontosak. Már régóta tervezgetem, csak restségből nem fogtam még neki, hogy kivágom és összegyűjtöm azokat a különféle újságcikkeket, amelyek ezért vagy azért meglepőnek tűntek, közelről érintettek, és személy szerint nekem mérhetetlen ideig fontosnak látszottak, első pillantásra ezek többnyire jelentéktelen apróságok, az utóbbi időből például a "22 ugandai keresztény néger ifjú boldoggá avatása" (ezt éppen most találtam, s mindjárt mellékelem is). Úgyszólván minden második nap találok efféle, igazából csak nekem szóló híradást az újságban, de nincs erőm hozzá, hogy egy ilyen gyűjteményt úgy kezdjek el, hogy majd csak a magam kedvére fogom folytatni. A Te kedvedért azonban szívesen megcsinálom, fogj neki magad is, ha tetszik a dolog, az én kedvemért. Hisz mindenkinek vannak efféle hírei, amelyek nem minden olvasónak szólnak, hanem csak imitt-amott egy-egy olvasót vesznek célba, míg a be nem avatott szemlélő kitalálni sem volna képes, hogy mi lehet a különleges érdeklődés oka, azok a kis hírek pedig, amelyek különösen foglalkoztatnak, sokkal fontosabbak lennének számomra, mint a saját gyűjtésem, amelyet minden sajnálkozás nélkül akár el is küldenék neked. Ne érts félre, csak rövid újságkivágatokra gondolok a napilapokból, többnyire valóságos eseményekről, folyóirat-kivágatok csak elvétve fordulnának elő, ne gondold tehát, hogy szét akarom szedni a szép füzeteidet a magam szórakozására. Magam egyébként csak a Prager Tagblatt-ot olvasom, azt is csak felületesen, a folyóiratok közül a Neue Rundschau-t, na meg még a Palästiná-t, de ezt mostanában nem is küldik már, holott még előfizetője vagyok. (Talán arra gondol ez a folyóirat, hogy az együtt töltött esténken azzal az egyetlen számmal nagyobb szolgálatot tett nekem, mint más előfizetőknek egy egész évfolyammal, és ez bizony így is van.) S hogy gyűjteményindítónak mindjárt küldjek is valami szép dolgot, idemellékelek egy förtelmes perről szóló tudósítást. Most, hogy említettem azt a kratzaui utat, nem tudom kiverni a fejemből a bosszantó gondolatát. Holnap biztosan befejeztem volna a kis elbeszélésemet, most meg utazhatom el holnap este hatkor, tízkor érek Reichenbergbe, reggel hétkor indulok tovább Kratzauba a bíróságra, és el vagyok szánva, hogy a szóban forgó, meglehetősen bonyolult és kockázatos ügyben olyan egyértelműen és határozottan blamálom magam, hogy soha többé ne küldjenek ki efféle megbízatással. Egyébként bízom benne, hogy kedd délután négykor már ismét Prágában lesznek, s tüstént nyargalok a hivatalba, hogy minden eshetőségre készen (de a legcsekélyebb izgalom, a legeslegcsekélyebb izgalom nélkül) utánanézzek, van-e tőled levél, s aztán, ha van, boldogan, ha nincs, nyugodtan hazamegyek, és belezuhanok az ágyba. De hogy ez a tervem sikerüljön, a kratzaui bíróságon legalább három óra alatt végeznem kell az üggyel, és már azon jár az eszem, hogy a harmadik óra vége felé majd lassacskán elvesztem az eszméletemet, és sürgősen kivitetem magam a pályaudvarra. A bírósági jegyzőkönyvben pedig az aláírásom helyén ez lesz olvasható: "A Munkás-Balesetbiztosító Intézet (nem Társaság, drágám!) képviselője elvesztette az eszméletét, miért is el kellett szállítani." De kétszerte elevenebb leszek a vonatban, míg robogok Prága felé!

Ó, annyi mondani- és kérdeznivalóm lenne még, de már nagyon késő van, és én nem bírom tovább. Ma délelőtt ott jártam Baumnál (ismered Oskar Baumot?), mint minden vasárnap (Max is ott volt a menyasszonyával), és felolvastam a kis történetem első részét. Később odajött egy ifjú hölgy is, némely apróbb viselkedésbeli sajátságával rád emlékeztetett. (Igazán nem sok kell hozzá, hogy Te juss eszembe.) Úgy néztem rá, mint akit megbabonáztak, s miután a szememmel teljesen felittam azt a kis hasonlatosságot, a legszívesebben odamentem volna az ablakhoz, hogy kihajolva rajta, senkit ne lássak, s csak Te légy nekem.

Anyámmal igen jól kijövünk. Sőt kezdünk jó viszonyban lenni, a közös vér, úgy látszik, érezteti a hatását, ő láthatólag kedvel téged. Még levelet is írt neked, de nem engedtem elküldeni, túlságosan megalázkodó volt, azon a kellemetlen estén kívántam volna ilyent, de most nem lett volna jó. Hamarosan ír majd neked egy nyugodt, barátságos levelet, azt hiszem.

Szóval nem kapok képeket? És Humort nem fényképezték le? Fura egy társulat, hogy elmulaszt ilyesmit. És csoportképek sincsenek a hivatalból? Képeslapok az irodahelyiségekről? Az üzemről? Az Immanuel-Kirchstrasséról? Üzemi prospektusok? A prágai fiók címe? Mi a te munkád? Minden hivatalbeli apróság érdekel (nem úgy, mint az én hivatalomban). Hogy miféle jó kiszólások divatoznak ott felétek. Az iktatóban dolgozol? Mi az tulajdonképpen? Hogy tudsz egyszerre két lánynak diktálni? Ha küldesz nekem akármi érdekeset a hivatalodból, én is elküldöm neked az Intézetem néhány Éves Jelentését, roppantul izgalmas beszámolókat találsz bennük tőlem.

S most búcsúzom és ölellek.

Franz

12. XI. 25. Vasárnap éjjel
[1912. november 24-ről, vasárnapról 25-re, hétfőre virradó éjjel]

Hát bizony félre kell tennem a kis elbeszélésemet, Drágaságom, ma még annyit se dolgoztam rajta, mint tegnap, és e miatt az átkozott kratzaui út miatt most egy, sőt talán két napig nem is tudok foglalkozni vele. Nagyon bánt a dolog, noha remélem, nem sínyli meg túlságosan az elbeszélésem, amelyen azért van még három-négy estére való munkám. Nem sínyli meg túlságosan, mondom, mert a munkamódszerem sajnos már úgyis eléggé megártott neki. Az ilyen elbeszélést, legföljebb egyszeri megszakítással, kétszer tíz óra alatt kellene megírni, akkor volna meg a természetes lendülete és hevülete, ahogy a fejemben megvolt a múlt vasárnap. Csakhogy nekem nincs kétszer tíz órám egyhuzamban. Ilyenformán megpróbálkozik az ember a lehető legjobb megoldással, ha már a legjobbtól el van zárva. De kár, hogy nem olvashatom föl neked, kár, kár, például vasárnap délelőttönként. Délután nem, akkor nincs időm, akkor neked kell levelet írnom. Ma is este negyed hétig írtam, akkor ágyba feküdtem, ámbár az igazat megvallva, előbb be kellett volna dobnom a leveleket, de attól féltem, hogy akkor meg későn kerülök ágyba, és nem tudok már aludni, mihelyt ugyanis a szomszédban összeül az esti társaság, elkezdődik a kártyajáték (talán az egyetlen, amire még az apám kedvéért is csak nagyon ritkán hagytam, hogy rávegyenek), és oda a nyugalmam. Ma azonban fölösleges volt az aggodalmam, nem tudtam ugyanis, hogy a szüleim a legkisebb húgommal látogatóba mentek este a férjezett húgomhoz, a középső húgom pedig vidékre utazott a vőlegényével meglátogatni a jövendő apósát és anyósát. Én azonban mégis rosszul aludtam, nyilván büntetésül, hogy mégsem dobtam be előbb a leveleket, de mivel senki nem volt a lakásban egy tizenhét éves cselédlányon kívül, az meg olyan csöndes, mint az árnyék, nem ébresztett föl senki, s félálomban szenderegtem ott, és a szobám síri hidegében ahhoz se volt erőm, hogy az órámért kinyújtsam a kezem. Amikor végre mégiscsak megtettem, rémülten láttam, hogy már fél tíz. Teremtő Isten, ha most túl későn dobom be a leveleket! Kétperces lihegő torna, mint talán mondtam már, sarkig tárt ablaknál, aztán öltözködés, és gyerünk az állomásra. Kint a házunk előtt, ezen az eléggé néptelen tájékon már este kilenckor zárják a kaput, egy gyors kitérővel sikerült elkerülnöm, hogy összetalálkozzam a hazafelé tartó családommal, és máris nyargaltam az állomásra. Új csizmám van, szörnyű zajt ver a kihalt utcákon. Csak legalább idejében érjenek oda a levelek. Nyomban hazatértem, s utána már a vacsorám olyan volt, mint máskor, ott ül a legkisebb húgom, töri a diót, inkább maga eszik, semhogy nekem adna, s többnyire kitűnően szórakozunk. Ilyen a vacsoránk, de megesik, hogy nem érem be a legkedvesebb húgommal, és ő se velem.

Franz

Közvetlenül elutazás előtt, 12. XI. 24. [1912. november 25.]

Drágám! Az ember azt se tudja, hol áll a feje, amikor intéznie kell valamit. Voltak már napok, hogy nyugodtan vártam a leveledet, nyugodtan megfogtam, elolvastam egyszer, eltettem, majd megint elolvastam, megint eltettem, s mindezt egészen nyugodtan. De aztán jönnek más napok, s ilyen volt a mai is, hogy a kínzó türelmetlenségtől már reszketve várom a leveledet, úgy nyúlok érte, mintha eleven volna, és nem tudok megválni tőle.

Drágám, megfigyelted már, hogy milyen hihetetlen összhang van a leveleinkben, alighogy az egyik kíván valamit, másnap már teljesíti is a másik, például Te a múltkoriban egyszer azt kívántad hallani, hogy szeretlek, én meg abban a levélben, amelyik éjszaka a berlini vonalon keresztezte a tiédet, kénytelen voltam leírni a választ, azt a választ, amely benne volt talán már az első levelem bevezető szavaiban, sőt talán már abban az első közönyös pillantásban is, amelyet a mi esténken rád vetettem. Az ilyen egybeesésekre annyi példám van már, hogy át sem tudom tekinteni őket. De a mai eset volt a legszebb.

Tegnap megírtam neked, hogy elutazom ma este egyedül, éjjel, a hegyek közé, és erre Te, noha nem is tudtál róla, elküldöd nekem ezt a kedves kis útitársat. Az a kedves kicsi lány! A soványka válla! Olyan gyönge és súlytalan! Tartózkodó és még csöndes is. Akkoriban még nem gyötört, nem ríkatott meg senkit, és a szív, ahogy kell, úgy dobog. Tudod, az embernek könny szökik a szemébe, ha sokáig nézi ezt a képet. Alkalomadtán küldjem tehát vissza? Jó, meglesz. Ám előbb ebben az elátkozott levéltárcában egy rövid és kényelmetlen utazás vár rá, vasút, hotelszobák, ámbár a leányzó azt állítja, eddig ugyan nem magyarázta, hogy a hotelszobákban szorongás fogja el. Igen, kilátszik a kis óralánc, csinos a bross is, a haja meg szép hullámos, de majdhogynem túl komolyra bodorított. De akárhogy is, nyomban rád ismer az ember, ettől a képtől nem nagyon ütött el az arckifejezésed, ahogy ott ültél az asztalnál, egy bizonyos pillanatban, amely mindennél élesebben belém vésődött. Fogtad a múzsai utazás egyik fényképét, előbb rám néztél, én valami buta megjegyzést tettem, akkor egy negyedkörben ide-oda járt a pillantásod az asztal körül, és csak akkor állapodott meg Otto Brodon, amikor ő helytálló magyarázatot fűzött a képhez. Ahogy lassan forgattad a fejed, s közben természetszerűleg változott az arckifejezésed, az örökre megmaradt bennem. És most itt van ez a kislány, akinek én persze tökéletesen idegen vagyok, és megerősíti bennem a kedves emlék valódiságát.

Eszembe jut még egy példa az összhangra. Tegnap kértem tőled prospektusokat, s Te ma ígéred, hogy küldesz. Ó, ez a szívdobogás, Drágám! Hogy lehetséges, hogy részese vagyok a szívednek, amikor így dobog, holott én szeretném nyugodtnak tudni?

Franzod

[Képes levelezőlap. A bélyegzőn: Kratzau - 12. XI. 26.]

Szíves üdvözlet! Ronda utazás, de kedves útitárs.

F. Kafka

Kratzau, Járásbíróság, 12. XI. 26.

Drágám, mialatt az ellenérdekű ügyvédek kapzsi dühvel verekednek itt mögöttem a legmagasabb leütésért (nem baj, ha nem érted a kifejezést), én elégedetten üldögélek az asztalkámnál, és boldog vagyok, hogy szívből köszönthetlek téged, Drágám.

Franz

[Képes levelezőlap. A bélyegzőn: Kratzau - 12. XI. 26.]

És a kis utazás vidáman folyik tovább. Minden jót.

F. Kafka

12. XI. 26.

Felice, előre jelzem, hogy most az a fajta levél következik, amelyet - mint nemrégiben írtam - a legjobb volna már a második vagy harmadik mondatnál széttépned. Most van itt az alkalom, Felice, most tépd szét, de hát, szó, ami szó, számomra is itt volna az alkalom, hogy el se kezdjem, ám sajnos Te éppoly bizonyosan el fogod olvasni, mint ahogy én meg fogom írni.

Épp az imént jöttem meg az utazásból, természetesen nyomban a hivatalba siettem, s ott megkaptam vasárnap éjjel írt kedves leveledet. A portásfülkében olvastam el, miközben a portás kis felesége fölnézett rám. Kedves és jó és igaz a leveled. (Csak a koromat ítélted meg rosszul a fényképről, pont egyéves voltam akkor, az előbb tudtam meg.) Igyekszel nekem is juttatni magadból valamit, édes Istenem, nem tehetsz róla, hogy én az életed minden percét magamnak akarom. Persze Te mindent elkövetsz, ami emberileg csak lehetséges, és már a jóságodért is megérdemelnéd, hogy szeresselek, ha nem szeretnélek úgyis egész drága magadért. Miért nem elégített hát ki mégsem a leveled, s miért keresgéltem még egy másik levelet is a portás asztalán? Igaz, hogy azt írtad, hogy hétfőn majd írni fogsz, és az is igaz, hogy nem volt ott a hétfői leveled. De hát nem ígérted-e meg már jó néhányszor, hogy mindig állod a nekem adott szavad, nem írtam-e múltkoriban magam is, hogy egészen nyugodt leszek, még ha nem vár is levél a hivatalban, és különben is megjött a vasárnapi leveled, és nem lehetett-e végtére is próbád hétfőn este, és nem fordulhatott-e elő, hogy a kelleténél egy kicsivel később adták fel azt a levelet? Az bizonyos, hogy a hétfői levél elmaradása magában még semmiképpen sem volt ok az ijedelemre. Miért futottam hát mégis rémülten haza, egyrészt meggyőződve, hogy ott vár rám a hétfői levél, másrészt a rám váró biztos csalódástól máris reményvesztetten? Miért, Drágaságom? Igaz ugyan, hogy a nyugtalanságomba épp e pillanatban az egészségedért való aggodalom is belejátszik, de a szerelmedért való aggodalmam sokkalta erősebb ennél. Minduntalan efféle siralmas mondattöredékek bukkannak föl bennem: csak eltűrnél még egy kis ideig, csak osztanád meg velem némely gondolatod, stb., és ha egyszer kimarad egy levél, akkor félelmesen hosszadalmas kérdezgetéssel ér fel a táviratozás. Talán még soha nem rémültem meg úgy, mint amikor valami idegen hangot véltél fölfedezni a levelemben, noha más apróbb megjegyzések is eléggé megijesztenek. Megijedek, ha azt olvasom, hogy anyád meg akar óvni a csalódásoktól, ha olvasok a breslaui ismerősödről, akiről már hetek óta szeretnék, de nem merek kérdezősködni, megijedek, ha azt hallom, hogy szeretsz, pedig belehalnék, ha nem hallanám. Egyébként Te is írtál egyszer valami hasonlót, s akkor nem értettem, hogy jutottál el ehhez az igaz ítélethez. Hogy megérzed, azon nem csodálkoztam volna, hisz az érzéseid soha nem tévednek, azt jól tudom.

Nos, mindezeknek az ellentmondásoknak egyszerű és kézenfekvő okuk van, ezt ismét elmondom, mert különben magam is könnyen megfeledkezem róla: az egészségi állapotom, se nem több, se nem kevesebb. Többet nem írhatok erről, de ez foszt meg a biztonságomtól veled szemben, hány-vet ide-oda, és sodor el végül téged is. Mindenekelőtt ezért s korántsem az irántad érzett szerelem okán várom olyan mohón a leveleidet, s falom fel valósággal őket, ezért nem hiszek igazán a csillapító szavaidnak, ezért vergődöm előtted a gyászos kéregetésemmel, csakis ezért. És itt tehetetlennek bizonyul a legjobb teremtés ereje is. Sosem lesz annyi erőm, érzem, hogy lemondjak rólad, de ez, amit másokban erénynek tartanék, ez lesz az én legnagyobb bűnöm.

Förtelmes volt az utazás, Drágám. A tegnapi elmulasztott este valósággal búskomorrá tett. Útközben talán egyetlen perc sem múlt el úgy, hogy ne lettem volna legalább egy kicsit boldogtalan. Még a hegyekben is csuromvíz volt minden, noha éjjel havazott, a szállodai szobámban nem lehetett elzárni a fűtést, egész éjjel nyitva hagytam az ablakot, alvás közben az arcomba hullt a hó. Mindjárt az utazás elején szembekerültem egy ronda nőszeméllyel, alig bírtam türtőztetni magam, hogy a szájába ne nyomjam az öklömet, amikor ásítozik. Útközben a Te képedet nézegettem vigasztalásul, ott volt a képed vigasznak még éjjel is az ágyam mellett a karosszéken. Semmi áron ne utazzék el az ember, inkább tagadja meg a hivatali engedelmességet, ha olyan munka várja odahaza, amelyhez minden csepp erejére szüksége van. Ez az örökös gondom, egyébként még most is ez aggaszt, hogy a kis történetem fogja megsínyleni az utazást, hogy nem leszek képes írni ezentúl, stb. És hogy ilyen gondolatokkal kelljen kibámulni a pocsék időbe, caplatni a sárban, beragadni a sárba, fölkelni hajnali ötkor! Hogy Kratzaun bosszút álljak, az ottani papírkereskedésben megvettem az egyetlen jó könyvet, amely éppen kapható volt Kratzauban. Egy Balzac-novellát. Az előszóban egyébként azt olvasom, hogy Balzac évekig egészen különös időbeosztás szerint élt, én nagyon ésszerű beosztásnak vélem. Este hatkor feküdt le, éjjel tizenkettőkor kelt föl, és akkor egyhuzamban tizennyolc órát dolgozott. Csak azt nem csinálta jól, hogy olyan őrületes mennyiségű kávét ivott, és tönkretette vele a szívét. - Hanem az effajta utazásokon semmi se jó az embernek. Balzac novellája nem tetszett. A vasúti lapban meg azt az állítólag Goethétől szármázó képtelen kijelentést olvastam, hogy Prága "a földkerekség falkoronájának legbecsesebb kőkockája". A prágai kiszállás volt az utazás legszebb pillanata, Prágához közeledve különben is egyre jobban éreztem magam. Amikor készültem kiszállni, egy kisgyerek belekapaszkodott a galléromba, hátrafordultam, s megláttam egy fiatalasszonyt, a gyerekével a karján. Nagyon emlékeztetett rád, legalábbis az első pillantásra, de nem az arca vagy valamely sajátos vonása, amire rá lehet mutatni, hanem az egész lénye, s ezért különösen erős volt a hatás. De az is lehet, hogy az én szemem előtt állandóan a Te alakod lebeg. Olyan féltő gonddal soha nem segítették még le ezt a fiatalasszonyt a vagonból, mint akkor én. Egyébként el is kelt a segítség, minthogy maga előtt tartotta a gyereket, és nem láthatta a lépcsőfokokat.

Természetesen én is szeretnék hallani a korábbi utazásodról, mégpedig minél többet! Akkoriban már azt is furcsálltam, hogy üdülésül efféle útra vállalkoztál, amelynek során se le nem telepedtél vidéken, se különösebben érdekes vagy ismeretlen városokba nem látogattál el. A rokonok pedig, ha azt akarják, hogy meglátogassa őket az ember, utazzanak előbb a Riviérára, és oda hívjanak meg magukhoz. Én egyébként egy kicsit a nyomodban jártam, persze korántsem tolakodva, azon az utadon. Breslauban nekem is van egy jó ismerősöm (ez nem az a jámbor ember, akiről írtam egy ízben, az vidéken él, földmérő, a címét csak abból a Bibliából tudnám előkeríteni, amelyet emlékül adott); ez a jó ismeretség, mivel én rest vagyok írni, csak úgy általában és hallgatólagosan áll fenn. Ámde akkortájt, amikor úgy véltem, éppen Breslauban lehetsz, fogtam magam, és több hónapi hallgatás után írtam neki, hogy legalább levéllel legyek ott abban a Breslauban, ahol Te is tartózkodol. Akkor ezt nem vallottam meg ilyen nyíltan magamnak, de hát nem volt más lehetőség, a levélíráshoz pedig nem kellett sok biztatás, vagy mondjuk inkább, egyáltalán nem kellett hozzá biztatás.

Vezetsz naplót tulajdonképpen? Vagy vezettél valaha? És ehhez még egy kérdés: miért nem írsz soha a barátnődről, holott olyan meghitt barátnődnek mondtad?

Isten veled, Drágám. Azt az első oldalakon emlegetett veszélyt, amely fenyegetőn lebeg fölöttünk, talán ne háborgassuk addig, míg el nem mondhatjuk egymásnak az első valódi s nem csupán leírt szót. Vagy Te nem így gondolod?

Kérlek, ne tekintsd ezt a mai levelet visszaesésnek, akárhogy is, az új korszak ez már, csak megzavarta egy kicsit, hogy elakadtam az írással. A kezedet, Felice!

Franz

Vajon az anyáink tényleg egyszerre kezdtek el aggódni értünk? Mond az anyád jót is rólam, vagy csak közömbösen emleget? És amikor arról a breslaui ismerősről volt szó, miért éppen én jutottam az eszébe? Kérlek, hogy minden kérdésemre válaszolj!

[Egy mellékelt lapon]: El ne felejtsem megírni, hogyan valósult meg az utazásom tulajdonképpeni célja, minthogy már ez maga is jelzi ennek az egész útnak gyűlöletes voltát. Tudniillik eredménnyel jártam, mármint járt az intézetem. Azt hittem, legföljebb háromszáz koronát szedek össze, s erre négyezer-ötszáz koronát, azaz négyezerrel többet hoztam haza. "Védekezned kellett volna a siker ellen" - gondoltam hazatérőben, amikor a havas mezőn megláttam a varjakat.

[...]

12. XI. 27.

[...] Furcsán vagyok ezzel az új fényképpel. A lánykához közelebb érzem magam, neki akármit elmondanék, a hölgyet túlságosan respektálom; igaz, hogy ez is Felice - gondolom -, de mégiscsak felnőtt kisasszony, s méghozzá nem is csak mellékesen kisasszony. Ő vidám, a lányka sem volt éppen szomorú, csak borzasztóan komoly; ő pozsgásnak látszik (valószínűleg esti fényben készült a felvétel, s ez talán csak attól van), a lányka sápadt volt. Ha választanom kellene közöttük az életben, nem állítom, hogy repesve és meggondolatlanul futnék a lánykához, de azért, noha vonakodva, csak őhozzá szegődnék, miközben persze vissza-visszanéznék a felnőtt kisasszonyra, és állandóan szemmel tartanám. Természetesen az volna a legjobb, ha aztán a lányka odavinne a felnőtt kisasszonyhoz, és a figyelmébe ajánlana.

Tulajdonképpen miféle felvételből vágtad ki ezt a nekem küldött részletet? Miért nem küldted el az egészet? Rossz kép volt talán? Hát igazán nem nézed ki belőlem, hogy rossz képen is jól látlak? A képen látható kis fehér nyakfodorból, amely persze blúznak is lehet tartozéka, már arra gyanakszom, hogy Pierrot szerepében mutatott az a kép; ha ez igaz, akkor nagyon nem szép tőled, hogy rejtegeted előlem a képet. Különben is bűnös dolog összeszabdalni a fényképeket, kivált ha olyan valakinek küldik őket, aki úgy áhítozik rád, mint én.

A cégetekről nagyjából pontos képet alkottam magamnak, de hogy naponta ezerötszáz gramofon átkos zaját bocsátjátok rá a világra, azt igazán nem hittem volna. Hány idegszál szenvedésében vagy Te is vétkes, drága hölgyem, gondolkoztál már ezen? Valamikor az volt a rögeszmém, hogy egyszer elkerülhetetlenül fölszerelnek majd egy gramofont valahol a szomszédságunkban, és nekem akkor végem lesz. Ez nem következett be, prágai fiókotok (még ma sem tudom a címét, de az igazgatójának sosem fogom megbocsátani, hogy egyszer veled volt a Hradzsinban), prágai fiókotok láthatólag nem dolgozik eleget, napok-, hetek-, életed-fogytáig revideálnod kellene már őket! Ezerötszáz gramofon! És elszállítás előtt legalább egyszer megbőgetik mindegyiket. Szegény Felice! Elég vastagok ott a falak, hogy ettől az első ezerötszáz bőgéstől megoltalmazzanak? Ezért kell neked aszpirin. Nekem semmi dolgom gramofonokkal, de pusztán hogy a világon vannak, már azt is fenyegetésnek érzem. Csak Párizsban voltam kibékülve velük, a Pathé-cégnek van ott valamelyik boulevard-on egy pathefonszalonja, ahol csekély értékű pénzérmével végtelen hosszúságú műsort játszathat le magának az ember (a műsort egy vastag füzetből lehet kiválasztani). Ezt megcsinálhatnátok Berlinben is, ha ugyan még nincs bevezetve. Lemezt is árultok? Rendelek ezer lemezt a hangoddal, neked csak azt kell mondanod, hogy annyi csókot adhatok, amennyi ahhoz kell, hogy minden bánatomat elfelejtsem.

Franzod

12. XI. 27.

Drágám, miért is fejezzem be csókkal a leveleimet, hiszen maguk a levelek annyira nem fontosak, s a papír és a toll úgyis elszállna a semmibe, aminthogy semmivé foszlott már most is, ténylegesen is. Igen, Felice, ahogy itt ülök egyedül az éjszakában, miután, mint ma meg tegnap, nem ment különösebben jól az írás - homályosan és közönyösen hömpölyög tova valami, és csak egy-egy pillanatra világosodik meg, ahogy kell -, és ahogy megpróbálom elképzelni a találkozásunkat ebben a nagyon jónak igazán nem mondható állapotban, el-elfog a félelem, hogy nem bírom majd elviselni, hogy látlak, akár az utcán, akár a hivatalban, akár a lakásodban lássalak is meg, nem tudom majd úgy elviselni, hogy közben rám nézzenek az emberek, vagy rám nézzél akár Te magad, és a megpillantásod csak úgy lesz elviselhető, hogy megsemmisülten és zavarodottan állok ott, méltatlanul rá, hogy előtted álljak. De hát szerencsére nem vagy Te holt képmás, hanem élsz, nagyon elevenen élsz, és majd ha a kezedet nyújtod, talán minden rendbe jön, s talán mindjárt emberi formát ölt az arcom.

A téli szabadságomat kérdezted. Sajnos nincs naptár a kezem ügyében. Természetesen csak a két ünnepnapra jár szabadság, de mivel van még az idén három szabadnapom (valóságos kincs ez, hónapok óta az tartja bennem a lelket, hogy kivehetem), és az ünnepek, mint hallottam, úgy alakulnak, hogy ha a három napból kettőt közéjük iktatok, a vasárnappal együtt öt sőt hat szünnap jön ki, a karácsonyi szabadságom, ha hozzáveszem az említett két napot is, egész szépen kikerekedik. De azt szilárdan eltökéltem, hogy a regényemre, sőt talán már a regényem befejezésére fogom felhasználni ezt az időt. Most, hogy a regény már egy hete pihen, az új történetről viszont, noha már a végén járok, két nap óta az az érzésem, mintha belegabalyodtam volna - tulajdonképpen még szilárdabban kellene ragaszkodnom az elhatározásomhoz. A karácsonyi szabadságom egy napja úgyis veszendőbe megy a húgom esküvője miatt, ami 22-én lesz. Egyébként nem emlékszem rá, hogy karácsonykor valaha is úton lettem volna; odagurulni valahová, egy nap múlva meg visszagurulni: az effajta vállalkozás haszontalansága mindig nyomasztóan hatott rám. Mondd, Drágám, milyen lesz a Te karácsonyod? Noha nagy szükséged volna pihenésre, mégis Berlinben maradsz? Úgy volt, hogy a hegyekbe mégy. Hová? Akárhová, csak én elérjelek, ugye? Tudod, eltökéltem, hogy nem mutatkozom, míg be nem fejeztem a regényemet, de most azon tűnődöm, persze csak ma este, Drágám, hogy vajon ha befejeztem, akkor majd enyhébben, vagyis kevésbé szigorúan ítélsz-e meg, mint azelőtt. S nem fontosabb-e, hogy szegény szemeimet végre rajtad legeltessem, mintsemhogy az írás szenvedélyének áldozzam a hat tovaillanó nappal és éjszaka szabadságát? Felelj erre Te, az én válaszom, magamnak, egy hangos "dehogynem".

Franz

12. XI. 28

Drága Felicém, ez a posta a bolondját járatja velünk, tegnap kaptam meg a keddi leveledet, és panaszkodtam az elveszett hétfő éjjeli levél miatt, hát erre megérkezik ma, csütörtökön reggel. Úgy látszik, egy sátáni hivatalnok ül valahol ebben a precízen működő postagépezetben, az játszadozik a leveleinkkel, és csak akkor továbbítja őket, ha kedve tartja, de ha legalább továbbítaná is mindegyiket! Ezenkívül megjött a kedd éjjeli levél is, tehát csupa éjjeli posta, valójában azonban (fölöttébb jótékony) gúnykacaj arra a kérésemre, hogy ne írjál éjszaka. Ne tedd többé, Felice, kérlek, még ha boldoggá teszel vele, akkor se, ne tedd többé, legalábbis addig ne, míg meg nem nyugszanak az idegeid. Hogy vagy Te tulajdonképpen a sírással? Hogy szokott kezdődni? Minden ok nélkül? Csak ülsz ott az asztalodnál, és egyszerre sírnod kell? Hát igen, Drágaságom, de akkor az ágyban a helyed, nem pedig a próbákon. Engem nagyon megijeszt a sírás. Én képtelen vagyok sírni. Ha más sír, az nekem olyan, mint valami megfoghatatlan, különös természeti jelenség. Én évek óta nem sírtam, csak egyszer, két vagy három hónapja, de akkor csak úgy rázott a sírás a karosszékemben, egymás után kétszer is rám tört, már attól féltem, hogy fölébresztem a szomszéd szobában alvó szüleimet ezzel a fékezhetetlen zokogással, éjszaka történt, és a regényem egyik passzusa váltotta ki. A Te sírásod azonban aggasztó, Drágaságom, ilyen könnyen elsírod magad? Mindig így volt? Nekem is részem van benne? Hát persze hogy van. Mondd csak, megesett már veled, hogy valaki, akit mindig csak a legnagyobb hálára köteleztél, ok nélkül (anélkül, hogy Te okot adtál volna rá) úgy gyötörjön, mint én? Nem kell felelned, magam is tudom a választ, de nem rossz szándékkal tettem, azt magad is tudod, Felice, vagy érzed. De ez a sírás nem megy ki a fejemből. Lehetetlen, hogy ennek csak valami általános nyugtalanság legyen az oka, nem szoktál Te kényeskedni, kell itt lennie valami pontosan körülírható, meghatározott oknak is. Mondd meg, mi az, kérlek, talán még magad sem tudod, milyen hatalma van rajtam egyetlen szavadnak is, használd ezt ki teljesen, ha ennek a nyugtalanságnak és sírásnak van hozzám bármi köze. A levelemre adott válaszodban egész világosan mondd meg, mi ez. Talán csak a túlontúl gyakori levélváltásunk az ok. Mellékelek egy levelet, azon a táviratos vasárnapon fogtam bele, de aztán, elkeseredve, hogy a második posta sem hozott semmit, már nem mertem befejezni. Régi dokumentum, úgy olvasd. Ma már nem úgy látom a dolgot, ahogy ott megírtam, de a sírásod eszembe juttatta.

Csak kapkodva írok, még sok mindent kellene mondanom, de nem hagynak békén ma délután, s alighanem lesz még pár elveszett délutánom a közeli napokban. Megcsókolhatom azt a szép könnyes szemedet?

Franz

[A mellékelt, 1912. november 18-án kelt, befejezetlen levél]

Drágám, ma ezzel a levéllel kezdem a munkát a hivatalban, de hát pillanatnyilag igazán nincs fontosabb dolog számunkra az alább következőnél. Kérlek, azonnal válaszolj rá, remélem, Te, az okos, egy véleményen leszel velem, de ha nem, akkor sajnos nem tudnék ellenkezni vele. Azt mindenesetre fontold meg, hogy amit Te kibírsz, én már nem sokáig bírom, márpedig ha én nem bírok valamit, akkor a gyengeség ellenállhatatlan erejével téged is a magam körébe rántalak, ezt láttad már az elmúlt héten is. Most figyelj rám, csak a szorongás és az aggodalom késztetett ilyen hosszú bevezetésre: a napi kétszeri írás, amit a napokban kezdtem el, szelíd téboly, semmi más. (Most érkezett az első posta, és nem jött tőled levél, az ég szerelmére, csak nem vagy még mindig beteg?) Ez nem mehet így tovább. Csak ostorozzuk egymást ezekkel a gyakori levelekkel. Közelséget nem teremtünk általuk, csak valami korcs szülemény jön létre, közelség és távolság vegyüléke, és ez elviselhetetlen. Drágaságom, nem szabad olyan állapotba hajszolnunk magunkat, mint legutóbb, ennek semmi szín alatt sem szabad megtörténnie, már csak miattad sem. Mert ha így folyik tovább a levelezésünk, szinte már látom megint egyik jövendő levelednek azt a részét, ahol óvatosan és gyöngéden megdorgálsz valamelyik levelemért, engem pedig mardosni fog a bánat és a kétségbeesés. S ha nem is lehet akkora a baj, mint volt legutóbb, elég lesz még így is. Kíméljük egymást, hátha Isten tartogat még szebb napokat is számunkra, amit persze ma még nem tudhatok. Legyen közöttünk a szeretet az összekötő kapocs, és ne a kétségbeesés. Ezért kérlek hát, hogy hagyjunk fel ezzel a sűrű levélváltással, amelyből úgyis csak csalóka remények támadnak, és reszket tőle az ember feje. Nem nélkülözhetem a leveleidet, és mégis erre kérlek. Ha beleegyezel, ráfogom magam a ritkább írásra, másként természetesen nem, mert hiszen méreg ez, amely megül az ember szívében. Tégy javaslatot, hogyan csináljuk, én szót fogadok, neked, nem magamnak. De gondold meg, nem arról van szó, hogy csak akkor írjunk, amikor feltámad bennünk a vágy, nem ez a jó megoldás, ez megint csak ostorozás lenne, hiszen énbennem minden istenadta percben él a vágy, hogy írjak neked, és olvassam a leveleidet. Egyelőre, azt hiszem, a korlátozás [itt megszakad]

[...]

1912. XI. 30. [Az 1912. november 29-ről 30-ra virradó éjjel]

Álmos vagy, biztosan álmos vagy, Felicém, amikor kinyitod ezt a levelet, iparkodnom kell hát érthetően írni, hogy ne nagyon fárasszam a kialvatlan szemeket. Nem hagynád inkább most olvasatlanul a levelet, s feküdnél vissza aludni még egypár órát az egész heti zaj és hajsza után? Nem száll el tőled az a levél, hanem szép csöndben megmarad a takarón, míg föl nem ébredsz.

Nem tudnám pontosan megmondani, hány óra van most, hogy írom ezt a levelet, az órám ugyanis pár lépésnyire van tőlem egy karosszékben, nem merek fölkelni, hogy megnézzem, de nem lehet már messze a reggel. De csak éjfél után ültem le az íróasztalomhoz. Tavasszal és nyáron - ezt tapasztalásból még nem tudom, mivel az éji virrasztásaim csak újabb keletűek -, tavasszal és nyáron nem olyan könnyű átvirrasztani az órákat, minthogy a pirkadat ágyba kergeti az embert, ilyenkor azonban, ezeken az örök egyforma éjszakákon megfeledkezik a világ az emberről, még ha az ember nem feledkezik is meg róla.

S a tetejébe még olyan pocsékul dolgoztam, hogy meg sem érdemlem az alvást, büntetésül inkább az ablakba könyökölve kellene töltenem az éjszaka hátralévő részét. Tudod Te, mi ez, Drágám: rosszul ír az ember, de mégis írni kényszerül, ha nem akarja, hogy tökéletesen úrrá legyen rajta a kétségbeesés. Hogy ilyen gyalázatosan kelljen bűnhődni a jól sikerült írás öröméért! Tulajdonképpen nem is igazi boldogtalanság ez, nem érezni benne a boldogtalanság tüzes fullánkját, csak nézi az ember véghetetlenül a füzetlapokat, mint telnek meg sorra olyan dolgokkal, amelyeket gyűlöl, amelyek undort vagy legalábbis kusza közönyösséget keltenek benne, de mégis le kell írnia őket, ha életben akar maradni. Vinné el az ördög! Bárcsak megsemmisíthetném az elmúlt négy nap alatt írt lapokat, de úgy, mintha a világon sem lettek volna!

De hát miféle hajnali üdvözlet ez? Így köszönti az ember az ébredező szerelmesét egy szép vasárnapon? Csak aszerint köszöntheti, amilyen a természete, nyilván Te sem képzeled másként. De örülök, ha a sirámaimmal nem vertem ki egészen az álmot a szemedből, és megint elalszol. Búcsúzóul még csak annyit mondok, hogy biztosan, egészen biztosan jobbra fordul majd minden, és nincs okod aggodalomra. Az írásból csak nem vethetnek ki egészen, ha már úgy éreztem egypárszor, hogy benne vagyok a közepében, a biztonságos melegében.

De most aztán egy szót se többet, már csak csókok jönnek, sok-sok csók, ezernyi okból: mert vasárnap van, mert túl vagyunk az ünnepen, mert szép az idő, vagy mert talán csúf az idő, mert rosszul írok, és mert remélhetőleg jobban fogok írni, és mert olyan keveset tudok rólad, és csak csókokból lehet valami érdemlegeset megtudni, és mert Te úgyszólván alszol is már, és nem tudsz védekezni.

Jó éjt! Szép vasárnapot!

Franzod

[...]

12. XII. 1.

Drága Felicém, bevégezve a küzdelmet a kis történetemmel - kezd már kirajzolódni a harmadik része is, és az már igazán az utolsó (hogy milyen bizonytalanul és hibásan írok, míg bele nem találom magam a való világba!) -, okvetlenül el kell még köszönnöm tőled éjszakára, ámbár csak holnap este dobom be ezt a levelet. Magam is megrémülök, Drágám, hogy ennyire ragaszkodom hozzád, mondogatom is gyakran - csak Te ne mondd soha, Drágám -, hogy ez már bűnös ragaszkodás, de hiába, nem tehetek róla. Attól félek, hogy ha nálad lennék, egy pillanatra sem hagynálak magadra - holott én meg szakadatlanul vágyom a magányra -, és szenvednénk mind a ketten, de persze semmi szenvedés nem volna túl magas ár azért a boldogságért.

A szobádról még alig tudok valamit, Drágám, s ha képzeletben utánad akarok menni oda, sehogy sem igazodom el, csak állok ott tétován. Ha aztán felidézem magamban a leveleidet, csak egy "csinos íróasztalról" esik bennük szó, amelyet Te persze gyakran az ággyal cserélsz fel, máskor meg a zsalugátert említed egy viharos éjszakán, biztosan itt van valahol a levelesládika is, és végül a könyvek, amelyek alól egyszer előhalásztad azt a kedves fényképet. (Ki tudja, talán akadna ott még más kép is? Gyerekkorodban biztosan többször is lefényképeztek, s mikor már elmúltál tizenkét éves, biztosan még akkor is. Ahol együtt vannak páran lányok, mindjárt kész a csoportfelvétel, az ilyesmi elkerülhetetlen.)

Most abbahagyom, ma itt az óra a zsebemben, háromnegyed három van (megint csak éjfél után ültem íróasztalhoz), most korábban fogok s korábban kell lefeküdnöm nálad. Hogy Te milyen jól szórakozol! Látom, hogy táncolsz Salomon cégvezetővel, aztán azzal a versfaragó úrral, aztán mind a hat úrral, akik tegnap körülállták az asztalodat, míg írtál nekem. Talán még a két koppenhágai képviselő is ott van, noha az igazán nem nagyon valószínű, s ők is táncolnak. Már valósággal beleszédültem a nagy táncotokba. És nyilván mindegyik jobban táncol nálam. Te, ha látnád, hogy én hogy táncolok! Összecsapnád a két kezed! De táncoljatok csak, én megyek aludni, és az álom hatalmával - ha Isten is úgy akarja - csak azért is kiragadlak abból a táncos forgatagból, és szép csendben magamhoz húzlak, Drágám. [...]

12. XI. 1. [1912. december 1.]

Pár szót csak, Drágám, késő van, nagyon késő, holnap sok dolgom lesz, most a végén tűzbe hozott egy kicsit a kis történetem, a szívem vadul dobog, további munkára hajt, de meg kell próbálnom, ha lehet, kiszakítani magam, s mivel ez nem fog könnyen menni, s órákba telik, mire álom jön a szememre, sietek lefeküdni.

Drágám, szinte az egész vasárnapom a tied volt boldog és borús gondolataival együtt: Hogy milyen gyorsan eluntam Eulenberg előadását, hogy milyen hamar feltöltekeztem ismét veled! Hamarosan el is mentem onnét, csak az állomásig vitt az utam, ahol bedobtam a levelet. Drágám, most még megvagy nekem, most még boldog vagyok, de vajon meddig? Nincs bennem egy szikrányi bizalmatlanság sem irántad, Drágám, nem azért mondom ezt. De az utadban állok, akadályozlak, s előbb vagy utóbb csak félre kell állnom, hogy mikor, azt csakis az önzésem mértéke dönti majd el. És sosem leszek képes, úgy érzem, férfias nyíltsággal megtenni, mindig csak magamat fogom sajnálni közben, és képtelen leszek elhallgatni, noha kötelességem volna, hogy nekem is végem van, ha téged elveszítelek. Drágám, olyan közel érzem magamhoz a boldogságot, nyolcórányi vonatút választ csak el tőle, és mégis lehetetlen, és mégis elképzelhetetlen.

Ne ijedj meg, Drágám, hogy örökké ugyanazokkal a sirámaimmal hozakodom elő, nem jön többé utánuk olyan levél, mint amilyen kitört belőlem a múltkor, okvetlenül látni akarlak még egyszer és sokáig, nagyon sokáig, időtlen időig veled maradni - nyáron talán vagy akár már tavasszal? -, de egy-egy estén muszáj kipanaszkodnom magamat, mert némán szenvedni nagyon nehéz.

Drágám, szívesen mondanék még valami szívderítőt, de nincs semmi épkézláb ötletem, és a történetemben is, ahol fellapoztam, mind a négy szereplő siránkozik, vagy legalábbis nagyon-nagyon szomorú. De tíz órakor biztosan megy majd egy vidám levél, amelyért már most csókot érdemlek. És most lefekszem ezzel a csókkal az ajkamon.

12. XII. 2.

Drágám, megtörtént hát közös szórakozottságunk csodája, s megtámogatta még a posta hanyagsága is: vasárnapra szánt leveled csak az imént érkezett meg az irodámba. Péntek éjjelről, rég múlt időkből kelt levél, remélem, nem volt semmi baj. Szóval karácsonyra Berlinben maradsz? Rokonokat fogadtok, látogatóba mentek, táncolni jártok, társaság társaságot ér - ezt nevezed Te pihenésnek? Pedig nagy szükséged volna rá, hogy pihenj, hiszen már idegen emberek is mondják, hogy rossz bőrben vagy. De mivel szombaton fényképezkedés volt, hamarosan úgyis meglátom, mekkora a baj.

Az én karácsonyi utam még kétségesebb, mint valaha, mivel a húgom esküvőjét 25-re halasztották, igaz, hogy családi ünnepség lesz csak, de annál népesebb, és félő, hogy teljesen tönkreteszi előtte a karácsonyi szabadságomat. De különben Te is vendégeket fogadsz, s így aligha mehetnék Berlinbe, máshová meg minek is mennék? De addig még van időnk, és még reménykedhetünk.

Bárcsak több biztatót hallanék a hogylétedről! Olyan üdének, sőt pirospozsgásnak és elpusztíthatatlanul egészségesnek láttalak azon a bizonyos estén. Vajon nyomban beléd szerettem, már akkor? Nem írtam még erről? Az első pillanatban feltűnően és érthetetlenül közömbös voltál számomra, és talán éppen ez vonzott benned. Egészen természetesnek tartottam a dolgot. Csak amikor felálltunk az ebédlőasztaltól, ijedtem meg, hogy milyen gyorsan múlik az idő, hogy ez ilyen szomorú, és hogy ennyire sietnünk kell, de magam se tudtam, hogyan és miért. Aztán, már a zongoraszobában - Te éppen kiszaladtál a cipődért -, ezt az ostoba megjegyzést tettem, méghozzá mindenki füle hallatára: "Szívszakasztóan tetszik nekem" (akkor még harmadik személyben emlegettelek), és közben megfogództam az asztalban.

Milyen távol is van az az este a boldogtalan szerelmed felől faggatózó látogatód kérdésétől! S minthogy a pirulás beismerést jelent, az adott esetben, még ha nem vennéd is tudomásul, a pirulásod ezt mondja: "Igen, ő szeret engem, de bajba dönt vele. Ugyanis azt képzeli, hogy mert szeret, kínozhat is, és mértéktelenül él ezzel a képzelt jogával. Majd mindennap jön tőle egy levél, amelyben halálra gyötör, aztán persze jön a második, amellyel feledtetni szeretné az előzőt, de hát hogy lehet azt elfeledni? Folyton talányokban beszél, lehetetlenség ép szót kicsikarni tőle. Talán nem lehet leírni, amit mondani akar, de akkor miért nem hagyja abba, az Isten szerelmére, és ír úgy, ahogy más épeszű ember! Biztosan nem akar gyötörni, hiszen szeret, érzem, mindenekfelett, de akkor ne gyötörjön tovább, tegyen róla, hogy ne keserítsen meg a szerelme." Drága szónokom! Az életemet adnám érted, de a kínzásodat nem hagyhatom abba.

Franzod

12. XII. 3. [1912. december 2-án este és 2-ról 3-ra virradó éjjel]

A csodás, nagy, túlságosan és érdemtelenül nagy levél! Hogy megörvendeztettél, Drágám! És benne az a kép, eleinte olyan idegenül hat, mert olyan szokatlan számomra a tartásod és a környezeted, de azután, hogy hosszasabban nézi az ember, mind kevésbé látszik talányosnak, s most már, hogy az íróasztallámpa fénye esik rá, mint ahogy akkoriban a napfény, oly szemfényvesztő pontossággal mutatja a drága arcot, hogy az ember a hajó korlátjába fogódzkodó kezet is szívesen megcsókolná, sőt meg is teszi. Akkor sokkal jobban néztél ki, mint ma, noha egyébként, talán csak a nagy egészségtől, szörnyen unatkozó arcot vágsz rajta. És mi van a kezedben? Egy különös formájú kis táska? És ki tűzte az övedbe azt a zöld gallyat? Milyen gyanakvón és bizalmatlanul tekintsz rám, mintha felrémlene előtted az a kínzó szellem, amely majd négy év múlva fog kísérteni. Egyszerű kiránduláshoz túl komoly az öltözéked is, a bátyádé nemkülönben. Hallottam már, hogy milyen szép bátyád van. Alighanem nevetségesen fiatalnak látszanék mellette, holott valószínűleg én vagyok az idősebb. Pedig a képen még legföljebb huszonöt ha lehet. Biztosan nagyon büszke vagy rá.

És most még újabb képekkel is kecsegtetnek; okvetlenül tartsd meg az ígéreted, Drágám. A borítékon nem látszik semmi, az ember feltépi a borítékot, mintha csak levél volna benne (némelyik levél meg éppenséggel nyitva érkezik, amiről a boríték konstrukciója tehet), azonban kép is volt benn, és Te magad csusszansz ki belőle, mint ahogy egy szép napon majd a vonatfülkéből fogsz elém lebbenni. Ez a villanófénynél készült felvétel most már az enyém lesz, Drágám, vagy ideiglenesen, vagy örökre, akárhogy sikerült is. S hogy eloszlassam a kételyeidet (nem pedig hogy újabb kétségeket támasszak benned), küldök magamról egy villanófényes felvételt. Förtelmes egy kép, de nem is neked volt szánva, az ellenőri meghatalmazásomhoz készült, hivatali célra, és legalább két-három éves lehet. A valóságban nem ilyen torzak a vonásaim, csak a villanófénytől ilyen rémlátomásos a tekintetem, és már régóta nem hordok magas gallért sem. Az öltönyöm viszont az a többször emlegetett egyetlen darab (az, hogy egyetlen, persze túlzás, de nem nagy), s még ma is ugyanolyan vígan viselem, mint akkoriban. Berlini színházak drága helyein, a kamaratermek legelső soraiban feltűnést keltettem már vele, és egypár éjszakát átaludtam vagy bóbiskoltam benne a vonatok ülésein. Együtt öregszik velem. Persze ma már nem olyan szép, mint a képen. A pompás nyakkendőt egy párizsi útról hoztam, nem is a másodikról, hanem még az elsőről, hirtelenjében meg sem tudnám mondani az évét. Véletlenül pont ez a nyakkendő van rajtam most is, míg írok. Ez is velem öregszik. Egy szó, mint száz, csak arra kérlek, hogy ne rettenj meg a képtől. Az utóbbi időben csak egy jó kép készült rólam (csak az a kép jó, amelyik olyannak mutatja az embert, amilyennek, ha már másmilyen semmiképp sem lehet, látszani szeretne), az azonban más családi képekkel együtt be van üvegezve. De majd csináltatok egyet külön neked, ha lehetséges, nagyon fontos nekem, hogy legalább képként a kezedben legyek, úgy értem, a valóságos kezedben, minthogy a nem valóságosban már réges-rég ott vagyok. [...]

[...]

12. XII. 3

Drágám, ma bizony egész éjjel írnom kellett volna. Ez volna a kötelességem, minthogy már a legvégén járok a kis történetemnek, és az egybefüggő órák egyöntetűsége és heve hihetetlenül jót tenne most a befejezésnek. S amellett ki tudja, hogy a holnapi felolvasás után, amelyet most a pokolba kívánok, képes leszek-e még írni. Mindegy - mégis abbahagyom, nincs hozzá erőm. Amióta írok - pedig nemrégen művelem az írást ilyen szabályos folyamatossággal -, nem éppen példás, de erre-arra azért jól használható hivatalnokból (fogalmazó az ideiglenes címem) a főnököm rémévé lettem. A hivatali íróasztalomon sose volt valami nagy a rend, most azonban kietlen papír- és aktahalmok borítják, csak azt tudom úgy-ahogy, mi van a tetején, alul meg csupa rémségeket sejtek. Olykor szinte hallani vélem, mint morzsol szét egyfelől az írás, másfelől a hivatal. Aztán vannak időszakok, amikor aránylag jól sikerül egyensúlyoznom a kettő között, kivált amikor otthon rosszul ment az írás, ez a képességem azonban (nem a rossz írásé), attól félek, elhagy hovatovább. A hivatalban néha olyan tekintettel nézek körül, amilyenre hivatalnokot addig nem tartott volna képesnek senki. Csak a gépíróm tud magamhoz téríteni ilyenkor szelíd szóval. De amióta ilyen nyugodtan szeretjük egymást, a Te leveleid segítsége is elengedhetetlen az élethez; aggódik értem valaki, s nem is akárki, hanem a Legdrágább, és én a leveledtől erőre kapva fogok megint neki a munkának. De mégis, de mégis...

Ma alig írtam neked valamit, pedig mi mindent el akartam még mondani. De szép vagy, ahogy ott állsz a mintateremben! Csak az irodádat hiányolom. Hiába, mindarról, amit ma küldtél, legtürelmesebb Felicém, még hónapokig foglak faggatni. Mindenekelőtt magyarázd meg kicsit azt a reád vonatkozó két megjegyzést. Az első nyilván a cionizmusodra utal, de mi az a másik, az irodalommal meg a fagyasztott hússal? Istenem, hogy ezek az emberek, Salomontól Rosenbaumig, mind ismernek téged, naponta láthatnak, veled autózhatnak, csak megnyomnak egy gombot az igazgatói irodában, és Te máris futsz hozzájuk. Drágám, Drágám, hol az a csengő, amely hozzám hívna? Agyoncsókollak. - De most befejezem. A történetemtől nem tudnék elaludni, de Te az álmokkal meghozod az alvást. Tegnap egy közös vidéki utat beszéltem meg veled a fűben.

Franzod

12. XII. 4.

Hála Istennek, Drágám, a leveled végére megnyugodtál, azt se tudtam volna, mit csináljak a lelkifurdalástól. Most azonban, amilyen ünnepélyesen csak tudom, megígérem neked - szeretném, ha Brühl kisasszony, aki írás közben megcsókolt téged, ideadná a száját, hogy azzal pecsételjem meg az ígéretem - (az ünnepélyesség kedvéért betűnként írom ide): soha többé nem foglak levélben kínozni, hanem megvárom, míg együtt leszünk, és minden komiszság nyomban és eredményesen jóvátehető, nem olyan gyarlón és megkésve, mint egy második levélben.

Magad is mondod, hogy nem szándékosan kínozlak; igaz ugyan, hogy Te a saját énem vagy, és annak jót tesz, ha meg-megkínzom időnként; de Te a legbensőbb és legtörékenyebb énem is vagy, azt pedig úgy óvnám, mint a szemem fényét, és a legtökéletesebb biztonságban melengetném. De jó szándék ide vagy oda - a toll alighanem rossz útra téved a kezem közt.

Drágám! Bocsánat, bocsánat, és ezentúl nyugodt levelek következnek, ahogy illik is, ha szíve szerelmének ír az ember, akit simogatni s nem ostorozni akar.

Erről jut eszembe, hogy tegnap este is túloztam. Hiszen a hivatalban elvagyok azért valahogy. S ha úgy ülök is ott, mint egy rakás szerencsétlenség, mihelyt megérkezik a leveled, s elolvastam, egyszeriben úgy kelek föl; mint egy óriás, és ügybuzgó hivatalnokként sietek máris a várakozó írógéphez, mintha csak Te fognád a kezem, és a jól végzett munka jutalmául csókot ígértél volna. Csak semmi nekibúsulás, Drágám! Neked már akkor sikerült boldogítanod engem, amikor még nem is akartad úgy, mint most. Isten veled, Drágám, ma úgy látom, nem vagyok képes búcsút venni tőled. És most fel, gyerünk az írógéphez! Egyébként ez ma az utolsó előtti nappali levél, most már csak egy van hátra. Magyarázat következik. Ma nem tudok elszakadni tőled, Drágaságom. Rántsd el Te a kezed, ha már én ilyen hóbortos vagyok.

Franz

[1912. december 4-ről 5-re virradóra]

Ó, Drágám, végtelenül drága szerelmem, a kis történetemhez, mint ahogy féltem is tőle, most már csakugyan késő van, holnap estig befejezetlenül fog meredni az égre, ám hogy neked írjak, Felice, gyermeteg hölgy, annak éppen most és mindig éppen most van itt az ideje. A sürgönyt csóknak veszem, azért esik olyan jól, s vidám, büszke és kevély leszek tőle, na de gratulációnak, Drágám? Minden más este fontosabb a mainál, hisz a mai végtére is csak szórakozás volt, a többi esték ellenben a felszabadulásomat szolgálják. Tudnod kell, Drágám, hogy én pokoli módon élvezem a felolvasást, oly jólesik az árva szívnek, ha teleharsoghatja a felkészült hallgatóság feszülten figyelő fülét. Hát én aztán tele is harsogtam derekasan, s egyszerűen elfújtam a szomszéd termekből áthallatszó zenét, amely pedig már-már fölöslegessé tette, hogy a felolvasással törjem magam. Tudod, vezérelni az embereket vagy legalábbis hinni önnön vezérlő erőnkben - nincs ennél jótékonyabb testi érzés. Gyerekkoromban - alig pár éve gyerek voltam még - el-elábrándoztam azon, hogy egy emberekkel zsúfolt nagy teremben - persze ha valamicskét jobban bírom majd szívvel, hanggal és lelkierővel - fölolvasom egyszer a teljes Éducation sentimentale-t megszakítás nélkül, éjt nappá téve, míg a végére nem érek, természetesen franciául (jaj, az a szép kiejtésem!) és úgy, hogy a falak is beleremegjenek. Valahányszor csak beszéltem - beszédet tartani még sokkal jobb, mint felolvasást - (elég ritkán fordult elő), mindig elfogott ez a felemelő érzés, és nem bántam meg a mai napot sem. Ez volt az egyetlen félig-meddig nyilvános szórakozás, amit idestova negyedéve megengedtem magamnak - ezért is érdemel bocsánatot. Ez alatt az idő alatt úgyszólván szóba sem álltam senki idegennel. Kivéve az egyedüli Stoesslt; a Schmitzeddel való találkozást - körülbelül két hete kellett volna összejönnöm vele, de jóformán csak a veled való kapcsolata miatt volt érdekes számomra -, elaludtam az ágyban. Ismered Stoesslt? Pompás ember, valósággal sugárzik az arcából a teremtő erő, noha amilyen sűrű vérű és kampós orrú, akár még zsidó mészárosnak is nézhetné valaki. (Megállj csak, itt is van a képe egy katalógusban, küldöm azt is a levéllel.) Összehordok itt hetet-havat, de hát ha veled nem engedhetek meg magamnak ennyit, Drágám, akkor ugyan kivel? Ez különben alighanem a felolvasás utóhatása, ami itt bizsereg még az ujjam hegyében. Hogy legyen valami tőled, ha nem is feltűnő holmi, a kezem ügyében, magammal vittem az ünnepre küldött képeslapodat azzal a szándékkal, hogy felolvasás közben rajta nyugtatom a kezem, hogy ily módon, a legegyszerűbb varázslat révén velem legyél. Hanem amikor a történet átforrósította a véremet, játszadozni kezdtem a képeslappal, hajtogattam, gömbölygettem, oda se figyelve, még jó, hogy nem a drága kezed volt ott a lap helyén, különben biztosan nem írnál nekem levelet holnap, s ugyancsak drágán fizettem volna meg ezt az estét. De hisz még nem is tudod, hogy milyen a Te kis történeted [Az ítélet]. Egy kissé szertelen és képtelen, és ha nem rejtőzne benne igazság (amit sosem elég csak úgy általában leszögezni, hanem minden egyes olvasónak vagy hallgatónak külön-külön kell mindig elismernie vagy tagadnia), akkor semmit sem érne. Azonfelül a csekély terjedelméhez képest (tizenhét gépelt oldal) szinte hihetetlenül sok hiba van benne, és nem is értem magamat, hogy egy ilyen, legalábbis nagyon kétes értékű jövevénnyel ajándékoztalak meg. De hát ki-ki azt adja, amije van, én a kis történetet s hozzá magamat koloncnak, Te a szerelmed súlyos ajándékát. Ó, Drágaságom, hogy milyen boldog vagyok én általad! Azzal az egy csepp könnyel, amelyet a történeted befejezése csalt a szemembe, elvegyültek ennek a boldogságnak a könnycseppjei is.

Mondd, megérdemlem én egyáltalán például a mai leveledet, kivált a második ívét, amelyből csak a tőlem bűnös módon rád kényszerített szenvedés beszél? Hogy felsóhajtottam, amikor a harmadik íven felidézted azt az utazást, amelyet még én sem feketítettem be eddig, és ettől megnyugodtál egy kissé. Figyeld csak, hogy milyen játékot űznek velünk, emberekkel: Te felpanaszlod, hogy amikor elutaztál Prágából, senki sem kísért ki a pályaudvarra, én pedig - legalábbis azt hiszem, ahogy ma visszaemlékszem rá -, én akár a vagonod hágcsóján is veled mentem volna, csak a fülkédbe benézhessek. (Micsoda bolondság, hiszen nyugodtan beszállhattam volna - de olyan aggasztóan sötét már az éjszaka, hogy ilyenkor az ember - ha a szerelmeséről van szó - még a legnehezebb próbát sem érzi elég nehéznek.) Most jut eszembe: az egyik legutóbbi leveledben "nekem" helyett azt írtad, hogy "neked"; bár valóra válna egyszer ez az elírás! (Nyugalom, nyugalom! Máris befogtam a számat.) - Szóval a leányvállalattal rajtakaptalak egyszer - csak semmi tagadás!, csak semmi tagadás! -, szóval Prágában tulajdonképpen nincsen leányvállalatotok. Az Adler-céget természetesen már réges-rég fölfedeztem, és valahányszor arra jártam, mindig kiköptem, azt hívén, hogy konkurrens vállalat, ugyanígy teszek egy bizonyos Gramophone Company üzlete előtt is. Igaz is, meghallgatják a tanácsomat, lesz gramofonszalon a Friedrichstrassén? Ha beválik, Nyugaton is meg lehetne nyitni egyet valahol. Párizsban egy tekintélyes hölgy trónol egy igen magas emelvényen a terem kellős közepén, és csak az egyik keze van elfoglalva: zsetonokra váltja át a látogatók pénzét. Mi volna, ha Te mint az ötlet szülőanyja hasonló állást kapnál Berlinben? Ezt csak azért mondom, mert akkor a munkában szabaddá vált kezeddel egész nap levelet írhatnál nekem. Drágám, annyi sületlenséget hordok itt össze, úgy vágyom rád! Egészen elszomorodom magamon. Ha mindazt az időt, ami alatt veled leveleztem, összeadom, és felhasználom egy berlini útra, már réges-rég nálad vagyok, és a szemedbe nézhetek. Ehelyett szamárságokkal töltök meg leveleket, mintha az élet örökké tartana, s egy pillanattal sem volna rövidebb.

Nem, most már nem írok tovább, teljesen és tökéletesen elment tőle a kedvem, megyek lefeküdni, és csak a nevedet fogom hajtogatni: Felice!, Felice!, mindenható név ez, felizgat és megnyugtat. Jó éjt, és álmodj szépeket, ahogy mifelénk mondják. De hadd kérdezzek még valamit. Hogy szoktál írni az ágyban? Hol a tintatartó? A papírt a térdedre teríted? Én képtelen volnék rá, és a Te írásod a tetejébe még rendesebb is, mint az enyém, ha az íróasztalnál ülök. És nem tintázod össze az ágyneműt? És az a szegény, szegény hátad! És habozás nélkül rontod azt a drága szemedet! És éppen megfordítva, mint Kínában, itt a férfi venné el a kedvesétől a mécsest. Ettől azonban még nem lesz bölcsebb a kínai szobatudósnál (a kínai irodalomban lépten-nyomon találkozik az ember ezzel a kigúnyolt és respektált "szobatudóssal"), mert noha nem akarja, hogy a kedvese leveleket írjon éjjel, mégis mohón tépi ki a postás kezéből az éjjel született leveleket.

Isten áldjon, Drágám, egy búcsúcsókot még. Most szépen aláírom a nevem:

Franz

és egyedül vagyok. De nem, mégsem vagyok egyedül, mert még az aláírás után is megcsókolhatlak, azt hiszem. Drágám, ha a valóságos találkozásunk után is olyan nehezen fogok búcsút venni tőled, mint most, akkor majd belátod, hogy a leveleim okozta fájdalom eltörpül a velem való igazi együttlét szenvedéseihez képest. Isten veled, Drágám. A fenti aláírás utáni új levél új csókokat sürget, és gondolatban meg is kapja őket.

[A lapszélen]: Ma tehát nem megy több levél.

12. XII. 5.

[...] Drágám, ne is tagadd, nagyon ijesztően hatott rád a képem. Magadnak sem akarod megvallani, de a leveled ellened beszél. Legalábbis ha gyanakodva olvassa az ember, mint - megvallom - ezúttal én. Mit tegyek? Ilyen a képes felem. A kép silány, de találó, sőt a valóságban még rondább vagyok. Két éve készült, de a kamaszos külsőm azóta se sokat változott, bár a sok éjszakázástól mutatkozik már itt-ott egy-egy csúnya ránc. Meg tudsz barátkozni ezzel a képpel, Drágaságom? És megengeded még az eredetijének, hogy megcsókoljon, vagy ezentúl csók nélkül kell aláírnia a nevét? És arra is gondolj, hogy a kép még csak hagyján, hanem majd ha az élő ember áll eléd! - A végén még majd elfutsz előle. Ne felejtsd el, hogy eddig csak egyszer láttad, méghozzá gázvilágításnál, de akkor még ügyet sem vetettél rá. De ő napközben úgyszólván ki sem mozdul otthonról, s ezért az arca valósággal idomult az éjszakához. Hiszen értelek én téged. De talán csak megbarátkozol vele valahogy, Drágám, hiszen nézd csak, kénytelen-kelletlen megbarátkoztam vele én is, én, a levélíród, akihez mindig olyan jó vagy.

Túloztam az előbb, ugyanolyan kedves levelet írtál, mint máskor, csak az én hangulatom ingadozik, s ma éppen a rosszkedvem kerekedett felül. Bocsáss meg mindkettőnknek, a levélírónak és a fényképezés tárgyának egyaránt, s kettős létünk révén hadd részesüljünk kétszeresen a csókokból is. Isten veled, Drágám, én nagyon nyugodt vagyok, légy Te is az, és gondolj rám szeretettel.

Franzod

De ez ma igazán az utolsó nappali levél.

Istenem, már megint utazás fenyeget!

12.
XII. 6-ról 7-re virradóra
[Valószínűleg az 1912. december 5-ről 6-ra virradó éjjel]

Sírjál, Drágaságom, sírjál, most van itt a sírás ideje! Nemrégiben meghalt a kis történetem hőse. Ha vigasztal, elmondom, hogy elég nyugodtan és mindenkivel megbékélve hunyt el. Maga a történet még nincs teljesen befejezve, de most igazán nincs is kedvem hozzá, és holnapra hagyom a befejezését. Nagyon késő is van már, és elég sokat kellett dolgoznom is, hogy behozzam a tegnapi késedelmet. Kár, hogy a történet némely helyén világosan megmutatkoznak a fáradt pillanataim meg egyéb zavaró körülmények és nem odaillő gondok; ha ez nincs, tisztább lenne a kidolgozás, ez kivált a szelídebb lapokon látható. Örökké furdal ez az érzés; én magam azzal a teremtő erővel, amelyet, függetlenül attól, hogy milyen nagy és tartós, itt érzek magamban, világosabb, hatásosabb, rendezettebb munkát hoztam volna létre, ha kedvezőbbek az életkörülményeim. Ezt az érzést semmiféle észérv nem képes elhallgattatni, noha persze csakis az észnek van igaza, amikor azt mondja, hogy a valóságos körülményeken kívül másfélék nem léteznek s így másfélékkel számolni sem lehet. Akárhogy is, holnap remélhetőleg befejezem a történetem, holnapután pedig visszatérek a regényemhez. [...]

[...]

12. XII. 6-ról 7-re virradó éjjel
[Valószínűleg 1912. december 7-ről 8-ra virradóra]

Drágám, különböző okokból nem írtam ma napközben egy sort sem. Volt egypár megírandó levél, egy hivatalos kérvény, készülődni kellett arra az ostoba leitmeritzi utazásra, aztán meg csak este hét után kerültem ágyba, és csak éjjel tizenegykor ébredtem föl, végül ez a leitmeritzi út a pokoli kapkodás ellenére is alighanem megfoszt majd egy munkás éjszakától, és én alighogy elővettem megint, tehetem félre a regényt - egyszóval van rá ok elég, hogy ma nem folytattam. S egyáltalán nem elhanyagolható ok az sem, hogy ma különösen nyugtalanul vágyódom utánad. Csak tudnám, jól vagy-e! Nem bosszankodsz miattam túl sokat? Sokat gondoltál pont ma rám? Drágaságom, ma, míg aludtam, azt hiszem, végig rólad álmodtam, de emlékezni csak két álmomra emlékszem. Mihelyt fölébredtem, erős ellenkezésemet leküzdve igyekeztem gyorsan elfeledni őket, minthogy szörnyű igazságok bukkantak elő belőlük olyan kíméletlen nyerseséggel, ahogy a nappali élet bágyadtabb világánál sosem kerülhetnek felszínre. Csak vázlatosan és röviden fogok beszámolni róluk, ámbár ugyancsak szövevényes álmok voltak, tele olyan részletekkel, amelyeknek még most is érzem fenyegetését. Az első álom ahhoz a megjegyzésedhez kapcsolódott, hogy közvetlenül az irodátokból tudtok táviratozni. Én is tudtam tehát táviratozni közvetlenül a szobámból, sőt a készülék pont az ágyam mellett volt, olyanformán, ahogy az asztal szokott állni nálad az ágy mellett. Ijesztően ágas-bogas készülék volt, és én féltem, hogy táviratoznom kell rajta, mint ahogy egyébként a telefonálástól is félek. De muszáj volt táviratoznom szörnyű aggodalmamban, hogy mi van veled, és mohó vággyal ugorva ki bizonyára az ágyból, hogy azonnal hírt kapjak felőled. Szerencsére nyomban előkerült a legkisebbik húgom, és nekifogott helyettem táviratozni. Ha érted aggódom, mindjárt találékony vagyok, sajnos csak álmomban. A készülék úgy volt megalkotva, hogy ha az ember megnyomott egy gombot, a keskeny papírszalagon már jött is a válasz Berlinből. Emlékszem, milyen feszült várakozással meredtem az eleinte csak üresen letekeredő távírószalagra, noha nem várhattam egyebet, hiszen addig nem jöhetett válasz, míg téged Berlinben oda nem vittek a készülékhez. De mekkora volt az örömöm, amikor feltűntek a szalagon az első írásjelék! Csoda, hogy ki nem estem az ágyból, olyan élénken él az az öröm az emlékezetemben. Valóságos levél tekeredett ott le, pontosan el tudtam olvasni az egészet, s ha nagyon akarnám, nagyrészt még fel is tudnám idézni talán. Elég az hozzá, hogy a levélben szelíden és boldogító módon megdorgáltak, hogy miért nyugtalankodom. "Telhetetlennek" minősítettek, majd azoknak a leveleknek és levelezőlapoknak a felsorolása következett, amelyek akkortájt érkeztek, vagy éppen úton voltak.

A második álmomban vak voltál. Egy berlini vakok intézete abba a faluba rendezett csoportos kirándulást, amelyben anyámmal nyaraltunk. Egy kis faházban laktunk, hajszálpontosan emlékszem most is az ablakára. A házikó egy hegyoldalon elterülő, hatalmas uradalom közepén állt. A házikótól balra volt egy üveges veranda, ott szállásolták el a vak lányok többségét. Tudtam, hogy ott vagy Te is, és homályos terveket forgattam a fejemben, hogyan találkozhatnánk, és beszélhetnék veled. Ki-kimentem a házikónkból, végiglépdeltem az ajtó előtt a süppedékes földre vetett pallókon, majd nem látva téged sehol, tanácstalanul visszatértem a házba. Anyám is csak téblábolt ott határozatlanul, egybeszabott ruhát viselt, olyanformát, mint az apácák, a kezét a mellére tette, de nem kulcsolta össze. Azt akarta, hogy a vak lányok különféle munkákat végezzenek el neki, különösen egy fekete ruhás, kerek képű lányt szemelt ki erre a célra; a lány arcát olyan mély sebhelyek borították, mintha valamikor felszabdalták volna. Dicsérte az anyám a lányt nekem is, hogy milyen okos és készséges; meg is néztem jól, bólintottam, de csak az járt az eszemben, hogy ez alighanem a kollégád, és bizonyára tudja, hogy hol vagy. Hirtelen vége szakadt a viszonylagos nyugalomnak, talán indulást vezényelt valaki, elég az hozzá, hogy az intézetiek szedelőzködtek. De addigra már én is elszántam magam: leszaladtam a hegyoldalon, át egy falba vágott kiskapun, mert valahogy az volt az imént a benyomásom, hogy arra fog elvonulni a csapat. Láttam is odalent egy sereg felsorakozott vak fiúcskát a tanítójukkal. A hátuk mögött sétálgattam fel s alá, azt hívén, hogy mindjárt jön az egész intézet, s könnyűszerrel megtalállak, és beszélgethetünk. Egy kicsit talán tovább őgyelegtem itt a kelleténél, s elmulasztottam kérdezősködni a menet felől, de el is bámészkodtam az időt, míg azt néztem, hogyan csomagolnak ki és pólyáznak be egy kőtalapzaton egy csecsemőt - az intézetben ugyanis képviselve volt minden korosztály. Végül aztán gyanút fogtam, hogy körül olyan nagy a csönd, és megkérdeztem a tanítótól, miért nem jön az intézet másik fele. Rémülten hallottam, hogy innen csak a kisfiúk indulnak tovább, a többiek a hegy legtetején lévő másik kijáraton át vonulnak el. Azzal bátorított - de ezt már csak utánam kiabálta, mert én úgy futottam, mint a bolond -, hogy még jókor odaérek, mivel a vak lányok felsorakoztatása nyilván sok időbe telik. Roppant meredek és napverte úton futottam fölfelé egy csupasz kőfal mentén. Hirtelen egy vaskos osztrák törvénykönyv került a kezembe, nagyon nehéz volt cipelni, de valahogy mintha az lett volna a rendeltetése, hogy a segítségével rád találjak, és helyesen viselkedjem veled. Útközben jutott csak eszembe, hogy hiszen Te vak vagy, s ezért a külsőm s a szemmel megítélhető viselkedésem szerencsére nem fogja befolyásolni azt a képet, amelyet rólam alkotsz. Hogy ezt végiggondoltam, legszívesebben elhajítottam volna a törvénykönyvet, mint valami haszontalan kölöncöt. Végre-valahára fölértem, valóban bőven volt még időm, az első pár még a bejárati kapuig sem jutott el. Felkészültem a találkozásra, lélekben láttam már, hogy közeledsz a lányok sűrűjében: lehunyt szemmel, mereven, hallgatagon.

És akkor felébredtem felhevülten és kétségbeesetten, hogy olyan messze vagy tőlem.

[...]

12. XII. 9-ről 10-re virradóra

Drágaságom, hogy mit ártanak ezek a folytonos megszakítások a munkámnak, hát az tébolyító. Tegnap még alig tudtam türtőztetni magam, hogy dolgozni ne kezdjek, aztán jött az utazás, ma pedig már írtam valamit, szerencsére csak keveset, mert ugyancsak középszerűre sikerült. De ne is beszéljünk erről!

Az utazásban csak az vigasztal, hogy az intézet számára is tökéletesen haszontalan volt, hogy közben persze engem is tönkretett, az más kérdés. Végül is rokoni látogatássá zsugorodott össze (rokonaim élnek Leitmeritzben), az történt ugyanis, hogy három nappal előbb meghatározatlan időre elhalasztották azt a tárgyalást, amelyen képviselnem kellett volna az intézetet, de a bírósági iroda valami tévedés folytán elmulasztotta értesíteni erről az intézetünket. Ha jól belegondol az ember, van ennek valami rejtett értelme: rohanok el hazulról, szinte éjjel van még, megyek az utcákon a kellemes hidegben - el a már kivilágított, noha még elfüggönyözött kávézó, a Kék Csillag előtt, hiába ácsingózik már megint valaki befelé, csak nem néz ki az utcára senki -, azután a vonatban folytatom az éjjeli kirándulást, szunyókáló urak között, téveteg tudatukból, ha szunyókálnak is, futja még annyira, hogy a fűtést, amit hidegre állítottam, álmukból ocsúdva mindig visszafordítsák melegre, s tovább hevítsék a már amúgy is túlhevített fülkét, majd végül egy félórát rázatom magam egy falusi kocsiban ködborította fasorokon, gyér hó fedte földeken és mezőkön át - mindig nyugtalanul, mindig nyugtalanul, de már pusztán attól is az lennék, hogy milyen érzéketlenül szemlélem mindezt. Aztán reggel nyolc órakor ott vagyok végre a leitmeritzi Fő utcán a rokonaim boltja előtt, és a bácsikámnak (voltaképpen mostohabácsikámnak kellene mondanom, ha volna ilyen egyáltalán) még gyerekkoromból emlékezetes irodájában élvezem, hogy én is olyan friss és oktalanul fölényes vagyok, mint minden jövevény, akinek érkeztekor a házigazda éppen csak hogy kikászálódott az ágyából, és most posztópapucsba bújva próbál fölmelegedni valahogy a sebtiben kinyitott hideg bolthelyiségben. Aztán előkerült a nénikém is (pontosabban szólva az évekkel ezelőtt elhunyt, valódi nagybátyámnak a felesége, aki a férje halála után hozzáment az üzletvezetőhöz, vagyis ehhez a mostohabácsikámhoz), mostanában már gyakran gyöngélkedik, de azért még ma is nagyon eleven, gömbölyű, hangoskodó, kezét dörzsölgető kis teremtés, akit mindig nagyon kedveltem.

De most itt kell hagynom, zajongjon csak tovább, a szomszéd szobában ugyanis éppen hajnali hármat ütött az óra, és a gyereknek ilyenkor ágyban a helye. Drágám, annyi mondanivalóm van még a mai leveledhez! Kérlek, ne tekints úgy rám, mint valami istencsodájára, a szerelmünkre kérlek, ne tedd! Még azt hinném, hogy el akarsz távolítani magadtól. Én tulajdonképpen - mármint ha csakis rólam van szó, és Te nem vagy a közelemben - nagyon sajnálnivaló, szerencsétlen ember vagyok; ami különleges bennem, az nagyrészt rossz és szomorú értelemben az, és ahogy jól pedzetted a leveled elején, noha nem gondoltad végig, főként abból fakad, hogy nem mehetek teljesen egyértelmű szándékkal Berlinbe, hanem fölöslegesen Leitmeritzbe kell utaznom. Drágám, ölelj magadhoz, amennyire csak tudsz ettől a szomorú különlegességemtől. Csak azt ne mondd, hogy micsoda nagyság lappang bennem, mert, ugye, azt magad sem tartod a nagyság jelének, hogy a kétnapos írásszünettől szakadatlan rettegésben élek, hogy nem tudok írni többet - egyébként, mint a mai estén bebizonyosodott, nem is volt olyan oktalan ez a rettegés. És vajon, ahogy a dobozzal babráltunk azon az esténken, abban nem kacérkodás és szorongás volt, és talán félelem is a társalgástól és kényelemszeretet? Biztos, hogy észre is vetted akkor, ha öntudatlanul is, de ma már csak homályosan él benned az emléke, és ez nem helyes. Szinte azt mondanám, hogy mindebben az az ostoba fénykép a hibás, amelynek az elküldését olyan sokáig halasztgattam, s nemcsak hogy ártalmamra volt, de még hasznot se húztam belőle, mert hisz az utolsó fényképemet mindmáig nem kaptam meg, holott már nyilván rég elkészült. Drágám, ölelj magadhoz, szorosan, szorosan, olyan szorosan, ahogy én szeretnék hozzád bújni, ahogy veled voltam az egész úton, a vonatban, a kocsiban, a rokonaimnál, a bíróságon, az utcán, a földeken. Képzeletben letaszítottam az üléséről a fülkebeli szomszédomat, téged ültettelek a helyére, s aztán, ki-ki a maga sarkából, nyugodtan néztünk az illetőre.

Mit értsek azon, hogy rossz bőrben vagy, Felicém? Mi baja veled anyádnak? (Erre azonnal és pontosan válaszolj!) Szerinte mitől vagy rossz bőrben? És mit mond, mi változott meg rajtad? És a Te véleményed szerint mi az oka? És kibékültél már anyáddal? A mai leveledből úgy látom, hogy nyugtalan vagy. S noha nyugtalannak látlak, hülye fejjel még oldalszámra osztogatom itt neked a tanácsaimat. De talán csak rémeket látok. Ugye, nincs semmi komoly bajod, Drágám? Kérlek, nagyon pontosan felelj minden kérdésemre. Amit előtte írtam, közömbös, vedd úgy, mintha nem is írtam volna, csak erre válaszolj! Mi lesz velem, ha Te megbetegszel? Drágám, mindent pontosan akarok tudni, számomra nincs ennél fontosabb. Ismétlem: most még nem aggódom, de fogok, ha Te nem válaszolsz pontosan. Hiszen Te vagy az én Drágaságom.

Franz

12. XII. 10.

Nem azért írok ilyen későn, a hivatal után, hogy tíz órakor levelet kapj tőlem - hisz magad sem kívánod, hogy írjak, ha nincs időm rá -, hanem csupán önmagamért írok, holnap tíz órakor érezni akarom, hogy egy pillanatra a Te drága, boldogságos közeledbe jutottam. Drágám, nem azon csodálkoztam igazán, hogy mindkettőnk álmában előfordult a vakság, hanem azon, hogy, amint látom, vasárnap éppen akkor voltak fájdalmaid, amikor én annyira aggódtam érted, noha a vasárnapi leveled tulajdonképpen nem indokolta az aggodalmamat.

Mi volt nálatok vasárnap? A vasárnap esti leveled csupa talány. Az előző leveledben azt mondtad, hogy nem szeretnéd, ha titkod lenne előttem, és most mégis titkolod a fájdalmadat, holott azt hiszem, méltán kérhetem belőle részem (nem a fájdalomra értem, ámbár sajnos abból is gyakran kijut). Kérlek, Drágám, írj azért pár sort róla. A vasárnapi levelemből láthatod, hogy veled szenvedek én is, még ha nem tudom is, hogy szenvedsz, ámde úgy szenvedni valakivel, hogy az okát sem tudjuk, kétszeresen fáj. Ma tíz óra óta nem aggódom már, helyrebillentett a hétfői leveled, amelyből csak úgy áradt a szeretet, a jóság s majdhogynem a jókedv. (Alighogy elolvastam pár oldalt a leveledből, jött egy asztalosmester egy biztosítási kérelemmel, sebtiben belementem mindenbe, amit kívánt, ha az emberek nem is, de Isten bizonyára megbocsát majd érte.) De a vasárnapról még magyarázatot kell kapnom. Hogyhogy nem mozdultál ki egész nap? És miért voltál mégis olyan fáradt vasárnap estére, s vártad a hétfőt, azaz a munkanapot, hogy kipihend magad? Már a vasárnap délelőtti levélből láttam, hogy hiba van a kréta körül. De micsoda, micsoda? A vak ember érezheti így magát, ha olyasmi történik körötte, amihez neki is köze van, de csak megfejthetetlen zajokat hall, maga nem mehet oda, és magyarázatot sem kap senkitől. A második leveled ma tökéletesen megnyugtatott, de azért nagyon szeretném tudni, már csak a jövő miatt is, hogy miféle kínok és fájdalmak fenyegetnek.

Hosszú csók a legutóbbi fénykép leánykájának bánatos ajkára és csücsörítés a következő néger lányhoz.

Franz

[...]

12. XII. 11-ről 12-re virradó éjjel

Drágám, furcsán vagyok, és nem tudok mit tenni ellene. Mára jól kipihentem magam, éjjel egy órától nagyot aludtam reggelig, délután is tudtam aludni, most meg nekiülök írni, írok egy keveset, se nem jól, se nem rosszul, abbahagyom, pedig úgy érzem, a kellő állapotban vagyok, most éppen erőm is, képességem is volna az íráshoz, azt hiszem, és mégis itt ülök már vagy egy órája a karosszékemben hátradőlve, tökéletesen tétlenül, hálóköntösbe burkolózva a jéghideg szobában és derékig takaróba csavarva. De miért? - kérded Te, s kérdem én is. S most kart karba öltve, ha Te is akarod, itt állunk előttem, és nézünk engem, de nem értjük, hogy mi lelt. Pedig ma már amúgy is súlyos szemrehányást tettem magamnak, hogy egy ideje nem írok semmit, és neked sem írtam délután, igaz, idő híján se, aztán meg mert tíz órakor úgyis megkapod a könyvem, aztán meg mert úgyis az a legjobb mindkettőnknek, ha szép nyugodtan egy-egy levelet váltunk naponta - de mindenekelőtt az írni nem tudás okozta, szörnyű, általános kedvetlenség és bénult fáradtság okán azt gondoltam ugyanis, hogy nem szükséges rád zúdítanom, már éppen eleget gyötört leányra minden percemnek összes boldogtalanságát. És most este itt volt az alkalom az írásra, egész valóm vágyott rá, ha nem is közvetlenül, de az elhatalmasodó benső vigasztalansággal sem ellenkezve, és én mégis csak annyit írok, amennyi szűkösen elegendő, hogy átvészeljem vele a holnapot, és lustán hátradőlve, ernyedt jó érzéssel úgy teszek, mint aki készül elvérezni. Pislákoló öntudattal már bizonyára az ágyban lennék, ha nem volnál itt nekem Te, Drágaságom, hogy meghallgasd, és tízszeres erővel küldd vissza hozzám az erőtlenül elsuttogott szavakat. De ezentúl egy este sem fogom elhanyagolni a munkát, és már holnaptól fogva igazán elmélyedek benne.

De azért Te csak írd meg, Drágám, hogy hol vagy, amikor írsz nekem, milyen ruha van rajtad, mi van körötted. A villamoson írt leveled már-már tébolyító közelségbe vitt hozzád. Egyáltalán hogy tudsz ott írni? A térdedre teszed a papírt, és írás közben egészen előrehajolsz? A berlini villamos nagyon lassú, ugye? Hosszú sorban döcögnek a villamosok egymás után, nemde? És reggel gyalog mégy a hivatalba? Melyik postaládába dobod be a levelet?

Ebben a leveledben békés napnak fested a vasárnapot. Hogy egyeztethető ez össze a korábbi megjegyzéseiddel? Az a bőséges étkezés! Spárga novemberben! Mi az, hogy séta helyett könyvet kötöttél? Tényleg könyvkötésről van szó? Hogyhogy? Ó, Drágám, efféle kérdésekkel akarlak megragadni! De hát mi mást tegyek? [A legalsó sarokban, minthogy a lapon nem maradt már hely] Csók a sarokban!

Franz

[...]

[1912. december 12-ről 13-ra virradóra]

Ó, Drágaságom, de jó, hogy miután túl vagyok végre-valahára a regényem egyik eléggé szokatlan fejezetén (még mindig rakoncátlankodik ez a regény, megfogtam már, de fickándozik a markomban, s olykor kénytelen vagyok egész szakaszokra szabadon engedni), de jó, hogy végre írhatok neked, mennyivel jobb vagy Te hozzám, mint a regényem!

Csak ne fárasztanád ki magad mindig olyan nagyon, s ne mindig olyan későn bújnál ágyba! Aztán mihez kezdek majd egy elcsigázott szeretővel? Vegyél rólam példát, Drágám, én minden áldott este otthon ülök, s ha régebben (kivált abban az esztendőben, amikor egy magánbiztosítónál dolgoztam) sokat lófráltam is, ahogy Te szoktad mondani, az biztos, hogy nem lelkesedésből tettem, hanem inkább megadón, s kialvatlansággal és szemmel látható bűnbánattal iparkodtam enyhíteni a következő nap elkerülhetetlen keservét. Egyébként ez már régi história.

De Te ugyancsak álmos lehettél tegnapelőtt este, hogy azt kérdezted tőlem, vajon mindent tudok-e már a múltadról, vagy hiányzik-e még valami az ismereteim tökéletesítéséhez. De Drágaságom, hiszen nem tudok még semmit! Nem méltányolod eléggé azt a kívánságomat, hogy mindent akarok tudni rólad! Engem csak olyanformán nyugtatnak meg a leveleid, mint amikor valakinek megsimogatják a homlokát, és nagyon jól tudom, hogy életednek számtalan napja és éjjele telik el most is anélkül, hogy nekem részem volna benne, hát akkor a múltadból hány ezer meg ezer napot kell nélkülöznöm, amelyekről nem tudósított levél soha! Például itt vannak a vakációid, az évnek ezek a legfontosabb időszakjai, amelyekben különösen sűrített kis életet kezd el és fejez be az ember: mindössze kettőről hallottam valamit, csak úgy félfüllel, a prágai utazásról és a binzi pihenésről. Három ízben - úgy emlékszem, ezt írtad egyszer - Berlinben töltötted a szabadságodat, de hol töltötted a többit? Ha a legközelebbi nyári utadat netalán pontról pontra végigcsinálom veled - amilyen fásult és földhözragadt vagyok ma este, elképzelni se merem -, mégiscsak tudnom kell, milyenek voltak a korábbi útjaid, nem vagy-e túlságosan kényes, s ahhoz mérten nem leszek-e kényelmetlen vagy méltatlan útitársad. Jó éjszakát, Drágám, és nyugalmasabb életet!

Franzod

[...]

XII. 14-ről 15-re virradóra

Drágám, olyan fáradt vagyok ma, s a munkámmal is olyan elégedetlen (ha erőm volna legbensőbb szándékom szerint cselekedni, összegyűrném az egészet, ami eddig kész a regényből, és kihajítanám az ablakon), hogy pár szónál többet nem vagyok képes írni; de mégis kell írnom neked, hogy hozzád szóljon az elalvás előtt leírt utolsó szó, és hogy mindennek, ébrenlétnek s alvásnak valódi értelme legyen még az utolsó pillanatban, mert az irkálásom merő értelmetlenség. Jó éjszakát, szegény, elkínzott Szerelmem! Átok ül a leveleimen, nem bírja elűzni még a legdrágább kéz sem. S hiába múlt el a fájdalom, amelyet előszörre okoztak neked, újból nekigyürkőznek, s új módon, alattomosan kínoznak tovább. Szegény, drága, örökké fáradt gyermekem! A tréfás kérdésre itt a tréfás válasz: egyáltalán nem fájsz nekem, drága lányka. Ez a szélvihar odakint! Én meg csak ülök itt bénultan, előttem a papír, és nem érem fel ésszel, hogy egyszer a kezedben lesz ez a levél, és elszorul a szívem, mert érzi a bennünket elválasztó nagy távolságot. Ne sírj, Drágám! Mi lelte azt a nyugodt lányt, akit azon az estén megláttam, mi lelte, hogy se szó, se beszéd, sírva fakad! És mi lelt engem, hogy csak hagyom, hadd sírjon, és nem vagyok ott vele! Igazán nincs miért sírnod, Drágám! Megállj csak, holnapra okvetlenül meglesznek a legcsodálatosabb, legvigasztalóbb, legfondorlatosabb ötleteim, hogy hogyan segítsünk magunkon, ha anyád netán elolvasta volna a leveleket. Nyugodj meg - ha ér valamit az én szerelemmel, azaz varázserővel megáldott s most Berlin felé kinyújtott kezem -, legalább vasárnap nyugodj meg! Nos, van hatása? Ugye, nem kell, mint a regényem miatt, temiattad is dolgom végezetlen lefeküdnöm? Mert ha igen, akkor vigyen el engem az ördög, méghozzá a kint dühöngő szélvihar szárnyán. De nem, Te alighanem táncolsz ma is, és tovább pusztítod magad. Nem hibáztatlak, Drágám, de nagyon szeretnék segíteni rajtad, csakhogy tanácstalan vagyok. Az igazi tanácsadók persze nem olyan ügyefogyottak, mint én. Jó éjszakát! Úgy látom, olyan álmos vagyok, hogy egyre ugyanazt ismételgetem, a saját örömömre teszem, hogy könnyítsek a szívemen, és nem gondolok rá, hogy a kimerült, kisírt, a messzeségből vörösre csókolt szemek is olvasni fogják.

Vasárnap [1912. december 15.]

Egypercnyi időt s nyugalmat sem hagyok magamnak, tehát neked sem. S van is mondandóm bőven, és kimerítőn akarok válaszolni a tegnapi és mai négy leveledre is (képzeld csak, a villamosban 11-én írt leveled csak tegnap érkezett meg, tehát egy nappal később, mint a 12-i leveled, amelyikben megmagyaráztad a fényképet). Mostanában, hogy olyan fásult és tompa agyú vagyok, igazán nagy szükségem van a leveleidre. Amikor ma reggel meghozták az expresszleveledet, fölébredve úgy éreztem, mintha egész éjszaka pont ilyen ébresztésre vágyakoztam volna. S micsoda remek dolog volt a képeddel az ágyban maradni! Elmaradt tőlem minden szomorúság, s ott kushadt az ágyam előtt, s míg ágyban maradtam, védve voltam mindentől.

Ilyen eleven képet talán még sosem kaptam tőled. Áldassék érte a karpaszományos úr neve! Egyik kezed a csípődön, a másik a halántékodon: eleven élet, s minthogy ennek az eleven életnek magam is része vagyok, nem tudok betelni a nézésével. A Te szobád ez? Vagy nem a tiéd? Lehetne ez is, az is. Az asztalka körülbelül ugyanott állhat, ahol a tiéd, vagyis az ággyal átellenben. A teleaggatott fal viszont elbizonytalanít egy kissé, nem említetted, amikor leírtad nekem a szobádat. Minek is akasztottál volna söröskorsókat az egyébként is irdatlanul magas falra? És mit keresne elöl az a sétapálca, amelynek olyan jól látható a fogantyúja? Talán mégis inkább a vendégetek legényszobája ez. A testtartásod pompás, szólongatlak, de nem fordulsz felém, pedig elvártam volna. A falon függő összes képeken keresgéllek (még azon is, amelyik egy barettes férfit ábrázol), de eddig csak hármon tudtalak fölfedezni. Ha jól láttam, erősítsd meg, ha tévedtem, hagyj meg a hiedelmemben. Milyen hajlékonyan állsz ott! Bárcsak láttalak volna táncolni! Régóta tornázol?

A mai expresszleveled nyugodt hangú, de vajon hihetek-e ennek a nyugodtságnak? Valósággal körülolvastam, hogy nem fedezek-e föl benne valami gyanúsat. Mert hogy lehet az, hogy egyszerre csak friss és derűs hang szólal meg a fájdalom és kimerültség után? Csak énértem volna, csak hogy engem megkíméljen az aggodalomtól? Nem, Drágám, olyan nagy bajod nem lehet, hogy már előttem is titkolnod kellene! Végtére is azért vagyok, hogy mindent meghallgassak - csak a szülei előtt színleljen az ember -, ha nem azért vagyok, hogy mindent meghallgassak, akkor meg sem érdemlem, hogy vagyok.

Drágám, ez a levél-dolog az első pillanatban szörnyű és jóvátehetetlen, és az ember úgy érzi, hogy gombóc van a torkában, és nem tudja felköhögni. Én legalábbis úgy éreztem, noha engem természetesen korántsem érintett olyan közvetlenül. Persze van olyan anya, aki nem olvassa el a gyermekei leveleit, ha mégoly könnyen jut is hozzájuk, de attól tartok, hogy sem a Te anyád, sem az enyém nem ez a fajta. Mondjuk tehát, okoskodásunkat és gondjainkat egyszerűsítve, hogy anyád elolvasta a leveleket, s talán nem is csak ő, hanem a nővéred is, akinek a telefoni válasza, legalábbis a Te elmondásod szerint gyanúsan szűkszavúnak és határozottnak látszik. Szerintem, minthogy anyád nemigen jár be a szobádba, a nővéred találta meg a leveleket, s anyádat csak aztán hívta oda. És együtt olvasták, míg meg nem zavarta őket a telefon-hívásod. Ki vette föl a kagylót? És máskor ki szokta fölvenni? Valamennyi levél ott volt, vagy csak egy részük, és melyik részük? Egyelőre (lelkiállapotom szerint ágyban volna a helyem, másnak bizonyára nem is mernék így írni, de hát veled nem oszthatom-e meg minden állapotomat, a legrosszabbat éppúgy, mint a legjobbat?), egyelőre el sem tudom képzelni, milyen benyomást tehettek a levelek azzal az egyébként olvashatatlan kaparással az anyádra meg a nővéredre, kivált hogy ők alighanem még azt hiszik, és ebben talán megerősítették őket a levelek is, hogy mi egész életünkben legföljebb egy órát ha együtt lehettünk, méghozzá az elképzelhető legtársaságibb körülmények között. Hogy ezt a tényt hogy képesek összeegyeztetni, legalábbis hétköznapi módon összeegyeztetni a levelek tartalmával, arról további részletek híján sejtelmem sincsen. A legkönnyebb, legegyügyűbb és éppen ezért nem nagyon hihető feltevés az volna, hogy engem valamiféle félnótásnak néznek, rólad azt gondolják, hogy megfertőztelek, ennélfogva kétszeres kíméletre szorulsz, és akkor - ami nem is lenne rossz folyománya a leveleimnek - fölöttébb tapintatosan bánnának veled, ami persze a családi együttlétben olykor egyet jelent a legdurvább sértegetéssel. Mindenesetre várjuk meg, mi lesz, különben sem tökéletes még köztünk az egyensúly, én ugyanis még nem kaptam anyádtól levelet. Szegény Drágaságom, egyfelől a kíméletlen rontó szellem, másfelől az éber família! Ha anyádnak van valami határozottabb mondanivalója, a vasárnapi levelem átadása a legjobb alkalom volt rá, és holnap már hallok is róla valamit.

Most abbahagyom, nem azért, hogy lefeküdjek, ahhoz késő van már, ma este úgysem csinálok semmit. Csak kiszaladok még a vasútra, bedobni a levelet, aztán okvetlenül el kell mennem Brodékhoz, amire nagy szükségem is van már. Sophie asszony ugyanis váratlanul beállított reggel (este tartják Max eljegyzését), már váltottam is vele pár szót, de ahogy ez már lenni szokott, éppen csak érintettük a lényeget, s attól félek, hogy ebben a helyzetben nem is jutunk többre. Amint hírül vettem az érkezését, valósággal úgy éreztem, hogy ott vagy a közelemben, és feszült várakozás töltött el. De alighanem ennyiben maradunk.

Franz

12. XII. 15-ről 16-ra virradóra

Így ni, Drágám, az ajtók csukva vannak, nagy a csend, és én megint veled vagyok. De mi mindenre rá nem mondja már az ember, hogy "veled vagyok"? Napközben nem aludtam, s emiatt egész délután és kora este kókadt fejjel és ködlő aggyal ténferegtem, most viszont, hogy lassan már éjszaka van, valósággal izzok, nagy írhatnékom támadt, mert az ördög, minthogy mindig az búvik meg az írni vágyásban, a legalkalmatlanabb pillanatban fészkelődik bennem. Fütyülök rá, megyek aludni. Hanem ha a karácsonyt csak írással meg alvással tölthetném el, Drágám, az volna a boldogság!

Ma délután tehát szüntelenül a sarkadban voltam, persze hiába, hadd mondjam meg mindjárt azt is. Azazhogy talán nem is egészen hiába, ott tartózkodtam ugyanis állandóan Friedmann-né közvetlen közelében, mert ő is olyan sokáig volt együtt veled, mert tegeződtök egymással, mert levelei vannak tőled, amiért őszintén irigylem. De miért nem mondott egy szót sem rólad, holott én valósággal csüggtem az ajkán, hogy már az első szót se veszítsem el? Nem szoktatok már írni egymásnak? Talán semmi újdonságot nem tud rólad? De hogyhogy nem! És ha semmi újat nem tud, állna elő régi dolgokkal. És ha végképp semmit sem akar mondani rólad, emlegetne legalább, mint korábbi látogatásai alkalmával hébe-hóba. De nem, ezt se teszi, csak hagyja, hadd várakozzam ott bután, és hihetetlenül közömbös dolgokról társalgunk: Breslau, köhögés, zene, kendők, brossok, frizurák, olaszországi utazások, szánkázás, gyöngyretikülök, frakkingek, inggombok, Herbert Schottländer, francia nyelv, hullámfürdő, tusolás, szakácsnék, falukörzetek, piaci konjunktúra, éjjeli kirándulások, Palace Hotel, írásdüh, gondozás, breslaui egyetem, rokonság - minden szóbakerül, ami csak elképzelhető, de tehozzád, sajnos pont most, csak kettőnek van némi köze: a pyramidonnak és az aszpirinnek, sehogy sem értik, miért erőltetem ezt a témát, s ízlelgetem ezt a két szót. De hát csak nem hagyhatom, hogy ennyi legyen egy egész délután eredménye, amikor az agyamban órák hosszat zakatol a kívánkozás Felice után. Végül erővel a berlin-breslaui vasúti összeköttetésre terelem a szót, és közben fenyegetően nézek a szeme közé - semmi.

Amellett persze nyugtalanított Max eljegyzése is. A végén még majd eljegyzik nekem innen valahová. A menyasszonyt természetesen már évek óta ismerem, és majdnem mindig kedveltem, sőt olykor túlságosan is, számos jó tulajdonsága van (ezeknek leírására már nincs elég helyem, kivált ha efféle szóvirágokkal töltöm meg a papírt), általában véve nagyon szelíd, finom, tapintatos teremtés, mindenekfelett ragaszkodik Maxhoz - és mégis, mégis. Isten veled, Drágám, bár lehetnék egyedül veled ezen a világon!

Franz

[...]

12. XII. 19-ről 20-ra virradóra

Bizony, legdrágább leánykám, az átvirrasztott délután végére megint beesteledett (az átvirrasztott délután még ijesztőbben hangzik, mint az átvirrasztott éjszaka), többet egy sort sem vetünk papírra, csak annak a leánynak írunk még, akinek állandóan írni, akiről állandóan hallani, akivel állandóan együtt lenni, akiben megsemmisülni lenne jó.

De kérve kérlek, Drágám, mondd meg már egyszer kertelés nélkül, hogy miről is van szó. Te azt írtad nekem, hogy sosem vagy beteg (én nem is kérdeztelek, hisz az arcodról meg a szemedből csak úgy sugárzott az egészség), most meg orvosoknál kilincselsz, hetek óta jóformán mindennap gyöngélkedsz, azzal tréfálkoznak, noha félig-meddig komolyan gondolják, hogy úgy nézel ki, mint egy szabadságolt hulla (nagyon mulattatna ez a fordulat, csak ne pont rád mondanák), mostanában folyton fáj a fejed, fáj a torkod, bágyadt vagy, és ez állandóan így megy, tulajdonképpen egy percnyi szünet nélkül - Drágám, ebbe nem nyugodhatunk bele, ugye? Igyekeznünk kell rendet teremteni, nem gondolod? Azonnal írd meg részletesen, hogyan fogod ezután kímélni magad, mert én pontosan ugyanúgy szenvedek, mint Te. Nem mintha nekem is fájna a torkom, amikor neked torokfájásod van, de ha értesülök róla, vagy ha megsejtem, vagy ha csak félek tőle, a magam módján én sem szenvedek kevésbé. És még inkább szenvedek, ha kimerültél, és még inkább, ha fáj a fejed. És ha ilyenkor aszpirint szedsz, akkor émelygés kerülget. Ma egész éjjel, azaz fél négytől fél nyolcig és még kora délelőtt is valami furcsa szorítás volt bennem, életem eddigi harminc esztendeje során nem éreztem még hasonlót, nem a gyomrom okozta, nem is a szívem, de a tüdőm se, talán mindegyik egyszerre. Nappalra elmúlt. Ha tegnap aszpirint szedtél, akkor nyilván az volt az oka, ha nem, akkor az előző aszpirin, ha az sem, akkor talán a hiábavaló írás, de ha végül az sem, akkor talán egyszerűen csak bolond vagyok, mert képzeletben minduntalan a halántékodra teszem a kezem, és erőt varázsolok a csókjaimba, hogy a legsötétebb múlttól a legfényesebb jövődig minden fejfájást lecsókoljanak a homlokodról. Válaszolj végre, Drágám, mit szándékozol tenni, mert ez nem mehet így tovább. Teremts időt az alvásra és a sétálásra bármi áron. Mihelyt lejárt a hivatali időd, hagyd ott az irodát, menj sétálni, de ne egyedül baktass a villamossínek mentén, hanem válaszd ki a hozzád illő társaságot. (Igaz is, nem jársz szánkázni? És rég nem emlegeted a tornát sem.) Talán az sem ártana, ha szüneteltetnéd a munkát a professzornál; nekem írhatsz este, hiszen nappal úgysem érsz rá, de arra kárhoztatni magam, hogy ne naponta kapjak hírt felőled, ehhez igazán nincs bennem elég elszántság; hanem azért összeszorítom a fogamat, és mindaddig beérem napi egy levelezőlappal, míg Te tökéletesen, alaposan, tartósan s úgy, hogy anyád is elhiggye, vissza nem szerzed a régi frissességedet és nyugalmadat. Mohón várom, hogy jó szívvel fogadják a javaslataimat (ez esetre tartogatok a tarsolyomban egészen másféléket is), számítok rá, hogy Te hasonlóan értékes javaslatokkal toldod meg az enyéimet.

Ha aztán majd megint erőre kaptál, akkor bizony sokat kell mesélned a gyermekkorodról, a legutóbbi leveled őrülten felcsigázta a kíváncsiságomat. Van persze, ami hátrányos a későn jött gyerekek számára, de azért sokkal előnyösebb a helyzetük, mint az elsőszülötteké, akiknek egyik gyászos példánya vagyok. A későn jött gyerekek mindjárt belecsöppennek a részben már kiélvezett, részben csak most ízlelgetett élmények tarka világába. A többi testvérek tudása, tapasztalata, találékonysága, fölénye s ennek a bensőséges, ezerszálú, atyafiságos létnek az előnyei, a tanulságai, a bátorító ereje: mindez fölbecsülhetetlen. Eddigre már a család is sokkal jobban beletanult a dolgába, a szülők, már amennyire egyáltalán képesek rá, okultak a hibáikból (hibáik következtében természetesen nyakasabbak is lettek), s ezek a későn jöttek már a puszta helyzetüknél fogva is puhábban bújnak meg a fészekben, igaz, hogy kevesebbet foglalkoznak velük - itt megbillen az előny és a hátrány, de a hátrány sosem lesz súlyosabb -, ám nem is kell, mert öntudatlanul s ennélfogva igen buzgón és ártalmatlanul mindenki a szívébe zárta őket. Hat testvérből én vagyok a legidősebb, két öcsém, nem sokkal fiatalabb nálam, még kicsi korában meghalt az orvosok hibájából, akkor csönd volt egy darabig, én voltam az egyedüli gyerek, aztán, négy-öt év múlva beállított a három húgom egy-, illetve kétévnyi korkülönbséggel. Ezért nagyon sokáig egyedül voltam, és dadákkal, vén pesztonkákkal, harapós szakácsnékkal, szomorú nevelőnőkkel kellett hadakoznom, minthogy a szüleim állandóan az üzletben voltak. Sokat kell még mesélnem minderről. De nem a mai éjszakán, amelynek tizenkettedik órája éppen most kondul nagy ijedelmemre. Isten áldjon, Drágám, és csókollak, dacolva a veszéllyel, hogy felébresztelek, dacolva a veszéllyel, hogy felébresztelek.

Franz

[...]

[...]

Délután

12. XII. 22

Most hát megint veled vagyok, legdrágább Felicém. Tegnap este, hogy hazaértem a nagy sétából - egyedül akartam sétálni, de a pályaudvar felé menet találkoztam az egész rokoni haddal, a férjhez ment húgomtól jöttek éppen, s a legkisebbik húgom meg az egyik unokahúgom addig unszoltak, hogy kénytelen-kelletlen magammal vittem őket is -, amikor tehát hazaértem ebből a sétából, az jutott eszembe, és sokáig nem hagyott nyugton, hogy vajon nem haragszol-e rám azért a nagyon ideges második vasárnapi levélért, azaz nem is hogy nem haragszol-e (hiszen semmi helytelen nem volt benne), hanem hogy nem csalódtál-e amiért bennem sem találtad meg az igazit, akinek irgalmatlanul - márpedig az irgalmatlan panaszkodás a legszebb, attól könnyebbül meg igazán az ember -, irgalmatlanul kipanaszkodhatod magadat önmagad és a világ ellen? S hogy a tegnap esti aggályom nem volt egészen oktalan, azt a mai expresszleveledből is látni vélem. Ezt olvasom benne például: "Amikor a mai tízórás postával megjött a leveled, még szomorúbb, még lehangoltabb lettem." Pompás egy szerető, mondhatom, aki ilyen leveleket ír a kedvesének, és csak szaporítja a bánatát! Figyelj ide, Drágaságom, Te nem hagysz el engem, ezt már többször mondtad, de én mindenben, mindenben veled akarok lenni egészen, ne hagyj el hát semmivel, amid van, ne hagyj el a panaszaiddal sem. Maradj meg nekem egészen, Drágám, maradj meg nekem úgy, ahogy vagy, egy hajad szála se göndörödjön másként, mint eddig. Ne vidulj, ha nem vagy vidám. A derűhöz nem elég az elhatározás, derűs körülmények is kellenek hozzá. Akkor sem foglak jobban szeretni, ha jobban nézel ki, akkor is csak pont úgy foglak szeretni, mint most. Sokkal meghittebb közelségben érzem én magam hozzád, semhogy a kedélyed vagy a külsőd bármiféle változása befolyásolhatná hozzád való viszonyomat. Csak akkor leszek boldogtalan, ha Te is az vagy, és a boldogtalanságot csak az irántad érzett szerelemből, valamint önzésből igyekszem majd legyőzni - a boldogtalanság hatásának nem lesz más látható jele. Legföljebb néhány sebtiben odavetett, napközi levélben, de ezekben nincs több a pillanatnyi, semmitmondó izgalmaknál. Egyébként ez is arra figyelmeztet, hogy óvakodjunk a kétszeri írástól.

És én nem szoktam panaszkodni? Már-már üvöltök szinte! Tegnap például tökéletesen összeomlottam a hivatalban. A fejem csak úgy kóválygott az álmosságtól (pedig már éjszakák óta nem írok egy sort sem, csakis neked), dőltem erre, dőltem arra, le se mertem ülni a karosszékembe, attól félve, hogy nem bírok többé felkelni, a tollszárnak csak az alsó végét használtam, hogy aktaolvasás közben odanyomjam a halántékomhoz, nehogy elaludjak - délután már aludtam egy keveset, de estére még mindig nem javult a helyzet, azért is mentem el sétálni, de azután is csak bóbiskoltam, mint akit az őrségen meglep az álom. Ha már a karunkkal nem, ölelkezzünk legalább a panaszainkkal, Drágám.

Franz

12. XII. 22-23

Drágám, meglehetős zavarban vagyok, ne vedd zokon, hogy olyan homályos, amiről írni szeretnék. Azért írok neked, mert nagyon tele vagyok veled, és ezt valamiképp tudtára kell adnom a világnak. Vasárnap csak tengődtem nyomorultul, többnyire együtt voltam valakivel, nem aludtam semmit, váratlanul betoppantam valamelyik ismerősömhöz, váratlanul faképnél hagytam, már hónapok óta nem fordult elő velem ilyesmi. Az is baj, hogy oly régen nem írtam már, és úgy érzem, elszakadtam némiképp az írástól, azaz űr van köröttem. A tetejébe még megjött a várva várt karácsonyi szünidő is, és én épp arra készülök, hogy léhán ellebzseljem. Mindennek a mélyén persze még az a gondolat is meghúzódik, hogy ott lehetnék Berlinben nálad, az én igazi menedékemben, s ahelyett kötöm magam Prágához, mintha attól félnék, hogy különben elveszítem a végső mentsváramat, s mintha Te magad is itt volnál Prágában.

Drágám, amikor tegnap este ezekkel a szívderítő érzésekkel hazatértem, és a sürgönyödet megláttam az asztalon, Te legdrágább, könyörületes szív, Te, nem ijedtem ám meg, mindjárt tudtam, hogy csak vigasz lehet benne, és amikor tényleg annak bizonyult, behunyt szemmel csókolgattam azt a darab papirost, és amikor már az sem volt elég, odaszorítottam az arcomhoz.

Hogy mikor írtam a fentieket, ki nem találnád, Drágám. Úgy négy óra tájt lehetett. A sürgönytől lenyűgözve nagyon hamar, még kilenc óra előtt ágyba bújtam (egy kissé önkényesen bánok magammal), két órakor már fenn voltam, és nyitott szemmel, ébren, de még az álom foglyaként szüntelenül körötted s az esetleges berlini utazás körül forgó, már-már varázslatos képzeteket vetítettem magam elé. Örömteli és könnyű volt a kapcsolatteremtés, nem zavarta meg semmi, az autók úgy repültek, mint a szerelmesek, a telefonálás olyan simán ment, mintha az ember fogta volna közben a partnere kezét, inkább nem is mondom tovább - ahogy éberebb lettem, nőttön-nőtt a nyugtalanságom is, négy óra tájt fölkeltem az ágyból, tornáztam, megmosdottam, írtam két oldalt magamnak, de nyugtalan lévén, abbahagytam azt is, akkor megírtam a fenti két oldalt, azt is abbahagytam, és zúgó fejjel visszabújtam az ágyba, súlyos álomba merülten feküdtem ott reggel kilencig, egyébként rólad is álmodtam, eljöttél egy ismerős családhoz egy kis beszélgetésre. - Ennek az egész, furcsa életmódnak természetesen csak az az oka, hogy először is régóta nem írtam semmit, s másodszor, hogy majdnem teljesen szabad vagyok, de mindeddig nem rendezkedtem be rá.

Drága Felice! Franzod

[Minthogy a két név helyszűke miatt közvetlenül egymás mellé került, Kafka ezt írta a lapszélre]: Így legalább itt együtt vagyunk.

[...]

[1912. december] 23-ról 24-re virradóra

Drágám, mi lesz, ha nem tudok írni? Pedig ez fenyeget; több mint egy hete nem hoztam létre semmit, az utóbbi tíz éjszaka során (miközben persze folyton abba-abbahagytam a munkát) csak egyetlenegyszer lelkesültem át, ez volt minden. Állandóan fáradt vagyok, a kialvatlanságtól zúg a fejem. Feszülések a koponyatetőn jobbra és balra. Tegnap belefogtam egy kis történetbe, nagyon a szívemhez nőtt, s úgy éreztem, nyomban feltárulkozik előttem, de mára már teljesen elzárkózott; ha azt kérdezem, hogy mi lesz, nem magamra gondolok, én komiszabb időket is átvészeltem már, és most is eltengődöm valahogy, és ha nem írok magamnak, több időm marad, hogy írjak neked, s élvezzem az elképzelt, a megírt, a lélek megfeszített erejével kiharcolt közelségedet - de Te, Te nem fogsz többé szeretni engem. Nem azért, mert nem írok többé magamnak, hanem mert ha abbahagyom az írást, rosszabb, megbomlottabb, ingatagabb ember lesz belőlem, és képtelenség, hogy megnyerjem a tetszésedet. Drágám, Te örömet szerzel még a szegény utcagyerekeknek is, ne tagadd meg hát tőlem se az örömet, vagyok én is olyan szegény, nem is sejted, milyen közel van hozzám az az öregember, aki eladatlan portékájával tér esténként haza - tedd meg hát nekem is, amit nekik megtettél, még ha háborogna is anyád, ahogy háborgott a többiek miatt is (ki-ki óhatatlanul cipeli a reá rótt terhet, a szülők is a gyerekeik bűntelensége okozta bosszúságukat) - száz kérlelő szónak is egy a vége: csak annyit mondj, hogy szeretni fogsz, akármilyen leszek is, szeretni bármi áron, nincs megaláztatás, amit el ne viselnék érte - de hová ragadtatom magam?

Lám, ilyen gondolathullámokat ver az agy, ha a szabadságán kipiheni magát! Nem okosabb-e ilyen körülmények között tisztességesen megülni az irodában, szélsebesen pótolni minden elmaradást és tisztességes, figyelmes hivatalnokká válni, akinek csak az ügyein jár az esze? Ezzel csak az szegezhető szembe, hogy talán megzavart ez az első két szabadnap, hogy hamarjában azt se tudom, mihez kezdjek, az igazat megvallva, nem is igen emlékszem ennél jobb karácsonyra (a kedvedért holnap majd utánalapozgatok egy kicsit a régi naplóimban) - de ezt az ellenvetést nem kell nagyon komolyan venni. Erre is, mint mindenre, a vagy-vagy érvényes. Vagy képes vagyok valamire, vagy nem, s ezúttal az első "vagy"-é a szó. Csak sorjázzanak a nagy "igen"-ek az örökkévalóságig, valahányszor elhangzik a kérdés: "Szeretsz, Felice?", s akkor úrrá leszünk mindenen.

Franz

[...]

12. XII. 26., csütörtök reggel

Van rólad végre olyan képem, amilyennek láttalak, persze nem akkor, amikor legelőször megláttalak (kabátka nélkül, hajadonfőtt, az arcodat nem szegte kalap), hanem amikor eltűntél a szemem elől a szálloda kapubejárójában, amikor melletted mentem a Grabenen, nem fűzött még hozzád semmi, holott csak arra vágytam, hogy a legerősebb kapocs fűzzön hozzád. Hadd kérdezzem meg: nem szoktad félresimítani néha a homlokodból a hajadat, különösen ha például egy képet fogsz a kezedben, és le akarsz nézni rá? Az emlékezet csalóka játéka volna? Olykor tudniillik így jelensz meg előttem. Itt az a kalap is, amelynek az alsó részét - mint akit vaksággal vert meg a sors - fehérnek néztem. Talán csak a blúz más, Prágában fehér blúz volt rajtad. Az imént megcsókoltalak, s utána egy árnyalattal kedvesebben mosolyogtál rám. Mit szólsz hozzá, drága, drága kicsikém, hogy így viselkedik a képmásod? A közeli napokban legalábbis nem dugom a zsebembe a tokocskát és a képet, hanem a markomba fogom támasz, oltalom és bátorítás gyanánt. Mégiscsak furcsa volna, ha egy ilyen kép birtokosa nem állna helyt akárkivel szemben. Hát Te, Drágám, valamelyest kipihented magad? Nem hajszolt meg nagyon a rokonság? Rám már nem is jutott volna időd, ha mégis elmentem volna Berlinbe. De mit beszélek? Így akarom végét vetni a magam korholásának? És végtére is nem jól tettem, hogy nem utaztam Berlinbe? De mikor láthatlak már végre? Nyáron? De miért éppen nyáron, ha karácsonykor se láttalak? Itt szép napos délelőtt van, eléggé kialudtam magam, mégis bizonytalanabb vagyok, mint a legsötétebb éjszakában. Sok mondanivalóm lenne anyádról, de hagyjuk most, majd a következő levélben. Furcsa, hogy milyen örömmel habzsolom mindazt, amit anyád rám tett megjegyzéseiről írsz. Egyrészt abból fakad ez az öröm, hogy olyan ellenségesen (noha egyszersmind a legjobb szándékkal) támadják az embert, s oly hathatósan és szeretettel védelmezik. De ez csak részleges magyarázat. Azt szeretném, ha állandóan emlegetnének a családodban. Képtelen kívánság!

De mindjárt dél van. Fel, fel! Agyő, Felice! Képet a tokba! Levelet a borítékba, és futás a pályaudvarra feladni!

Franz

[...]

12. XII. 28-ról 29-re virradóra

Drága Kicsikém, a regényemben fölöttébb tanulságos dolgok történnek most. Láttad már valaha, miféle tüntetések zajlanak le az amerikai városokban egy-egy kerületi bíró megválasztása előtt? Nyilván sosem láttad, aminthogy én sem, noha a regényemben efféle tüntetés van éppen.

Egyelőre csak pár szót, Drágaságom, mindjárt két óra, s a fejem már egy hete szabályosan zúgni kezd, ha kettő után fekszem le. Nemhogy hozzászoknék az éjszakai virrasztásokhoz, egyre kevésbé bírom őket. Már szégyentelenül ásítozom a hivatalban is, képébe ásítok a direktoroknak, a főnöknek, az ügyfeleknek, egyszóval mindenkinek, aki az utamba akad. De remélem, hogy a kétórai alvásidőt megtartva, megint úrrá leszek a gyengeségemen.

Drágám, elmondjam, hogy micsoda siralmas egy alak vagyok? Vagy hallgassam el inkább, ne feketítsem be magam előtted? De hát ne mondjam-e el mégis, hisz olyan szorosan együvé tartozunk, amennyire csak lehet, amikor tér is, idő is ellene szegül az embernek. Tehát mégis elmondom.

Féltékennyé tett a mai második leveled. Csodálkozol, és nem hiszel a szemednek? Igenis, féltékennyé. Minden leveledtől, amelyben annyi embert emlegetsz, mint például a maiban is, óhatatlanul féltékeny leszek. Most jut eszembe, hogy ilyen levél volt az is, amelyiktől egyre inkább elborult az agyam, és végül azt a förtelmes levelet írtam neked, ami miatt örökké furdalni fog a lelkiismeret. Tehát féltékeny vagyok a leveledben előforduló összes személyekre, akár megírod a nevüket, akár nem, férfiakra és nőkre, üzletemberekre és írókra (és természetesen különösképpen rájuk). Féltékeny vagyok a varsói ügynökre (de talán nem is jól mondom, hogy "féltékeny" vagyok, talán csak irigykedem), féltékeny vagyok azok miatt, akik jobb állásokat ígérgetnek neked, féltékeny vagyok Lindner kisasszony miatt (Brühl kisasszony és Grossmann kisasszony gyerek még, tőlük éppen még nem féltelek), féltékeny vagyok Werfel, Szophoklész, Ricarda Huch, Lagerlöf, Jacobsen miatt. Gyerekesen boldog a féltékenységem, hogy Eulenberget Hermann-nak hívod Herbert helyett, bezzeg a Franz mélyen beléd gyökerezett. (Teneked tetszik az Árnyképek? Tömörnek és világosnak ítéled?) Én csak a Mozart-ját ismerem elejétől végéig, Eulenberg (aki nem prágai, hanem Rajna-vidéki) felolvasta nálunk, de én alig bírtam végigülni, fullasztó és mocskos próza. Állítólag bájos színdarabjai vannak, azokat nem ismerem. De mégis, most jut eszembe, hogy olvastam az egyiket a Pan-ban, sok tekintetben sikerült munka, Egy atya levele a fiához, ez volt a címe, azt hiszem. De most olyan a hangulatom, hogy nagyon igazságtalan vagyok hozzá, ehhez nem fér kétség. Az Árnyképek-et azonban ne olvasd! Pedig úgy látom, "nagyon lelkes" lettél tőle. (Halljátok, Felice lelkesedik érte, sőt nagyon lelkesedik érte, én meg dühöngök itt ellene az éjszaka kellős közepén.) De előfordulnak mások is a leveleidben, valamennyiükkel szívesen megküzdenék, nem azért, hogy ártsak nekik, hanem hogy eltántorítsam őket tőled, hogy magamnak nyerjelek meg, hogy csupa olyan levelet olvassak, amelyekben csak rólad, a családodról, a két kicsiről, és természetesen, és természetesen rólam esik szó. Nehogy azt hidd, Drágám, hogy elment az eszem, én mindenről hallani akarok, követelődző szerelmemmel olyan mélyen beléd látok, hogy igazában és valóságosan nem is lehetek féltékeny (ha olvasod az Árnyképek-et, bizonyos vagyok benne, hogy végül osztozni fogunk az én idegenkedésemen és a Te lelkesedéseden, azazhogy lelkesedni fogok azért a példányért, de csak azért, amelyik éppen ott van a kezedben), csak - hogy jobban megismerj - arról akartam beszámolni neked, hogy milyen hatást tett rám a leveled délután, vagyis abban a napszakban, amikor a mélyponton vagyok. [...]

[...]

12. XII. 29-ről 30-ra virradóra

Drágám, rossz vasárnapom volt. Mintha sejtettem volna, mi vár rám, csak feküdtem reggel végeérhetetlenül az ágyban, noha el kellett volna mennem valahová a gyár dolgában, amely miatt (a külvilág persze nem látja ezt) mindig gondban vagyok, és bánt a lelkiismeret. A haszontalan heverészés miatt (a leveled csak tizenegy körül jött) minden egyéb eltolódott, s amint a fél háromra maradt étkezés befejeztével nekifogtam a levélírásnak, boldogan, hogy veled lehetek egy kicsit, nyugodtan az általános déli szundikálás alatt elnyugvó lakásban, egyszerre rám telefonált az a bizonyos dr. Weltsch, akihez nemcsak futó ismeretség, hanem valódi barátság fűz. Egyébként Felixnek hívják, örülök, hogy már ilyen régen összemelegedtem ezzel a névvel; azóta ugyan ez a név az utolsó betűiben megnyílt egy kissé, és csodálatos tartalmat kapott. Ez a Felix hívott tehát föl, amikor éppen Felicének írtam, és eszembe juttatta, hogy a megállapodásunk értelmében sétálni fogok vele, a húgával és egy barátnőjével (mármint a húga barátnőjével), ahogy a múlt csütörtökön is. És noha múlt csütörtökön sem volt ínyemre a dolog (olykor éspedig többnyire félek a lányoktól), és noha éppen csak belefogtam abba a levélbe, amely teljesen lekötötte a figyelmemet, és noha Maxszal is megbeszéltem valamit, és noha okkal tartottam tőle, hogy a séta után már nem marad elég időm az alvásra - lelkesen rávágtam az igent, a telefonkészülékkel szemben ugyanis, még ha csak ártalmatlan házitelefon is az, védtelen vagyok, no meg a lányokat sem akartam megvárakoztatni. De mire a sok tépelődéstől bosszúsan leértem, és nem azzal a rémes telefonnal, hanem emberekkel kerültem szembe, és hármukon kívül még egy lány meg egy fiatalember is volt a társaságban, gyorsan döntöttem, csak a hídig mentem velük, ott elbúcsúztam tőlük, de közben fennakadást okoztam a hídpénzes bódé előtt, és ráléptem egy mögöttem álló nő lábára. Aztán megkönnyebbülve siettem Maxhoz. De nem is mesélem tovább ezt a vasárnapot, mert az egész csak abba a gyászos végbe torkollik, hogy ma megint képtelen vagyok írni, mivel már rég elmúlt tizenegy óra, és a fejemben megint itt van ez a feszülés és ez a lüktetés, amelyet tulajdonképpen csak egy hete tapasztalok. Hogy akkor ne írjak, amikor van kedvem, vad kedvem, eget verő kedvem az íráshoz!

Most már egyébként arra is rájöttem, miért tett olyan féltékennyé a tegnapi leveled: neked nem tetszik a könyvem, mint ahogy annak idején a fényképem se tetszett. Ez még nem volna baj, mivel ott jobbára csupa régi dologról van szó, de akárhogy is, mégiscsak az énemnek egy része, méghozzá számodra idegen része. De ez még nem volna olyan nagy baj, minden egyébben annyira közel érezlek magamhoz, hogy még arra is hajlandó vagyok, hogy ha szorosan mellettem állsz, elsőnek én rúgjam félre a könyvecskét. Ha Te szeretsz engem a jelenben, felőlem maradhat a múlt akárhol, ha kell, akár olyan távol is, mint a jövőért való aggodalom. De hogy nem mondod meg, hogy nem mondod meg két szóval, hogy nem tetszik. - Nem is azt kellene mondanod, hogy nem tetszik (ez talán nem is volna igaz), hanem csak hogy Te idegenkedsz tőle. Hisz csakugyan van benne valami reménytelen zűrzavar, vagy jobban mondva: fénysugarak villannak ott bele a végtelen káoszba, és nagyon közel kell menni hozzá, hogy valamit lásson is az ember. Tehát nagyon is érthető volna, ha nem tudnád, mihez kezdj ezzel a könyvvel, és csak abban bízhatnál, hátha egy gyönge és jó pillanatodban mégis ráfanyalodsz. Hisz senki nem tudja majd, mihez kezdjen vele, ez kezdettől fogva világos volt számomra, s most is az - a kiadása is merő véletlenség volt, alkalomadtán majd mesélek talán róla, nekem sosem jutott volna eszembe. De mindezt csak azért mondom el, hogy lássad, mily természetesnek vettem volna, ha bizonytalankodsz a könyv megítélésében. Te azonban semmit se mondtál, egy ízben jelezted ugyan, hogy mondsz majd valamit, de aztán nem mondtad. Pont úgy vagyunk ezzel is, mint azzal a Neble-históriával, jó darabig arról se tudtam semmit. Nézd, Drágám, én azt szeretném, ha fenntartás nélkül őszinte lennél hozzám, a legcsekélyebb dologban sincs kertelésnek helye, végtére is összetartozunk - gondolom -, lehet, hogy valamelyik kedvenc blúzod nekem nem tetszik, de mivel Te viseled, mégis szeretni fogom, lehet, hogy a könyvem neked nem tetszik, de mivel tőlem való, bizonyára mégis kedveled - de ezt aztán meg is mondja ám az ember, méghozzá mindkettőt.

Drágám, remélem, nem haragszol rám ezért a hosszú szónoklatért, hisz Te magad vagy a derű a kettőnk életében, s úgy érzem, hogy ami derűs bennem, azt a Te szemedből lestem el azon az augusztusi estén. Nem valami sokat lestem el, mint a tegnapi álmomból is láthatod.

De most nem mondom el, mit álmodtam, mert eszembe jutott, hogy bajban vagy, azaz voltál, legalábbis múlt pénteken. Szóval ezért emészted úgy magad odahaza? Ezt se gyanítottam eddig, talán mert olyan nehéz a felfogásom. Igazán szörnyű, hogy még efféle ügyekkel is terhelnek, szegény, drága Kicsikém, Te. Nálunk nem így van, anyám az apámnak szerető rabnője, apám pedig szerető zsarnoka neki, ennélfogva tulajdonképpen mindig tökéletes volt az egyetértés, az a megpróbáltatás pedig, amely talán csak az utóbbi években szakadt rá mindannyiunkra, s voltaképpen érelmeszesedésben szenvedő apám rossz állapotából eredt, ennek az egyetértésnek következtében sosem hatolt el a család leglelkéig.

Apám éppen forgolódik odaát nagy zajjal az ágyában. Nagy, erős ember, mostanában szerencsére jobban érzi magát, de a fájdalom állandóan ott ólálkodik körülötte. A családi egyetértést tulajdonképpen csak én zavarom meg, s ahogy múlnak az évek, egyre komiszabbul, gyakran magam se tudom, mitévő legyek, s mardos a lelkiismeret a szüleim és a többiek miatt. Így hát, drága, távoli leánykám, nekem is megvan a magam baja a családban és a család miatt, csakhogy én jobban megérdemlem, mint Te. Évekkel ezelőtt nemegyszer álltam éjnek idején az ablakban, a kilincset forgatva, úgy éreztem, nagy jót teszek, ha kinyitom az ablakot, és kiugrom rajta. De ez nagyon régen volt, és én még sosem bíztam annyira önmagamban, mint most, amióta biztosan tudom, hogy szeretsz.

Jó éjszakát, Drágám, jó a bánatos csók is, a bánatos ajak végeérhetetlenül összeforr a másikkal, és nem akar elszakadni tőle.

[...]

Franz

12. XII. 31-ről 1913. I. 1.-re virradóra

Ma este nyolckor még feküdtem az ágyban, se nem fáradtan, se nem kipihenten, nem volt erőm felkelni, nyomasztott a körös-körül éppen kezdődő szilveszterezés, csak hevertem ott szomorúan, mint egy kivert kutya, és még bánatosabb és árvább lettem, hogy két lehetőségem is nyílt volna jó barátokkal tölteni az estét (pont éjfélt lőnek, rikoltozás az utcáról és a hídról, pedig nem látok ott senkit, harangszó és órakondulás), és úgy éreztem, a szememnek nincs más dolga, mint hogy körbevándoroljon a mennyezeten - és akkor arra gondoltam, örülnöm kellene, hogy most eltilt tőled a balsors. Nagyon drágán fizetném meg annak az örömét, hogy látlak, annak az örömét, hogy beszélhetek veled, annak az örömét, hogy az öledbe temethetem az arcomat - azzal fizetném meg mindezt, hogy elfutnál tőlem, bizonyára zokogva futnál el, mert hiszen Te a jóság vagy maga, és mit sem érnének a könnyek. S vajon én futhatnék-e utánad? Megtehetném-e ezt veled éppen én, aki úgy ragaszkodom hozzád, mint senki más? (Hogy üvöltöznek az utcán, még ezen a főútvonalaktól távoli környéken is!) De minderre nem is nekem kell megadnom a választ, felelj rá, Drágám, Te magad, de előbb nagyon gondosan és minden kétséget kizáróan hányd-vesd meg magadban a választ. Most csak a legegyszerűbb, a legjelentéktelenebb kérdésekkel hozakodom elő, a nehezebbje majd aztán következik.

Tegyük fel, hogy valami különös szerencse folytán néhány napra ugyanabba a városba, mondjuk, Frankfurtba kerülünk mindketten. Előre megbeszéltük, hogy a második este színházba megyünk, én majd érted megyek a kiállításra. Te gyorsan elintézted a legfontosabb ügyeidet, nagyon törted magad, csak hogy idejében készen légy, és most vársz rám. Hiába vársz, nem jövök, alig hihető, hogy a késés puszta figyelmetlenségből ered, ekkora mulasztást a legtürelmesebb ember sem fogadna el. Értesítést sem kapsz, amelyből megtudhatnád, mi történt; közben a kellő alapossággal elintézhetted volna már az üzleti ügyeidet, kényelmesen átöltözhettél volna, de mindegy, a színházból most már úgyse lesz semmi. Arra gondolni se mersz, hogy egyszerűen elfelejtettem a dolgot, egy kicsit még aggódsz is, nem esett-e bajom, aztán hirtelen elszánod magad - hallom is szinte, ahogy odaszólsz a kocsisnak -, a szállodámhoz hajtatsz, és felkísérteted magad a szobámba. És ott mit látsz? Ott fekszem (most írom az első levéloldalt) nyolc órakor az ágyban, se nem fáradtan, se nem kipihenten, azt állítva, hogy nem volt erőm fölkelni, szidom az egész világot, sejtetve, hogy még csak eztán jön a java, simogatom a kezedet, igyekszem elkapni a sötét szobában tétován körbejáró tekintetedet, így iparkodván jóvátenni szörnyű hibámat, de egész viselkedésem mégis arról tanúskodik, hogy ugyanezt a hibát bármely pillanatban teljes szörnyűségében újból hajlandó lennék elkövetni. Közben nem sok szót vesztegetek az egészre. Az azonban a legapróbb részletekig világos számomra, hogy mi most itt egymás ellen fenekedünk, s ha helyetted én állnék az ágyam előtt, dühömben és elkeseredésemben bizony nem átallanám az ernyőt széttörni a fejemen.

Ne felejtsd el, Drágám, hogy az imént leírt esemény a valóságban tökéletes képtelenség. Frankfurtban például, ha nem engednék meg; hogy állandóan benn legyek a kiállítási termekben, naphosszat ott gubbasztanék a kiállítás kapuja előtt, és alighanem hasonlóan viselkednék a közös színházi programok alkalmával is, tehát inkább lennék tolakodó, mintsem feledékeny. Én azonban túlontúl világos választ akarok a kérdésemre, olyan választ, amely mindenfelől, tehát a valóság felől is kikezdhetetlen, és ezért fogalmaztam meg túlontúl világosan a kérdést. Válaszolj hát, drága tanítványom, válaszolj a tanítódnak, aki végtelen szerelmében és boldogtalanságában olykor a legszívesebben mindenestül túllépne a valóság határán.

A legutóbbi leveledben van egy mondat, egyszer leírtad már, alighanem én is: "Mi föltétlenül egymáshoz tartozunk." Ez, Drágaságom, ezerszeresen igaz, most például, az új esztendő első óráiban az a heves és őrült kívánságom támad, hogy bárcsak a Te bal csuklódat az én jobbomhoz kötözve, szétválaszthatatlanul összeláncolnának bennünket. Nem is nagyon tudom, miért ez jut eszembe, talán mert itt van nálam egy könyv, kortársak számolnak be benne a francia forradalomról, s mert korántsem lehetetlen - ámbár, az igazat megvallva, soha nem olvastam s nem hallottam ilyesmiről -, hogy egyszer ilyen módon összeláncolva vittek egy emberpárt a vérpadra. - De hogy mi minden meg nem fordul a fejemben, bezzeg, amikor a regényemet kellett volna ma írnom, semmi nem jutott eszembe. Ennek az új évszámban lévő 13-as az oka. De a legcifrább 13-as sem gátolhat meg benne, Drágám, hogy közelebb, közelebb, közelebb ne húzzalak magamhoz. Hol lehetsz most? Milyen társaságból emellek ki?

Franz