Felicéhez

[...]

1913. I. 2-ról 3-ra virradóra

[...] Drágám, csak arra kérlek összetett kézzel, ne légy féltékeny a regényemre. Ha a regénybeli emberek észreveszik, hogy féltékeny vagy, elfutnak előlem, épp hogy csak a ruhájuk csücskét fogom így is. És gondold meg: ha elfutnak előlem, kénytelen lennék utánuk futni, akár az alvilágba is, hisz az az igazi otthonuk. A regény én vagyok, a történeteim én vagyok, hol akadna itt akár egy tenyérnyi hely is, kérlek szépen, a féltékenységnek? Ha egyébként minden rendben megy, az összes szereplőim úgyis hozzád futnak kart karba öltve, hogy végső soron neked szolgáljanak. Még ha veled együtt volnék, se szakadnék el a regényemtől, az volna a baj, ha képes lennék rá, én az írással kapaszkodom bele az életbe, kapaszkodom abba a csónakba, amelyben ott állsz Te, Felice. Elég szomorú, hogy sehogy sem bírok fölkapaszkodni rá. Csak azt értsd meg, drága Felicém, hogy ha az írásról lemondok, akkor lemondtam rólad, akkor lemondtam mindenről. [...]

1913. I. 3-ról 4-re virradóra

[...] Meséljem még el a régi álmomat? Miért éppen a régit, hisz majd minden éjjel rólad álmodom. Képzeld, ma éjjel az eljegyzésünket tartottuk. Szörnyen, szörnyen valószínűtlen volt az egész, alig emlékszem valamire. Az egész társaság egy félhomályos szobában ült egy hosszú faasztalnál, a lapja fekete volt, és nem volt rajta terítő. Én az asztal végén ültem ismeretlen emberek között, te meg álltál valamivel feljebb, elég messze tőlem, rézsút átellenben. Vágyakozva az asztalra hajtottam a fejem, s úgy lestelek. Rám szegezted a tekinteted, a két szemed sötét volt, a közepén egy-egy pont izzott, tűz és arany. Aztán összekuszálódott az álom, észrevettem, hogy a felszolgálólány a vendégek háta mögött belenyal valami sűrű, pépes ételbe, amelyet egy barna tálkában kellett felszolgálnia, s utána visszadugja bele a kanalat. Dühbe gurultam, és levittem a lányt - ekkor derült ki, hogy egy szállodában zajlik az egész; és a lány a szálloda alkalmazottja - a szálloda elképesztő méretű irodai traktusába, ahol az illetékes személyeknél panaszt emeltem a viselkedése ellen, mellesleg nem nagy eredménnyel. Ezután eszeveszett utazgatásokban és eszeveszett kapkodásban folyt szét az álom. Mit szólsz hozzá? A régi álmom tulajdonképpen még elevenebben él bennem, mint ez, de ma már nem kerítek rá sort, hogy elmondjam.

Azt kockáztatva, hogy elrontom a vasárnapodat, elküldöm a legújabb fényképemet, éspedig mindjárt három példányban, azt hiszem ugyanis, rájöttem, hogy nagyobb számban kevésbé rémületesek. Hiába minden, a villanófény mindig elmebajost csinál belőlem: az arcom eltorzul, a szemem kancsalít és kimered. Ne ijedj meg, Drágám, nem ilyen vagyok, ez a kép hamis, ne is tartsd magadnál, hamarosan jobbat küldök helyette. A valóságban legalább kétszer olyan szép vagyok, mint ezen a képen. Ha ezzel sem éred be, Drágám, az már bizony nagy baj. Akkor végképp nincs segítség. Van egyébként egy találó képed is rólam; amilyennek a könyvecskében levő kép mutat, olyan vagyok a valóságban, nemrégiben legalábbis még olyan voltam. De ha tetszik, ha nem, a tied vagyok.

Franz

13.
I. 5-ről 6-ra virradóra
[Valószínűleg a január 4-ről 5-re virradó éjjel]

[...] Épp ebben a pillanatban, az igazat megvallva, elviselhetetlen állapotban vagyok, csak az az egy a jó, hogy haragszom is magamra. Rosszul ment az írás, s ettől valósággal megdermedtem. Nem vagyok se fáradt, se álmos, se szomorú, se jókedvű, nincs erőm, hogy idekívánjalak, pedig éppen itt van tőlem jobbra egy üres karszék, mintha csak rád várna, bénít valami, nem tudom lerázni magamról.

Így volna ez például a frankfurti történetünkben is. Ott se volna semmi bajom, mint ahogy feltételezed, semmi bajom se volna, csak feküdnék nyugodtan az ágyamban, miközben az ágynál lévő széken mutatná az óra, hogy közeledik, itt van, majd elmúlik a találkozásunk megbeszélt pillanata. Nem volna számomra mentség, nem volna mit mondanom, csak a bűntudat nyomasztana. Olyanféle benyomást tennék rád, mint némely leveleim, amelyekre például ezzel a kérdéssel kezded a választ: "Franz, most hogy segítsek rajtad?"

Bánt a csökönyösségem? De ha nem csökönyösséggel, hát hogyan győzze meg magát a csökönyös ember, hogy az ő tulajdona az a csodálatos boldogság, amely égből leküldött ajándékként jelent meg neki egy augusztusi estén?

Franz

1913. I. 5-ről 6-ra virradóra

Szegény, szegény Drágaságom, Te, bárcsak sose éreznéd kényszerű kötelességednek elolvasni ezt a nyomorult regényt, amelyet itt összeeszkábálok. Szörnyű, hogy hogy kivetkőzik a formájából; ha végre fenn van (micsoda lendülettel írok! Csak úgy röpködnek a pacák!) a kocsin a málha, akkor jóleső érzés tölt el, kéjesen hallgatom az ostorpattogtatást, én vagyok az úr; de ha aztán leesik nekem a kocsiról (ezt pedig sem kiszámítani sem meggátolni, sem elhallgatni nem lehet), ahogy tegnap meg ma, úgy érzem, iszonyú súllyal nyomja vézna vállamat, s a legszívesebben otthagynám az egészet, s ott helyben megásnám a síromat. Meghalni tulajdonképpen nincs is szebb és a tökéletes elkeseredéshez méltóbb hely, mint egy magunk alkotta regény. Két személy, akiket nagyon megviselt a tegnapi nap, éppen eszmecserét folytat egymással két nyolcadik emeleti szomszédos erkélyről hajnali három órakor. Mi lenne, ha felkiáltanék nekik az utcáról egy "agyő"-t, és faképnél hagynám őket. Ott rogynának össze az erkélyükön, és a korlát rácsán át megüvegesedett szemmel bámulnák egymás hulláját. De csak fenyegetőzöm, Drágám, úgysem teszem meg. Ha - semmi "ha", már megint belezavarodom.

Ma délután tényleg megpróbáltam aludni, de elég sovány eredménnyel, a szomszédban ugyanis - nem gondoltam rá előre - ugyanakkor készítették a húgom jövő vasárnapi esküvőjére szóló hat-hétszáz meghívót, és a jövendőbeli sógoromnak, aki ezt a munkát dirigálta, egyéb, igazán szeretni való tulajdonságain kívül olyan fülsértő a hangja, és olyan szívesen használja is, hogy a szomszéd szobában alvással küszködőnek olyan érzése támad e hang hallatán, mintha fűrészt tennének a nyakára. Ilyen körülmények között természetesen nem nagyon lehet aludni; hol felriadtam, hol visszazuhantam az álomba. És a tetejébe még lemondtam egy szép sétáról is az alvás kedvéért. De végül mégis eleget aludtam, s ezzel nem mentegethetem magam a rosszul sikerült írásért.

Hogy volt az azokkal a megjegyzésekkel, amiket a szüleid tettek rám, Drágám? De minden szóról, minden arcmozdulatról tudni akarok. Nem szép tőled, hogy ilyen sokáig elhallgatod előlem az ilyesmit. Amikor ilyen megjegyzésekről értesülök, egészen közel érezlek magamhoz, s akár boldogsággal, akár szomorúsággal tölt el, olyan erős ez az érzés, és olyan kívánatos nekem, aki tökéletesen el vagyok zárva a testi közelségedtől, hogy kéjesen elmerülve benne, hosszú ideig csak nézem meredten ezeket a mondatokat, és közben nem olvasok és nem gondolok semmit, csak téged érezlek. Ilyenkor aztán közvetlenül melletted vagyok, mindkettőnkhöz egyszerre szólnak a szüleid, benne vagyok abban a vérkeringésben, amelyből származol. Ennél szorosabb közelség nincs is talán, a következő magasabb fokozat már áthatottság volna.

De ejtsünk még pár szót, Felice, arról a "nagyon rendes külsejű" gyermekorvosról is. Hadd időzzem el nála még egy kicsit, ő némiképp ellenpárja a frankfurti történetnek, lényegében, ha nem is készakarva, most nekem van feltéve a kérdés. Arra pedig válaszolnom kell. Ha én, Drágám, csak féltékeny volnék, egyszerűen csak féltékeny és semmi más, akkor az elbeszélésed nyomán még féltékenyebbnek kéne lennem. Ha ugyanis az a gyermekorvos olyan fontos volt neked, hogy csak füllentéssel térhettél ki előle, akkor... Hanem, Drágám, ez a féltékeny ember esze járása, nem az enyém, noha éppenséggel tőlem se idegen. Az én okoskodásom így hangzik: jól elbeszélgettél azzal az orvossal, kellemes estét töltöttél el vele, ő folytatást kezdeményezett, ami önmagában véve, legalábbis amíg nem megy túl egy kis délelőtti csevegésen, sem neked, sem anyádnak nem lett volna ellenére, de úgy látszik, hogy ennek a kezdeményezésnek az elhárítása elvágja vagy legalábbis valószínűtlenné teszi a további kezdeményezést, és mindezért elmondásod szerint, Felice, egyedül engem terhel a felelősség, méghozzá a teljes egészében rám hárított felelősség. Nomármost hogy viselem én ezt a felelősséget? Netán büszkén vagy elégedetten? Esetleg újabb felelősség vállalásával kacérkodva? Nem! Sírok, jajveszékelek, azt kívánom, bár ment volna fel hozzátok az a gyermekorvos, bár olyan rendes embernek bizonyult volna később is, mint amilyennek szilveszterkor mutatkozott, lett volna jókedvű, s fogadták volna jókedvűen. Ugyan ki vagyok én, hogy keresztbe fekszem előtte az úton? Árnyalak, aki végtelenül szeret téged, de akit nem mutogatnak napvilágnál. Pfuj, ronda alak! - De most már persze ideje volna visszafelé forgatni az örvényt. Elemésztene a féltékenység, ha a messzeségből azt kellene hallanom, hogy a gyermekorvos tényleg megkapta mindazt, amit az előző oldalon olyan nagylelkűen kívántam neki, és az a füllentés, amellyel elhárítottad, nem tiszta szívedből fakadt, hanem belőlem eredt, majdnem biztos vagyok benne, hogy volt a hangodnak abban a pillanatban egy kis zöngéje az enyémből. - De hogy illik egybe ez a vélekedés az előbbivel? (Így lesz a válaszomból ismét hozzád intézett kérdés.) Csakis mint örvény. És ebből az örvényből volna számomra menekvés? Egyáltalán nem hiszek benne. [...]

[...]

12. [1913.] I. 8-ról 9-re virradóra

[...] Tudok én is nevetni, Felice, hidd el, sőt olyan embernek ismernek, aki nagyon jóízűen tud nevetni, s e tekintetben még féktelenebb voltam valaha, mint most. Sőt egyszer az is megesett velem, hogy az elnökünkkel folytatott ünnepélyes beszélgetésen - ennek két éve már, de a legendája túl fog élni - kitört belőlem a nevetés; de milyen nevetés! Nem akarom most hosszasan ecsetelni, hogy milyen fontos ember az elnökünk, de nekem elhiheted, hogy nagyon fontos ember, aki a közönséges intézeti alkalmazottak képzeletében nem is a földön, hanem a fellegekben lépked. S minthogy általában nemigen van alkalmunk a császárral társalogni, a közönséges hivatalnokok - de így van ez a nagyüzemekben is -, ha ezzel a férfiúval találkoznak, azt képzelik, hogy a császárt látják. Természetesen, mint mindenkiben, akinek az állása nem teljesen vág egybe a személyes érdemével, s aki figyelő tekintetek kereszttüzében áll, ebben a férfiúban is elég sok a nevetséges vonás, ám mégis csak egy Istentől elrugaszkodott személy vetemedhet arra, hogy ilyen elfogulatlansággal, ezzel a természeti tüneményre emlékeztető zabolátlansággal nevetésre fakadjon a nagy férfiú színe előtt. Éppen akkor léptettek elő minket - két kollégámat és engem -, s fekete ünneplőbe öltözve vonultunk hálálkodni az elnök elé - el ne felejtsem megemlíteni, hogy én bizonyos okból kezdettől fogva nagy hálával tartozom az elnöknek. Aki hármunk közül a legméltóbb volt rá - én még nagyon fiatal voltam -, az mondta a köszönőbeszédet, velős, okos, talpraesett szónoklat volt, rávallott a szónokra. Az elnök szokása szerint az ünnepi alkalomhoz illő, császári audienciát idéző, valójában (mondjuk ki kereken) fölöttébb mulatságos pózban hallgatta. A lábát könnyedén keresztbe veti, a bal kezét ökölbe szorítva az asztal legsarkán nyugtatja, a fejét lehajtja, hogy fehér körszakálla megtüremlik a mellén, s mindeközben szelíden ringatja nagynak éppen nem nagy, de enyhén domborodó pocakját. Nyilván valami fékezhetetlen jókedv keríthetett hatalmába, hiszen ezt a pózt untig eleget láttam már, és semmi sem indokolta, hogy olykor ki-kibuggyant belőlem a kuncogás, amire egyébként még könnyű lett volna ráfogni, hogy köhögéssel küszködöm, kivált hogy az elnök nem nézett oda. Eleinte még mérséklőleg hatott rám csengő hangon szónokló kollégám is, aki csak előreszegezte a tekintetét, s noha nyilván észrevette, mi bajom, nem zavartatta magát. De mihelyt véget ért a kollégám beszéde, az elnök fölemelte a fejét, s ekkor a rémület egy pillanatra belém fojtotta a nevetést, mert az elnök most már láthatta is az arcomat, és könnyűszerrel megállapíthatta, hogy annak a nevetésnek, amely sajnos az én számon fakadt, semmi köze a köhögéshez. De amint belefogott a beszédébe - megint az a szokványos, untig hallott, császárian semmitmondó, fontoskodó gurgulázástól kísért, teljesen és tökéletesen értelmetlen és oktalan beszéd volt -, s a kollégám, miközben már magam is igyekeztem összeszedni magam, oldalvást rám-rám sandítva próbált észhez téríteni, de ezzel csak fölidézte bennem az iménti nevetés gyönyörűségét, egyszeriben odalett az önuralmam s vele a reményem is, hogy valaha még képes leszek úrrá lenni magamon. Eleinte csak azokon a tréfás kis fordulatokon nevettem, amelyekkel az elnök meg-megtűzdelte a beszédét; s noha az a szabály, hogy az ilyen apró tréfák hallatán az ember tiszteletteljesen éppen csak el-elmosolyodik, én máris harsányan nevettem, láttam a kollégáim ijedelmét, hogy rájuk is átragad a nevetés, őket még jobban sajnáltam, mint magamat, de hiába, nem bírtam magammal, s közben még csak meg sem próbáltam elfordulni vagy a tenyeremmel elfödni a számat, hanem csak bámultam az elnökre tehetetlenül, egyenest az arcába, nem bírtam elszakadni tőle, ösztönösen talán arra gondolhattam, hogy úgysem javulna, inkább még rosszabbodna a helyzet, s ezért tanácsosabb elkerülni minden változást. Természetesen ekkor, hogy már benne voltam, nemcsak az éppen elhangzó tréfácskákon nevettem, hanem a régieken meg az ezután következőkön meg együtt valamennyin, és már meg nem tudta volna mondani senki, hogy tulajdonképpen min is nevetek; mindenki megdermedt, csak az elnök volt még aránylag nyugodt, a nagy férfiú, aki sokat tapasztalt már a világban, de az meg sem fordul a fejében, hogy bárki is tiszteletlenül viselkedhet vele szemben. Ha ebben a pillanatban megszabadultunk volna, s talán az elnök is rövidebbre fogja valamicskével a beszédét, még elég jól végződött volna az egész, a viselkedésem nyilván illetlen volt így is, úgy is, de ezt az illetlenséget nem tárgyalták volna széltében-hosszában, s mint ahogy efféle képtelennek látszó dolgokkal gyakran megesik, négyünk hallgatólagos megegyezésével befejeződött volna az ügy. Most azonban szerencsétlenségünkre az eddig nem említett kolléga (egy negyvenévesforma, pufók képű, gyerekes arcú, de szakállas férfi s amellett nagy sörivó) váratlanul belefogott egy kis szónoklatba. Először sehogy sem értettem a dolgot, hisz a nevetésem már úgy kihozta a sodrából, hogy a visszafojtott nevetéstől duzzadó képpel állt ott maga is - és most komoly szónoklatba kezd. Pedig hát nem volt rajta csodálkoznivaló. Olyan gyermeteg s oly könnyen hevülő természet, hogy képes kifogyhatatlanul és szenvedélyesen védelmezni közkeletű megállapításokat, és a szónoklatai, ha a szenvedélyességük nem volna oly mulattató és rokonszenves, menthetetlenül unalomba fulladnának. Nos, az elnök, mit sem sejtve, tett valami megjegyzést, ami nemigen volt ínyére a kollégának, s ezenfelül - talán állandó nevetgélésem látványába belemerülve - valahogy megfeledkezett róla, hol van, egyszóval azt hitte, itt a kellő pillanat, hogy előhozakodjék különleges nézeteivel, és meggyőzze a (minden iránt, amit mások beszélnek, természetesen halálosan közönyös) elnököt. Amint most ott hadonászott, és összezagyvált valamit (ami egyébként is badarság volt, de itt különösképpen az), egyszerre nem bírtam tovább, szétszaladt előlem a világ, amely addig, legalábbis színre, ott volt a szemem előtt, és én hangos és ellenállhatatlan hahotában törtem ki, talán csak a népiskola padjaiban ülő gyerekektől hallani ilyen szívből fakadó nevetést. Mindenki elnémult, s a nevetésemmel most már nyilvánvalóan én kerültem a középpontba. Közben persze, míg nevettem, a rémülettől meg-megroggyant a térdem, és most már szabadon nevethettek a kollégák is, ennek a hosszan készülődő és sokáig gyakorolt nevetésnek az iszonyatát úgysem múlhatták fölül, jóformán oda sem figyelt rájuk senki. Jobb kezemmel a mellemet csapkodva - részben bűntudatból (az engesztelő napra emlékezve), részben hogy kidöngessem a mellemből azt a sok elfojtott nevetést -, számtalan mentséggel hozakodtam elő a nevetésem magyarázatára, talán nagyon meggyőző is volt valamennyi, de a meg-megújuló nevetőrohamoktól egy szót sem lehetett érteni belőlük. Most már persze az elnök is zavarba jött, és csak mivel az ilyen embernek megvan a természetes érzéke és mindaz, ami kell hozzá, hogy bármi bajt elsimítson, sikerült valami emberi magyarázatot találnia az üvöltésemre, úgy emlékszem, valami csínyt emlegetett, amelyet ő követett el valaha, azután sietve szélnek eresztett bennünket. Zabolátlanul nevetve, de halálos kétségbeesésben elsőnek botorkáltam ki a teremből. - A dolgot enyhítette némileg az a levél, amelyet nyomban az eset után írtam az elnöknek, valamint az elnök egyik fiának, jó ismerősömnek a közbenjárása, végül pedig maga a jótékony idő, de teljes fölmentést természetesen nem kaptam, és nem is fogok kapni soha. De nem számít, talán csak azért csináltam az egészet, hogy egyszer majd bebizonyítsam neked, hogy tudok én nevetni. [...]

[...]

1913. I. 14-ről 15-re virradóra

Drágám, megint nagyon elhúzódott az írás, megint csak éjjel kettő tájt jut eszembe a kínai tudós. Sajnos, sajnos nem a barátném riaszt föl, hanem csak a levél, amelyet írnom kell neki. Egyszer azt írtad, hogy szívesen ülnél mellettem, amikor írok; de hidd el, hogy akkor nem tudnék írni (különben se nagyon tudok), de akkor egyáltalán nem tudnék írni. Az írás mértéktelen kitárulkozás; a legszélsőségesebb őszinteség és odaadás, amelytől az ember már-már úgy érzi, hogy elveszti önmagát az emberi érintkezés során, s ezért vissza is retten tőle, amíg el nem ment a józan esze - mert hisz mindenki élni akar, amíg életben van -, ez az őszinteség és odaadás korántsem elegendő az íráshoz. Ami erről a felületi síkról kerül bele az írásba - ha másképp nem megy a dolog, és a mélyben hallgatnak a források -, az nem ér semmit, és nyomban összedől, mihelyt igazabb érzés rengeti meg a felszínen a talajt. Ezért nem lehet az ember eléggé egyedül, amikor ír, ezért nem lehet körötte elég mély a csend, amikor ír, még az éjszaka sem eléggé éjszaka neki. Ezért nem lehet soha elég az ideje, az utak ugyanis tekervényesek, és könnyű letévedni róluk, sőt olykor elfogja az embert a félelem, s ilyenkor minden kényszer és csábítás nélkül is kedve támad visszaszaladni (később aztán mindig súlyos árat fizet érte), mintha csak a legdrágább ajakról kapott volna csókot váratlanul! Sokszor töprengtem már rajta, hogy milyen életmód lenne a legjobb nekem: írószerszámmal és lámpával fölszerelve megbújnék egy szerteágazó, jól elzárt pincesor legbelsőbb helyiségében. Oda hordanák nekem az ételt, s helyiségemtől mindig jó messze raknák le, a pince legkülső ajtaja elé. Hálóköntösben mennék oda az ennivalóért a pinceboltok során, csak ennyi volna a napi sétám. Azután visszatérnék az asztalomhoz, lassan és elgondolkodva ennék, s utána nyomban nekifognék megint az írásnak. Hogy mit írnék én akkor! S micsoda mélységekből bányásznám elő! Erőlködés nélkül! A figyelem tökéletes összpontosításához nem kell erőlködni. Csakhogy aligha bírnám így sokáig, s már az első kudarcnál - mert talán még ebben az állapotban sem elkerülhető a kudarc - kitörne rajtam egy nagyszabású őrület. Mit szólsz hozzá, Drágám? Ne titkolózz a pincelakó előtt!

Franz

[...]

13. I. 17-ről 18-ra virradóra

Drágám, hosszú idő után végre megint eltölthettem egy kellemes órát olvasgatással. Ki nem találod, hogy mit olvastam, s mi szerzett ekkora örömet! A Gartenlaube egy régi évfolyama volt 1863-ból. Tulajdonképpen nem kerestem benne semmit, hanem csak átlapoztam lassan kétszáz oldalt, nézegettem az (akkori költséges reprodukálás miatt még gyér számú) képeket, s csak imitt-amott olvasgattam bele, ha valami különösen érdekeset találtam. Szeretek így elkalandozni a rég múlt időkbe, nagy élvezet, hogy ügyes és még tökéletesen érthető fogalmazásban (Istenem, 1863-ban, még csak ötven éve) értesülhetek emberi sorsokról és gondolatokról, s mivel alulról, érzelmileg, egyenként nem élhetem már át őket, kénytelen vagyok hangulatom és szeszélyem szerint eljátszadozni velük - ellentmondásos és kimondhatatlan élvezet! Nagyon szeretek böngészgetni régi újságokban és folyóiratokban. És az a jó öreg, szeretni való, gondos Németország a múlt század közepén! Azok a bensőséges viszonyok, és milyen meghitt közelségben érezte magát ki-ki az embertársához, a kiadó az előfizetőhöz, az író az olvasóhoz, az olvasó a kor nagy költőihez (Uhlandhoz, Jean Paulhoz, Seuméhoz, Rückerthez, aki "Némethon bárdja és brahmanja" volt)!

Ma nem írtam egy sort sem, és alighogy leteszem a könyvet, máris megrohan a bizonytalanság, amely ott lohol a nem-írás nyomán mint rontó szelleme. Csak egy jó szellem űzhetné el, de ez a jó szellem legyen itt a közvetlen közelemben, és adja a szavát (és persze nagy súlya legyen a szavának), hogy nem pótolhatatlan a veszteség, ha nem írok semmit (következésképpen semmi rosszat sem) egy estén (a veszteség ugyan pótolhatatlan, de a száj ugyanaz legyen, amelyik most vasárnap délelőtt megmosolyogja ezeket a sorokat, és én mindent, de mindent elhiszek neki), s hogy továbbá ennek az egyetlen dologtalan estének a következtében nem fogom elveszíteni amúgy is nagyon kétséges írói képességemet, mint ahogy az asztalomnál árválkodva (a fűtött szobában, ó, házinéni!) nagyon komolyan félek tőle. Nagyon fáradt voltam az íráshoz (igazában nem is voltam nagyon fáradt, csak féltem, hogy az leszek, hisz máris egy óra van), tegnap csak háromra vetődtem haza, mégsem sikerült elaludnom jó darabig, és a hajnali öt órát még gyanútlanul belekondították ijesztően éber fülembe. De holnap megint csak felborul a rend, igaz, hogy ezzel már jó előre számoltam, holnap este ugyanis - ahogy mondom - színházba megyek. Szórakozás szórakozást követ, de ezzel aztán hosszú időre vége. Már vagy egy éve nem voltam színházban, és egy évig megint nem fogok menni, de holnap az orosz balett lép fel. Két éve láttam már egyszer, és hónapokig álmodtam róla, különösen egy Eduardova nevű, szédítően vad táncosnőről. [...]

Vasárnap, 13. I. 19-én, délután, rossz órán

Ne, Drágám, ne írj úgy, mint az utolsó előtti levélben. A mai levélben ugyan visszavonod, de hiába, ha már egyszer itt van, és huszonnégy órája hordom magamban. Hát nem tudod, hogy olvasom én az ilyesmit? Hát nem tudod, milyen esendő és nyomorult vagyok, és hogy csak a pillanatot nézem? Kivált, ha mint ma is, már negyedik napja nem írtam magamnak egy sort sem. Bizonyára sejted Te is, Drágám, máskülönben nem is érezném ennyire, hogy velem vagy, de azért még le is írom nyomatékul, amikor a tegnapi leveledet elolvastam, ezt gondoltam: "Itt van, ide van írva, még Felicének sem vagy elég állhatatos és szilárd, pedig ő bizonyára jobb indulattal van irántad, mint az emberek. De ha neki nem tudsz kedvére tenni, akkor vajon kinek? Pedig az, amit akkor írtál, és amire Felice itt válaszol, a szívedből fakadt. Szükséged van arra a pincére, szükséged van rá még akkor is, ha mint ma például, úgy érzed, hogy még azzal a pincével sem mennél semmire. Felice nem látta volna be ennek a szükségét? Nem képes belátni? Nem tudja, hogy mi mindenre vagy képtelen? És nem tudja, hogy ha ott laksz is abban a pincében, az a pince az övé is, feltétel nélkül az övé? (Meg kell hagyni persze, hogy ha az embernek csak egy pincéje van, és semmi egyebe, az bizony siralmas vagyon.)" Drágám, én Drágaságom, Te ne tudnád mindezt? De ha ez így van, Drágám, micsoda fájdalmat kell majd okoznom neked, még ha olyan kedvezően alakul is minden, mint álmaimban olykor. S minél kedvezőbben, annál nagyobb fájdalmat. Van jogom erre? Akár még ha az önfenntartás parancsolja is? A lehetetlen olykor úgy elsodorja a lehetőt, mint egy hullám. [...]

Drágám, végy magadhoz, tarts meg, ne tétovázz, engem csak hánynak-vetnek a napok, vedd eszedbe; hogy sohasem lesz bennem csupa örömed, fájdalmad viszont annyi, amennyi csak kell - és mégis arra kérlek, ne küldj el magadtól. Engem nem csak szerelem köt hozzád, a szerelem nem volna olyan nagy dolog, a szerelem elkezdődik, a szerelem jön és elmúlik és visszatér, de ez a kényszerűség, amellyel beleszövődöm a lényedbe, ez megmarad. Maradj meg Te is, Drágám, maradj meg! És ne írj többé olyan leveleket, amilyen az utolsó előtti volt.

Ezekben a napokban, csütörtök este óta, hozzá se nyúltam a regényemhez, és ma sem lesz másképp. A délutánt Maxszal kell töltenem és Werfellel, aki holnap már megy is vissza Lipcsébe. Napról napra jobban kedvelem a fiút. Tegnap Buberrel is beszéltem, eleven és egyszerű és jelentékeny személyiség, látszólag semmi köze azokhoz a lagymatag dolgokhoz, amiket írt. Az oroszok csodálatosak voltak tegnap este. Nizsinszkij és Kyast tökéletes két ember, lényüket áthatja a művészetük, és olyan lenyűgöző erő árad belőlük is, mint minden hasonló emberből.

De akárhogy is, holnap estétől fogva hosszú ideig nem mozdulok ki itthonról. Meglehet, épp ez a cigányélet zaklatta fel az én Drágámat is. Pontosan akkor, amikor megszületett az a bizonyos levél, én a felolvasóest után a Buber és Eysoldt tiszteletére egybegyűlt társaságban voltam, és eltelve azzal a csalóka örömmel, hogy egyszer kiruccantam hazulról, eléggé féktelenül és feltűnően viselkedtem. Bárcsak már a történetemen ülhetnék megint! Bárcsak már megnyugodna a Drágám, és elszánná magát, hogy tovább cipeli a végzetes terhet, amelyet én raktam reá, és amelyet egy pillanatra letett a földre!

Franz

[...]

13. I. 20-ról 21-re virradóra

Nappal, Drágám, Prága olyan messze van Berlintől, mint a valóságban, körülbelül este kilenc órától azonban kezd megnyúlni ez a távolság, és valószínűtlenül hosszúra nyúlik. És én mégis este tudom jobban, hogy éppen mit csinálsz. Megvacsorázol, megteázol, beszélgetsz anyáddal, utána eligazítod az ágyban a kínhelyedet, írsz nekem, és, remélem, békén elalszol. Jót tesz az a tea? Nem izgat föl? Hogy ihatik valaki minden este ilyen izgató italt! Én egészen másképp vagyok, mint ahogy várnák tőlem, ezekkel az ételekkel és italokkal, magam sosem enném vagy innám meg őket, hacsak végszükségben nem, de nagyon szeretem nézni, ha mások ilyesmiket esznek. Ha tíz barátommal ülök az asztalnál, és mindannyian feketéznek, valóságos élvezettel tölt el a látvány. Húsok párállnak köröttem, nagy kortyokkal ürülnek a söröskorsók, zaftos kóser kolbászt (nálunk legalábbis, Prágában ilyen a kolbász, mint a vízipocok, olyan kövér) szeletelnek körös-körül a rokonaim (a kolbász feszes bőre, amikor felvágják, halkan pukkan, gyerekkoromtól a fülemben van ez a hang) - egy csöppet sem undorodom ezektől, az ezeknél még sokkal kellemetlenebb dolgoktól sem, sőt inkább még élvezem is őket. Egészen biztos, hogy nem káröröm ez (nem is hiszek a káros ételek okvetlenül káros voltában, akinek ízlik az a kolbász, bolond volna, ha nem hallgatna az ízlésére), hanem sokkal inkább jó érzés, az a minden irigységtől mentes jó érzés, amely mások öröme láttán eltölt, és bámulat is: bámulom ezt a legközelebbi rokonaimban és barátaimban lakozó, de számomra tökéletesen megfoghatatlan étvágyat. De mindennek tulajdonképpen semmi köze sincs abbeli félelmemhez, hogy árthat neked a tea, kivált most, hogy a számlázó megbetegedése miatt olyan sokat kell dolgoznod napközben, árthat legalábbis azzal, hogy megzavarja a nyugodt álmodat, amire oly nagy szükséged van. Egyébként én is szeretem a teát, és elmélyült figyelemmel olvastam a nővéred vacsorájának a leírását. De mi volna, ha tea helyett tejet innál, ahogy megígérted annak idején, ha jól emlékszem rá, a szüleidnek? A hivatali koszt, mint magad is mondod, amúgy sem sokat ér. És délelőtt és délután semmit sem eszel? [...]

[...]

Vasárnap, 13. I. 26.

Mi baj, Drágám? Mi kerget utcáról utcára? Tényleg ugyanaz a lány vagy, akinek a mai képen látlak, a kelleténél se többet, se kevesebbet nem mosolyog, s ha baj van, elég ránézni, hogy megnyugodjék az ember. És Te sírsz? Ki látott ilyet! Azt mondod, megzavartál, holott egyszerűen csak az történt, hogy úrrá lett bennem ugyanaz a tehetetlenség, amelyet már láthattál tőlem, s attól félek, szegénykém, fogsz is még látni jó egynéhányszor. De mondd meg őszintén, hogyan változott meg a Te életed, amióta megismertél, mondd meg egész pontosan, s mindjárt a következő leveledben, mikor sírtál legutoljára, még mielőtt én a leveleimmel megkönnyeztettelek volna, nem számítva persze a szórványos eseteket, mondjuk, méregből hóbortos nagynénik vagy csapnivaló ügynökök stb. miatt. De mi történt pénteken? Mi történhetett? Rejtett kegyetlenkedések voltak a levelemben, s magam sem tudok róluk? Csak most mutatkozott volna meg valamelyik régebbi levelem rossz hatása? Talán nem is én okoztam? Hát akkor mi? A túlfeszített munka? Az olyan lány, mint Te, nem zavarodik meg, ha nincs rá pontosan meghatározott és időlegesen ható oka. Mondd meg, Drágám, kérlek! Gondold azt, hogy magaddal beszélsz!

A regényem! Tegnapelőtt este beismertem, hogy le vagyok győzve. Kicsúszik a kezemből, képtelen vagyok megragadni, alig írok valamit, ami ne velem volna összefüggésben, de mostanában még az is túlságosan fellazul, hamisságok csúsznak bele, és nem akarnak eltűnni, többet árt, ha erőltetem a munkát, mint ha egyelőre félreteszem. Azonfelül már egy hete úgy alszom csak, mint aki őrségen van, minden pillanatban fölriadok. A fejfájás hovatovább állandó tartozékom, és nem hagynak el a kisebb, váltakozó idegességek sem: egy szó, mint száz, teljesen abbahagyom az írást, és egyelőre egy hétig, de talán sokkal hosszabb ideig csak pihenni fogok. Tegnap este már nem is írtam, és máris hasonlíthatatlanul jobban aludtam. Ha tudnám, hogy Te is kipihened magad, még jobban esnék a pihenés. [...]

13. I. 26-ról 27-re virradóra

Sokáig olvasgattam Hebbel leveleit, s közben elszaladt az idő. Tudta ez az ember, hogy kell tűrni a fájdalmat és kimondani az igazságot, mert érezte, hogy rend van a lelkében. Nincs a lényében elmosódó vonás, semmitől nem retteg, pedig harmincéves korától két nővel osztotta meg az életét, két családja volt, halottjai itt is, ott is. Ha bármiről, amit tett, számot kellett adnia, mindig így kezdhette: "Ha a cselekvés próbája a nyugodt lelkiismeret..." Hol vagyok én az ilyen emberektől! Ha én akarnék csak egyszer is ilyen lelkiismeret-vizsgálatot tartani, e lelkiismeret ingadozásainak számbavételével kéne eltöltenem az életemet. Ezért inkább elfordulok, hallani sem akarok semmiféle vizsgálatról, s csak akkor csüggedek el egy kicsit, amikor nagyon határozottan sejtem, hogy mi történik a hátam mögött.

Ennek folytán természetesen mindig én vagyok a bűnös, Maxszal szemben is. Szeretetből, gyengeségből, gyávaságból s még ezernyi más, részint kiderítetlen okból nem voltam mindig tisztességes hozzá, apróságokban nem voltam az lépten-nyomon, de nagy dolgokban sem mindig. - De viszolygok tőle, hogy erről írjak, nem is tudok írni róla. Drágám, ma nem megy, kérlek, ne vedd zokon, próbáld megérteni.

De azért ne aggasszon a kettőnk viszonya, láttál volna csak bennünket tegnap este, hogy nevetgéltünk a kávéházban, ő változatlanul jóban van velem, és én is vele, csak az a bökkenő, hogy a barátságunk súlypontja énbennem van, ennélfogva csak én tudom, hogy mikor rendül meg ez a barátság, és a fájdalommal együtt, amelyet csak én érzek, enyém a felelősség is, amelyet szintén csak magam viselek. [...]

[...]

13. I. 29-ről 30-ra virradóra

Alighanem a múlt nyár óta észlelt új dolgok sorába tartozik az is, hogy végül ugyanolyan hajlamos lettem a meghűlésre, mint akárki más. És gyakran meg is hűlök, nem tudom, mitől, hiába edzem és masszírozom agyon a bőrömet. Talán csak nem az a forró tea hiányzik, amellyel (e meghűlések után most már bizonyára nem mérvadó) véleményem szerint az én Drágám olyan szívesen izgatja fel magát? Tudod, volt idő, amikor abban, hogy képtelen vagyok meghűlni, egyre gyorsuló pusztulásomnak nem kevéssé fontos jelét véltem felfedezni; ennek a gyors pusztulásnak a ténye sosem volt kétséges számomra. Ezt gondoltam (az, hogy nem tudok meghűlni, természetesen csak egy jel volt a sokból): így kopok ki apránként az emberi közösségből; mindenütt éberen figyeltem, miben találhatok bizonyítékot erre; minden apróságot elrontottam; nem vált be minden aggodalmam, viszont minden reményem meghiúsult; ha egy egészen közömbös témáról beszélgettem valakivel, és az illető éppen csak félrepillantott, máris úgy éreztem, hogy kitagadtak, és nincs rá mód, hogy ismét magamra fordítsam és lekössem az illető figyelmét; egyszer még Maxszal is majdnem elhitettem, pedig ő egy csöppet sem fogékony az ilyen hangulatokra, hogy egyre nagyobb bajban vagyok, hogy senki nem ül mellém, ha mégannyira szeret is egyébként, senki nem néz a szemembe, hogy lelket öntsön belém, kivált nem ölel át (inkább kétségbeesésből, mintsem szeretetből), semmi módon nem tud megmenteni senki. Óhatatlanul magamra maradok, de ez lesz a legjobb nekem is, különben is el kell viselnem, amíg emberileg csak lehetséges. Akkortájt kirándulni mentünk kettesben Dobřihovičba, s éjszakára is ott maradtunk ebben a Prágához közeli szép községben. Az első délutánt elmosta az eső, Max szobájában feküdtem a díványon (két szobánk volt, mert én csak egyedül tudok aludni, még azt hiszed, ez valami rátartiság, pedig csak szorongás, és ez a lényege: ahogy nem eshetik le az ember, ha a földön fekszik, ugyanúgy nem eshetik baja, ha egyedül van), nem szóltam egy szót sem, nem tudtam elaludni, de nem tartottam nyitva a szemem, hogy ne zavarjam Maxot, aki az asztalnál A cseh lány című elbeszélését kezdte el és fejezte be (később bizonyára olvastad a Berliner Tageblatt-ban), ott feküdtem tehát lehunyt szemmel, unatkozva hallgattam az esőt, amely különös zajt vert a fatetőn és a fateraszon, és alig vártam már, hogy Max befejezze végre a történetét (egyébként őrült sebesen írt, a tolla csak úgy száguldott a papíron), hogy fölkelhessek és kinyújtózzam egy kicsit, nem másért persze, csak hogy újra kedvem kerekedjék hanyatt vágni magam a díványon és ott heverni tovább szótlanul. Így éltem hosszú évek során, s ha megpróbálok pontosabban visszatekinteni, végtelen számú napok során. A kezedet, Drágám, hadd következzék szép napoknak hasonlóképpen végtelen sora! A szép, kedves kezedet, amelyet meg sem merek fogni.

Franz

13. I. 30-ról 31-re virradóra

Drágám, ne gyötörd magad, ne akarj többet írni, mint amennyi kényelmesen kitelik az idődből, hisz én a jó szellemed akarok lenni, nem nyűg a nyakadon. Üdvözlet és biztatás, hogy velem vagy - ilyenkor bőven beérem ennyivel. Nem raknak egy kicsit túl sok terhet rád abban a hivatalban most, hogy a számlázón és Grossmann kisasszonyon kívül még egy harmadik lány is megbetegedett, és rád bízzák a munkáját? Igazán beláthatná az igazgatóság, hogy ami sok, az sok.

Mennyivel jobb dolgom van, akarom mondani, lehetne nekem! Ha neked ennyi szabad időd volna, hasznos és jó életet élnél a magad és mindenki örömére, hiszen még így is ezt teszed, pedig déli szünet nélkül este háromnegyed nyolcig - iszonyat! - oda vagy láncolva a hivatalodhoz. Én tulajdonképpen semmit sem csinálok, olyan embert, akinek a hangulatai belejátszanak a munkájába, nem is volna szabad megtűrni a hivatalban, csak csóválnád a fejed, ha látnád, hogy például ma mit dolgoztam a hivatalomban. A legkülönfélébb régi irományok hevernek az asztalomon halomban - ha nem is annyi, mint a múltkoriban, mert közben egy hétig viszonylag nyugodtan tudtam dolgozni -, de ma mindenekelőtt be kellett volna fejeznem egy meglehetősen érdektelen jelentést a minisztériumnak, amelyet még tegnap elkezdtem. Képtelen voltam rá, egy ép gondolatom se támadt, amellett ma nagy volt az ügyfélforgalom a hivatalban, nekem is kölcsön kellett adnom a gépírómat, magam ültem hát oda a géphez, és úgy éreztem, nem is vagyok képes többre, mint hogy ott üljek ölbe tett kézzel. Egyébként az írógép is elveszti ilyen pillanatokban az íróképességét, és ahogy rámered az ember, csak egy elavult, vén masinát lát benne, egy halom ócskavasat. Írtam azért vagy nyolc oldalt, és azzal kecsegtetem magam, hogy holnap szépen összetéphetem ezt a haszontalan nyolc oldalt, hogy elölről kezdjem a húsz oldalnyira tervezett jelentést. Csak nagy ritkán ömlik belőlem úgy a diktátum, mint a homéroszi hősök ajkáról a szó, s a ritkaságnak éppen az a veszélye, hogy egyszeriben vége szakadhat. De mindegy, még élünk, s ha nehézkesen is, de keringenek a nedvek. De képzeld el, a hivatali munkámon kívül úgyszólván semmit sem csinálok, a gyárral meg annyira nem törődöm, hogy nem merek az apám szeme elé kerülni, nehogy beszélnem kelljen vele. Nos, Drágám, dicsérj meg egy kicsit ezért a szép életmódért.

Franz

[...]

13. II. 2.

Drágám, tudod, hogy honnan ír most neked a Te edzett, hűlésálló, vaskemény bolondod? Korántsem a szabad téli éjszakából, hanem - szégyen ide, szégyen oda - a fűtött konyhából. Csak a nappaliban fűtenek, mi olyan magasan lakunk, hogy viharos időben nem is igen lehet másutt befűteni, a szobámban azért nem fűtöttek be, mert délután úgyis Leitmeritzbe utazom (lehet ugyan, hogy csak holnap indulok), a nappaliban egymás hegyén-hátán alszik a család, a konyha viszont üres és csöndes, s ha nem volna ilyen hideg a kő, és nem ketyegne ilyen hangosan az óra, ez lenne a legtökéletesebb dolgozószoba.

Max esküvőjén túl vagyunk, ő meg már úton van délnek, de nem volt valami nagy dáridó, pedig úgy látom, azt hiszed; csak az esketési ceremónia a szállodában, és kész, se legénybúcsú, se esküvői lakoma, s így az emberkerülő természetemet se tették próbára. De megvolt azért a magam esküvői öröme: Sophie, akivel váltottam pár szót, azt mondta, el akar mesélni valamit, s minthogy én meg mohón várom a híreket, szépen összejön a dolog. Igaz, hogy ma meg holnap nem mehetek el Brodékhoz, de kedden rohanvást megyek. Tulajdonképpen semmi különösre nem számítok, csak Sophie-val akarok lenni, mert Te is vele voltál.

Hiába, Drágám, muszáj abbahagynom, pedig úgy érzem ilyenkor, mintha testileg szakítanának el bennünket egymástól. Még kedden is csak lapokat kapsz majd tőlem. Drágám, bárcsak semmi rosszat ne álmodnál, ha mégoly mély értelem és intelem volna is azokban az álmokban.

Franz

[...]

13. II. 3-ról 4-re virradóra

Itt vagyok, Drágám, megint veled. Elfáradtam az utazásban, még jobban beleuntam önmagamba, de azért elmentem Brodékhoz még az este. És amit elértem? Nekem elég. Két óra hosszat ültem Sophie mellett, mint Te is, ugyanazon a helyen ültem, mint akkor augusztusban, és kétszer hangzott el a neved. Nekem vajmi csekély részem volt benne, hogy emlegettek, de hogy nem említették többször a neved, az alighanem rajtam múlott. Először váratlanul hangzott el a neved a beszélgetés során, üdvözölsz mindenkit, mondta Sophie, "Brodnétól kezdve dr. Kafkáig". Az üdvözlés sorrendje még csak hagyján, hiszen miután mindenkit üdvözöltél, megmaradtál volna csak nekem, hogy megfogjalak, és többet el se eresszelek. Az meg, hogy idegenek között emlegetnek, s közelebb érezhetem magam hozzád, mint a többiek, és így fölébük kerekedhetem, melegséggel töltött el, és nagyon boldog voltam. De ennél az egyszeri említésnél többet képtelen lettem volna elviselni úgy, hogy közben ne keltsek feltűnést, ne vágjak savanyú képet, s ne keseredjem el, hogy mindenkivel osztoznom kell rajtad. Ezért megpróbáltam nem gondolni rád, s csak amikor körös-körül már hallgattak rólad, akkor szólaltál meg bennem újra.

Nagyon fáradt lehetsz, Drágám! Ez Berlinben nyilván nem csoda, alighanem így él ott mindenki, de hogy bírod ilyen kialvatlanul a hivatali munkát? Hogy ennek túlfeszítettség az ára, és az egészséged látja kárát, az nem kétséges. Tudod, mindenféle gyászos gondolat megfordul az ember fejében, ilyen messze tőled. Ne hidd, hogy én mindezt szükségesnek tartom. Tudom, hogy Berlinben sokkal zajosabb és pezsgőbb az élet, mint mifelénk (tőlem ugyan még az itteni zajgás és pezsgés is nagyon messze van). Hasonló körülmények között, figyelembe véve Max ismeretségi körét, Berlinben alighanem elképzelhetetlen volna egy olyan esküvő, amilyent Max részint az én rábeszélésemre (lazaság és modortalanság dolgában van súlya a szavamnak) itthon rendezett. Hogy milyen állapotban lehettél hétfőn is! Igazában nem is tudom megítélni, hiszen én még arra se vagyok képes, hogy csak úgy szóval tartsak valakit. Képtelen vagyok hosszabb társalgásra. Már egy ismerős arc látványa is könnyen eltereli a gondolataimat.

Franz

[...]

13. II. 6-ról 7-re virradóra

Drágám, későre jár, és én fáradt vagyok. Délután nem aludtam, benn kellett maradnom a hivatalban ostoba munkát végezni, baleseti statisztikát csináltam (hogy azt is tudd, hogy hívják, és hogy minden semmiségbe, amivel bajlódom, Te lehelj életet, nekem örömöt szerezve), s ami utána volt időm, azt is rosszul töltöttem el. (Te, csak úgy tüzel az arcom a fáradtságtól.) A hivatalból, elég jókedvűen, sétára indultam, Weltsch háza elé érve észrevettem, hogy ég a lámpa a szobájában, tehát dolgozik, gondoltam, jó alkalom, hogy benézzek hozzá, hisz úgyis rég nem beszéltem már vele. (Persze Te azt se tudod, ki ő. Weltsch dr. jur. és dr. phil. és tisztviselő az egyetemi könyvtárban, ahol az égvilágon semmi dolga nincs, és Maxszal közösen szerkesztenek egy filozófiai könyvet, Szemlélet és képzet a címe, talán még ebben a hónapban megjelenik.) Szóval fölmentem hozzá, szokása szerint ott ült egy túlfűtött és rossz szagú szobában, minthogy a tüdejébe és a torkába bújt a hipochondriája, és szemlátomást nagyon örült neki, hogy megzavartam Cohen egyik iszonyatosan nehéz könyvének - A tiszta megismerés logikája volt az, ha nem tévedek - az olvasása közben, de egyelőre képtelenség volt rábírni, hogy hagyja ott azt a fullasztó szobát, és jöjjön sétálni. Ha csak általános témákról beszélgettünk volna, akkor előbb-utóbb sikerül rábeszélnem, ő azonban valami furcsa és érthetetlen örömét leli benne, hogy felolvassa nekem, valahányszor csak alkalma nyílik rá, régebbi és újabb keletű bizalmas leveleit. És pont ma volt itt az a bizonyos alkalom, és ő kinyitotta a titkos fiókját, amelyben kínos rendbe rakva sorakoznak egymás mellett az összeszalagozott kis kötegek. Itt minden együtt van, ami írás a legszemélyesebb ügyekről egyáltalán összeszedhető, a neki küldött levelek, az általa írt összes levelek gyorsírásos fogalmazványai, az összes fejlemények pontos dátumai, gyorsírással lejegyzett beszélgetések, gyorsírásos megfontolások minderről visszamenőleg a kezdet kezdetéig. Maxon és rajtam kívül aligha tud ezekről bárki más, mert ne hidd ám, hogy W. fecsegő természet, éppen ellenkezőleg. Ma azonban nagy beszélhetnékje támadt, én meg minél értetlenebbül nézem, hogy ebben leli örömét és élvezetét, annál megadóbb türelemmel hallgatom a felolvasását és a beszámolóit. Amikor pedig, csak hogy ott marasszon, még a fűtetlen szomszéd szoba ajtaját is hajlandó volt kinyitni a kedvemért, végképp odalett a vonakodásom, felöltőben végighevertem a kanapén, és figyeltem. Egyébként kedvelem őt, csak nem ilyenkor. - Na de elég! Álmos és nem csak álmosságtól végeérhetetlen csókot küld

Franz

13.
II. 9-ről 10-re virradóra
[Valószínűleg 1913. február 7-ről 8-ra virradó éjjel]

Egy kicsit tanácstalanul ültem neki az írásnak, előtte sok mindent összeolvastam, és összezavarodott az egész, és ha efféle olvasással keres választ az ember a maga életére, bizonyos csalódás éri; ott áll egy fal tövében, és nincs tovább. A Te életed, Drágám, annyira más. Éreztél Te valaha is bizonytalanságot, kivéve persze, ha felebarátoddal való kapcsolatodról volt szó, tapasztaltad-e valaha is, hogy itt és ott különféle lehetőségek nyílnak meg neked, egyedül és csakis neked, tekintet nélkül bárki másra, és hogy ebből egyúttal tilalom is támad, és megmozdulnod sem szabad? Estél már kétségbe pusztán önmagad miatt úgy, hogy más meg sem fordult a fejedben? Estél már kétségbe úgy, hogy a földre vesd magad, és fölkelni se akarj többé a végítélet napjáig? Hogy vagy a vallással? Tudom, hogy jársz templomba, de mostanában nemigen voltál. És mi fontos neked, a zsidóság vagy Isten? Úgy érzed - mert ezen fordul meg minden -, hogy szüntelenül kapcsolatban vagy egy bátorítón távol levő, sőt talán elérhetetlen magassággal és mélységgel? Aki állandóan ezt érzi, az nem kóborol, mint egy kivert kutya, az nem tekinget körül esdve, de némán, az nem kíván bebújni a sírba, mint valami meleg hálózsákba, el az életből, mint valami jeges téli éjszakából, az nem lát rémeket, míg megy föl a lépcsőn a hivatalába, nem képzeli, hogy a pisla fényben cikázva, siettében megpördülve, türelmetlenségében a fejét rázva, máris zuhan lefelé a lépcsőházban.

Olykor már komolyan azt hiszem, Drágám, hogy teljesen alkalmatlan vagyok a társas érintkezésre. A húgomat már csak igazán szeretem, és a meghívás pillanatában még őszintén örültem, hogy velem akar jönni Leitmeritzbe, jólesett tudnom, hogy örömet szerzek neki ezzel az úttal, és tisztességesen gondoskodhatom majd róla, titkolt és örökös vágyam ugyanis - a környezetemben talán nem is tudja és el sem hinné senki -, hogy gondoskodnom kelljen valakiről - mégis, amikor három vagy négy óra múlva, közös utazás, közös kocsikázás és közös reggelizés után, végre elbúcsúztam tőle Leitmeritzben, hogy a bíróságra menjek, valósággal boldog voltam, megkönnyebbülve föllélegeztem, úgy élveztem az egyedüllétet, ahogy a húgom társaságát soha. De miért, Drágám, miért? Voltál Te már valaha is így vagy ehhez hasonlóan akárkivel, akit szerettél? Pedig nem történt semmi rendkívüli, békésen elköszöntünk egymástól, és hat óra múlva megint békésen találkoztunk. És ez nem volt kivételes eset; holnap és holnapután, és amikor csak előfordul, mindig így lesz. - Drágám, feküdni a lábad előtt csöndesen, az volna a legjobb.

Franz

Vasárnap délután 6 órakor a vonatban

13. II. 9.

Miért is nem írtam inkább tegnap éjjel! Itt a fülkében a zajos társaságban nem lesz belőle semmi. És olyan nyugtalan és boldogtalan voltam egész nap, mintha szakítottam volna veled, holott életem fogytáig szükségem van a kapcsolatunkra. Miért is engedtem a csábításnak, s jöttem kirándulni, hisz tudhattam volna, hogy csak imbolygok majd velük, mint az árnyék. De olyan szép idő volt, és én olyan szomorú voltam, menj velük, gondoltam, talán megkönnyebbülsz. Egyiküknek van töltőtolla (azzal írok most), és én arra gondoltam, majd csak lesz egy nyugodt pillanat, amikor írhatok neked. De semmi, semmi. Meg-megemlítettem Berlint, egyszer szóba hoztam a parlográfot is, ez volt minden. Pedig milyen nagy szükségem van rá, hogy a közelemben légy, együtt velem, s éppen én töröm meg ezt az együttlétet. A legszívesebben itt pofoznám fel magam érte a négy lány szeme láttára. De megállj csak (ez a "megállj" nekem szól), este majd megint írunk, és szorosan összebújunk megint. De legalább éreztem, hogy mennyire egy vagyok veled, a városban, a vonaton, az országúton, az idegen nagyszülőknél, az erdőben, a lejtőkön, ahol járok, ahol ülök. - Végállomás. Itt a vasárnapi levél vége. Visszamegyek a társasághoz, de kérlek, hagyd itt titokban a kezed.

Franz

13. II. 9-ről 10-re virradóra

Drágám, megint nagyon későre jár, és ennek tulajdonképpen megint csak én vagyok az oka (szaporán, tollam, hadd kerüljek közel Felicéhez, minél közelebb az én Felicémhez ily hosszú idő után), de nem volt mit tennem. Elcsigázva jöttem meg a kirándulásból, úgy lötyögtem csak a tulajdon bőrömben, hogy ha valaki jön és megráz, magam se tudtam volna összeszedni magam. Felolvastam valamit a húgomnak még a jó korszakomból (a szüleim ma a kolini rokonoknál voltak látogatóban, és csak az imént jöttek haza, még az üdvözlés is megrabolta az időmet), ennél jobbat talán azóta sem írtam, a húgom se olvasta még, azt hiszem, abból az időből való, amikor a második leveledet vártam. Valósággal lázba hozott az a felolvasás, és ha délután nem kódorogtam volna az országutakon, akkor, fene tudja, talán most nekiülnék írni, és írnék valami tisztességes dolgot, ami egyszeriben kirántana a mélységből, amelybe szemlátomást csúszom lefelé. Így azonban semmi ilyesmit nem csinálok, hanem fogom magam, és lefekszem, és valószínűleg sokáig nem írok még semmit, és keserítem magamat meg téged meg az egész világot. Tegnap este azért nem írtam neked, mert a Michael Kohlhaas-szal nagyon elszaladt az idő (ismered? Ha nem, ne olvasd el! Én fogom felolvasni neked!), egyhuzamban olvastam végig, kivéve egy rövid részt, amelyet már elolvastam tegnapelőtt. Talán már vagy tizedszer. Ezt a történetet valóságos istenfélelemmel olvasom, ámulatból ámulatba esve, és ha a befejezése nem volna gyengébb, sőt hellyel-közzel elnagyolt, akkor ez tökéletes valami volna, az a tökéletesség, amelyről inkább azt mondanám, hogy nem létezik. (Véleményem szerint ugyanis még a legmagasabb rendű irodalmi alkotásban is van egy csipetnyi emberi tökéletlenség, amely, ha van az embernek szeme rá, és odafigyel, elő-előbújik, és könnyen megzavarja az egésznek magasztosságát és isteni tökélyét.) [...]

1 3. II. 10-ről 11-re virradóra

Ma este megint Brodéknál jártam, és noha talán helytelen volt megülni ott ahelyett, hogy hazamentem volna valami értelmes dologgal foglalkozni vagy legalább azzal áltatni magam, hogy értelmes dologgal foglalkozom, mégis sokkal jobban éreztem magam ott (emberek között nagyon ritkán érzem ilyen jól magam), semhogy képes lettem volna elszánni magam, hogy fölkeljek a kanapéról, és hamarosan búcsút vegyek tőlük. Egyébként Weltsch is ott volt, rengeteget nevettünk; most, két óra múltán, nem is értem, min nevettem annyit, hiába faggatom magam, csak azt látom, hogy a legcsekélyebb okom sincs a nevetésre. Vajon min mulattam ott olyan jól?

Sophie, aki mindig nagyon kedves hozzám, és megvan az a szokása, hogy beszélgetés közben meg-megsimogat, vagy megfogja a kezemet, hogy zavarba ejtsen, persze minden rossz szándék nélkül, ma semmit sem mesélt rólad, csak a férjéről beszélt, meg sürgönyökről, expresszlevelekről és telefonbeszélgetésekről. "És Felice?", néztem rá kérdő szemmel, de ő nem értette. Rólad csak egyszer esett szó, de persze azt se vette észre senki. Egy ízben ugyanis, amikor Sophie egészen másról beszélt, így szakítottam félbe: "Mit is akartam csak kérdezni?" Ezt még többször elismételtem, egy kicsit hülyén nézett ki a dolog, de aztán úgy látszott, mintha tényleg hiába erőltetném az agyam. De hát mit tehettem volna? Nem üvölthettem fel hirtelen: "De most már elég! Felicéről akarok hallani, a többi nem érdekel!" Pedig ez járt a fejemben, elhiheted. Ma kaptam meg a hosszú leveledet (míg olvasás közben az örömtől és a boldogságtól hangosan vert a szívem, láttam az ablakod előtt a verőfényes vasárnapot, téged meg bent a szobában, ahogy a levél fölé hajolsz), és egyszeriben nagy úr lettem tőle, de minél nagyobb úr valaki, annál telhetetlenebb.

Drágám, kitértél a nagy kérdés elől. A veled együtt eltöltendő órák boldogságát egyetlen gondolattal sem akarom megzavarni. Ha következetesen aszerint történnék minden, amit a legjobb óráimban irántad érzek, akkor az a Berlin, amelyben együtt leszünk, nem is Berlinben volna, hanem a fellegekben. De persze Lindner kisasszonyt ez aligha érdekelné; őt csak az érdekelné, hogy ha én annyira igyekszem hozzád levélben, miért nem teszem ezt személyesen is. És Te a válaszodban csak egy részét mondanád meg az igazságnak, egy részét meg elhallgatnád. Könnyen megeshet pedig, hogy fölteszi a kérdést. Te pedig csak ezt mondod és gondolod majd: "Nem tudom", ugye? [...]

Napló

Február 11. Az ítélet korrektúrája alkalmából feljegyzek minden olyan összefüggést, amely a történetben megvilágosodott előttem, már amit fel tudok idézni. Erre szükség van, mert a történet, akár egy szabályos szülés, szennyel és nyállal borítva jött elő belőlem, és csak az én kezem hatolhat el a testig, s érezhet ehhez kedvet:

A barát a kapocs apa és fia között, ő a kettőjük legnagyobb közössége. Egyedül ülve az ablakánál, Georg ebben a közösben vájkál kéjjel, azt hiszi, hogy apját önmagában hordja, és mindent békésnek vél, kivéve némi árnyalatnyi szomorú elgondolkodást. Mármost a történet kibomlása azt mutatja meg, hogy a közösből, a barátból hogyan lép elő az apa, és formálódik ellentétté Georggal szemben, amit további apróbb közösségek erősítenek; így például az anya szeretete, ragaszkodása, a reá való hűséges emlékezés és a vevőkör révén, amelyet végeredményben az apa szerzett az üzlet számára. Georgnak nincsen semmije; a menyasszonyt, aki a történetben csupán a baráthoz, tehát a közöshöz fűződő viszony révén él, és aki, éppen azért, mert még nem volt esküvő, az apa és a fiú körül húzódó vérkörbe nem léphet be, könnyűszerrel elűzi az apa. A közös mindenestül az apa körül tornyosul, Georg nem érezheti másnak, csak idegennek, önálló életre keltnek, általa soha kellőképp meg nem védelmezettnek, orosz forradalmak prédájának, és csak mert neki magának nincs már semmi egyebe, mint az apjára függesztett pillantása, lehet reá az ítéletnek, amely végképp elrekeszti az apától, olyan erős a hatása.

Georgban annyi a betű, mint Franzban. Bendemannban a "mann" csupán arra való, hogy a történet összes, még ismeretlen lehetősége számára a "Bende" erősítéséül szolgáljon. Bende viszont ugyanannyi betűből áll, mint Kafka, és az e magánhangzó ugyanazokon a helyeken ismétlődik benne, mint az a Kafkában.

Frieda ugyanannyi betűből áll, mint F., és ugyanaz a kezdőbetűje, Brandenfeldnek ugyanaz a kezdőbetűje, mint B-nek, és a "Feld" szó által a jelentésükben is van valami kapcsolat. Talán még Berlin gondolata sem maradt hatástalan és talán közrejátszott Brandenburg őrgrófság emlékének hatása is.

Felicéhez

13. II. 11-ről 12-re virradóra

[...] Alighogy leírtad berlini találkozásunkat, én máris álmodtam róla. Sok minden bennem van még abból az álomból, de ennél többet nem tudok világosan elmondani belőle, csak szomorúsággal vegyes boldogság általános benyomását őrzöm. Az utcára is kimentünk sétálni, a környék feltűnően hasonlított a prágai Altstädter Ringre, este hat óra elmúlt már (lehet, hogy ez volt az álom valóságos időpontja is), noha nem karoltunk egymásba, szorosabban összesimultunk, mintha egymásba karol két ember. Ó, Istenem, papíron nehéz érzékeltetni, hogy mit eszeltem ki, hogy beléd se karoljak, feltűnést se keltsek, és mégis hozzád simuljak séta közben; akkor, amikor a Grabenen mentünk, megmutathattam volna, de akkor még nem gondoltunk rá. Te siettél egyenest a szállodába, én meg két lépésre tőled a járda szélén botladoztam. De hogy is érzékeltessem csak, hogy hogyan mentünk abban az álomban! Ha egyszerűen karonfogva megy valakivel az ember, csak két ponton érintkeznek a karok, és ki-ki megtartja az önállóságát, nekünk viszont összeért a vállunk, a két karunk meg végig összesimult. De várj csak, lerajzolom.

A karonfogás ilyen:

De mi így mentünk:

Hogy tetszik a rajzom? Tudod, valamikor remekül rajzoltam, de akkor iskolás rajzolásra fogott egy kontár festőnő, és odalett a tehetségem. Képzeld el! De megállj csak, legközelebb küldök majd egypár rajzot, hadd mulass rajtuk. Azokban a rajzokban nagyobb örömem telt annak idején, évekkel ezelőtt, mint akárki másban. [...]

Napló

Február 12. Az idegenben élő barát leírásakor gyakran gondoltam Steuerra. Mikor véletlenül, mintegy negyed évvel e történet után, találkoztam vele, elmondta nekem, hogy mintegy negyed évvel előbb volt az eljegyzése.

Miután tegnap felolvastam Weltschnél a történetet, az öreg Weltsch kiment, és mikor kisvártatva visszajött, különösen a történet szemléletes ábrázolását dicsérte. Kinyújtott kézzel mondta: "Magam előtt látom ezt az apát", és közben merőn nézte azt az üres karosszéket, amelyben a felolvasás alatt ült.

A húgom azt mondta: "Ez a mi lakásunk." Csodálkoztam rajta, hogy félreértette a helyszínt, és azt mondtam: "De hisz akkor apának a klozetton kellene laknia."

Felicéhez

13. II. 13

Sokáig álltam az erkélyajtónál, s odakint kerestem választ a kérdésemre, hogy menjek-e Drezdába. Persze azt se tudom, mit csinálsz Drezdában, nem anyáddal utazol-e, nincs-e különleges intéznivalód (arra utalna hirtelen utazásod, valamint az is, hogy láthatólag Drezdában akarsz éjszakázni), tehát hogy nem volnék-e terhedre, még ha csak a szálló előtt várnálak is, és igyekeznék olyan helyet szerezni magamnak, ahonnan láthatlak, amikor ebédelsz. De effajta meggondolások igazán nem akadályoznának meg, hogy oda ne utazzam. Ellenben a mostani állapotom, amely még idehaza a családban is inkább a sötét szobámat, semmint a fényes nappalit jelöli ki tartózkodásom helyéül, már magában véve is félelmetes vállalkozássá növeli ezt az utazást, mivel az utazásnak a célja Te volnál, Drágám, még veszedelmes vállalkozássá is, mert ugyan mit mondanál, és mit szólna hozzám a nővéred, ha már előszörre így látna? Nem, nem, nem. Maradok, ahol vagyok, csak egy kicsit még szomorúbban, mint máskor, egy kicsit nyugtalanabbul, hiszen közelebb vagy hozzám, mint máskor, és mégis elérhetetlen. Vénemberek, öreg anyókák szó nélkül elszánnák magukat erre a kis útra, de én nem vagyok rá képes.

Isten áldjon, Drágám, tölts el pár nyugodt órát. Bocsáss meg, hogy Drezdában is levelekkel zaklatlak. Egy vasárnapi levél ott vár már Berlinben, nincs benne semmi újság, csak az örökös múlt heti sirámok.

Franz

[...]

13. II. 14-ről 15-re virradóra

[...] Ma délben nagy szükségem lett volna egy lyukra, hogy belebújjak; a März legújabb számában elolvastam ugyanis Max kritikáját a könyvemről; tudtam, hogy meg fog jelenni, de előtte nem láttam. Megjelent már egypár kritika, természetesen csak ismerősök tollából, üres volt bennük a szertelen magasztalás, üresek a magyarázatok, és csak rosszul értelmezett baráti érzés, a nyomtatott szó túlzott tisztelete, irodalom és általánosság viszonyának félreértése jellemezte valamennyit. De ez végtére is a kritikák nagy többségére ugyanígy jellemző, és ha nem volnának oly szomorú, ámbár hamar elhasználódó ösztökéi a hiúságnak, ügyet sem vetne rájuk az ember. Max kritikája azonban mindegyiken túltesz. Éppen mivel a hozzám való barátsága a legemberibb érzésben, mélyen az irodalom eredete alatt gyökerezik, s ennélfogva már akkor uralkodik, amikor az irodalom még csak lélegzethez sem jut, ő úgy becsül túl engem, hogy egyszersmind megszégyenít, és hiúvá és gőgössé tesz, másfelől természetesen, művészi tapasztalatánál és önnön erejénél fogva, már rég körülbástyázta magát az igaz ítélettel, ami csak ítélet és semmi egyéb. De azért így ír. Ha magam is dolgoznék, ha benne volnék a munka sodrában, és vitetném magam vele, akkor nem töprengenék annyit ezen a kritikán, gondolatban megcsókolnám Maxot, hogy így szeret engem, de maga a kritika egy csöppet sem érdekelne. Így azonban... És az a szörnyű, hogy ha belegondolok, magam se vagyok másként a Max munkáival, mint ő az enyéimmel, csakhogy én ezt néha világosan látom, ő ellenben soha. [...]

[...]

13. II. 16-ról 17-re virradóra

Drágám, a ma esti hosszú sétám alatt, míg egyedül bolyongtam a hidegben (már megint meghűltem? Valódi vagy képzelt borzongás szaladgál a hátamon) keresztül-kasul a városon, a Hradzsinban, a székesegyház környékén és a Belvederében, végtelen hosszú leveleket írtam hozzád gondolatban, és ha ebből az írásos munkából talán nem értesültél is pontos részletekről, azt bizonyára megint megérthetted, Drágám - vagy ha nem, hát nem tudom, mitévő legyek -, hogy én mindazon túl és mindazon innen, amit írok neked, és ami a létemen osztozó hangulatok és rosszullétek miatt könnyen visszataszítónak, mesterkéltnek, felszínesnek, kacérnak, hamisnak, gonosznak, zűrzavarosnak látszhatik, sőt talán nemcsak annak látszik, hanem kétségbevonhatatlanul az is - mégis, mégis, a mélyben, az olykor még előttem is elzáruló mélyben felismerem, és értéke szerint látom mindazt a rosszat, amit cselekszem és írok, és sírok tehetetlenségemben. Hogy Te szeretsz, Felice, az a boldogságom, de nem a biztonságom, megeshetik ugyanis, hogy csalatkozol, talán olyan fogásokkal élek írás közben, amelyek megtévesztenek, hiszen alig láttál még, beszélni is alig hallottál, a hallgatásomtól se sokat szenvedtél, azt sem tudhatod, hogy milyen véletlen és szükségszerű kellemetlenségekkel járhat talán számodra a közelségem - a biztonságom inkább abban rejlik, hogy én szeretlek téged, hogy megláttalak azon a röpke estén, hogy úgy éreztem, lenyűgöztél, hogy nem voltam gyengébb, mint ez a szerelem, hanem kiálltam a próbát, hogy ez a szerelem úgy hozzáigazodott a természetemhez, mintha velem jött volna a világra, de csak most tudatosult volna bennem.

Ne tévesszen meg, Drágám, az az ijedelem, amely elfogott, amikor meghallottad, hogy anyád elolvasta a leveleimet. (Különös egy ember az apád! Külsőre kényelemszerető és komoly, szereti a vidámságot, megríkatják a regények, téged meg egy ilyen nagyon is kétes dologban védelmébe vesz az anyáddal szemben!) Tulajdonképpen nem az anyádtól való ijedelem volt az. Attól félek, tulajdonképpen egészen más volt az, gondolj csak bele. Éppen eléggé független vagy Te a családban, anyád is olvasta már egyszer a leveleimet, és, ha jól tudom, nem lett súlyosabb következménye. A hír tulajdonképpeni hatása inkább az volt, hogy abba a kicsi (valójában, Istenem, óriási nagy) térbe, amelybe Te, Drágám, idejöttél hozzám (akárcsak álmodban, amikor álom szülte könnyelműséggel leugrottál a korláton át a mélyben állóhoz), most az anyád révén idegen, hideg pillantás hatolt be, és Te ettől megborzongtál és gondolkodóba estél, mivel egyszeriben messziről láttad, amit addig csak a legszorosabb közelségből láttál. Bárcsak magunk volnánk megint, és ne zavarnának soha!

Franz

13. II. 17-ről 18-ra virradóra

Képzeld el, Drágám, hogy milyen boldogtalan, milyen dühös, milyen izgatott, milyen gondterhelt, milyen szerelmes vagyok. Este Brodéknál voltam, az új lakásukban (Sophie persze már rég elment, Max csütörtökön érkezik), aztán szépen elmentem sétálni, számítva rá, hogy nemsokára nyugodtan írhatok neked, és utána mindjárt lefekszem, hogy alaposan kialudjam a kimerültségemet és a náthámat. Ekkor összeakadok Pickkel, és ő magával vonszol, vonszol (mivel egyáltalán nem járok össze senkivel, legföljebb az intézetem képviseletében, azért azt hiszem, mindenkinek engednem kell), én meg vele tartok, elüldögélünk egész éjjel, ha nem is éppen unatkozva, a kávéházban, méghozzá egy néptelen, fűtetlen kávéházban, és most, hajnali fél háromkor itt ülök a szobában, és még a fűtött szobában is hideg szaladgál a hátamon, nem tudom, miért. De azt még meg kell mondanom, Drágám, hogy csak felületesen olvastad a vasárnapi levelemet, nem is lehet másként, volt elég csúfság abban a levélben (alkalomadtán majd még elmondom, miért), és én örülök ennek a felületes olvasásnak, csak arra kérlek, nehogy még egyszer elolvasd - arról azonban, hogy bennünket egy esetleg felbomló szál kötne össze, nem lehetett ott egy árva szó sem. Drágám, csak nem vagyok bolond, hogy magam mondjam ki vagy fessem a falra a saját ítéletemet, amikor sokkal inkább a tied vagyok, int a nyakadban függő képmásom? Hogy olvashattál ki effélét a levelimből, milyen szemmel olvastad?

És milyen kézzel, milyen álomban írtad, hogy én egészen meghódítottalak? Drágám, ezt csak egy pillanatra hiheted, messziről. De hogy a közelből meghódítsanak valakit hosszú időre, ahhoz másfajta erőfeszítés kell, nem az a játszi izommunka, amely a tollamat mozgatja. Nem így vélekedsz magad is, ha jobban belegondolsz? Néha mégis úgy érzem, hogy csak ez a levélbeli kapcsolat, amelyen túl szinte állandóan vágyom a valóságra, csak ez a kapcsolat illik a nyomorúságomhoz (a nyomorúságomhoz, amelyet természetesen nem mindig érzek nyomorúságnak), és hogy ha átlépem a nekem szabott határt, bajt hozok mindkettőnkre. Drágám, elég élénk a képzeletem, hogy meggyőzzem magamat - egyfelől, ha magamra gondolok -, hogy veled kell maradnom, hozzád simulva, tőled soha el nem szakadva, másfelől, ha rád gondolok (szétválaszthatatlanul összefonódunk, de megint csak a fejemben, az a baj), hogy erőnek erejével távol kellene tartanom magamat tőled. Jaj, istenem, mi lesz ennek a vége! - És látod, drága Felicém, megint csak el kell küldenem ezt a rémes levelet, de hát mit tegyek, három óra elmúlt, nem írhatok másikat helyette. Még csak azt akarom mondani, hogy ami az előzőben nem tetszett neked, az nem igaz és nem úgy gondoltam; azazhogy tökéletesen igaz, és úgy is gondoltam, de annyira szeretlek, hogy ha csak a pillantásoddal is parancsolod, hajlandó vagyok valótlanságot állítani, sőt mi több, hinni is. Néha azt gondolom, Felice, hogy ha ekkora hatalmad van rajtam, igazán megváltoztathatnál, hogy képes legyek arra, ami természetes.

Franz

[...]

13. II. 18-ról 19-re virradóra

Segíts, Drágám, kérlek, hogy megint helyrehozzam, amit az utóbbi napokban elrontottam. Talán nem történt semmi különös, és ha nem jajveszékelek, Te talán észre sem vettél volna semmit, de engem állandóan űz a bénultságomon áthatoló türelmetlenség, és felelőtlen dolgokat irkálok, vagy attól félek, hogy bármely pillanatban azt tehetem. A hamis mondatok ott ólálkodnak a tollam körül, a hegye körül kígyóznak, és belopóznak a levelekbe. Nem hiszem, hogy az embernek ne volna bármikor ereje tökéletesen megfogalmazni azt, amit valóban meg akar mondani vagy írni. Nagy hiba a nyelv esendőségére hivatkozni vagy a szavak korlátoltságát és az érzelmek határtalanságát szembeállítani egymással. A határtalan érzelem szavakban éppoly határtalan, mint volt a szívben. Ami belül világos, az feltétlenül az lesz a beszédben is. Épp ezért sose féltsük a nyelvet, féltsük inkább a szavaink láttán önmagunkat. Mert ugyan ki tudja meg magától, hogy hogy van önmagával. Az a viharzó, vagy fortyogó, vagy ingoványos mélység mi magunk vagyunk, de azon a rejtelmesen létrejövő úton, amelyen kitör belőlünk a szó, napvilágra jut az önismeret, és még ha leplezetten is, ott van a szemünk előtt, fölemelő vagy lesújtó látvány. Oltalmazz meg hát, Drágám, azoktól a csúf szavaktól, amelyeket az utóbbi időben kiöklendeztem magamból. Mondd, hogy mindent tudsz, és mégis szeretsz. Nemrégiben igen csúnyán írtam Lasker-Schüllerről és Schnitzlerről. És nagyon is igazam volt! Pedig ők, mint két angyal, olyan magasan szállnak el fölöttem, aki mélyen alattuk heverek a földön. És Max dicsérete! Ő tulajdonképpen nem is a könyvemet dicséri, az a könyv így is, úgy is megvan, az ítéletét kellene felülvizsgálni, ha valakinek volna hozzá kedve; de ő mindenekelőtt engem dicsér, és ez a legnevetségesebb az egészben. Hát hol vagyok én? Ki vizsgálhat felül engem? Nekem csak arra kellene egy erős kéz, hogy tisztességesen belenyúljon abba a kusza képződménybe, ami én vagyok. És amit most mondok, az még csak nem is egész pontosan a véleményem, nem is egész pontosan a pillanatnyi véleményem. Ha önmagamba nézek, olyan homályos gomolygást látok, hogy még az önutálatomat se tudom pontosan megokolni és teljesen elfogadni.

Drágám, mit szólsz ehhez a zűrzavarhoz, amely így eléd tárul? Nem szomorúbb és visszataszítóbb ez annak, aki nézi, mint aki átéli? Mérhetetlenül szomorúbb és visszataszítóbb bizonyára. Képzelem, mekkora a erő kell hozzá, hogy el ne fusson tőle az ember. Én viszont megvall, teljes nyugalommal írom le.

Franz

13. II. 21-ről 22-re virradóra

Ma elgondolkoztam, hogy milyen képet alkotnék én magamról a helyedben, ha tényleges együttlétünknek azon az előled elillanó óráján túl semmi más anyag nem állna rendelkezésemre, kivéve a múlt heti leveleket. Igaz, hogy ezek aztán olyanok, hogy kellőképpen megcáfolják és elfeledtetik mindazt, ami életrevaló volt a korábbi levelekben, pedig ezek írása közben is volt bennem törekvés, erőtlen ugyan, hogy pont ebben az értelemben még nyomatékosabbá tegyem őket, és valahányszor újraolvastam egy-egy levelet, valósággal dühbe gurultam, éspedig mindenekelőtt azért - az összes egyéb, érthetőbb okokról nem is beszélve -, mert úgy éreztem, hogy nem hasít belém elég mélyen és elég sokszor. Vajon az efféle levelek nem foszlatják-e szét rólam alkotott minden elképzelésedet? El tudod képzelni eddigi tapasztalatod alapján, ha nem volna ott előtted a bizonyíték rá, hogy egy ember olyan haszontalanul éljen, mint én, és mégis éljen, és létének mindössze az legyen az értelme, hogy egy óriási lyuk körül kereng, és azt vigyázza? Nem azt kell-e hinned, Drágám, hogy nem is ember az, aki neked ír, hanem valami gonosz szellem?

Pedig ember az, Drágám. (Persze miután erre a megállapításra ragadtatta magát, leírni aligha tudná ennek az emberlétnek a következményeit, messze túl vannak azok az ő körén.) És törekszik hozzád, és minden erejét összeszedi hozzá, és Berlin messzeségét korántsem érzi olyan nyomasztónak, mint azt a magasságot, amely elválasztja tőled. És a legnagyobb jóakarattal sem lesz képes többre, mint hogy "újból és újból csalódást okozzon" neked, ahogy ma írod (más viszonylatban ugyan, de az ilyen megjegyzéseknek hozzám való viszonya magától alakul ki, a Te szándékodtól teljesen függetlenül). Nem tehet mást, minthogy kinek-kinek csak annyi ereje van, amennyivel kiállították a világba, és forogjon bár az élete kockán, nem meríthet új erőt semmiféle rejtett tartalékból.

Sem a hivatalban, sem a villamoson nem tudtál írni nekem. Megmagyarázzam, miért nem, Drágám? Nem tudtad, kinek írjál. Én nem vagyok arra való, hogy levelet intézzenek hozzám. Ha nyomorúságomat leplezetlenül kiteregetve beállítanék hozzád, beállíthatnék hozzád, visszarettennél. Ezért csak keringek - természetesen minden rossz szándék nélkül, ahogy a mókusok keringenek összevissza, eszeveszettül a kalitkájukban -, csak hogy ott tartsalak a ketrecem előtt, csak hogy ott tudjalak a közelemben, még ha nem láthatlak is. Mikor fogod ezt fölfedezni, és ha fölfedezted, meddig maradsz majd ott?

Franz

[Valószínűleg mellékelve]: Efféle képzelgésekkel vagy vágyakkal küszködöm, míg álmatlanul fekszem az ágyban:

Nyers fatuskó vagyok, a szakácsné odaszorít magához, és a kemény fatuskó oldalából (tehát úgy a csípőm tájékáról), két kézzel húzva rajta maga felé a kést, erőlködve forgácsot hánt a tűzgyújtáshoz.

[...]

13. II. 24.-ről 25-re virradóra

A nővéred? Én meg, hogy csökönyösen egyre csak a magam baja körül forgok, mit sem sejtve, "pár nyugodt órát" kívántam neked, szegény szívem, a Drezdába küldött levelemben. Ha sejtettem volna, akár csak úgy nagyjából is, mint ma, a drezdai utad célját, valószínűleg mégiscsak elutazom Drezdába az összes nyavalyámmal együtt, mert azt még a fásultságomban se nagyon bírtam volna ki, hogy Te ott vagy egyedül és boldogtalanul. A múltkor szemet szúrt ugyan, hogy a nővéred hirtelen otthagyta a jó drezdai állását, Te pedig berlini professzoroknál stb. olyan szokatlan elfoglaltságot keresel neki - de aztán átsiklottam rajta. Hogy tulajdonképpen miről van szó, nem akarom tudni, Drágám, ha nehezedre esik megmondani - kivéve ha akár csak a legcsekélyebb lehetőség is volna rá, hogy jó tanáccsal vagy mással segítsek (érted tenném persze, de erőt és bátorságot merítenék belőle én is) -, azt azonban, Drágám, hamarosan meg kell tudnom - hamarosan, mondom! -, hogy Te hogy vagy. Ezen az őszön és télen épp elég sok minden fogott össze a vezérletem alatt ellened. Nem tarthatom jó jelnek, hogy még nincs hírem a drezdai utad eredményéről, sem arról, hogy hazafelé hogy érezted magad. Okvetlenül oda kellett volna mennem Drezdába, valamiben csak hasznomat vetted volna, a bajod puszta látványából is erőt meríthettem volna.

Alig merem folytatni, hisz azt se tudom, mit csinálsz. Szombaton és vasárnap este, tehát ugyanakkor, amikor Te már ezzel az utazással voltál elfoglalva, én ott üldögéltem, tulajdonképpen nem sokkal lehangoltabban, mint máskor, Maxszal az új lakásában, mintha Te egy másik csillagzaton élnél, s mintha a talpam alatt a föld nem függene össze azzal, amelyiken Te nyilván a legnagyobb izgalomban jársz-kelsz - ha ez megtörténhetett, ki tudja, mi van most veled, miközben én itt hidegen rovom a szavakat egymás után. Nyomorult egy élet ez, Drágám, csak az érti ezt, aki ostorsuhogtatva hajt bele. Nem akarlak óvni tőle, Drágám, - hogy ilyen izgalmakat vállalj, még ha fölöslegesnek bizonyulnának, akkor se - hogy is óvhatnálak tőle, hogy a szíved szavát kövesd, hisz magamnak se tudnék ennél jobbat -, hanem ott Berlinben légy kíméletlenebb, és kíméld magad. Hagyj ott mindent egy kis időre, anyád üléseit, a nővéred táncestélyeit, a kézimunkát, a nagynénit, és aludj, aludj! Csak alvás közben vigyáznak ránk a jótét lelkek, a sok ébrenlét felőröl.

Franz

Napló

Február 28. Ernst Liman egy esős őszi nap reggelén érkezett meg üzleti útján Konstantinápolyba, és szokása szerint - már tizedik alkalommal tette meg ezt az utat - nem törődve semmivel, az egyébként üres utcákon ahhoz a szállodához hajtatott, amelyben mindig megelégedésére szokott megszállni. Csaknem hűvös volt, a zápor bevert a kocsiba, és Liman bosszúsan a rossz idő miatt, amely egész idei üzleti útján üldözte, felhúzta az ablakot, és behúzódott egy sarokba, hogy az előtte álló mintegy negyedórás kocsiutat átaludja. Mivel azonban az útja egyenesen az üzleti negyeden át vitt, nem volt nyugta, az utcai árusok kiáltásai, a fuvaroskocsik és másfélék dübörgése, ez a közelebbi vizsgálódás nélkül értelmetlennek tűnő lárma, például egy embertömeg tapsolása zavarta egyébként mély álmát.

Úticéljánál kellemetlen meglepetés várta. A legutóbbi nagy sztambuli tűzvész alkalmával, amelyről útja során maga Liman is olvashatott, csaknem teljesen leégett a Hotel Kingston, amelyben lakni szokott, ám a kocsis, aki ezt természetesen tudta, az utasa iránti tökéletes közönyében mégis teljesítette annak megbízását, és szó nélkül elszállította a kiégett szállóhoz. Itt pedig nyugodtan leszállt a bakról, és még Liman bőröndjeit is lepakolta volna, ha Liman meg nem ragadja a vállánál, és jól meg nem rázza, amire a kocsis elengedte ugyan a bőröndöket, de olyan lassan és álmosan, mintha nem Liman térítette volna el a szándékától, hanem saját maga változtatta volna meg. A szálloda földszintje részben megmaradt, és deszkaborítással úgy-ahogy minden oldalon lakhatóvá tették. Egy török és egy francia felirat azt hirdette, hogy a szállodát nemsokára újjáépítik, szebben és modernebbül, mint amilyen azelőtt volt. Ám ennek az egyetlen jele három napszámos munkálkodása volt, akik lapáttal és kapával törmeléket halmoztak fel arrébb, és egy kis kézikocsit raktak meg vele.

Mint kiderült, a tűzvész következtében munkanélkülivé vált szállodaszemélyzet egy része lakott a romok között. Egy fekete gérokkos és rikító vörös nyakkendős úr mindjárt elő is szaladt, mikor megállt Liman kocsija, elmesélte a bosszúsan hallgató Limannak a tűzvész történetét, hosszú, gyér szakálla végeit közben az ujjaira tekergette, és csak azért hagyta ezt abba, hogy megmutassa Limannak, hol keletkezett a tűz, hogyan terjedt, és végül hogyan roskadt össze minden. Liman, aki a történet alatt alig emelte fel tekintetét a földről, és el nem engedte a kocsiajtó kilincsét, éppen egy másik szálloda nevét akarta odakiáltani a kocsisnak, hogy vigye oda, amikor a gérokkos úr felemelt karral arra kérte, hogy ne menjen másik szállodába, hanem maradjon hű ehhez, amellyel mindig úgy meg volt elégedve. Bár ez kétségkívül csak üres szólam volt, és senki sem emlékezhetett Limanra, amint Liman sem ismert rá a férfi- és női alkalmazottak egyikére sem, akiket az ajtóban és az ablakokban megpillantott, mégis megkérdezte mint olyan ember, aki törődik a szokásaival, hogy vajon miféle módon maradhatna hű pillanatnyilag a leégett szállodához. Ekkor megtudta - és önkéntelenül is el kellett mosolyodnia azon, hogy képesek volnának ilyesmit elvárni tőle -, hogy a szálloda régebbi vendégei számára, de csak azoknak, magánlakásokban tartanak fenn szép szobákat, Limannak csak a parancsára várnak, és máris odakísérik, egészen közel van ide, nem fog semmi időveszteséget okozni, az ára pedig szívességből, és mert végeredményben mégiscsak pótmegoldásról van szó, rendkívülien alacsony, ámbár a bécsi receptek szerint készült ételek, ha lehetséges, még jobbak, a kiszolgálás pedig még gondosabb, mint a régebbi, bizonyos téren mégiscsak kifogásolható Hotel Kingstonban.

"Köszönöm - mondta Liman, azzal visszaszállt a kocsiba. - Csak öt napig maradok Konstantinápolyban, és erre a kis időre csak nem rendezkedem be egy magánlakásban, nem, szállodába megyek. De jövőre, ha visszajövök, és az önök szállodája újjá lesz építve, bizonyosan csakis önöknél fogok megszállni. Megengedi?!" És Liman be akarta csukni a kocsiajtót, amelynek kilincsét most a szálloda képviselője ragadta meg. "Uram!", mondta kérlelő hangon, és felnézett Limanra.

"Elengedni!", kiáltotta Liman az ajtót rángatva, és kiadta a kocsisnak a parancsot: "A Hotel Royalba." De vagy nem értette a kocsis, vagy az ajtó csukódására várt, mindenesetre úgy állt a bakján, mint egy szobor. A szálloda képviselője azonban egyáltalán nem engedte el az ajtót, sőt hevesen intett egyik kollégájának is, hogy mozduljon már, és jöjjön segíteni neki. Különösen valamilyen lánytól várt sokat, mert minduntalan azt kiáltozta: "Fini! No de Fini! Hol ez a Fini!?" Az ablakokban és ajtókban figyelő emberek a ház belseje felé fordultak, összevissza kiáltoztak, látni lehetett az ablakokban, amint fel-alá szaladgálnak, és Finit keresik.

Igaz, Liman egyetlen rúgással eltávolíthatta volna az ajtótól a férfit, aki megakadályozta, hogy elindulhasson, és akit nyilvánvalóan az éhség bátorított fel ilyen viselkedésre - ezt belátta a férfi is, és ezért nem is mert egyáltalán Limanra nézni -, Liman azonban az utazásain már túlságosan sok rossz tapasztalatot szerzett, semhogy ne tudta volna, milyen fontos, hogy idegenben, bármennyire igaza van is az embernek, kerüljön minden feltűnést, nyugodtan kiszállt tehát újra a kocsiból, és egyelőre ügyet sem vetve a férfira, aki görcsösen fogta az ajtót, odament a kocsishoz, megismételte neki a megbízását, határozottan utasította még arra, hogy azonnal induljon el innét, aztán az ajtónál álló férfihoz fordult, látszólag közönséges mozdulattal megmarkolta a kezét, ám titokban úgy megszorította a csuklóját, hogy a férfi "Fini!" felkiáltással, amely egyszerre volt parancs és fájdalmának kitörése, szinte felugrott a levegőbe, és elengedte a kilincset.

Jön már! Jön már!", hallatszott ekkor minden ablakból, és egy nevető leány szaladt ki a házból, még azon frissiben elkészült frizuráját babrálva, fejét enyhén lehajtva, és a kocsi felé tartott. "Gyorsan! Be a kocsiba! Hiszen ömlik", kiáltotta, s megragadta Liman vállát, és arcát egészen közel vitte az övéhez. "Fini vagyok", mondta aztán Limannak halkan, és végigsimította a vállát.

"Hiszen nem is olyan rossz szándékúak - mondta magában Liman, és mosolyogva nézett a lányra -, kár, hogy már nem vagyok fiatal, és nem bocsátkozom bizonytalan kalandokba." "Bizonyára tévedés történt, kisasszony - mondta, és a kocsija felé fordult -, se nem hívattam magát, se nem szándékom, hogy magammal vigyem." A kocsiból még hozzátette: "Ne is próbálkozzék tovább."

De Fini a fél lábát már rátette a hágcsóra, és karját a mellén összefonva így szólt: "Miért nem akarja, hogy ajánljak magának egy lakást?" Liman fáradt volt már a zaklatásoktól, amelyek itt érték, és azt mondta a leánynak, lehajolva hozzá: "Kérem, ne tartóztasson fel tovább a haszontalan kérdéseivel! Szállodába megyek, és kész! Vigye a lábát a hágcsóról, mert különben még bajba kerül. Indulás, kocsis!" "Megállj!", kiáltotta azonban a leány, és most már komolyan fel akart kapaszkodni a kocsiba. Liman a fejét csóválva felállt, és zömök alakjával eltorlaszolta az ajtót. A leány megpróbálta félrelökni, és ehhez a fejét és a térdét is használta, a kocsi inogni kezdett hitvány rugóin, Liman nem tudott miben megkapaszkodni. "Miért nem akar magával vinni? Miért nem akar magával vinni?", ismételte a leány egyfolytában.

Bizonyára sikerült volna Limannak félretolnia a leányt, aki egyébként jó erős volt, és még különösebben erőszakosan sem kellett volna fellépnie, ha a gérokkos férfi, aki eddig, mintha Fini leváltotta volna, nyugodtan viselkedett, most, hogy megingani látta Finit, egyetlen ugrással ott nem terem, hogy Finit hátulról megtartsa, és Liman mégiscsak kíméletes védekezésével szemben a minden erejét bevető leányt megpróbálja a kocsiba tuszkolni. E támasz érzetében sikerült is benyomulnia a leánynak a kocsiba, behúzta maga mögött az ajtót, amelyet ráadásul még kintről is betaszítottak, mintegy magában azt mondta "Nahát akkor", és először futólag a blúzát igazította meg, majd utána alaposabban a frizuráját. "Ez hallatlan", mondta Liman, aki hátraesett az ülésére, a vele szemközt letelepedő leánynak.

Március 2. [...] Tegnap találkoztam a B. lánnyal. A nyugalma, elégedettsége, elfogulatlansága és tisztasága, pedig az elmúlt években fejeződött be átalakulása öreg nővé, ez a már akkoriban is kellemetlen teltség nemsokára eléri a steril hájasság határát, a járásába valamiféle hengeredés vagy tolatás vegyült, a has előretaszításával, jobban mondva elöl hordásával, és az állon - futó pillantásra csak az állon - a korábbi pelyhedzésből származó szőrszálak göndörödnek.

Felicéhez

13. III. 2-ról 3-ra virradóra

A húgaim elmentek a férjeikkel, már fél tizenegy van, de az apám visszatelepedett, és odaparancsolta anyámat is kártyázni. Mivel mostanában hajlamos a szervezetem a meghűlésre, a nappaliba vagyok száműzve, és itt írok a kártyázás zajai közepette. Velem szemben ül az anyám, jobbra tőlem az asztalfőn az apám. Épp most súgtam oda anyámnak, nem szakítva félbe az írást, míg apám egy vizeskorsót tett ki az erkélyajtó elé, hogy: "Menjetek már aludni!", ő menne is szívesen, de nem olyan egyszerű a dolog.

"A két utolsóban dupla a tét", mondta épp az imént az apám, ami azt jelenti, hogy legalább két játszma jön még, s az bizony nagyon sokáig eltarthat.

Előtte megint sétálni voltam a húgommal, s miközben mindenféléről beszélgettünk, megrohant a magányosság érzése, ami gyakran megesik velem társaságban (természetesen másoknál sem ritkaság ez), és az futott át a fejemen, hogy vajon Te, Drágám (megint csak Te, Drágám, mert rajtad kívül nincs senkim, és nem is lesz soha), úgy gondolsz-e rám még most is, mint azelőtt. Nem is annyira a leveleiden látom, hogy megváltozott a véleményed rólam, sőt a leveleidből egyáltalán nem is látom.

(Egy óra elmúlt, közben, Drágám, szinte teljesen elszakítottak a történetemtől - ma született róla döntés, ellenem szóló -, és most, ha kellek neked, szabályosan visszakönyörgöm magam hozzád.) A véleményed megváltozására főleg a mostani viselkedésemből következtetek, és azt mondogatom magamban, hogy semmiképpen sem maradhatsz meg a korábbi álláspontodon. Az a hangulat, amely az utóbbi időben rám telepedett, korántsem kivételes, tizenöt esztendeje ismerem, az írás révén hosszabb időre megszabadultam tőle, és nem sejtve, hogy ez a "megszabadulás" milyen félelmetesen ideiglenes, nagy merészen megkörnyékeztelek, és látszólagos újjászületésemmel kérkedve azt képzeltem, mindenki előtt vállalhatom annak a felelősségét, hogy megpróbáltalak magamhoz kötni téged, a legdrágábbat, amit csak találtam valaha. De milyennek mutatkoztam előtted az utóbbi hetekben? Hogy bírsz megmaradni ép ésszel a közelemben? Nem kétlem, hogy rendes körülmények között bátran kimondanád a valódi véleményedet, még ha csak színre mutatkoznék is benne változás. De a nyíltszívűséged nem kerekedik felül a jóságodon, Drágám. És én éppen attól félek, hogy még ha undorodnál is tőlem - végtére is lány vagy, és férfit akarsz, nem valami hitvány földi férget -, még ha undorodnál is tőlem, a jóságod akkor sem hátrálna meg. Te látod, hogy milyen jó helyem van nálad - és vajon kidobja az ember azt a holmit, amely ilyen jó helyen van nála, még ha a bölcs önkímélet ezt parancsolja is? És Te - mindenekelőtt -, Te megtennéd? Le tudnád győzni a szánalmadat? Pont te, akit úgy megrendít a környezetedben lévők minden baja? Viszont másfelől ott vagyok én. Nem tagadom, nagyon jól elviselném, hogy mások szánalmán élősködjem, de azt már nem viselném el, hogy olyan szánalom gyümölcsét élvezzem, amely téged csak pusztulásba vinne. Gondold csak meg, Drágám, gondold csak meg! Bármi mást eltűrnék, de ezt nem. Bármi szót, akármilyen érzésből fakadjon is, inkább, mint azt a szánalmat. Ez a szánalom, amely énérettem volna, a hatásában végül mindenképpen ellenem fordulna. Te messze vagy, és én nem láthatlak, de ha felőrlődnél ebben a szánalomban, azt mégis megtudnám. Ezért, Drágám, hogy megnyugtass, válaszolj a mai napon - ameddig még biztosan nem olyan nagy a baj - kertelés nélkül a következő kérdésre: ha valaha is úgy látnád, vagy mondjuk, a legtöbb kétséget kizárva, világosan látnád, hogy - bár nem minden nehézség nélkül - mégis meg tudsz lenni nélkülem, ha úgy látnád, hogy hátráltatlak életre szóló terveidben (miért nem hallok ezekről semmit?), ha úgy látnád, hogy jóságos, tevékeny, vidám, magabiztos ember lévén, nem tudnál vagy csak önmagadat pusztítva tudnál közösséget vállalni a lényemből fakadó zűrzavarral, vagy mondjuk inkább, unalmas tétovasággal - képes lennél akkor, Drágám (kérlek, ne válaszolj elhamarkodottan, tudnod kell, hogy felelős vagy a feleletedért!), képes lennél őszintén megmondani ezt, nem hallgatva a szánalom szavára? Ismétlem: itt nem az igazságszeretetről, hanem a jóságról van szó! És az a válasz, amely kérdésem feltételeinek már a puszta lehetőségét kétségbe vonná, az a válasz sem nekem, sem érted való aggodalmamnak nem volna elégséges. Azazhogy nagyon is elégséges: a leküzdhetetlen részvét nyílt bevallása volna. - De minek is faggatlak és gyötörlek! Hisz úgyis tudom a választ.

Jó éjt, Drágám! Most itt hagyom ezt a levelet, és nem is azért, mert kimerültem, hanem mert zilált és reményvesztett vagyok, megyek és lefekszem.

Franz

13. III. 6-ról 7-re virradóra

Nem, ez nekem nem elég. Én azt kérdeztem tőled, vajon nem szánalmat érzel-e irántam mindenekelőtt. És meg is okoltam a kérdést. Te meg csak ennyit mondasz: nem. De hiszen én más ember voltam még, amikor az első levelet írtam neked, pár nappal ezelőtt, nagyjából összerendezve az íróasztalomat (mindig csak úgy nagyjából rendezem össze), megtaláltam a másodpéldányát is (csak erről az egyetlen levélről van másolatom). Másmilyen voltam, ezt aligha vonhatod kétségbe, és ha le-leroskadtam is, azért könnyen összeszedtem magam. Tehát mindvégig, mind e mostani szomorú időkig félrevezettelek? Csak két lehetőség van: Te csak szánalmat érzel irántam, akkor meg miért akarok én szerelmet kicsikarni tőled, állok mindig az utadba, kényszerítelek, hogy naponta írjál, foglalkozzál velem, terrorizállak egy tehetetlen férfi tehetetlen szerelmével, miért nem keresem inkább a módját, hogy kíméletesen megszabadítsalak magamtól, és titokban, egyedül élvezzem, hogy tudok a szánalmadról, és legalább ily módon méltó legyek rá? Vagy pedig Te nemcsak hogy szánakozol rajtam, hanem még félre is voltál vezetve az elmúlt fél évben, igazában nem látod, hogy milyen nyomorult vagyok, átsiklasz a vallomásaimon, és öntudatlanul elhessegeted magadtól, hogy ne kelljen elhinned őket, ha mégoly erősen késztetne is másfelől a természeted. De hát akkor miért nem szedem össze minden maradék erőmet, hogy világosan elébed tárjam a dolgok állását, miért nem választom a legegyértelműbb, a legrövidebb szavakat, amelyeket sem félrehallani, sem félreérteni, sem elfelejteni nem lehet? Van talán még némi reményem, vagy játszadozom talán azzal a reménnyel, hogy megmaradhatsz nekem? Ha így áll a dolog, márpedig néha úgy tűnik, akkor kötelességem volna kilépni önmagamból és kíméletlenül a pártodra kelni önmagammal szemben.

De mégiscsak van egy harmadik lehetőség is: Te nemcsak hogy szánakozol rajtam, és jól látod mostani állapotomat, hanem azt hiszed, hogy egyszer még valamirevaló ember válhatik belőlem, akivel kiegyensúlyozott, nyugodt, derűs kapcsolatot lehet fenntartani. Ha ezt hiszed, borzasztóan tévedsz, mondtam már neked, hogy a mostani állapotom (pedig ma még úgyszólván paradicsomi) korántsem kivételes állapot. Ne ringasd magad ilyen csalóka hiedelmekben, Felice! Két napig se bírnád ki velem. Ma írt nekem egy tizennyolc éves gimnazista, akit két vagy három alkalommal láttam Baumnál. A levele végén tisztelő hívemnek mondja magát. Rosszullét környékez, ha csak rágondolok. Micsoda hamis képzetek! Hogy nem tudom kitépni a szívem, hogy mindent lássanak és elrettenjenek! No persze, azt is meg kell vallanom, hogy azt a gimnazistát, még ha hős volnék is, szívesen elrettenteném, mert nem tetszik nekem (talán mert olyan fiatal), téged viszont, Drágám, Te örökre Drágám, magamhoz rántanálak, le ebbe a nagy tökéletlenségbe, ami én vagyok.

Franz

[...]

13. III. 13-ról 14-re virradóra

Nyugodtabb vagy már? Múlik a fájdalom? A mai levélből ezt gondolná az ember, és már-már elhinném magam is, de bízni nem bízom benne. Olvasni sem tudsz? Nem csoda. Egyáltalán lenne rá időd? De hogy került hozzád, Felice, Drágám, hogy került hozzád az Uriel Acosta? Ezt a darabot nem is ismerem, és alig hinném, hogy képes volnék elolvasni, noha az én agyam a valóságban olyan, amilyennek Te a magadét tréfából mondod. De talán azért kell beszáradnia és megkeményednie az ember agyának, hogy egyszer szikrát csiholhassanak belőle. - Erről akartam írni, amikor csöngetett a húgom, egyedül ültem a nappaliban, a mozgóképszínházból jött haza, és nekem kellett ajtót nyitnom. Hogy megzavartak, félbehagytam a levelet. A húgom beszámolt az előadásról, vagy inkább én faggattam ki, mert noha magam csak nagyon ritkán járok a mozgóképszínházba, mégis úgyszólván betéve tudom az összes kinematográf majdnem minden heti műsorát. A ziláltságom, a szórakozási vágyam plakátokon éli ki magát, a plakátok előtt megfeledkezem a mélyen belém ivódott, állandó szorongásról, az örök ideiglenesség érzéséről, valahányszor egy-egy nyaralásból visszatértem a városba - ezek a nyaralások pedig nagyon nyugtalanítón szoktak befejeződni -, mindig elfogott a vágyakozás a plakátok után, és hazafelé a villamosból menet közben iparkodtam el-elolvasni valamit a plakátokból, amelyek mellett elvillamosoztunk. - Néha, magam se tudom, mi az oka, különös erővel rohan meg mindaz, amit mondani akarok neked, mint valami embertömeg, amely egyszerre nyomakszik át egy szűk bejáraton. Pedig nem mondtam el semmit, az égvilágon semmit, mert amit az utóbbi időben csak írtam neked, az hamis volt, persze nem a legmélyéig hamis, hiszen a mélyben minden igaz, de hát ki képes átlátni a felszín kuszaságán és hamisságán? Te képes vagy rá, Drágám? Nem, bizonyára nem. De hagyjuk ezt, késő van már. A húgom feltartott. A La broyeuse des coeurs-t, A szívtipró asszonyt játszották. Most meg nagyon belemerültem egy tudományos könyvbe. Mit szólnál hozzá, Drágám, ha levelek helyett naplólapokat küldenék? Hiányzik, hogy most nem vezetek naplót, ámbár alig történik valami, ami történik, az se fontos, s magam se tartok fontosnak semmit. De egy olyan napló, amelyet Te nem látnál, nem volna napló nekem se. Egy neked szánt napló elkerülhetetlen változtatásai és kihagyásai pedig csak jótékony és nevelő hatást gyakorolnának rám. Egyetértesz ezzel? A levelekhez képest az lesz a különbség, hogy a naplólapok tartalomban néha talán gazdagabbak lesznek, de biztosan még unalmasabbak és még lomposabbak, mint a levelek. De azért ne félj, a szerelmem nem fog belőlük hiányozni. Hogy mit olvass? Azt se tudom, mit ismersz. Azt a sokszor kért könyvjegyzéket se kaptam még meg. Csak vaktában mondom: a Werther-t olvasd el! [...]

[...]

13. III. 16-ról 17-re virradóra

Kertelés nélkül megkérdem, Felice: volna számomra húsvétkor, azaz vasárnap vagy hétfőn bármikor egy szabad órád, és ha igen, jónak látnád-e, hogy meglátogassalak? Még egyszer mondom, bármikor lehet az az óra, Berlinben nem lenne más dolgom, csak hogy erre várjak (kevés ismerősöm van Berlinben, de azt a keveset se akarom látni, kivált hogy csak a nyakamra hoznának egy csomó irodalmárt, és van nekem épp elég bajom, nemhogy még ezt is elviseljem), de ha nem lenne egy teljes óra, hanem csak négy negyedóra, az se baj, egyet se mulasztanék el belőle, el se mozdulnék a telefon mellől. Az alapkérdés tehát az, hogy Te jónak látod-e; de el ne feledd, hogy a személyemben miféle ember látogat el hozzád. A rokonaidat azonban nem akarom látni, Drágám, arra most nem vagyok felkészülve, Berlinben pedig még annyira se leszek, és ezzel még nem is arra célzok, korántsem arra célzok, hogy az utóbbi évekből jóformán egyetlen öltönyt se tartottam meg, amelyben mutatkozhatnék előtted, akár még csak előtted is. Ez aztán igazán mellékes, de hát az ember könnyen kísértésbe esik, hogy a fontos dolgok elől, amelyeket úgyis meglátsz és meghallasz majd, a mellékes dolgokba meneküljön. Jól fontold meg hát a dolgot, Felice! Talán nem is fogsz ráérni, akkor nincs szükség fontolgatásra, húsvétkor nyilván mindenki otthon lesz, az apád, a fivéred, a drezdai nővéred; nagy gond rajtad a közelgő átköltözés is; fel kell készülnöd a frankfurti utazásra, egy szó, mint száz, én nagyon jól megérteném, ha most nem érnél rá; ezt nemcsak azért mondom, mivel tétovázom magam is, akkor inkább azon lennék, hogy Frankfurtba menjek áprilisban, ha Te is jónak látnád. - Szóval válaszolj mielőbb.

Franz

[...]

13. III. 17-ről 18-ra virradóra

Igazad van, Felice, mostanában gyakran erőltetem az írást, de a neked írt leveleim meg az életem szorosan összetartoznak, és én az életet is erőltetem; rosszul teszem?

Amellett jóformán egyetlen szó sem jön a tollamra magából a forrásból, hanem valahol messze, útközben kell elcsípnem, melyiket hol érem, hihetetlen körülmények között. Amikor benne voltam az írásban és az életben, azt írtam neked egyszer, hogy az igaz érzés nem keresgéli a hozzá illő szavakat, hanem beléjük botlik, vagy éppenséggel viteti magát általuk. Ez talán mégsem egészen így van.

Mert ha mégoly szilárd is a kezem, ugyan hogy érhetném el a hozzád írt levelekkel mindazt, amit el akarok érni: hogy komolyan vedd egyszerre mindkét kérésemet, azt is, hogy: "Szeress ezután is!", meg azt is, hogy: "Gyűlölj!"

De hogy nem törődsz velem eléggé, azt komolyan gondolom. Mert ha nem így volna, akkor elküldted volna nekem azt az ősz hajszálat. - Én nemcsak a halántékomon őszülök, hanem őszül az egész koponyám, és ha rágondolok, hogy Te egyszer azért idegenkedtél valakitől, mert kopaszodott, még fehérebb lesz a hajam egy árnyalattal.

A budapesti nővéred egy kicsit fáradtnak és szomorúnak látszik a fényképen, nem? Férjnél volt már akkor? Egyébként inkább a drezdai nővéredre hasonlít, mint rád.

A naplóíráshoz még nem jött meg igazán a kedvem, Felice. (A "Fe"-re sehogy sem áll rá a tollam, ez diáklányokra, futó kapcsolatokra illik; a Felice több ennél, igazi ölelkezés van benne, és én, aki itt és a természetemnél fogva a szavakból élek, semmiképpen sem szalaszthatok el ilyen alkalmat.) Csupa tűrhetetlen dolog volna csak benne, csupa képtelenség, és vajon volna-e erőd, Drágám, hogy a lapokat csak naplónak és ne levélnek tekintsd? Először erre kéne kapnom határozott ígéretet.

Ma délután úgy írtam neked, mintha csakis tőlem függene a berlini utazás; csak az a sietősen írt levél volt az oka, az utazás természetesen a Te véleményedtől függ elsősorban.

Isten veled, Drágám, holnap még megírom napközben, van-e részemről akadálya az utazásnak.

Franz

[...]

13. III. 19.

Nem értem, Drágám, tömérdek munkám volna, itt tornyosodik előttem az asztalon, de nem bírok nekifogni. Még jó, hogy nem előbb szántam el magam a berlini útra. Elakadt a lélegzetem, míg a leveled olvastam, s egy darabig nem tértem magamhoz. Ennek persze csak a gyöngeségem az oka, minden alkalom jó neki, hogy úrrá legyen egész lényemen, de ez az alkalom most igazán rendkívüli. Hogy bírom ki még a hátralévő pár napot! Már tegnap este képtelen voltam írni, pedig még meg sem kaptam a válaszodat, beszélni úgyszintén képtelen vagyok, hallani meg csak azt hallom meg, ami a húsvéttal összefügg.

Volna pedig alkalmas módja, hogy az örömöt és reményt elhallgattassam, csak azt kéne tisztáznom magamban, hogy miért utazom. Azt hiszem, ezt sem magam előtt, sem előtted nem titkoltam el, ám ha mégoly pontosan tudom is, végiggondolni képtelen vagyok. És ez a képtelenség a szerencsém. Csak azért utazom Berlinbe, és semmi másért, hogy megmondjam és megmutassam neked, akit megtévesztettek a levelek, hogy ki vagyok én valóban. Vajon személyesen jobban meg fogom majd magyarázni, mint eddig írásban? Írásban azért nem sikerült, mert tudatosan és öntudatlanul ellene szegültem saját magamnak; ha azonban valóságosan is jelen leszek, nemigen maradhat rejtve semmi, ha mégoly nagyon igyekezném is rejtegetni. A jelenlét megcáfolhatatlan.

Hol talállak vasárnap délelőtt? Ha mégis akadályozva volnék az utazásban, legkésőbb szombaton megtáviratozom. Szombaton egész nap bent vagy a hivatalban?

Olyan jól indult ez a levél, aztán közbejött az elmaradhatatlan második bekezdés, és észhez térített.

Franz

Ismered Elizabeth Barrett és Robert Browning levelezését?

13. III. 20.

Nem jött levél, és én olyan nagyon vágyódom utánad, és a régi akadályokon túl újabban felmerült akadályok lehetősége fenyegeti a kis utazást. Rendszerint ilyenkor, húsvét idején rendeznek kongresszusokat - csak nekem nem jutott eszembe - a legkülönfélébb egyesületek, a balesetbiztosítás van napirenden, és az intézet képviselőinek is elő kell adniuk valamit, vagy legalábbis jelen kell lenniük a vitán. És ma csakugyan be is futott két ilyen meghívás. A cseh malomipari egyesületek szövetsége hétfőn tartja a gyűlését Prágában, a szudéta földi cseh építészek pedig kedden gyűléseznek Brünnben. Szerencsére ezek cseh nyelvű összejövetelek, az én csehtudásom pedig igazán siralmas, de már kaptam néhány nagyon komoly felszólítást, és az intézeten belüli munkamegosztás szerint is elsősorban az én feladatom volna a dolog; az ünnepek alatt meg amúgy sincs nagy választék, alig van kit küldeni egy ilyen gyűlésre. De látnom kell téged, látnom mindenáron, miattad éppúgy, mint magam miatt (noha más-más okból). Hogy hiányoztál tegnap este! Megerőltetés volt minden egyes lépcsőfok, mivel ennek a lépcsőmászásnak semmi köze nem volt a berlini utazáshoz.

Franz

13. III. 21

Miért nem írsz? A hivatalba nem jött semmi (nálunk nincs hivatali szünnap, azért küldtem én is a levelemet a hivatalodba), hazulra se jött semmi. Felice! És a tetejében még az sem biztos, hogy utazhatom; csak holnap délelőtt fog eldőlni, a malmosok gyűlése még mindig fenyeget. És hogy hol talállak meg, azt se tudom még, hacsak holnap nem jön levél. Ha utazhatom, akkor minden valószínűség szerint a königgrätzerstrassei Askanischer Hofban fogok megszállni. Tegnap tudtam meg, hogy Pick ugyanakkor szintén Berlinbe utazik. Az én útitervemet ez nem érinti, kellemes lesz együtt utazni P.-vel, Berlinben meg nem fog zavarni, ámbár és minthogy ismeri és sorra látogatja fél Berlin íróit. De mikor látlak téged, Felice, téged, és hol? Vasárnap délelőtt lesz rá mód? De előbb tisztességesen ki kell aludnom magam, hogy elébed járulhassak. Ezen a héten megint alig aludtam valamit, neuraszténiám és ősz hajam nagyrészt az elégtelen alvás következménye. Bárcsak jól kialhatnám magam, mire találkozom veled! Csak ne reszkessen a térdem! Bárcsak például olyan hangulatban kerülhetnék eléd, amilyenben most vagyok. - De nagy ostobaság efféle magánbeszédekben még attól a kevéske bátorságtól is megfosztania magát az embernek, ami talán mégiscsak beléje szorult. Szóval, Felice, a levélírók most egy időre búcsút mondanak egymásnak, és ketten, akik fél éve találkoztak, most viszontlátják egymást. Viseld el a hús-vér embert, ahogy elviselted a levélírót is, annál jobban nem kell! (Ezt olyan valaki ajánlja neked, aki nagyon szeret téged.)

Franz

[...]

13. III. 28.

Drága Felice, csak meg ne haragudj rám, hogy olyan keveset írok, ez nem azt jelenti, hogy kevés időm van rád, sőt mióta eljöttem Berlinből, alig volt pillanat, mely teljesen és tökéletesen és mélységesen és mindazzal, ami vagyok, a tiéd ne lett volna. De még csak tegnap voltam Aussigban, későn értem haza, és a teljes kimerültségtől valóban úgy ültem már csak az asztalnál, mint egy tehetetlen báb. Szörnyű kimerültségek jöttek rám. Mintha már nem is a saját fejemet hordtam volna a nyakamon. A szerdáról csütörtökre virradó éjszaka, tehát az aussigi utazás előtt, mivel át kellett tanulmányoznom az aktákat, csak fél tizenkettőkor kerültem ágyba, de akármilyen fáradt voltam is, nem bírtam elaludni, egykor még hallottam az óra ütését, pedig tudtam, hogy fél ötkor megint talpon kell lennem. Az ablak nyitva volt, felajzott képzeletemben egy negyedóra hosszat szüntelenül kiugráltam az ablakon, aztán sorra jöttek a vonatszerelvények, mindegyik keresztülment a sínen fekvő testemen, és mind szélesebb árkot vágott a nyakamba és a két lábamba. De miért írom le mindezt? Hogy a szánalom révén még egyszer magamhoz húzzalak, és élvezzem az örömét, mielőtt a valódi gyónás szét nem rombol mindent.

Hogy milyen közel kerültem hozzád, mármint én tehozzád, azon a berlini úton! Csak általad lélegzem. Te azonban nem ismersz engem eléggé, Te drága, jóságos lény, noha sehogy sem fér a fejembe, hogy hunyhattál szemet olyan dolgok fölött, amelyek a közeledben estek meg. Csak jóságból? És ha ez lehetséges, vajon nem lehetséges-e akkor minden? De minderről még részletesen írok majd.

Franz

13. III. 28

Nem akarok többé panaszkodni, de a hét nap - vagy csak hat volt, nincs itt naptár a kezem ügyében - nagyon rövid volt és nagyon hosszú, ahhoz nagyon rövid, hogy mindent elmondjak, ahhoz is, hogy elhiggyem és tökéletesen kiélvezzem, hogy nem változtál meg irányomban, de ahhoz meg talán nagyon hosszú, hogy végigélhesse az ember. Mindenütt téged kereslek, rád emlékeztetnek az utcán járó legkülönfélébb emberek apró mozdulatai, hol a hasonlóságukkal, hol a másságukkal; valami megrohan ilyenkor, de ki se tudom fejezni, hogy mi; úgy megrohan, hogy kifut belőlem az erő, s képtelen vagyok elmondani.

A valóságban annyi ideig láttalak (legalább ebben jól kihasználtam az időt), hogy most igazán nem tudom, mit kezdjek a fényképeiddel. Nem akarom látni őket. A fényképeken olyan sima vagy, olyan távoli és jellegtelen, én azonban láttam a Te valóságos, emberi és szükségképpen tökéletlen arcodat, és elmerültem benne. S most jöjjek ki megint a felszínre, és érjem be puszta fényképekkel!

Csak a hírek elmaradása érint most is olyan érzékenyen, mint régen. Belőlem teljesen hiányzik a bizalom. Csak az írás boldog óráin van meg bennem, de máskor éppen ellenem vonultatja fel minden szörnyűségét a világ. Ha elmarad a leveled, minden lehetőség megfordul a fejemben, százszor is végiggondolom valamennyit, mint ahogy az ember, kétségbeesetten keresgélve valamilyen holmit, százszor is felforgatja ugyanazt a zugot. Nem lehetséges, hogy tényleg valami komoly bajod esett, s míg én itt céltalanul ődöngök, aközben valójában valami szörnyűség ért? Ilyen gondolatok kóvályognak bennem naphosszat, lassan, de feltartóztathatatlanul. Ha holnaptól kezdve naplószerű beszámolókat küldök neked, Drágám, kérlek, ne vedd komédiázásnak. Olyan dolgok lesznek bennük, amelyeket igazán nem tudnék másként kifejezni, csak úgy, hogy magamnak mondom el őket, legföljebb még Te lehetsz ott kedvesen és megnyugtatón. Rólad természetesen nem feledkezhetem meg, amikor neked írok, mint ahogy egyébként sem feledkezhetem meg rólad, de azt nem akarom, hogy a nevedet idézve felocsúdjam mintegy a mámoromból, hiszen csak mámorban írhatom le mindezt. Viseld el, kérlek, Felice, mindazt, amit hallani fogsz; most nem tudok írni; kíméletlenül ki kell majd mondanom mindent; pár napja azt mondtad, hogy mindenért vállalod a felelősséget, az pedig még több, mint türelmesen meghallgatni mindent. Megpróbálok mindent megírni majd, azt is, amit még önmagamnak is csak szégyenkezve mernék leírni. - És most búcsúzom, Drágám, Isten óvjon! Most már, hogy nagyjából ismerem Berlint, írd meg, hogy név szerint mely utcákban, mely helyeken jártál.

A Te Franzod

13. III. 30.

Még nem merek nekifogni, túlságosan nyugtalan vagyok, túlságosan szeretlek. Nem tudnál meglenni nélkülem, azt mondod? Adja Isten, tör fel belőlem a kiáltás, és most a tulajdon kezemmel fojtsam el?

A mai álmomban mindvégig azzal küszködtem a legkülönfélébb formákban, hogy ma nem kapok tőled levelet. Nem is jött levél, és nekem már akkor elszorult a torkom, amikor még meg sem értettem, hogy mit mond a cselédlány. Mentselek fel a levélírás alól? Drágám, az nem volna nagy dolog. Ha magamtól szabadítanálak meg, az volna valami. Csakhogy én még a levelekről sem tudok lemondani. Múlhatatlanul szükségem van rá, hogy híreket kapjak tőled. A legmellékesebb életmegnyilvánulásaimhoz is csak a Te leveleidből merítek erőt. Hogy a kisujjamat megmozdítsam, ahhoz is kell a leveled.

Hogy mondhatnék le a hírekről, amikor azt hallom, hogy nem vagy jól, hogy még mindig köhögsz, hogy úgy érzed, véged van. Bárcsak úgy volna most is, mint régebben, amikor minden feloldódott bennem, és még tudtam írni! Akkoriban közelebb voltam hozzád levélírás közben, mint bármikor, s ha ez még ma is lehetséges volna, föl se kelnék az íróasztalomtól, nehogy együttlétünknek egyetlen pillanatát is elmulasszam. Kétségbeesésemben, ha más vigaszom már nincs, még efféle hiú reményekkel biztatom magam. Ha például a hivatalban a második postával se kaptam levelet, és végképp nem tudom, mitévő legyek, és a legegyszerűbb diktálásra sem tudom elszánni magam, és egyszerre kiszáll belőlem az egész balesetbiztosítás, amely egyébként is csak ideiglenesen vert tanyát a fejemben, és a legkisebb segédhivatalnok is jobban érti a dolgát, és jobban helytáll, mint én, ilyenkor ezt szoktam mondani: "Ne szomorkodj, délután majd annál többet írsz neki, s annál tovább érzed majd, hogy egy vagy vele. Hiszen csak tőled függ." Ám ez most sajnos tökéletesen hamis. Most, ha nem írok neked, sokkal közelebb vagyok hozzád, ha az utcán jártomban mindenütt és állandóan emlékeztet rád valami, ha magamban vagy emberek között az arcomhoz szorítom a leveledet, és belélegzem az illatát, amely ugyanolyan, mint a nyakad illata, akkor szorosabban a szívembe zárlak, mint valaha. Ó, Istenem, hisz ez még borzasztóbb, a balsorsom keze ez, mely tapogatva lenyúl utánam a mélybe; az Askanischer Hof telefonja mellett közelebb voltam hozzád, mélyebben eltöltött az összetartozás boldogító érzése, mint előtte a grunewaldi fatörzsön.

Drágám! Drágám! Drágám! Ellenben hogy elsüllyed

az én nevem, Franz!

Kurt Wolffhoz

[Prága,] 13. IV. 4.

Igen tisztelt Wolff úr!

Épp most, késő este kapom kézhez oly igen kedves levelét. Természetesen a legjobb igyekezettel sem juttathatom el Önhöz vasárnapig a kéziratokat, hiába érzem, hogy akár azt is könnyebben elviselném, ha félig kész dolgot adnék ki a kezemből, semhogy az legyen a látszat, mintha az Ön kérését nem teljesíteném feltétlen készséggel. S bár be nem láthatom, mily módon s mely értelemben jelenthetnének szívességet e kéziratok; annál inkább küldenem kellene őket azonnal. A regény első fejezetét valóban küldöm is mindjárt, ezt korábban már javarészt letisztáztattam; hétfőre vagy keddre Lipcsében lesz. Megjelentethető-e önállóan, nem tudom; bár nem árulkodik a rá következő ötszáz - teljesen félresikerült - oldalról, mégsem kellőképpen zárt; töredék, és az is marad, ez a jövője biztosítja a fejezet zártságát még a leginkább. Másik történetem, Az átváltozás még nincs leírva se egészen, mert az utóbbi időben minden csak elvont az irodalomtól, csak kedvemet szegte ezen a téren. Ám ezt a történetet is leíratom, és mielőbb küldöm. A későbbiekben ez a két darab, valamint az Arkadiá-ban megjelent Az ítélet talán egészen jó könyvvé állhat össze, mely A fiak címet viselhetné.

Barátságát szívből köszönve, utazásához minden jót kíván készséges híve,

Franz Kafka

Felicéhez

13. IV. 4.
[Valószínűleg az 1913. április 4-ről 5-re virradó éjjel]

Tegnap vagy tegnapelőtt éjjel állandóan fogakkal álmodtam; de ezek nem voltak fogsorba rendezve, csak egy halom összefűzött fog volt, pontosan úgy, mint a gyerekek türelemjátékában, és ahogy az állkapcsommal terelgettem őket, ide-oda csúszkáltak. Nagyon erőlködtem, hogy kimondjak valamit, ami mindennél jobban nyomta a szívemet; a fogak csúszkálása, a köztük lévő hézagok, a csikorgásuk, a bennem lévő érzés, ahogy terelgettem őket, minden pontosan hozzátartozott valamilyen gondolathoz, elhatározáshoz, reményhez, lehetőséghez, amelyet ezzel a szüntelen harapdálással akartam megragadni, megtartani, megvalósítani. Ahogy így erőlködtem, néha úgy tűnt, hogy van lehetőség, néha azt gondoltam, hogy teljes a siker, és reggel, amikor eljött az ébredés ideje, de még alig nyitottam ki a szemem, úgy tűnt, hogy minden sikerült, nemhiába erőlködtem egész éjjel, a fogak végleges és változatlan összerakásának megvan a nyilvánvaló, boldogító jelentése, és sehogy sem értettem, hogy miért nem jöttem rá erre hamarább, már az éjjel, miért hagytam fel minden reménnyel, s miért képzeltem, hogy a világos álom megzavarja az alvást. De aztán egészen felébredtem (a kisasszonyunk ilyenkor már panaszos, szemrehányó hangon kiabálja a pontos időt), és egyszeriben szertefoszlott az egész, és megint kezdődött a hivatali boldogtalanság, téged pedig, Drágám - ezt persze akkor még nem tudtam -, egész éjjel gyötört a fogfájás. [...]

[...]

13. IV. 7.

Felice, Drágám, végre hozzájutok a levélhez, a szomszédban nem valami vonzó a vendégség, már másfél órája igyekszem a szobámba, akárha Te is itt volnál. Ugye, látszik az írásomon, hogy ma nehéz munkát végeztem, s a toll nagyon könnyű a kezemnek? Hát igen, ma dolgoztam először a külvárosi kertésznél kint Nusléban, ingujjra vetkőzve a hűvös esőben. Jól éreztem magam. Nem is volt olyan könnyű munkahelyet találni. Igaz, hogy sok veteményes van ott a környéken, de bekerítetlenül, csak úgy szabadon a házak között, és pont este, azaz munkaidő után, amikor ráérek dolgozni, nagy a nyüzsgés arrafelé, hajóhinták, körhinták, zenebona; akármilyen kellemes is egyébként, mint munkahely nem nagyon nyerte meg a tetszésemet, kivált azért se, mert ezekben a jobbára csak tenyérnyi veteményesekben, amelyeknek a tulajdonosai szegény emberek, nagyon sivár művelés folyik, és ezért nem sokat lehet tanulni. Igaz, hogy én tulajdonképpen nem is akartam tanulni semmit. Főleg az volt a célom, hogy pár órára megszabaduljak az önkínzástól, és a helyett a kísérteties irodamunka helyett, amely azonmód kisiklik a kezemből, ahogy meg akarom fogni - az az igazi pokol, a hivatal, más pokoltól nem is félek én -, bárgyú, becsületes, hasznos, szótlan, magányos, egészséges, megerőltető munkát végezzek. Persze nem egészen tisztességes ez az indokolás, mert hisz az önkínzás, amelyben állandóan gyakorlom magam, úgy vélem, korántsem fölösleges, hanem éppen hogy nagyon is szükséges, és a veled való kapcsolatomban, Drágám, ennek a gyötrelemnek a Te boldogságodért kellene marcangolnia engem. De két óra hosszára szabadulni akartam a kíntól, hogy nyugodtan és boldogan gondolhassak rád, és hogy talán magamnak is valamicskével nyugodtabb álmot szerezzek éjszakára. De efféle magyarázatokkal csak elijesztettem volna az embereket, és lehet, hogy senki nem alkalmazott volna, ezért azt mondtam, hogy hamarosan nekem is lesz saját kertem, és bele akarok tanulni egy kicsit a kertészkedésbe.

De nagyon későre jár, Felice, holnap majd folytatom a mesét, ma éjjel úgyis rosszul alszol, izgulsz az utazás előtt, szegény gyerek, pedig rendben lesz minden. Van itt valaki, akinek más sem jár a fejében, csak hogy minden jót kívánjon neked.

Franz

Kurt Wolffhoz

[Prága,] 13. IV. 11.

Igen tisztelt Wolff úr!

Nagyon köszönöm szíves levelét, A fűtő-nek a Jüngster Tag-ban való megjelentetésének feltételeivel maradéktalanul s készségesen egyetértek. Egyetlen kérésem van csupán, melyre egyébként már legutóbbi levelemben utaltam. A fűtő, Az átváltozás (mely másfélszer akkora, mint A fűtő) és Az ítélet külsőleg és belsőleg is összetartozik, nyilvánvaló s még inkább valami titkos összefüggésben áll, melynek jelzéséről, alkalmasint Fiak címet viselendő kötetbéli összefoglalással, nem szívesen mondanék le. Lehetséges volna-e, hogy A fűtő, merőben függetlenül a mostani, Jüngster Tag-beli megjelenésétől, később, tetszése és megítélése szerinti, de belátható időn belül a másik két történettel együttesen önálló könyvet alkosson, és elképzelhető-e, hogy ennek az ígéretnek nyoma legyen A fűtő mostani szerződésében is? A három történet egységét ugyanolyan fontosnak tartom, amiképpen külön-külön, egy-egy történetét.

Őszinte híve, dr. F. Kafka

Felicéhez

13. IV. 13.

Felice, szerda délután óta Frankfurtban vagy, és én csak ma, vasárnap délelőtt értesülök róla a levelezőlapodból. Azt egyrészt tudnod kell, Felice, hogy ez nem szemrehányás, én nem olyan viszonyban vagyok veled, hogy holmi szemrehányás beleférne; bárcsak a másik részt is tudnád. Néha arra gondolok, hogy a frankfurti utaddal, azzal, hogy elkerültél abból a környezetből, amelyben az első leveleimet olvastad, hogy jobban ráérsz gondolkozni rólam, hogy Frankfurtban olvashatod a leveleimet: mindezzel talán mélyebben belém láthattál; ha ez valóban így volna, akkor jó okod lenne rá, hogy áldjad ezt a frankfurti utazást. Én nem vagyok jól, életben maradni, méghozzá ép ésszel, annyi erőmbe kerül, hogy azzal a piramisokat is felépíthettem volna.

Franz

13. IV. 14.
[Valószínűleg az 1913. április 13-ról 14-re virradó éjjel]

Öt napja nincs hírem felőled, Felice, nem is tudom, hogy mit írjak neked. Hadd köszöntselek legalább, s hadd tartsam egy kicsit a kezemben titkos gondolattal a kedves kezedet. A vasárnapot jóformán alvás nélkül, nagyrészt az ágyban töltöttem, legvégső esetben és egészen kivételesen egy tizenhét éves fiúnak még megbocsátaná az ember, hogy így tiltakozik a világ ellen. S hogy az agy minden sejtje hogy átitatódik undorral e hosszú fekvés alatt!

Franz

[Távirat, Prágából, 1913. 4. 14.]

felice bauer frankfurt am main hotel monopol metropole

megint semmi hír kérve kérek egy jó szót

13. IV. 14., este ¹/₄ 10

A kártyázó szüleim mellett kell írnom, ki is vagyok merülve egy kicsit a szokásos meg a szokatlan dolgoktól, és, Felice, mégis boldog vagyok. "De hisz úgy van minden, ahogy volt", ez csodálatosan hangzik, és egészen elfeledteti a "csak semmi fölösleges aggodalom, kérlek" esetleges szigorúságát. Már fogytán volt az erőm, s bár az utóbbi időben majdnem mindig így volt, most valósággal hétrét görbültem. Azt kellett mondogatnom - de miért akar áradozni a tollam, igazán úgy van minden, ahogy volt, Felice, igazán minden, igazán, ahogy volt?

Most tulajdonképpen csodálkoznod kellene, a leveleimben örökké az a bajom, hogyan szabadítsalak meg magamtól, de aztán, ha úgy látszik, hogy sikerül, majd belebolondulok. Nem értettem, hogy miért csak egyetlen lapot kapok egy teljes frankfurti hétről, nem értettem, hogy ennyire nem érsz rá, kivált hogy még emlékeztem, mit írtál régebben a frankfurti együttlétünk lehetőségéről, a sok szabad időről, a taunusi kirándulásokról stb. De azért tudomásul vettem, hogy nem írsz, nyilván így ér véget a dolog, mint ahogy nekem is végem van. Tegnap aztán Maxnál, amikor már szedelőzködtem, egyebek között még futólag szót ejtettünk valamiről, és nekem valami közömbös gondolattársítással az jutott eszembe, hogy Te talán most Frankfurtban, ugyanabban a díszteremben, ahonnan a táviratod kelt, találkoztál egy régi vagy talán újabb ismerősöddel, és az foglal le. Nyilván összecsődültek ott az összes cégek képviselői, mutatós, jól öltözött, izmos, egészséges, vidám, ifjú emberek, egyszóval olyan emberek, akikkel szembekerülve - ha az összehasonlítás kedvéért szembeállítanának velük -, se szó, se beszéd, ledöfhetném magam. Mi sem természetesebb, mondtam magamban, mint hogy valamelyikük megtetszett neked, kivált hogy ezzel csak az teljesülne, amit már számtalan levelemben kértem, így megoldódnék minden, én is oda kerülnék, ahol a helyem van, s ahova láthatólag mindig akartam is, azaz kivettetnék a közelségedből, ahogy megérdemlem, hiszen nem fogtalak kézen, ahogy az ember a szerelmesét, hanem a lábadat kulcsoltam át, hogy egy tapodtat se tudtál mozdulni. Miért nem örültem mégsem, miért álltam föl mégis a kialvatlanságtól valósággal összezsugorodott fejjel, s lélegeztem fel megkönnyebbülve, miután elküldtem a táviratot?

Franz

[...]

13. IV. 20.

Szóval vasárnap este, mindjárt lefekszem, és még semmit sem készítettem elő az aussigi tárgyalásra, holnap pedig aligha lesz már időm rá, pedig ezernyi dolgot kéne elrendezni a fejemben addig a bonyolult tárgyalásig, ha úgy akarok odamenni, hogy legyen némi reményem a sikerre, vagy legalább valamennyire biztos legyek benne, hogy nem járatom le magam. De nem megy, nem megy. Na igen, ha csak arról volna szó, hogy tanulmányozzam az aktákat, de ennek a munkának vonakodásom megannyi jeleként sziklák vannak az útjában, előbb azokat kellene eltávolítanom. Nem megy. Neked még nem tűnt föl, Felice, hogy én a leveleimben tulajdonképpen nem is szeretlek téged, mert hiszen akkor csakis veled foglalkoznék, és rólad írnék, hanem tulajdonképpen imádlak, és a legképtelenebb dolgokban mintegy segítséget és áldást kérőn fohászkodom hozzád. Máskülönben mi értelme volna, hogy például az aussigi utazásról írjak.

A ma délután írt levelem feltépve ér majd oda, a pályaudvarra menet feltéptem tehetetlen dühömben, hogy nem tudom megírni neked a színigazat, igen, a színigazat, akárhogy erőlködöm is, még írásban sem sikerül megtartanom téged, és közölnöm veled bármi módon a szívem dobbanását, és ennélfogva már az írástól sem remélhetek semmit. Délután például azt írtam, hogy én csak a belső teremtményeim között találok magamra, vagy valami ehhez hasonlót. Ez persze nem igaz és túlzás, de mégiscsak igaz és csak így igaz. De így sosem fogom megértetni veled, magam viszont elborzadok tőle. De mégsem tehetem le a tollat, holott az volna a legjobb, hanem mindig újrakezdem, és mindig kudarcot vallok vele, és mindig visszahull rám. Ezért téptem föl a levelet, de darabokra kellett volna tépnem, ezt is meg minden levelet, mert egészen mindegy, sőt talán még jobb is, ha pusztán a levélfoszlányokat kapod meg.

Most már nyilván ott vagy Berlinben, amely ismét alakot ölt bennem, és ismét elfoglalja azt a méltóságos és csaknem előkelő helyet a képzeletemben, amelyet már fél éve elfoglalt benne.

Franz

[...]

13. IV. 28.

[...] És csak ődöngtem itt, se Te nem írtál nekem, se én neked. És kibírtam. Úgy látszik, mégiscsak van bennem még erő. De ráncba is szedtem magam alaposan. Ha nem mondtam is ki határozottan, többet tettem-vettem, mint máskor, sem abbahagyni, sem megpihenni nem lett volna tanácsos. Különféle dolgokat eszeltem ki, beszélni sem akarok róluk. Csak annyit mondhatok, el voltam szánva rá, hogy ha nem jönne tőled levél, akkor egy levélben kifejtem neked, hogy végtelen sok változata van az emberi érintkezésnek, és hogy ha Te (persze a legjobb esetben) közömbösen érzel irányomban, az még nem ok rá, hogy végképp elhagyjál. Magázódhatnánk megint, ajánlottam volna, visszaküldhetném a leveleidet, feltéve hogy Te az enyéimet megtartanád - de azért még nem kellene elhagynod engem. És azért azt is megengedhetnéd, hogy pünkösdre ellátogassak hozzád Berlinbe, hisz erre az utazásra olyan szilárd bennem a szándék, hogy a megmásítása az életemet dúlná fel. Ami pedig jövendőbeli sógornődnek a fogadónapját illeti, amelyet az egyik legutóbbi leveledben találkozásunk fő akadályaként emlegettél, talán csak akadna számomra kellő jóindulattal egy szabad félóra. Ezek a fogadónapok egyébként se férnek a fejembe.

Persze magam se tudtam pontosan, hogy mit akarok. Így például tegnap okvetlenül telefonálni akartam neked, csak azt nem tudtam, hogy mi lesz belőle, hiszen ha levélben nem voltál hajlandó válaszolni, ahogy feltételeztem, akkor még kevésbé fogsz válaszolni szóban. De mégis telefonálni akartam. Képzeld el, meghallom a hangodat, mintegy véletlenül, valamelyik délután! De sehogy sem találtam meg azt a leveledet, amelyikben emlékezetem szerint megírtad a telefonszámodat. Lehet, hogy csak egy boríték volt. A céges papíron lévő számok közül pedig nem tudtam, melyiket válasszam, lehet, hogy pont a direktorodét néztem volna ki.

Különben is meggondoltam magam közben, és lemondtam a telefonálásról. Úgy határoztam, hogy este elmegyek Maxhoz, és megkérem, hogy ő írjon neked. Azt gondoltam, hogy megmutatom neki a három utolsó leveledet, elmondom, hogy én mit írtam neked, előadom neki még azt a fölöttébb ostoba elméletet is, amelyet a Te viselkedésedről kiagyaltam, és rábeszélem, hogy ő kérdezzen meg téged. Neki talán csak megmondod az igazat, gondoltam, vele szemben nem lesznek gátlásaid. Ha mindjárt megírja a levelet, még este feladhatom a mozgópostán. Elmentem hát fél kilenckor Maxhoz, de nem volt még otthon senki, háromnegyed órát járkáltam a ház előtt föl s alá; de nem jöttek meg, és ha jöttek is volna, a kérésemhez már nagyon késő lett volna. Ezért hát hazamentem, és amilyen szomorú voltam tegnap a sikertelen vállalkozástól, olyan boldog vagyok most, hogy megkíméltelek Max levelétől, amelyet ma délelőtt kaptál volna meg.

Drágám, hát visszafogadsz? Nem tudom, hányadszor? Bár meg kell vallanom, hogy ha újraélném ezt a hónapot, még a mai leveled birtokában is ugyanide jutnék. Még akkor is, ha tudom, hogy egy zavartalan kapcsolatnak semmi nem árthat annyit, mint az ilyen gyanakvás. Ezt azóta tudom, hogy Te pár hónapja egyszer gyanakodva írtál nekem valamiről, igaz, hogy csak egyszer fordult elő, de én azóta sem felejtettem el. Felice! És a pünkösd? Már meg se merlek csókolni, nem is foglak már megcsókolni soha. Nem érdemlem meg.

Franz

[...]

1913. május 4.

Miért nem erősít engem az, hogy írok neked, miért nem csillapodik a kétségbeesésem, mely el-elfog, ha rágondolok, hogy milyen messze vagy, és amely még elviselhetetlenebb most, a berlini út előtt, mert vajon mi következik pünkösd után?

Tehát menjek hozzátok látogatóba? Akkor idejében válaszolj a következő kérdésekre: mi a telefonszámotok, nyilván nincs még benn a telefonkönyvben, ugye? Öltözzem feketébe, vagy elég, ha mint alkalmi vendég egyszerűen a nyári öltönyömben jövök? Nekem sokkal jobban megfelelne az utóbbi, helyesebben szólva, az előbbi jószerével lehetetlen volna. Vigyek virágot anyádnak? És milyen virágot?

Megint az Askanischer Hofban fogok megszállni. Lehet, hogy megint tizenegy órakor érkezem, de attól eltekintve is, hogy ez mennyire bizonytalan (sok a munkám a hivatalban, és én egyre kevésbé tudok megbirkózni vele, más a helyemben játszva elvégezné az egészet), nagyon kérlek, hogy eszedbe ne jusson kijönni elém. Mindig szörnyű állapotban érkezem, és talán Te sem akarod, hogy a bizonytalanságtól, ziláltságtól, kimerültségtől, kétségbeeséstől és szerelemtől szédülten omoljak a karodba a pályaudvar kellős közepén. Tehát kérlek, verd ki a fejedből!

Azt írod, hogy a pünkösdi délelőttök a fogadással telnek el, eszerint a hétfő is. Ez baj. Hétfő este már el kell jönnöm. Nem maradhatok tovább.

"Remek" ötletem, rövidre fogva, a következő: ha beleegyezel, elmondom apádnak először is mindazt, amit eddig neked nem tudtam jól elmagyarázni, másodszor pedig mindazt, amit már neked is elmondtam és megírtam, csak Te nem tartottad elég fontosnak. Ez a tervem. Ismerve magadat, apádat és engem, megvalósíthatónak tartod ezt? Egy alkalommal Felix megjegyezte tegnap, hogy nekem szükségem volna egy gyámra. Nem rossz ötlet, hétköznapi és legeslegünnepibb értelemben tényleg szükségem volna rá, ha máris el nem késtünk vele.

Franz

Napló

Május 4. Szüntelenül egy széles hentesbárd képzete, amely nagy sebesen és gépies szabályossággal oldalról belém hatol, és egészen vékony szeleteket vág le belőlem, amelyek a gyors munka közben csaknem összegöngyölődve penderülnek odébb.

Egy kora reggel, az utcák még üresek voltak széltében-hosszában, egy mezítlábas és csupán hálóingbe meg nadrágba öltözött férfi kinyitotta egy nagy főutcai bérkaszárnya kapuját. Szorosan fogta a két ajtószárnyat, és mélyeket lélegzett. "Te szerencsétlen, te átkozott szerencsétlen", mondta, és látszólag nyugodtan nézett végig előbb az utcán, aztán egyes házakon.

Felicéhez

13. V. 13.

Ki tudja, jön-e holnap levél, és hogy Te mit szóltál hozzá, drága, drága Felice, hogy olyan nyilvánvaló együgyűségnek adtam tanújelét ezen a két berlini napon. Hiszen nem tudhatod, Felice, nem tudhatod, mi bénít meg engem, s mitől vagyok a világ legboldogtalanabb embere, noha látszólag oly közel vagyok hozzád, egyedüli célomhoz a föld kerekén. Ó, Istenem, bár ne volnál a világon, hanem csakis énbennem, vagy inkább én ne volnék a világon, hanem csakis tebenned, úgy érzem, egyikünk fölösleges itt, elviselhetetlen, hogy ketté vagyunk szakítva. De akkor miért nem veszlek magamhoz, Felice, legalább annyira, amennyire térbelileg lehetséges, miért vergődöm inkább az erdő földjén, mint az állatok, amelyektől rettegsz. Valami oka csak van, ugye? Másrészt nem vagyok én elvarázsolt királyfi sem, ámbár az ilyen undokságok rendszerint elvarázsolt királyfiakat takarnak, de már jó volna és csodálatos volna az is, ha egyszerűen csak elviselhető emberré varázsoltak volna. Nem bánnád, ugye?

Ha viszont ilyen, emberi szóval alig kifejezhető dolgokkal kell küszködnöm - és hetek óta csak erre fordítom minden csepp erőmet -, mihez kezdjek akkor, ha benned sem bízhatom, ha benned is csalatkoznom kell? Ijesztően könnyű megérteni, hogy sóhajtva feladod, én a Te helyedben már kiszaladtam volna a világból, de Te nem vagy én, a cselekvés a lényeged, tevékeny vagy, gyorsan jár az eszed, észreveszel mindent, láttalak odahaza (hogy kaptad fel a fejed egy megjegyzésre!), láttalak idegenek között Prágában, minden iránt érdeklődtél, és mégis kiegyensúlyozott voltál - velem szemben azonban elbizonytalanodsz, félrenézel, vagy lesütöd a szemed, a sületlenségeimet és a sokatmondó hallgatásomat elereszted a füled mellett, nem érdekel igazán, amit mondok, csak kínlódsz, kínlódsz, kínlódsz - Felice, és mi van énbennem, miután elváltam tőled? Azt hiszed, hogy én nem érzek veled? Azt hiszed, hogy számít még nekem a saját életem?

Akkor, amikor Max ott járt Berlinben, és telefonált neked, Te - úgy képzelem - nagyon jókedvű és bizakodó lehettél, kacarásztál, s egyebek között ilyesmit mondhattál neki: "Nem értem, hogy van ez, elég gyakran ír nekem, de valahogy se füle, se farka a leveleinek, nem értem, mi van bennük, nem kerültünk közelebb egymáshoz, s nincs is rá remény egyelőre." Pedig az a kezdet kezdete volt, s ilyenkor óriásléptekkel szoktunk közeledni egymáshoz, mert ezek mégis a nagy, nyilvánvaló, mindenki számára nyitott utak, egyik embertől a másikig. És Te mégis így gondolkoztál már akkor, én viszont már akkor is nagyon örültem titokban, hogy néhány ugrással máris közelebb kerültem az imádott lényhez. Vajon ma is úgy gondolkozol még, ahogy akkor beszéltél? A nézésed, a szavaid, a hallgatásaid erről tanúskodnak, viszont majdnem minden egyéb ellene szól. De az előbbi egyértelműbb; hogy fogadjam ezt el, megérinthetem, ha már úgyis beletörődtem, legalább az ujjad hegyét?

(Bár lennék névtelen, léttelen és csak a Tiéd)

a Tiéd.

[...]

13. V. 23.

[...] Az apádnak szánt levelem még nem készült el, azazhogy többször is elkészült, de még most sem jó. Nagyon rövidnek és nagyon értelmesnek kell lennie, és ez nem könnyű. Nem akarok megbújni az apád mögött, előbb úgyis Te olvasod majd el a levelet. De mindenképpen meg kell írnom az alábbi okból: vannak nehézségeim, Te nagyjából tudsz róluk, de nem veszed elég komolyan, és még akkor sem vennéd elég komolyan őket, ha pontosan tudnád, mik ezek. A környezetemben senki nem veszi elég komolyan, vagy miattam úgy tesz, mintha nem venné komolyan őket. Számtalanszor elmondtam már: én mintegy tíz éve egyre határozottabban érzem, hogy nem vagyok egészséges, az egészség adta jó érzés, a mindenben engedelmes test, az állandó figyelem és erőlködés nélkül is működő test adta jó érzés, az a jó érzés, amelyből a legtöbb ember állandó vidámsága és főleg fesztelensége fakad, ez a jó érzés hiányzik nekem. És minden, de minden életmegnyilvánulásomban hiányzik ez nekem. Pedig nem valami meghatározott, régi betegségből ered a hiba, sőt a gyerekbetegségeket leszámítva sosem voltam olyan nagyon beteg, hogy ágyba dugtak volna, talán egyáltalán nem is voltam beteg, legalábbis egyetlen esetre sem emlékszem. Ez a szomorú állapot azonban itt van, majd minden pillanatban megmutatkozik, messziről elviselhetőnek látszik, ha barátokkal találkozik az ember olykor-olykor, csak legyintenek rá, a családban agyonhallgatják, ezért nincs hatása, ellenben a legszorosabb együttlétben? Ez az állapot meggátol, hogy fesztelenül beszéljek, hogy fesztelenül egyem, hogy fesztelenül aludjam, hogy fesztelenül cselekedjem bármit. Akármit említsek is, mindentől így rettegek, éspedig tapasztalat alapján, okkal. Mondd, megtehetem, hogy amikor ennek ilyen világosan tudatában vagyok, egyszerűen a nyakába varrjak valamit annak az embernek, aki a legdrágább nekem, holott még a számomra közömbös embereket is igyekszem megkímélni ettől, pedig velük csak ideiglenes és belsőleg korlátozott kapcsolatban vagyok, emitt viszont korlátlan volna minden. Megkérhetlek rá kereken, hogy egyezz bele ebbe a magyarázkodásba, amely nem tűr már halasztást, olyan régóta tartogatom magamban? Megkérhetlek? És elég, ha csak kérlek, holott látom, hogy hogy elváltozol, ha velem vagy (s aligha válik javamra ez az elváltozás, inkább a szégyenemre), hogy telepszik rád, rád, az öntudatos, fürge észjárású, büszke lányra valami tompa közöny, és hogy ebben a hangulatban, ha csak egy cseppnyi felelősségérzet is van az emberben, semmiképpen sem kívánhatja vagy fogadhatja el tőled, hogy döntsél a sorsáról, míg a magadéról nem döntöttél. Hogy nyomasztott ez a kettősség ott a Grunewaldban, de különben téged is: mindent el lehet mondani és nem lehet elmondani. - Mindebből ez következik: én nem vállalhatom a felelősséget, mert én nagyon nagynak látom, Te sem vállalhatod, mert Te jóformán nem is látod. Természetesen vannak csodák, hogy például jó vagy hozzám, az is az, és vajon a csodák sorába, amely a veled való együttléthez vezetne, miért ne tartozhatna bele az én gyógyulásom is? Nem olyan csekély ez a remény, hogy ne csökkentené a felelősséget, de a felelősség egészében mégiscsak nagyon nagy, és az is marad.

Ezért akarok most írni apádnak. A szüleimtől vagy a barátaimtól nem kapnék elég határozott tanácsot. Ők nagyon keveset törődnek veled, és nekem csak azt tanácsolnák, amit elég nyilvánvalóan akarok, hogy vállaljam a teljes felelősséget, jobban mondva nemcsak hogy tanácsolnák, hanem tanácsolják is (ha nem mondom is, kiolvasható a szememből, hogy mit akarok hallani), mindenekelőtt az anyám, aki olyan rövidlátó, hogy csak engem lát és a pillanatnyi helyzetet. Nem tud semmit, s amit tud is, anyai büszkeségből és anyai szeretetből azt sem akarja megérteni, tőle hiába kérnék tanácsot. Csak apádtól kérhetek, ebből a szempontból nagyon hasznos volt odalátogatnom, így semmiféle kedvező előítélet nem befolyásolhatja a tanácsadásban. Ugyanazt neki is megmondom majd, amit most neked, csak értelmesebben, és arra fogom kérni - ez mulatságosan hangzik egy kissé, és ugyancsak gyatra segítség a nagy bajban -, hogy ha nem utasít el kereken, mondjon nekem egy orvost, akiben megbízik, s akivel megvizsgáltatnám magam.

Franz

[...]

[1913.] V. 25.

Az Isten szerelmére, miért nem írsz? Egy hete meg se szólalsz. Ez mégiscsak rettenetes.

13. V. 27.

Szóval ez a vége, Felice, ezzel a hallgatással bocsátasz el, hogy többé ne is remélhessem az egyetlen boldogságot, ami számít nekem ezen a világon. De miért ez a félelmetes hallgatás, miért nem beszélsz nyíltan, miért küszködsz velem hetek óta ilyen nyilvánvaló, ilyen szörnyűségesen nyilvánvaló módon? Ez már nem a szánalom jele, hiszen ha teljesen idegen volnék számodra, akkor is látnod kellett volna, mit szenvedek ettől a bizonytalanságtól, amely már-már megőrjít, és nem is lehet szánalom az, ami ilyen hallgatásba fullad. A természet megy a kiszabott útján, hiába minden, én minél jobban megismertelek, annál jobban megszerettelek, Te minél jobban megismertél, annál undokabbnak láttál. Bár beismerted volna magad is, akkor nyíltan beszéltél volna, bár ne vártad volna meg, míg képtelen leszel rá, míg arra sem tudod rászánni magad, hogy csak egyetlen szót írj egy ötnapos utazásról, hogy csak egyetlen sorral válaszolj a leveleimre, amelyekben a döntésedet kérem, hogy valami módon megvigasztald a boldogtalant, aki oly sokáig nem hallott felőled. Tegnap pedig még azt mondtad, amikor a telefonhoz hívtalak - igaz, csak alig értettem valamit, mert a boldogságtól, hogy a hangodat hallom, vadul zúgott a fülem -, hogy vasárnap este írtál nekem, és legkésőbb ma, kedden, megjön a levél az itthoni címemre. Nem jött semmi, sem vasárnap nem írtál, sem a hétfői telefonbeszélgetés után, Te képtelen vagy írni, de képtelen vagy megmondani is, hogy képtelen vagy írni. Ha most belegondolok, hogy tegnap csak annyi telt ki tőled, hogy megkérdezd tőlem, hogy vagyok, akkor igazán megáll az eszem. Így nem tudok élni tovább. Valószínűleg nem kell már felszólítsalak rá, de azért nyomatékosan megkérlek, hogy ne írj nekem többet, ne írj egy szót se, tégy úgy, ahogy a szíved diktálja. Én se fogok írni neked, nem hallasz szemrehányást, nem foglak zavarni, csak azt az egyet ne felejtsd el, kérlek, hogy akármilyen hosszú ideig tartson is a hallgatás, én a leghalkabb, de igazi hívásra ma és mindenkor a tiéd vagyok.

Franz

[...]

13. VI. 10

[...] Az ítélet-en nincs mit magyarázni. Talán majd mutatok egyszer pár naplóbejegyzést róla. A történet hemzseg az absztrakcióktól bevallatlanul is. A barát alig-alig valóságos, inkább ami közös az apában és Georgban, azt személyesíti meg. A történet talán csak körüljárja az apát és fiát, a barát változó alakja pedig talán csak apa és fiú viszonyának perspektivikus váltakozása. De azért ebben sem vagyok biztos.

Ma elküldöm neked A fűtő-t. Fogadd jó szívvel a fiút, ültesd magad mellé, és dicsérd meg, ahogy szeretné. [...]

13. VI. 13.

Csak tétovázom, alig bírom írásra mozdítani a kezem. Már megint akadoznak a leveleid, mint hónapok óta most már állandóan. Az én leveleim meg hónapok óta csak hírekért könyörögnek, mintha Te valami vadidegen lény volnál, aki nem tudja beleképzelni magát egy hírekre sóvárgó ember gyötrelmeibe. Az akadozás mindenkor a Te oldaladon mutatkozott, ha talán nem is a Te hibádból. És most megint. Beteg vagy talán, ahogy céloztál is rá? Sehogy se fér a fejembe az se. Emlékszem, hogy sürgönyöztem egyszer neked, még a legelején, hazulra, hogy: "Csak nem beteg?", és micsoda szamárság sült ki belőle. Legutóbb meg két órát vártam a telefonösszeköttetés megteremtésére, és egy nyomorúságos postahivatal nyomorúságos váróhelyiségében kigondoltam közben egy levelet, amellyel meghatom majd anyádat, és kicsikarok tőle valami hírt az állapotodról - aztán végre meghallottam egészséges, üde hangodat, és ártatlanul megkérdezted tőlem: "Hogy vagy?" Ma reggel óta az jár a fejemben, hogy sürgönyzök Brühl kisasszonynak, de talán mégsem teszem.

Kérve kérlek, Felice, ha jól vagy, írj egy szót legalább. Persze ha beteg vagy - voltaképpen az is lehetséges, én már régóta nem bízom a megérzőképességemben -, akkor, azt se tudom, mi van akkor, akkor csak a szorongás meg a rémület marad, mert ugyan mire mennék holmi kívánságokkal, hiszen a cselekedeteimmel se megyek semmire. De valami hírt talán csak kaphatnék akkor is, talán a nővéred révén. De hát kinek beszélek én? Talán meg se kapod ezt a levelet, akár itt is hagyhatnám az asztalomon.

Franz

Ez volt a neked szánt vasárnapi levél. Nem sikerült szebbre. Most hozták ide az ágyba a szerdán írt és péntek este feladott expresszlevelet. Valósággal boldog vagyok, minden rosszat nagyon könnyen elfelejtek. [...]

[...]

13. VI. [10-] 16.

[...] Aztán, ugye, megint csak itt van az apád, és az a levél még mindig nem készült el, de Te a legutóbbi leveledben hosszú idő óta talán először írod le, hogy "nyílt és őszinte" szót kívánsz, sőt félreteszel valamiféle elfogódottságot és hallgatást.

Bizonyára megérted most már Te is különleges helyzetemet. Kettőnk között, minden mástól eltekintve, ott van az orvos. Hogy mit fog mondani, kétséges, az ilyen döntésekben nem annyira az orvosi diagnózis számít, ha így volna, nem volna érdemes hozzájuk folyamodni. Én, mint mondtam, tulajdonképpen nem voltam beteg, de mégis az vagyok. Lehet, hogy más életkörülmények között meggyógyulnék, csak éppen ezeket a más életkörülményeket nem lehet megteremteni. Az orvosi döntésben (amely, már most kijelenthetem, nem okvetlenül lesz döntés számomra is) csak az ismeretlen orvos jelleme számít. Az én háziorvosom például, amilyen ostoba és felelőtlen, semmiféle akadályt nem támasztana, sőt; egy másik, megbízhatóbb orvos meg talán összecsapná a kezét ijedtében.

Nos, Felice, gondolhatod, hogy ekkora bizonytalanság láttán nehezen születik meg az emberben a szó, és különösen is fog hangzani. Talán még korai ezt kimondani. Utána viszont meg már késő, akkor már nincs idő olyasféle dolgok megbeszélésére, amiket a legutóbbi leveledben emlegetsz. De hosszú halogatásra sincs idő, legalábbis én így érzem, s ezért most megkérdezem: hajlandó vagy-e a fenti, sajnos kikerülhetetlen feltétellel fontolóra venni, hogy feleségül jöjj hozzám? Hajlandó vagy rá?

Itt félbeszakítottam pár napja az írást, és nem is folytattam azóta. Pontosan értem, hogy miért nem voltam képes rá. Lényegében ugyanis bűnös kérdést teszek föl neked (ezt megint látom a mai leveledből), de hát az erők összecsapásában azok győznek, akiknek föl kell tenniük ezt a kérdést.

Amit egyenrangúságról meg hasonlókról mondasz - feltéve hogy ez nem valami mást akar (természetesen tudtodon kívül) leplezni -, az merő képzelgés. Hiszen én semmi vagyok, egy nagy semmi vagyok. Hogy "mindenben előbb" tartok nálad? Megítélni az embereket, a helyükbe képzelni magam, ehhez értek valamicskét, de nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna valakivel, aki itt az életben, az emberi érintkezésben (mert ugyan mi másról van szó?), általában véve és hosszú időn át ügyefogyottabb lett volna nálam. Nem tudok megjegyezni semmit, sem amit tanultam, sem amit olvastam, sem amit átéltem, sem amit hallottam, sem az embereket, sem az eseményeket, akárha semmit nem éltem volna meg, semmit nem tanultam volna, a legtöbb dologról tényszerűleg kevesebbet tudok, mint az iskolás gyerekek, s amit tudok, azt is olyan felületesen, hogy már a második kérdésnél zavarba jövök. Nem tudok gondolkozni, gondolkozás közben állandóan akadályokba ütközöm, neki-nekirugaszkodva még képes vagyok egyet-mást felfogni, de az összefüggő, lépésenként haladó gondolkozásra tökéletesen képtelen vagyok. Nem értek igazán az elbeszéléshez sem, szónokolni meg úgyszólván alig tudok; ha elbeszélek valamit, többnyire úgy érzem magam, mint talán a kisgyerek; amikor az első lépésekkel próbálkozik, de még nem azért, mert ő kívánja, hanem mert a tökéletesen járni tudó, felnőtt család kényszeríti rá. Úgy érzed, hogy egy ilyen emberrel nem vagy egyenrangú, Felice, Te, a vidám, az eleven, a talpraesett, az egészséges? Én csak egyvalamit vallok magaménak: azokat a normális módon egyáltalán nem kiismerhető mélységben irodalommá sűrűsödő erőket, amelyekre jelenlegi munkakörülményeim és testi állapotom miatt mégsem merem rábízni magam, minthogy ezeknek az erőknek belső ösztönzéseivel legalább ugyanolyan hatalmas belső figyelmeztetések szegülnek szembe. Pedig ha rájuk bízhatnám magam, egyszeriben kiszabadítanának, ezt szentül hiszem, ebből a nagy belső nyomorúságomból.

Az egyenjogúság kérdésének csak az elméleti fejtegetéséhez - gyakorlatilag ugyanis, mint mondtam, legalábbis úgy, ahogy Te felveted, nem lehet szó róla - hadd tegyem még hozzá, hogy a műveltségnek, tudásnak, magasabb törekvéseknek és elképzeléseknek olyanfajta összhangja, amilyent Te a boldog házassághoz láthatóan megkövetelnél, véleményem szerint először is majdnem lehetetlen, másodszor mellékes, harmadszor pedig nem is jó és nem is kívánatos. A házassághoz emberi összhang szükséges, olyan összhang tehát, amely mélyen alatta van még bármiféle vélekedésnek, olyan összhang tehát, amelyet nem méricskélni, hanem érezni kell, amely tehát szükségszerűen hozzátartozik az emberi együttléthez. És ez a legkevésbé sem fenyegeti az egyes ember szabadságát, ezt a szabadságot csak a nem szükségszerű együttlét fenyegeti, márpedig életünk többnyire ebből áll.

Azt mondod, elképzelhető, hogy nem bírnám ki veled az életet. Itt pedzesz valami lényegeset, csak egészen másként, mint ahogy gondolod. Én valóban azt hiszem, hogy alkalmatlan vagyok az emberi érintkezésre. Teljességgel képtelen vagyok folyamatos, elevenen kibontakozó beszélgetést folytatni bárkivel, nem számítva néhány kivételes, szörnyen kivételes időszakot. Maxszal például az alatt a számtalan esztendő alatt, amióta ismerjük egymást, már csak elégszer voltunk kettesben, naphosszat, hetekig tartó utazásokon szinte megszakítás nélkül, mégsem emlékszem rá - márpedig ha megtörtént volna, nagyon jól emlékeznék rá -, hogy egyszer is folytattam volna vele egy összefüggő, egész lényemet megpezsdítő, nagy beszélgetést, pedig ez egészen természetes volna, amikor két ember sajátságos és izgalmas nézeteinek és tapasztalatainak széles körével egymásra talál. És hány monológját hallgattam végig Maxnak (és sok másnak), csak éppen a hangos beszélgetőpartner - legtöbbször a néma is megtette volna - hiányzott hozzá.

(Drágám, későre jár, nem megy el a levél, és ez baj, de még nagyobb baj, hogy nem egyszerre, hanem szakaszonként írom, nem is annyira idő híján, hanem mert nyugtalan vagyok, és kínlódom.) Még akkor a legkönnyebb kibírni velem, amikor ismerős szobában vagyok két vagy három ismerőssel, ilyenkor független vagyok, nem kényszerítenek állandó figyelésre és közreműködésre, de ha kedvem támad, részt vehetek, amikor akarok az együttesben, akár hosszan, akár röviden, ahogy akarok, senkinek nem hiányzom, senkinek nem alkalmatlankodom. Ha még van ott valaki idegen is, aki felingerel, annál jobb, ilyenkor, mintha kölcsönkapott erő költözne belém, egészen megélénkülök. Ha azonban idegen lakásban vagyok idegen emberekkel vagy olyanokkal, akiket idegennek érzek, akkor a mellemre telepszik az egész szoba, és én mozdulni sem bírok, ilyenkor mintha a puszta létem is ingerelné az embereket, és olyan vigasztalan lesz minden. Így volt például nálatok is azon a délutánon, így volt tegnapelőtt este a Weltsch bácsikájánál, vagyis olyan embereknél, akik érthetetlen módon nagyon kedvelnek engem. Nagyon pontosan emlékszem, az asztalra könyököltem, mellettem a házikisasszony könyökölt - nincs még egy lány Prágában, akivel ilyen jól megvolnék -, és ezeknek a derék embereknek a jelenlétében képtelen voltam kinyögni akár csak egyetlen értelmes szót is. Csak bámultam magam elé, és el-elejtettem valami sületlen megjegyzést. Ha odakötöznek az asztalhoz, akkor se lehettem volna kínosabb és kényelmetlenebb helyzetben. Sokat mesélhetnék még erről, de egyelőre elég lesz ennyi.

Ebből azt hinné az ember, hogy én a magányra születtem - amikor utána egyedül voltam a szobámban, keseregtem ugyan az egészen, de azért aránylag elégedett is voltam, és elhatároztam, hogy Felix barátomat legalább egy hétig nem keresem fel, nem mintha szégyelltem volna magam, hanem mert elfáradtam -, pedig nem férek én össze saját magammal se, kivéve amikor írok. Ámbár ha magammal is úgy bánnék, mint ahogy másokkal bánok, már rég széthullottam volna, igaz, hogy olykor nem sok kellett hozzá.

Ezek után gondold meg, Felice, milyen változást hozna életünkbe a házasság, melyikünk mit veszítene, és mit nyerne általa. Én elveszíteném jobbára szörnyű magányomat, és megnyernélek téged, akit mindenekfölött szeretek. Te azonban elveszítenéd eddigi életedet, amelyben majdnem tökéletesen jól érezted magad. Elveszítenéd Berlint, a hivatalt, amely örömet szerez neked, a barátnékat, az apró szórakozásokat, azt a reményt, hogy egészséges, vidám, jó ember lesz a férjed, hogy szép és egészséges gyerekeid lesznek, akik után, ha csak rágondolsz is, elfog a vágyakozás. Ennek az egyáltalán nem lebecsülendő veszteségnek a helyébe nyernél egy beteg, satnya, emberkerülő, szófukar, szomorú, esetlen, majdnem reménytelen embert, akinek talán egyetlen erénye az, hogy téged szeret. Ahelyett, hogy egészséges női ösztönödre hallgatva, valóságos gyerekekért áldoznád fel magad, olyan emberért kellene magad feláldoznod, aki gyerekes ugyan, de a legrosszabb értelemben az, s aki a legszerencsésebb esetben betűnként tanulná meg tőled az emberi nyelvet. És minden kis dologban veszítenél, de mindenben. A jövedelmem talán akkora sincs, mint a tiéd, pontosan évi négyezer-ötszáznyolcvannyolc korona, igaz, hogy nyugdíjjogosult vagyok, de a jövedelmem, minthogy a hivatalom majdnem olyan, mintha állami hivatal volna, alig emelkedik, a szüleimtől nem várhatok sokat, az irodalomtól pedig semmit. Sokkal szerényebben kellene élned, mint eddig. Tényleg vállalkoznál erre értem, a fentebb ábrázolt emberért, és kibírnád?

És most a tied a szó, Felice. Fontold meg mindazt, amit az elejétől fogva írtam az összes leveleimben. Azt hiszem, nem nagyon dőlhetnek meg a magamról közölt adatok. Aligha túloztam bármit is, a kelleténél kevesebbet ritkán mondtam. A külső számvetéshez nincs mit mondanod, az elég világos, és a leghatározottabban ellene szól az "igen"-nek. Marad tehát a belső számvetés. Azzal hogy állsz? Megírnád részletesen? Vagy nem részletesen, ha nem érsz rá, de tisztán, ahogy illik is alapjában véve tiszta lényedhez, amelyet csak én homályosítottam el egy kissé.

Franz

[...]

[1913. június 20.]

Kedves, drága Felice, ne így, ne így! Ne vesd magad bele olyasmibe, ami bajt hozhat rád, hanem talán, ha Isten akarja, egyezz bele, gondold végig. A magatartásommal úgy számolj most, mint valami bűnös hajlammal, amelyet valahogy kifelejthettem az önjellemzésemből - ettől nem tágíthatok. Az a szó, amelyet mondasz nekem, külsőre olyan, hogy hajlandó vagyok az életemet feltenni rá, csakhogy kívülről nem láthatom rajta, hogy valóban az-e, amit akarok. Egyelőre; Felice, odatartom a kezemet a szád elé, és Te egyelőre nem mondtad ki azt a szót, hanem csak belebeszéltél a tenyerembe. Nem méltattad kellő figyelemre, amit írtam (kérve kérlek, Felice, ne vedd rossz néven tőlem, hogy így beszélek, de így kell, így kell), nem látom, hogy pontról pontra végiggondoltad volna, csak úgy átabotában gondoltad végig az egészet, ki tudja, mi minden kerülte el a figyelmedet. Voltak ugyan tétova aggályaid, de éppen csak a nyomukat látom (mivel egy napot vártál a levelezőlappal és két napot a levéllel), különben nem esik róluk szó. Amit az orvosról írtam, az meghökkentett, nem is értetted meg pontosan, amin nem csodálkozom, de ahelyett, hogy tovább firtatnád a dolgot, csak azt mondod: "Hagyjuk ezt!" Én azonban csak azt akartam mondani, hogy az orvos döntése csak abban az esetben nem lesz okvetlenül nekem szóló döntés, ha kedvező; ennél többet nem mondtam. Te is elismered, hogy csúnya dolgok vannak a levelemben, mivel "ha én félénk volnék...". De Drágám, Drágám, én nem csak bátorságot kívánok tőled, jobban mondva, nem csak olyan terhet akarok rád rakni, amelyhez elegendő a bátorság. De a bátorság megfontolás nélkül önfeláldozás. Te elhiszel mindent, amit mondok, csak amit magamról mondok, az "nagyon goromba". Eszerint semmit sem hiszel el az egész levélből, hiszen az csakis rólam szólt. Mármost mit csináljak? Hogy bírjalak rá, hogy elhidd a hihetetlent! Hisz élő mivoltomban már láttál, hallottál és elviseltél. Nemcsak Te, a családod is. És mégsem hiszel nekem. Pedig hát több forog itt kockán, nemcsak "Berlin, meg ami vele jár", amit elvesztenél, arról semmit nem írsz, pedig az a legfontosabb. "Egy derék, kedves férjet?" Az utolsó levelemben más melléknevekkel illettem magam, de Te épp ezeket nem hiszed el nekem. Higgyél már nekem, gondolj végig mindent, és mondd meg, hogyan gondoltad végig. Hátha ma, vasárnap, mégis ráérnél egy kicsit, és egy kicsit részletesebben megírnád, hogyan képzeled a mindennapi életet egy olyan emberrel, akit leírtam neked? Tedd meg, Felice, kérlek, olyan ember kér rá, aki az első negyedórától fogva el volt jegyezve veled.

Franz

[...]

13. VI. 21. [22. és 23.]

Drágám, azt sem, sőt talán elsősorban azt nem veszed eléggé figyelembe a megfontolásaidban, noha már sokat írtunk róla, hogy az én igazi lényegem az írás. Ha van bennem valami jó, hát ez az. Ha ez nem volna, ez a világ a fejemben, amely ki akar szabadulni, gondolni sem merészeltem volna rá, hogy téged megnyerjelek magamnak. Hogy most mit szólsz az írásomhoz, az nem is olyan nagyon lényeges, ha valaha együtt leszünk, hamarosan úgyis belátod majd, hogy ha akár szántszándékkal, akár szándékod ellenére elutasítod az írásomat, egyáltalán semmid nem lesz, amiben megfogódzhatnál. Akkor iszonyatosan magadra maradsz, Felice, nem veszed majd észre, hogy mennyire szeretlek, és én aligha tudom majd megmutatni neked, hogy mennyire szeretlek - noha talán éppen akkor nagyon közel leszek hozzád - ma és mindenkor. Hovatovább felőrlődöm az írás és a hivatal között (ez még most is igaz, jóllehet öt hónapja semmit sem írtam), ha nem volna a hivatal, akkor persze minden másként volna, és nem kellenének ezek a szigorú intelmek sem, így azonban össze kell szednem magam, ahogy csak erőmből telik. Hanem Te, drága Felice, mit szólsz ahhoz a házasélethez, amelyben, évente legalábbis néhány hónapon át, a férj fél háromkor vagy háromkor megjön a hivatalból, eszik, lefekszik, hétig vagy nyolcig alszik, bekap valamit, sétál egy órát, aztán nekiül írni, és egyig vagy kettőig ír? Kibírnád ezt? Hogy csak annyit tudj a férjedről, hogy ül a szobájában, és ír? És így teljen el az ősz és a tél? És tavasz táján kitámogasd a félholtat a dolgozószoba ajtaján, és nézzed, hogy próbálja összeszedni magát tavasszal és nyáron újból az őszre? Lehet így élni? Talán, talán lehet, de neked olyan alaposan végig kell gondolnod, hogy a kételynek még az árnyéka se maradjon utána. És ne feledkezz meg egyéb furcsaságokról sem, amelyek az előbbiekkel is összefüggenek, de más szerencsétlen hajlamokból is táplálkoznak. Rám mindig nagyon kellemetlenül, de legalábbis nyugtalanítóan hatott, ha idegent vagy akár egy barátomat kellett bebocsátanom a szobámba, Te bizonyára szívesen látod az embereket, talán a társaságot is, én azonban csak a legnagyobb megerőltetés, hogy ne mondjam, fájdalom árán lennék képes rá, hogy rokonokat vagy akár barátokat fogadjak a lakásomban vagy - hadd kockáztassam meg - a lakásunkban. Korántsem esnék nehezemre például, hogy ha Prágában laknék, egyáltalán ne is lássam a rokonaimat, noha ők a legjobb indulatú s különösen irántam a legjobb indulatú emberek, s valamennyiüktől sokkal több jóban volt már érdemtelenül részem, semhogy valaha is viszonozhatnám. Először hát arra törekednék, hogy legyen lakásunk, lehetőleg a város legszélén, ahová nem talál oda senki, azután meg arra, hogy takarékosan élve, később egy kis kertes házat szerezzünk a városon kívül. De képzeld csak el, Felice, akkor voltaképpen ugyanolyan helyzetbe kerülnél, mint a budapesti nővéred, akin annyira szánakozol, csakhogy a Te helyzetedet még én is súlyosbítanám, és neked még az a vigaszod sem volna meg, ami a nővérednek. Mit szólsz ehhez? Erre egészen pontos választ kell kapnom, bizonyára Te is megérted, egészen pontos választ.

Tudom, Felice, mi sem volna egyszerűbb, mint ezeket a kérdéseket gyorsan és megnyugtatóan tisztázni, csak az kellene hozzá, hogy ne higgy nekem, vagy legalább a jövőben ne higgy nekem, vagy legalább ne mindenben higgy nekem. Persze ez volna a legrosszabb. Akkor, Felice, a legsúlyosabban vétkezel önmagad ellen s ennek folytán ellenem is. Abba mindketten belepusztulunk. El kell hinned, amit magamról mondok, egy harmincéves ember önmegtapasztalása ez, ez az ember a legrejtettebb okból néhányszor már-már a téboly határán, tehát önnön létének határán állt, tehát tiszta képe van önmagáról és arról, hogy e határon innen mivé válhatik.

VI. 22.

Ezt szombat este írtam, most vasárnap délután van, Werfellel és másokkal lesz találkozóm, fél hatkor pedig megyek a szüleim elé. Éjjel csak alig aludtam valamit,^[1] zavaros a fejem, nem tudom, hogy képes leszek-e úgy megírni mindent, ahogy akarom.

Mindenesetre azt a körülményt is vond be megfontolásaid körébe, hogy én korántsem ülök biztosan a hivatali állásomban, egyik kétségbeesésből a másikba esem ott a munka miatt, életemnek e szörnyű akadálya miatt, és a kétségbeesésem egyre növekszik, mert a feladat képtelensége folytán mind kevesebb erőm marad, hogy helyrebillentsem az egyensúlyt. Sokszor már majdnem felmondtam, és lehet, hogy amire nem visz rá az egyszeri elhatározás, majd rávisz az ottani munkámban megnyilvánuló tehetetlenség, amely néha már ijesztő, és a feletteseim is felfigyeltek rá. Akkor aztán mi lesz?

De még ha - és ameddig - maradok is, azaz ebben a kedvező, aránylag kedvező esetben is szegény emberek leszünk, a feleségem meg én, s igen gondosan kell majd gazdálkodnunk azzal a négyezer-ötszáznyolcvannyolc koronával. Sokkal szegényebbek leszünk, mint például a húgaim, akik úgyszólván tehetősek. (A szüleimtől, legalábbis, amíg élnek, nem számíthatok semmire.) Maxnál és Oskarnál is szegényebbek leszünk. Nem fogja-e ez bántani a feleségemet és ennek következtében, csakis ennek következtében engem is? Kibírja ő ezt majd? És ha sok pénzt kell költenünk betegség vagy más miatt, egykettőre ott az adósság. Azt is kibírja majd?

Többször emlegetted már, hogy volt valami baj odahaza, amit elszenvedtetek és kibírtatok. Miféle baj volt az? Lehet belőle másfajta bajokban megnyilvánuló tűrőképességre is következtetni?

VI. 23.

Hétfőn nem jött levél, vártam pedig. - Épp most voltam apámmal a szomszéd szobában, ahol épp most ébredt fel a kis Felix. Nagyon megsértődött volna apám, ha nem megyek vele. Pedig hogy undorodom tőle, ahogy az apám vagy a többiek szórakoznak ezzel a gyerekkel! Tegnap délután, amikor a szüleim hazajöttek, és összegyűlt nálunk az egész család, és a gyerekkel szórakozva valamennyien, legszertelenebbül pont az apám, valami eszméletlen, alantas nemiségbe süllyedtek, engem olyan undor fogott el, mintha arra ítéltek volna, hogy egy istállóban töltsem az egész életemet, noha tökéletesen és tisztán láttam egyrészt, hogy e tekintetben túlságosan érzékeny vagyok, másrészt hogy milyen épületes, milyen figyelemre méltó s messziről még milyen szép is ez az egész látvány. De persze ott ült szegény jó anyám is, aki sosem ért rá, de meg nem is értett volna hozzá, hogy csinosítsa magát, most pedig már a hat szüléstől és a munkától elnehezült és meggörbült a teste, ott volt az apám a vérvörös arcával, az ő baján sem segített a franzensbadi nyugodt élet, ott volt a legidősebb húgom, két éve még virágzó lány, de két szülés után, inkább hanyagságból és tudatlanságból, semmint idő híján, testi megjelenésében már-már az anyámhoz hasonlít, ahogy ott ül a különleges fűzőjéből kihurkásodó testtel. És ha jobban megnézi az ember, hamarosan a középső húgom is olyan lesz, mint a legidősebb. -

Drágám, hogy menekültem hozzád! És tegnap nem is gondoltál rám, és a kérdéseimre se válaszoltál, pedig a válasz elkerülhetetlen. Meg kell kapnom a választ, a teljesen pontos választ. Ahogy engem nem akarsz bántani semmivel, azt sem szabad érezned, hogy én bántalak valamivel, de ez nem minden, például makacsságból sem szabad hallgatnod (egyszer a Werfel-könyv kapcsán említettél ilyesmit), erre most igazán nincs idő, és végezetül semmiképpen se hagyd, hogy megtévesszenek Maxnak Berlinben tett bizonyos kijelentései. Csakis arra hallgass, Felice, amit most írok, csakis arra válaszolj, de mindenre, nem csupán a kérdésekre. Én viszont megígérem neked, hogy ha ezt, s akármilyen értelemben is, megteszed, csak egészen röviden fogok írni a szüleidnek, amikor megkérem a kezed. Ez valóban csak a kettőnk dolga, de ennyit meg kell engedned.

Franz

13. VI. 26.

[...] Ha a mai zavart állapotomban jól értem a dolgot, közös boldogságunk léte attól függ, hogy valóra válik-e az a néhány "talán", amelyről a leveledben írsz. De hogy lehet ezt megállapítani? Fölöttébb bizonytalan, hogy egy hosszabb együttlét elegendő volna-e hozzá. Különben sincs rá lehetőség, hogy hosszabb időre megteremtsük ezt az együttlétet. A szabadságunkat nem egy helyt s nem egyidőben töltjük, és Berlin nem alkalmas hely ilyen együttlétre. A rövid együttlét viszont erre a célra hasznavehetetlen. De sem a rövid, sem a hosszú együttlét nem elég. Itt ugyanis csak meggyőződés, bátorság és bizonyosság jöhet szóba részedről. Meggyőződés: a feltevéseid ugyanis, hidd el nekem, Felice, nem helytállók. Az én kapcsolatom az írással és a kapcsolatom az emberekkel megváltoztathatatlan, és a lényemben, nem pedig az átmeneti körülményekben gyökeredzik. Nekem ahhoz, hogy írjak, el kell zárkóznom, nem úgy, "mint egy remetének", az nem volna elég, hanem mint egy halottnak. Az írás ebben az értelemben a rendesnél mélyebb alvás, azaz halál, s ahogy a halottat nem szabad és nem lehet felhozni a sírjából, engem sem lehet elszakítani az íróasztaltól éjjel. Ez nem közvetlenül az emberekkel való kapcsolatomból ered, hanem csak így, ilyen módszeres, következetes és szigorú rend szerint vagyok képes írni, s ennek folytán élni is csak így. Neked azonban "nagyon nehéz lesz" a dolgod, amint írod. Én mindig is rettegtem az emberektől, azaz voltaképpen nem is tőlük maguktól, hanem hogy behatolnak az én esendő világomba, a legmeghittebb barátaim jelenléte a szobámban borzalom volt számomra, több mint ennek a rettegésnek a puszta szimbóluma. De ettől eltekintve is, noha ettől nem lehet eltekinteni, hogyan jöhetnek majd hozzánk emberek, akár anyánk vagy apánk az említett őszi és téli életkörülményeink közepette, hogy a látogatásuk se engem ne tegyen tönkre, se - ha velem érez - a feleségemet? "De hogy képes lennél-e ilyen visszavonultan élni, nem tudod." "Hogy pótolhatnék-e neked mindenkit, nem tudod." Válasz rejlik ebben, kérdés rejlik ebben?

A hivatal? Hogy valaha is otthagyhatom, az teljességgel elképzelhetetlen. De hogy egyszer mégis ott kell hagynom, mivel nem bírom tovább, az korántsem elképzelhetetlen. E tekintetben szörnyű bizonytalanság és félelem van bennem, és itt is csak az írás az egyetlen és igazi ok. Hogy aggódom érted meg magamért, az megélhetési gond, az ilyenfajta gondok hozzátartoznak az élethez, s ezért tulajdonképpen jól megférnének a hivatali munkával, az írás és a hivatal azonban sehogy sem fér össze, mivel az írásnak a mélyben van a súlypontja, a hivatal viszont fent van az életben. Egyszer föl, egyszer le, és az ember szétszakad bele.

Egyvalamit talán végleg megszüntet a leveled: a pénzhiány okozta aggályokat. Ez is nagy dolog. Csak vajon alaposan megfontoltad-e? Így telik az idő kérdezősködéssel. Nem emlékszem, hogy azt írtam volna, hogy "nagyon sürget", de gondolni azt gondoltam.

Franz

13. VII. 1.

Tehát mégis vállalod a keresztet, Felice? Megkísérled a lehetetlent? Ebben félreértettél, én nem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, de minden rosszabb lesz, hanem azt mondtam, hogy az írás révén tisztázódik, és rosszabb lesz minden. Én így gondoltam. Te azonban nem így gondolod, és mégis hozzám akarsz jönni.

Az ellenérveimnek még nem vagyok a végén, mivel a soruk végtelen, kimeríthetetlennek bizonyul a lehetetlenség. De kimeríthetetlennek mutatkozol Te is (noha természetesen másként, emberi mivoltodban), nem is tudom legyőzni magamban a reményt, és felhagyok (nem hallgathatom el, hogy az elvakultságnak tiszta tudatában) összes ellenérveimmel. Ha jól meggondolom, a leveled egyáltalán nem ingatja meg az ellenérveimet, Te csak az érzelmeidre hallgatsz (ezeket az érzelmeket a jóságod, de egyszersmind a távolság és a jó értelemben véve korlátolt tapasztalat szüli), amikor az én nagy nehézségeimre ráfogod, hogy "apróságok", kifejezetten "apróságok", és azt hiszed, hogy kellő elszántsággal már át is hidalhatod őket. De talán csak nem cáfolatra számítottam? Nem. Csak háromféle válasz volt lehetséges: "Lehetetlen, és ezért nem akarom", vagy: "Lehetetlen, és ezért egyelőre nem akarom", vagy: "Lehetetlen, de mégis akarom." Leveledet a harmadik válasz értelmében adott válasznak tekintem (hogy nem pontosan így hangzik, elég baj nekem), téged meg a kedves menyasszonyomnak tekintelek. És mindjárt (kikívánkozik belőlem a szó), de remélhetőleg utoljára azt is megmondom, hogy iszonyatosan rettegek, vajon milyen lesz a jövőnk, és az én természetemből és gyöngeségemből milyen szörnyű baj zúdul az együttlétünkre, ami elsősorban és csakis téged fog sújtani, mivel én tulajdonképpen rideg, önző és érzéketlen ember vagyok minden esendőségemmel, amely inkább csak elleplezi, semmint enyhíti ezt.

És most mivel kezdjük, Felice? Jól van, írok a szüleidnek. De előbb meg kell mondanom az én szüleimnek. Még ha csak öt mondatból áll is majd a bejelentésem, ilyen hosszú beszélgetést hónapok óta nem folytattam anyámmal, apámmal meg már évek óta nem. Ettől óhatatlanul ünnepélyessé is válik, ami sehogy sincs ínyemre. De csak akkor szólok nekik, amikor már megkaptam a válaszodat erre a levelemre, mert valahogy úgy érzem, hogy még nem adtad a szavad.

Hogy mit szólnak majd a szüleid a levelemhez? A kép alapján másnak képzeltem anyádat, de az, hogy rettegtem tőle, nem ebből ered, bennem a közönnyel együtt él a rettegés is mindenkivel szemben. Rettegtem én az egész családodtól (talán csak Erna húgodtól nem), nem szégyellem kimondani, mert ha nevetséges is, nem kevésbé igaz. Hogy őszinte legyek, félek én még úgyszólván a saját szüleimtől is, az apámtól legalábbis. Amellett olyan furcsa is volt az anyád, tiszta feketében, olyan szomorú, elutasító, szemrehányó, gyanakvó, rendíthetetlen, idegen a családjában, akárcsak velem szemben. Tőle különösen rettegtem, és azt hiszem, ez örökre bennem marad. Másrészt attól is félek, hogy a családodban senki sem lesz velem megelégedve, hogy akármit teszek is, nem lesz ínyükre, hogy már az első levél sem lesz a kedvük szerint, hogy vőlegényként sem azt teszem majd, amit ők, úgy érzik, méltán elvárhatnak egy vőlegénytől, hogy az irántad érzett szerelmem, amelyet a jelenlevő idegenek vagy rokonok közül talán senki nem venne észre, nem olyan, amilyennek ők a szerelmet képzelik, hogy ez az elégedetlenség (és az elégedetlenségből bosszúság, megvetés, harag támad) tovább tenyészik, sőt talán rád is átragad velem szemben és velük szemben is. Felkészültél erre is?

Franz

Napló

Július 2. Zokogtam egy Marie Abraham nevű huszonhárom éves nőről szóló törvényszéki tudósítás nyomán, aki ínségében és éhségében megfojtotta csaknem háromnegyed éves gyermekét egy férfinyakkendővel, amely harisnyakötőjéül szolgált, és erre a célra oldozta le. Egészen sematikus történet.

A hév, amellyel a fürdőszobában mulatságos mozgófényképet ecseteltem a húgomnak. Miért nem vagyok képes erre soha idegenekkel szemben?

Soha nem vennék feleségül olyan lányt, akivel egy éven át egyazon városban éltem.

Július 3. A lét kitágítása és felmagasztosítása házassággal. Prédikációs szólam. De már-már sejtem.

Ha mondok valamit, azon nyomban és végérvényesen elveszíti a fontosságát, ha felírom, akkor is mindig elveszíti, de néha újfajtára tesz szert.

Aranygolyócskákból álló lánc napbarnított nyakon.

Felicéhez

13. VII. 3.
[Kafka 30. születésnapja]

Mindazt megírtam, Felice, ami az írás pillanatában kikívánkozott belőlem. Ez ugyan nem minden, de ha figyel az ember, majdnem mindent megsejt belőle. És Te mégis belevágsz, talán esztelen vakmerőségből, talán mert látnokibb kapcsolatban vagy azzal, ami uralkodik rajtunk. Most már nem kétlem, hogy hiszel nekem, ámbár még a mai leveledben is kertelsz egy kicsit (írásban, hiába, nem fogja elég erősen az ember a másikat, hacsak nem akar kíméletlen lenni hozzá). Nem kétlem, hogy hiszel nekem, mert különben nem az volnál, akit szeretek, és akkor mindenben kételkedhetnék. Mostantól kezdve szilárdan fogjuk egymást, kéz a kézben, ahogy kell. Emlékszel még, hogy milyen hosszú, csontos kezem van, s az ujjaim, mint egy gyereké vagy mint egy majomé? Ebbe teszed most bele a tiedet.

Nem mondom, hogy boldog vagyok, ahhoz sok bennem a szorongás és az aggodalom, talán nem is születtem én emberi boldogságra, és fel sem tudom fogni, hogy mi történt (most jött meg a sürgönyöd, úgy bámulok rá, mintha emberi arc volna, az egyetlen, amelyet ismerek és kívánok), hogy most már teljesen és igazán egy vagyok veled, akivel az első estétől fogva egynek éreztem magam, és most szeretnék behunyt szemmel odabújni a melledre.

Nagy ajándékot adtál. Azzal, hogy volt erőm ehhez a harminc esztendőhöz, kiérdemeltem az ajándékot, ám ennek az erőnek az eredményével, a létemmel igazán nem érdemeltem ki, azt bizonyára elismered, Felice. Hacsak azzal nem, hogy ma különleges születésnap van, és ma az életem - nem veszítve el, amit megnyert - jókorát fordul a tengelye körül.

Ma délben azzal válaszoltam anyámnak a születésnapi jókívánságaira (csak egész röviden, mivel ő mindig csak rövid ideig van itthon, és már végzett is az ebéddel, mire én hozzájutok; apám meg réggel óta vidéken van), hogy menyasszonyom van. Nem nagyon volt meglepve, feltűnően nyugodtan fogadta a hírt. Nincs ellenvetése, mondta, csak egy kérése, s apám bizonyára egyetért vele mind az előbbit, mind az utóbbit illetően. A kérés pedig az: egyezzem bele, hogy tudakozódjék a családod felől; míg meg nem jön a válasz, úgyis azt tehetem teljesen függetlenül, amit akarok, ők nem akadályoznak meg, s nem is akadályozhatnak meg benne, de addig várjak még a szüleidnek írandó levéllel. Én azt mondtam erre, hogy mi már úgyis összetartozunk, és a szülőknek írandó levél nem jelent előbbre lépést. De anyám ragaszkodott a kéréséhez. Magam se tudom pontosan, miért, talán mert állandó bűntudatot érzek a szüleimmel szemben, beadtam a derekam, és fölírtam anyámnak apád nevét. Egy kicsit mulattam magamban, arra gondolva, hogy a szüleid, ha hasonló kívánsággal állnának elő, csupa jót hallanának felőlünk, és hogy nem akadna nyomozóiroda, amelyik képes lenne kideríteni rólam az igazságot. Egyébként ismeri apád Az ítélet-et? Ha nem, kérlek, add oda neki, hogy olvassa el.

Ha meggondolom, hogy Te milyen bátor vagy! Nem vagyok-e végtére is idegen neked, s nem mutatnak-e még idegenebbnek a leveleim? Nem idegen-e számodra a rokonságom, a képeslapon ott vannak a szüleim, nem ugyanolyan megfoghatatlanok, mint minden idegen ember, legföljebb közös zsidó voltunk enyhíti némileg ezt az idegenséget? És Te mégsem félsz ettől az embertől (azt hiszem, sosem szűnök meg ezen csodálkozni), akit csak még ijesztőbbé tesz, hogy ő maga mindenkitől fél? Te semmitől sem rettegsz? Azt mondod, nincsenek aggályaid? Ez csodálatos, nincs is erre emberi szó, Istennek kell hálát adni érte.

Franz

13. VII. 6. [1913. július 5.]

De most aztán igyekezni kell, hogy még holnap megérkezzék a levél. Szombat van, negyed hét.

Ma nem kaptam levelet, tehát választ sem a tegnapi levelemre. Másként fogadtad volna, nem úgy, ahogy én akartam? Úgy véled, nem jól tettem, hogy beleegyeztem anyám kívánságába? Nem jól tettem, hogy megírtam neked? Anyámnak, mint mondtam már, bűntudatból engedtem, továbbá mivel képtelen vagyok vitába szállni bárkivel, de különösképpen vele, végül pedig és mindenekelőtt gyávaságból. Az is nyomott a latban, hogy láttam, mennyire aggódik értem, noha korántsem ez volt a legnyomósabb indok. Az pedig, hogy ha már megtettem, meg is kell írnom neked, természetesnek tűnt, hiszen mindig őszinték akarunk lenni egymáshoz - és közös életünk során lesz rá bőven alkalom - a legvégső határig, tehát ameddig együttlétünk terjed, pont ezt a semmiséget hallgattam volna el most? És ez valóban semmiség. Nem én érdeklődöm a családod után, a Te családod messzebb van, és egyre messzebb kerül tőlem - téged féltelek ettől, és ezt már megmondtam -, mintsem talán magad is szeretnéd, miért érintene hát ilyen mélyen a családod dolga? Köztünk pedig, ha együtt akarunk élni, csak a legmélyebb érzésről lehet szó. A hajlandóságot és az ítélőerőt hozzá kinek-kinek magában kell megtalálnia. Az én szüleim, akár a tieid, külsőségekből ítélnek, mivel ők voltaképpen kívülről nézik a kettőnk dolgát. Ők csak azt tudják, amit a hivatalból megtudhatnak, mi azonban többet tudunk, vagy azt hisszük, hogy többet tudunk, de az bizonyos, hogy más és fontosabb dolgokat tudunk - bennünket tehát egyáltalán nem érint a hivatal, az a szüleink ügye, és bízvást rájuk is hagyhatjuk, hadd játszadozzanak vele. Minket hidegen hagy, azt hittem legalábbis, de nem kaptam még választ.

Tegnap este arrafelé kószáltam, ahol ábrándjaim szerint együtt fogunk lakni. Folyik már az építkezés, de a terület egy részét még cigányok lakják. Sokáig járkáltam ott, és szemügyre vettem mindent. Szép lesz, elég magasan fekszik, messze a várostól, és a tegnapi eső után különösen tiszta volt a levegő. Tegnap én is nagyon jól éreztem ott magam, egészen másképp, mint most. Állandóan így hányódom ide-oda.

Franz

[...]

13. VI. 7. [1913. július 7.]

Látod, Felice, már szenvedsz miattam, kezdődik már, és Isten tudja, hogy fog végződni. És ez a szenvedés, nagyon jól látom, közvetlenebb, rosszabb, kiterjedtebb, mint ami fájdalmat eddig okoztam neked. Hogy tehetek-e róla, ez a kérdés föl sem merül, sőt jóformán még az indítékot is mellőzhetnénk. Veled mindenesetre súlyos méltatlanság történt, és csupán ezt kell fontolóra venni, mégpedig úgy, hogy mit szólok én ehhez, és mi ez az egész.

Hogy anyámnak igaza van-e vagy nincs, az teljesen mellékes. Biztosan igaza van, nem is hinnéd, mennyire. Ő úgyszólván nem tud rólad többet, mint amennyi abban a levélben volt, amelyet annak idején írtál neki. Ezenkívül még azt hallotta csak tőlem, hogy feleségül akarlak venni. Semmi egyebet nem tud, mert belőlem aztán egy szót se húz ki. Senkivel nem szoktam társalogni, a szüleimmel meg éppenséggel nem. Mintha valahogy irtózatot keltene bennem azoknak a látványa, akiktől származom. Tegnap véletlenül úgy adódott, hogy a sáros országúton kellett baktatnunk egy óra hosszat már sötétedés után valamennyiünknek, a szüleimnek, a húgomnak és nekem. Az anyám persze akárhogy igyekezett is, olyan ügyetlenül szedte a lábát, hogy csupa sár lett a csizmája, de még a harisnyája és a szoknyája is. Azt képzelte azonban, hogy nem is olyan sáros, mint lehetett volna, és odahaza kicsikarta az elismerésünket, tréfálkozva persze, azt kívánva tőlem, hogy nézzem meg a csizmáját, nem is olyan sáros. Én azonban, hidd el nekem, egyszerűen képtelen voltam odanézni, csak mert undorodtam, s talán nem is éppen a sártól. Viszont tegnap egész délután majdhogynem vonzalmat éreztem apám iránt, jobban mondva inkább csodáltam őt, hogy képes elviselni mindezt, az anyámat és engem és a húgaim vidéki háztartását és a felfordulást abban a nyaralóban, ahol a vatta a tányér mellett található, ahol az ágyakon undorító összevisszaságban egymás hegyén-hátán hever minden, ahol az egyik ágyban a középső húgom fekszik enyhe torokfájással, s a mellette ülő férje tréfás komolysággal "aranyom"-nak és "mindenségem"-nek becézi, ahol a fiúcska a szoba közepén, mi mást is tehetne, míg játszanak vele, a padlón intézi el a szükségét, ahol a két szolgáló mindenféle szolgálnivalókkal sürög-forog, ahol legfőképpen az anyám szolgálja ki mindnyájukat, ahol a kenyérre libazsírt kennek, mely a legjobb esetben az ember kezére csurog. Szépen kibeszélem őket, mi? Közben azonban egészen hamis nyomon járok, ha a tényekben keresem az okát, hogy képtelen vagyok elviselni mindezt, ahelyett, hogy magamban keresném. Ezerszer kevésbé kellemetlen mindez, mint amilyennek itt és régebben leírtam, ám az undorom ezerszer nagyobb, semhogy leírhatnám. Nem azért nem bírom ki velük egy fedél alatt, mert a rokonaim, hanem mert emberek, és csak hogy erről ismét megbizonyosodjam, azért megyek ki hozzájuk vasárnap délután, noha szerencsére nem kényszerít rá semmi. Tegnap valósággal fojtogatott az undor, félvakon tapogatóztam oda az ajtóhoz, s csak amikor már messze jártam a háztól, kinn az országúton lélegeztem fel, ámbár annyi minden gyűlt föl bennem, hogy még ma sem akar oldódni. Nem bírom ki az emberekkel, elszántan gyűlölőm az összes rokonaimat, nem azért, mert a rokonaim, nem is mintha rossz emberek volnának, nem is mintha nem volnék a legjobb véleménnyel róluk (ez egyáltalán nem küszöböli ki, mint Te gondolod, azt a "beteges irtózást"), hanem egyszerűen azért, mert ezek az emberek élnek a közelemben. Épp azt nem bírom, hogy együtt kell élnem másokkal, szinte még ahhoz sincs erőm, hogy ezt csapásnak érezzem. Ha érdektelenül szemlélem az embereket, még örülni is tudok nekik, ámbár nem olyan nagy ez az öröm, hogy ne élnék mérhetetlenül boldogabban, ha megvannak hozzá a szükséges testi feltételek, a sivatagban, az erdőben, egy szigeten inkább, mint itt a szobámban a szüleim hálószobája és nappalija között. Biztosan nem az volt a szándékom, hogy megbántsalak, és mégis megtettem, és sosem lesz az a szándékom, hogy megbántsalak, és mégis mindig meg fogom tenni. (Az a tudakozódási ügy egyelőre nem érdekes, pénteken anyám nem csinált semmit, mert előbb még beszélni akart apámmal, szombaton nem jött válasz tőled, én olyan bűntudatot éreztem veled szemben, hogy azt mondtam anyámnak, várjon még, minthogy vasárnap se jött levél, délután visszavontam anyámnak adott szavamat.) Vigyázz, Felice, ne mondd az életre, hogy banális, ha banálison azt kell érteni, hogy egyhangú, lapos, kicsinyes, az élet csak szörnyű, ezt én jobban érzem, mint bárki más. Sokszor - a lelkem legmélyén talán állandóan - kételkedem ember voltomban. Az, hogy megbántottalak, csak véletlen alkalom volt, hogy ez tudatosodjék bennem. Igazán nem tudom, mitévő legyek.

Franz

[...]

13. [július] 10.

Bárcsak nálad lennék, Felice, és bárcsak képes volnék rá, hogy mindent világosan megértessek veled, igen, és bárcsak képes volnék rá, hogy magam is mindent világosan lássak. Én vagyok a hibás mindenben. Hiszen ennyire, mint most, sosem voltunk még egyek, ennek a kétoldalú igennek iszonyú ereje van. Engem mégis valósággal megbénít az ég parancsa, egy leküzdhetetlen rettegés; az, amit régebben a legfontosabbnak hittem, az egészségem, a csekélyke jövedelmem, a nyomorúságos létem, mindez, még ha van is némi jogosultsága, eltörpül e mellett a rettegés mellett, semmit se számít hozzá képest, sőt úgy tűnik, mintha csak ez utóbbi tolná előtérbe. Hogy egészen őszinte legyek (veled mindig is az voltam a pillanatnyi önismeret mértéke szerint), s végre Te is lássad, hogy bolonddal van dolgod, megmondom, hogy én a kapcsolattól rettegek, még ha a nekem legdrágább emberrel való kapcsolat is az, sőt attól igazán. Hogy magyarázzam meg neked, ami nekem olyan világos, hogy a legszívesebben eltakarnám, mert megvakulok tőle! De aztán persze megint csak nem világos az egész, amikor a Te kedves, bizakodó leveledet olvasom, és úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van, és mindkettőnkre boldogság vár.

Megérted ezt, Felice, még ha csak a távolból is? Határozottan érzem, hogy belepusztulok a házasságba, a kapcsolatba, hitvány magam felbomlásába, és nemcsak én pusztulok bele, hanem a feleségem is, és minél jobban szeretem őt, annál gyorsabban és annál szörnyűségesebben. Most Te mondd meg, hogy mit tegyünk, mert olyan közel vagyunk már egymáshoz, hogy, azt hiszem, egyikünk sem tehet semmit a másik beleegyezése nélkül. Gondold végig azt is, amit nem mondtam el! Kérdezz, én mindenre válaszolok. Istenem, legvégső ideje már enyhíteni ezt a feszültséget; lányt, akit úgy szerettek, mint téged én, soha nem gyötörtek még olyan kegyetlenül, mint ahogy nekem kell gyötörnöm téged.

Franz

13. VII. 13

Az erkélyünkről szép az este. Ott üldögéltem az imént. Szörnyű fáradt vagyok, ma reggel, amikor az éjszakába csak még jobban belefáradva föl akartam kelni, átkoztam magam körül az egész világot, de leginkább magamat. Ha aludni sem tudok tisztességesen, hogy tudok majd tisztességesen írni? Ha pedig azt nem tudok, akkor minden csak ábránd, méghozzá hiú ábránd.

A tervem persze nem a legjobb terv. A legjobb terv alighanem az volna, hogy valami furfanggal összeszedek némi pénzt, és végleg leköltözöm veled délre, egy szigetre vagy egy tó partjára. Délen, azt hiszem, minden lehetséges. Ott élni elzárva a világtól, zöldségen és gyümölcsön. De nem is kell nagyon mélyen magamba néznem, hogy már ne is akarjak délre költözni. Írással száguldozni be az éjszakákat, csak azt akarom. És belepusztulni vagy belebolondulni, azt is akarom, mert az a szükségszerű és rég sejtett következménye.

Van azonban más tervem is: abba a lakásba, amelyet kinéztem magunknak, csak jövő májusban lehet beköltözni, feltéve hogy egyáltalán megkapom, a ház egy építőszövetkezeté, amelybe én is betársultam. Nem mulasztunk tehát semmit, Felice, ha most még nem írok a szüleidnek. Maradjunk hát ennyiben februárig, januárig vagy karácsonyig.

Addig még jobban kiismersz, akad bennem néhány ijesztő zug, amelyeket nem ismersz még. Nyárra el fogsz utazni, azzal is meg az én utamról érkező levelekkel is jobb áttekintésed lesz. De az a legfontosabb, hogy ősszel engedek majd végre az írásra szólító ösztökélésnek, csak legyek egészséges, s akkor majd magam is meglátom, hogy mi lakik bennem. Hiszen még alig csináltam valamit, sehol se vagyok, ősszel talán jutok valamire, kímélni persze nem fogom magam. Akkor majd Te is világosabban látod, hogy kivel adod össze magad, és hogy mire kell vigyáznod. Én természetesen akkor is ugyanúgy a tiéd leszek, mint most. Mit szólsz ehhez a tervhez?

Franz

Napló

Július 21. [...] Behúzzák az embert egy ház földszinti ablakán a nyakára kötött kötélnél fogva, és kíméletlenül, mintha csak olyan tenné, aki nem tud vigyázni, véresen és cafatokra tépődve felrántják az összes szobamennyezeten, bútoron, falon és padláson át, míg odafenn a tetőn meg nem jelenik az üres hurok, amely a maradványaimat is csak a tetőcserepek áttörésekor veszítette el. [...]

Jegyzéke mindannak, ami a házasságom mellett, illetve ellen szól:

1. Képtelenség arra, hogy elviseljem egyedül az életet, nem valamiféle életképtelenség, éppen ellenkezőleg, még valószínűtlen is, hogy értem-e egyáltalán, mi az, élni valakivel, de képtelen vagyok saját életem rohamát, saját személyem követelményeit, a korszak és az öregedés támadását, az íráskedv bizonytalan tolulását, az álmatlanságot, a megőrülés közelségét - mindezt egyedül elviselni képtelen vagyok. Talán, fűzöm hozzá természetesen. A kapcsolatom F.-fel nagyobb ellenállóképességgel ruházza fel a létemet.

2. Minden rögtön töprengésre késztet. Minden vicc a vicclapban, az emlékezés Flaubert-re vagy Grillparzerre, szüleim megvetett ágyán a hálóingek látványa, Max házassága. Tegnap azt mondta a húgom "Minden házas boldog (az ismeretségi körünkben), nem értem", ez a kijelentés is elgondolkodtatott, megint elfogott a félelem.

3. Sokat kell egyedül lennem. Amit létrehoztam, csakis az egyedüllét gyümölcse.

4. Gyűlölök mindent, ami nem az irodalomra vonatkozik, untat a beszélgetés (még az is, amely az irodalomra vonatkozik), untat, ha látogatóba kell mennem, lelkem legmélyéig untatnak a rokonaim örömei és fájdalmai. A beszélgetés mindent, amit gondolok, megfoszt a fontosságától, a komolyságától, az igazságától.

5. A félelem a kapcsolattól, az egymásba átfolyástól. Akkor soha többé nem leszek egyedül.

6. A húgaim előtt, különösen régebben volt ez így, sokszor egészen más ember voltam, mint más emberek előtt. Bátor, mezítelen, hatalmas, meghökkentő, megindult, mint különben csak írás közben. Ha a feleségem közvetítésével mindenki előtt ilyen lehetnék! De vajon ez nem az írástól vonna-e el? Csak azt ne, csak azt ne!

7. Egyedül talán föladhatnám egyszer igazán az állásomat. Ha megházasodom, ez sohasem lesz lehetséges. [...]

Felicéhez

13. VII. 30.

Tegnap, sőt már tegnapelőtt kellett volna levelet kapnom tőled, Felice. S ha nem is levelet, legalább sürgönyt a tegnapi levelemre. Nem lett volna szabad ilyen bizonytalanságban hagynod engem. Elképzeled, hogy mit tettem volna én, ha azt látom, hogy akár csak levélben is, ok nélkül el akarsz hagyni? Ez alatt a csodálatos és szörnyűséges esztendő alatt csúnyán megkínoztalak, de mindig belső szükségből, sosem külső indítékra, mint Te engem Frankfurtból és most megint. A látogatások, a rokonok! Meg sem tudom majd különböztetni őket egymástól, és attól félek, hogy mindannyian ellenem fordulnak a kölcsönös ellenségeskedésben. Hogy nézzek rájuk, ha az összegyűlt vendégek enyhe csodálkozása vagy enyhe balsejtelme, amiért nem vagy köztük, hanem éppen öt sort írsz nekem, jobban aggaszt téged, mint az én kétségbeesett éjszakáim és nappalaim, amelyek az állandó fejfájásoktól és az izgatott ébrenlétektől már szinte összefolynak előttem. Többet fogok jelenteni számodra, Felice, amikor már nyilvánosan a vőlegényed vagyok? De ahogy akkor sem lesz joga senkinek, hogy téged pusztán azért tartson vissza a levélírástól, mert történetesen vendégek vannak ott, kivált ha az a levél annyira fontos, mint vasárnap lett volna - úgy ma sincs ehhez joga senkinek, de ha mégis van, neked nem szabad elismerned. Fáj nekem, hogy nem írtál vagy nem sürgönyöztél, sokkal jobban fáj, semmint hinnéd. Nincs szó rosszallásról, sem félreértésről, Felice, szerelmemet sem érinti ez, mert az érinthetetlen. Csak szomorú vagyok, és okkal.

Franz

[...]

5. levél Westerlandba

13. VIII. 5.

Drága Felice, tegnap gyalázatosan túloztam, amikor azt írtam, hogy csak szerdára várok levelet. Tulajdonképpen már ma számítottam rá, egészen biztosra vettem, egészen biztosra. S ha nem levelet, hát egy lapot az útról. S ha nem lapot, hát sürgönyt. Hitvány dolog ez a rimánkodás, de sokkal kevésbé fontos dolgokban sem tudok uralkodni magamon, nemcsak amikor hírt várok felőled. Ilyenkor csak úgy gomolyognak bennem a gondolatok: nem szívesen írsz nekem, nem törődsz velem, talán csak valami emléket szeretsz bennem. Alávaló, fékezhetetlen koldustempó!

Egyébként pont most kaptam sürgönyt. Természetesen nem gondolhattam mást, csak hogy tőled jön, és a lányt, aki hozta, boldog pillantással jutalmaztam. Pedig Madridból jött. Az ottani bácsikám a legközelebbi rokonom, sokkal közelebbi, mint a szüleim, még ha természetesen csak bizonyos értelemben is. Mostanában három levelet is kaptam tőle, de nem volt kedvem írni neki. De öt napja (négy napig megy a levél Madridba, ami a Prága-Westerland viszonylathoz képest nem sok) írtam neki egy éjjel egy kísérőlevelet az Arkadiá-hoz, amelyet ugyanakkor adtam fel a címére. Jól kipanaszkodtam magam abban a levélben, és egy elegáns fordulattal azt is megírtam (a bácsikámnak tulajdonképpen a szüleimtől kellett volna értesülnie az eljegyzésemről), hogy hamarosan megtartom a nyilvános eljegyzést. Később jutott eszembe, hogy milyen különös egyezés van a levél és Az ítélet között. Az biztos, hogy Az ítélet-ben sok van a bácsikámból (agglegény, vasúti igazgató Madridban, bejárta egész Európát, kivéve Oroszországot), s ahogy Georg a barátját, hasonlóképpen én is levélben, méghozzá az Arkadiá-hoz írt kísérőlevélben értesítettem most őt az eljegyzésemről. A bácsikám azonban alighanem félreértette a levelemet, s azt hiszi, hogy már nyilvánosan eljegyeztük egymást, a sürgönyben ugyanis, amely itt van előttem, szó szerint ezt olvasom: "nagyon örülök jegyespárnak gratulálok alfred bácsi". Így hát Madridból emelnek bennünket a nyilvánosság szférájába, miközben a szüleid nyugodtan éldegélnek, és semmit sem tudnak, vagy csak alig tudnak valamit a szörnyű vőről, aki fenyegetően közeledik.

Franz

13. VIII. 6.

Végre megint látom a kedves betűidet. A hamburgi lapokat nem kaptam meg, talán nem elég pontosan és nem mindenütt jól olvashatóan címezted meg őket? A mai lapon például Niklasstr. 6. a címzés, és ilyen elírásból alkalomadtán nagy baj lehet.

A szüleimről ne beszéljünk többet; az ő hallható intelmeiket elintéztük. Az apádnak írandó levelet illetően azonban, úgy látom, nem tudsz határozott tanácsot adni, inkább három, egymásnak ellentmondó tanácsot is adnál. De nem is kérem a tanácsodat, hanem nyomban elküldöm apádnak a levelet (de csak apádnak, anyádat éppen csak megemlítem benne, nem tudom a módját, hogyan intézzem egyszerre apádhoz is meg anyádhoz is a levelet), mihelyt megkapom a válaszodat erre az újabb szívpanaszomra. Ma például nem aludtam semmit, de igazán semmit, a legtöbb óraütést hallottam, különben csak szenderegtem, és valami gondolat, nem tudom már, mi, de rád vonatkozott, szakadatlanul, egyhangúan, őrült sebesen, mint a vetélő járt oda-vissza ebben a kába félálomban.

Az éj kellős közepén, míg álmatlanul hánykolódtam, szabályosan kitört rajtam a téboly, elszabadult a képzeletem, minden összezavarodott, de végül, amikor már nagyon nagy volt a baj, segítségemre jött egy fekete, napóleoni tábornokkalap, a karimája ráborult a tudatomra, és erővel lefogta. Közben kegyetlenül vert a szívem, és én ledobtam magamról a takarót, pedig tárva volt az ablak, és az éjszaka meglehetősen hűvös. És furcsa módon, noha az éjjel igazán nem hittem volna, hogy másnap hivatalba megyek, reggelre semmi különös bajom nem volt, eltekintve a szív- és szívtáji panaszoktól. Amikor aztán a hivatalban megkaptam a lapodat és a leveledet (a hétfő délután írt levél tehát szerda reggel érkezett meg), egyszerre még jobban éreztem magamat. - Széthullott állapotomat mi sem jellemzi jobban, mint hogy napról napra változik a hangulatom, a változatlanul rossz alaphangulat természetesen mindig megmarad.

Szóval olyan nagy szamárság volt az ötletem, hogy látogass el Prágába? Ugyan már, Felice, ez nem lehet igaz. Persze hogy meg kell hívjanak a szüleim, de ha csak ezen múlik, hát ennél mi sem egyszerűbb. És ezenfelül, ami a legfontosabb, milyen szép lenne.

A szabadságommal nagy pechem volt. Először úgy gondoltam, hogy tizennégy napot elutazgatok, a többi tizennégyet meg szanatóriumban töltöm. De most mégis elkerülhetetlen lesz, hogy az egész időt szanatóriumban töltsem, találtam is már egy szanatóriumot Pegliben, Genova mellett, így egybeesett volna az utazás (Genova közel van) meg a szanatórium. De most hallom, hogy ebben a szanatóriumban csak október elsejével indul a szezon, nekem viszont szeptemberben kell kivennem a szabadságomat. Így valószínűleg a Hartungen szanatóriumba fogok menni a Garda-tó melletti Rivába. Kár! Max pénzügyi helyzetéről még kell majd írnom neked, mert különben esetleg félreértesz.

A tengeri fürdőkön annyit fényképeznek, szeretnélek látni, ahogy a strandkosárban ülsz, vagy a parti homokban, nem kaphatnék egy képet rólad?

Franz

[...]

13. VIII. 9.

[...] Drága Felice, hidd el, bolond azért nem vagyok, még ha különösen most és veled szemben túl érzékeny vagyok is, hiszen Te pótolhatatlan kincs vagy nekem, de akárhogy legyen is, olyasmit nem olvashatok ki a leveleidből, ami nincs bennük. Megint elfogott a csodálkozás, mint néhányszor már, amikor együtt voltunk (Te mindig mintha unott és megközelíthetetlen lettél volna valami belső kényszer folytán), és furcsa módon mindig újra elfog, valahányszor Te elutazol Berlinből. Így volt ez, amikor Frankfurtba mentél, így volt ez, amikor Göttingába és Hamburgba mentél. Szórakoztat téged az utazás, vagy inkább felpezsdít? Ezek végtére is tények, tagadni nem lehet őket, de magyarázni igen. Ha emlékezetből összehasonlítom a nekem írt legelső leveledet ezzel az utolsóval, Felice, akkor szinte azt kell mondanom, akármilyen esztelenül hangzik is, hogy az elsőnek ma is jobban örülnék, mint ennek. Persze az csak egyetlen levél, és Te még az utolsó előtti előttiben is számtalanszor több kedvességet tanúsítottál irányomban, mint amennyit megérdemlek. De hát itt van közben a két utolsó levél is, és korántsem érdemről van itt most szó. Ha meg tudod magyarázni, éspedig józan ésszel s nem csupán a képzelgéseimre utalgatva, akkor kérve kérlek, Felice, tedd meg. Adj magyarázatot az ilyen hangnemben írt pár levélre s a meg nem írtak hosszú sorára is. A megírtak közé tartozik elsősorban a frankfurti, aztán az a bizonyos (asztal alatt írt) levél az állatkertből, és végül ez a szerda esti, amelyben mindössze arról esik szó, hogy "Erna egész nap veszekszik velem, azt mondja, írással vesztegetem el az egész napomat a szobában ahelyett, hogy kimennék levegőzni". Drága Felice, mit jelent ez, hogy kell ezt érteni?

De ha azt a képet nézem, amely odahaza most került a kezembe, akkor meg kell vallanom, úgy érzem, hogy végtelen erővel kötődöm hozzád, és ha ennek az átkínlódott délelőttnek a felidéződő emléke nem indított volna rá, hogy a fenti, elkerülhetetlenül szükséges közlendőmet megírjam, akkor csak köszönetet mondtam volna, mint mindig, valahányszor elnézem a képedet.

Franzod

13. VIII. 10.

Lám, itt a sürgönyöd, Felice, hálás köszönet érte, és bocsáss meg, hogy igaztalan szemrehányásokkal keserítem a szabadságodat, talán csak bennem van keserűség. Ma megkaptam a hivatalban a pénteki lapodat is. (Csütörtökről, ha ugyan írtál, semmit se kaptam, talán hazulra címezted, és csak holnap jön meg), de egyáltalán nem is erről van szó, hisz nem vagyok én ördög, hogy azt fürkésszem, írsz-e, csak megrémít a leveleid tartalma, mert az derül ki belőlük, hogy olyan ördögféle vagyok, akit meg kell békíteni valamiképp, hogy hagyja már abba a kínzást. És ez újra meg újra előbukkan mindabban, amit az utóbbi napokban kaptam tőled, Felice. Az utolsó előtti előtti leveledben: "Most bizonyára nem panaszkodhatsz stb." A legutóbbiban: "Erna egész nap veszekszik stb." A mai lapon: "Vétek volna benn maradni a szobában... " De drága Felice! Nem úgy írunk mi az írásról, ahogy mások a pénzről beszélnek? Mennyivel rosszabb az utóbbi az előbbinél? Ha Te csak énmiattam írsz, az rettenetes. [...]

13. VIII. 11.

[...] Ha vállalod az áldozatot, Felice, hogy a feleségem leszel - iparkodtam részletesen bebizonyítani, az igazsághoz híven, hogy ez áldozat -, akkor - hacsak nem akarsz mérhetetlen bajt zúdítani mindkettőnkre - nem szabad felületesen megítélned vagy éppen kritikátlanul elfogadnod a hajlandóságodat. Senki nem kívánhatja tőled, hogy tökéletesen tisztában légy hozzám fűződő érzelmeiddel, de szilárdnak kell lenned. Legutóbbi leveleid láttán azonban s visszaemlékezve a régebbi, hasonló időkre, kétlem, hogy megvolna benned ez a szilárdság. Okvetlenül rejlik itt valahol - más magyarázatot nem találok rá - valami csalódottság, amely el-eloszlik közben, s ezért legalábbis sejtened kell a létezését, de sosem fedezed fel, mert valami rejtélyes oknál fogva sosem kutatod. Pedig éppen ez volna a kötelességed. Meglehet, csak apró, könnyen legyőzhető előítélet vagy puszta gyengeség ez, de lehet olyasmi is, ami most még csak időnként riaszt el tőlem, később azonban már végképp elriaszthat. Vagy talán nem riaszt el tőlem semmi, amikor például - és nem ez az egyetlen példa - a találkozásunk kérdését a következő három mondattal intézed el: "Hogy most Prágába menjek, az teljességgel lehetetlen. De hogy gondolod, hogy Te semmiképp nem jöhetnél előbb Berlinbe? Hát a karácsonyi szünet?" És most augusztus van. - Amit most csinálok, Felice, az kívülről nézve, tudom, rettenetes. Ennél rosszabbat talán sosem tettem, de egyúttal szükségesebbet sem. Nem hallod a mellékzöngét abban, amit mondasz - és ne csak erre az egyetlen példára gondolj -, ezért megismétlem a kedvedért, hangosan.

Franz

13. VIII. 12.

Beleborzongok, Felice, ha arra kell gondolnom, hogy Te egy szép reggelen, tűrhetően kipihenve és frissen a kellemes nap reményében, ott ülsz a reggelinél, az én átokverte leveleimet pedig úgy adják mindennap a kezedbe, mintha az alvilágból jött volna híradás. De hát mit tegyek, Felice? A leveleidből, a lapjaidból nem érzem mostanában a közelségedet, a segítőkészségedet, a határozott elszántságodat, márpedig ha nincs meg bennem ez a bizonyosság, akkor semmi, de semmi módon nem kezdeményezhetek kapcsolatot a szüleiddel, hiszen számomra Te vagy és csakis Te vagy az egyetlen létező emberi kapcsolat, és csak Te leszel ezután is. [...]

Napló

Augusztus 13. Most már talán mindennek vége, és a tegnapi levelem volt az utolsó. Mindenképpen így volna helyes. Amit én fogok szenvedni, amit ő fog szenvedni - azt nem lehet összehasonlítani a keletkezendő közös szenvedéssel. Én lassanként összeszedem magam, ő férjhez megy, ez az egyetlen kiút elevenek között. Nem vághatunk mi ketten külön utat magunknak a sziklába, elég, hogy egy éven át sírtunk és gyötörtük egymást rajta. Legutóbbi leveleimből be fogja látni ezt. Ha nem, biztosan elveszem feleségül, mert ahhoz túlságosan gyönge vagyok, hogy ellenálljak a közös boldogságunkról alkotott véleményének, és képtelen arra, hogy meg ne valósítsak valamit, amit ő lehetségesnek tart, amennyiben rajtam múlik.

Tegnap este a Belvederén a csillagok alatt.

Augusztus 14. Az ellenkezője történt. Három levél érkezett. Az utolsónak nem tudtam ellenállni. Szeretem, amennyire képes vagyok rá, de a szerelem úgy el van temetve a félelem és az önvádaskodás alatt, hogy meg kell fulladnia.

Következtetések Az ítélet-ből az én esetemre. Kerülő úton neki köszönhetem a történetet. Georg azonban tönkremegy a menyasszonya miatt.

A coitus mint a boldogító együttlét büntetése. A lehető legaszketikusabban élni, aszketikusabban, mint egy agglegény, ez az egyetlen lehetősége számomra annak, hogy elviseljem a házasságot. És ő?

És mégis, mindennek ellenére, ha tökéletesen egyenjogúak volnánk, én és F., egyformák lennének a kilátásaink és lehetőségeink, nem nősülnék meg. Ez a zsákutca azonban, amelybe a sorsát lassan betoltam, kikerülhetetlen, bár korántsem áttekinthetetlen kötelességemmé teszi. Az emberi kapcsolatok valamilyen titkos törvénye munkálkodik itt.

A szülőknek szóló levél nagy nehézségekbe ütközött, különösen azért, mert egy különösen kedvezőtlen körülmények között megírt fogalmazvány hosszú ideig nem engedett a változtatásnak. Ma mégis sikerült csak úgy mellékesen, nincs benne legalábbis semmi hazugság, és azért olvasható és érthető marad a szülőknek is.

Felicéhez

[1913. augusztus 14.]

[...] Csak a keddi második leveled nyugtatott meg egy kissé, és azt hiszem, ez megint az én Felicém. Végre előkerült megint. Talán csak fáradt vagy, Felice. Az volna a csoda, ha nem volnál az. Más eszembe se jut a fennforgó lehetőségek közül, és ezzel a levéllel együtt feladom a szüleidnek is a levelet. Együtt utaznak Berlinig.

A panziótokban az a férfi sutba dobhatja a grafológiát. Egyáltalán nem vagyok "nagyon határozott a cselekvésben" (különben Te is tapasztaltad volna), továbbá egyáltalán nem vagyok "szerfölött érzéki természet", ellenben nagyszerű, velem született aszkéta hajlamaim vannak, nem vagyok jószívű, takarékos vagyok ugyan, de nem "kénytelenségből" vagyok az, egyébként nagyon adakozó kedvű sem vagyok, és alighanem így állunk mindazzal, amit még mondott neked ez az ember, de Te nem jegyezted meg. Még a "művészi érdeklődés" sem igaz, sőt az összes hamisítások közül ez a leghamisabb állítás. Bennem nem irodalmi érdeklődés van, hanem magam vagyok irodalom, nem vagyok semmi más, és más nem is lehetek. Nemrégiben a következő történetet olvastam Az ördöghit története című könyvben: "Egy klerikusnak olyan lágyan csengő hangja volt, hogy a legnagyobb gyönyörűséget szerezte mindenkinek, aki csak hallotta. Meghallotta egy napon egy pap is ezt a kellemetességet, és így szólt: nem embernek hangja ez, hanem az ördögé. Az összes bámészkodók szeme láttára ráolvasott a gonoszra, amely nyomban kiszökött, mire a tetem (itt ugyanis az emberi testbe a lélek helyett az ördög lehelt életet) összeesett és bűzlött." Ehhez hasonló, pontosan ehhez hasonló az én kapcsolatom is az irodalommal, csakhogy az én irodalmam nem olyan lágy, mint annak a szerzetesnek a hangja. - De grafológus legyen a talpán, aki ezt kitalálja az írásomból.

Napló

Augusztus 15. Kínok reggel felé az ágyban. Egyetlen megoldásnak az ablakon való kiugrás látszott. Anyám odajött az ágyamhoz, és megkérdezte, hogy elküldtem-e a levelet, és hogy a régi szövegezésű volt-e. Megmondtam, hogy az, csak még élesebb. Nem ért engem, azt mondta. Ő mindenesetre nem ért, feleltem, és nem csak ebben a dologban. Később megkérdezett, hogy írok-e Alfred bácsinak, megérdemelné, hogy írjak neki. Mivel érdemelte ki, kérdeztem. Táviratozott, írt, olyan jó hozzám. "Ezek külsőségek - mondtam -, teljesen idegen tőlem, tökéletesen félreért, nem tudja, mit akarok, és mire van szükségem, semmi közöm hozzá." "Nem ért meg tehát senki - mondta anyám -, valószínűleg én is idegen vagyok neked és apád is. Mi tehát mindnyájan rosszat akarunk neked." "Úgy van, mindnyájan idegenek vagytok nekem, csak a vérségi kapcsolat áll fenn, de nem nyilatkozik meg. Rosszat biztosan nem akartok nekem."

Ez meg néhány más önmegfigyelésem arra a következtetésre késztetett, hogy egyre nagyobb belső szilárdságomban és eltökéltségemben benne rejlenek a lehetőségei, hogy mindennek ellenére helytálljak a házasságban, sőt rendeltetésemre nézve kedvező irányba tereljem. Olyan hit ez mindenesetre, amelyet bizonyos fokig már az ablakszélen ragadok meg. [...]

Felicéhez

13. VIII. 15.

De most már nyugodj meg, Felice. Szabadság van, nyár van, nyugtalanságnak sem a szobában, sem odakint nincs helye. A szüleidnek megmondtam, amit okvetlenül kellett; nem volt könnyű úgy egyesíteni a szükségest a valószerűvel, hogy a szüleid el is olvassák és meg is értsék, de azért, ha csak félig is, sikerült. Hanem ezután ne essék szó köztünk szorongásról meg aggodalmakról, ami maradt volna még, azt morzsoljuk szét a fogunk között. A legutóbbi leveleimben bizonyára jócskán tévedtem a szemrehányásaimmal, nem akarok részletesen kitérni erre, de a szemrehányásokat nem is annyira az szülte, hogy megsértődtem a levelek egyik-másik kitételén, hanem a mélyebbről jövő rettegés. De hagyjuk most ezt! Megtaláltam a módját, hogy többet ne kínozzalak ilyesmikkel. Lejegyzem ugyan, ami múlhatatlanul szükséges, de nem küldöm el, talán lesz egyszer egy békés korszak, amikor bátran elolvashatjuk együtt, és egy bátorító pillantás és kézszorítás talán-talán könnyebben és hamarabb legyőzi a bajt, mint a Westerlandból nagy keservesen idevánszorgó levél. Ami bánatot legutóbb okoztam neked, Felice, vedd előlegnek a máris megkezdődő áldozatra, amit a velem való kapcsolat jelent neked. Mást nem mondhatok. Fontold meg ezt is a válaszodban, amikor a szüleid majd kifaggatnak a levelem felől. [...]

[...]

13. VIII. 20.

[...] A mai leveledet olvasva rájövök, hogy mi legalábbis egy tekintetben tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Neked örömet szerez az élőbeszéd, szükséged van rá, élvezed a közvetlen kapcsolatot, az írás megzavar, csak tökéletlen pótléknak érzed, többnyire még annak se, számos levelemre még csak nem is válaszoltál, éspedig, mivel egyébként jóságos és segítőkész vagy, nyilván csak azért nem, mert viszolyogtál az írástól, holott például szóban nagyon szívesen nyilatkoztál volna erről meg arról.

Én pont fordítva vagyok ezzel. Én az élőszótól viszolygok, de nagyon. Akármit mondok is, valahogy hamisnak érzem. Élőszóban komolytalanná és súlytalanná válik minden, amit mondok. Érzésem szerint ez nem is lehet másként, minthogy az emberi beszédet állandóan ezernyi külső hatás, ezernyi külső kényszer éri. Ezért vagyok én szűkszavú, nemcsak kényszerből, hanem meggyőződésből is. Az én igazi megnyilatkozási formám az írás, és az is marad, még ha együtt élünk is. Te természetednél fogva rászorulsz a beszédre és mások szavának meghallgatására, vajon elfogadod-e majd, hogy amit megírnom adatik, az legyen az én valódi, egyetlen (noha talán csakis neked szóló) közlendőm?

Franz

Napló

Augusztus 21. Ma megkaptam Kierkegaard A bíró könyvé-t. Mint sejtettem, esete lényeges különbségek ellenére is nagyon hasonlít az enyémhez, legalábbis a világnak azon a felén található, ahol az enyém. Igazol, mint egy barát. A következő levelet fogalmazom meg az apának, hogy holnap, ha lesz hozzá erőm, elküldjem neki.

"Habozik a kérésemre adandó válasszal, ez igazán érthető, minden apa így cselekednék minden kérővel, egyáltalán nem ez tehát ennek a levélnek az indítéka, végső esetben növeli reményemet e levél nyugodt méltánylására. Ezt a levelet viszont az a félelem íratja velem, hogy habozásának vagy fontolgatásának több általános oka van, semhogy, miként egyedül szükséges volna, első levelemnek abból az egyetlen részletből indulna ki, amely elárulhatott. Az a rész ez, amely állásom elviselhetetlenségéről szól.

Talán elsiklik e megjegyzés fölött, de ne tegye, inkább nagyon alaposan faggatózzék róla, és akkor pontosan és röviden a következőeket kellene Önnek válaszolnom. Állásom azért elviselhetetlen számomra, mert ellentmond egyetlen vágyamnak és egyetlen hivatásomnak, ez pedig az irodalom. Mivel semmi egyéb nem vagyok, mint irodalom, és semmi egyéb nem lehetek és nem akarok lenni, ezért az állásom soha nem fog magához ragadni, annál inkább mindenestül szét fog zilálni. Ettől már nem is vagyok messzire. A legrosszabb fajtájú ideges állapotok tartanak szüntelenül a hatalmukban, és a magam meg az Ön leányának jövője miatt kiállt aggodalmaknak és kínlódásnak ez az esztendeje megmutatta ellenállóképességem teljes hiányát. Megkérdezhetné, miért nem adom fel ezt az állást, és miért nem próbálom irodalmi munkákból fenntartani magam - vagyonom ugyanis nincs. Erre csak azt a siralmas választ adhatom, hogy nincs hozzá erőm, és amennyire a helyzetemet át tudom tekinteni, inkább tönkremegyek ebben az állásban, de itt aztán hamarosan tönkremegyek.

És most hasonlítson össze a lányával, ezzel az egészséges, vidám, természetes, erőteljes leánnyal. Akárhányszor elismételtem is neki mintegy ötszáz levélben, és akárhányszor megnyugtatott is ő, igaz, nem meggyőzően alátámasztott » nem« -mel, mégiscsak igaz marad, hogy velem csak szerencsétlen lehet, amennyire én meg tudom ítélni. Nemcsak külső viszonyaim, hanem még sokkal inkább valódi lényem folytán zárkózott, hallgatag, emberkerülő, elégedetlen ember vagyok, anélkül azonban, hogy rám nézve ezt szerencsétlenségnek mondhatnám, mert mindez csak célom visszfénye. Otthoni életmódomból mindenesetre következtetni lehet egyre-másra. Nos, családom körében, a legjobb, a legdrágább emberek között, idegenebbül élek, mint egy idegen. Anyámmal az elmúlt években naponta legföljebb húsz szót ha beszéltem, apámmal pedig a köszöntésen túl talán sosem váltottunk szót. A férjezett húgaimmal és a sógoraimmal egyáltalán nem állok szóba, pedig nem vagyok rosszban velük. Egyszerűen azért nem, mert nincsen semmi beszélnivalóm velük. Untat minden, ami nem irodalom, és gyűlölöm, mert zavar vagy feltartóztat, még ha csak vélten is. A családi élethez nincsen semmi érzékem, kivéve legjobb esetben a megfigyelőét. Rokoni érzés nincs bennem semmi, látogatókban úgyszólván ellenem irányuló gonoszság jelét látom.

Házasság meg nem változtathatna, mint ahogy az állásom sem változtathat meg."

Felicéhez

13. VIII. 22.

[...] Apád késlekedik a válasszal, ez természetes, de hogy a kérdéseivel is késlekedik, az szerintem azt bizonyítja, hogy csak nagy általánosságban vannak fenntartásai, amelyeket a tudakozódás - teljesen hazug módon - a kelleténél is hamarabb eloszlat majd, de a levelemnek éppen azon a részén, amely elárulhatna, figyelmetlenül siklik át, mivel ezt teljesen kívül esik a tapasztalata körén. Ezt nem szabad, mondogattam magamban egész éjjel, és fogalmaztam egy levelet, hogy felnyissam a szemét. Nem készültem el vele, de nem is fogom elküldeni, felbuzdulás volt csak, és még csak nem is könnyebbültem meg tőle.

Franz

13. VIII. 24

[...] Ma kaptam apádtól egy higgadt, megfontolt levelet, e higgadtság láttán a saját hangulatomat már valami földöntúli bolondságnak éreztem. És mégis azt mondom, hogy apád levele csak azért ilyen higgadt, mert én becsapom őt. Az ő levele barátságos és őszinte, az én levelem viszont elhallgatta a legfenyegetőbb hátsó gondolatokat, amelyekkel újra meg újra csak téged kell űzőbe vennem, drága Felicém, mint rontó szellemed. Apád, mint természetes is, nem döntött még, döntését a veled és anyáddal való megbeszéléstől teszi függővé. Légy becsületes apáddal, Felice, ha már én nem voltam az. Mondd meg neki, hogy ki vagyok, mutass neki leveleket, törj ki az ő segítségével abból a kárhozatos körből, amelybe én, a szerelemtől, mint most is, mindig elvakultan, a leveleimmel, a könyörgéseimmel, a fogadkozásaimmal belekényszerítettelek.

Franz

13. VIII. 24.

[...] Mihelyt elolvastam ma a leveledet, nyomban átmentem a szomszéd szobába, ahol ebéd után kártyázni szoktak egy kicsit a szüleim, és egyenesen föltettem a kérdést: "Mit szólsz hozzá, apa, hogy nősülni akarok?" Most beszéltem először rólad az apámmal. Anyámtól természetesen tud mindent, már amennyit anyám is tud. Említettem már, hogy én bámulom az apámat? Hogy ő az ellenségem, én meg az övé, az, mint tudod, a természetünkben gyökerezik, de bámulni legalább annyira bámulom őt, mint amennyire rettegek tőle. Kikerülni, ha nagyon muszáj, kikerülhetem, de ellenére tenni nem tudok. Mint minden egyes beszélgetésünk (ez sem volt inkább beszélgetés, mint bármelyik úgynevezett beszélgetésünk, amikor én lagymatag megjegyzéseket teszek, ő meg erélyes dikciókat tart), ez is azzal kezdődött, hogy ő ingerült megjegyzéseket tett, én pedig leszögeztem az ingerültsége tényét. Most úgy érzem, nem vagyok képes rá, nagyon gyenge vagyok hozzá, hogy elmondjam az egészet, nem mintha különösebben megviselt volna a beszélgetés, hiszen tudván tudom, hogy az apámmal szemben mindig alulmaradok, és ez alighanem sokkal jobban bántja őt, mint engem. A lényeg az, hogy kifejtette, hogy milyen ínség vár rám, ha ezzel a jövedelemmel házasságra lépek, és hogy amilyen következetlen vagyok (itt csúnya szemrehányások következtek, amiért rávettem, hogy társuljon be abba a balsikerű azbesztüzembe, most meg már nem törődöm vele), ezt az ínséget sem elviselni, sem leküzdeni nem tudom majd. Mellékes érvként - most már nem nagyon tudom, de akkor még tudtam, hogy mi köze van az én dolgomhoz - még szemrehányások is hangzottak el, részint csak úgy általánosságban, részint anyámnak, részint nekem címezve, a második húgom házassága miatt, amellyel az apám pénzügyileg (okkal) elégedetlen. Így telt el vagy egy félóra. Végül, mint az efféle jelenetek vége felé mindannyiszor, megszelídül, persze nem szelídül meg nagyon, de ahhoz mégis eléggé, hogy védtelennek érezze magát az ember, én különösen mivel én amúgy is úgy érzem, hogy képtelen vagyok természetes hangon beszélni vele. (De a vele való kapcsolatomban talán az a legkülönösebb, hogy képes vagyok a végsőkig együttérezni és szenvedni - ha nem is vele, de őbenne.) Így aztán a végén kijelentette (az elbeszélésemből hiányoznak persze az árnyalatok), hogy ha akarom, elutazik Berlinbe, felkeres titeket, előadja a véleménye szerint megcáfolhatatlan kifogásait, és ha e kifogások ellenére is akarják a házasságot, ő sem szól többet ellene. [...]

[...]

[1913. augusztus 28.]

Felice, ma megkaptam a levelet, a zárt levelezőlapot és apád levelét. Nyilván Te is kaptál tőlem levelet vasárnap és hétfőn, a leveledből is látszik, hogy megérkeztek, de mégsem válaszolsz rájuk. Apád levelében sincs még csak halvány célzás se, hogy beszéltél volná vele arról a kockázatról, amelyet ezzel a házassággal vállalsz. Neki pedig tudnia kell erről, ez őt nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is érinti. Ha tudnék beszélni, magam mennék Berlinbe, de nem tudok, ezért kell írnom, s a mellékelt levélben nagyon röviden és felületesen megírtam apádnak mindazt, amit el kellene mondanom. Kérve kérlek, Felice, add oda neki a levelet! Muszáj.

Franz

Az anyám? Már a harmadik este rimánkodik nekem, amióta sejti, mi bajom, hogy okvetlenül nősüljek meg, majd ő ír neked, majd ő eljön velem Berlinbe, mindent megtesz, amit csak akarok! És közben halvány sejtelme sincs, hogy nekem mi kell.

Franz Kafka Felice apjának, Carl Bauer úrnak

[1913. augusztus 28.]

Mélyen tisztelt Bauer Úr!

Nem tudom, hogy most, miután kirimánkodtam Önből a két jóságos levelét, van-e még annyi türelme, hogy hajlandó legyen meghallgatni, ami alább következik. Csak azt tudom, hogy nekem mindenképpen el kell mondanom. El kellene mondanom még akkor is, ha nem meríthetnék erőt abból a bizalomból, amelyet a levelei ébresztettek bennem.

Amit a lányával való kapcsolatomról az első levelemben írtam, az mind igaz és helytálló. Egy halvány célzástól eltekintve azonban, amely bizonyára elkerülte a figyelmét, valami lényeges dolog hiányzik belőle. Ön talán azt hitte, hogy erre nem kell kitérnie, mivel azt hitte, hogy számot vetni a jellembeli tulajdonságaimmal csakis a lányának a dolga, és ez a számvetés már úgyis megtörtént. Csakhogy nem így áll a dolog, többször már-már én is azt hittem, de minduntalan bebizonyosodott, hogy nem történt meg, nem történhetett meg. Én elvakítottam a lányát az írásaimmal, többnyire nem szándékosan vezettem félre (néha szándékosan is, mert hiszen szerettem és szeretem, és félelmetesen biztos voltam benne, hogy nem lehetünk egymáséi), és talán éppen ezzel fogtam be a szemét. Nem tudom.

Ön tudja, milyen a lánya: vidám, egészséges, talpraesett lány, és vidám, egészséges, eleven emberek kell hogy körülvegyék, ha élni akar. Hogy én milyen vagyok, azt csak egyetlen látogatásomból tudja (szinte azt mondanám, az is elég), különben sem ismételhetném meg, amit vagy ötszáz levélben megírtam magamról a lányának. De azért egy dolgot, a legfontosabbat gondolja meg, kérem: én az irodalomhoz igazítottam az egész életemet, és harmincéves koromig pontosan tartottam az irányt; ha most egyszerre eltérek ettől, akkor végem van. Minden, ami vagyok, és ami nem vagyok, ebből következik. Én szűkszavú, emberkerülő, mogorva, önző, képzelt és valóságos beteg vagyok. Tulajdonképpen nem panaszkodom, mindez csak egy magasabb rendű szükségszerűség földi visszfénye. (Hogy valóban mire vagyok képes, az természetesen nem jön itt szóba, az nem ide tartozik.) A családomban, a legjobb, a legdrágább emberek között idegenebbül élek, mint egy idegen. Anyámmal az utóbbi években naponta legföljebb húsz szót ha beszéltem, apámmal pedig a köszöntésen túl talán sosem váltottunk szót. A férjezett húgaimmal és sógoraimmal egyáltalán nem állok szóba, pedig nem vagyok rosszban velük. Semmi érzékem nincs a családi együttléthez.

Hogy éljen együtt ilyen emberrel a lánya, akit egészséges lánytermészete már eleve boldog házaséletre rendelt? Hogy bírja ki ezt a kolostori életet egy olyan férfival, aki, noha úgy szereti őt, mint rajta kívül soha senkit nem fog, megmásíthatatlan sorsát követve, legtöbbnyire a szobájában gubbaszt, vagy pedig magányosan kóborol? Hogy bírja ki, hogy a szüleitől és rokonaitól és majdnem minden egyéb kapcsolattól elzárva éljen, én ugyanis legszívesebben még a legjobb barátom előtt is bezárnám az ajtómat, és nem tudnám másként elképzelni a házaséletet sem. És ő elviselné ezt? És miért? Talán csak nem az irodalomért, amely fölöttébb kétes értékű az ő szemében, de meglehet, még az én szememben is? Ezért éljen egy idegen városban, magányosan, egy olyan házasságban, amely inkább volna szerelem és barátság, semmint valódi házasság?

Csak a legszükségesebbet mondtam el mindabból, amit kellett. Mindenekelőtt: nem magyarázkodni akartam. De nem volt rá mód, hogy csak mi magunk találjunk megoldást, a lánya meg én, ehhez én túlságosan szeretem őt, ő pedig nagyon kevéssé vet számot a helyzettel, és talán csak szánalomból akarja még a lehetetlent is, bárhogy tagadja is. Most már hárman vagyunk, ítéljen Ön!

Tisztelő híve: dr. F. Kafka

Felicéhez

13. VIII. 30.

[...] Ami engem gátol, aligha nevezhető valóságnak, félelem az, leküzdhetetlen félelem, félelem a boldogságtól, hajlam és parancs, hogy magasabb célért kínozzam magam. De az mégiscsak rettenetes, Drágám, hogy velem együtt most Te is ennek a szekérnek a kerekei közé kerülsz, amely csakis nekem van szánva. A belső hang engem a sötétségbe űz, a valóságban hozzád vonzódom, itt egyezkedésnek nincs helye, s ha mégis megpróbálkozunk vele, mindkettőnkre egyaránt visszaüt.

Drágám, nem akarlak én másmilyennek, mint amilyen vagy, hiszen én téged szeretlek s nem egy légi jelenést. De másfelől meg a puszta létemmel is kényszerű zsarnokod vagyok, s ez az ellentmondás kettészakít. Ez is a képtelenségre vall.

Ha itt volnál, látnám, hogy szenvedsz (de nem csak erről van szó, nekem még rosszabb, hogy tőlem messze szenvedsz), volna rá mód, hogy segítsek rajtad, mindjárt összeházasodhatnánk, tétovázás nélkül, természetesen nem törődnék semmivel, és akkor a balsorsnak is szabad utat engedtem. De most nem találok kivezető utat. Ahogy elnézem a mai drága öngyilkos leveledet, éppen megígérhetném, hogy rád hagyok mindent, és nem kínozlak többé. De hányszor megígértem már! Nem állhatok jót magamért. A legközelebbi leveleddel vagy talán már ma éjjel megint rám tör a rettegés, nincs menekvés tőle, és nem tudom, hogy bírom ki az esküvőig. Ami eddig havonta ismétlődött meg, az ezentúl hetente fog megismétlődni. Minden második levélben aggasztó jeleket találok majd, és megint elindul bennem az az iszonyú körbeforgás. Nem Te leszel az oka, Felice, Te sosem tehettél róla, a teljes képtelenség lesz az ok. Olvastam például az utolsó leveledet. Nem is hinnéd, hogy milyen szorongó képzetekkel. Megtudtam, hogy milyen meggondolásoktól vezettetve adták a szüleid a beleegyezésüket. De mit érdekelnek engem ezek a meggondolások, gyűlölöm ezeket a meggondolásokat. Arról is írtál, hogy anyád talán szeret engem, de mit érek én ezzel a szeretettel, sem viszonozni, sem kiérdemelni nem tudom és nem akarom soha. Még a szüleiddel való kimerítő beszélgetéstől is félek. Még az eljegyzés és az ünnepnapok összekapcsolásától és ennek az összekapcsolásnak az emlegetésétől is félek. Téboly ez, látom én jól, de egyszersmind kiirthatatlan, azt is tudom. [...]

13. IX. 2.

[...] Drágám, amit mondasz nekem, szinte állandóan utánad mondom, még a röpke elszakadás tőled, még az is éget, ami kettőnk között történik, az sokkal fájóbban újból lezajlik bennem, a leveleidbe, a képeidbe belebetegszem. És mégis - gondold meg, hogy abból a négy emberből, akiket (noha sem erőben, sem látókörben nem mérkőzhetem velük) valódi vérrokonaimnak érzek - Grillparzer, Dosztojevszkij, Kleist és Flaubert ez a négy -, csak Dosztojevszkij volt házas, és talán csak Kleist találta meg a helyes utat, amikor a külső és belső nyomorúság szorításában agyonlőtte magát a Wannseenél. Mindez azonban önmagában véve talán nem is jelentene nekünk semmit, még ha korunkra vetődő árnyuk magjában állnék, akkor se. Ámde itt voltaképpen az életnek és a hitnek alapkérdése van feltéve, és ebből a szempontból nézve négyük magatartásának elemzése már sokkal érdekesebb. [...]

Persze ha összejöhetnénk ketten Drezdában vagy Berlinben, az volna a legjobb. Minden szempontból. Még akkor is, ha nem tudnék mit mondani, csak egyszerűen megjelennék ott. Nem mintha magasabb szempontból nézve jót tenne nekem a dolog a mostani állapotomban, de ez nem számít. Csakhogy szombaton elutazom. Említettem már a nemzetközi mentésügyi és higiéniai kongresszust? Tegnap az utolsó pillanatban dőlt el, hogy oda kell utaznom. Elveszítek ugyan pár napot a szünidőből, de van némi haszna is. Tehát szombaton indulok Bécsbe, valószínűleg jövő szombatig maradok ott, onnan megyek a szanatóriumba Rivába, ott megtelepszem, az utolsó napokban aztán bejárom talán egy kicsit Észak-Olaszországot. Ha Rivában nagyon hűvös van, akkor mindenképpen délebbre költözöm. [...]

Max Brodhoz

[A levél fejléce: Dr. v. Hartungen,
Szanatórium és Gyógyfürdő, Riva del Garda.
A bélyegző kelte: 1913. IX. 28.]

Kedves Maxom, megkaptam mindkét lapodat, de nem volt erőm válaszolni. A nem válaszolás is hozzájárul, hogy csönd legyen az ember körül, és én a legszívesebben elmerülnék ebben a csöndben, elő se bújnék már belőle. Mennyire szükséges nekem a magány, mennyire bepiszkít minden beszélgetés! A szanatóriumban mindenesetre nem beszélek, az asztalnál egyik oldalamon egy idős tábornok ül (aki szintén hallgat, ám ha úgy határoz, hogy megszólal, okosan beszél, nagyon, legalábbis messze felülmúlja itt a többieket), a másikon egy kis olasznak látszó, fojtott hangú svájci nő, akit boldogtalanná tesz a szomszédsága. - Épp most döbbenek rá, hogy nemcsak beszélni, de írni sem tudok, annyi mindent mondanék neked, ám az egész nem áll össze, vagy téves irányba tart. Csakugyan, mintegy két hete semmit sem írtam, naplót nem vezetek, levelet nem írok, minél ritkásabbak a napok, annál jobb. Nem is tudom, de ha ma a hajón (Malcesinében voltam) meg nem szólít egy ember, ha meg nem ígérem neki, hogy este idejövök a Bayerischer Hofba, azt hiszem, most nem ülnék itt, nem írnék, hanem valóban kint lennék a piactéren.

Különben igen józanul élek, és pihenek is, kedd óta még eddig mindennap voltam gyógyfürdőzni. Csak az az egy dolog engedne el, csak arra mindig gondolnom ne kellene, csak az ne lenne, hogy néha, többnyire reggelente, ha magamhoz térek, mintegy eleven lénnyé tömörülve rám tör. Mégis, minden oly világos, és két hete mindenestül befejeződött. Azt kellett mondanom, hogy nem vagyok rá képes, és valóban nem vagyok rá képes. De miért, hogy hirtelen, minden különösebb ok nélkül, közvetlenül abból, hogy erre gondolok, újra ott a nyugtalanság a szívemben, mint a legrosszabb prágai időkben. De most nem tudom leírni, ami egészen világosan és mindvégig rettenetesen jelenvaló a számomra, ha nincs előttem levélpapír.

Emellett semminek sincs jelentősége, és tulajdonképpen csak ezekben az üregekben utazgatok. Azt hihetnéd, hogy az egyedüllét és a szótlanság teremti meg ezeknek a gondolatoknak a túlerejét. Erről azonban szó sincs, az egyedüllét igénye önálló dolog, én mohón vágyom a magányra, borzadállyal tölt el egy nászút puszta gondolata; minden nászutas pár, ha magamra vonatkoztatom ügyüket, ha nem, viszolyogtató látvány, és ha undort akarok érezni, elég csak annyit elképzelnem, hogy átölelem egy nő derekát. Látod - és mégis, bár a dolog befejeződött, és nem írok többé, és én sem kapok levelet -, látod, mégsem, mégsem szabadulok. Képzelt alakjukban a képtelenségek itt is ugyanolyan szorosan együtt ülnek, ahogy a valóságban. Nem tudok vele élni, de nélküle élni sem tudok. Ez az egyetlen fordulat elegendő volt, hogy létezésemet, mely eddig legalább a magam számára kegyesen ellepleződött, tökéletesen leleplezze. Ki kellene, hogy vesszőzzenek engem a sivatagba. [...]

Napló

Október 15. [...] A rivai tartózkodás nagyon fontos volt számomra. Először értettem meg egy keresztény lányt, és csaknem teljesen a hatókörében éltem. Képtelen vagyok felírni olyasmit, aminek döntő szerepe volna az emlékezet számára. Csak hogy fenntartsa magát, teszi a gyengeségem tisztává és üressé a tompa fejemet, már amennyire kiszorítható a zűrzavar a szélekre. Számomra azonban ez az állapot csaknem kedvesebb, mint a tompa és határozatlan összetorlódás, amelynek ráadásul bizonytalan felszabadításához egy kalapács kellene, amely előbb szétzúz engem. [...]

G. professzor a rivai utazáson. A halálra emlékeztető német-cseh orra, duzzadt, kivörösödött, felhólyagzott orcája a vértelen soványságához illő ábrázatán, szőke körszakáll. Falánkság és iszákosság megszállottja. A forró leves nyeldeklése, a beleharapás a hámozatlan szalámirúdba és egyidejű lenyalása, a már meleg sör kortyonkénti komoly hörpölése, az izzadság kiütközése az orr körül. Valami olyan utálatosság, amivel a legmohóbb nézés és szaglás sem tud betelni. [...]

Vigasztalanul. Ma délután félálomban: végül mégiscsak szétrepeszti a fájdalom a fejemet. Mégpedig a halántékomon. Tulajdonképpen egy lőtt sebet láttam, amikor ezt elképzeltem, csak éles peremükkel felmeredve kifordultak a luk szélei, mint egy vadul feltépett bádogdobozé.

Október 20. Az elgondolhatatlan reggeli szomorúság. Este Jacobsohn A Jacobsohn-ügyét olvastam. Ez az életerő, ez a határozottság, mindig örömmel oda lépni, ahová kell. Benne ül önmagában, akár egy mesteri evezős ül a maga csónakjában, és ülne bármilyen más csónakban. Írni akartam neki.

Helyette sétálni mentem, minden befogadott érzést eltörölt egy beszélgetésem Haasszal, akivel találkoztam, nők izgattak fel, most itthon pedig elolvastam Az átváltozás-t, és rossznak tartom. Talán csakugyan el vagyok veszve, a ma reggeli szomorúság vissza fog térni, nem fogok tudni sokáig ellenállni neki, megfoszt minden reményemtől. Még naplót írni sincs kedvem, talán mert túl sok minden hiányzik már belőle, talán mert folyton csupán felemás és minden látszat szerint szükségszerűen felemás cselekvési módokat kellene leírnom, talán mert maga az írás is hozzájárul a szomorúságomhoz.

Szívesen írnék olyan meséket (miért gyűlölöm úgy ezt a szót?), amilyenek tetszhetnének W.-nek, és amilyeneket egy alkalommal evés közben az asztal alá dug, olvas a szünetekben, és rettenetesen elvörösödik, amikor észreveszi, hogy a szanatóriumi orvos egy ideje már ott áll mögötte, és figyeli. Néha, valójában mindig izgatott elbeszélés közben (félek, amint észreveszem, az emlékezés szinte testi erőfeszítésétől, a fájdalomtól, amely alatt lassan megnyílik a gondolattalan tér padlója, vagy előbb csak felboltozódik kicsit). Minden védekezik a feljegyeztetés ellen. Ha tudnám, hogy az ő parancsa tiltja meg, hogy bármit mondjak róla (szigorúan, csaknem könnyedén megtartottam), akkor elégedett volnék, de nem más ez, mint alkalmatlanság. Mit szólok egyébként ahhoz, hogy ma este egy egész útszakaszon át azon töprengtem: a W.-vel való ismeretségem miféle örömöktől fosztott meg, amelyekben az orosz nővel lehetett volna részem, aki - ez egyáltalán nincs kizárva - beengedett volna talán éjjel a szobájába, amely az enyémmel rézsút szemközt volt. Miközben esti érintkezésem W.-vel abban állt, hogy olyan kopogtatós nyelven, amelynek végérvényes tisztázásáig soha nem jutottunk el, kopogtam neki az ő szobája alatt lévő szobám mennyezetén, fogadtam a válaszát, kihajoltam az ablakon, üdvözöltem őt, egyszer megáldattam magam vele, egyszer egy lelógatott szalag után kapkodtam, órák hosszat ültem az ablak mellvédjénél, hallottam minden lépését odafenn, minden véletlen koppanást tévesen érintkezési jelnek véltem, hallottam a köhögését s az éneklését elalvás előtt.

Felicéhez

[Postabélyegző: Prága, 13. X. 29.]

Megpróbálok, Felice, nemcsak érted, hanem magamért is eljutni a világosság legszélső határáig.

Amikor Velencéből írtam neked, még nem voltam benne bizonyos, hogy az lesz majd az addig megszakítatlan sorban az utolsó levél. Amikor aztán mégis így alakult (a Veronából küldött lap ájulat volt, nem levelezőlap), úgy éreztem, hogy hosszú idő óta ez a leghelyesebb tettem. Az is megkönnyítette a dolgomat, hogy semmit sem hallottam felőled. Az utolsó híradás az a velencei távirat volt, amely egy levél érkezését jelezte, de azt a levelet nem kaptam meg. Nem tartottam lehetetlennek, hogy később még írtál Velencébe, de engem már nem ért utol a levél, az olasz postatisztviselő ugyanis úgy elhányta valahová azt a papírszeletet, amelyre fölíratta velem a rivai címemet, hogy az aligha került elő valaha is. Mégsem írtam. Azazhogy mégis írtam egyszer, mindjárt a veronai lap utáni napon, Desenzanóban voltam akkor, heverésztem a fűben, vártam a gőzöst Gardone felé, akkor írtam neked. De nem adtam föl a levelet, talán megvan még valahol, nincs kedvem előszedni, szedett-vedett szöveg, a kötőszókat még ki kellett volna találnom hozzá, undorító volt, ott Desenzanóban már tényleg elegem volt mindenből.

De Te, Felice, megkaptad a bécsi levélkéimet, a velencei levelemet, és mégsem hitted, hogy így helyes? Hogy csak így helyes? Hogy ki kell szakítanom magam, nehogy Te taszíts el magadtól? Nem hitted? Ma sem hiszed még? De hogy egyezteted össze az alábbi képtelenségeket: lépjek be egy új családba, aztán alapítsak családot, én, aki olyan lazán kötődöm a tulajdon családomhoz is, hogy úgy érzem, mintha semerről sem érintkeznék senkivel? Én, aki legföljebb osztozni tudok valakivel, de együtt élni semmiképpen, akárhogy erőlködnék is? Én, aki visszarettenek tőle, hogy az együttélésben állandóan szembesülnöm kelljen az igazsággal, holott igazság nélkül képtelen lennék az együttélésre? Látod, nem rakhattam eléd a naplómat, igaz, hogy a már elküldött lapokon túl nem írtam egy szót sem. A tartós együttlét hazugság nélkül éppúgy elképzelhetetlen számomra, mint igazság nélkül. Hazugság volna már az első pillantás, amelyet a szüleidre vetnék. [...]

13. XI. 6.

Tehát szombaton érkezem, Felice, innen délután háromkor indulok, vasárnap négykor vagy ötkor már el kell jönnöm Berlinből. Az Askanischer Hofban fogok megszállni.

Belátom, hogy okvetlenül találkoznunk kell. Először csak karácsonykor szándékoztam utazni, de aztán megjött a leveled és a barátnőd, és úgy döntöttem, hogy most szombaton utazom; aztán elment a barátnőd, kisebb akadályok merültek fel, és akkor szombathoz két hétre akartam halasztani az utazást (szombathoz egy hétre megy Max Berlinbe, én pedig egyedül akartam utazni). Annak nyomán azonban, amit ezen a héten megfigyeltem magamon - egészen zavart vagyok -, és miután ma megjött a leveled, mégiscsak most szombaton utazom. Ha váratlanul közbejönne valami, sürgönyzök.

Te tényleg bízol benne, Felice, hogy a találkozásunk világosságot teremt? Hogy okvetlenül szükséges, én is elhiszem, de hogy világosságot teremtsen? Ahol én vagyok, ott nincs világosság. Nem emlékszel rá, hogy minden egyes találkozásunk után bizonytalanabb voltál, mint valaha? Hogy csak levelekben tudtuk eloszlatni a kételyeket, s ezek a levelek a jobbik énemet tükrözték?

Na, majd meglátjuk, legyen hozzánk elnéző az ég.

Franz

Grete Blochhoz

13. XI. 10.

Tegnap este jöttem vissza Berlinből, s máris írok Magának, előbb, mint F.-nek. Jórészt Magának köszönhetem ezt az utazást, magára vessen, ha jobb híján elbeszéléssel rovom le hálámat.

Előbb azonban meg kell vallanom valamit, nem mintha örömet szerezne a vallomás, hanem mert teljes vagy lehetőleg teljes őszinteség nélkül nem volna az írásnak értelme.

Amikor megkaptam Aussigból keltezett levelét, nagyon megörültem, hogy találkozhatom majd Magával, noha F. meglepetésszerűen ugyanakkor érkező levele megzavart egy kissé. Az első levelem azonban mégsem volt teljesen őszinte. Arra számítottam (mindössze annyit tudtam Magáról, hogy ügyes üzletasszony), hogy egy öregecske, anyáskodó kisasszonnyal találkozom majd, aki - magam se tudom, miért - még testes is. Ilyen lánynak, gondoltam én, igazán könnyen megvallhat akármit az ember, ami már önmagában véve is valóságos áldás, sőt talán még jó tanácsot is kaphat tőle (az a hiedelmem, hogy egy felnőtt ember bárkitől is jó tanácsot kaphat, legnagyobb ostobaságaim egyike), s ha tanácsot nem, talán vigaszt, s ha vigaszt sem, legalább valami hírt F.-ről. És erre találkozom egy törékeny, fiatal, bár egy kicsit valóban különös lánnyal. Előtte odahaza azzal töltöttem el két órát, hogy áttekinthetően elrendezzem magamban a legfontosabb mondanivalómat, amikor azonban ki kellett nyitnom a számat - és amúgy sem tudok beszélni -, csak makogtam valamit szánalmasan, amit Maga részint eleresztett a füle mellett, részint meg, joggal, érdektelennek talált. Mégis már a beszélgetés közben az volt az érzésem, hogy túl sokat mondtam, hazafelé pedig és otthon úgy megerősödött bennem ez az érzés, hogy dühösen és elkeseredve szidtam magamat. Azt képzeltem, hogy árulást követtem el F. ellen, akinek pedig úgyis oly sokkal vagyok adósa. Maga nyilván nem is a barátnője, mondtam magamban; engem annyira lekötött a saját előkészített vallomásom, hogy nem értem rá kifaggatni Magát. Hogy is lehetne F. barátnője? A levelekben úgyszólván semmit se hallottam Magáról; Maga is azt mondta, hogy csak háromnegyed éve ismerik egymást, később meg kiderült, hogy csak fél éve; Maga eleinte teljesen hamis nyomon kereste a bajunk okát; továbbá részletesen beszámolt F. fogfájásáról, márpedig nekem olyan a fogbetegség (amit persze Maga nem tudhatott, de azon az éjszakán ez nem nagyon érdekelt engem), mint a legförtelmesebb fogyatékosság, csak a legkedvesebb embereknek nézem el, de még nekik is csak nagyon nehezen; aztán beszámolt F. bátyjának felbontott eljegyzéséről, és ezzel valósággal elém varázsolta az egész családot, amelytől minden tekintetben félek, és a legszívesebben megfeledkeznék róluk - egyszóval bolond voltam, és mindent félremagyaráztam, és úgy döntöttem - ez legalább következetes bolondság volt -, hogy másnap este már nem megyek oda, és megmagyarázom egy levélben. [...]

Levélben - most folytatom a vallomásomat - akartam megmagyarázni, hogy amit az este mondtam, az nem helytálló, félszegségből s a vele járó megbízhatatlanságból csak a levegőbe beszéltem, a Maga helyes kiinduló álláspontját csak megzavartam vele, és ha másnap este megismétlődnék a dolog (márpedig biztos, hogy ez történnék), még jobban megzavarnám. Ennélfogva semmiképpen sem tehetem meg, hogy odamenjek.

Már megírtam a címzést, talán már az első sorokat is, de akkor félbehagytam, és mégis odamentem. Akármi volt is és lesz is ennek a következménye, az bizonyos, hogy egy éjt s egy napot egybetéve, csúnyán és főként oktalanul hibáztam Maga ellen.

És most hadd meséljek Berlinről. Az én komoly elhatározásaim mindig csak annyiban komolyak, hogy módfelett bánt, ha nem valósítom meg őket. Viszont nagyon gyakran megesik, hogy nem valósítom meg őket. Azt hiszem, szombaton sem utaztam volna el, ha nem jött volna még egy levél F.-től, amelyben emlékeztetett a Magának adott szavamra. De akkor már nagyon szívesen utaztam.

De akkor meg az történt, ami mindig, valahányszor Berlinbe megyek, s amiről akarattal vagy akaratlanul minden utazásom előtt megfeledkezem. Előre kell bocsátanom, hogy F.-t én négy egymással majdnem összeegyeztethetetlen, de nekem majdnem egyaránt kedves lány alakjában ismerem. Az első az, aki ott járt Prágában, a második, aki levelezett velem (ő is elég sokrétű, de azért még egységes), a harmadik, akivel Berlinben vagyok, a negyedik pedig az, aki idegenekkel érintkezik, s csak levelekből vagy a saját elbeszéléseiből hallok róla. Nos, a harmadik nem különösebben vonzódik hozzám. Ennél mi sem természetesebb, mit sem tartok ennél természetesebbnek. Valahányszor visszajöttem Berlinből, mindig rémülettel állapítottam ezt meg, ezúttal még az az érzés is hozzájárult, hogy méltányosnak ítélem a dolgot. F.-t a védőangyala vezérli, hogy éppen csak elsuhanjon, vagy talán még csak el se suhanjon előttem.

Többet is írnék erről, de attól félek, hogy elkalandozom, s ideje röviden elmondanom, mi volt. F. pénteken kaphatta meg a levelemet, amelyben szombat este fél tizenegyre jeleztem az érkezésemet. Visszaigazolás nem jött. Attól tartottam, hogy talán nem érkezett meg a levél, már sürgönyözni akartam, de aztán mégis bíztam benne, hogy a szállodában majd csak vár este legalább egy üdvözlet. Éppenséggel még arra is számíthattam volna, hogy ő maga ott lesz a pályaudvaron, ugye? Gondolja meg, vasárnap négy-harminckor már el kellett jönnöm, de még ha éjfélig maradtam volna is, hogy aztán egész éjjel vonatozzam, és a vonatból egyenest rohanjak a hivatalba, akkor is csak pár nyomorúságos óra állt rendelkezésemre. De a pályaudvaron nem várt senki, és a szállodában semmi. Szóval elveszett a levelem, ez nagy baj. Vártam azért reggel fél kilencig, tovább már nem várhattam, akkor egy kerékpáros küldöncöt menesztettem hozzá. Az kilenckor jött vissza egy levéllel, F. azt írta benne, hogy negyed óra múlva felhív, tíz körül hívott fel. Mindezek a megfigyelések, mondhatná Maga, szóra sem érdemesek, de most jön a java. Kisétáltunk az állatkertbe. Csak arra szorítkozom, ami igazolásomul szolgál. F.-nek tizenkettőkor temetésre kellett mennie, odarobogtunk, éppen idejében érkeztünk, még láttam az autó ablakából, ahogy F. két ismerős úr társaságában belép a temető rácsos kapuján, aztán elvegyül a sokaságban. Én bolond, miért nem mentem vele, ez csak most jut eszembe. Abban állapodtunk meg, hogy három órakor még felhív, és kijön a pályaudvarra, de én csak utazzam el mindenképpen négy-harminckor, különben sem ígérhetné meg, hogy estére szabad lesz, a bátyját azonban, aki Brüsszelbe utazik (a felbontott eljegyzésről egyébként nem esett szó), hat órakor mindenképpen ki kell kísérnie a pályaudvarra. Megebédeltem, aztán siettem a szállodába, hogy várjam a telefonhívást, de még csak egy óra volt, csendesen szemerkélt az eső, egy kicsit kedvetlen voltam, és kimentem Schönebergbe egy jó ismerősömhöz, mert a szállodában igazán nem lett volna maradásom. Háromnegyed háromkor faképnél hagytam az ismerősömet, nem éltem volna túl, ha elszalasztom a telefonhívást. Pontosan három órára értem vissza, nem szalasztottam el semmit, még nem kerestek. Elkezdődött a várakozás. Ott ültem a szálloda előcsarnokában, és bámultam ki az esőbe, fölmentem, bedobáltam a kevéske holmimat a kézitáskába, megint lementem és visszaültem, de közben nem állt meg az idő, és elmúlt négy óra, és nekem tényleg indulnom kellett a pályaudvarra. Most már persze csak a pályaudvaron találkozhattam volna még F.-vel, valóságos csoda lett volna, ha ott van, de nem is volt ott. Lehet, hogy az esőben nem tudott kijönni, de a telefonálásban nyilván nem gátolta senki. Végül úgy jöttem el Berlinből, mint akinek semmi keresnivalója nem volt ott. És ebben volt is ráció.

De itt kifacsarodnak a szavak, nem tudok írni, a megismerkedésünkkor olyan nyomorult állapotban voltam, hogy ha nem sejteném, milyen roppant életerő lakozik Magában, akkor nem is érteném, hogy egy ilyenfajta ismerkedés után hogy volt képes két percnél tovább megmaradni mellettem. De nemcsak erről van szó, azt se tudnám megmondani, hogy ez a levél visszataszító vagy rokonszenves gondolkodásmódról tanúskodik-e, ámbár én természetesen azt hiszem és érzem, hogy sokkal inkább az előbbiről. De most már befejezem, hamarosan éjfél lesz.

Híve, Franz K.

Napló

November 19. Belemerülök a napló olvasásába. Az az oka ennek, hogy a jelenben most nincsen meg a legcsekélyebb biztonságom sem? Minden konstrukciónak tűnik a szememben. Minden egyes megjegyzése bárkinek, minden véletlen pillantás mindent, még az elfeledett dolgokat, a teljességgel jelentékteleneket is másik oldalunkra hengeríti. Bizonytalanabb vagyok, mint valaha, csak az élet hatalmát érzem. És értelmetlenül üres vagyok. Igazán olyan vagyok, mint egy elveszett bárány az éjszakában s a hegyek közt, vagy mint az a bárány, amelyik ez után a bárány után fut. Ilyen elveszettnek lenni és annyi erővel sem bírni, hogy ezt elpanaszolhassa az ember.

Szándékosan járok olyan utcákon, ahol szajhák vannak. Izgat, ahogy elhaladok előttük, a távoli, de mégiscsak létező lehetőség, hogy elmenjek egyikükkel. Közönségesség ez? Nem tudok azonban jobbat, és a végrehajtása alapjában véve ártatlannak tűnik a szememben, és szinte semmi bűnbánatot nem okoz. Csak a kövér idősebbeket akarom, a kiöregedett, de a különféle fityegőik révén valahogy mégis buja ruháikban. Az egyik nő valószínűleg ismer már. Ma délután találkoztam vele, még nem volt munkaruhában, a haja még a fejéhez simult, nem volt rajta kalap, olyan blúzt viselt, amilyet a szakácsnők munka közben, és valamilyen göngyöleget vitt, talán mosónőhöz. Senki sem talált volna benne semmi vonzót, csak én. Futólag egymásra néztünk. Most este, időközben lehűlt a levegő, szoros, sárgásbarna kabátban láttam a Zeltnergasséból kiágazó szűk utca túlsó oldalán, ahol fel-alá szokott sétálni. Kétszer visszanéztem rá, ő is elkapta a pillantásomat, de aztán valósággal elszaladtam előle.

A bizonytalanságnak kétségkívül az az okozója, hogy a gondolataim F. körül járnak.

November 20. Moziban voltam. Sírtam. Lolotte. A jó pap. A kis kerékpár. A szülők kibékülése. Mértéktelen szórakozás. Előtte szomorú film: Baleset a dokkban, utána vidámabb: Végre egyedül. Teljesen üres és értelmetlen vagyok, az elhaladó villamosban több az eleven értelem.

[...]

November 24. Tegnapelőtt este Maxnál, Egyre idegenebbé válik, nekem már többször volt az, most már én is az leszek neki. Tegnap este egyszerűen befeküdtem az ágyba.

Álom reggel felé: ülök egy szanatórium kertjében egy hosszú asztalnál, mégpedig a felső végén, úgyhogy az álmomban tulajdonképpen hátulról látom magamat. Borús nap, valami kiránduláson lehettem, és nemrég érkeztem vissza egy automobillal, amely lendületből a felhajtóra gördült. Éppen készülnek felszolgálni az ebédet, mikor látom, amint az egyik felszolgálónő, egy törékeny fiatal lány, igen könnyed, de imbolygó járással, az őszi falevelek színeiben játszó ruhában közeledik a szanatórium elé épített oszlopcsarnokon át, és lejön a kertbe. Még nem tudom, mit akar, de kérdőn magamra mutatok, hogy megtudjam, nekem szól-e a jövetele. Csakugyan nekem hoz egy levelet. Azt gondolom, hogy ez nem lehet az a levél, amelyet várok, ez egészen vékony levél, és idegen, vékony szálú, bizonytalan rajta az írás. Azért kinyitom, és egy csomó teleirt vékony papírlap kerül elő belőle, ám mindegyiken az az idegen írás. Olvasni kezdem, lapozgatom a papírokat, és rájövök, hogy ez mégiscsak nagyon fontos levél lehet, és nyilván F. nővérétől származik. Mohón olvasni kezdem, ekkor a jobb oldali szomszédom, nem tudom, férfi-e vagy nő, lehet, hogy gyerek, belenéz a karom fölött a levélbe. Felkiáltok: "Nem!" Az ideges emberekből álló asztaltársaság remegni kezd. Valószínűleg valami bajt csináltam. Igyekszem néhány sebtében odavetett szóval bocsánatot kérni, hogy utána mindjárt tovább olvashassak. A levelem fölé is hajlok újra, ekkor se szó, se beszéd felébredek, mintha csak a saját kiáltásom ébresztett volna fel. Tiszta fejjel megpróbálom visszaerőltetni magam az álomba, a helyzet ki is bontakozik megint, gyorsan elolvasom még a levél két-három ködös sorát, amelyekből nem sikerült semmit sem megőriznem, és az alvás folytatódása során elveszítem az álmot.

Az öreg kereskedő, hatalmas termetű férfi, rogyadozó térddel, a korlátot nem fogva, hanem szorongatva ment föl a lépcsőn a lakása felé. Az ajtaja, a rácsos üvegajtó előtt, mint mindig, elő akarta húzni a nadrágzsebéből a kulcscsomóját, s ekkor egy sötét zugban észrevett egy fiatalembert, aki erre meghajolt előtte.

"Kicsoda ön? Mit akar?", kérdezte a kereskedő, még zihálva a megerőltető mászástól. "Ön Messner, a kereskedő?", kérdezte a fiatalember. "Igen", mondta a kereskedő.

"Akkor van valami közölnivalóm önnel. Hogy ki vagyok, tulajdonképpen mellékes itt, mert én magam a dologban egyáltalán nem vagyok részes, csupán a hír hozója vagyok. Azért bemutatkozom: Kette a nevem, és diák vagyok."

"Igen?", mondta Messner, és elgondolkodott egy darabig. "Nos, mi a hír?", kérdezte aztán.

Jobb, ha ezt a szobában beszéljük meg - mondta a diák -, olyasmiről van szó, amit nem lehet a lépcsőn elintézni."

"Nem tudok róla, hogy kaphatnék bármiféle hírt", mondta Messner, és oldalvást lenézett a földre.

"Az lehet", mondta a diák.

"Egyébként - mondta Messner - elmúlt éjjel tizenegy óra, senki sem fog itt hallani bennünket."

"Nem - felelte a diák -, lehetetlen, hogy itt mondjam meg."

"Én pedig - mondta Messner - éjjel nem fogadok vendégeket", és olyan heves mozdulattal lökte a kulcsot a zárba, hogy egy ideig csörgött még a többi kulcs a csomóban.

"De már nyolc óra óta várok itt, három órája", mondta a diák. "Ez csak azt bizonyítja, hogy önnek fontos a hír. Én azonban nem akarok híreket kapni. Csak nyerek minden hírrel, amit nem kapok meg. Nem vagyok kíváncsi, menjen, kérem, távozzék." Megfogta a diákot a vékony felöltőjénél, és arrébb tolta. Akkor kinyitotta résnyire a szobája ajtaját, ahonnét nagy forróság áradt ki a hideg folyosóra. "Üzleti hír egyébként?", kérdezte aztán még, már a nyitott ajtóban állva.

"Ezt sem mondhatom meg itt", mondta a diák.

"Akkor jó éjszakát kívánok önnek", mondta Messner, bement a szobájába, bezárta kulccsal az ajtót, felgyújtotta az éjjeliszekrény-lámpát, egy kis faliszekrénynél, amelyben több likőrös üveg állt, megtöltött egy pohárkát, csettintve kiitta, és vetkőzni kezdett. A magas párnákon hátradőlve éppen el akart kezdeni olvasni egy újságot, amikor úgy vélte, hogy valaki halkan kopog az ajtón. Visszatette az újságot a takaróra, összefonta a karját, és hallgatózott. Csakugyan kopogtattak újra, mégpedig egészen halkan és jóformán egészen lenn az ajtón. "Micsoda tolakodó majom", nevetett Messner. Mikor a kopogás abbamaradt, újra elővette az újságot. Most azonban erősebben kopogtak, valósággal dörömböltek az ajtón. Ahogy gyerekek szokták az ütéseket játékból az ajtó egész felületén elosztani, úgy szólt a kopogtatás, hol tompán lenn a fán, hol világosan fenn az üvegen. Fel kell kelnem - gondolta fejcsóválva Messner. - A házmesternek nem telefonálhatok, mert a készülék odaát van az előszobában, és fel kellene ébreszteni a háziasszonyt, hogy bejuthassak. Nincs más hátra, mint hogy saját kezűleg hajítsam le a fiút a lépcsőn." Felhúzta a nemezsapkáját, visszahajtotta a takarót, kifeszített karján kicsúsztatta magát az ágy szélére, lassan letette a lábát a földre, és vattázott, magas szárú házicipőt húzott. "Most meg újra csend van - gondolta, és felső ajkát rágva az ajtót figyelte. - De végérvényesen nyugalmat kell teremtenem magamnak", mondta aztán magában, egy állványról kivett egy szarufejű botot, megragadta a közepén, és az ajtóhoz ment.

"Van még kinn valaki?", kérdezte a csukott ajtón át.

"Igen - hallatszott -, kérem, nyissa ki." "Nyitom", mondta Messner, kinyitotta, és a bottal kilépett ajtó elé.

"Ne üssön meg", mondta a diák figyelmeztetően és hátrált egy lépést.

"Akkor menjen innen!", mondta Messner, és mutatóujját a lépcső felé lendítette. "De nem szabad", mondta a diák, és olyan meglepetésszerűen szaladt oda Messnerhez... [félbeszakad]

[...]

December 4. Kívülről nézve rettenetes felnőttként, de fiatalon meghalni, hát még megölnie magát az embernek. Elmenni teljes zavarodottságban, amelynek a további fejlemények során értelme lehetne, reménytelenül vagy azzal az egyedüli reménnyel, hogy ezt a fellépést az életben meg nem történtnek tekintik majd a nagy számlán. Ilyen helyzetben volnék én most. Meghalnom nem jelentene mást, mint a semmit a semminek átadni, ezt azonban lehetetlen volna átérezni, mert hogyan is adhatná át magát az ember csupán semmiként tudatosan a semminek, éspedig nemcsak az üres semminek, hanem a zúgó semminek, amelynek semmisége csupán a megfoghatatlansága. [...]

A félelem a megbolondulástól. Őrültséget látni minden egyenesen előretörő, minden mást feledtető érzésben. Mi akkor a nem őrület? Nem őrület az: a küszöb előtt, a bejárattól oldalvást állni, koldus módra, elrothadni és felbukni. De P. és O. igazán viszolyogtató bolondok. Kell hogy legyenek olyan őrültségek, amelyék nagyobbak a hordozóiknál. A kis bolondoknak ez a kifeszülése a nagy bolondságukban - talán ez az, ami viszolygást kelt. De vajon nem ugyanilyen állapotban jelent-e meg Krisztus a farizeusoknak?

Csodálatos, tökéletesen ellentmondásos elképzelése annak, hogy valaki, aki például éjjel háromkor meghalt, mindjárt utána, például szürkületkor, belép egy magasabb rendű életbe. Milyen összeegyeztethetetlen a látszólag emberi minden mással! Miként következik egy titokból mindig egy nagyobbik! Az első pillanatban kifogy a lélegzetből az emberi számláló. Voltaképpen félnie kellene az embernek attól, hogy kilépjen a házból.

[...]

December 11. A Toynbee-teremben felolvastam a Kohlhaas Mihály elejét. Tökéletes kudarc. Rosszul választottam, rosszul adtam elő, végül értelmetlenül úszkáltam ide-oda a szövegben. Mintaszerű hallgatóság. Kisfiúk az első sorban. Ártatlan unatkozásukon egyikük úgy próbál kifogni, hogy a sapkáját óvatosan ledobja a földre, és aztán óvatosan fölemeli, és így tovább. Mivel kicsi ahhoz, hogy ezt az ülésről végezze el, kissé mindig le kell csúsznia a székéről. Vadul, rosszul, vigyázatlanul és érthetetlenül olvastam. Pedig délután már remegtem mohóságomban, hogy olvashassak, alig tudtam csukva tartani a számat.

Igazán nem kell már hozzá lökés, elég a reám fordított végső erőfeszítés visszavonása, és úgy kétségbeesem, hogy szétszakadok. Mikor ma elképzeltem, hogy az előadás alatt okvetlenül nyugodt leszek, megkérdeztem magamtól, miféle nyugalom lesz ez, mire fog támaszkodni, és csak azt felelhettem, hogy csupán önmagáért való nyugalom lesz, érthetetlen kegy, semmi egyéb.

December 12. [...] A frissesség, amely ma némileg módosított napirend nyomán hat óra tájban az utcán vitt. Nevetséges megfigyelés, mikor fogom már kiirtani.

Az előbb alaposan megnéztem magam a tükörben, és az arcom - igaz, csak esti megvilágításban és a fényforrással a hátam mögött, úgyhogy tulajdonképpen csak a fülem pelyhedző peremét érte fény - tüzetesebb vizsgálat alapján is jobbnak látszott, mint amilyen tudomásom szerint vagyok. Tiszta, világos, áttekinthetően formált, csaknem szép körvonalú arc. A haj, a szemöldök, a szemüreg feketesége, mint az élet, úgy nyomul elő a maradék várakozó tömegéből. A tekintet egyáltalán nincs feldúlva, nyoma sincs ennek, de nem is gyerekes, inkább hihetetlenül erélyes, de figyelő talán csak azért volt, mert éppen figyeltem, és meg akartam félemlíteni magam.

December 12. Tegnap sokáig nem aludtam el. F. Végre megvolt a tervem, és azzal aludtam el bizonytalanul, hogy megkérem Weisst, vigyen el hozzá a hivatalába egy levelet, és ebben a levélben nem írok semmi mást, csak hogy szeretnék hírt kapni tőle és róla, szükségem van rá, és azért küldtem hozzá Weisst, hogy ő írjon nekem róla. Időközben Weiss ott ül az íróasztalánál, míg F. végig nem olvassa a levelet, meghajol, mert nincs más megbízatása, és mert válaszra se igen számíthat, és már megy is. [...]

December 14. [...] A rémület, mikor délelőtt a hivatalba menet találkoztam az F.-hez hasonlító, szemináriumi lánnyal, hirtelenjében nem tudtam, ki is az, és csak azt állapítottam meg, hogy bár hasonlít F.-hez, mégsem ő az, ezenfelül azonban még egyéb köze is van F.-hez, mégpedig az, hogy a láttára a szemináriumban sokszor eszembe jutott F. [...]

December 15. [...] "Írtál már a nagybátyádnak?", kérdezte anyám, amint már régóta vártam gonoszul. Jó ideje figyelt már aggodalmasan, de először különféle okokból, azután pedig apám előtt nem merte megkérdezni, ám végül aggodalmában, mikor látta, hogy el akarok menni, mégis megkérdezte. Mikor elmentem a széke mögött, felnézett a kártyái közül, rég elmúlt és mintegy erre a pillanatra újjáélesztett törékeny mozdulattal felém fordította az arcát, és megkérdezte, csak futólag felpillantva, félszegen mosolyogva és már a kérdéssel, még minden válasz nélkül, megalázva.

Felicéhez

13. XII. 29., este

[...] A leveledből úgy látom, nagyon zokon vetted, hogy levelet vártam tőled, nem olyan nagyon, mint én, hogy nem írtál, de azért nagyon. Talán csak azért nem tudtál írni, mert olyan levelet szerettél volna írni, amelyben nem fordul elő a következő megállapítás: "A házassággal mindketten nagy áldozatot hoznánk, ne méricskéljük, melyikünk javára mutatkoznék a többlet. Mindkettőnk oldalán nagy a teher." De nem sikerült ilyen levelet írnod. Ez a megállapítás rettenetes, és ha nem ezen a számtani módon volna megfogalmazva, mint ahogy van, szinte elviselhetetlen volna. Én mégis azt hiszem, jó volt megírni, jó még az egyetértésünkhöz is, ámbár ettől a megállapítástól az egyetértéshez, úgy tűnik, nem vezet út, amíg ugyanis számítgat az ember, nem halad előre. De ez csak az első szavam, mert nagyon is kell számítgatni, teljesen igazad van, még akkor is, ha nemcsak hamis, hanem értelmetlen és lehetetlen is a számítgatás. És ez az utolsó szavam.

Te félreértesz, ha azt hiszed, engem az a gondolat tart vissza a házasságtól, hogy kevesebbet nyerek benned, mint amennyit a magány feláldozásával kényszerűen veszítek. Tudom, hogy szóban is ugyanígy fogalmaztad meg a dolgot, ellene mondtam annak is, de nem elég alaposan, amint látom. Bennem fel sem merült, hogy fel kell áldoznom valamit, én a házasságban is ugyanaz lennék, aki vagyok, és éppen ez az a rossz, ami, ha akarnád, reád várna. Engem egy kiagyalt meggyőződés tartott vissza, az, hogy a tökéletes magány magasabb rendű elkötelezettséget, nem éppen nyereséget, nem is örömöt (legalábbis nem abban az értelemben, ahogy Te gondolod), hanem kötelességet és fájdalmat tartogat számomra. Most már ugyan nem hiszek benne, merő képzelgés volt, semmi több (talán ezután is segítségemre lesz ez a felismerés), és máris megcáfolta az a nagyon egyszerű tény, hogy nélküled nem tudok élni. Nekem pont Te kellesz, úgy, ahogy vagy, azzal a rettenetes megállapítással a leveledben, így van szükségem rád. És megint csak nem vigaszul vagy örömömre, hanem hogy önálló emberként élj itt velem.

Amikor a szüleidnek írtam, még nem jutottam ennyire. Az év során felgyűlt képzelgések tömege zakatolt állandóan, olykor siketítő zajjal a fejemben. Velencéből véget vetettem a dolognak, nem bírtam tovább azt a zsivajt a fejemben.

Azt hiszem, most nagyon őszintének kell lennem hozzád, és el kell mondanom valamit, amiről eddig tulajdonképpen még senkivel sem beszéltem. A szanatóriumban beleszerettem egy lányba, gyerek még, alig tizennyolc éves, svájci születésű, de Olaszországban él, Genova közelében, származásilag tehát a lehető legmesszebb áll tőlem, egészen kialakulatlan még, de annál érdekesebb, noha beteges, nagyon értékes, sőt mélyen érző. De még ha sokkalta felszínesebb teremtés lett volna, akkori kiüresedett és vigasztalan állapotomban akkor is könnyedén rabul ejt, ott van nálad a desenzanói feljegyzés, azt mintegy tíz nappal előbb írtam. Mindketten egyformán tisztában voltunk vele, hogy egyáltalán nem illünk össze, és ha véget ér a rendelkezésünkre álló tíz nap, köztünk is vége mindennek, s még csak levelet sem válthatunk, egy sort sem írhatunk többet. Pedig sokat jelentettünk egymásnak, és nagy erőfeszítésembe került, hogy a búcsúzáskor ne fakadjon sírva az egész társaság szeme láttára, de magam se voltam különbül. Az elutazásommal mindennek vége szakadt.

Ez is hozzájárult, bármily érthetetlennek látszik is kívülről nézve, hogy téged illetően tisztába jöttem önmagammal. Az olasz lány is tudott rólad, azt is tudta, hogy én voltaképpen csak egyet akarok: téged feleségül venni. Aztán visszajöttem Prágába, veled megszakadt a kapcsolatom, mindjobban elbátortalanodtam, de aztán arra gondoltam, hogy karácsonykor talán majd eljutok Berlinbe, és akkor dönthetünk mindenről.

1. [A sorok között:] ha annyit aludtam volna, amennyit rád gondoltam, sok is lett volna. ^[VISSZA]

---