1916

Felicéhez

[Postabélyegző: Prága - 16. I. 18.]

[...] Nem tudom, miféle segítségről beszélsz, amelyet még nem vettem igénybe. Most nincs lehetőség a változtatásra, no és később, a legszerencsésebb esetben? A legszerencsésebb esetben úgy kerülök majd Berlinbe, mint akit felmorzsolt az álmatlanság és a fejfájás. (Nemrégiben meghallottam egy váratlan jó újságot, amely nem közvetlenül rám vonatkozott, ha évekkel előbb hallom, egy darabig csöndben elörvendeztem volna rajta. De most már úgy elfajult az állapotom, hogy ez az újság egy pillanatra a szó szoros értelmében elvette az eszem, és egy álló napon és éjen át úgy éreztem, hogy vékony, kemény zsinórból készült sűrű hálóba préselték a fejem.) Tehát a háború után ilyen emberként fogok Berlinbe költözni, Felice. Az első dolgom az lesz, hogy bebújok egy lyukba, és ott kivallatom magam. Mi lesz az eredménye? A bennem lévő eleven ember természetesen reménykedik, ezen nincs mit csodálkozni. Az ítélő ember azonban nem. De az ítélő is azt mondja, hogy még ha elveszejtem is ott magam abban a lyukban, a legjobbat tettem, amit csak tehettem. És Te, Felice? Csak ha kiszabadulok abból a lyukból, ha valami módon kiszabadulok onnét, csak akkor van jogom hozzád. És ezzel összhangban Te is csak akkor látsz majd engem úgy, ahogy kell, most ugyanis, akár az Askanischer Hofban, akár Karlsbadban, akár az állatkertben, méltán nézel rám úgy, mint a rossz gyerekre, bolondra vagy ehhez hasonlóra, olyan rossz gyerekre, akihez érdemén felül vagy kedves, holott érdeme szerint kell annak lenned.

Így rajzolódik ki a forró fejben a jövő. Ha ágaskodik az ember, szépnek is láthatja; de mivel úgy nem sokáig lehet kibírni, inkább vigasztalannak hat, nem tagadom. [...]

[...]


[Valószínűleg 1916. március]

Drága Felice! Csak az egyszerűség kedvéért mondtam, hogy a meghűlés volt a hallgatásom oka. Meg is voltam hűlve, egy napig feküdtem is, utána kijártam két napig, de kint nem éreztem jól magam, és megint lefeküdtem két napra - de korántsem a hűlés tartott otthon, a teljes kuszaságom és tanácstalanságom kényszerített ágyba, erre a változtatásra még éppen futotta az erőmből, s ettől reméltem megkönnyebbülést. Úgy kétségbe vagyok esve, mint egy bezárt patkány, tombol bennem az álmatlanság és a fejfájás, leírni se tudom, hogy tengetem a napjaimat. Egyedüli menekvési lehetőségem, leghőbb vágyam szabadulni a hivataltól. Vannak akadályok: a gyár, az állítólagos nélkülözhetetlenségem a hivatalban, ahol most sok a munka (párhuzamos munkarend: hivatali órák nyolctól kettőig és négytől hatig, de mindezek az akadályok eltörpülnek a szabadulás kikerülhetetlen szüksége, e mindinkább elferdülő sík mellett. Csakhogy nincs erőm, még kisebb akadályokkal se tudnék megküzdeni. Nem mintha a hivatalon kívüli élettől félnék, a függetlenség hiánya okozza azt a lázat, amely éjjel-nappal fűti az agyamat, de ha például a főnököm elkezd siránkozni, hogy ha elmegyek, összeomlik az osztály (képtelen feltevés, magam is világosan látom, hogy milyen nevetséges), ő maga is beteg már, stb., akkor tehetetlen vagyok, tehetetlen a bennem kövérre hizlalt hivatalnok. És jönnek megint az éjszakák, és jönnek megint a nappalok.

Ha egyáltalán felelős vagy, Felice, a közös bajunkért (hogy én mennyire vagyok az, arról most nem beszélek, az minden képzeletet felülmúl), akkor azért vagy felelős, hogy ide akartál kötni Prágához, noha tudnod kellett volna, hogy éppen a hivatal és Prága dönt romlásba engem, azaz mindkettőnket. Nem szándékosan akartál itt tartani, ezt nem is hiszem, neked sokkal bátrabb és rugalmasabb elképzelésed van az életlehetőségeinkről, mint nekem (én legalább derékig merülök az osztrák hivatalnokságba, azonfölül meg elborítanak az egyéni gátlásaim), ezért nem is érezted kényszerítő szükségét, hogy alaposabban számot vess a jövővel. Mégis kötelességed lett volna ezt is értékelni vagy megsejteni bennem, méghozzá velem szemben is, a szavaimmal szemben is. Én igazán egy pillanatig sem ellenkeztem volna veled. Ehelyett mi történt? Ehelyett bútor után jártunk Berlinben, hogy egy hivatalnok berendezkedjék Prágában. Nehéz bútorokkal, amelyeken látszik, hogy ha egyszer odarakták, megmozdítani se lehet őket többé. Neked pont a szolidságuk tetszett. Nekem összeszorult a mellem a kredenctől, amely olyan volt, mint egy síremlék vagy mint a prágai hivatalnoklét emlékműve. Már csak az hiányzott, hogy bútornézés közben megszólaljon valahol a raktár mélyén egy lélekharang. Veled élni, Felice, természetesen veled, de függetlenül, hadd szárnyaljanak a képességeim, amelyeket nem tudtál megbecsülni, legalábbis elképzelésem szerint nem, minthogy ilyen bútorokat építettél volna fölébük. Régi dolgok, bocsáss meg. De a végtelenségig fogunk beszélni róluk, hacsak újabbak és jobbak nem jönnek helyettük.

Szeretettel, Franzod

[Valószínűleg ugyanennek a levélnek az utóirata]

Olyan gorombának hat, amit eddig írtam, nem küldhetem így el, nem akartam én ilyen gorombán írni, de úgy meg vagyok sebezve, úgy felindultam a lelkem mélyéig, hogy nem is lehet pontosan megállapítani a felelősségem. Olvasom például, hogy meghűltél, és jó ideig nem is igen értem, úgy körbefognak a kísértetek, amelyektől nincs menekvésem a hivatal miatt. Éjjel-nappal rám akaszkodnak, ha független volnék, boldogan hajtanám őket az akaratom alá, így azonban lassan ők gyűrnek le engem. Míg független nem leszek, nem akarok mutatkozni, nem akarlak látni. Egészen rossz nyomon jársz, Felice, fájdalmasan rossz nyomon jársz, ha más okot keresel.

[...]


[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 16. IV. 14.]

Kedves Felice, ezentúl gyakrabban fogok lapot küldeni, a levél nagyon lassan jár, különben sem arról van szó, hogy közöljön valamit az ember, inkább csak meg akar bizonyosodni a másik felől. Húsvétkor Marienbadban leszek, ünnep utáni kedden van ott üzleti tennivalóm. A szabadságomat, ha lesz rá lehetőség, már májusban kiveszem. Már alig bírom. Egyébként se itt, se ott. Karlsbadban se fájt kevésbé a fejem, mint Prágában. Jobb volna a fronton. Ma Musil járt nálam - emlékszel még rá? -, gyalogos főhadnagy, beteg és mégis nagyon jól megvan.

Szeretettel köszönt Franz


Napló


Április 20. [...] Álom: férfiak két csoportja harcolt egymással. Az a csoport, amelyikhez tartoztam, foglyul ejtette egyik ellenfelét, egy óriási meztelen férfit. Öten fogtuk, egyikünk a fejét, ketten-ketten egy karját, illetve lábát. Sajnos nem volt nálunk kés, hogy leszúrjuk, gyorsan körbejárt a kérdés, hogy van-e kéznél kés, de nem volt senkinél. Mivel azonban valamilyen okból nem volt vesztegetni való időnk, és a közelben egy kályha állt, amelynek szokatlanul nagy öntöttvas ajtaja vörösen izzott, odavonszoltuk a férfit, egyik lábát a kályhaajtóhoz közelítettük, míg füstölni nem kezdett, akkor megint hátrébb húztuk, és hagytuk, hogy füstölögje ki magát, aztán újra odatoltuk. Így folytattuk ezt monotonul, míg nem csupán hideg verítékben úszva, hanem valóban fogvacogva fel nem ébredtem.

Hans és Amalia, a hentes két gyermeke, a raktárfalnál golyózott. A raktár régi, nagy, erődítményszerű kőépület volt, amely két sor, erős rácsozatú ablakával messze a folyópartig nyúlt. Hans óvatosan célzott, golyót, utat, gödröt jól megvizsgált, mielőtt meglendítette a karját, Amalia a gödörnél guggolt, és türelmetlenségében ökölbe szorított kezecskéjével a földet ütögette. Hirtelen azonban megfeledkeztek a golyókról, lassan felálltak, és a legközelebbi raktárablakra néztek. Valami zaj hallatszott: valaki be akarta nyomni a sokosztatú ablak egyik kicsiny, homályos, sötét tábláját, de nem sikerült neki, és ezért aztán betörte; sovány, látszólag oktalanul mosolygó arc jelent meg elmosódottan a kis négyszögben, úgy látszott, egy férfi, s így szólt: "Gyertek, gyerekek, gyertek csak. Láttatok már raktárt?" A gyerekek a fejüket rázták, Amalia felhevülten nézett fel a férfira, Hans hátrapillantott, van-e valaki a közelben, de csak egy férfit látott, aki minden iránt közömbösen egy súlyosan megrakott targoncát tolt a parti úton. "No, akkor csakugyan lesz min ámulnotok", mondta a férfi, ugyancsak buzgón, mintha buzgólkodással kellene felülkerekednie azokon a kedvezőtlen körülményeken, hogy fal, rács és ablak választja el a gyermekektől. "De most gyertek. Legfőbb ideje." "Hogyan jutunk be?", kérdezte Amalia. "Megmutatom nektek az ajtót - mondta a férfi. - Csak kövessetek, most elindulok jobbra, és kopogok minden ablakon."

Amalia bólintott, és a legközelebbi ablakhoz szaladt, ahol hallatszott is mindjárt a kopogtatás, és utána a többi ablakon is. De míg Amalia engedelmeskedett az idegen férfinak, és gondolkodás nélkül követte, ahogy egy fakarikának ered nyomába valaki, Hans csak lassan ment utána. Rossz érzés környékezte, a raktár, amelyet még soha eszébe nem jutott felkeresni, bizonyára nagyon érdekes hely, de hogy csakugyan szabad-e bemenni, egy jöttment idegen meghívásával még korántsem bizonyosodott be. Inkább valószínűtlennek látszott, mert ha szabad lett volna, apja bizonyára bekísérte volna már, hiszen itt lakik egész közel, sőt széles körben mindenkit ismer, mindenki köszönti, és tisztelettel adózik neki. És ekkor eszébe jutott Hansnak, hogy az idegenre is vonatkoznia kell ennek, Amalia nyomába eredt, hogy ezt megállapítsa, s akkor érte utol, amikor Amalia és vele a férfi megállt egy kis vasajtónál, amely alig látszott ki a földből. Olyan volt, mint egy kályhaajtó. Az utolsó ablakon megint betört egy kis táblát a férfi, és így szólt: "Itt az ajtó. Várjatok egy pillanatig, kinyitom a belső ajtókat."

"Ismeri az apánkat?", kérdezte Hans rögtön, de az arc már eltűnt, és Hansnak várnia kellett a kérdésével. Ekkor hallani lehetett, amint csakugyan kinyílnak a belső ajtók. Először alig hallhatóan csikordult a kulcs, aztán egyre hangosabban a mind közelebbi ajtókban. Az áttört vastag falat, úgy látszik, szorosan egymáshoz simuló ajtók sokaságával pótolták itt. Végre kinyílt az utolsó is, a gyerekek lefeküdtek a földre, hogy beláthassanak, és ott volt most a félhomályban a férfi arca is. "Az ajtók nyitva, gyertek hát! Csak fürgén, fürgén." Fél karjával a falhoz nyomta az ajtószárnyakat.

Mintha a várakozás az ajtó előtt kissé észre térítette volna Amaliát, most Hans mögé bújt, és nem akart első lenni, őt azonban tolta előre, mert vele szívesen bement volna a raktárba. Hans egészen közel volt az ajtónyíláshoz, érezte a hideg fuvallatot, amely áradt belőle, nem akart bemenni, be az idegenhez, a sok ajtó mögé, amelyek bezárulhattak, be az óriási, ódon, hűvös házba. Csak mert már itt volt a nyílás előtt, kérdezte meg: "Ismeri az apánkat?"

"Nem - felelte a férfi -, de gyertek már végre, nem szabad ilyen sokáig nyitva tartanom az ajtókat."

"Nem ismeri az apánkat", mondta Hans Amaliának, és felállt; mintha megkönnyebbült volna, így bizonyosan nem fog bemenni.

"De mégiscsak ismerem - mondta a férfi, és előbbre nyújtotta a fejét a nyílásban -, hogyne ismerném, a hentes az, a nagy hentes a hídnál, én magam is veszek tőle néha húst, azt hiszitek, beengednélek benneteket a raktárba, ha nem ismerném a családotokat?"

"Miért mondtad először, hogy nem ismered?", kérdezte Hans, és a kezét zsebre dugva, már egészen el is fordult a raktártól.

"Mert itt ebben a helyzetben nem kívánok hosszasan beszélgetni. Gyertek előbb be, akkor beszélhetünk mindenről. Egyébként neked, kisfiam, egyáltalán nem is kell bejönnöd, ellenkezőleg, örülnék, ha a neveletlen viselkedéseddel kívül maradnál. A húgod azonban, aki okosabb, csak jöjjön, őt szívesen látom." És kinyújtotta a kezét Amalia felé.

"Hans - mondta Amalia, miközben kezét az idegen kéz felé közelítette, de meg még nem fogta -, miért nem akarsz bemenni?" Hans, aki a férfi utolsó válasza után nem is tudott már ellenkezésének semmilyen világos okáról számot adni, csak ennyit mondott halkan Amaliának "Úgy sziszeg." És csakugyan sziszegett az idegen, nemcsak beszéd közben, hanem olyankor is, mikor hallgatott. "Miért sziszegsz?", kérdezte Amalia, aki közvetíteni akart Hans és az idegen között.

"Neked, Amalia, válaszolok - mondta az idegen. - Nehezen lélegzem, mégpedig azért, mert állandóan itt tartózkodom ebben a nyirkos raktárban, nektek nem is tanácsolnám, hogy sokáig itt maradjatok, hanem egy kis időre bizony roppant érdekes hely."

"Én megyek - mondta Amalia és felnevetett, őt már sikerült teljesen megnyernie a férfinak -, de - fűzte aztán hozzá megint lassabban - Hansnak is velem kell jönnie."

"Természetesen", mondta az idegen, a felsőtestével előrevetette magát, megragadta a teljesen meglepett Hans kezét, aki erre azonnal térdre esett, és teljes erejéből behúzta a fiút a lukba. "Itt a bemenet, kedves Hansom", mondta, és vonszolta a kapálózó, kiáltozó fiút, azzal sem törődve, hogy az ajtók éles peremén Hans kabátujja cafatokra szakadt.

"Mali - kiáltotta hirtelen Hans, már a lába is a lukban volt, oly gyorsan ment a dolog minden ellenállás dacára - Mali, hívd apát, hívd apát, nem tudok már visszamenni, olyan erősen húz!" Mali azonban, teljesen megzavarodva az idegen durva beavatkozása miatt, azonfelül kicsit bűntudatosan is, hiszen valamelyest ő idézte elő a gaztettet, végtére azonban nagyon kíváncsian is, miképpen kezdettől fogva az volt, nem szaladt el, hanem belekapaszkodott Hans lábába... [félbeszakad] [...]


Május 11. Átadtam hát a levelet az igazgatónak. Tegnapelőtt. Arra kértem, hogy ha a háború ősszel véget ér, azontúl adjon hosszabb szabadságot, mégpedig fizetés nélkül, vagy ha a háború folytatódik, oldja fel a halasztásomat. Tiszta hazugság volt az egész. Félhazugság lett volna, ha azonnali hosszú szabadságot kértem volna és megtagadása esetére elbocsátásomat. Igazság az lett volna, ha felmondok. Egyiket sem mertem, így teljes a hazugság.

Hiábavaló mai megbeszélés. Az igazgató azt hiszi, hogy azt a háromhetes rendes szabadságot akarom kizsarolni, amely nekem mint aki halasztást kapott, nem jár, ezért minden további nélkül felajánlja, állítólag már a levél előtt elhatározta. A katonaságot egyáltalán nem említi, mintha szó sem volna róla a levélben. Ha én beszélek róla, elengedi a füle mellett. A fizetés nélküli hosszú szabadságot nyilvánvalóan furcsállja, ebben a hangnemben is szól róla óvatosan. Unszol, hogy a háromhetes szabadságot azonnal vegyem ki. Közbeszúrásokkal él mint laikus idegorvos, akárcsak mindenki más. Pedig én nem tartozom felelősséggel, mint ő, az ő állása, az betegítheti meg az embert. Mennyit dolgozott régebben is, amikor az ügyvédi vizsgára készült, és egyidejűleg az intézetben szolgált. Kilenc hónapon át napi tizenegy óra munka. És aztán a fő különbség. Kellett-e vajon valaha is valamiképpen aggódnom az állásomért? Ő megismerte ezt a félelmet. Neki voltak ellenségei az intézetben, akik minden lehetőt megpróbáltak, hogy még ily módon is elvágják az "életágát", hogy sutba dobják.

Arról, hogy írok, sajátságos módon nem beszél.

Én bátortalankodom, holott látom, hogy szinte az életemről van szó. Hanem azért kitartok amellett, hogy be akarok vonulni, és hogy három héttel nem érem be. Erre elhalasztja a megbeszélés folytatását. Csak ne volna olyan nyájas és részvevő!

A következőkhöz fogok ragaszkodni: bevonulok, engedek ennek a két éve visszafojtott kívánságnak; különféle okokból, amelyek nem rám vonatkoznak, ha hosszú szabadságot kapnék, ezt választanám. Ez azonban alighanem lehetetlen mind hivatali, mind katonai szempontból. Hosszú szabadságon - a hivatalnok szégyelli kimondani, a beteg nem - fél évet vagy egy egész évet értek. Fizetést nem kérek, mert nem kétséget kizáróan megállapítható, szervi betegségről van szó.

Mindez folytatása a hazugságnak, de hatásában, ha következetes maradok, az igazság közelébe jut.


Felicéhez

[Levelezőlap. Marienbad, 1916. május közepe]

Kedves Felice, a levél nyomban érkezés után íródott zuhogó esőben, ez a lap közvetlenül elutazás előtt. Karlsbad nagyon kellemes, Marienbad viszont elképzelhetetlenül szép. Már jóval régebben megfogadhattam volna az ösztönöm szavát, amely azt mondja, hogy a legkövérebbek a legokosabbak. Lefogyni ugyanis lehet akárhol, még a forrásokat sem kell imádni hozzá, ilyen erdőkben sétálgatni azonban csak itt lehet. A szépségeket persze most még a csönd és a néptelenség és minden élőnek és élettelennek a fogékonysága is növeli; ellenben alig csökkenti a borongós, szeles idő. Azt hiszem, ha kínai volnék, és hamarosan hazamennék (igazság szerint kínai vagyok, és hazamegyek), csakhamar kierőszakolnám, hogy újra ide jöhessek. De jól éreznéd itt magad!

Szeretettel, Franz

[...]


[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 16. V. 31.]

Kedves Felice, a délelőtt csak futólag említett szanatórium-ügyhöz. Nekem az a fő kifogásom a szanatóriumok ellen, hogy túl sok idő és túl sok gondolat vész bennük kárba haszontalanul. A rövid szabadságom alatt megpróbálok dolgozni valamit (sokat vagy keveset, amennyi kitelik még ebből a fejből), és ha Te ott vagy, veled akarok majd lenni, de azt nem tűröm, hogy engem ott doktoroljanak, pakoljanak, elektromozzanak, gyógyfürdessenek, vizsgálgassanak, kiválóbbnál kiválóbb diagnoszták kiválóbbnál kiválóbb diagnózisokat adjanak a bajaimról; olyan ez, mintha új hivatalt létesítettek volna a test ápolására. Egyelőre azonban ez a lényeg: miért akarsz szanatóriumba küldeni? Ha Csehországban nincs is jó szanatórium, Sziléziában, Alsó-Ausztriában, Stájerországban azért akad még. Kíváncsian várom a választ.

Franz

[...]


[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 16. VI. 14.]

Kedves Felice, pillanatnyilag tehát megegyeztünk Marienbadban. Németországban most már nem kérnek orvosi igazolást, tehát nyugodtan jöhetsz. A szanatórium mellett szóló érveidet, ha csekély is hozzá a tehetségem, már régebben megfontoltam, de ezek tulajdonképpen akár ellene szóló érvek is lehetnének. De a fájdalom, az eltelt idő és más körülmények folytán - ki tudja - talán már fölülemelkedtünk egy kissé ezeken a szempontokon. Jó volna körülbelül tíz nappal előre tudni a szabadságunk kezdetét. Van ugyanis egy kis üzleti ügyem Teplben (Marienbad tőszomszédságában), szeretném egybekötni az odautazással, de tíz nappal előre kell jeleznem a tepli érkezést.

Szeretettel köszönt Franz


Napló


Július 3. Az első nap Marienbadban F.-fel egy-egy egymásba nyíló szobában, kulcs mindkét oldalon.

Összeért három ház, és kis udvart képezett. Ebben az udvarban, pajtákban, még két műhely is, működött, és az egyik sarokban nagy halom doboz tornyosult. Egy roppant viharos éjszakán - a legalacsonyabb ház fölött a szél metszően sodorta be az esőtömböket az udvarba - egy diák, aki még könyvei fölé görnyedt a padlásszobájában, panaszos hangokat hallott az udvarból. Felrezzent és hallgatózott, de akkor már csend volt, kitartó csend. "Érzékcsalódás nyilván", mondta magában a diák, és tovább olvasott. "Nem érzékcsalódás", kisvártatva szabályszerűen így rendeződtek egymás mellé a betűk a könyvben. "Érzékcsalódás", ismételte, és a nyugtalankodó soroknak úgy próbált segíteni, hogy a mutatóujjával kísérte őket.


Július 4. Egy léckerítés négyszögébe zárva ébredtem, ahol széltében is, hosszában is egy-egy lépésnyi helyem volt mindössze. Karámok ilyenek, ahová juhokat zsúfolnak be éjszakára, de azok sem ilyen szűkek. A nap egyenesen ontotta rám sugarait; hogy a fejemet megvédjem, a mellemhez szorítottam, és így guggoltam ott, a hátamat behajlítva.

Mi vagy te? Nyomorult. Két kis deszkát csavaroztam a halántékomra.


Július 5. Az együttélés keserve. Idegességtől, részvéttől, kéjsóvárságtól, gyávaságtól, hiúságtól kicsikart; talán csak a mélységes fenéken egy vékony erű patakocska, amely méltó a szerelem névre, megközelíthetetlen a keresésnek, egy szempillantás szemvillanásában fel-felvillanó.

Szegény F.


Max Brodhoz

[Két levelezőlap. Marienbad, a bélyegző: 1916. VII. 5.]

Kedves Max, tehát Marienbadból. Ha búcsúzásunk óta, ami, úgy érzem, már túlontúl is régen volt, nap mint nap írtam volna, kibogozhatatlan zűrzavar lenne az eredmény. Csupán az utolsó napok: az irodától való búcsúzás boldogsága, kivételesen tiszta fej, csaknem minden munkát legyűrtem, példás rendet hagytam. Ha ez a búcsú mindörökre szólt volna, kész lettem volna arra is, hogy akár hatórás diktálás után fogjam magam, és például térden csúszva fölmossam az egész lépcsőházat a pincétől a padlásig, ekképp mintegy fokról fokra tanúsítván hálámat a búcsúért. De másnap már fejfájás, szinte eszméletlenségig: sógorom menyegzője, aminek kedvéért vasárnap délelőtt még Prágában kellett maradnom, az egész ceremónia merő mesemásolás; a csaknem istenkáromló esketési beszéd: "Mily szépek sátraid, Izrael", és más effélék. Napom hangulatába belejátszott egyébként egy borzalmas álom, melynek különössége abban állt, hogy semmi borzadály nem történt benne, mindössze ismerősökkel találkoztam egészen szokványos módon az utcán. A részletekre egyáltalán nem emlékszem, azt hiszem, te nem voltál ott. A borzadály abban az érzésben rejlett végső soron, mely az egyik ilyen ismerősömmel szemben elfogott. Ilyen álmom talán még sohasem volt. - Aztán Marienbadban F. várt nagyon kedvesen a vasútnál, mégis: kétségbeesett éjszaka a rút udvari szobában. Egyébként a kétségbeesés közismert első éje. Hétfőn átköltözés egy rendkívül szép szobába, most nem csekélyebb helyen lakom, mint a Balmoral-kastély! Itt fogom megpróbálni tehát, hogy úrrá legyek szabadságos időmön, kezdem a fejfájás eddig nem egészen sikeres feldolgozását. F. és jómagam szívélyes üdvözletünket küldjük nektek, szeretettel,

Franz


Napló


Július 6. Szerencsétlen éjszaka. Lehetetlenség F.-vel élni. A valakivel való együttélés lehetetlensége. Nem sajnálkozás emiatt; sajnálkozás annak a lehetetlensége miatt, hogy nem lehetek egyedül. De azon túl: a sajnálkozás értelmetlensége, alkalmazkodás és végül megértés. Felállni a földről. Igazodj a könyvhöz. De megint vissza: álmatlanság, fejfájás, kiugrani a magas ablakból, de az eső feláztatta földre, ahol a zúzódás nem lesz halálos. Végtelen hánykolódás lehunyt szemmel, valamely nyitott szemnek felkínálkozó látványként. [...]

Még sohasem voltam együtt nővel bizalmasan, csak Zuckmantelban. És még Rivában a svájci lánnyal. Az előbbi asszony volt, én tudatlan, az utóbbi gyermek, én teljesen kusza.


Max Brodhoz

[Marienbad, 1916. július derekán]

Drága Max - egyre halogatom csak a választ, és épp ma írok részletesebben, amikor ez az utolsó estém (vagy tulajdonképpen az utolsó előtti, mert holnap még elkísérem őt Franzensbadba, hogy anyámat meglátogassam), melyet F. társaságában itt töltök.

A ceruzával írt lap délelőttje (a hallban írok, csodás találmány ez, hogy egészen csekély eszközökkel is kölcsönösen zavarják és idegesítsék egymást az emberek) mintegy a lezárása volt (persze volt több átmeneti fokozat, melyeket nem értek) egy sor rémes napnak, és e napokat még rémesebb éjszakák kotyvasztották. Valóban az volt az érzésem, hogy itt a patkány a végső odújába szorult. Hanem mivel már rosszabb úgysem lehetett, jobb lett. A kötelek, melyek gúzsban tartottak, legalább lazultak valamelyest, egy kicsit rendbe jöttem, és ő, megannyiszor a legteljesebb ürességbe nyújtván segítő kezét, segített is megint, s oly eddig ismeretlennek tűnő emberi viszonyba kerültem vele, amelynek értéke szinte azt a kapcsolatot idézte, melyben legjobb időnk során a levélíró állt a levélírónővel. Alapjában én még sohasem voltam együtt bizalmasan nővel, két esetet kivéve, az egyik Zuckmantelban volt (ám ott egy asszonnyal álltam szemközt szinte még fiúként), a másik Rivában (ám ott a lány volt még félig gyerek, én meg teljesen kusza és beteg, méghozzá oly sokféleképpen, hogy abból minden égtájnak jutott). Most azonban egy asszony bizalmas tekintetét láthattam, s el nem zárkózhattam. Felszakad egy s más, amit pedig örökre magamnak őriztem volna (nem részletekről van szó, hanem az egészről), és ezen a résen át, jól tudom, épp elegendő szerencsétlenség bukkan elő, több, mint ami egy emberélethez elég, hanem ez a balsors nem kihívás eredménye, hanem eredendő teher. Jogom ellene védekezni nincs, annál kevésbé, hiszen mindazt, ami történik, a magam két kezével tenném, ha nem történne, csupán hogy újra enyém legyen az a pillantás. Hiszen nem is ismertem őt, egyéb megfontolások mellett annak idején gátolt egyszerűen a félelem ama levélírónő valóságától is; ahogy a nagy szobában szembejött velem, hogy az eljegyzési csókot fogadja, beleborzongtam; az eljegyzési expedíció a szüleimmel lépten-nyomon kínzatás volt a számomra; semmitől úgy nem féltem, mint hogy kettesben maradjunk az esküvőnk előtt F. meg én. Most mindez másképp van, jól van. Egyezményünk röviden: mihelyt a háborúnak vége, csakhamar összeházasodunk, kiveszünk Berlin valamelyik elővárosában egy két-három szobás lakást, külön gondja mindkettőnknek csak a gazdasági kérdéskör lesz. F. tovább dolgozik, úgy, mint eddig, én pedig, nos, magamról még semmit sem mondhatok. Ám ha kapcsolatunkat szemléletesen ábrázolnánk, tekintsünk két szobát például Karlshorstban, az egyikben F. korán kel, rohan el otthonról, este fáradtan zuhan az ágyba; a másikban áll egy kanapé, azon heverek én, és tejjel-mézzel táplálkozom. Íme, a kényúrként nyújtózó, erkölcstelen férfi (a közismert példabeszéd szerint). Mégis - most e színhelyen nyugalom van, határozottság, az élet lehetősége. (Utólag nézve persze ezek erős szavak, tartósan aligha szoríthatja le őket egy gyönge toll.)

Wolffnak egyelőre nem írok, annyira azért nem sürgetős a dolog, meg hát ő sem sürget annyira. Holnaputántól magam leszek, akkor egy kicsit majd (jövő hétfőig van időm)

revideálom magam, ezt akartam írni itt - és közben szerdából péntek lett. F.-fel Franzensbadban jártam anyámnál és Vallinál, most F. elment, egyedül vagyok. A tepli délelőtt óta oly szép és könnyű napok követték egymást, amilyeneket már soha nem is reméltem volna. Közben persze akadtak napfogyatkozások is, ám a vezérszólam a szépségé és könnyedségé volt, még anyám jelenlétében is, és ez aztán végképp rendkívüli dolog, olyannyira rendkívüli, hogy egyszersmind roppantul meg is riasztott. Nos hát

Itt a szállodában kellemetlen meglepetés várt, szándékosan vagy véletlenül kiadták a szobámat, így kaptam meg F. szobáját, sokkal nyugtalanabb hely, kétfelől páros bérlők, az ajtó viszont nem dupla, nincs ablak sem, épp csak erkélyes. De hát lakáskereséshez végképp nincs kedvem most már. Annak ellenére, hogy épp most csapódik a felvonó ajtaja, és súlyos léptek indulnak el, a szobáját keresi valaki.

Wolffról: egyelőre tehát nem írok neki. Hiszen nem is olyan előnyös bemutatkozás ez, három novella gyűjteményével, melyek közül kettő már megjelent. Jobb lesz, ha várok, míg valami újat és egészet tehetek le az asztalra. Ha ez nem megy, akkor pedig csak hallgassak mindörökre. [...]


[A levélpapír fejléce:
Marienbad, Balmoral- és Osborne-kastély, 1916. július derekán]

[Lapszéli megjegyzés: Megint a zsúfolt hallban; vonz.]

Kedves Max, köszönöm az értesítést, épp egy fejfájós napomon érkezett, nem is hittem, hogy lesz itt ilyen. Ennek ellenére étkezés után nyomban odasiettem.

Csak leírom majd az egészet, többet annál, mint amit látni lehet, nem mondhatok. Az ember persze csak a legapróbb csekélységeket látja, és ezek véleményem szerint mérvadóak. A legostobább vélekedéssel szemben is a dolog valódiságát tanúsítja az ilyen körülmény. Puszta szemmel csak csekélységeket láthatunk ott, ahol igazság van jelen. [...]

A rabbi minden este fél nyolckor vagy nyolckor kikocsizik. Lassan halad a kocsi, be az erdőbe, gyalog követi őt pár híve. Az erdőben egy általában már megbeszélt helyen kiszáll, és kísérőivel egészen sötétedésig jár-kel az erdei utakon. Ima idejére, úgy tíz óra körül ér haza.

Ott voltam tehát fél nyolc körül a Hotel National előtt; ebben a szállóban lakik. Langer már várt. Ömlött az eső, és ez még ebben az esős időszakban is feltűnő. Az utóbbi két hétben alkalmasint sosem esett ilyenkor este. Langer úgy vélekedett, hogy biztosan eláll majd, de nem állt el, sőt még jobban rázendített. Langer elmondta, hogy a kikocsizások alkalmával eddig csak egyszer esett, hanem az erdőben akkor is hirtelen elállt. Ám ezúttal nem állt el.

Ülünk egy fa alatt, és látjuk, ahogy egy zsidó egy üres szódásüveggel kiszalad a kapun. Vizet hoz a rabbinak, mondja Langer. Csatlakozunk hozzá. Vizet kell hoznia a Rudolf-forrástól, ezt írták elő a rabbinak. Sajnos nem tudja, hol a forrás. Eltévedünk egy kicsit az esőben. Egy úr, akivel összetalálkozunk, megmutatja, merre menjünk, ám azt is hozzáteszi nyomban, hogy a forrásoknál mindenütt hétkor van záróra. "Hogyan lehet a forrásoknak zárórája?", véli a vízért küldött ember, és futunk máris. A Rudolf-forrás tényleg zárva, látni már messziről. És nem változik a helyzet, hiába megyünk még közelebb. "Akkor vigyél neki vizet az Ambrosius-forrásból - mondja Langer -, az mindig nyitva van." A vízvivő ezzel egyetért, és már futunk is oda. Valóban, asszonyok mosogatják még az ivópoharakat. A vízvivő zavartan közelít a lépcsőfokokhoz, forgatja kezében az üveget, amelyben már van egy kis esővíz. A nők mérgesen utasítják el, természetesen ez a forrás is hétkor zár. Szaladunk vissza. Így találkozunk két másik zsidóval, ezek már korábban is feltűntek nekem, úgy járnak, mint a szerelmesek, kedvesen pillantgatnak egymásra, mosolyokat váltanak, az egyiknek ott a keze a mélyen lelógó hátsó zsebében, a másik városi. Szorosan karonfogva jönnek. Hallják a bezárt források esetét; nem hihetik, a vízvivő kezdi maga sem érteni megint, így aztán hármasban, nélkülünk loholnak megint az Ambrosius-forráshoz. Megyünk tovább a Hotel Nationalhoz, a vízvivő utolér minket, már lohol is tovább, úgy kiáltja hátra nekünk, hogy a forrás valóban zárva van.

Nem akarunk összeázni, belépnénk a szálloda előcsarnokába, akkor L. hátraugrik és félrehúzódik. A rabbi jön. Senki sem tartózkodhat előtte, mindig szabad utat kíván maga előtt, ezt nem mindig könnyű megteremteni, mert a rabbi gyakran tesz váratlan fordulatokat, és a tolongásban nehéz elég fürgén kitérni. (Még rosszabb lehet a helyzet a szobában, ahol akkora a sokadalom, hogy magát a rabbit is veszélybe sodorja. A múltkor, mondják, ezt kiabálta: "Chassidim vagytok ti? Gyilkosok vagytok.") Ez a szokás mindent roppantul ünnepélyessé tesz, a rabbi forma szerint (holott nem jár az élen, mert tőle jobbra és balra is haladnak) felelősséget vállal mindenki lépteiért. És a csoport szüntelenül újjárendeződik, hogy szabaddá tegyék számára a kitekintést.

Olyan, mint a szultán, akit gyerekfejjel egy Doré-Münchhausenben gyakran láttam. De nem maskara, hanem valódi szultán. És nemcsak szultán, de atya is, néptanító, gimnáziumi tanár stb. Hátának látványa, csípőjén nyugvó kezének látványa, széles háta fordulatának látványa - ez mind bizalomgerjesztő. A csoport valamennyi tagjának szemében ott ez a nyugodt, boldog bizalom, melyet jól sejtek.

A rabbi középtermetű és eléggé korpulens, ám a mozgása nem nehézkes. Hosszú fehér szakáll, rendkívül hosszúra nőtt halántékfürtök (ezeket másokon is kedveli; akinek hosszú a halántékfürtje, azzal szemben máris kegyes; dicséri két gyermek szépségét, kiket apjuk kézen fogva vezet, ám bizonnyal csak a halántékfürtjüket értheti ezen). Fél szemére vak, ez a szeme merev. Szája ferde, ironikus és barátságos egyszersmind. Selyemkaftánt visel, mely elöl nyitott; erős öv feszül a testén; magas prémsapkája emeli ki külsőleg a leginkább a többiek közül. Fehér a harisnyája, és, mint L. mondja, a nadrágja is fehér.

Mielőtt a szabadba kilépne, ezüstbotját esernyőre cseréli. (Egyfolytában esik, szakadatlanul ugyanazzal az erővel, és még most fél tizenegykor sem állt el.) A séta (első ízben marad el a kikocsizás, a rabbi nyilvánvalóan nem akarja ebben az esőben az erdőbe vinni híveit) megkezdődik. Mintegy tíz zsidó halad mögötte, mellette. Egyikük viszi az ezüstbotot és a széket, amelyre a rabbi majd talán leülni óhajt, a másik viszi a kendőt, amellyel a széket letörölgetik, a harmadik a poharat, amelyből a rabbi inni fog, a negyedik (Schlesinger, egy gazdag pozsonyi zsidó) egy üveget, benne a Rudolf-forrás vizével, nyilván valami boltban vette. Külön szerepe van a kíséretben a négy gabim-nak (vagy efféléknek), ők a "legközelebbiek", az alkalmazottak, titkárok. Négyük legrangosabbika, mondja Langer, címeres gazember; nagy hasa, tetszelgő modora, ferde pillantása ezt tanúsítja láthatóan. Ezt egyébként nem szabad rossz néven venni tőlük, minden gabim elromlik, a rabbi állandó közelsége elkerülhetetlenül személyiségromboló, a mélyebb értelem és a szüntelen hétköznapiság ellentmondását átlagos koponya nem bírja elviselni.

A menet igen lassan halad.

A rabbi lassan lendül bele, az egyik lába, a jobb, egy kicsit nehezményezi a szolgálatot; kezdetben köhöghetnéke is támad, kísérete tisztelettel veszi körül. Egy idő múlva azonban láthatóan nincs már semmi akadály (külső), ám épp ekkor kezdődnek a szemrevételezések, s ezért a menet pillanatonként megáll. A rabbi mindent megszemlél, elsősorban mégis az épületeket, egészen elenyésző csekélységek érdeklik, kérdezget, saját figyelmét is felhívja erre-arra, magatartásának jellemzője az ámulat és a kíváncsiság. Összességükben ezek a megnyilvánulások az utazó fejedelmek semmitmondó beszédeit s kérdéseit idézik, talán valamivel gyermetegebbül és örömtelibben, mindenesetre a kíséret gondolatvilágát ellentmondás nélkül ugyanarra a szintre szorítván. Langer mindenben mélyebb értelmet keres vagy sejt, én azt hiszem, a mélyebb értelem itt az, hogy nincs mélyebb értelem, és ez véleményem szerint bőven elegendő. Feltétlenül isteni kegyelem megnyilvánulása, mindazon nevetségesség nélkül, mely elegendő alapok híján az ilyesmivel járna.

A következő épület egy fogassüllő-tenyészde. Magasan az út fölött emelkedik, kő támfala van, előtte ráccsal védett kert. A rabbi tesz egy-két megjegyzést az épületre, majd a kert kelti fel érdeklődését, megkérdi, micsoda kert ez. Körülbelül ahogy a császár helytartója tenné hasonló helyzetben, Schlesinger (héberül a neve Sina) felszáguld a kert lépcsőjén, odafönt egyetlen pillanatig sem időzik, hanem száguld vissza mindjárt (mindezt ömlő esőben), és jelenti (amit természetesen odalentről is azonnal észrevett), hogy tudniillik ez egy magánkert, mely a tenyészde tulajdona.

A rabbi még egyszer szemügyre veszi a kertet, majd elfordul, és így érkezünk el az új fürdőépülethez. Az épület mögött - idejutunk először - mélyedésben a gőzfürdő csövei vezetnek. A rabbi mélyen áthajol a korláton, és mintha nem győzné eleget bámulni ezeket a csöveket, majd vélemény s ellenvélemény cseréje következik a csövek tárgyában.

Az épület érdektelen, felismerhetetlen keverék stílusban épült. Az alsó ablaksor lugasszerű, de befalazott ívsorban helyezkedik el, az ívek találkozásainál mindenütt állatfejek. Az ívek és az állatfejek rendre egyformák, a rabbi mégis megáll az épület széltének csaknem mind a hat ívénél, külön-külön megszemléli őket, összehasonlítást tesz, ítéletet mond, méghozzá távolabbról és közelebbről egyaránt.

A sarkon bekanyarodunk, most vagyunk a homlokzati oldalnál. Az épület nagy hatással van rá. A kapu fölött nagy aranybetűkkel áll: "Újfürdő." Elolvastatja a feliratot, megkérdi, miért ez a neve, van-e másik fürdő is itt, mennyi ideje áll már, stb. És többször is elismétli jellegzetesen keleti zsidó ámulattal: "Milyen szép épület."

Már eddig is többször megszemlélte a tetőereszt, most, hogy az épület közelében vagyunk megint (mert egyszer a túlsó járdán végighaladva is szemrevételeztük az új fürdőházat), külön kerülőt tesz, hogy a tetőeresz oly részéhez jusson még közelébb; amelyik a fal egyik kiszögellőjénél vezet le. Örömmel hallja, hogyan kopog az ereszcsatornában a víz, fülel, a csövek mentén nézeget fölfelé, megtapogatja őket, elmagyaráztatja, hogyan is működik az ilyen berendezés. [A levél itt a levélpapír közepén félbeszakad.]


Felicéhez

[Levelezőlap. Postabélyegző: Marienbad - 16. VII. 14.]

Szegény Drágaságom, a Te tolladdal, a Te tintáddal írok, a Te ágyadban alszom, a Te erkélyeden üldögélek - mindez nem volna baj, de a szimpla ajtón áthallatszik a folyosói lárma és jobbról és balról a bérlőtársak lármája. Ezek az átkozott lentiek, az a kis nőstény ördög a főbűnös, kicserélték a szobákat, jobban mondva kivettek egy kétágyas szobát, emiatt történt a csere. Most, hogy nem vagy itt, nincs erőm szállást keresgélni. [...]

[...]


[Levelezőlap. Postabélyegző: Marienbad - 16. VII. 16.]

Drágám, szegény Drágaságom (mit összelocsog az öreg házaspár itt a szomszédban), árválkodom a régi utakon, de még annak ellenére is, hogy semmit se csinálok, csak pihenek, egész jól megvagyok. Igen, mert nyugodt vagyok felőled, már amennyire mi mostanában egyáltalán nyugodtak lehetünk. Használd ki Te is a nyugalmat, arra kérlek, a magad javára. Talán azzal kezdhetnéd, hogy elhagyod a cukorropogtatást, a pokolba végtelen hosszú út vezet. (Az öregúr most kászálódik ki csoszogva az ágyából.) - Búcsúbeszélgetésem Helenkével: - Rosszul mondta, a vonatnak nem volt csatlakozása. - Ja úgy, én kerékpárra gondoltam. - Nem volt kerékpárunk. - Ja úgy, akkor megnézhették volna Egert, szép hely. - De tizenegy órára voltunk bejelentve. - Ja úgy, akkor mehettek volna gyalog, szép út. - De csomag volt nálunk. - Ja úgy, akkor mehettek volna kocsin, szép utazás. - Köszönöm, azt tettük, csak ráment a maga borravalója.

Franz

[...]


[Levelezőlap. Marienbad, 1916. július 19.]

Drága Felice, folyton álmatlansággal és fejfájásokkal kínlódom, ami nagyon aggaszt. Nem tudom, most mi lehet az oka, felőled megnyugodtam, és jókedvű vagyok. Talán rosszul gazdálkodtam magammal az elmúlt négy évben, és ez bosszulja most meg magát? Vagy talán csak az erdei levegő teszi átmenetileg, máskülönben farkasétvágyam van tőle. Mondj egy vigasztaló szót. Ebben az állapotban nem tudok dolgozni, de ez nem olyan nagy baj; ugyan mit is végezhettem volna hamarjában nyolc nap alatt, nem is ez a munkaidőm. De mi lesz ebből?


[Levelezőlap. Marienbad, 1916.] július 20.

[...] Álmatlanság ide, fejfájás oda, pocakosodom, nem úgy, mint a direktorom, csak alárendelthez illő mértékben. A tegnapi étrend: fél tizenegykor két tej, méz, két vaj, két zsömle; tizenegykor negyed kilogramm cseresznye; tizenkettőkor császárhús, spenót, krumpli, vaníliás metélt, zsömle; háromkor egy csésze tej, két zsömle; ötkor csokoládé, két vaj, két zsömle; hétkor zöldség, saláta, kenyér, ementáli; kilenckor kalács, tej. Na?

Franz


Napló


Július 20. [...] Könyörülj rajtam, bűnös vagyok lényem minden zugáig. De voltak nem éppen megvetendő hajlamaim, jó kis képességeim, tobzódtam bennük, én, a tanácstalan lény, aki voltam, most a végét járom, éppen olyan idő tájt, amikor külsőleg minden a javamra fordulhatna. Ne taszíts az elveszettek közé. Tudom, nevetséges, a távolban, sőt most már a közelben is nevetséges önszeretet beszél ebből, de ha élek, akkor az önszerelmem is egy élőé, és ha nem nevetséges az élő, akkor szükségszerű megnyilatkozásai sem azok. - Szegény dialektika! [...]


Felicéhez

[Levelezőlap. Postabélyegző: Marienbad - 16. VII. 21.] július 20.

Drága Felice, a keddi levélért - az utóbbi napokban még három lapot is kaptam - hálás köszönet. Nagy hatással és jó hatással vagy rám, Felice, s hogy ezzel helyesen élsz majd, azt az együtt töltött napok nyomán, ha el-elborult is közben a kedvünk, bízvást állíthatom. Bár ugyanígy lennél Te is velem! Sok feladat vár ránk, rám több, mint rád, de jut mindkettőnknek bőven. Ahhoz még nagyon az elején vagyunk, hogy a fejfájásban már most felőrlődjön minden erő. Jó volna mielőbb találkoznunk.

[...]


[Levelezőlap. Postabélyegző: Marienbad - 16. VII. 22.] 16. július 21.

Drágám, már megint túl gyakran írok, mint ahogy régebben? Mentségemre: az erkélyeden ülök, a Te asztalfeleden, olyan ez a két asztalfél, mint a mérleg serpenyője; mintha megbomlana a szép estéink egyensúlya; én egyedül ülök az egyik serpenyőben, és süllyedek: lesüllyedek, mert Te távol vagy. Ezért írok. Meg azért is, mert noha az utóbbi két napban javulás állt be, még mindig zúg a fejem, és így legalább az író kéz eltapogatózhat a Te békés közelségedbe. Itt most majdnem olyan a csönd, ahogy én szeretem: az erkélyasztalkán ég az éjjelilámpa, a többi erkélyek mind néptelenek a hidegben, csak a Kaiserstrasse monoton zaja hallik ide, de ez nem zavar.

Isten veled, aludj ezerszer jobban, mint a Te

Franzod


Napló


Július 22. Különös ítélkezés. A vádlottat a cellájában szúrja le a hóhér, közben mások nem lehetnek jelen. A vádlott az asztalnál ül, és befejezi a levelét vagy az utolsó étkezését. Kopogtatnak, a hóhér az. "Kész vagy?", kérdi. Elő van írva, mit kérdezzen, hogyan rendelkezzék, s az is, mindez milyen sorrendben történjék, nem térhet el ettől. Az elítélt, miután először felugrott a helyéről, újra ül, maga elé mered, vagy a tenyerébe hajtja az arcát. Mivel a hóhér nem kap választ, a priccsen kinyitja a kellékesládikóját, kiválasztja a tőröket, és itt-ott még tökéletesíteni próbálja többszörös élüket. Már nagyon sötét van, kis hordozható lámpást állít fel, és világosságot gyújt. Az elítélt lopva a hóhér felé fordítja az arcát, de mikor észreveszi a munkálkodását, megborzong, visszafordul, és semmit sem akar többé látni. "Kész vagyok", mondja kis idő múlva a hóhér.

"Kész? - kérdi rikoltva az elitélt, felugrik, és most mégis a hóhér szemébe néz. - Nem fogsz megölni, nem fektetsz a priccsre, nem szúrsz le, végtére is ember vagy, végrehajthatsz kivégzést emelvényen segédekkel és bírósági hivatalnokok előtt, de nem itt a cellában, az emberek egyikeként." És mivel a hóhér a ládikó fölé hajolva hallgat, az elitélt nyugodtabban hozzáteszi: "Ez lehetetlenség." És mivel a hóhér még erre sem szólal meg, azt mondja még az elítélt: "Éppen azért vezették be ezt a különös ítélkezési módot, mert lehetetlenség. A formát még megőriznék, de a halálbüntetés végrehajtását már nem akarják. Másik börtönbe fogsz vinni, valószínűleg sokáig kell majd még ott maradnom, de kivégezni már nem fognak." A hóhér újabb tőrt bontott ki a vattaburkából, és így szólt: "Nyilván azokra a mesékre gondolsz, amelyekben megbíznak egy szolgát, hogy tegyen ki az utcára egy gyereket, ám nem képes ezt véghezvinni, inkább egy suszterhoz adja inaskodni. Ez mese, itt azonban nincs mese."


Felicéhez

[Levelezőlap. Prága,] 1916. július 27.

Drágám - délelőtti munka után. Csak egyvalami maradt meg a fejemben: az a felismerés, hogy a diktálószobám és a marienbadi erdők merőben különböznek egymástól.


[Levelezőlap. Prága,] 16. július 28.

Drágaságom - még most is, négy nappal a megérkezésem után, még most is hat bennem valamiképpen az a belső és külső csönd, amelyben, hála neked és a nagy erdőknek, részem volt Marienbadban. Gyöngül már ugyan a hatása, fejfájások, szorongásos álmok, a régi éjszakai felriadások nyomakodnak megint elő, de mégis megerősödött bennem valamelyest a meggyőződés, hogy némi utazgatás és nagy nyugalom és függetlenség képes még összetartani talán ezt a széthullani készülő fejemet. De ennek mielőbb meg kell lennie. A hivatali létben csak baj származik belőle, ha talpra áll az ember, eleinte ugyanis még jobban lázadozik, aztán meg még mélyebbre süllyed vissza. Nagyon szeretném tudni, mi maradt meg benned Marienbadból, s hogyan különbözik a mostani életed akár jó, akár rossz értelemben a korábbitól.

Sokszor üdvözöl Franz


[Levelezőlap. Prága, 1916.] július 29.

[...] Elszomorít, hogy téged mindjobban elnyel az üzlet. Lindströméknek is dolgozol? (Hogy végződött az a vitás honorárium-ügy?) Ha így áll a dolog, akkor bizony nem sok időd jut majd a népházra, pedig én sóvárogva várom a híreket a közreműködésedről. Számomra nem a cionizmus itt a lényeg (és számodra se az legyen), hanem maga az ügy, és ami lesz belőle.

Sokszor üdvözöl Franz


[Levelezőlap. Prága, 1916.] július 30.

Drágám, olvasom megint a tegnapi lapot. Mit írsz majd dr. Lehmann-nak? Mindenesetre ajánld fel neki a szolgálatodat. Ami csekély időd marad (a sétát és a tornát leszámítva), ott hasznosíthatod a legjobban, és számtalanszor lényegesebb ez, mint a színház, mint Klabund, mint Gerson, mint tudom is én, mi még. Aligha van ennél önösebb célkitűzés. Nem segítséget nyújt az ember, hanem segítséget kér, és ebből a munkából több méz gyűjthető össze, mint a marienbadi erdők összes virágaiból. Nem tudom, honnan veszed, hogy csak diákokra lehet számítani. Az természetes, hogy diákok és diáklányok karolták fel és viszik tovább az ügyet, általában ezek a legönzetlenebb, a legelszántabb, a legnyughatatlanabb, a legkövetelőzőbb, a legbuzgóbb, a legfüggetlenebb, a legmesszebbre látó emberek, de helye van ott mindenkinek, aki csak él.

Sokszor üdvözöl Franz


[Levelezőlap. Prága, 1916.] augusztus 1.

Drágám - négy napja semmi hír, ez már szinte aggasztó egy kicsit, vasárnap is volt közben. Újabban azzal szórakozom a szabad időmben, hogy a fűben heverészem. Ha nem érek rá, és kedvem sincs kimenni a környékre (pedig vasárnap úgy láttam, nagyon szép Prága környéke), hol az egyik, hol a másik játszótéren telepszem le, ahol szegény emberek üldögélnek a gyerekeikkel. Nincs is nagy lárma, sokkal nagyobb a csend, mint a [marienbadi] Keresztkút környékén. Legutóbb ott heverésztem az utcai árok partján (idén még az árokban is magas és kövér a fű), amikor arra hajtott kétlovas hintón egy hivatali ügyfelem, egy előkelőforma úr egy még előkelőbb ünnepségre. Kinyújtóztam, és eltöltött a lecsúszottság jóleső (csakis jóleső) érzése. Hát Te? Vasárnap itt éreztelek magam mellett, de most csend van.

Franz

[...]


[Levelezőlap. Prága, 1916.] augusztus 9.

Drágaságom, szépek, szépek a napok. Ha van egy kis időm, kedvem és erőm, kimegyek a városból, és nemcsak az árokban heverészem. Van itt a közelben, a feltöltött úton lévő gyümölcsösön túl egy kis erdő, szívesen elheverészem annak a szélében is. Balra látni a folyót, a túlpartján gyéren benőtt hegyoldalak, velem átellenben egy magányos domb egy ódon házzal, amelyet már gyerekkoromban oly titokzatosnak éreztem, s amely most puhán belemosódik a tájba, és körös-körül dimbes-dombos, barátságos mezőség. A lebukó nap aztán egyenesen az arcomba és a mellemre tűz. [...]


A Kurt Wolff Verlaghoz

Prága, 1916. augusztus 19.

A Kurt Wolff Verlagnak!

Múlt hó 15-én kelt szíves levelüknek megfelelően felsorolom indokaimat, amiért Az ítélet és A fegyencgyarmaton című írásom külön-külön történő megjelentetését kértem:

Eleinte egyáltalán nem arról volt szó, hogy az írások a Jüngster Tag-ban jelennének meg, hanem egy Büntetések című novelláskötetben (Az ítélet - Az átváltozás - A fegyencgyarmaton), melynek kiadását Wolff úr már régebben kilátásba helyezte. Ezek a történetek bizonyos egységet képeznek, valamint az sem vitás, hogy egy novelláskötet tekintélyesebb megjelenési forma lett volna, mint a Jüngster Tag füzete, ennek ellenére készséggel lemondok a kötetről, ha Az ítélet önálló megjelenésének lehetősége továbbra is valóban fennáll.

Hogy Az ítélet és A fegyencgyarmaton együtt jelenne meg egy önálló Jüngster Tag-kötetben, gyakorlatilag szóba sem jön, hiszen A fegyencgyarmaton önmagában s az Önök levelében jelzett véleményezés szerint is bőséggel megtölthet egy önálló füzetformát. Hozzátenni ehhez csak azt szeretném, hogy Az ítélet és A fegyencgyarmaton érzésem szerint iszonyúan nem illik össze; Az átváltozás valamennyire közvetítene közöttük; ám e kiiktatott közbülső tag híján olyan lenne a maradék, mintha két valóban egymástól idegen fejet erőnek erejével összekoccantanak.

Főként Az ítélet különnyomatként való megjelentetése mellett szólnak véleményem szerint az alábbiak: az elbeszélés nem annyira epikus, inkább vers jellegű, ezért volna szüksége teljesen szabad térre, melyben érvényesülhet. Továbbá ez legkedvesebb munkám, s ezért mindig szerettem volna, hogy, ha lehetséges, egyszer önállóan is hasson. Most, amikor a novelláskötet terve elesik, erre igen jó alkalom kínálkozhatna. Mellesleg jegyzem meg, hogy ha A fegyencgyarmaton nem jelenik meg most azonnal a Jüngster Tag-ban, lehetőségem nyílik, hogy a Weisse Blätter-nek fölajánljam. Ám ezt valóban csak mellesleg említem, mert számomra a lényeg az marad, hogy Az ítélet külön jelenjék meg.

Leküzdhetők-e ennek műszaki akadályai? Elismerem, hogy a nagyméretű nyomat nem volna a műhöz épp a legalkalmasabb könyvforma; ám először is már a Denevér-tükörrel megvolna a harminc oldal, másodszor nem minden Jüngster Tag kötet tesz ki legalább harminckét oldalt, például Aissé csak huszonhatot, más kötetkék pedig, melyek jelenleg nincsenek itt kéznél, még ennél is kevesebb lapból állnak: gondolok például Hasencleverre vagy Hardekopfra.

Azt hiszem tehát, hogy a Kiadó a különnyomattal gyakorlatilag megoldható szívességet tehetne nekem - mert hangsúlyozni kívánom, hogy ilyes eljárásukat okvetlenül szívességnek tekinteném.

Kiváló tisztelettel, hívük

F. Kafka


Felicéhez

[Levelezőlap: Prága,] 16. augusztus 22.

Drágám, itt ülök az írógépnél, egyszer megpróbálom így is. A gépírókisasszonyom szabadságon van, de úgy vágyódom utána, hogy majd belebetegszem, az a férfi ugyanis, akit adtak helyette, akármilyen türelmes, szorgalmas és aggályoskodó is (olykor hallom, hogy kalapál a szíve), szétzilálja, anélkül, hogy sejtené, az idegeimet. És a kisasszony csak holnap, nem, csak holnapután jön meg. És az a lány, aki neked segít, az milyen? Nem hallok róla semmit. Erről jut eszembe: írhatnál egyszer Te is géppel nekem. Nyilván sokkal több férne rá, mint például a legutóbbi vasárnapi üdvözlőlapra (péntekről és szombatról még semmit sem kaptam), és a gépírást talán hamarabb cenzúrázzák is. - Szóval vasárnap is az irodában, és már másodszor, nagyon helytelen. Mi nem stimmel? És a népházról semmi hír, kár. Még egy gondolat, igaz, hogy régi (gépírás közben rajzanak): nem küldhetnél néhány képecskét magadról, mintha már ígérted is volna, vagy nem? - Max és a felesége ma utaznak Marienbadba a tanácsaimmal és az útikalauzunkkal felszerelve, olyan jóleső érzés, hogy az embernek szinte személyes képviselői vannak újra Marienbadban. Olyan távol esik tőlünk, mintha örökre elveszett volna (a gépelés érzelgőssé tesz). Számos üdvözlet, természetesen Grete kisasszonynak is, mindig neki is szól.

Franz


Dr. Siegfried Löwyhez

[1916]

[Egy "Marienbad és környéke" útikönyv címlapján; a könyvet Kafka küldte Siegfried nagybátyjának. ]

Természetesen csakis Marienbadba menni! A Dianahofhan reggelizni (édes tej, tojás, méz, vaj), gyorsan a Maxtalban villásreggelizni (aludttej), gyorsan a Neptunban Müller főpincérnél ebédelni, a gyümölcskereskedőnél gyümölcsöt enni, futva aludni, a Dianahofban tejet tányérból enni (előre megrendelni!), gyorsan a Maxtalban aludttejet inni, a Neptunban vacsorázni, azután a városi parkba kiülni és a pénzt megszámolni, utána cukrászdába menni, majd nekem pár sort írni és egyetlen éjszaka annyit aludni, amennyit én huszonegy éjszaka összesen.

Mindez esőben szinte még jobban megy, mint szép időben, hiszen akkor a séták sem zavarnak, és a távoli kávézókertekben valami mindig hiányzik, a Kaffee Almban például a tej, a Kaffee Nimrodban a vaj, és sehol sincs zsemle, zsemlét mindenüvé zsebben kell vinni magunkkal.

Újságot vásárolni nem kell, a Dianahofban Berliner Tagblatt mindjárt megjelenés után, más újságok (folyóiratok nem) a városháza olvasótermében, a Marienbader Tagblatt este megjelenő tudósításai minden szálláshelyen legalább egy példányban ott hevernek.

Különösen olcsó, de nem egészen tiszta gyümölcs mindjárt a Judengasse elején.

A magam részéről előnyben részesíteném az általad megjelölt házakat a Waldquellénél, s nemcsak azért, mert ott laktam, és közel a Dianahof, hanem mert a másik házcsoport északnyugatnak nézhet. Ajánlatos a Neptunban: zöldséges omlett, ementáli, császárhús, adag nyers tojás és adag zöldborsó. -

Ha este dolgozni akarsz, végy ki erkélyes szobát (de a szomszédos erkélyek ne legyenek túl közel), ahol az éjjeliszekrény lámpáját kiteheted az erkélyasztalra; akkor máris kétszobás a lakosztály, és az erkélyen különösen nyugodt. -

Jó gyümölcs van a Maxtal felé vezető úton is (ezek voltak például az én gondolataim az erkélyen a nyugodt éjszakában). - Ha valami panaszod lenne, vagy más ilyesmi, menj el a városházára Fritz Schwappacherhez, a "fáradhatatlan sajtófőnökhöz", aki megalakította az időszakosan Marienbadban tartózkodó újságírók egyletét.

Most azonban legyen ennyi elég, és utazhattok nyugodtan. Jóleső érzés, hogy ott tudhatlak titeket amolyan képviseletemül.


Napló


Augusztus 27. Végkövetkeztetés két iszonyú nappal és éjszaka után: köszönd a gyöngeség, a takarékosság, a határozatlanság, a számítókészség, a gondoskodás hivatalnoki bűnének, hogy nem küldted el a lapot F.-nek. Lehet, hogy nem vonhattad volna vissza, meg kell adnom, lehetséges. Mi lett volna az eredménye? Valamely cselekedet, fellendülés? Nem. Ezt a cselekedetet már elvégezted néhányszor, semmi sem javult tőle. Ne próbáld megmagyarázni: bizonyosan meg tudsz magyarázni minden elmúltat, hiszen semmiféle eljövendőre se merészkednél, ha előtte meg nem magyaráznád. Az pedig lehetetlen. Ami felelősségérzet és mint ilyen nagyon tiszteletreméltó lenne, végső fokon hivatalnokszellem, kisfiússág, apa által megtört akarat. Ami jobb nála, azon dolgozz, ott van közvetlenül a kezed ügyében. Vagyis ne kíméld magad (főképpen ne F. emberi életének a számlájára, végtére mégiscsak szereted), mert kímélni lehetetlenség, a látszólagos kímélet ma csaknem tönkretett. Nemcsak arról a kíméletről van szó, amely F.-nek, házasságnak, gyerekeknek, felelősségnek stb. szól, hanem arról a kíméletről is, amely a hivatalt illeti, ahol kuksolsz, ami a rossz lakást illeti, amelyből nem mozdulsz. Mindenről. Vess tehát véget ennek. Nem kímélheti magát az ember, nem számíthatja ki előre a dolgokat. Nem tudsz magadról semmit arra nézve, mi jobb neked. Ma éjjel például agyad és szíved rovására harc dúlt benned két teljesen egyenértékű és egyenlő erejű indíték között, gondok mindkét oldalon, vagyis a számítgatás lehetetlensége. Mi marad? Nem lealacsonyítani magad többé ilyen viaskodás színhelyévé, ahol jóformán rád való tekintet nélkül folyik a harc, és te nem érzel mást, csak a rettentő harcosok ütéseit. Lendítsd fel tehát magadat. Javulj meg, szabadulj ki a hivatalnokszerűségből, kezd el látni végre, ki vagy, ahelyett, hogy azt számítgatnád, mivé akarsz lenni.

A legközelebbi feladat okvetlenül: katonának menni. Hagyd azt az ostoba tévedést is, hogy összehasonlítgatod magad például Flaubertrel, Kierkegaard-ral, Grillparzerrel. Ez igazán gyerekes dolog. A számítgatások láncolatában szemekként bizonyára használhatóak a példák, vagy az összes számítgatással együtt használhatatlanok inkább, külön-külön összehasonlításokba ágyazva, mindenesetre már eleve használhatatlanok. Flaubert és Kierkegaard nagyon pontosan tudták, hányadán állnak, egyenes akaratuk volt, ez nem számítgatás volt, hanem tett. Nálad viszont a számítgatások végtelen sora, négyévnyi iszonyatos fel-alá hullámzás. Grillparzerrel talán érvényes a hasonlat, ám Grillparzer a szemedben nem követendő példa, szerencsétlen eset, amelynek az eljövendőek köszönettel tartoznak a helyettük lerótt szenvedésekért.


Felicéhez

[Levelezőlap. Prága,] 16. szeptember 10.

Drágám, vasárnapi sürgölődés. Megint Ottlával megyek. Tegnapelőtt ünnep volt, két csodálatos helyen jártunk, szintén mostanában fedeztem fel őket, megint Troja közelében, de még annál az erdőszélnél is sokkal szebbek. Az egyik helyet a még sűrű fűben alacsony dombhajlatok körítik, közelebbről és távolabbról szabálytalanul, de tökéletesen körbezárva, és körös-körül éri az üdvös napsugár. A másik, nem messze onnét, egy keskeny, mély, zegzugos völgy. Mindkét hely olyan csöndes, mint az Édenkert volt, miután kiűzetett belőle az ember. Hogy megzavarjam a csöndet, Platónból olvastam fel Ottlának, ő meg énekelni tanított engem. Biztos, hogy arany van elrejtve valahol a torkomban, még ha csak olyan hangot ad is, mint a bádog.

Számos üdvözlet, Franz


16. szeptember 11.

Drágám, nagyon korán van még, vár a munka, vár a főnök, ez a megint kialvatlan fej talán szívesebben pihenne a szék támláján, és én mégis az írógépnél ülök, hogy írjak neked. Úgy érzem ugyanis, jókora térre van szükségem és szabad mozgásra a két könyökömnek, hogy kifejezzem azt az örömet, amelyet a leveled szerzett nekem. Természetesen az a legfontosabb, hogy végre egymásra találtatok, Te meg a népotthon, a többi, mint a jó, mint a legeslegjobb dolog, mert hisz ez az, meglesz majd magától. Amit a külsőségekről akár dicsérőleg, akár rosszallólag mondasz, azzal - ha egyáltalán szabad ilyen távolról véleményt nyilvánítani - tökéletesen egyetértek (a zongorát persze nem tekintem elengedhetetlennek a saját berendezésünkhöz), mindez azonban csak körítés és mellékes. A legfontosabb, hogy mifélék az emberek, csak ők, az emberek. Nagyon szeretnék erről egyet s mást hallani. Pár szót dr. Lehmannról és persze az előadásáról is. Mit jelent például az az ellentmondás, hogy egyrészt azt mondod, a hallottak még nem nagyon leptek volna meg (ez ugyan egy kicsit rosszallóan hangzik), másrészt viszont azt mondod, hogy az előadás eszméitől már régóta idegenkedtél (ez meg tulajdonképpen inkább nagyobb, semmint kisebb meglepetésre utalna). Úgy látom egyébként, hogy határozottan szerencséd volt az előadással, minthogy pontosan arról a lényegi kérdésről esett benne szó, amely véleményem szerint sosem fog nyugvópontra jutni, minduntalan feléled majd, minduntalan megrázza a cionizmus talaját. Az a munka azonban, amelyről itt elsősorban és számodra is szó van, aránylag még a legkevésbé fogja megsínyleni ezt a nyugtalanságot, és talán - túl sok itt a talán, bennem reked a szó. Egyszóval az ottani legsürgősebb teendőkhöz elegendő egy leheletnyi is abból a szellemből, amely ott munkál a neked régebben elküldött emlékiratokban, melyekre nem győzöm felhívni a figyelmedet. Szeretnék tehát még valamit hallani az ott lévő emberekről meg azokról a lányokról is, akik a véleményed szerint úgy tetszettek volna nekem. Bentlakók is voltak ott? Vita is volt, amelynek során némelyekről ki lehetett deríteni egyet s mást? Nagyon jó, hogy Bloch kisasszony is részt vett a dologban. Ő hogy vélekedett minderről? Én az egészben annak örülök a legjobban, hogy valamiképpen megéreztem (nagy óvatlanságra vall, hogy ezt elárulom neked, de egyrészt ez az ügy sokkal fontosabb, másrészt meg mi sokkal közelebb állunk egymáshoz, semhogy holmi óvatoskodásnak helye volna köztünk), szóval azt hiszem, valamiképp rájöttem, hogy neked most abból, ami ott feltárul előtted, okvetlenül be kell látnod, hogy bizonyos mértékig (csak bizonyos mértékig, mert hisz senki sem tagadhatja meg tökéletesen önmagát, nyilván ugyanígy vélekedsz Te is rólam, ha velem érzel) elkerülted eddig azt, ami igazán lényeges volt, ami képes lett volna mozgósítani erőd legjavát, elkerülted, mert az üzlet, a család, az irodalom, a színház a természete szerint csak bizonyos mértékig kötötte le java erődet, de most talán mégis elérkeztél az igazi cselekvéshez, amely a legjobb értelemben hasznára válik majd a családnak meg az összes többinek is. Szándékosan nem említettem azt, ami kettőnkre és kettőnk kapcsolatára vonatkozik, azt tartsuk inkább titokban. De ha tudnám, hogy valamiképpen csakugyan az a gondolat fogamzott meg benned (és hogy eddigi környezetedet is eltöltse, Bloch kisasszonyban is), ha nem is éppen mindjárt azon az egyetlen, véletlen estén, hanem később a feladat és a nagy lehetőségek hatására, akkor nagyon boldog volnék. [...]


16. IX. 12.

Drágám, amiről kérdezel, arra utaltam részben a tegnapi válaszlevelemben, csak éppen a leglényegesebbre nem. Azt nem tudom megírni, de vigasztaló, hogy még élőszóban sem volnék képes elmondani. Ehhez a témához nincs meg bennem, még tagadólag sem, az a világosság, amelyet természetednél fogva talán jogosan követelsz tőlem, de ha megvolna, sem merném kifejezni. Igaz, lett volna rá módom, hogy folyóiratokkal és könyvekkel próbáljalak terelgetni valamerre, ahol érzésem szerint szellemi téren már jól elő volt készítve a helyed. De nem tettem, úgysem lett volna belőle semmi, az ilyen erőtlen ösztökélés csak gyenge eredménnyel jár, arról nem is szólva, hogy egyszerűen félrefordítod a fejed, és máris megszabadultál tőle, lásd például az emlékiratokat. Hadd tegyem hozzá: jogosan szabadultál meg tőle, mert amúgy is könnyelműség volt ezzel az állandóságot nélkülöző, távoli kapcsolattartással kísérletezni. Ezért örültem olyan nagyon, amikor Marienbadban - holott nem számítottam rá, és nem is erőltettem - oly készségesen magadévá tetted a népotthon gondolatát, és most továbbra is ennek a jegyében akarsz tevékenykedni. Csak az ottani tényekből, az apró és a legapróbb tényekből tanulhatsz valami lényegeset. Ne legyenek előítéleteid, se jók, se rosszak, és ha rám gondolsz, abból se fakadjon előítélet. Ott elesettséget fogsz látni és lehetőséget az értelmes segítésre, önmagadban pedig erőt hozzá, segíts tehát. Ez nagyon egyszerű, és mégis mélységesebb minden mély gondolatnál. Minden egyéb, amit kérdeztél, önként adódik majd ebből az egyszerű dologból, ha itt az ideje. Ha rám gondolsz, ne felejtsd el, hogy a munkád által egyes dolgokban némiképpen eltávolodsz majd tőlem, én ugyanis, legalábbis most - és ezzel nemcsak az egészségi állapotomra célzok - egyáltalán nem volnék képes erre a munkára, nem volna meg bennem az ilyen munkához elengedhetetlen odaadás. Ám ez csak egyes dolgokban van így, általánosságban és azon túl elképzelni se tudok szorosabb szellemi kapcsolatot, mint amilyent e munka teremt közöttünk. Minden kézmozdulattal, amelyet ott teszel, minden feladattal, amelyet magadra vállalsz (csak az egészségednek ne árts vele), minden ilyen dologgal engem erősítesz majd, mint ahogy a legutóbbi leveleddel is. Úgy látom, ez az egyetlen lehetséges út vagy annak az útnak a kezdete, amely szellemi szabadsághoz elvezethet. És a segítők hamarabb juthatnak el oda, mint a segítettek. Őrizkedj az ellenkező vélemény gőgjétől, ez nagyon fontos. Miben is áll tulajdonképpen a segítés ott a népotthonban? Mivel az ember a bőrébe egy életre úgyis bele van varrva, és, legalábbis saját kezűleg és közvetlenül, úgysem vetheti le magáról, azt kell megpróbálni, hogyan közeledhetünk a gondozottakhoz - mindenesetre megkímélve lehetőleg az egyéniségüket -, a segítők szellemi szintjéhez, még nagyobb távlatban pedig a segítők életstílusához, azaz korunk berlini színezetű művelt nyugati zsidójának és, valljuk meg ezt is, a maga nemében talán a legjobb fajta zsidónak az állapotához. De ez még nagyon kevés volna. Ha nekem például választanom kellene a berlini otthon és egy másik között, amelyben a berlini segítők volnának a tanítványok (közöttük Te magad is, Drágám, s persze legfőképpen én), a segítők pedig egyszerű kolomeai és stanislawowi keleti zsidók, én óriási megkönnyebbüléssel és szemrebbenés nélkül föltétlenül az utóbbi mellett döntenék. No de azt hiszem, ilyen választás nincs is, senkinek sem kell választania, és olyasmit, ami felérne a keleti zsidók értékével, amúgy sem lehet közvetíteni egy otthonban, e tekintetben mindinkább csődöt mond mostanában még a fajrokoni nevelés is, vannak dolgok, amelyek nem közvetíthetők, legföljebb - reménykedjünk benne megszerezhetők, kiérdemelhetők. És éppen ebben a megszerzésben működhetnek közre, úgy képzelem, a segítők az otthonban. Keveset fognak végezni, mivel kevésre képesek, és kevesen vannak, de ha megértik a dolgot, akkor mindent elvégezhetnek, amire képesek, az pedig, hogy lelkierejüket összeszedve mindent elvégeznek, az bizony nagyon nagy dolog, csak ez az igazán nagy dolog. A cionizmusnak csak az a szerepe ebben (csak számomra persze, számodra természetesen nem föltétlenül), hogy az otthonbeli munka tőle kapja az új, hatásos módszert s egyáltalán az új erőt, hogy szítja a nemzeti érzést ott, ahol más talán csődöt mondana, és hogy hangosan hivatkozik, természetesen azokkal a megszorításokkal, amelyek nélkül nem maradhatna meg a cionizmus, a régi szörnyűséges időkre. Hogy Te hogy férsz meg a cionizmussal, az a Te dolgod, én csak örülök minden vitának (közöny kizárva), amely közted és közte történik. Most még nem lehet róla szó, de ha egyszer majd úgy érzed magadról, hogy cionista vagy (egyszer már megcsapott a szele, de csak egy pillanatra, vita nem támadt belőle), és rájössz, hogy én viszont nem vagyok az - a vizsgálódásból alighanem ez derülne ki -, nem fogok megijedni, és neked sem kell megijedned, a cionizmus ugyanis nem olyasmi, ami elválasztja egymástól a jóakaratú embereket.

Későre jár, és két napja már megint nem akar csillapodni a fejem és a vérem.

Franz

[...]


16. IX. 26.

Drágám, tegnap és ma semmi hír. - Először is egypár röviden megválaszolható kérdés: hány estét töltesz mostanában hetenként az otthonban és hány órát? Milyen messze van az otthon, és hogy mégy oda, járművel vagy gyalog? Miről van szó dr. Lehmann-nak a vallásos nevelésről szóló előadásában? Azt írod, hogy a lányok maguk választják meg a segítőjüket. Hol van lehetőségük a választásra? Hisz téged sem választottak meg, vagy talán téged csak kísérletképpen hívtak meg oda? És miért nem Mirjam már a vezető? Ismered őt személyesen? És mit csinál a második hölgy, aki pályázott a csoportra, gondolom, ez az; akit Rotstein néven emlegetsz. Megosztjátok egymás közt a munkát, és hogyan? Mit szólnak az otthonhoz a barátnőid, a nővéreid és az anyád, akit már két vasárnappal megrövidítettél? Miért vállaltad el az éves beszámoló megírását, amikor ezt a munkát bízvást elvégezhetné más is, kivált hogy neked teljesen haszontalan többletmegterhelést jelent, még ha csak egyoldalnyi terjedelmű is az a beszámoló? (Ezt a kérdést a haszonlesés diktálta, azt az egy oldalt ugyanis jobban hasznosíthatnád a javamra.) A főnököd Berlinben van? Van segítséged, és hogy válik be? Miért kellett megint átköltöznöd? Nem keresel már lakást az első sikertelen kísérlet után? Danziger úrról jöttek újabb hírek? Hallottál Feiglről valamit, vagy írtál neki? Tudsz valamit a nővéredről? (Én nem.) Mára elég is ennyi kérdés.

Tegnap küldettem neked tíz Schlemihl-t a Világirodalom-ból, a jobbik papíron, remélem, azon jobban kivehetők lesznek a képek. Egyébként nem ismerem ezt a füzetet. Ezenfelül kapsz még majd két Schlemihl-t Schaffsteintől is. Ezek a könyvecskék talán csinosabbak, mint a Világirodalom füzetei, különösen a régi képekkel, de azt hiszem, nem teljes a szövegük. Nem hiszem, hogy a lányoknak is veled kellene olvasniuk a saját példányukból, inkább add nekik ajándékba a füzetet, miután végeztél a Schlemihl-lel. Kezdetnek már csak a gazdag történeti vonatkozások miatt is jó volt a választás. Ám sajnos sejtelmem sincs róla, milyen képességei és igényei lehetnek ezeknek a szerencsés tizenegy-tizennégy éves lányoknak. Észrevetted egyébként, hogy Foerster, legalábbis eleinte, nincs különösebben tekintettel a lányoktatásra? Itt lehetőséged nyílik, hogy a tapasztalataid alapján bővítsd a programot. Maxszal tulajdonképpen még nem volt alkalmam beszélni a csoportod olvasmányairól, attól tartok, ehhez a korosztályhoz ő sem tud sokat mondani. Én pillanatnyilag csak egyvalamit tudnék: Schalom Asch bibliai történeteit (valami efféle a címe). Ismerni ugyan nem ismerem, és ami apróságokat olvastam tőle, mindig eléggé bosszantottak, de ez a könyv nagyon jó lehet. Legközelebb elküldetem neked. Aztán, azt hiszem, átvehetnéd egyszer velük Lichtwark könyvecskéjét: Műelemző gyakorlatok (vagy valami efféle) a címe, értékét tekintve ez sem marad el a Foersteré mögött, azaz kitűnő a maga nemében, de azon túl eléggé vitatható. Majd ezt is elküldetem neked. Amikor arra intettelek, hogy ne vállalj magadra túl sokat az otthonban (már az is soknak látszik, amit eddig vállaltál), akkor nem arra az egyszerű igazságra gondoltam, hogy aki hamar ugrik a vízbe, az hamar ki is ugrik belőle. Bízom benned, Te nem ilyen vagy. Csak attól félek, hogy agyondolgozod és annyira szétaprózod magad, hogy óhatatlanul gyengébb teljesítményt nyújtasz. Mondj erről, kérlek, valamit.

Hogy énekkel kezditek az órát, és énekelve vonultok el, az nagyon tetszik nekem, csak azt nem tudom, miért vonakodsz magad is velük énekelni. Milyen jól énekeltél Karlsbadban is, úgy értem, milyen fesztelenül, miközben engem fényes nappal lidérces látomások gyötörtek. És mit énekeltek?

A szabadgyakorlatokat illetően hadd emlékeztesselek a Müller-szisztémára. Ugye, megvan a könyved? De figyelmeztetlek, hogy rögtönzésnek nincs helye, a gyakorlatokat meg kell tanulni, előre meg kell tanulni őket.

Talán mégis sor kerül a müncheni felolvasásomra. Erősen sarkall, hogy Te is ott akarsz lenni (feltételes ígéretedből egy kézmozdulattal feltétlent csináltam). De csak novemberben lesz. A berlini kitérő több okból is lehetetlen, de egyébként magam se nagyon vágyom rá. Szívesebben látlak Münchenben, mint Berlinben, még ha sajnállak is az út fáradalmaiért, és az otthont is szívesebben látom a Te szemeddel, mint a valóságban. Írd ezt egész állapotom és talán a természetem számlájára.

Franz


[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 16. IX. 27.] 16. IX. 7.

Drágám, tegnapelőtt, tegnap, ma semmi hír, nem sok ez egy kicsit? De azért nagyjából értem. Pont szombaton és vasárnap nem értél rá. De különben ma is pocsék nap van. Annál jobb volt viszont tegnap, nagyon szép idő volt, kirándulni mentem, egészen egyedül arra a fennsíkra, ahonnan olyan messzire ellátni, egyszer már írtam róla neked. Úgy éreztem magam, mint a jobbik másvilágon. Tudod Te tulajdonképpen, milyen öröm az egyedüllét, az egyedül járás, az egyedül napozás? Igazán nem akarom azt mondani ezzel, hogy nem jó kettesben vagy akár éppen még hármasban is. Hanem hát micsoda boldogság ez az elkínzottaknak: a szívnek és a fejnek! Érezted már ezt? Jártál már messze, egyedül? Csak az képes rá, aki sok régi bánatot, de sok boldogságot is hordoz. Emlékszem, fiatalon sokat voltam egyedül, de inkább kényszerből, ritkán voltam szabad és boldog. Most azonban úgy futok az egyedüllétbe, mint a víz a tengerbe.

Sokszor üdvözöl Franz


[Levelezőlap. Prága,] 16. X. 10.

Drágám, ma megint semmi, ez szomorú. Még nem tudok mindent az otthonbeli első estről, és semmit se tudok a referátumodról, sem a vasárnapodról. A gyerekekkel voltál múlt vasárnap vagy az utolsó előtti vasárnapon? Ha múlt vasárnap, akkor alighanem bőrig áztál a szakadó esőben ("semmi sem marad előtte titokban"), mi ellenben, Ottla meg én, hogy elkerüljük a nálunk csak fenyegető esőt, éppen csak eltértünk egy kis vargabetűvel eddigi nyári gyaloglásaink útvonalától, de az is az én lelkemen szárad, mert Ottla természetesen nem fél az esőtől. Egyébként én sem, ha van valahol az iszapfürdő előtt egy veranda, alatta egy pad, a padon meg Te. - Münchenről, hogy idejében felkészüljünk: Te mikor érkeznél oda? Melyik hotelben szállsz meg? Mikor kell visszaindulnod? Ha lehet, azt a történetet olvasnám fel, amelyet még nem ismersz. A fegyencgyarmaton, ez a címe. - Tegnap küldtem neked egy kézikönyvet: Testmozgásos játékok leányok számára, talán hasznát veszed, nagyon értelmesnek látszik. Hamarosan küldök még valami hasonlót. - A gyerekeknek olvasmányul (a Schlemihl-en kívül, amellyel kezdened kell) figyelmedbe ajánlom még Hebbelt, Tolsztoj népmeséit, Andersentől A szerencse sárcipői-t. Válassz, és én majd küldöm.

Franz

[...]


[Levelezőlap. Prága,] 16. IX. 12. [1916. október 12.]

Drágám, ez a szép, még ha nem tarthat is sokáig: ma megjött a keddi leveled. - Bár olyan biztos volna már az én utazásom is, mint amilyennek, hál' isten, a tiéd mutatkozik, de kellemetlenül sok akadálya van még, korántsem dőlt még el a dolog. Amellett nagyon rossz a vasúti összeköttetés is éppen Münchennel. Azt hiszem, reggel nyolc óra tájt indulok (egyetlen lehetőség), és csak este hat óra huszonnégykor érkezem meg, tehát csak péntek este. A visszautazást még nem tisztáztam, de attól tartok, már vasárnap reggel hétkor el kell indulnom, esti vonat nincs, és két napnál többet nem kérhetek. A karácsonyi utazásról majd beszélünk még, nem akarom, hogy bárki elől is bujkáljunk, nem félek senkitől, csak a szüleimtől, de tőlük aztán irtózatosan. Hogy a szüleim asztalánál kell ülnöm veled (csak most, később nyilván sokkal egyszerűbb lesz), az a lelkem mélyéig felkavar. De ezek a pillanatok mit sem számítanak ahhoz a boldogsághoz képest, hogy megmutathatom neked, csak neked egyedül Prágát, jobban, alaposabban, komolyabban, mint valaha. - Rossz hírek az otthonról, erről legközelebb. És talán nem vagyok muzikális? Az a mondat, hogy: "Nagyon jól érzem magam a gyerekek közt, tulajdonképpen sokkal jobb helyem van itt, mint a hivatalban", olyan a fülemnek, mint a legédesebb muzsika. Bloch kisasszony hogy jön ki velük?

A népfőiskoláról még semmit sem tudok, egyszer már kértem tőled pontosabb adatokat, de nem küldted el őket.

Franz

[A lapszélen]: Nem kaptam még meg az évi beszámolót.


16. IX. 19. [Valószínűleg 1916. október 19.]

Drágám, könnyű azt mondani, hogy amit anyámról, a szüleimről, a virágokról, az újévről és az asztaltársaságról írsz, azt én egyszerűen vegyem tudomásul. Azt írod, hogy neked "sem lesz a boldogság netovábbja" az egész családommal együtt ülni odahaza nálam az asztalnál. Ezzel természetesen csak a magad véleményét nyilvánítod ki, s igen helyesen nem törődsz vele, hogy én örülök-e neki vagy sem. Nos hát, nem örülök. De még sokkal kevésbé örülnék, ha az ellenkezőjét írtad volna. Kérlek, a lehető legvilágosabban mondd meg, hogy mi az, ami téged feszélyez, és miben véled megtalálni az okát. Hisz arról, hogy engem mennyire érint ez a dolog, gyakran beszélgettünk már, de nagyon nehéz ebben csak valamennyire is eltalálni az igazat. Mindig újból és újból neki kell rugaszkodni. Csak tőmondatokban - s ennélfogva az igazságot nem egész híven kifejező nyerseséggel -, nagyjából az alábbiakban körvonalazhatom az álláspontomat: én, aki többnyire mindig gyámoltalan voltam, kimondhatatlanul áhítozom az önállóságra, a függetlenségre, a minden oldalú szabadságra; inkább ellenzőt teszek a szememre, és járom a magam útját az idők végeztéig, semhogy belekeveredjem az otthoni nyüzsgésbe, és szétszóródjék a figyelmem. Ezért minden szó, amit a szüleimmel váltok, vagy ők velem, megannyi gerenda gyanánt hullik a lábam elé. Egyetlen olyan kapcsolatnak sincs értéke számomra, amelyet nem magam teremtettem, még ha részben önnön valóm ellenére is, megbotlom bennük útközben, meggyűlölöm, vagy nem sok híja, hogy meggyűlöljem őket. Az út hosszú, az erőm véges, túlontúl sok okom van az ilyen gyűlöletre. De hát mégiscsak a szüleimből szakadtam ki, vérségi kötelék köt hozzájuk és a húgaimhoz, noha ezt nem érzem a mindennapi életben, mert menthetetlenül rabja vagyok különleges szándékaimnak, de lelkem mélyén, inkább ösztönösen, semmint tudatosan, mégis tiszteletben tartom. Olykor azonban még ezt is eléri a gyűlöletem; szinte hányingert kapok otthon a hitvesi ágy, a használt ágynemű, a gondosan odakészített, hálóingek láttán, felfordul a gyomrom, úgy érzem, mintha a születésem nem ért volna véget, mintha újra meg újra világra jönnék ebből a nyomasztó létből, ebben a nyomasztó szobában, mintha újra meg újra itt kellene igazolást nyernem, mintha össze volnék nőve ezekkel az utálatos dolgokkal, ha nem is teljesen, de részben mégis megbonthatatlanul, rátapadnak mindenesetre a futni akaró lábamra, amely még a kezdeti, formátlan pépben gázol. Olykor így érzek. Máskor viszont tudomásul veszem, hogy ők mégiscsak a szüleim, önnön lényemnek nélkülözhetetlen, újra meg újra erőt adó tartozékai, s nemcsak akadályt jelentve, hanem lényüknél fogva is a hozzátartozóim. Ilyenkor aztán úgy ragaszkodom hozzájuk, ahogy a legjobb tulajdonához ragaszkodik az ember; igaz, hogy gonosz, engedetlen, önző, szeretetlen lévén, én mindig reszkettem tőlük - és reszketek még ma is, mert ezt soha nem tudja leküzdeni az ember -, igaz, hogy nekik, azaz egyfelől az apámnak, másfelől az anyámnak, majdnem sikerült, és ez megint csak szükségszerű volt, megtörni az akaratomat, én mégis tisztelni akarom őket ezért. (Ottlát érzem néha olyannak, amilyennek egy anyát szeretnék messziről: tisztának, szavahihetőnek, becsületesnek, következetesnek, alázat és büszkeség, fogékonyság és tartózkodás, odaadás és önállóság, félénkség és bátorság csalhatatlanul kiegyensúlyozott együttesének. Azért említem Ottlát, mert voltaképpen az anyám van őbenne is, csak persze teljesen felismerhetetlenül.) Egyszóval tisztelni akarom őket. Ezért aztán úgy érzem, hogy százszor olyan mocskosak, mint a - számomra teljesen közömbös - valóságban; százszor olyan együgyűek; százszor olyan nevetségesek; százszor olyan faragatlanok. Ami jó tulajdonság van bennük, azt viszont százezerszer kevesebbnek érzem, mint amennyi a valóságban. Tehát be vagyok csapva, ámde - hacsak nem akarok megbolondulni - a természet törvénye ellen nem lázonghatok. Azaz megint csak gyűlölet, és úgyszólván semmi egyéb, csak gyűlölet. Te már énhozzám tartozol, téged én már magamhoz vettelek; azt hiszem, még egyetlen mesében sem harcoltak egyetlen asszonyért sem annyit és olyan elkeseredetten, mint én teérted, a kezdet kezdetétől fogva és mindig megújulón és talán mindörökké. Tehát Te énhozzám tartozol. Ezért hasonlóan érzek a hozzátartozóid iránt, mint a magaméi iránt, csak természetesen sokkal, de sokkal lagymatagabbul, akár jó, akár rossz irányban. Számomra ők is azt a fajta kapcsolatot testesítik meg, amely az utamba áll (az utamba áll még akkor is, ha egyetlen szót sem váltanék velük), s ezért a fenti értelemben véve ők sem méltók a tiszteletemre. Olyan nyíltan beszélek veled erről, ahogy csak önmagammal szoktam. Bizonyára nem veszed zokon tőlem, és nem tekinted a gőg jelének, ehhez a gőgnek, legalábbis úgy, ahogy gondolnád, nincsen semmi köze. Ha történetesen itt vagy Prágában, és a szüleim asztalánál ülsz, ellenséges érzületük sokkal nagyobb teret kap, hogy ellenem támadjon. Úgy érzik akkor, hogy megerősödött a kapcsolatom a család egészével (csakhogy ez nem így van, és ne is legyen így), és ezt velem is éreztetik; azt képzelik rólam, hogy beálltam abba a sorba, amelynek egyik őrhelye a szomszéd hálószoba (csakhogy én nem álltam be); azt hiszik, fegyvertársat találtak benned az ellenkezésem letörésére (csakhogy nem találtak), és ami csúf és megvetendő bennük, megnövekszik, mert a szememben annak valami nagyobb ellenében kellene fölénybe kerülnie. De ha így áll a dolog, miért nem örülök a múltkori megjegyzésednek? Mert én a szó szoros értelmében itt állok a családom előtt, és késekkel hadonászom szakadatlanul, hogy folyton megsebezzem s egyszersmind megvédelmezzem őket. Hadd képviseljelek itt téged is, Te azonban ne képviselj engem a családod előtt. Nem nagyon súlyos ez az áldozat, Drágám? Szörnyűségesen az, és én legföljebb azzal könnyíthetek rajtad, hogy ha nem hozod meg önként, akkor a természetemmel csikarom ki belőled az áldozatot. De ha mégis meghozod, nagy jót tettél velem.

Most egy vagy két napig nem szándékozom írni, hogy ne zavarjalak, s legyen időd a megfontolásra és a válaszra. Válaszul beérem - oly nagy a bizalmam benned - egyetlenegy szóval is.

Franz

[...]


[Levelezőlap. Prága,] 16. október 27.

Drágám, köszönöm a szerdai jóságos szavakat. Igazában nem kétlem, hogy ebben a dologban egyetértünk s egyet is fogunk érteni, de azért talán nem árt hébe-hóba meghúzni a házicsengőt, megcsöndíteni ezt a jelzőkészüléket a saját otthonunkban. - A felolvasás eszerint november 10-én lesz. Úgy volt, hogy Max is, én is kapunk egy-egy önálló estet. Mivel azonban Max szabadságkérelmét, erre a két napra és erre a célra, nem hagyták jóvá, s így ő nem utazhat, magamra vállaltam, hogy jól-rosszul, ahogy tőlem telik, felolvasok tőle egypár verset. Ne maradjon ki teljesen az estek műsorából, inkább olvassanak fel tőle valamit gyatrán, mint sehogy. Úgy látszik, hogy - hacsak a müncheni cenzúra nem támaszt valami nehézséget - most már csakugyan meglesz az előadásom. Bár igazán nem tudom, mi kifogásuk lehetne. - Hogy Te az elutazás előtti estén még elmégy meghallgatni Milan felolvasását, az szerintem túlzás. Először is ő minden télen több felolvasást is tart, másodszor, ha mégoly magas művészi értéket képvisel is, egy jó alvás mindenképpen felér vele, harmadszor nem szeretném, hogy az ott szerzett friss benyomásokkal és túlzott igényekkel jöjj meghallgatni engem, már ha egyáltalán el akarsz jönni, ezen ugyanis még érdemes gondolkozni. Én hat óra huszonnégykor érkezem Münchenbe, és vasárnap hét órakor indulok vissza. - Megbékült már a postás? Jól elbánt velem.

[A lapszélen]: Foerstert olvassátok még?

[...]

Franz


[Levelezőlap. Prága,] 16. XI. 23.

Magam is azt hiszem, különben hogy bírnám ezt az állapotot (beleértve a fejfájást is). Arról nem vagyok ugyan meggyőződve, hogy efféle civódások (förtelmes cukrászda) nem fordulnak többet elő, de az bizonyos, hogy nem fogják keserűséggé fokozni bennünk a rövid együttlétből, a ködös és rémlátásos ideiglenességből támadt feszültséget, és nem kell azt éreznünk, hogy maga az általános emberi nyomorúság nehezedik ránk. Te rácsapsz a kőre, s éppen csak egy karcolást ejtesz rajta. Ha nem törik szét időnek előtte, akkor kibírja, mint ahogy a kéznek is ki kell bírnia. - Ami engem illet, pillanatnyilag - a mai (München óta) kivételes fejfájástól eltekintve - jóformán csak a lakásváltoztatás gondolata foglalkoztat, valamint azok az apró, de a mostani életem általános negatívumában mégiscsak pozitív reménységek, amelyek összefüggenek vele. Már pusztán az, hogy elmentem a lakásközvetítőbe, sem lebecsülendő teljesítmény. Azóta állandóan itt nyüzsög körülöttem három asszonyszemély - korántsem szolgáltam rá a kedvességükre -: a lakásközvetítő tulajdonosa, a házmesterné abból a házból, ahová be akarok költözni, annak az ügyfélnek a szobalánya, aki átadja a lakását. Tegnap csatlakozott hozzájuk, igazán merő jóindulatból, még az anyám is. Nem árulok el többet, majd csak holnapután, ha nyélbe ütöttük a dolgot. - Holnap feladom a címedre a könyveket.

Franz

[...]


[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 16. XII. 7.]

[...] A felolvasás kritikáit kérdezed. Még egyet kaptam a münchenaugsburgi lapból. Valamivel tapintatosabb az elsőnél, de mivel lényegében ugyanúgy vélekedik, mint amaz, ez a tapintatos hangnem még jobban aláhúzza az egész vállalkozás valóban nagyszabású csődjét. Egyáltalán nem igyekszem beszerezni a többi kritikákat. Azt azonban el kell ismerni, hogy az ítéletük majdnem annyira jogos, mint amennyire valóságos. Szállítóeszközzé alacsonyítottam le az írásomat, hogy eljussak vele Münchenbe, amelyhez egyébként szellemileg semmi közöm sincs, és miután két évig nem írtam egy sort sem, hallatlan elbizakodottsággal nem átallottam nyilvános felolvasást tartani, holott Prágában másfél éve még a legjobb barátaimnak sem olvastam fel semmit. Prágában különben is emlékeztem még Rilke szavaira. Ő nagyon kedvesen nyilatkozott A fűtő-ről, azután megjegyezte, hogy következetesség dolgában sem Az átváltozás, sem A fegyencgyarmaton nem mérkőzhetik vele. Elnéző ítélet, noha nem könnyű megérteni.

Franz

[...]


[1916. december vége-1917. január eleje]

Drágám, szóval a lakásügy. Óriási téma. Elrémít, sosem fogok megbirkózni vele. Nehéz ez nekem. Csak egy ezredrészét tudom ábrázolni, és annak is csak egy ezredrésze jut eszembe írás közben, és annak is csak egy ezredrészét tudom közölni veled, és így tovább. De mindegy, legyen meg, hallani akarom, mit tanácsolsz. Olvasd tehát nagy figyelemmel, és adj jó tanácsot: a kétéves nyomorúságomat ismered, semmi ugyan a világ jelenlegi nyomorúságához képest, de nekem ez is sok. Kényelmes, lakályos sarokszoba, két ablak, erkélyajtó. Kilátás a tömérdek tetőre, a templomokra. Elviselhető emberek, kivált hogy némi gyakorlattal már észre se veszem őket. Zajos utca, kora hajnalban súlyos társzekerek, de szinte már meg is szoktam. És mégsem bírok megmaradni ebben a szobában. Igaz, hogy egy hosszú-hosszú előszoba végéből nyílik, s így eléggé el van különítve, a ház azonban beton, és még este tíz után is hallom, jobban mondva hallottam a szomszédok nyögdécselését, az alattam lakók beszélgetését, a csörömpölést innen-onnan a konyhákból. A vékony mennyezet fölött pedig ott a padlás, és nem lehet tudni, hogy késő délután, amikor éppen dolgoznék valamit, nem tereget-e fönn egy cselédlány, s tipor mit sem sejtve, a csizmája sarkával, szinte a koponyámon. Itt-ott zongora szólt, nyáron pedig a félkörben épült szomszéd házakból énekszó, gramofon, hegedű hallatszott. Csak este tizenegy után ült el úgy-ahogy a zaj. Béke sehol, tökéletes hontalanság, minden téboly melegágya, egyre növekvő gyengeség és csüggedés. Volna még mit mondani róla sok, de gyerünk tovább. Nyáron elmentem egyszer Ottlával lakást nézni, nem bíztam már benne, hogy lehet még valahol nyugalom, de azért elmentem, kerestem. Több mindent megnéztünk a Kleinseitén, folyton az járt a fejemben, bár volna itt valahol, valamelyik ódon palota padlászugában egy csöndes lyuk, ahol végre békében elnyújtózhatnék. De semmit sem találtunk, semmit, ami megfelelt volna. Tréfából még a kis sikátorban is kérdezősködtünk. Hogyne volna, van itt egy kis ház, novembertől kiadó. Ottlát, aki, persze a maga módján, szintén nyugalomra vágyik, megejtette a házbérlés gondolata. Én, a született gyáva, igyekeztem lebeszélni. Hogy én is odaköltözhetnék hozzá, az nem is igen jutott eszembe. Olyan kicsi, olyan piszkos, olyan rossz beosztású, több hibája már nem is lehetne. Ottla azonban nem engedett, mihelyt kiköltözött onnét a benne lakó népes család, kifestette, vásárolt bele néhány csőbútort (kényelmesebb székeket sose láttam még), és mindezt eltitkolta, és titokban tartja azóta is a család többi tagja előtt. Ekkortájt jöttem haza, megújult életkedvvel, Münchenből, elmentem egy lakásközvetítőbe, és szinte az első szóra ajánlottak lakást az egyik legszebb palotában. Két szoba, előszoba, az utóbbinak a fele fürdőszobának berendezve. Évi hatszáz korona. Mint a beteljesült álom. Odamentem megnézni. A szobák magasak és szépek, vörös meg arany, valóságos Versailles. Négy ablak a mélységes csöndbe süllyedt udvarra, egy ablak a kertre. Az a kert! Ahogy megáll az ember a kastély kapuboltozata alatt, nem hisz a szemének. A kariatidák szegélyezte második kapu magas félkörén át kilátni az arányosan elosztott, meg-megtörő, elágazó kő lépcsősorra, amely a nagy kert mentén kényelmesen emelkedő, széles lankán vezet föl egészen a gloriettig. Volt azonban a lakásnak egy csekély hibája. Addigi bérlője, egy fiatal férfi, aki különváltan élt a feleségétől, mindössze néhány hónapja lakott benne az inasával, amikor váratlanul áthelyezték (hivatalnokember), el kellett költöznie Prágából, csakhogy az alatt a rövid idő alatt is olyan rengeteg pénzt fektetett be a lakásba, hogy nem akarta csak úgy egyszerűen otthagyni. Ezért egyelőre megtartotta, hátha talál valakit, aki legalább részben megtéríti a kiadásait (a villany bevezetését, a fürdőszobai berendezést, a beépített szekrényeket, a telefon beszereltetését, egy hatalmas falikárpitot). Nem én voltam ez a valaki. Mindezért hatszázötven koronát (valóban nem sokat) kért. Nekem azonban sok volt, túl pompásak azok az irdatlan magas szobák, bútorom se lett volna bele, s még egyéb, kisebb aggályaim is támadtak. Volt ellenben ugyanannak a kastélynak a második emeletén még egy kiadó lakás, ezt közvetlenül a gondnokság adta bérbe, utcára néző ablakaiból szinte karnyújtásnyira volt a Hradzsin. Lakályosabb volt és emberibb, a berendezése is szerény, egy vendégségben lévő grófkisasszony lakott benne egykor, ott maradt utána még a régi lánybútor is. De még nem dőlt el, hogy kiadják-e egyáltalán. Ez nagyon elkeserített akkor. Ebben a hangulatban költöztem be Ottla házába, amely akkoriban lett kész. Eleinte sok minden hiányzott még belőle, de most nincs időm részletezni a fejleményeket. Elég az hozzá, hogy ma pontosan az ízlésem szerint való. Mindent egybevetve: a szép út fölfelé, a csönd, igaz, hogy a szomszédtól csak egy vékony fal választ el, de a szomszéd elég csöndes; fölviszem magamnak a vacsorát, és többnyire ott maradok éjfélig; aztán a hazasétálás előnye: amikor eldöntöm végre, hogy most már abbahagyom, vár még rám a séta, és lehűti a fejemet. Hát még ott élni: van abban valami rendkívüli, hogy az ember a maga házában lakik, és nem a szobájából, nem a lakásából, hanem egyenest a házából zárja ki a külső világot, amikor becsukja maga mögött az ajtót; a lakása ajtajából egyenest a csöndes, behavazott utcára lép ki. Potom húsz korona havonta, a húgom mindent beszerez, amire szükség van, a kis virágáruslány (Ottla tanítványa) takarít, amennyire muszáj, nagyon takaros és csinos az egész. És pont most derült ki, hogy megkaphatom a kastélylakást is. Tettem valami szívességet a gondnoknak, és most nagyon előzékeny. Megkapom hatszázért, persze bútor nélkül, azt az utcai lakást, amelyet kinéztem magamnak. Két szoba, előszoba. Villany van, fürdőszoba azonban nincs, még fürdőkád se, de nem is kell. Röviden még, mi a jelenlegi helyzet előnye a kastélylakással szemben: 1. A minden-marad-a-régiben kényelme; 2. most igazán elégedett vagyok, miért szerezzek magamnak esetleg bosszúságot; 3. a saját házamnak befellegzett; 4. az éjszakai sétáknak befellegzett, pedig milyen jól aludtam utánuk; 5. bútort kell kölcsönkérnem a most nálunk lakó húgomtól, mert különben annak az irdatlan nagy szobának egyetlen ágy lenne az egész bútorzata. A hurcolkodás költségei; 6. most tíz perccel közelebb lakom a hivatalhoz. A kastélylakás, azt hiszem, nyugatra néz, a szobám reggeli napot kap. Ezzel szemben a kastélylakás előnyei: 1. a változtatás előnye általában és a változtatásé különösen; 2. a saját lakás nyugalma; 3. a jelenlegi munkalakásomban mégsem vagyok egészen független, sőt tulajdonképpen Ottláét bitorlom; akármilyen kedves és készséges is ő most hozzám, előbb-utóbb, ha egyszer ráun a dologra, akaratlanul is éreztetni fogja velem. Persze bizonyára fájlalni fogja, hogy már nem járok föl a házikóba, de tulajdonképpen most is beéri vele, ha hébe-hóba, délidőben vagy vasárnap este hatig ott lehet; 4. az éjszakai sétáról le kell ugyan mondanom, és kijárni sem igen tudok majd éjjelente, mivel kívülről nem nyitható a kapu, ezzel szemben kényelmesen és kedvemre sétálgathatok éjjel a parknak egyébként csak a háziúr számára fenntartott részén; 5. a háború után megpróbálok majd, először csak egyéves szabadságot kérni, biztos, hogy nem lesz rá mindjárt lehetőség, ha ugyan egyáltalán lesz rá. Ilyenformán egyelőre előkészítettük volna számodra ketten a legcsodálatosabb prágai lakást, amelynél különbet elképzelni se lehet, igaz, hogy erre az aránylag rövid időre le kellene mondanod a külön konyháról, sőt még a fürdőszobáról is. De nekem így is nagyon jó volna, és két-három hónap alatt tökéletesen kipihennéd magad Te is. És az a páratlan park tavasszal, nyáron (háziúrmentesen) vagy ősszel! Ha nem kötöm le most azonnal a lakást, akár úgy, hogy beköltözöm, akár úgy, hogy (minden hivatalnoki agyat feldúló, őrületes pazarlás) csak kifizetem a negyedévi százötven koronát, akkor aligha jutok hozzá, tulajdonképpen ki is vettem már, de a gondnok bizonyára szívesen felold az adott szavam alól, kivált hogy neki ez az ügy érthető módon milliószorta kevésbé fontos, mint nekem. Milyen keveset mondtam! De most határozz, méghozzá hamar.



1917

Kurt Wolffhoz

Prága, 1917. július 27.

Tisztelt Kurt Wolff úr!

Hogy kézirataimat ily kedvezően ítéli meg, némi biztonságot ad nekem. Amennyiben e kis prózai írások megjelentetését (legalább két kis darabbal kell még számolnia, az egyik az ön almanachjában megjelent A törvény kapujában, a másik az itt mellékelt Álom) most alkalmasnak véli, ezzel magam is fölöttébb egyetértek, a kiadás mikéntjét teljességgel Önre bízom, pillanatnyilag az anyagi nyereség sem érdekel. Ez utóbbival a háború utáni időkben természetesen nem így fog állni majd a helyzet. Fel fogom adni állásomat (hogy állásomat feladom, ez egyáltalán legjelentősebb reményem), megnősülök, és elköltözöm Prágából, talán Berlinbe. Jóllehet ma még abban bízhatom, hogy akkor sem leszek kizárólag az írói honoráriumaimra utalva, mégis erős szorongás él bennem - vagy a bennem mélyen lakozó hivatalnokemberben, ami egyre megy - azoktól az időktől; abban bízom csak, hogy Ön, igen tisztelt Wolff úr, feltéve hogy valamelyest is megérdemlem, akkor sem hagy magamra egészen. Erre vonatkozó egyetlen utalása, netán már most, a jelen és a jövő bizonytalanságain túlmutatva, igen sokat mondana számomra.

Szívélyes üdvözlettel odaadó híve, Kafka


Napló


Július 31. Vasúti kocsiban ülni, megfeledkezni róla, élni, mint otthon, egyszer csak emlékezni, érezni a vonat magával ragadó erejét, utassá lenni, elővenni a sapkát a bőröndből, az útitársakkal szabadabban, úriasabban, sürgetőbben bánni, a cél felé érdem nélkül vitetni, ezt gyermeki mód érezni, a nők kedvencévé lenni, az ablak szüntelen vonzerejében állni, mindig legalább az egyik kinyújtott kezet az ablakdeszkán hagyni. Élesebben kihegyezett helyzet: elfeledni, hogy elfeledkeztünk, egy csapásra expresszvonatban egyedül utazó gyermekké lenni, aki körül a sietségében remegő vagon, legparányibb részletében is bámulatra méltóan, mintegy bűvész keze nyomán épül fel.

[...]


Augusztus 2. Akit keresünk, többnyire a szomszédban lakik. Minden további nélkül ez nem magyarázható, először tapasztalati tényként el kell fogadni. Oly mélyen gyökerezik, hogy nem lehet útját állni, még ha ez a szándéka is az embernek. Onnan ered ez, hogy semmit sem tud az ember erről a keresett szomszédról. Sem azt nem tudja ugyanis, hogy keresi, sem azt, hogy a szomszédban lakik, márpedig akkor egész biztosan a szomszédban lakik. Az általános tapasztalati tényt mint olyat természetesen ismerheti az ember, ez az ismeret önmagában egyáltalán nem zavar, még akkor sem, ha szándékosan mindig észben tartja az ember. Elmesélek egy ilyen esetet... [félbeszakad]

[...]


Augusztus 4. A szemrehányásként kimondott irodalom a nyelv olyan súlyos megrövidítése, hogy - talán kezdettől fogva szándék rejlett benne - lassanként a gondolkodás megrövidítésével járt együtt, amely megszünteti a helyes perspektívát, és a szemrehányást messze a cél előtt messze félresodorja.


Kurt Wolfflhoz

Prága, 1917. augusztus 20.

Igen tisztelt Kurt Wolff úr!

Hogy szabadsága idején másodjára is ne zavarjam, csak ma köszönöm meg legutóbbi levelét. Amit abban az én szorongásaimra vonatkozóan írt, rendkívül kedves Öntől, számomra pedig e pillanatban teljesen elegendő.

Az új könyv címéül ezt javaslom: Egy falusi orvos, alcíme legyen: "Kisebb elbeszélések". A tartalomjegyzéket valahogy így képzelem:

Az új ügyvéd
Egy falusi orvos
A vödör lovasa
A kakasülőn
Régi história
A törvény kapujában
Sakálok és arabok
Látogatás a bányában
A szomszéd falu
A császár üzenete
Egy családapa gondja
Tizenegy fiam
Testvérgyilkosság
Álom
Jelentés az Akadémiának

Szívből üdvözli, jókívánságokkal, híve,

F. Kafka


Prága, 1917. szeptember 4.

Tisztelt Wolff úr!

Szebb javaslatot az Egy falusi orvos-ra nem is képzelhettem volna. Magam bizonnyal nem mertem volna ilyen betűket kívánni, nem lett volna hozzá bátorságom, tekintve saját személyemet, Önt s az ügyet; hanem ha Ön ajánlja fel, boldogan elfogadom. Ekképp alkalmasint a Szemlélődés is ilyen szép formátumnak örvendhet majd?

A fegyencgyarmaton-t illetően talán félreértés forog fenn. Úgy igazán és szívből sosem kívántam ennek a történetnek a megjelenését. Röviddel a vége előtt két-három oldal mesterkélt; s hogy ez így van, az mélyebb hiányosságra utal, lehet ott ekképp valami féreg, mely belülről az egész történetet kirágja. Az Ön ajánlata, hogy ezt a történetet az Egy falusi orvos-hoz hasonló módon megjelentetné, természetesen igen csábító, izgató, szinte lefegyverző - mégis kérem, hogy ezt a történetet, legalább egyelőre, ne adja ki. Ha az én álláspontomra helyezkedhetne, ha a történetet úgy látná, ahogyan én, kérésemben nem érezne különösebb állhatatosságot. Egyebekben: ha erőm csak félig-meddig is kitart, jobb műveket fog kapni tőlem, mint amilyen A fegyencgyarmaton.

Címem a jövő héttől:

Zürau, u. p. Flöhau (Csehország).

Hirtelen kitört rajtam ugyanis a már évek óta fejfájásokkal s álmatlansággal édesgetett betegség. Szinte megkönnyebbülés. Hosszabb időre most vidékre megyek, mi több, kell mennem.

Szívből üdvözli mindenkor odaadó híve,

F. Kafka


Max Brodhoz és Felix Weltschhez

[Prága,] 1917. IX. 5

Kedves Max, másolatos levél neked s Felixnek: az első magyarázat, az anyámnak szóló - meglepően könnyen ment. Csak úgy mellesleg közöltem, hogy talán egyelőre nem veszek ki lakást, nem érzem magam egészen jól, kicsit ideges vagyok, megpróbálok inkább valami hosszabb szabadságot kapni, azután elutazom O.-hoz. S mivel anyám (ha rajta állna) bármikor kész lenne legcsekélyebb utalásomra is a leghatártalanabb lejáratú szabadságidőt biztosítani nekem, közlésemben nem talált semmi gyanúsat, és nem is fog, egyelőre legalábbis nem, és apámra ugyanez vonatkozik. Ezért kérlek, ha bárkivel beszélsz a dologról (egyébként nem titok, miért lenne az, földi birtokom a tuberkulózis révén egyrészt gyarapodott, másrészt ugyanennyivel fogyatkozott csupán), egyidejűleg - vagy ha már beszéltél volna, pótlólag - említsd meg, hogy jó lenne, ha az illető a szüleimnek e tárgyban egy szót se szólna, még ha beszélgetésük során valahogy erre ösztönöznék, akkor sem. Hiszen ha az ember ilyen egyszerű módon megkímélheti átmenetileg a szüleit bármi gondtól, legalább próbálja meg okvetlenül.

Még egyszer, most már másolat nélkül, köszönöm szépen, Max, mégis nagyon jó volt, hogy elmentem, és nélküled erre biztosan nem került volna sor. Te ott egyébként azt mondtad, hogy könnyelmű vagyok, ellenkezőleg, nagyon is számító vagyok, és az ilyenek sorsát már a Biblia megjövendöli. De hát nem panaszkodom, ma még annyit se, mint máskor. Megjövendöltem én ezt magam is. Emlékszel a véres sebre az Egy falusi orvos-ban? Ma levelek jöttek F.-től, nyugodt, kedves hangú írások, semmi szemrehányás, pontosan ilyennek látom őt legteljesebb álmaimban. Nehéz most írnom neki.


Felicéhez

[Prága, 1917. szeptember 9.]

Drágám, éppen veled szemben nincs helye kibúvóknak és a tények óvatos adagolásának. Az volt az egyetlen kibúvó, hogy mostanig nem írtam. Hallgattam, mert Te is hallgattál. A hallgatásod érthető volt, csak a szíves válaszod volt meglepő. A két legutóbbi levelem jellemző volt ugyan, de szörnyűséges is, és sem kertelés nélkül, sem köntörfalazva nem lehetett válaszolni rájuk, én ezt rögtön tudtam, csakhogy írás közben el-elbóbiskolok, aztán elég hamar fölocsúdok megint, de persze már késő. Egyébként nem ez a legnagyobb hibám. A hallgatásom igazi oka azonban ez volt: a legutóbbi levelem után két nappal, tehát pontosan négy hete, hajnali öt óratájban tüdővérzést kaptam. Tíz percig vagy még tovább is bugyborékolt a torkomból, azt hittem, már sosem lesz vége. Másnap elmentem az orvoshoz, megvizsgált, később is vizsgálgattak, röntgeneztek, Max unszolására még egy professzornál is jártam. A lényeg az - nem akarok itt a végtelen orvosi finomságokba belebocsátkozni -, hogy a két tüdőcsúcs meg van támadva. Hogy kitört rajtam a betegség, az nem lepett meg, hogy vér jött, az sem, álmatlansággal és fejfájásokkal már évek óta csalogatom az igazi betegséget, és most feltört az elgyötört vér, de hogy pont tüdőbaj, az természetesen meglep, most jelentkezik, harmincnégy éves koromban, váratlanul, éjjel, holott a családban még mutatóban sincs semmi előzménye. Mindegy, bele kell törődnöm, de úgy tűnik, mintha a vérzés elmosta volna a fejfájást. A kór lefolyása nem jósolható meg, hogy mivé fajul majd, az az ő titka, talán az életkorom szembeszáll vele, ki tudja. Most legalább három hónapra vidékre megyek, már a jövő héten indulok, éspedig Ottlához Zürauba (utolsó posta Flöhau), nyugdíjaztatni akartam magam, de itt úgy gondolják, az az érdekem, hogy ebbe ne egyezzenek bele, s a kérésem teljesítése ellen szólnak némileg azok a kissé érzelgős búcsúzkodási komédiák is, amelyekről régi jó szokás szerint most sem maradhattam távol, egy szó, mint száz, aktív hivatalnok vagyok, és szabadságra megyek. Természetesen nem csinálok titkot az egészből, a szüleimnek azonban nem szólok róla. Először eszembe se jutott volna. Amikor azonban próbaképpen, csak úgy mellékesen azt mondtam anyámnak, hogy odavannak az idegeim, és hosszabb szabadságot fogok kérni, s ő egy cseppet sem gyanakodva, teljesen magától értetődőnek találta a dolgot (ő mindig nagyon szívesen küldene engem, ha csak halvány célzást teszek is rá, örök időkig tartó szabadságra), én nem forszíroztam tovább, s ennyiben maradtunk egyelőre apámmal is.

Erről hallgattam tehát négy hétig, azaz voltaképpen csak egy hétig (nem sokkal régebbi keletű a végleges diagnózis). Szegény drága Felicém - írtam legutóbb, ez lesz ezentúl a leveleim állandó zárszava? Nincs olyan kés, amelyik csak előreszúr, egy pördület, és szúr hátra is.

Franz

Pótlólag még, nehogy azt hidd ám, hogy most valami szörnyen rosszul érzem magam, korántsem, sőt ellenkezőleg. Igaz, hogy az óta az éjszaka óta köhögök, de csak alig, néha hőemelkedésem is van, izzadok is néha egy kicsit éjjel, szapora a lélegzetem, de egyébként sokkal jobban vagyok, mint az utóbbi években általában. A fejfájások elmúltak, és az óta a hajnali négy óra óta nyugodtabban alszom, mint azelőtt. A fejfájásnál és az álmatlanságnál, legalábbis ez ideig, nem tudok rosszabbat.


Max Brodhoz

[Zürau, 1917. szeptember derekán]

Kedves Max, az első nap nem írhattam, mert minden túlságosan is tetszett, s nem akartam semmit eltúlozni, pedig az lett volna belőle, ám akkor a gonosznak adom meg a végszót. Ma azonban már minden természetesnek látszik, jelentkeznek a belső gyöngeségek (nem a betegség, arról egyelőre szinte semmit sem tudok), a szemközti udvarból időközönként Noé bárkájának minden zaja hallatszik, egy örök bádogos döngeti dolgát, étvágyam nincs, és sokat eszem, este sötétség vesz körül stb. Ám a jó bőséggel túlsúlyban van, amennyire eddig látom: Ottla valóban a szárnyain hordoz e nehézkes világon át, a szoba (északkeleti fekvésű ugyan) kitűnő, szellős, meleg, és a házban csaknem teljes a csönd; van körülöttem minden, amit csak ennem kell, éspedig csőstül s ízletesen (csak a szájam áll ellen görcsösen, hanem ez már velem mindig így volt a változások első napjaiban), és mindenekelőtt itt a szabadság, a szabadság.

Persze itt a seb is, melynek jelképe csupán a tüdő sebe. Félreérted, Max, lépcsőházbeli utolsó szavaidból ítélve, de talán én is félreértem, és (így lehet ez a te benső dolgaiddal is) az ilyen kérdésekkel szembekerülve talán nincs is értés, mert hiányzik az áttekintés, annyira dúlt s mindig mozgásban lévő ez a hatalmas, szüntelenül növekvő tömeg. Jajok, jajok, ugyanakkor soha semmi más, csak a magunk lénye, és ha a jajok szövevényét végre kibogoznák (efféle munkára talán csak nők képesek), széthullanánk te meg én.

Mindenesetre én a tuberkulózissal ma úgy vagyok, ahogyan a gyermek az anyja szoknyájával, melybe kapaszkodik. Ha a betegség anyai eredetű, annál inkább így van, és akkor anyám az ő végtelen gondoskodásával, a lényeg értésétől messze elmaradva ugyan, még ezt a szolgálatot sem tagadta meg tőlem. Egyre keresem a betegség magyarázatát, hiszen magam sosem hajhásztam. Olykor az az érzésem, mintha agy és tüdő összebeszélt volna a hátam mögött. "Így nem megy tovább", mondta az agy, és öt év múltán a tüdő ráállt, hogy segít neki.

Ám ebben a formában is teljesen hamis az egész, ha úgy akarom. Az első fok ismerete. Első foka ez annak a lépcsőnek, melynek magasán, jutalmául s értelméül emberi (akkor persze már-már napóleoni) létezésemnek, nyugodtan kibontakozik a házastársi ágy. Nem fog kibontakozni, én pedig, ez így rendeltetett, nem hagyom el soha Korzikát.

Mindez egyébként korántsem züraui felismerés, nem, ez még a vonatút eredménye, melynek során csomagom legnehezebb súlya az a postai lap volt, melyet mutattam neked. Természetesen itt is tovább fogok töprengeni rajta.

Üdvözlök mindenkit, különösen tartuffe-i feleségedet. A pillantása nem rossz, de túlságosan összpontosít, csak a dolgok magvát látja; hogy kövesse ama szétsugárzásokat, melyek épp a dolgok magvától menekülnek, az már fárasztaná.

Szeretettel, Franz


[Zürau, 1917. szeptember derekán]

Kedves Max, ez a finom megérzés, mely bennem ugyanúgy megvan, mint benned! Keselyűként, nyugtot keresve, szállok fönn, majd nyílegyenesen levágódom ebbe a szobába, amellyel szemközt most egy zongora zeng éppen vad pedáldörgéssel, bizonyára az egyetlen ilyen hangszer messze vidéken. Én azonban odavetem, sajnos csak képletesen, keverékébe a sok jónak, melyben részem van itt.

Levelezésünk igen egyszerű lehet; én írom a magamét, Te írod a magadét, és ez máris válasz, ítélet, vigasz, vigasztalanság, ahogy akarjuk. A kés ugyanaz, amelynek élén a nyakunkat, nyomorult galambnyakakat, egyikünk itt, a másik ott, elnyiszáljuk. De oly lassan, oly izgatóan, oly takarékosan a vérrel, oly szívet gyötrőn, oly szíveket gyötrőn.

Az erkölcsi rész itt talán a végső vagy talán még csak nem is a végső, a vér az első és a második és a végső. Arról van szó, mennyi szenvedély van adva, mennyi idő szükséges, hogy a szív falait elegendő vékonyra verje, már ha a tüdő nem serénykedik a szív elébe.

F. pár sort írt, jön. Fel nem foghatom őt, rendkívüli lény, pontosabban: fogom őt, de nem bírom megtartani. Körbefutkosom és körülugatom, ahogy egy ideges kutya a szobrot, vagy, hogy az ugyanígy pontos fordítottját adjam e képnek: nézem őt, ahogy egy kitömött állat nézi a szobájában nyugodtan élő embert. Féligazságok, ezredrész igazságok. Való csak az, hogy F. valószínűleg jön.

Annyi minden szorongat, kiutat nem találok. Álremény, öncsalás, hogy mindig itt akarnék maradni, úgy értem, vidéken, messze a vasúttól, közel a feloldhatatlan estéhez, mely leszáll, és senki-semmi a legkisebb semmiségben sem próbál védekezni ellene? Ha öncsalás, akkor a vérem csábít, hogy új alakban testesítsem meg a nagybátyámat, a falusi orvost, akit (teljes részvéttel és együttérzéssel) olykor "csicsergő"-nek nevezek, mert olyan embertelenül vékonyka, agglegényes, elszűkült torokból feltörő, madárszerű a szelleme, s ez nem hagyja el soha. És így él falun, kiszakíthatatlanul, elégedetten, mint ha valakit boldoggá tesz egy csöndesen sustorgó őrület, melyet az élet dallamának vél. Ám ha vágyam a vidékre mégsem öncsalás, akkor feltétlenül jó dolog. Várhatok-e mégis ilyesmit harmincnégy évesen, igen kétes tüdővel és még kétesebb emberi kapcsolatokkal? Valószínűbb a falusi orvos; ha igazolást óhajtasz, ott van mindjárt az apa átka; csodálatos éji látvány, ha a remény az atyával küzd. [...]


[Zürau, 1917. szeptember közepe táján]

Drága Max, hogyan is értetted azt az utolsó úti jókívánságot - emlékszel? - a lépcsőn? Ha vizsgaként, attól félek, nem állom meg a próbát. Engem a megpróbáltatások nem edzenek, az ütéseket nem helyben kapom, hanem odafutok, és eltűnök alattuk. Mondjak köszönetet, hogy nem nősülhettem meg? Akkor azonnal az következett volna be, ami így fokról fokra következik: az őrület. Mind rövidebb pihenőszakaszokkal, melyek során nem én gyűjtök erőt, hanem a másik.

A különös, amire végre felfigyelhettem, az, hogy velem mindenki mérhetetlenül jó, ha akarom, mindjárt önfeláldozó is, kezdve a hozzám képest legalacsonyabbakon, föl a legmagasabbrendűekig. Következtetést vontam le ebből az emberi természetre általában, s ez csak még inkább nyomasztott. Ám ez valószínűleg helytelen, mert csupán azzal ilyenek, akin ember már egyáltalán nem segíthet. Veled, Max, veled szintén sokan jók és önfeláldozók (nem mindenki), ám te szüntelenül fizetsz is ezért a világnak, rendes üzleti kapcsolat ez (ezért is tudsz egyensúlyban tartani olyan emberi dolgokat, amelyekhez én hozzáérni alig tudok), én azonban nem fizetek semmit, legalábbis nem az embereknek fizetek. [...]


Oskar Baumhoz

[Zürau, 1917. szeptember derekán]

[...] Itteni életemmel, mint Max talán már mesélte nektek, elégedett vagyok. Nyugalom persze, amit leginkább firtatsz, itt sincs, és ezentúl azt már soha életemben nem is fogok keresni. Szobám csöndes házban van, ez kétségtelen, ám szemközt helyezkedik el Északnyugat-Csehország egyetlen zongorája egy nagy udvarházban, melynek állatai egymással versengve zajonganak. Ablakom előtt zörög el reggelente a falu csaknem valamennyi szekere, és arra vonulnak a libák is az úsztatóhoz. De a legrosszabb mégis két eleven kopogtató: fát kopogtat valahol az egyik, fémet a másik, különösen az előbbi fáradhatatlan, erejét meghaladhatja ez a munka, tönkrenyúzza magát, ám hogyan érezhetnék részvétet iránta, amikor hajnali hattól hallgatnom kell! Ha viszont csak egy kicsit is abbahagyja, mintha azért tenné csupán, hogy a fémdöngető érvényesüljön. [...]


Napló


Szeptember 15. Lehetőséged van, ha ez a lehetőség létezik egyáltalán, a kezdethez. Ne mulaszd el. A belőled kitóduló szenny elől nem térhetsz ki, ha be akarsz hatolni. De ne henteregj benne. Ha a tüdőseb jelkép csupán, mint állítod, annak a sebnek a jelképe, amelynek gyulladását F.-nek és mélységét önigazolásnak hívják, ha ez így van, akkor jelképek az orvosi tanácsok is (fény, nap, nyugalom). Ragadd meg ezt a jelképet. [...]


Szeptember 19. [...] Mindig érthetetlen számomra, hogy csaknem mindenki, aki tud írni, objektiválhatja fájdalmában a fájdalmat, hogy például én szerencsétlenségemben, talán még a szerencsétlenségben égő fejemmel leülhetek, és közölhetem írásban valakivel: szerencsétlen vagyok. Sőt még túl is léphetek ezen, és tehetségemtől függően, amelynek, úgy látszik, semmi köze a szerencsétlenséghez, szép cikornyásan még fantáziálhatok is róla egyszerűen, vagy ellentétesen, vagy asszociációk egész zenekaraival. És ez korántsem hazugság, és nem csillapítja a fájdalmat, nem más, csupán az erők kegyelemszerű bősége olyan pillanatban, mikor pedig a fájdalom érezhetően elemésztette minden erőmet lényem fenekéig, sőt még fel is karcolta azt. Miféle hát ez a bőség? [...]


Szeptember 21. Itt volt F., harminc órát utazott, hogy lásson, meg kellett volna akadályoznom. Ahogy elképzelem, a szerencsétlenség netovábbját hurcolja, lényegében az én hibámból. Én magam nem tudok uralkodni magamon, teljesen érzéketlen vagyok, éppoly tehetetlen, bizonyos kényelmességeim megzavarására gondolok, és egyetlen engedményként némi komédiát játszom el. Apróságokban nincs igaza, nincs igaza vélt vagy valódi jogának védelmezésében, egészében azonban keserves kínzatásra ítélt ártatlan; én követtem el az igaztalanságot, amely miatt kínozzák, és a kínzószerszám is az én kezemben van. - Elutazásával (a kocsi vele és Ottlával megkerüli a tavat, én toronyiránt átvágok, és még egyszer a közelébe kerülök) és fejfájással (a komédiás földi maradványa) végződik a nap. [...]


Felix Weltschhez

[Zürau, 1917. szeptember 22.]

[...] Az első héten felszedtem egy kilót, és úgy érzem, kezdeti alakjában a kór inkább mentőangyal, mint ördög. De valószínűleg épp a dolog alakulása az ördögi, és visszanézve majd talán a látszólag angyali lesz a legrosszabb benne.

Tegnap levelet kaptam dr. Mühlsteintől (levél útján tudattam vele csak, hogy P. professzornál jártam, mellékeltem a szakvélemény másolatát is); azt írja: Javulásra (!) biztosan számíthat, persze ez mindig csak nagyobb időközönként lesz megállapítható.

Így romlottak hát nála fokról fokra az esélyeim. Az első vizsgálat után még csaknem makkegészséges voltam, a másodikat követően, ha lehet, még annál is épebb, később jött balra egy kis hörghurut, ezután - "hogy ne szépítgessük, de el se túlozzuk" - tuberkulózis balról-jobbról, ám ez Prágában és teljesen és csakhamar rendbe jön, és most, végezetül, javulásra számíthatok, egyszer, majd egyszer. Olyan az egész, mintha széles vállával a halál angyalát akarta volna eltakarni eleinte, aki mögötte áll, ám most fokozatosan elhúzódna előle. Engem (sajnos?) egyikük sem ijeszt.

Életem itt kitűnő, legalábbis eddig, szép időben, az volt. Bár szobám nem napos, van azonban nagyszerű helyem, ahol a napon fekhetem. Egy kis magaslat vagy inkább fennsík egy széles félkör alakú völgykatlanban, mely a birtokom. Ott heverek, mint egy király, nagyjából egy magasságban a környező vonulatokkal. Ráadásul a hely kedvező fekvésének köszönhetően a közelből senki se lát rám, és ez, tekintve nyugágyam összeállításának bonyolult műveletét, valamint félmeztelenségemet, igen előnyös. Ritkán bukkan föl csak fennsíkom peremén egy-egy opponensi fő, s hangzik a kiáltás: "Kászálódjék le a padrú!" Az ízesebb felszólításokat nem értem a nyelvjárás miatt. Talán még lesz belőlem itt falu bolondja is, hiszen a jelenlegi, akit épp ma láttam, a jelek szerint tulajdonképpen a szomszéd faluban lakik, és már öreg. [...]


Napló


Szeptember 25. [...] Átmeneti kielégülést még nyújthatnak olyan munkák, mint az Egy falusi orvos, feltéve hogy ilyesmi sikerül még nekem (nagyon valószínűtlen). Ám boldogság csak akkor, ha a tiszta, az igaz, a változhatatlan körébe emelhetem a világot.

A korbácsokon, amelyekkel csapkodjuk egymást, jócskán megszaporodtak a csomók az elmúlt öt esztendőben.


Felicéhez

[Zürau, 1917. szeptember 30. vagy október 1.]

Drága Felicém, tegnap levél jött tőled. Hogyhogy, még levél is, gondoltam, és sokáig nem is bontottam fel. De aztán kiderült, hogy csak a szeptember 11-i levél az, amelyben utazásod lehetőségét jelzed, és csak azért bolyongott ilyen sokáig, mert Csehország helyett Morvaországba helyezted Flühaut a borítékon. Ezzel magyarázható az is, hogy annak idején miért nem válaszoltam rá.

Ma azonban, vasárnap, megjöttek a szeptember 24-i és 26-i leveleid, reggel érkeztek meg, nem nyitottam ki őket (idegen levél is jött velük, azt se nyitottam ki), napközben aztán itt volt anyám (elmesélte, hogy megkérdezte tőled, vajon jobb-e már a hangulatom, mire Te azt válaszoltad, hogy nem nagyon vetted észre), de még este se volt szándékom elolvasni a leveleidet, előbb még írni akartam neked megnyugtatásul - a magam megnyugtatására -, függetlenül attól, hogy mi van bennük. De végül mégiscsak elővettem őket.

Az volt bennük, aminek bennük kellett lennie, és hogy miért szégyelltem el magam, azt csak akkor érthetnéd meg, ha nem azt tennéd, amit teszel, s ha nem olyan volnál, amilyen vagy.

Amilyennek itt láttál, olyannak látom egyszersmind én is magam, csak még kegyetlenebbül és régóta már, s ennélfogva meg is tudom magyarázni a látványt:

Hogy ketten küzdenek bennem, azt tudod. Hogy kettejükből a jobbik a tiéd, az pont ezekben a napokban egyáltalán nem kétséges számomra. A küzdelem állásáról öt éven át, hol szóban, hol hallgatással, hol a kettő elegyítésével, mindig beszámoltam neked, de többnyire csak kínoztalak vele. Ha azt kérdezed tőlem, hogy mindig igazat mondtam-e, csak azt válaszolhatom, hogy a tudatos hazugságtól senkivel szemben nem tartózkodtam határozottabban, mint veled szemben. Álcázások még csak elő-előfordultak, de hazugságok alig, feltéve hogy egyáltalán lehetséges "alig hazudni". Én álnok természet vagyok, csak így tudok egyensúlyt tartani, a csónakom fölöttébb ingatag. Ha végső célom felől vallatom magam, kiderül, hogy én tulajdonképpen nem arra törekszem, hogy jó emberré legyek, és megállhassak a legfelsőbb ítélőszék előtt, hanem, éppen ellenkezőleg, arra, hogy az egész ember- és állatközösséget kifürkésszem, alapvető vonzalmait, vágyait, erkölcsi eszményeit kiszámítsam, s egyszerű szabályokra redukáljam, s ebben az irányban a lehető legrövidebb időn belül odáig fejlesszem magam, hogy mindenki, de mindenki megkedveljen, méghozzá (és most jön a java) úgy megkedveljen, hogy én, az egyetlen bűnös, akit nem égetnek meg, továbbra is élvezve mindannyiuk szeretetét, a végén, mindenki szeme láttára, nyíltan követhessem el a bennem megbúvó gazságokat. Egyszóval nekem csak az e világi bíróság számít, de még azt is be akarom csapni, méghozzá csalás nélkül.

Alkalmazd ezt a mi esetünkre, amely éppenséggel nem tetszőleges példa, hanem az én reprezentatív esetem. Te vagy az én e világi bírám. Az a kettő, amely bennem küzd, vagy jobban mondva, amelynek a küzdelméből tevődöm össze, leszámítva egy elkínzott kis maradékot: egy Jó és egy Gonosz; olykor álruhát cserélnek, s ez még jobban megzavarja amúgy is zavaros küzdelmüket; de azért a legeslegutóbbi időkig ható lehanyatlások közepette is élt bennem a remény, hogy egyszer bekövetkezik a legvalószínűtlenebb (a legvalószínűbb az örök küzdelem volna), amit mégis mindig sugárzó tüneménynek látott a kifinomult érzelem, és én, akit elsorvasztottak és megnyomorítottak az évek, én megkaphatlak végre téged.

Egyszerre kiderül, hogy nagyon nagy volt a vérveszteség. A vér, amelyet a Jó ontott érted (nekünk most ő a Jó), hogy megnyerjen, a Gonosznak válik javára. Amikor a Gonosz, valószínűleg vagy talán, saját erejéből már semmi lényegesen újat nem talált volna önnön védelmére, segítségére jött a Jó. Nekem ugyanis titokban az a véleményem, hogy ez a betegség egyáltalán nem tüdőbaj, vagy legalábbis most még nem tüdőbaj, hanem az életem általános csődje. Azt képzeltem, hogy még lehet így folytatni, holott nem lehet. Az a vér nem a tüdőből jön, hanem az egyik harcos végzetes szúrása nyomán fakad.

Ennek a harcosnak óriási segítség volt a tüdőbaj, úgy kapaszkodott bele, mint anyja kötényébe a gyerek. Mit akar még a másik? Nem vívtak talán ragyogóan végig? Megvan a tüdőbaj, ez a vég. Mit tehet a másik: elgyöngülten, kimerülten, s ebben az állapotában szinte számodra is láthatatlanul, itt Zürauban, a válladra hajtja a fejét, és osztozva veled a tiszta ember gyanútlanságában, döbbenten és vigasztalanul bámulja az erős férfit, aki, miután megbizonyosodott az emberi nemnek vagy számára kijelölt képviselőjének szeretetéről, előhozakodik förtelmes gazságaival. Törekvéseim torzképe ez, de hiszen torz volt maga a törekvés is. Ne kérdezd, miért vonok itt határt. Ne alázz meg ennyire. Egyetlen ilyen szó, és már megint a lábad előtt heverek. Csakhogy mindjárt felbukkan megint a valóságos vagy még inkább a tőle távol eső, állítólagos tüdőbaj is, és én megadom magam. Olyan fegyver ez, hogy hozzá képest csak siralmasan célirányosnak és kezdetlegesnek hat a többi, szinte megszámlálhatatlan, régen elkoptatott fegyver, amilyen a "testi alkalmatlanság", a "munka", a "zsugoriság" volt.

Hadd áruljak el egyébként egy titkot, amelyet ugyan pillanatnyilag magam se hiszek el (pedig talán meggyőzhetne róla az, hogy valahányszor dolgozni próbálok, vagy elgondolkozom, elsötétül köröttem a világ), noha bizonyára igaz: nem fogok meggyógyulni. Éppen azért, mert ez nem tüdőbaj, amelyet letesz az ember a nyugágyba, és elgyógyítgat, hanem fegyver, amelyre addig van feltétlenül szükség, amíg életben vagyok. És mindkettő nem maradhat meg.

Franz


Max Brodhoz

[Zürau, 1917. szeptember végén]

Drága Max, leveledben első olvasásra berlinies zönge érződött, ám másodikra már élt a zenéje, és te voltál az. Mindig úgy véltem, a betegségről lesz még idő beszélnünk, amíg csak idő lesz egyáltalán, de hát ha akarod: szúrópróbákat végeztem lázméréssel, és tökéletesen láztalan vagyok, tehát nincsenek görbék, és egyelőre a professzor sem érdeklődik a dolog iránt, látván az első hetek adatait. - Reggelire hideg tej. A professzor (emlékezetem a védintézkedések terén fejedelmi) azt mondotta, hogy a tejet vagy jéghidegen kell inni, vagy forrón. Mivel meleg az idő, a hideg tej ellen semmi kifogás nem lehet, főként mert hozzá is szoktam rég, és ha adott körülmények között fél liter hideg tejet tudok meginni, meleg tejből legföljebb negyedliternyit. - Forralatlan tej. Megoldatlan vitás kérdés. Azt gondolod, a bacilusok erősítést kapnak, én úgy vélem, a dolog nem ilyen kiszámíthatóan zajlik, és a forralatlan tej tápértéke nagyobb. De nem vagyok önfejű, iszom forraltan is, és mihelyt hidegebbre fordul, csak meleg tejet vagy aludttejet fogyasztok majd. - Csak főétkezések vannak. Kezdetben volt csupán tízórai és uzsonna, mielőtt a hízókúra elkezdődött. Azóta délelőtt-délután mindössze egy negyed liter aludttej. Még gyakrabban megesik, hogy nem tudok enni; az élet (általánosságban) eléggé szomorú. - Hogy nem fekvőkúráznék? Naponta legalább nyolc órát fekszem. Bár nem igazi nyugszékben, de legalább olyan alkalmatosságon, amelyik kényelmesebb, mint életem valamennyi nyugágya. Van egy régi, széles párnásszékem, előtte két zsámoly. Kitűnő együttes, legalábbis jelenleg, amikor takaróra nincs szükség. Mert hogy bepakolózni? Ugyan! Fekszem a napon, és sajnálom, hogy nem bújhatok ki a nadrágomból is, mely az utolsó napokban egyetlen ruhadarabomul szolgált. Jön már azért az igazi nyugágy is. - Orvoshoz menni. Hát mikor mondtam én olyasmit, hogy nem megyek orvoshoz? Nem fogok szívesen menni, de menni fogok. - Schnitzer nem válaszolt. - Úgy véled, sötéten ítélem meg a betegség kilátásait? Nem. Hogyan tennék ilyet, amikor a jelene oly könnyű, és ilyesmiben az érzésé a döntő szó. Ha effélét mondok mégis, üres affektálás, nálam ilyesmi rosszabb időkben bőven akad, vagy esetleg akkor a betegség szól helyettem, mert megkértem rá. Annyi bizonyos csak, hogy semmi nincs, aminek teljesebb bizalommal adnám oda magam, ha arra kerül sor, mint a halálnak.

F. látogatásának hosszú előtörténetéről és történetéről nem mondok semmit, hiszen te is csak általánosságokban panaszlod a dolgaidat. De a panaszok, Max, oly természetesek; minden csak akkor roppantható, ha magvas.

Igazad van, hogy csupán nézőpont kérdése, mikor mutatkozik határozatlanság, s mikor valami egyéb. A határozatlanságban is mindig újonc az ember, nincsenek régi határozatlanságok, azokat az idő mindig előrli. Furcsa, egyszersmind kedves, hogy esetemet nem látod át. Ehhez még sokkal pontosabban kellene beszélnem F.-ről, és beszélhetnék is - de ez az élethosszigra készült eset akkor sem tűnne el. Másrészt semmiképp sem merem azt mondani, hogy akár sejtelmem is volna, mit kellene a Te helyzetedben tenni értem. Tehetetlenül, mint a kintrekesztve csaholó eb, így állok esetemben és esetedben egyaránt. Amit adhatok, csupán az a kis melegség, mely bennem itt van, semmi más.

Olvastam ezt-azt, de a Te állapotodhoz képest ezek a dolgok szót sem érdemelnek. Legföljebb Stendhal egyik anekdotája, amely akár az Éducation-ban is állhatna. Fiatalemberként Párizsban élt, tétlenül, sóvárgón, elégedetlenül Párizzsal és mindennel. Egy férjes asszony annak a rokonának az ismeretségi köréből, akinél lakott, néha kedves volt hozzá. Egyszer meghívta, tartson vele s (az asszony) szeretőjével a Louvreba. (Louvre? Már nem is tudom. Szóval valami ilyen helyre.) Elmentek. Ahogy a Louvre-ból kilépnek, szakad az eső, minden csupa sár, messze az út hazáig, kocsit kell fogniok. Stendhal azonban az egyik ilyen hangulatában, melyeken nem bír uralkodni, nem hajlandó kocsiba szállni, inkább gyalog teszi meg a sivár utat; lakásához érve csaknem elsírja magát, mert arra gondol, hogy most a szobája helyett felmehetne ehhez az asszonyhoz is látogatóba, hiszen ott lakik egy közeli utcában. Szinte alvajáróként felmegy. Persze szerelmi jelenet kellős közepén tör a nőre és szeretőjére. Az asszony felháborodva kiáltja: "Az istenért, miért nem szállt be maga is a kocsiba?" Stendhal kirohan. - Egyébként értett hozzá, hogyan kell élni, sőt jól élni.

Franz

Legközelebb, kérlek, írj mindenekelőtt magadról.


Oskar Baumhoz

[Zürau, 1917. október elején]

[...] Most azonban, a harmadik héten, itt is mindenféle változás van, és nem tudom, mi volna érdemes arra, hogy bárkit is meghívjak rá. Nekem persze Zürau a régi marad, és feltett szándékom, hogy foggal-körömmel megkapaszkodom benne, vagyis így győzzön le, aki elcipelne innét (nem, ez túlzás, és amikor ezt írtam, nem tekintettem az egészet). A lényeg az mégis, hogy számomra ez így jó, egyébként viszont akad egy s más, ami senkinek, még nektek sem tetszhetne, bármily készségesek vagytok: egyebek között itt vagyok például én magam, vagy talán nem is annyira "egyebek között", hanem egyszerűen én magam. Ezért kérlek titeket, hiszen veletek nyíltan szólhatok, csaknem ugyanannyira szívből kérem, ahogy korábban a meghívásom küldtem: most ne jöjjetek.

Ennek természetesen semmi köze az orvosilag jóváhagyott betegségemhez. Jobban vagyok-e, mint voltam, egyáltalán nem tudom, vagyis ugyanolyan jól megvagyok, mint korábban, eddig nem volt még soha fájdalmam, amely ennyire jól viselhető és ilyen tartózkodó lett volna, mint ez, hacsak nem tekintem épp ezt gyanúsnak, s talán joggal. És olyan jó a színem, hogy anyám, aki vasárnap itt járt, a vasútnál meg sem ismert (egyébként a szüleimnek sejtelmük sincs a tuberkulózisomról; ugye, vigyáztok, ha véletlenül összejöttök velük netalán), két hét alatt másfél kilót szedtem fel (holnap jön a harmadik méredzkedés), és ha igen különféleképpen alszom is, az átlag nem a legrosszabb. - Egyébként csakhamar (így mondom, "csakhamar", és úgy értem, "hó végén", ilyen nagy ura lettem az időnek) Prágában leszek, és akkor, jót s rosszat, mindent magatok láthattok.

Az új recept, melyet oly kedvesen küldtetek nekünk, megszégyenít minket. Ez is végigment a fejlődés züraui stációin. Kezdődött az elragadtatással, és a dugó s a dugaszológép hiánya merőben jelentéktelen akadálynak látszott. Aztán a lelkesedés odalett, és maradt az a meggyőződésem, hogy dugót és dugaszológépet a föld alól se tudunk előkeríteni. Most azt írjátok, hogy az üvegeket le is lehet pecsételni. Ez ismét élénkíthet valamit a dolgon. Hanem most tömérdek a gazdasági munka, és Ottla állandóan nagy dolgokban tevékenykedik.

Legfőbb gondjaim egyike, amely persze csak nyugszékemen álmodozva ötlik fel bennem, ez: hogyan tudnék nektek valami ennivalót fölhajtani? Sajnos az ennivaló kevés, és erre a kevésre vagyunk mi - baromfink, tehenünk, elegendő gabonánk nem lévén - ráutalva, amit meg ezenfelül vajat-tojást kerítünk, azt a prágai család várja lármázva. Volna kedvetek vadhúshoz? Egyelőre elraktam nektek négy kiló finom lisztet, ez a tiétek, megkapjátok legkésőbb Prágába érkeztemkor; tudom, hogy a közelgő tél sötétjében ez is csak gyönge sugár.


Elsa és Max Brodhoz

[Zürau, 1917. október eleje]

[...] Igen jól vagyok itt a sok állat között. Ma délután kecskéket etettem. Ahol tanyázom, van néhány bokor, melyeknek épp a legízletesebb levelei vannak túl magasan a kecskéknek, ezért hát lehúztam nekik az ágakat. Szóval ezek a kecskék - külsőre teljességgel zsidó típusok, többnyire orvosok, de vannak ügyvédhasonlóságok is, lengyel zsidók, hébe-hóba fiatal lányok is. Különösen dr. W., a kezelőorvosom fordul elő közöttük számos példányban. A három zsidó orvosból álló konzílium, melyet ma etettem, annyira elégedett volt velem, hogy este alig hagyta hazaterelni magát fejéshez. Így érnek véget, békésen, napjaik és napjaim.

Ne szégyenítsenek meg a liszt említésével. Komoly bánatom, hogy valami lényegesebbet nem tudok keríteni maguknak, holott egy kis ügyességgel ennek is sikerülni kellene.

Szívből üdvözli mindkettőjüket hívük,

Franz K.


Max Brodhoz

[Zürau, 1917. október elején]

Kedves Max, a betegségem? Bizalmasan mondom neked, hogy alig érzem. Lázam nincsen, köhögni alig köhögök, fájdalmaim sincsenek. Hamar fulladok, ez igaz, ám ezt, ha fekszem vagy ülök, nem érzem, járás vagy valami munka közben is könnyű megoldani, hogy a hajdani egy lélegzet helyett most kettőt veszek gyorsan, lényeges panasznak ez sem mondható. Arra a véleményre jutottam, hogy a tuberkulózisnak az a formája, amely engem kitüntet, nem is betegség, nem önálló nevet érdemlő kór, hanem csupán az általános halálcsíra - jelentősége szerint eddig kellőképpen be nem sorolható - fölerősödése. Három hét alatt két és fél kilót szedtem fel, elszállításom esetén tehát lényegesen súlyosabb teherrel kellene számolni.


Felix Weltschhez

[Zürau, 1917. október elején]

[...] Egészségileg tehát jobban vagy (érdekes: hogy a kelések titkos kedvelője vagy, s még ennél is inkább a jódé), én nem vagyok rosszabbul, a most már három és fél kilót kitevő súlygyarapodásomat semlegesnek tekintem. A betegség okait illetően nem vagyok önfejű, mivel azonban bizonyos értelemben mégiscsak eredeti dokumentumok birtokában vagyok az "esetre" vonatkozólag, kitartok véleményemnél, és hallom, ahogy az elsődlegesen érintett tüdő is forma szerint jóváhagyólag rázörömböl.

A gyógyuláshoz, ebben természetesen igazad van, mindenekelőtt az kell, hogy gyógyulni akarjunk. Ilyen akarat bennem is él; mindazonáltal, már amennyiben ez magakelletés nélkül mondható, az ellenirányú sem hiányzik. Sajátos, mondhatnánk úgy is, kölcsönzött betegség ez, egészen más, mint az általam eddig ismert valamennyi. Mintha boldog szerelmesként így szólhatnék: "Minden eddigi csak csalás és ámítás volt, először szeretek életemben." [...]


Napló


Október 8. Időközben: F. panaszos levelei, G. B. levéllel fenyegetőzik. Vigasztalan állapot (courbature). Kecskék etetése, egerek kiluggatta szántóföld, krumpliszedés ("Hogy belefúj a szél a seggünkbe"), csipkebogyószedés, F., a paraszt (hét lány, egyik kicsi, édeskés tekintet, fehér nyúl a vállán), a szobában kép: "Ferenc József császár a kapucinusok kriptájában", K. a másik paraszt (óriási, gazdasága világtörténetének nagyképű elbeszélése, de nyájas és derék). Összbenyomás a parasztokról: nemesek, akik a mezőgazdaságba menekültek, s itt a munkájukkal olyan bölcsen és alázatosan rendezkedtek be, hogy ez hézagmentesen illeszkedik az egészbe, és őket magukat minden ingadozástól és tengeribetegségtől megőrzi üdvözítő halálukig. Igazi földi polgárok.

A legények, akik este a fennsík tágas mezőin a szétszórtan vonuló marhacsorda nyomába erednek, és eközben egy megbéklyózott fiatal bikát, amely nem akar engedelmeskedni, minduntalan ide-oda kell rángatniuk.

Dickens Copperfield (A fűtő tiszta Dickens-utánzat, a tervezett regény még inkább). A bőrönd-história, a boldogító és a varázslatos jelleg, az alantas munkák, a kedves a vidéki birtokon, a mocskos házak stb., de mindenekelőtt a módszer. Szándékom az volt, mint most látom, hogy egy Dickens-regényt írjak, csak feldúsítva olyan élesebb fényekkel, amelyeket koromtól vettem át, és olyan bágyadtakkal, amelyeket magamból tűztem ki. Dickens gazdagsága és aggálytalanul lenyűgöző áradása, de ennek következtében iszonyúan erőtlen részek, ahol fáradtan csak abban kotorászik, amit már elért. Barbár benyomás az értelmetlen egészről, mindazonáltal olyan barbárság, amelyet én, hála gyengeségemnek s okulván epigon voltomból, elkerültem. Szívtelenség az érzelemtől túlcsorduló modor mögött. A nyers jellemzés e tuskói, amelyeket minden embernél mesterséges úton belénk ver, és amelyek nélkül Dickens nem tudna akár csak egyszer is futólag felmászni a történetére. (Walser rokonsága vele az absztrakt metaforák elmosódott alkalmazása terén.)


Max Brodhoz

[Zürau, 1917. október 12.]

Kedves Max, tulajdonképpen mindig csodálkoztam, hogy te ezt a kifejezést: "boldog a boldogtalanságban" rám s másokra vonatkoztatva magadban hordod, méghozzá nem megállapításként vagy sajnálattal, nem végső figyelmeztetésként, hanem mint szemrehányást. Hát nem tudod, mit jelent? Valószínűleg ezzel a hátsó gondolattal, mely természetesen tartalmazza egyszersmind azt is, hogy "boldogtalan a boldogságban", sütötték Káin homlokára a bélyeget. Ha valaki "boldog a szerencsétlenségben", ez elsősorban azt jelenti, hogy már nem bír lépést tartani a világgal, jelenti azonban továbbá, hogy számára minden széthullt vagy széthullik, hogy hang őt többé töretlenül el nem éri, ő ezért semmilyen hangot őszintén nem követhet. Ennyire rosszul azért én még nem állok, legalábbis eddig nem álltam; telibe talált már boldogság és szerencsétlenség; ami azonban átlagomat illeti, úgy persze igazad van, s az utóbbi időket illetően is nagyjából, csak éppen más hangnemben kell mondanod.

Ahogy Te ezzel a "boldogsággal", hasonlóképpen állok én a "meggyőződéses gyász" másik kísérőjelenségével, gondolok itt az önelégültségre, amely nélkül e gyász szinte sosem jelentkezik. Gyakran gondolkoztam ezen, legutóbb Mann-nak a Neue Rundschau-ban megjelent Palestrina-dolgozata nyomán. Mann azok közé tartozik, akiknek írásaira éhezem. Ez a dolgozat is csodálatos fogás, amelyet azonban a benne úszkáló (példának okáért) Salus-fürtök tömege miatt az ember inkább csodál, de nem fogyaszt. Úgy látszik, ha valaki szomorú, a világ gyászos látványának fokozására még nyújtózni, tekeregni is kell neki egy kicsit, mint a fürdő után a nőknek. [...]


Felicéhez

[Postabélyegző: Zürau, u. p. Flöhau - 17. X. 16.]

Drága Felice, idemásolom neked Max legutóbbi levelének az elejét, mert olyan találóan jellemez engem, illetve a helyzetünket:

"Ha nem félnék tőle, hogy megijedsz, azt mondanám, hogy valami nagy nyugalom árad a leveleidből. Na, most mégis kimondtam - ez bizonyítja, hogy nem is félek igazán, hogy megijedhetsz ettől vagy akármi mástól. Te boldog vagy a boldogtalanságban."

Mielőtt elmondanám, mit válaszoltam, hadd kérdezzelek meg: nem ez a Te véleményed is? Ha nem is ilyen nyersen, de úgy nagyjából? Mert ha ez, hát hadd idézzek az egymást sűrűn követőkből csak egy példát: Zürauban kimentél este, nem sokkal elutazásod előtt a ház elé. Én még sokáig üldögéltem a szobában, aztán kimentem érted a kertbe, visszajöttem, hallom Ottlától, hogy kint vagy a ház előtt, kimegyek utánad. Ezt mondtam neked: - Te itt vagy? Már mindenütt kerestelek. - Te ezt válaszoltad: - De hisz az imént még a szobából hallottam a hangodat. - Pár közömbös szótól eltekintve talán nem is igen mondtunk többet egymásnak, jóllehet még elég sokáig álltunk ott a lépcsőn, és néztünk le a térre. Te boldogtalan voltál a haszontalan utazás, az én érthetetlen viselkedésem és minden egyéb miatt. Én nem voltam boldogtalan. Persze nagyon helytelen lett volna ráfogni a hangulatomra, hogy "boldogság". Elkínzott voltam, de nem boldogtalan, nem éreztem át igazán a nyomorúságomat, inkább csak láttam, felismertem, észleltem minden erőmet megpróbáló (mármint egy élő ember erejét megpróbáló) rémségét, és ebbe a felismerésbe úgy-ahogy beletörődve összeszorítottam, de nagyon keményen, az ajkam. Hogy egy kicsit alighanem még komédiáztam is hozzá, azt igazán könnyen megbocsátom magamnak, mert olyan pokoli látványt nyújtottam (nem először persze), hogy megbocsáthatatlan lett volna némi szórakoztató muzsikával segítségére nem sietnem az ott lévőknek; sikerülni nem sikerült ugyan, ilyesmi aligha sikerülhet valaha is, de azért megvolt. Hasonlóan válaszoltam Maxnak is, természetesen csak azt akarom mondani: hasonló értelemben. Amit ő a "boldog vagy a boldogtalanságban" témáról megállapít, az persze túlmutat rajtam, s egyfajta kortársi kritika van benne. Nem tudom, írt-e már tanulmányt erről, de régóta hordozza magában. Akárminek szánja is: megállapításnak, sajnálkozásnak, végső intelemnek - mindenhez joga van, csak vádat, szemrehányást ne koholjon belőle, erre ugyanis van hajlama. A "boldog vagy a boldogtalanságban", ami egyúttal azt is jelenti, hogy "boldogtalan vagy a szerencsében" (de talán az első a döntőbb), lehetett az a jelszó, amellyel rásütötték Káinra a bélyeget. Az az értelme, hogy nem tudunk egy ütemre lépni a világgal, hogy aki ezt a bélyeget hordja, az szétzúzza a világot, s nem lévén képes újra összerakni, bolyong a romjain. Boldogtalannak persze nem boldogtalan, mivel a boldogtalanság az élet tartozéka, ő pedig az élettől már elkülönítette magát, de olyan kristályosan tiszta pillantással nézi, hogy az ebben a szférában majdnem olyan, mint a boldogtalanság.

Ami testi állapotomat illeti, az kitűnő - téged szinte nem is merlek kérdezni.

Jövő szombaton Max cionista előadást tart Komotauban, egészen közel ide, felszállok én is a vonatjára, vasárnap délben Zürauba utazunk, este mindnyájan Prágába, én azért, hogy a professzorhoz, a fogorvoshoz és a hivatalba menjek. Mind a három nehezemre esik, de leginkább az utazás. Remélem, két-három nap múlva visszajövök.

Maxot csak ez a véletlenül adódó komotaui előadás hozza ide látogatóba, egyébként neki is, Felixnek is, Baumnak is meghagytam már, részletesen kifejtve indokaimat, hogy kíméljenek meg a látogatásuktól.

Kantot nem ismerem, az a mondat alighanem csak a népekre érvényes, polgárháborúkra, "belháborúkra" aligha vonatkoztatható, ezekben csak egyféle béke lehetséges: az, amelyet egymás poraira kívánnak.

Franz


Max Brodhoz

[Zürau, 1917. november elején]

Drága Max, ma vendégeink voltak, igencsak kedvem ellenére, az irodakisasszony jött el (nos hát, Ottla meghívta), és magával hozott ráadásul egy irodai urat (emlékszel talán: egy éjszaka a rakparton mentünk valami vendégekkel, akkor én megfordultam egy pár után, ezek voltak), a férfi amúgy kiváló, számomra igen kellemes és érdekes ember (katolikus, elvált), ám meglepetés ez a javából ott, ahol már egy bejelentett látogató is épp elegendő meglepetésnek számít. Ilyen dolgokra én nem vagyok alkalmas, és ezen a nem éppen rövid napon végigskáláztam a futó féltékenységtől a nagy feszengésen és a lánnyal szembeni tanácstalanságon át (azt tanácsoltam neki meggyőződés nélkül, hogy menjen hozzá a férfihoz) egészen a teljes ürességig sok mindent, némely egészen rút átmeneti érzésfokozatról nem is szólván; búcsúzáskor is volt egy kis szomorúság, végső értelmetlenség, a gyomor ki tudja, miféle ötlete vagy egyéb. Egészében ugyanolyan látogatós nap volt, mint a többi, vagyis tanulságos, a tanulság egyhangú, ám nem lehet eleget ismételni.

Mindezt csak egyetlen dolog miatt mesélem el, amelynek köze van beszélgetéseinkhez, és ez az a "futó féltékenység". A nap egyetlen jó pillanata volt, amikor ellenfelem akadt, máskülönben "tiszta" volt a terep, már-már lejtős.

Frankfurtba nem küldök semmit, nem olyan ügynek érzem, amely engem érdekelhet; ha küldök bármit, hiúságból teszem csak, ha nem küldök, az is hiúság, de nem kizárólag hiúság, tehát valami jobb is. Azok a darabok, amelyeket elküldhetnék, nekem lényegében semmit sem jelentenek, mindössze a pillanatot tisztelem, amelyben írtam őket, és akkor most egy színésznő, aki sok hatásos eszközzel szolgálhat javukra, emelje ki őket a semmiből, ahová előbb-utóbb megint visszahullanak, egyetlen este pillanatának kedvéért? Értelmetlen igyekezet.

Légszomj és köhögés. Önmagában véve nem tévedés, ha azt mondod, hogy Prága óta is sokkal figyelmesebb vagyok mint korábban. Lehet, hogy másutt többet feküdnék a szabadban, a levegő is jobban erősítene, meg a többi, de - és ez az idegállapotom szempontjából, utóbbi pedig a tüdőm szempontjából igen lényeges - sehol másutt ilyen jól nem érezhetném magam, nem lenne ennyi szórakozásom (kivéve a látogatásokat, ám ezek annyira szórványosak, hogy nyomtalanul tűnnek el szinte az élet békéjében), a háztartás vagy a szállás viszontagságait sehol kevesebb ellenkezéssel, epével, türelmetlenséggel nem viselhetném, mint itt a húgomnál. Húgomban van valami idegen elem, amelyhez ebben a formában még a leginkább idomulhatok. (A "szorongás a személyiségért", amit Stekel egyszer a fejemre olvasott - és még tömérdek hasonló betegére -, való igaz, él bennem, ám úgy találom, hogy ha nem azonosítjuk is "a lélek üdvéért érzett szorongással", teljesen természetes dolog; hiszen mindig megvan a reménye, hogy az embernek egyszer szüksége lesz "az ő személyiségére", vagy épp másoknak lesz szüksége rá, tehát készenlétben kell tartani.) Szóval sehol sem állok egy tőlem idegen elem mögött oly szilárdan, mint itt a húgom mögött. Itt alkalmazkodhatom; apámhoz, aki a földön fekszik, nem vagyok képes alkalmazkodni. (Bármilyen szívesen tenném is az egyenesen állóval szemben, nem szabad tennem.) [...]


[Zürau, 1917. november derekán]

Drága Max, amit én teszek, az valami egészen egyszerű és természetes dolog: a városban, a családban, a hívatásomban, a társaságban, a szerelmi viszonyban (s ha gondolod, kerüljön ez az élre), a meglévő vagy az óhajtandó népközösségben, semelyikben és sehol sem álltam meg a helyem, olyannyira nem, hogy erre példát - itt igen éles megfigyelő voltam - magam körül senkiben nem találok. Alapjában ez az a gyermeki vélekedés ("senki sem oly hitvány, mint én"), mely később új fájdalommá változik át, ebben az esetben viszont (s itt már nem hitványságról, önvádról van szó, hanem arról a nyilvánvaló belső tényről, hogy valaki nem állta meg a helyét) ez a vélemény fennmaradt és fenn is marad. Nem akarok a szenvedéssel dicsekedni, amely ezt a nem élt életet kísérte, visszatekintve (és minden kis megállónál azóta) ki nem érdemelten csekélynek is látszik azokhoz a tényekhez képest, melyek nyomását tartania kellett, mindazonáltal túl nagy volt, semhogy továbbra is hordható legyen, vagy ha túl nagy nem is, elviselni mindenesetre értelmetlen. (Ezekben a gödrökben bukdácsolva talán megengedtetik az értelem keresése.) A legkézenfekvőbb kiút, mely már talán a gyermekévekben kínálkozott, nem az öngyilkosság volt, csupán az öngyilkosság gondolata. Esetemben nem kellett külön gyávaságot tákolni, mely az öngyilkosságtól visszatartson, elég volt ez az ugyancsak értelmetlenségbe torkolló megfontolás: "Te, aki képtelen vagy bármit is tenni, épp ezt akarnád megtenni mégis? Hogyan merészeled csak a gondolatát is? Ha képes vagy megölni magad, bizonyos értelemben már mindjárt nem is kell stb." Később kiegészítette ezt lassan egyéb felismerés is, öngyilkosságra nem gondoltam többé. Ha kusza reményeken, a boldogság elszigetelt esetein, a hiúság felfuvalkodásán világos fejjel gondolkozva túltettem magam (és ez a "túltevés" épp hogy csak annyiszor sikerült nekem, amennyiszer az életben maradás kibírhatta), ez várt: nyomorult élet, nyomorult vég. "És mintha a szégyene túlélte volna", íme, például A per zárómondata.

Új, ebbéli tökéletességében eddig nem képzelt, a magam erejéből (már ha a tuberkulózist nem számítom "erőimhez") soha meg nem lelt út lehetőségét látom most. Látom csupán, látni vélem, egyelőre nem járom. E járható út lényege az (lesz), hogy nemcsak magánemberként, nem merő félrebeszélés formájában, de nyíltan, a magatartásommal fogom beismerni, hogy én itt a helyem megállni nem tudom. Hiszen e célból nem kell mást tennem, mint a leghatározottabban meghúzni megint egész eddigi életem körvonalait. Ennek első következménye az lesz, hogy összetartom magam, nem aprózódom el értelmetlenül, pillantásom zavartalan lehet.

Ez volt az a szándék, amelyben, még ha megvalósult volna is már - de nem valósult meg -, nem lenne semmi "csodálatra méltó", csak valami komoly következetesség. Ha csodálatra méltónak nevezed, ez engem hiúvá tesz, a hiúság orgiáit szabadítja rám, holott tudom, amit tudok. Kár. Még egy semmicske kártyavár is összeomlik, ha a művész pöffeszkedni kezd. (Szerencsére pontatlan hasonlat.)

Mármost a Te utadat egészen másmilyennek látom; ha van itt egyáltalán látás. Te megállod a helyed, tehát ezt állnod kell. Képes vagy összefogni, ami szertefutna, én nem vagy legalábbis még nem. Egyre szorosabb közelségünk abban fog állni, hogy mindketten "megyünk"; eddig túl gyakran éreztem úgy, hogy a terhed vagyok.

Amit "gyanúnak" nevezel, olykor úgy érzem, mintha csak fölös erők játéka lenne, amelyeket Te, még nem teljesen összpontosítva, irodalmadtól vagy cionizmusodtól, ami itt ugyanaz, visszafogsz. Ilyen értelemben tehát, ha úgy akarod, "alapos gyanú". [...]


Felix Weltschhez

[Zürau, 1917. november derekán]

Kedves Felix, Zürau első nagy hibája: egeres éjszaka, rettentő élmény. Nekem ugyan semmi bántódásom, és a hajam szála se őszült, mégis egy világ borzalma volt ez. Már korábban is előfordult, hogy itt-ott (pillanatonként meg kell szakítanom az írást, az okát még megtudod), tehát hogy itt-ott finom motoszkálást hallottam, egyszer még fel is keltem reszketve, körülnéztem, akkor mindjárt abbamaradt - de ezúttal igazi felfordulás lett. Micsoda rémséges néma és lármázó népség! Két órakor riasztott fel az ágyam melletti zörgés, attól fogva reggelig nem volt nyugság. A szenesládán föl, a szenesládán le, átlósan a szobában, körbe-körbe, fát rágva, pihenés közben füttyögetve; és közben folyton az az érezhető csend, ahogy titkon munkálkodik egy elnyomott, proletár nép, melynek birtoka az éjszaka. Hogy gondolatilag mentsem magam, a zaj centrumát a kályhánál lokalizáltam, a szoba túlsó végében, tőlem a legmesszebb, ám ott volt a zaj mindenütt, s a leggonoszabbul, ha egy egész csapat szökkent le valahonnét kötelékben. Tehetetlen voltam, lényemben fogódzó sehol, felkelni, gyufát gyújtani nem mertem, mindössze némi kiáltozással próbáltam elrettenteni őket. Így telt el az éjszaka, reggel az émely és a szomorúság nem hagyott felkelni, egy óráig az ágyban maradtam, és hegyeztem a fülem, hogy halljam, mint végzi be egy fáradhatatlan a ládában az éjszakai munkát, vagy készíti elő egy álló délelőttön át a következő éjszakai műszakot. Most itt van a macska, bár titokban kezdettől fogva utálom, idevettem a szobámba, gyakran kell elkergetnem, mert az ölembe ugrik, megakadályozom (ez viszont az írásban akadályoz); idepiszkít, hívhatom a földszintről a lányt; ha jól viselkedik (a macska), a kályhánál hever, és az ablaknál félreérthetetlenül ott kaparászgat közben egy túl korán ébredő egér. Mára nekem minden el van rontva, még a házikenyér jó tömör illata és íze is. [...]


Max Brodhoz

[Zürau, 1917. november 24.]

Kedves Max, sok ráérő idő, de a levélírásra furcsa módon mégsem érek rá. Gondold csak meg: az egérinvázió óta, melyről talán már hallottál (hosszú megszakítás, be kellett festenem egy skatulyát meg egy fazekat), tulajdonképpen nincs szobám. A macskával, de csak azzal, valahogy átvészelem az éjszakát, hanem hogy üldögéljek is itt, és hol egy kosár mögül, hol az ablaktól halljam a kaparászást (minden karom zaját külön-külön), ahhoz igazán nincs kedvem, de nagyon körülményes az is, hogy a macskát, mely egyébként nagyon jó, gyermeteg állat, írás vagy olvasás közben figyeljem, ekképp védekezzem, nehogy az ölembe szökkenjen, vagy a hamuval időben ott legyek, ahol épp nyomot hagy; hogy rövid legyek, nem szívesen vagyok kettesben a macskával sem, mihelyt mások is vannak velünk, szinte egy csöppet sem feszélyező, ám különben már az is eléggé terhes, ha a macska előtt kell levetkőznöm, tornáznom, lefeküdnöm.

Marad tehát a húgom szobája, igen kellemes szoba, a riadalom, melyet küszöbéről bepillantva talán először érez az ember (földszinti, rács az ablakon, töredező fal), nem jogos egy csöppet sem, viszont írni, ha este írni akarnék, természetesen aligha tudnék itt, lévén közös helyiség. Nappal pedig - a nappalok igen rövidek, ha valaki ágyban reggelizik, későn kel fel, s a földszinti szobában már csaknem két órakor alkonyul -, nappal három órám van mindössze, feltéve hogy az ég nem nagyon felhős, mert akkor még annyi sincs, és télen itt jóformán semennyi se lesz, mondom, nappal vagy a szabadban fekszem, vagy az ablaknál, és olvasok; ezt az időt, amikor két sötétség közt mégis fölcsippentenénk valamit egy könyvből (és közben honvédek tisztítják meg a Piave-deltát, Tirolból csapást mérnek, Jaffát meghódítják, Hantkét fogadják, Mann-nak nagy sikere van a fölolvasásával, Essignek semmi, Lenin nem Zederblum, hanem Uljanov stb.), ezt az időt igazán hogy is akarná írással tölteni az ember, és alighogy nem akarja, már sötét van megint, és csak a libákat látni ködösen az úsztatónál, a libákat, melyek (erről sokat mesélhetnék) igen ellenszenvesek volnának, ha nem lenne még ellenszenvesebb, amit művelnek velük. (Ma kint a tálban úgy hevert egy levágott tömősliba, mint egy halott tanti.)

Tehát nincs idő, ez bizonyított tény, bizonyítani kellene még, hogy így van jól. Így van jól. Ezt nem mindig tudom, hanem az akkor az én hibám, és rá is jövök mindannyiszor, egy pillanattal előbb is, mielőtt elkövetném. Ha kitartanék régi elveimnél - hogy az est az enyém s az éj -, csúnyán volnék, főként mert világítási gondok is akadnak. Mivel azonban mindez már nincs így, hiszen egyáltalán nem írok már, egértelen és fényes esti s éjszakai nyugalomtól nem félnék ugyan, de nem is vágyam semmi efféle, s mert a szabad idő délelőtt az ágyban (alighogy reggel elviszik a macskát, már kezdődik persze valahol a szekrény mögött a kapirgálás. Hallásom ezerszeresen kifinomult, és ugyanennyire el is bizonytalanodott; végighúzom az ujjamat a lepedővásznon, nem mondanám meg egészen biztosan, nem egeret hallottam-e. Hanem az egerek mégsem fantáziaképek csupán, hiszen a macska soványan jön be hozzám este, és teli a hasa, amikor reggel kiviszik), pár pillantás a könyvembe (most Kierkegaard-ba), alkonytájt egy kis séta az országúton, tehát mert egyedüllétnek ennyi elég, s csak ezeket az alkalmakat kell minél teljesebbé tennem, külsőleg panaszra nincsen ok, hacsak azért nem, mert megalázó, hogy gondoskodás és mások munkája vesz körül, miközben magunk, bár betegségünknek semmi látható jele, képtelenek vagyunk bármi olyan tevékenységre, aminek valóban látszata lenne. Nemrégiben megpróbáltam dolgozgatni egy keveset a veteményeskertben, de utána nagyon megéreztem.

Ottla Prágában van, talán hoz nekem közelebbi hírt a bécsi estről. Jobb közönséged nem lehetett abban a teremben, mint az ifjúság. Én is hasonlóképpen bízom az ifjúságban, jóllehet a magam ifjúkorában egyáltalán nem bíztam, pedig egyszerűen mint zsenge, jövőtlen ifjúság, ugyanígy megérdemeltem volna a bizalmat. Milyen szép lehet, ha valaki ezt a bizalmat bizonyítani is tudja, ahogyan például Te legutóbb Komotauban, ahol a meghatódás sora (Te írtál róla) volt az enyém.

Franz


Oskar Baumhoz

[Zürau, 1917. november vége-december eleje]

[...] A professzor előző havi kijelentése szerint tulajdonképpen már a hivatalban kellene lennem, bár polgárilag még bizonnyal nem vagyok gyógyult (viszont ami az egészségi állapotomat illeti, aligha volt valaha is jobb a közérzetem). Ha még legalább egy kevés ideig mentesülök a hivataltól, ami (természetesen a mentesülés) leghőbb vágyam, így csinálom majd: december végén feltétlenül Prágában leszek, nem tehetek mást, hiszen a mentességem január elsejével lejár, és jelentkeznem kell. [...]


Max Brodhoz

[Zürau, 1917. december elején]

Kedves Max, csak véletlen, hogy ma válaszolok végre, s ugyanígy a szoba-, fény- és egérviszonyok is. De idegességhez és falu-város cseréjéhez ennek semmi köze. Az egerektől egész egyszerűen - félek. Honnét e szorongás, ezt kutatni a pszichoanalitikus dolga, én az nem vagyok. Miként a bogárfélelem, ez is nyilván összefügg azzal a körülménnyel, hogy ezek az állatok olyan váratlanul, hívatlanul, elháríthatatlanul, bizonyos értelemben némán, csökönyösen, titkos szándékokkal tűnnek fel, össze azzal, hogy úgy érzem, mintha a falakat körös-körül száz helyen átrágták volna, ott leselkednének, s hogy mind napszakuk, az éj, mind parányi méretük annyira távolivá s így még elérhetetlenebbé teszi őket. Főként a kicsinységük járul hozzá alapvetően e szorongáshoz, mert elképzelem például, hogy van esetleg egy olyan állat, mely úgy fest, mint a disznó, tehát önmagában véve mulatságos, hanem mégis oly apró, mint egy patkány, s így akár a padló lyukából is előbújhat szuszogva - ezt még elképzelni is borzasztó.

Pár napja igen alkalmas, bár ideiglenes kiutat találtam. Éjszakára a macskát az üres szomszéd szobában tartom, így elkerülöm, hogy összerondítsa a szobámat (nehéz dolog ilyen kérdésekben megértetni magunkat egy állattal. Merő félreértéssorozat az egész, mert a macska a verések s más felvilágosító módszerek nyomán megérti, hogy szükségének végzése nemkívánatos dolog, valamint hogy a helyét is alaposan megkell válogatni. Mit tesz hát? Választ például oly helyet, amely sötét, amely továbbá bizonysága lehet, hogy ő ragaszkodik hozzám, végül pedig neki magának is vonzó. Emberi oldalról nézve ez a hely véletlenül a papucsom belseje. Félreértés tehát, és ilyen annyi van, ahány éjszaka és macskaszükségvégzés), nem ugrálhat föl az ágyamra, s én mégis nyugodt lehetek, hogy ha a dolgok rosszra fordulnak, beengedhetem a macskát. Ezek az utolsó éjszakák nyugodtak is voltak, legalábbis nem észleltem egyértelmű egérjelentkezéseket. A jobb alvást persze nem segíti elő, ha a macskaszerepkör egy részét magunkra vállaljuk, ha fülünket hegyezve, tűzszemünket meresztve ülünk az ágyban, kihúzott derékkal vagy előrehajolva; ám ez csak az első éjszaka volt így, egyre jobb lesz.

Emlékszem a különféle csapdákra, melyeket már többször is ajánlottál, ám ezekhez most nem lehet hozzájutni, és tulajdonképpen nincs kedvem ilyesmihez. A csapdák még csábítóak is, és csak azokat az egereket irtják ki, amelyeket agyoncsapnak, míg a macska puszta jelenléte, sőt talán már az ürülékéé is, elrettentés, így az ominózus nyomok sem okvetlenül megvetendők. Feltűnő volt ez főként az első macskás éjszakán, mely az első egeres éjszakát követte. "Egér se moccant": ezt nem mondhatnám persze, tény azonban, hogy a szaladgálás abbamaradt, a macska, kedvetlenül a rákényszerített helyváltoztatás miatt, ült csak a kályha melletti zugban, nem moccant, de ez is elegendő volt; mintha jelen lett volna a tanító, és így már csak pusmogás hallatszott innen-onnan a lyukakból.

Alig írsz magadról, én meg az egerekkel állok bosszút érte.

Azt írod: "megváltásra várok". Szerencsére nem fedi egymást teljesen a tudatos gondolkodásod és a cselekvésed. Ugyan ki ne érezné, hogy "beteg, bűntudatos, tehetetlen", amikor a feladatával küzd, sőt akkor igazán, ha ő maga a magától megoldódó feladat? Ki válthat meg úgy, hogy közben őt is meg nem váltják? Még Janáček is (akinek levelét egyébként a húgom kéri) ott szaladgál Prágában fel-alá a hangversenye napján. Valamint: Te nem vagy nebáncsvirág, és ezek mind csak pillanatok. A Talmudnak azt a históriáját pedig én másképp mesélném el: az igazak sírnak, mert azt hitték, tömérdek szenvedés van mögöttük, ám most látniok kell, hogy az még mind semmi a jelenlegi valójukhoz képest. Hanem az igaztalanok - nos, vannak ilyenek egyáltalán?

Utolsó előtti levelemre egy szót sem feleltél, Werfel címét se küldted el, ezért most, kérlek, magadnak kell a levelemet Werfelhez elküldeni. Meghívott az Anbruch, Te vagy mögötte?

Franz


Elsa Brodhoz

[Zürau,] 1917. XII. 19.

Kedves Elsa asszony, a pillanat diktálja ezt a levelet, a következő pillanatban már nem írnám, a rákövetkezőben el se küldeném. Levelem ezért tévelyeg lényegében, és nem felel meg az emberi dolgok oly bőséges ismeretének, amit Maga igazán magáénak mondhat.

Ha mi itt, kedves Elsa, most Maxról kívánunk beszélni, először is közös nevezőre kell kerülnünk, vagyis úgy kell szólnunk egymással, mint Max barátainak, kizárólag mint a barátainak, figyelmen kívül hagyván minden egyebet, amiket én magam érinteni se mernék, hiába vonná közelükbe kezemet, mondjuk, a pillanat téves sugallatára Maga. Ám mint az ő barátai, nem vagyunk sem orvosok, sem tanítók, sem bírák, hanem csak emberek, akik mellette állnak, akik szeretik őt. Mint ilyenek azonban, úgy vélem, ha Max egész lényéről van szó, nem szabad, hogy tanácsokkal, súgással, célzásokkal befolyásoljuk őt, hanem kizárólag azzal, ami minden további nélkül adódik, létezésünkkel tehát, szeretettel, jósággal, visszafogottsággal, barátsággal. Ezt tette Maga is, Elsa, éppen elégszer láttam megindultan, miként; de természetesen Maga ennél többet, tehát kevesebbet is tett, amiképp minden ember, hiszen a fentebb mondottakat csak célként említettem. Jómagam is próbáltam Maxnak, mi több, épp az utóbbi időben (azt hiszem, egyszer a Maga jelenlétében) tanácsot adni, amely talán nem felelt meg a Maga felfogásának, ám nem is irányult ellene, mindenesetre tökéletesen ellentmondott az én valódi szándékomnak, végső soron az váltotta ki belőlem, ahogy elnéztem Maxot, olyasmi tehát, aminek állandó jelenétől Magának természetesen összehasonlíthatatlanul többet, alkalmasint erőinek határáig kell szenvednie; ezt én jól értem, megértésem itt feltétlen. Ennek ellenére fenntartom, mert így igaz, hogy Maxot bár vissza kell fogni, ha azt látjuk, hogy veszélyben van, s elbotlana, ám nem szabad fellökni, feltéve persze, hogy erre a teljességgel valószínűtlen műveletre képes volna az ember, mert így akadályoznánk meg, hogy fejjel rohanjon az általunk szenvedésének ítélt falnak. Ha ilyen tanácsokat adnánk neki, valahogy úgy járnánk el, mintha én most szemrehányást tennék Maxnak, mert jó barátom létére sem tanácsolta nekem már rég, hogy kapjak tuberkulózist.

Ezen meggyőződésemnél fogva ismerem fel a Maga levelének tévedéseit, amelyek, ismétlem, véleményem szerint nem a Maga tévedései, amiért is levelét meg nem tarthatom, s ezennel visszaküldöm. Ezek a tévedések például: a szeretet serkenti panaszra, és közben ott a tényleges alkalma a szeretetre. - Szószólót keres, holott a tévedhetetlen Max személyében ott a legerősebb szószólója. Maga egy talán távoli mellékes dolgot fődolognak lát (vagy legalábbis így irányítja tekintetét), elveszti a talajt, és így elmulasztja, hogy egészen nyugodtan az legyen, aki.

Levelének hangnemében most azt gondolhatná: "Igen könnyű dolog elveket darálni, miközben a másik bajban van", és igaza lenne; ez az érzés megszégyenít, valahányszor Magára gondolok. De hát puszta szeméremből ezért mindjárt hallgassunk, netán hazudjunk is? Különösen itt, ahol a Maxért érzett aggódásunkban ügyünk közös.

Franz K.


Max Brodhoz

[Prága, 1917. december végén]

Kedves Max, íme, kézirataim (mind egyetlen példány), feleséged számára, senki másnak ne mutasd őket. A vödörlovas-ból és a Régi históriá-ból, kérlek, készíttess egy-egy másolatot az én költségemre, ezeket küldd el nekem, szükségem van rájuk Kornfeldnél.

A regényeket nem küldöm. Miért bolygatnánk a régi erőfeszítéseket? Csupán azért, mert e kéziratokat mindeddig nem égettem el? Mire (nem, ha: épp most érkezik levél F.-től, sok köszönet Esthernek, kérdi, megköszönje-e neked), tehát: ha legközelebb megyek, remélem, ez is megtörténik. Mi az értelme vajon, hogy az ilyen "még" művészileg is félresikerült munkákat őrizgetjük? Talán azt reméljük, hogy ezekből a kis darabokból az én egészem összeállhat, valamilyen hivatkozási alap, melynek mellét verhetem, ha megszorulok. Tudom, hogy ez lehetetlen; hogy ilyen segítség nem várható. Hát akkor minek nekem ezek a dolgok? Hát ami nem segíthet rajtam, az még ártson is nekem, ahogy ennek, e tudást feltételezve, lennie kell? Emészt ez a város, máskülönben nem mondtam volna, hogy viszem a papírokat. [...]



1918


Felix Weltschhez

[Zürau, 1918. február eleje]

[...] Amit Zürauról a képeslap alapján megjegyzel, találó. Rend van itt nap- s évszakok terén, és ha ebbe beleilleszkedhetünk, jó. Legutóbb meghallgattam a prédikációt, gyakorlatias volt és együgyű; a tárgyalt evangéliumi részletből (Lukács 2, 41-52) három tanulságot vont le: 1, a szülők ne hagyják, hogy gyerekeik kint játsszanak a hóban, hozzák őket magukkal a templomba (lásd: üres padok!); 2. a szülők törődjenek gyermekeikkel, ahogy a Szent Család a magáéval (miközben épp a gyermek Jézussal nem volt tulajdonképpen semmi gond-baj); 3. a gyerekek szóljanak ugyanolyan tisztelettudóan szüleikkel, mint apjával-anyjával a gyermek Jézus. És kész, mert nagyon hideg volt, ám valami végső erő mégis sugárzott az egészből. És tegnap például temetés volt, valami szegény ember halt meg a szomszédos faluban, mely még nyomorúságosabb, mint Zürau, de nagyon ünnepélyes volt az egész, ahogyan a tágas piactéren, hóban nem is lehetett volna másképp. A kocsi a fél teret metsző árok miatt nem mehet azonnal a templomhoz, kénytelen nagy kerülőt tenni a libaúsztató örül. A gyásznép, vagyis az egész szomszédos falu, már rég ott állt a templom kapujánál, és a kocsi még mindig azt a lassú kört rótta, előtte egy kis összefagyott, forma szerint egyetlen fúvóshangszerrel ölelt zenekar, mögötte a tűzoltóság (soraiban a mi Schafferunk is) nyugodt nyomtató lólépésben. És én ott hevertem ablakomnál a nyugszékben, és néztem, okulásomra, mint a templom szállóvendég szomszédja. Szívélyes üdvözlettel, sok szerencsét az előadásokhoz

Franz

Max Brodhoz

[Zürau, 1918. március eleje]

[...] Kierkegaard-ban alkalmasint csakugyan eltévedtem, ámulva állapítom meg ezt, ahogy róla írt soraidat olvasom. Valóban úgy van, ahogy mondod: házasság-megvalósításának problémája az ő legfőbb ügye, tudatáig mindegyre felhordott központi kérdése, láttam ezt a Vagy-vagy-ban, a Félelem és reszketés-ben, az Ismétlés-ben (ez utóbbiakat az elmúlt két hétben olvastam el, a Stádiumok-at megrendeltem), de - annak ellenére, hogy Kierkegaard mostanában valahogy mindig jelen van a számomra - valóban elfelejtettem, olyannyira más körül forgok, jóllehet a teljes kapcsolatot sem veszítettem el vele. Hogy "testileg" hasonlítok hozzá, ahogyan ezt a kis könyvecske olvastán (Kierkegaard viszonya Reginához, Inselverlag - itt van, el fogom küldeni neked, bár nem lényeges, legföljebb utólagos ellenőrzésül) éreztem, most már teljesen mellékes, hol van az, hol a szobatárs, csillag lett belőle, mind csodálatomat, mind együttérzésem bizonyos hidegét tekintve. Egyébként nem merek semmi határozottat mondani, a fentebb sorolt könyveken kívül csak az utolsót ismerem tőle, a Pillanat-ot, és hát ezek aztán (a Vagy-vagy és a Pillanat ) valóban roppantul különböző lencsék, melyeken át az ember ezt az életet előre vagy hátra és természetesen mindkét irányban egyidejűleg vizsgálhatja. Ám csak negatívnak nem lehet őt, ez biztos, se itt, se ott nevezni, a Félelem és reszketés-ben például (ezt most el kell olvasnod) pozitivitása egészen hatalmassá nő, és csupán egy - közönséges kormányos előtt áll meg, már ha nem épp kifogás lehetne - így vélem én - a pozitivitással szemben, hogy túlságosan elragadja a hév; az átlagembert (akivel egyébként érdekes módon olyan jól elbeszélgetett) nem látja, és a rettentő Ábrahámot a felhőkbe festi fel. Negatívnak mégsem nevezhetjük ezért (legföljebb az első könyveinek terminológiája szerinti szóval), és ki lenne megmondhatója, mi minden volt: a melankóliája.

Ami a tökéletes szerelmet és házasságot illeti, Ti egyébként a Vagy-vagy alapján igencsak egyetértetek; csak a tökéletes szerelem hiánya teszi A.-t alkalmatlanná a B.-vel kötendő tökéletes házasságra. Én azonban a Vagy-vagy első könyvét még most sem tudom minden viszolygás nélkül olvasni. [...]


[Zürau, 1918. március végén]

[...] Köszönöm a közvetítést Wolffnál. Mióta elhatároztam, hogy a könyvet apámnak ajánlom, fontosnak érzem, hogy hamar megjelenjék. Nem mintha ezzel apámat kiengesztelhetném, ennek az ellenségességnek kitéphetetlenek a gyökerei, mégis tennék valamit: csakúgy, mintha nem utaznék is valóságosan Palesztinába, de legalább az ujjammal a térképen. Ezért akartam - mert Wolff úgy elzárkózik irányomban, nem válaszol, nem küld semmit, holott valószínűleg ez az utolsó könyvem - a kéziratot Reissnek küldeni, aki igen szívélyesnek mutatkozott. Írtam még Wolffnak egy ultimátumos levelet, erre persze szintén nem jött mindmáig válasz, érkezett viszont közben, mintegy tíz nappal ezelőtt, egy újabb korrektúra, mire Reisst mindjárt lemondtam. Adjam mégis máshová? Kaptam közben Paul Cassirertől is meghívást. Egyébként honnét tudja züraui címemet?

Talán Adlerral is beszéltél Kierkegaard-ról? Számomra Kierkegaard most már nem annyira jelenlévő, hiszen a régi könyveit már hosszabb ideje nem forgattam (szép időben a kertben dolgoztam), a Stádiumok viszont még nem futott be. - Említed az "átreflektáltságot", s nyilván velem együtt úgy érzed, hogy az ember nem vonhatja ki magát terminológiájának, fogalmi fölfedezéseinek hatása alól. Ott van például a "dialektikus" fogalma nála, vagy az a felosztás, hogy "a végtelenség lovagja" és "a hit lovagja", netán a "mozgás" fogalma. Ez a fogalom egyenesen a megismerés boldogságáig vihet el, sőt egy szárnycsapással még tovább. Teljesen eredeti mindez? Nincs-e valamiképpen Schelling vagy Hegel (mindkettejükkel igen behatóan s ellentét jegyében foglalkozott) mögötte?

A fordító azonban gyalázatosságot művel, azt hittem, csak a Vagy-vagy-ban "foganatosított változtatásokat, tekintettel" a szerző "ifjú korára" - hát most a Stádiumok-ban is? Ellenszenves, különösen ha belegondolunk, hogy a másik fél ilyenkor mennyire védtelen. Persze a fordítás németsége még nem a legrosszabb, és az utószóban itt-ott használható megjegyzésekre is bukkanhatni: oka ennek az lehet, hogy Kierkegaard roppant fényforrás, és minden mélységig elhatol. Ám a kiadónak nem kellett volna ilyen "mélyekig" hatolnia, amikor Kierkegaard-nak fordítót keresett.

A könyv formájú publikációkban (a Stádiumok-at nem ismerem, de ilyen értelemben minden könyve kompromittáló) nem látok alapvető ellentmondást szellemi alaptörekvésével. Nem egyértelműek ezek a könyvek, s ha ő maga később eljutott is fejlődésében némi egyértelműségig, ez is csak szellemből, szomorúságból-gyászból és hitből kavarodott káoszának része. Kortársai még élesebben érzékelhették ezt, mint mi. Azonkívül a kompromittáló könyvei álnéven jelentek meg, s ilyenek csaknem a magvukig; egészükben, bármennyire tele vannak is vallomással, igen jól megtennék a csábító - zavart okozó - leveleiként, s akárha felhők mögött íródtak volna. És ha mindez nem áll is így, tagadhatatlan, hogy az idő enyhítő hatására azt eredményezhetik, hogy a menyasszony fellélegzik: üresen járt ez a kínzógép, hál' istennek, csak az ő árnyát dolgozta meg, valós személye megmenekült tőle; ezen az áron készséggel elviselhette akár a csaknem évenként megjelentetett művek "ízléstelenségét" is. Végül pedig legékesebb bizonyságául Kierkegaard módszerének (hogy ordítsunk, mert akkor nem hallanak, és hamisan ordítsunk, mert hátha mégis meghallanak minket) az ara oly ártatlan maradt szinte, mint egy bárányka. És itt Kierkegaardnak valami talán akarata ellenére sikerült, vagy mellesleg, miközben a célja más volt.

Kierkegaard vallási helyzete az én számomra valahogy nem akar olyan (nekem is csábító) világossággal megmutatkozni, mint a Te szemedben. E rendkívüliséget illetően az ő alapállása - amikor még a száját se nyitja ki - láthatóan cáfol téged. Mert az istenihez való viszony Kierkegaard szerint semmilyen külső szempontból nem ítélhető meg, s talán olyannyira így gondolja ezt, hogy még maga Jézus sem minősíthetne senkit, aki követi, milyen messzire jutott ebben. Kierkegaard számára ez mintha bizonyos értelemben az Utolsó Ítélet elé tartozó kérdés volna, vagyis válasz rá - ha van egyáltalán - csak a világ végével adható. Ezért a vallásos viszony jelenbeli, külső képének semmi jelentősége. Persze a vallásos viszony megnyilatkozásra törekszik, ám ebben a világban ez lehetetlen, ezért kell a törekvő embernek szembefordulnia vele, ekképp mentvén önmagában az istenit, vagy, ami ugyanazt jelenti, az isteni állítja szembe az ilyen embert a világgal, hogy benne maga meneküljön. Ekképp a világnak erőszakot kell elszenvednie tőled csakúgy, mint Kierkegaard-tól, itt inkább általad, ott inkább általa, ezek csak a megerőszakolt világ oldalán jelentkező különbségek. És a következő idézet nem a Talmudból való: "Mihelyt jön valaki, aki valami primitívséget hoz magával, tehát nem azt mondja: A világot úgy kell venni, ahogy van (jelnek, melyet tüskés pikóként szabadon hagyunk el magunk mögött), hanem így szól: Bármilyen is ez a világ, én megmaradok eredetiségemben, amit nem óhajtok a világ tetszésére megváltoztatni: abban a pillanatban, hogy ez a szó elhangzik, változás megy végbe a létezés egészében. Ahogy a mesében, mikor elhangzik a varázsige, feltárul az évszázadok óta elvarázsolt kastély, és minden megelevenedik: így lesz a létezés merő figyelem. Az angyalok máris tevékenykedhetnek, és kíváncsian lesik, hogy ebből megint mi lesz, mert ez foglalkoztatja őket. A másik oldalon: sötét, fenyegető démonok, akik sokáig ültek tétlenül, ujjukat harapdálván, szökkennek, tagjaikat nyújtóztatják, mert, azt mondják, itt van az, amire oly régóta várnak, végre nekünk is jut valami, stb."

Az önkínzás Istenéhez: "A kereszténység alapkövetelményei (átlagosnál több szenvedés, egészen sajátos bűntudat) megvannak bennem, és menedékre is lelek a kereszténységben. Hanem hogy kizárólagossággal és közvetlenül hirdessem másoknak, azt nem: hiszen az alapfeltételeit nem biztosíthatom."

Freudhoz (azt vizsgálván, hogy Jézus mindig egészséges volt): "Egyáltalán, hogy testi-lelki egészségben bárki is igazi szellemi életet éljen - ilyen nincs."

Azt mondod, Kierkegaard nem példa, úgy véled, nem végső példa. Senki sem az persze; ilyen nincs.

Franz


[Zürau, 1918. április eleje]

[...] Köszönöm a mellékelt leveleket. Pick levele nem tartozik a háború rossz következményeihez, még ha kitetszik is, hogyan vezeti kezét előző leveled, melyet nem ismerek, valamint hogy épp a legfontosabb aggályok maradnak egy kicsit homályosak, bár nem biztos, hogy előtte is azok. Egyébként mindegyre ez visszhangzik rá bennem: az író próbája a mű; ha teljes az egyezés, jó; ha szép vagy dallamos eltérés adódik, az is jó; ám ha disszonanciát kell tapasztalnunk, az nem jó.

Nem tudom, ilyen elvek egyáltalán alkalmazhatók-e, készséggel tagadnám, ugyanakkor elképzelhetőnek tartanám az eleven eszme által elrendezett világot, ahol a művészet ott áll az én tapasztalatom számára ismeretlen helyen, mely pedig megilletné. (Közben a kancával Schaab faluban jártam csődörnél, most a szobában már túl hideg van, itt a kertben egy félig kész uborkaágyásban viszont még jó meleg. Ottla épp nemrég hordott ide kecsketrágyát, szaga szúrja az orromat.) Azt gondolom: olyan analízis, amelyik azoknak az elveknek az alkalmazását megalapozhatná, bennünket illetően nem képzelhető valósnak, hiszen (ebben az értelemben) mindig egészek maradunk, ha bármit írunk, nem a holdat lökjük ki eredetünkre vonatkozó vizsgálatok érdekében, hanem mindenünkkel áttelepülünk a holdra, semmi sem változik, ott is ugyanazok vagyunk, amik itt voltunk, az utazás ütemét tekintve ezernyi különbség lehetséges, a ténykérdésben semmi, a föld, mely a holdat lerázta, azóta szilárdabb, mi viszont elveszítettük önmagunkat egy holdbéli otthon kedvéért, nem végérvényesen, itt semmi se végérvényes, mégis elveszítettük. Ezért nem követhetlek, amikor különbséget teszel a művel kapcsolatosan akarat és érzés között (vagy talán csak a névadás következtében, s ezentúl, korlátozásul, végső soron önmagamnak beszélek, tehát haza s túl terjengősen, de nem tehetek róla, más látköröm nincs). Akarat és érzés, minden mindig s helyesen, elevenként adott, itt semmi szét nem választható (bámulatos, most, bár nem is tudtam, hasonló következtetésre jutok, mint Te), az egyetlen elválasztás, amely végezhető, a hazától való elválasztás már megtörtént, a kritikus hunyt szemmel is megállapíthatja, ám sosem értékelheti a végtelenséghez képest kétségtelenül egészen jelentéktelen különbségei szerint. Ezért érzem úgy, hogy minden olyan kritika, amely valódiság, nemvalódiság fogalompárosával bíbelődik, és a nemlétező szerző akaratát és érzését keresi a műben, értelmetlen, és magyarázata épp csak annyi lehet, hogy szintén elveszítette hazáját, és minden ugyanabban a sorban jár, úgy értem persze: a tudatos hazát vesztette el. [...]


Johannes Urzidilhez

[Prága, 1918 tavasza]

Igen tisztelt Urzidil úr!

Nagyon köszönöm kedves meghívását és a folyóiratot, kérem mégis, hogy közreműködésemtől, legalábbis egyelőre, tekintsen el, mert semmim sincs, amit megjelentethetnék.

Szívélyes üdvözlettel,

F. Kafka


Oskar Baumhoz

[Zürau, 1918. június]

Kedves Oskar, már régen írtam volna neked, ha lenne valami különösebb jó, amit gyógyulásomról írhatnék. Ám ez egy orvosi szempontból - tréfásan is, komolyan is - kilátástalan eset. Óhajtasz amatőr diagnózist? A testi betegséggel itt csupán a szellemi kór lép ki medréből; ha vissza akarnánk szorítani, a fej persze tiltakozik, hiszen a tüdőbajt nagyon is kényes helyzetében vetette ki, s akkor most megint visszaerőltetnék rá, méghozzá épp amikor roppant kedve volna még más betegségeket is kivetni. És hogy a fejnél kezdjük, azt gyógyítsuk, nos, ahhoz egy bútorszállító munkás testi erejére volna szükség, ami bennem a fentebb nevezett okoknál fogva sosem lesz meg. Marad tehát a régiben. Korábban az volt a buta - de az önorvoslástan első évfolyamaiban érthető - véleményem, hogy egy bizonyos egyedi alkalommal ilyen-olyan véletlen okból nem tudtam rendesen felépülni, most már tudom, hogy ezt az ellenokot mindig magamban hordom.

Különben itt minden nagyon szép, még ebben az esős-napos júniusban is, a langyos, illatos levegő mindegyre simogat, kérlel, amilyen ártatlan, hogy ne haragudjak, amiért nem tud meggyógyítani.

Max ír a történetről, melyet felolvasol, nagyon örülök, hogy végre, június végén, megint látlak.

Feleségedet, nővéredet és a gyereket üdvözlöm szeretettel,

Franz


1919

Oskar Baumhoz

[Schelesen, 1919 elején]

Kedves Oskar, hogy élsz tovább ezen a télen? Mintha igazságtalan lenne az elosztás; én már a második telet töltöm falun, Te meg, aki úgy örültél Zürauban, nem szabadulsz Prága havától s hidegétől. Ráadásul én szomorújátékot sem tervezek, semmifélét, nemhogy olyat, mint a tied, amelyről egyébként - vagy a sorsáról legalább - szívesen hallanék.

Mármost azt hiszem, hamarosan visszatérek, úgy tíz napon belül, hacsak az itteni orvos mást nem javasol. Nem mondom, hogy ez a hely nem olyan szép, mint Zürau, mégsem olyan könnyű hely, másodszor vagyok itt már, de talán tíz nekifutásra lenne szükség, hogy azt mondhassam: ez az, Zürauban minden könnyű volt. Persze egészségileg is valamivel jobban voltam.

Emléked - vagy tulajdonképpen a kisfiadé - élénken él még a házban. Ahol laktatok, a postás kis spicce nem bírta Leo kínzásait, ezért aztán Stüdl kisasszony vette - vagyis váltotta - meg. A spicc már rég nem él. Téged azonban mint fiad atyját nem borít feledés. Odalent épp felségesen csaholnak a kutyák, rajtam állnak bosszút a spiccért minden éjjel, de hát ez semmiség, a bensőbb ebek veszélyesebben szaggatják az álmot.

Szeretettel üdvözöl mindnyájatokat

Franz


Max Brodhoz

[1919 tavaszán?]

[...] Épp jókor kezdődtek most a gyomorfájdalmak, s amit akarsz, méghozzá olyan erővel, ahogyan egy molnármesterségen edződött testhez illik. Egész délután ott hevertem a kanapén, ebéd helyett csak egy kevés tea volt bennem, és negyedórányi alvás után nem tehettem mást, csak bosszankodtam, hogy miért nem sötétedik már. Úgy fél öt tájban derengett föl az az árnyalatnyi világosság, mely aztán egyszerűen nem és nem múlt el. Hanem amikor sötét lett, az sem volt jó. Hagyd ezt, Max, hogy a lányokra panaszkodsz, vagy jó fájdalom az a fájdalom, amit okoznak neked, vagy ha nem, akkor védekezhetsz, megszabadulhatsz tőle, erőre kaphatsz. De én? Mindenem, amim csak van, ellenem irányul, ami pedig ellenem irányul, már nem az enyém. Ha például - ez csak egy jó példa - a gyomrom fáj, akkor az már tulajdonképpen nem is a gyomrom, hanem valami, ami lényegében nem különbözik egy idegentől, akinek kedve támadt elnáspángolni engem. De így van ez mindennel, én már csak szúró hegyekből állok, melyek belém hatolnak, és ha védekeznék, ha erőt fejtenék ki, az csak oda vezet, hogy még mélyebbre hatolnak belém. Olykor azt mondanám, Isten tudja, miként érezhetek én még egyáltalán fájdalmat, hiszen annyira sürgetős, hogy fájdalmat okozzak magamnak, hogy fájdalmat érzékelni szinte rá sem érek. Ám gyakran azt kell mondanom, tudom is, valójában nem érzek fájdalmat, valóban az elgondolható legfájdalommentesebb ember vagyok. Tehát a kanapén nem voltak fájdalmaim, a derengő világosságon, mely idejében megszűnt, nem bosszankodtam, és a sötétséggel ugyanígy voltam. De kedves Max, hidd el, ha nem akarnád is hinni: ezen a délutánon minden pontosan úgy alakult, hogy - ha én én volnék - mindezeket a fájdalmakat pontos sorrendben kellett volna érzékelnem. Mától kezdve semmiféle megszakítást nem ismerek ebben a hitemben: egy lövés volna a legjobb. Egyszerűen ellőném magamat arról a helyről, ahol nem vagyok. Jó, gyávaság lenne; és a gyávaság gyávaság marad, még ha egy bizonyos esetben csak gyávaság van is, semmi más. Ez itt az az eset, íme, itt egy helyzet, amelyet mindenáron fel kell számolni, de hát senki más fel nem számolhatja, csak a gyávaság, a bátorság csupán görcsökbe rántja. És maradunk is a görcsöknél, nem kell aggódnod.


Julie Wohryzek nővéréhez

1919. XI. 24.

[...] Tudja, hogy ismerkedtünk meg, J. meg én. Az ismeretség kezdete nagyon különös volt, és babonásoknak nem éppen szerencsésnek ígérkező. Néhány napig szakadatlanul nevettünk, valahányszor csak találkoztunk, étkezés közben, séta közben, egymással szemközt ülve. Mindent egybevetve a nevetés nem volt kellemes, nem volt semmi látható oka, kínzó volt, megszégyenítő. Hozzájárult, hogy eltávolodtunk egymástól, fölhagytunk a közös étkezéssel, ritkábban láttuk egymást. Ez egybevágott, azt hiszem, más irányú szándékunkkal is. Viszonylag boldog, szabad, nyugodt év volt ugyan mögöttem (eltekintve a betegségtől), de mégiscsak olyan voltam, mint a sebesült, aki tűrhetően megvan, amíg nem ütközik semmibe, de az első igazán találó érintés fellobbantja újra a legkomiszabb kezdeti fájdalmakat, éspedig nem úgy, hogy a régi élmények megelevenednek, nem, azok elmúltak, és úgy is maradnak, de mintegy visszamaradt a fájdalmak formája, úgyszólván egy régi sebcsatorna, és ebben minden új fájdalom tüstént fel-alá kezd közlekedni, borzasztóan, mint az első napon, sőt még borzasztóbban, hisz mennyit veszítettem azóta az ellenállóképességemből. Már az első napokban így jártam akkor, az első éjszakák egyike volt az első álmatlan éjszakám egy év óta, értettem a fenyegetést.

J.-nek talán könnyebb dolga volt, egyrészt mert leány, másrészt mert melegség és hidegség csodálatos, kívülről nagyon nehezen megbolygatható keverékéből áll.

Átvészeltük hát, kipihenni édeskevéssé pihentük ki ugyan magunkat, különösen én mentem volna legszívesebben mindennap az orvoshoz a szívem miatt, de átvészeltük. Megállapítottuk egymás közt, hogy bizonyos értelemben a házasságot és a gyermekeket tartom a földi törekvések legszentebb céljának, de lehetetlenség volt megházasodnom (bizonysága ennek, minthogy semmi más nem bizonyult eléggé érthetőnek, kétszeri eljegyzésbontásom maradt), és ezért búcsút kell vennünk egymástól. Így is történt.

Csakugyan nem is írtunk egymásnak egyszer sem az alatt a három hét alatt, amit még egyedül Schelesenben töltöttem, de mikor megérkeztem Prágába, mintha űztek volna, úgy repültünk egymáshoz. Nem volt más választásunk egyikünknek sem. Mégis én játszottam az egészben a kezdeményező külső szerepét.

[...] Mi jogosított fel erre, mikor egyszer már rossz tapasztalatokat szereztem (kizárólag önmagammal)? A dolgok állása itt sokkal kedvezőbb volt, mint korábban, sőt kedvezőbbnek elképzelni sem lehetett volna. Nem akarom ezt itt részleteiben megindokolni, csak annyit mondok, hogy olyan közel voltunk (és vagyunk) egymáshoz, mint még maga J. sem tudja, hogy feltehetőleg minden előkészítenivalóval gyorsan és egyszerűen végezni lehetett, s hogy végül az apám ellenállása, a hozzá való szerencsétlen viszonyomat figyelembe véve, további súlyos bizonyság volt a szememben arra, hogy helyes, amit tenni akarok. Szerelmi házasságnak indult a dolog véleményem szerint, de valójában még inkább észházasságnak a szó legnemesebb értelmében.

[...] Mármost miből állt az ellenkezés bennem, amely mindennek ellenére nem tűnt el, hanem bizonyos értelemben lesben állt, és a fejleményeket figyelte? Igazán úgy beszélhetek róla, mint valami idegen dologról, mert messze túlszárnyalja saját erőmet, és ha úgy tetszik neki, tökéletesen a hatalmában tart. Az anyagi gondok mindenekelőtt nem jönnek számításba. [...] Másról van szó, valami szól hozzám, és az önmagukban keveset jelentő anyagi gondokat ördögi ravaszsággal a többi közé keveri: Te, aki örökösen harcolni kényszerülsz belső tartásodért, minden erőddel, és úgy is hiába, Te akarsz saját háztartást alapítani? [...] Miféle erőkkel akarod ellátni? Hiszen annyi gyereket akarsz továbbá, amennyi megadatik neked, elvégre azért házasodsz meg, hogy jobb légy, mint amilyen vagy, és irtózol a házasságban minden gyermekkorlátozástól. De nem vagy paraszt, akinek a gyermekeit eltartja a föld, és hiába szállsz alá a legmélyebbre, kereskedőt sem találsz magadban, belső hajlam szerint tudniillik, hanem csak hivatalnokot (amely alighanem a hivatással bíró európai emberfajta söpredéke), aki amellett túlfeszített idegzetű, mélyen bele van merülve az irodalom ingoványába, gyönge tüdejű, s fáradtan kerülgeti a kevéske hivatali írnivalóját. Ilyen feltételekkel (mikor is minden további nélkül elismerhető, hogy házasodni meg kell) akarsz megházasodni? És ilyen szándékok mellett még merészkednél azt is elvárni, hogy éjjel aludj, és másnap a fejfájástól úgyszólván lángcsóvaként ne félig megkergülve szaladgálj? És ezzel a hozománnyal akarsz egy bizakodó, odaadó, felfoghatatlanul önzetlen teremtést boldogtalanná tenni?

Azt fogja közbevetni, hogy hiszen tudtam már mindezt előbb is, semmi okom nem volt tehát arra, hogy ilyen messzire elvigyem a dolgot az érintettek gyötrelmére. Erre felelhetek egyet-mást: először is az ilyen dolgokat, még ha hasonlóképpen meg is tapasztalta már, sohasem tudja az ember, hanem minduntalan újra át kell élnie a maga szörnyű újdonságában. Másodszor nem volt más választásom, mert az akkori állapotom viszonylagos, békés boldogságát házasságra törekvő természetemmel jogtalannak tartottam, és úgy véltem, hogy a házassággal legalább utólagos jogcímet szerezhetek rá, vagy hogy a legvégső, semmit sem kímélő erőfeszítéssel eljutok a házassághoz. Ez belső kényszerhelyzet volt. Harmadszor, mint már mondtam, a helyzet roppant kedvező volt, és remélhettem, ha nem ámítottam is magam a visszahúzó erőkre nézve, hogy elérem, amit akarok. Hiszen a legnagyobb aggályok is elbújnak eleinte a szilárd elhatározás elől, igyekeznek ugyan az álmatlanság minden kínjával megrendíteni, de a maguk leplezetlen alakjában még sokáig nem mernek fellépni. Erre építettem a reményemet. Versenyfutás volt az egész a külső tények és a belső gyengeségem között. Különféle szakaszok voltak, először az orvosi vizsgálat elhúzódása, mert a professzor szabadságon volt - ez rossz volt; aztán az apám nem túl sokáig tartó ellenállása - ez azért is jó volt, mert elszórakoztatta az embert, és - a valódi veszélyektől elterelte a gondolatait; akkor eljött a lehetősége egy tűrhető, azonnal beköltözhető lakásnak - ez már ki volt számítva, egy röpke kis hét, a kihirdetés előtt szabad volt az út, és összeházasodtunk volna. De pénteken aztán kiderült, hogy mivel a lakás kicsúszott a kezünkből, mégsem tudunk összeházasodni. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ez szerencsétlenség volt, talán később annál súlyosabb összeomlás történt volna, és akkor már egy házaspárt temetett volna maga alá, inkább csak azt mondom ezzel, hogy házassági reményem nem volt megalapozatlan, és hogy a tényekhez mérten is csupán szegény ember s szegénységemben szerencsejátékra utalt, de nem hazug ember vagyok.

Ez volt akkor a fordulópont, azontúl már nem lehetett a dolgot feltartóztatni, lejárt a haladék, amelyet ezúttal kaptam, ami eddig a távolból intett, az most csakugyan éjjel-nappal a fülembe mennydörgött; J. tudja külső jelek alapján, nagyjából hogyan történt, végül nem állhattam meg tovább, és meg kellett mondanom neki. [...]




Hátra Kezdőlap Előre