Felicéhez

14. I. 1.

[...] Most történik először (ezt magad is tudod, és tulajdonképpen fölösleges is mondanom), hogy veszteségeket emlegetsz, amelyek (ezt hangsúlyozni kell) nemcsak abból származnak, hogy Berlint ott kell hagynod, hanem hogy ráadásul még velem is házasságot kell kötnöd. És ráadásul nemcsak holmi lehetséges veszteségeket emlegetsz, hanem kétségtelen veszteségekről beszélsz. A fejtegetésed végén ismét felbukkan egy bizonyos "többlet", amely a megfogalmazás módjából ítélve, alighanem a terhedre mutatkoznék.

Végtére is nem mondasz mást, csak amiről egy éven át próbáltalak meggyőzni. Ha ez annak volna az eredménye, akkor meg lehetnék elégedve. Csakhogy ebben az esetben fokozatosabban kellett volna megfogalmazódnia, nem ilyen hirtelen. De talán azalatt fogalmazódott meg, amíg nem írtál, tehát mégis fokozatosan, csak én nem észleltem semmit a folyamatból. Ennek azonban ellene szól az, amit a legutóbbi berlini vasárnapon mondtál, és ellene szól egész eddigi vélekedésed is, amely szerint - tekintet nélkül arra, hogy a személyem és a velem való együttlét kecsegtetne-e valami jóval - semmi olyasmit nem kellene otthagynod Berlinben, ami mélyrehatón, életbevágón, nélkülözhetetlenül fontos volna számodra. De talán ezt is tévesen ítélted meg eddig, és azóta már világosabban látod, hogy mi van a birtokodban. Lehet, hogy ehhez, ha szavakkal nem is, de a létemmel magam is hozzásegítettelek. Ez nagyon is meglehet. Olykor magam is úgy éreztem, hogy amid Berlinben van, azt nem tudod nélkülözni. Apróbb mozzanatok a velem való viselkedésedben, ha jobban belegondol az ember, megerősíthetik ezt az érzést. És végül, még mindig a fülemben cseng,

14. I. 1., éjfél

amit Max feleségének mondtál Berlinben: Te nagyon ragaszkodsz az ottani élethez, és a direktorod is óvott tőle, hogy nagyon alapos megfontolás híján el ne hagyd a várost. (Hogy ezt egy idegen asszonynak ismételted el, akit mindössze pár órája ismertél, majdnem olyan baljóslatú volt számomra, mintha határozottan egyetértettél volna a direktoroddal.)

Azonkívül, Felice, el kell ismernem, hogy igazad van. Ha csak hideg ésszel mérlegeljük a dolgot, van mit vesztened. Elveszíted Berlint, a hivatalodat, a munkádat, amelyben örömöd leled, a majdnem teljesen gondtalan életedet, a sajátságos önállóságodat, a társas összejöveteleket a kedvedre való emberekkel, a családodat - és ezek csak azok a veszteségek, amelyekről én tudok. Ezzel szemben eljönnél Prágába, ebbe a vidékies városba, amelynek a nyelvét sem ismered, egy olyan hivatalnoknak, aki ezenfelül még csak nem is teljes értékű hivatalnok, elkerülhetetlenül kispolgári családjába, nem hiányoznának a gondok, igaz, hogy itt is önálló lehetnél, de nem korlátlanul, és a társasági élet meg a családod helyébe ott lenne a férjed, aki többnyire (most legalábbis többnyire) mogorva és szótlan, és ritka személyes boldogságát olyan munkában leli, amely előled szükségszerűen el van zárva. Mindezeken a dolgokon talán csak a szerelem (nem tudom, hogy beszélhetek-e itt erről) segíthetne át.

A többletről szóló elméletedben, mint mondtam, kétségtelenül van egy hiba. Részemről sosem jött szóba "veszteség", csakis "akadály" merült fel, de ez az akadály sincs többé. Sőt nem félek kijelenteni, hogy én téged annyira szeretlek, hogy még akkor is elvennélek, ha kereken kimondanád, hogy csak lanyha vonzalmat érzel irányomban, s bizonytalan vagy még abban is. Gonosz és alávaló dolog volna így visszaélni a szánalmaddal, de mit tegyek, ha nincs más menedékem. Azt viszont elismerem, hogy szó sem lehet házasságról, ha és ameddig olyan nagyon tisztán látod és sejted előre a veszteségeket, ahogy a legutóbbi leveledből kikövetkeztethető. Belemenni a veszteség biztos tudatával egy házasságba lehetetlenség, azt én is elismerem, ilyesmit meg sem engednék, még ha akarnád se. Már csak azért se, mert én csakis és egyedül olyan házasságot akarok, amelyben a feleség és a férj, hogy az egységen belül ki-ki megtarthassa önállóságát, emberi mivoltukban szükségképpen egyenlők egymással - ez pedig akkor lehetetlen volna.

14. I. 2.

De tényleg jól meggondoltad a véleményed, Felice, tényleg úgy félsz a veszteségtől? Tényleg ennyire félted magadat? Nem, egészen biztosan nem. Inkább két lehetőség forog itt fenn, beszéljünk világosan: vagy nem akarsz többé tudni rólam, és így taszítsz el magadtól, vagy csak megrendült a belém vetett bizalmad, és csak ezért veszed fontolóra a dolgot. Az első esetben nincs mit tennem, és nincs mit mondanom, akkor hát vége, elvesztettelek, az én dolgom, hogyan boldogulok ezentúl, de pontosan tudom, hogy sosem fogom tökéletesen kiheverni. A második esetben azonban semmi sincs elveszve, még minden jóra fordulhat, hiszen tudom, hogy a bizalmad próbáját általában megállom, ha egy-egy pillanatban mégoly gyönge vagyok is. [...]

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy egyelőre nem gondolunk házasságra, hanem úgy írunk egymásnak, mint régebben. Ezt Te javasoltad, én pedig, mivel jobbat úgysem tudtam, beleegyeztem. De most már tudok jobbat is, válasszuk azt! Csak a házasság mentheti meg kettőnk kapcsolatát, amelyre nekem olyan nagyon nagy szükségem van. Szerintem is jó, hogy nem egy városban élünk, de csak azért, mert ha mégis összeházasodnánk, később történnék ugyanaz, ami most, hogy így el vagyunk választva egymástól. Kétségek merülnének fel, alkalmak adódnának a halogatásra, szomorú és haszontalan időfecsérlés. Most is sok időt fecsérlünk el.

De Te nem veszed elég komolyan a levelezés folytatását. Mi lesz ennek az eredménye? Gyötrő várakozás és panaszos szemrehányások. Ez lenne minden. Lassú széthullás következne be, és még sokkal nagyobb és tisztátalanabb lenne a végső fájdalom. Ebbe nem mehetünk bele, nem bírnánk erővel, és egyikünknek sem volna belőle haszna. Figyeld csak meg, hogy kikezdi az idő ezt a pusztán írásbeli kapcsolatunkat, alig két hónap telt el a legutolsó leveled óta, és imitt-amott, észre sem veszed, már-már ellenséges hangot ütsz meg a leveledben. Nem, Felice, nem élhetünk így tovább.

Szeretlek, Felice, azzal, ami emberileg jó bennem, azzal, ami érdemessé tesz rá, hogy a halandók között bolyongjak. Ha ez kevés, kevés vagyok magam is. Pontosan úgy szeretlek, ahogyan vagy, azt is szeretem benned, ami tetszik, nemkülönben azt is, ami nem tetszik, mindent, mindent. Te azonban nem így vagy velem, még ha minden egyébtől eltekintünk is. Te nem vagy velem elégedett, különféle kifogásaid vannak ellenem, azt akarnád, hogy más legyek, mint ami vagyok. Éljek, "jobban a való világban", igazodjam "jobban az adott valósághoz", stb. Hát nem veszed észre, hogy amikor ilyesmire támasztasz igényt, akkor már nem én kellek neked, hanem valami más, ami nem én vagyok? Miért akarnánk megváltoztatni az embereket, Felice? Ez nem helyes. Fogadjuk el, hogy az emberek olyanok, amilyenek, és hagyjuk őket békén. Úgysem tudjuk őket megváltoztatni, csak a lelküket bolygatjuk meg. Hiszen az ember nem alkatrészekből áll, hogy egyszerűen kivehetnénk belőle valamit, és pótolhatnánk mással. Inkább összefüggő egészet alkot, s ha megrángatod az egyik végén, szándékod ellenére rángatózik a másik vége is. De azért, Felice, én még azt is szeretem, hogy különféle kifogásaid vannak ellenem, és örülnél, ha megváltoznék, én szeretem még ezt is, csak azt akarom, hogy Te is tudd.

És most dönts, Felice! Az utolsó leveled még nem döntés, még vannak benne kérdőjelek. Te mindig világosabban láttad magadat, mint magamat én. Nem maradhatsz el ebben most tőlem.

És most még megcsókolom a kezed, amelyből kihullik a levél.

Franz

Napló

Január 4. Mélyedést vájtunk a homokba, és egészen jól megvoltunk benne. Éjjel összegöngyölődtünk a mélyedésben, apa befedte fatörzsekkel és a rájuk szórt lombos ágakkal, és így viharoktól, állatoktól lehetőség szerint védve voltunk. "Apa!", kiáltoztunk szorongva, ha az ágak és levelek alatt már egészen sötét volt, és apa még nem jött meg. De akkor egy résen már meg is láttuk a lábát, becsúszott közénk, megpaskolt mindnyájunkat, mert megnyugtató volt, ha éreztük a kezét, és akkor úgyszólván együtt elaludtunk. A szülőkön kívül öten voltunk fiúk és hárman lányok, csak szűkösen fértünk el a mélyedésben, de féltünk volna, ha éjszakánként nem vagyunk ilyen szorosan egymás hegyén-hátán.

Január 5. [...] Miért nem vándorolnak ki a csukcsok rettenetes országukból, mindenütt jobban élnének jelenlegi életükhöz és jelenlegi vágyaikhoz viszonyítva. De nem tehetik; hiszen minden, ami lehetséges, megtörténik; lehetséges csak az, ami megtörténik. [...]

[...]

Január 8. [...] Mi közös bennem és a zsidókban? Hiszen alig van valami, ami velem magammal közös volna bennem, és egészen csendben, örülve annak, hogy tudok lélegezni, félre kellene állnom egy sarokba. [...]

[...]

Január 19. A hivatalban félelem váltakozása öntudatossággal. Egyébként bizakodóbb vagyok. Nagy ellenszenv Az átváltozás-sal szemben. Olvashatatlan befejezés. Tökéletlen csaknem az alapjaiig. Sokkal jobb lett volna, ha nem zavart volna meg annak idején az üzleti út.

[...]

Január 24. [...] Képtelen vagyok pár sort írni Bl. kisasszonynak, már két levele megválaszolatlan, ma jött a harmadik. Semmit sem fogok meg jól, s ugyanakkor szilárd vagyok, de üres. Legutóbb, amikor szabályos időben megint kiléptem a liftből, eszembe jutott, hogy életem az egyre mélyebben, legapróbb részleteiig uniformizálódó napjaival azokhoz az iskolai büntetésekhez hasonlít, amelyek azt róják ki a tanulóra, hogy bűnétől függően tízszer, százszor vagy még többször írja le ugyanazt a - legalábbis az ismétlődés következtében értelmetlen - mondatot, csakhogy nálam olyan büntetésről van szó, amely így hangzik: "Annyiszor, ahányszor csak bírod." [...]

Grete Blochhoz

14. I. 28.

[...] Van egy nagyon kedves barátom Berlinben, dr. E. Weiss, történetesen ő A gálya szerzője. Azelőtt csak felületesen ismertem, a regényének meg a hírét se hallottam; csak amikor Berlinben jártam novemberben, jöttünk össze vagy egy órára, azóta persze sokkal hosszabb időre is a karácsonyi szünetben (Prágában). Ezt a dr. Weisst kértem meg most december elején, hogy vigyen tőlem egy levelet F.-nek a hivatalba. A levélben mindössze annyit írtam, hogy hírt kell kapnom tőle vagy róla, és W.-t azért küldtem el hozzá, hogy ő írjon majd róla nekem. Míg olvassa a levelet, W. ott fog ülni az íróasztala mellett, körülnézeget, megvárja, míg végez a levélolvasással, utána pedig, mivel semmi másra nem szól a megbízatása, válaszra meg aligha számíthat (miért is kapna választ ó, hisz én se kaptam soha), elköszön tőle, aztán megírja nekem, hogy milyennek találta, és hogy láthatólag jól érzi-e magát. Ez pontosan így is történt. W. kapott pár sort, nekem címezve, F. azt ígérte benne, hogy még aznap részletesen ír. Ez a beharangozott levél nem akart megjönni; helyette én írtam; válaszul kaptam egy sürgönyt, amely egy levél érkezését jelezte; levél nem jött; telefonáltam, újabb ígéret, most már nagyon határozottan, újabb levélre, ez sem jött; sürgönyöztem, kaptam egy sürgönyt, miután a nekem szóló levél már éppen csak feladásra várt. Mégse jött meg. Úgy emlékszem, még egyszer írtam. Végre jött levél. Alig volt benne valami, s az is csüggesztő volt, csüggesztő a szó szoros értelmében, és csüggesztően jelentéktelen is. Erre írtam egy legalább negyvenoldalas levelet, már négy hete várom, azazhogy már nem is várom rá a választ. Mélyebben megalázkodni, mint én abban a levélben, már nem lehet, noha ennek talán némileg ellentmond a levél egyoldalnyi része, egy félig-meddig kábulatban írt, de színigaz oldal, amely talán mégis kizárja a válasz lehetőségét. De nem, ez mégse lehet, hisz az az oldal olyan szorosan összefügg az előtte és az utána lévőkkel, hogy nem lehet önmagában nézni, és különösen Felice nem teheti ezt. De ha mégis megtette, akkor nem válaszolhatna a levélre még akkor sem, ha az az egy oldal nem volna. [...]

[1914. február 7.]

[...] Jól teszem vajon, hogy F.-t kerülő úton magamhoz erőltetem? Nem elég, hogy eltűröm, hogy helyettem Maga ír F.-nek, és hogy hálás vagyok ezért? Csak kár volt elhallgatnia, hogy írtam Magának; megírhatott volna mindent, és nem csak azért, mert ennyire bizonytalan, hogy egyáltalán van-e még itt segítség. F. nem bízik már bennem, és van rá alapos oka seregnyi, ezek egyike, és nem is a legjelentéktelenebb, a negyvenoldalas levélnek az az egyetlen oldala, amelyet már említettem. És a bizalommal együtt odavan az is, amit F. talán még érzett irántam. Mit tehet F.? Ámbár, hogy Magának nem ír, arra nem találok magyarázatot.

Felicéhez

14. II. 9.

Mindennek ellenére, F., mindennek ellenére (és ez a "minden" nagyon sokat mond), ma, amikor megkaptam a lapodat, úgy éreztem magam, mint az első napon. A szolga közönyösen tolta elém a lapot, végre megint láttam hozzám intézett szavaidat, inkább jó, mintsem rossz szándékú, noha eléggé egyértelmű szavak, de mégiscsak tőled és hozzám, legalább megmutatkozol nekem, és - akármilyen indítékból is - nem bánod, hogy van valami közöd hozzám, belebetegedtem a boldogságba, míg olvastam, és az almát, amelybe éppen beleharaptam, nemhogy letettem volna, egyszerűen kiejtettem a kezemből. Később pedig, sokkal később, amikor diktálni mentem, nyomban átfutott az agyamon, amikor már kezdtem volna elmélyedni a diktálásban: "Mi lelt? Kicseréltek?", és nyomban tudtam, hogy kicseréltek.

Pedig nem történt semmi; Te írsz nekem, de ki tudja, hogy ez mit jelent. Ez is csak úgy értendő, hogy ezt a lapot kénytelen voltál megírni, ellenben az utolsó leveleidre alig tudtad elszánni magad? Így van? Nem, nem egészen így van, nem is lehet így. De akárhogy legyen is, F., ne húzd vissza a kezed, ha már egyszer idenyújtod, még ha vonakodva is. Hagyd meg nekem, mivel már egyszer nekem adtad. [...]

Grete Blochhoz

14. II. 9.

Jött F.-től lap, rövid, de azért szívélyes; én ugyan már nem bízom ebben a szívélyességben, s nem is építek rá, kevésbé szívélyesen ugyanis talán még sosem írt nekem F. De Maga egyáltalán ne törődjék ezzel és azzal se, hogy én hogy számolok el magamban ezzel a kierőszakolt lappal (a lap majdnem egyértelmű végmondata így hangzik: "Kénytelen voltam megírni ezt a lapot"), most inkább csak azzal törődjünk, hogy a lap itt van, hogy egyedül semmiképpen nem tudtam volna kierőszakolni, hogy F. önszántából sosem írta volna meg, és hogy én ezt mindenekelőtt Magának köszönhetem. Hogy Magának mekkora hatalma van F. fölött!

Napló

Február 13. [...] Álmok: Berlinben, az utcákon, az ő házához, a megnyugtató, boldogító tudat, még nem vagyok ugyan ott a házánál, de megvan a könnyű lehetőségem, hogy oda jussak, bizonyosan oda is fogok jutni. Látom az utcák vonulását, az egyik fehér házon egy feliratot, például "Észak dísztermei" (tegnap az újságban olvastam), álmomban hozzátettem: "Berlin W." Megkérdezek egy nyájas, veres orrú, öreg rendőrt, aki ezúttal valami inasegyenruha-félét visel. Részletes felvilágosítást kapok, megmutatja a távolban még egy kis füves park kerítését is, biztonság kedvéért kapaszkodjam meg benne, ha odaérek. Azután tanácsok a villamosra, földalatti vasútra stb. vonatkozólag. Nem tudom követni, és ijedten megkérdem, jól tudván, hogy alábecsülöm a távolságot: "De hisz ez félórányira is van?!" Ő azonban, az öregember, így válaszol: "Én hat perc alatt ott vagyok." Micsoda öröm! Valaki, egy árny, egy társ mindig kísér, nem tudom, ki az. Szinte arra sincs időm, hogy megforduljak, oldalt nézzek.

Berlinben valamilyen panzióban lakom, látszólag csupa fiatal lengyel zsidóval együtt; egészen kicsiny szobák. Kilocsolok egy vizespalackot. Az egyikük egyfolytában ír egy kis írógépen, alig emeli meg a fejét, ha kér tőle valamit az ember. Lehetetlenség egy Berlin-térképet keríteni. Egy könyvet látok mindig egyikük kezében, térképhez hasonlót. Minduntalan kiderül, hogy valami más van benne, a berlini iskolák jegyzéke, adóstatisztika vagy valami ilyesmi. Nem akarom elhinni, de mosolyogva, minden kétséget kizáróan bebizonyítják nekem.

Február 14. Ha meg akarnám ölni magam, egészen bizonyosan senki sem okolható érte, még ha például a nyilvánvaló közvetlen indíték F. viselkedése volna is. Egyszer már elképzeltem félálomban azt a jelenetet, amely akkor adódna, ha előre látva a véget, a búcsúlevéllel a zsebemben elmennék a lakásába, elutasítanának mint kérőt, a levelet letenném az asztalra, kimennék az erkélyre, kitépném magam mindazok közül, akik odasietnek és megfognak, és miközben egyik kéz a másik után kénytelen elengedni, átugranék az erkély mellvédjén. Hanem a levélben az volna, hogy bár F. miatt ugrom le, de a kérésem elfogadása sem változtatott volna lényegesen a helyzetemen. Oda le való vagyok, nem találok más megoldást, véletlenül F.-en teljesedik be a rendeltetésem, képtelen vagyok nélküle élni, és le kell ugranom, de - és F. sejti ezt - képtelen volnék arra is, hogy vele éljek. Miért is ne szánnám rá erre a mai éjszakát, már meg is jelennek előttem a mai klubest szónokai, akik az életről meg az életkörülményeik megteremtéséről beszéltek - de kitartok az elképzeléseknél, az életbe teljesen belebonyolódva élek, nem teszem meg, hideg vagyok, szomorú, amiért az ing szorítja a nyakamat, átkozott vagyok, tátogok a ködben.

Grete Blochhoz

14. II. 14.

[...] Sokban talán Bécs is hibás, ámbár Maga megint szépeket mond róla. Az effajta beletörődés nem mindig a legszerencsésebb. El se tudnám képzelni, hogy Maga Berlinben ilyen szomorú legyen, ott bizonyára nem is volt az. Itt olykor már azt hinné az ember, a vidámak elszomorodnak, a szomorúak meg még szomorúbbak lesznek. Nem tudok rá magyarázatot, de nem is kell, mert nem is igaz, és csak az derül ki belőle, hogy mennyire nem ítélhető meg a szomorúság. Ami engem illet, én ugyan nem mennék Bécsbe, még májusban sem. Ocsmányul éreztem ott magam, a világ minden kincséért se járnám körül még egyszer a parlamentet, bámészkodnék a Kärntnerstrassén, a Stephansplatzon, üldögélnék a Beethoven, vagy a Museum kávéházban, vagy éppen a Ratskellerben, sőt még a schönbrunni parkban se barangolnék még egyszer magányosan egy hűvös, ámde verőfényes délelőttön. Sem ezt, sem sok egyebet nem kívánok még egyszer magamnak, egyszer s mindenkorra megvolt az áldozat. Csak a Grillparzer-szobát szeretném megnézni a városházán, mert azt elmulasztottam, későn tudtam meg, hogy ott van. Ismeri Grillparzer Szegény muzsikus-át? Hogy Bécsben mit szenvedhet össze az ember, azt Grillparzer mutatta meg.

Napló

Február 15. Milyen hosszúnak tűnik visszatekintve ez a szombat-vasárnap. Tegnap délután lenyírattam a hajam, aztán megírtam a levelet Bl. kisasszonynak, aztán egy pillanatra felugrottam Maxhoz az új lakásába, aztán klubest L. W. társaságában, aztán Baum (a Villamos M.-nél találkoztam vele), majd hazafelé menet Max panaszai a hallgatásom miatt, aztán az öngyilkolhatnék, aztán hazajött a húgom a klubestről, képtelenül rá, hogy bármit is elmondjon. Tízig ágyban, álmatlanul, kínok kínjai. Nem jött levél se ide, se a hivatalba, Bl.-nak szóló levelet dobtam be a Franz Joseph pályaudvaron, délután G., séta a Moldva-parton, felolvasás a lakásában, különös anya vajaskenyérevés és pasziánszkirakás közben, egyedül járkáltam két óra hosszat, eltökélve, hogy pénteken Berlinbe utazom, találkoztam Khollal, otthon sógoraimmal és húgaimmal, aztán Weltschnél az eljegyzés megbeszélése (J. K. gyertyaoltása), aztán otthon kísérletek, hogy hallgatással részvétet és segítséget csalogassak elő anyámból, most a húgom a klubestről mesél, háromnegyed tizenkettőt üt az óra [...]

Grete Blochhoz

[1914. február 21-től vagy 22-től február 25-ig]

[...] De a segítségkérő levelek ideje már lejárt. Maga megtette, amit tehetett, és jószívűségében talán többet is, mint szabad lett volna. Maga jobbról is, balról is magához vonzza mindazt a fájdalmat, amit ez az ügy tartogat, Prágában az én "nem"-jeimet kellett lenyelnie (mégsem vagyok talán elveszett ember, ha már a Magának írt első levélkémben képes voltam ekkora arcátlanságra), most meg F.-től hallja ezt a Magát sokkal érzékenyebben érintő és ráadásul homályos "nem"-et. Szóval nem kérek többé segítséget, és ez váratlan pálfordulás, hiszen azelőtt még sürgetőbben kérleltem volna, ha vissza nem tart az a már régóta nem jogos feltevés, hogy én csak azért írok, mert kérek valamit, ez a feltevés egyébként, készséggel elismerem, hosszabb ideig volt jogos, mintsem nyíltan bevallottam. Nem kérek több segítséget, csak azt akarom hallani (csak akarja Maga is egy kicsit), hogyan érzi magát. Ha közben F.-ről is kapok hírt, az bizony nagyon jó lesz, de akkor sem az lesz a lényeges. Ha mi ketten, F. és én, segítségre szorulunk, magunknak kell boldogulnunk; a Maga fáradozása és ennek a fáradozásnak a jutalma is ezt jelzi. Hisz nem külsőségről van szó, amelyben segíthetne az ember, hanem adósságról, itt és ott, persze inkább itt, kimeríthetetlenül inkább itt. Egyszer talán mégis sikerrel jár ez a magunk segítése, még ha beleőszülnék is, az őszülés amúgy is rohamosan halad.

Hajlandó tehát így nézni a nekem írt leveleit?

14. III. 2.

[...] A mai lapjából úgy tűnik, mintha a legutóbbi levelemből nem pontosan azt hámozta volna ki, hogy Berlinbe készülök. Pedig már tíz napja elszántam rá magam, azért is írtam, hogy F. levele nem épp a legjobbkor jött, mert olyan színezete lehetett a dolognak, hogy én csak e miatt a levél miatt utazom Berlinbe, amiből viszont F. rájöhetett volna, hogy Maga közölte velem a levél egy részét. De nem történt semmi, azt hazudtam, hogy két hete nem is hallottam Magáról, és ezt F. minden további nélkül tudomásul vette, kivált hogy ő sem kapott választ Magától, pedig szombatra számított rá (egyszerre érkeztem a postással). "Most bosszút áll", mondta Magáról F., és engem komisz öröm fogott el. (Nem sok alkalmam volt örülni.)

Kivettem egy nap szabadságot, és péntek éjjel már Berlinben voltam, azt sem tudva, hogy F. egyáltalán Berlinben van-e. Szombat reggel odamentem F. hivatalába, beküldtem neki egy névjegyet (egy bizonyos Gotthart névjegyét, az volt éppen a kezem ügyében, el akartam kerülni, hogy megbámuljanak, ha a lány ismerné netán a nevemet), aztán várakoztam. Ott volt előttem a telefonközpont, amely sosem működött, amikor nekem kellett volna. Boldog voltam, hogy ott lehetek. Aztán jött F. (éppen sokan voltak a szobájában), meglepődött egy kicsit, de nem túlságosan, igen kedves volt, elálldogáltunk ott egy darabig. Délben aztán beültem vele egy órára egy cukrászdába. Hivatal után (láttam ott az irodáját is) két óra hosszat kószáltunk. F. estére bálba volt hivatalos, üzleti okból, mint mondta, nem maradhatott el róla. Vasárnap délelőtt több mint három órát sétálgattunk, majd beültünk egy kávéházba. Délután eljöttem, F. biztosra ígérte, hogy kijön, de nem jött. Ma mindenesetre kimentette magát egy sürgönyben: képtelen volt ott lenni; a képtelenséget Marta néninek hívják, ha jól emlékszem.

Mindennek az eredménye: F. szeretni éppen szeret engem, de szerinte ez nem elég egy házassághoz, ehhez a házassághoz; leküzdhetetlen benne a rettegés a közös jövőtől; el se tudná talán viselni a különcségeimet; nem tudna lemondani Berlinről; fél, hogy nélkülöznie kell majd a szép ruhákat, III. osztályon kell utaznia, a színházban be kell érnie a rosszabb helyekkel (ha leírja, csak nevet rajta az ember), stb. Egyébként nagyon kedves hozzám (beszélgetés közben persze nem, válaszra se méltat), karonfogva sétálgatunk az utcák során, mint a legboldogabb jegyespár; tegeződünk dr. Weiss füle hallatára is, amikor véletlenül belebotlunk; egy medalionban, amelyet F. novemberben kapott ajándékba, ott van a képmásom, F. meg is mutatja; sose menne máshoz feleségül, mondja; a leveleimet sosem dobná el, a fényképeit nem kérné vissza, készséggel írna továbbra is, de azt se bánja, ha nem kell többet írni. - Tehát ezzel töltöttem el a szombatról vasárnapra virradó éjszakát, ezzel utaztam haza.

Híve, F. K.

14. III. 3.

[...] Vasárnap délelőtt, amikor Maga a legutóbbi észrevételeit írta F.-ről és rólam, F. és én az állatkertben voltunk sétálni. Talán éppen akkor mondta F.: "Hagyj már békén a kéréseiddel. Neked mindig az kell, ami lehetetlen", vagy talán ezt mondta: "Ez a helyzet. Fogadd el. Ne akadj fenn minden szón", vagy: "Egész jól elvisellek, de ez nem elég a házassághoz. És én nem csinálok semmit félig", amire én ezt feleltem: "De hát a másik is csak egy fél", amire F. így felelt: "Jó, de az a nagyobbik fele." De meglehet, hogy míg Maga írt, F. egy szót sem szólt, csak fásultan félrenézett, hagyta, hogy felelőtlen beszédekkel meg ígéretekkel hozakodjam elő, tegnap aztán levélben egy szálig mindent visszavontam.

Napló

Március 9. [...] F.-t itt nem fogom elfelejteni, ezért feleségül venni sem. Egészen biztos ez?

Igen, ezt meg tudom ítélni, csaknem harmincegy éves vagyok, csaknem két éve ismerem F.-t, kell hogy legyen hát már valami áttekintésem. Azonkívül olyan itt az életmódom, hogy nem tudok felejteni, még akkor sem, ha F.-nek nem volna olyan jelentősége számomra. Életmódom egyformasága, egyenletessége, kényelmessége és önállótlansága szögez ellentmondás nélkül oda, ahol vagyok. Azonkívül a szokásosnál erősebb ragaszkodás él bennem a kényelmes és önállótlan élethez, így minden káros befolyás még felerősödik általam. Végül pedig öregszem is, a váltások egyre nehezebbek. Mindebben azonban nagy szerencsétlenséget látok magamra nézve, amely tartós és kilátástalan lenne; az évek múlásával vonszolódnék felfelé a fizetési ranglétrán, és egyre szomorúbb és magányosabb lennék, már ameddig egyáltalán kibírom.

De hát ilyen életet kívántál magadnak?

A hivatalnokélet megfelelne nekem, ha nős volnék. Minden tekintetben jó támaszom lenne a társadalommal szemben, a feleséggel szemben, az írással szemben anélkül, hogy túlságosan nagy áldozatot kívánna, és anélkül, hogy a másik oldalon kényelmességbe vagy önállótlanságba fulladna, mert nős emberként ettől nem kellene tartanom. Agglegényként azonban ilyen életet nem tudok megvalósítani.

De megházasodhattál volna-e?

Akkor nem tudtam megházasodni, minden lázadozott bennem ellene, bármennyire szerettem is F.-t. Főként az írói munkám figyelembevétele tartott vissza, mert azt hittem, hogy a házasság veszélyezteti ezt a munkát. Lehet, hogy igazam volt; jelenlegi életem keretei között azonban agglegénységem egyenesen megsemmisítette. Egy éven át nem írtam semmit, továbbra sem tudok írni, nincs más a fejemben, és nem is marad meg benne más, mint ez a gondolat, amely szétmarcangol. Mindezt akkor nem tudtam megítélni. Egyébként önállótlanságomban, amelyet ez az életmód legalábbis táplál, mindenhez tétovázva közeledem, és egy csapásra semmivel sem végzek. Így volt ezzel is.

Miért hagysz föl minden reménnyel, hogy F.-t mégis megkaphatod?

Az önmegalázás minden módját végigpróbáltam már. Az állatkertben azt mondtam egyszer: "Mondj igent akkor is, ha irántam táplált érzésedet nem tartod elegendőnek a házassághoz, az én szerelmem irántad éppen elég nagy, hogy pótolja, ami hiányzik, és egyáltalán, elég erős, hogy mindent magára vegyen." F., úgy látszott, nyugtalankodik különcségeim miatt, amelyek iránt a hosszú levelezés során félelmet ültettem el benne. Azt mondtam: "Szeretlek annyira, hogy mindent letegyek, ami zavarhatna. Más ember leszek." Most, hogy mindennek tisztázódnia kell, bevallhatom, hogy még legszívélyesebb viszonyunk idején is gyanítottam sokszor, és apróságokban igazolódó szorongás töltött el amiatt, hogy F. nem szeret valami nagyon, a szerelemnek nem azzal az erejével, amelyre képes. Ennek most, nem utolsósorban az én közreműködésem jóvoltából, F. is a tudatára ébredt. Szinte attól félek, hogy legutóbbi két látogatásom óta F. valósággal viszolyog tőlem, bár külsőre barátságosak vagyunk egymáshoz, tegezzük egymást, kart karba öltve járunk. Utolsó emlékem róla az az egészen ellenséges grimasz, amelyet akkor vágott, amikor a házuk folyosóján nem értem be azzal, hogy csak a kesztyűjét csókoljam meg, hanem feltéptem, és a kezét csókoltam meg. Egyébként pedig most, noha ígéretet tett a további levelezés pontos megtartására, már két levelemre sem válaszolt, csak táviratokban ígért leveleket, ígéretét azonban nem tartotta meg, még az anyámnak sem válaszolt. A dolog kilátástalanságához tehát alighanem kétség sem fér.

Ezt voltaképpen sohasem volna szabad kimondani. F. szempontjából vajon a te korábbi magatartásod nem látszott szintén kilátástalannak?

Az más volt. Én mindig nyíltan megvallottam a szerelmemet iránta, még a látszólag utolsó, nyári búcsú alkalmával is; soha nem hallgattam ilyen kegyetlenül; megvoltak az okaim a magatartásomra, amelyeket ha méltányolni nem lehetett is, megbeszélni igen. F.-nek nincs más oka, csak a szerelmének a nagy-nagy elégtelensége. Mégis igaz, hogy várhatnék. Kettős reménytelenséggel azonban nem tudok várni: egyrészt látni, amint F. egyre messzebb távolodik tőlem, másrészt egyre alkalmatlanabbá válni, hogy valahogyan megmentsem magam. Ez volna a legnagyobb merészség, amelyet elkövethetnék magamon, ámbár vagy mert ez felelne meg leginkább a bennem dolgozó hatalmas káros erőknek. "Soha nem tudhatja az ember, mi fog történni" - ez nem lehet érv a jelenlegi állapot elviselhetetlensége ellen.

Mit akarsz hát tenni?

Elmenni Prágából. E legsúlyosabb emberi ártalommal szemben, amely valaha ért, a rendelkezésemre álló legerősebb ellenszerrel élni. Otthagyni az állást?

A fentiek szerint ugyanis az állás az elviselhetetlenség része. A biztonság, az életfogytiglan tartó kiszámítottság, a bőséges fizetés, az erők nem teljes megfeszítése - mindez végeredményben csupa olyasmi, amelyekkel agglegényként semmit sem tudok kezdeni, és amelyek kínokká alakulnak át.

Mit akarsz tenni?

Egyszer s mindenkorra azt válaszolhatnám minden ilyen kérdésre: nincs mit kockáztatnom, ajándék minden nap és minden apró siker, jó lesz, bármit teszek. De pontosabban is válaszolhatok: mint osztrák jogásznak, aki valójában egyáltalán nem vagyok, nincsenek használható kilátásaim; a legjobb, amit ebben az irányban elérhetnék, már a kezemben van: az állásom, és mégsem tudok élni vele. Egyébként arra az önmagába véve teljesen lehetetlen esetre, ha ki akarnék csiholni valamit a jogi képzettségemből, csupán két város jöhetne számításba: Prága, ahonnan szabadulnom kell, és Bécs, amelyet gyűlölök, és ahol bizonyosan szerencsétlen lennék, mert már eleve azzal a mély meggyőződéssel utaznék oda, hogy szükségszerűen csakis így lehetne. El kell hagynom tehát Ausztriát, és mivel nincsen nyelvtehetségem, és mind testi, mind kereskedői munkát csak rosszul végezhetnék, először legalábbis Németországba kellene mennem, ott pedig Berlinbe, ahol a legtöbb megélhetési lehetőség található.

Ott aknázhatom ki a legjobban és a legközvetlenebbül írói képességeimet az újságírásban, és juthatok félig-meddig kedvemre való pénzkeresethez. Hogy ezen túlmenően képes leszek-e még ihletett munkára is, azt most a legcsekélyebb biztonsággal sem tudnám megmondani. Bizonyosan tudni vélem azonban, hogy ebből az önálló és szabad berlini helyzetemből (ha egyébként mégoly nyomorúságos találna is lenni) fogom meríteni azt az egyedüli boldogságérzést, amelyre most még képes vagyok.

Igen ám, de el vagy kényeztetve.

Nem, egy szoba kell nekem és vegetáriánus koszt, más szinte semmi.

Nem F. miatt utazol oda?

Nem, Berlint csak a fenti okokból választom; igaz, F. miatt és a F.-fel kapcsolatos képzetkör miatt szeretem, ám ezt ellenőrizni nem tudom. Az is valószínű, hogy Berlinben találkozni fogok F.-fel. Ha ez a találkozás hozzá fog segíteni, hogy F. kitisztuljon a véremből, annál jobb, ez akkor további előnye lesz Berlinnek. [...]

Grete Blochhoz

14. III. 12. [Valószínűleg 1914. március 11.]

[...] Maga talán még nem látja olyan világosan, mint én, hogy azok a szálak, amelyek F.-hez fűznek bennünket - noha nem iktathatók ki kettőnk kölcsönös kapcsolatából, mert ahhoz nagyon szívósak és talán eltéphetetlenek is -, legalább most már nem a legfontosabb részt jelentik, erről a dologról akár el is hallgathatok, ha nem jön szó a számra, de ez semmiképpen nem jelentheti azt, hogy elengedjük egymás kezét, amelyet jó barátokként nyújtottunk egymásnak. [...]

Felicéhez

14. III. 13.

[...] Semmiképpen, F., semmiképpen vissza ne lökj abba a bizonytalanságba, amelyből a tegnapi levelek nyomán legalább egylépésnyit kijjebb jöttem. Semmiképpen ne tedd ezt, oda nem süllyedek többé vissza, inkább feláldozom, ami a legjobb bennem, és ami megmarad, azzal elmenekülök akárhová. De ha előbbre akarunk jutni, mégis beszélnünk kell egymással, nyilván Te is így gondolod, F., vagy nem? Nem kétséges, hogy ezt Drezdában ejthetnénk meg a legjobban, a legkönnyebben, a legakadálytalanabbul, a legalaposabban. Legutóbb magad is ezt ajánlottad futólag Berlinben, régebben is többször említetted már. Komoly érv nem szól ellene, mit szólnál a jövő szombathoz? Az utóbbi időben nem tudtál írni, még most is csak kínnal-keservvel, ezt én részben meg is értem, ez is a találkozásunk mellett szól. De arra kérlek, Felice, ne halaszd jövő vasárnapnál későbbre. Gondold azt, hogy egy idegen ember, aki csak egyszer látott téged Prágában, kér most szívességet tőled, neked csekélység ez, neki létkérdés. Bizonyára nem tagadnád meg tőle. Micsoda buta fecsegés! Hisz enélkül is beláthatod, hogy milyen fontos találkoznunk. De ha nem látod be, és tudsz mást, szerinted jobbat, mondd csak meg, én fejet hajtok, csak szabaduljak már ebből az állapotból; akármit elfogadok, ami ehhez hozzásegít. Mehetnék akár Berlinbe is, de eltekintve attól, hogy ott biztosan nem volna olyan jó, mint Drezdában, én félek is Berlinbe menni, amíg egymás között nem tisztáztunk tökéletesen mindent, félek a felbukkanó külvárosok látványától, félek a perontól, ahol annyit nyújtogattam a nyakam, félek a pályaudvar bejáratától, ahol szembenéztem a behajtó automobilokkal, félek mindentől. Ezt most ne! Gyere Drezdába! Hadd teljen örömem benne, hogy a Te bajodtól is szenvedek, nemcsak a magamétól.

Franz

Grete Blochhoz

14. III. 13.

[...] F.-vel persze nem jött létre a holnapra tervezett találkozás, megtenné nekem, kedves Grete kisasszony, hogy ha jövő vasárnap mégis sor kerülne a találkozásra, akkor, de csakis akkor, a mi találkozásunkat a rákövetkező vasárnapra halasztaná? Már áttanulmányoztam a menetrendeket. Nem volna kedve megnézni egyszer Gmündöt? Pont félúton van, a vonatok pont ellenvonatai egymásnak, mindkettőnk, Maga is, én is, négy óra körül indulunk otthonról és hét órakor - én fél nyolc tájt - érkezünk Gmündbe. Másnap este aztán ugyanúgy utazunk, csak vonatot váltva, haza. Nekem nagyon tetszik ez, csak az nem, hogy ugyanolyan hosszú utazás terhét rovom ki Magára is, mint magamra. De hátha Magának sikerül Bécshez közelebb más helységet találnia, amely egyébként is megfelel. Most Maga nyilatkozzék! [...]

Felice Bauer szüleinek

14. III. 19.

Amikor elviselhetetlenül súlyos helyzet folytán most értesítésüket kérve Önökhöz fordulok, természetesen nem a legutóbbi, jóságos és mindeddig látszólag oly szégyentelenül válasz nélkül hagyott levelükre hivatkozom. Most nem alkalmas a pillanat, hogy erről beszéljek, nem is tudom, hogy egyáltalán szabad-e. Mindazonáltal Önök akkor úgy vélték, hogy nem vagyok teljesen érdemtelen Felicére, legyen szabad ebből azt a reményt merítenem, hogy kérésemet teljesítve hírt fognak adni, csak egészen rövid hírt Felice hogylétéről.

Utoljára szombaton kaptam hírt Felicéről. Azóta négy levelet és egy sürgönyt küldtem részben a hivatalába, részben hazulra, de egyikre se jött válasz. A legeslegutóbbi levélváltásunkban semmi, de semmi oka nem lehet ennek a hallgatásnak, éppen ellenkezőleg, az előzményből ítélve magától értetődőnek látszott, hogy okvetlenül jönni fog a válasz.

Azt kell hát hinnem, és éjjel, nappal csak ezt hánytorgatom magamban, hogy Felice beteg, vagy hogy szombat óta valami más baja esett.

Ha ezek az aggályaim valóban alaposak, s ha Önök egyáltalán hajlandók teljesíteni a kérésemet, akkor esdve kérem, sürgönyözzenek pár szót. Holnap déltől fogva csak az értesítést fogom várni, régóta egyebet se teszek már.

Őszinte tisztelettel, dr. Franz Kafka
Prága, Altstädter Ring 6.

Felicéhez

14. III. 21.

[...] Amikor ma megkaptam az előzetes értesítésedet a telefonbeszélgetésre, nem tudtam elszabadulni a hivatalból, pedig égtem a vágytól, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megtudjam, mit akarsz tőlem, valami esztelen remény azt sugallta, hogy valami módon telefonon akarod elvenni az élét az expresszlevelednek - ezért aztán a hivatalba kapcsoltattam a vonalat. Rosszul tettem, nincs külön fülkénk, az elnökségi terem, ahol a telefon található, mindig zsúfolva van emberekkel, ráadásul még ott állt a nyakamon egy igazgató is, egy ellenszenves alak, élcelődött, legszívesebben belerúgtam volna, ezért alig értettem valamit, legfőképpen egy szót sem értettem eleinte abból, amit mondtál. Okkal hittem ugyanis, hogy a szüleidnek írt levelem már tegnap megérkezett, hogy tudtál róla, mielőtt sürgönyöztél, és kivált mielőtt írtál volna nekem. Ott a telefonnál tehát, arról nem szólva, hogy alig értettem valamit; azt is ki kellett derítenem, hogy tulajdonképpen mit akarsz, miért is hívattál oda a telefonhoz. A tetejébe még, hogy meghallottam a hangodat - ezért is félek telefonálni -, megint elfogott a vágyakozás, hogy lássalak; a legegyszerűbb lett volna odamenni, mindent megmagyarázni és mindenről értesülni; ezért mondtam, hogy elmegyek Berlinbe. Szándékosan elengedtem a fülem mellett mindazt, ami ellene szólt: a habozó válaszodat, a vonakodó és bizonytalan ígéretedet, hogy kijössz elém a pályaudvarra, tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy mit kellene válaszolni a mai leveledre - csak azt hajtogattam, hogy megyek Berlinbe. Kiszaladtam a hivatalból, bolyongtam egy darabig az esőben, töprengtem, olyan reménytelennek látszott minden, az odautazást még csak vállaltam volna, de halálosan rettegtem a visszautazástól, már nem is voltam biztos benne, hogy elutazom. Otthon már várt rám apád sürgönye: "felice rendben levele most érkezett felice azt mondja tegnap írt", és hamarosan eltökéltem, hogy nem utazom. Láttam, hogy a szüleid csak ma kapták meg a levelemet, megértettem, hogy miért telefonáltál, megértettem, hogy mindaz, amit mondtál, még az is, amit nem hallottam, csak szemrehányás volt, amiért írtam a szüleidnek, eszembe jutott, hogy felfortyantál ott az állatkertben, amikor a makacs félszavaidra azzal válaszoltam, hogy apádhoz fogok fordulni felvilágosításért - így aztán nem utaztam el. Neked a hivatalba sürgönyöztem, apádnak sürgönyben mondtam köszönetet. [...]

Azt írod ma: "Felejtsük el az állatkerti beszélgetést", ez nagyon jó volna, magam se kívánnék jobbat ennél; a következő oldalon azonban ezt írod: "Te azt mondtad nekem, beéred azzal a szeretettel, amit én érzek irántad", de hisz semmi sem feledtetheti ennél borzasztóbban a felejtés szándékát. Nem látod, Felice, hogy én a reménytelenségem mélyéről mondhattam ezt, de tőled végleges érvénnyel sosem fogadhatnám el? Amit mondasz, egyszerűbben megfogalmazva azt jelenti, hogy fel akarod áldozni magad, mert beláttad, hogy "kellesz nekem". Azt hiszed, hajlandó vagyok emberáldozatot elfogadni, s méghozzá a legdrágább ember áldozatát? Meggyűlölhetnél érte, ha ezt tenném, sőt ha pontosan úgy van, ahogy a leveledben írod, gyűlölsz már most is. Hisz okvetlenül gyűlölnöd kell, akit nem szeretsz annyira, hogy önként élj együtt vele, kivált amikor az illető mindent elkövet (még ha pusztán csak irántad való szerelemből teszi is, amit tesz), hogy magához láncoljon. Az utolsó előtti leveled meleg hangú volt, láttam, hogy milyen nagyon boldogtalan vagy; abban, amit az állatkertben mondtál, szemlátomást ez a boldogtalanság nyilvánult meg; a kimondott szóhoz csak a fájdalmad volt az indíték; a levélben bizonytalan, de annál szebben kiszínezhető reménységekkel kecsegtettél. Ebben a levélben még vannak bizonyos reménységek, de előtte ott a fejbe verés.

Van azonban még az utolsó leveledben is két homályos pont, a szinte halhatatlan remény legutolsó kicsi menedéke. Te még most is nagyon boldogtalan vagy, nem vagy képes mérlegelni, amit mondasz, és ráadásul még megvallod (ehhez persze nem volt szükség semmiféle vallomásra), hogy az állatkertben "nem mindent" mondtál el. Ha egyébként nem volna a levél olyan félreérthetetlen, belekapaszkodhatnék ebbe a két homályos pontba! De szívesen megtenném! Mondd csak, Felice miért erőlködöl, miért erőlteted magad? Mi változott meg az állatkerti sétánk óta? Semmi, hisz magad is ezt mondod. Viszont mi változott meg benned a régi szép napjaink óta? Minden, Te is megmondtad. Akkor hát miért akarod feláldozni magad, miért? Ne kérdezd újra meg újra, hogy kellesz-e nekem! Ha ezeket a kérdéseket olvasom, halálos szomorúság fog el. Effajta kérdésekkel van tele a leveled, de egyetlen szó, egy árva kis szó sincs benne terólad, egy szó sincs arról, hogy Te mit remélsz, egy szó sincs arról, hogy neked mit jelentene ez a házasság. Minden egybevág: neked ez áldozat, kár erre több szót vesztegetni.

Egészen biztosan nem lettem volna képes a szemedbe mondani, amit leírtam az imént, inkább leborultam volna eléd, és örökre megtartottalak volna magamnak. Ezért jó, hogy nem utaztam el. [...]

14. III. 25.

[...] Késő este van. A legfontosabbat ma már nem is tudom megírni. Azt a pontos felvilágosítást magamról, amit Te akarsz, kedves F., nem tudom megadni; legföljebb ott adhatnám meg az állatkertben, míg loholok utánad, Te azt lesed, hogy mikor szökhetsz meg végleg, én meg hogy mikor borulhatok a lábad elé; csak ha így meghunyászkodom, ahogy még a kutya se soha, csak akkor volnék képes rá. Most csak ezt mondhatom, ha nekem szegezed a kérdést: Szeretlek, F., ahogy erőmből telik, ebben tökéletesen megbízhatsz. De egyébként, F., nem ismerem tökéletesen magamat. Meglepetések és csalódások szakadatlan láncolata van bennem. Remélem, ezek a meglepetések és csalódások megmaradnak nekem, és minden erőmmel azon leszek, hogy téged a természetemnek csak a jó, csak a legjobb meglepetéseiből részeltesselek, erről kezeskedhetem, de arról persze már nem, hogy ez mindig sikerül is. Hogy is kezeskedhetnék róla, mikor ott az a sok zűrzavaros levél, amelyeket az idők során kaptál tőlem? Alig voltunk együtt, az igaz, de még ha sokat lettünk volna is együtt, akkor is azt (a természetesen megvalósíthatatlant) kértem volna tőled, hogy a levelekből ítélj meg és ne a közvetlen benyomás alapján. A levelekben rejtőző lehetőségek rejlenek bennem is, a rosszak éppen úgy, mint a jók; a közvetlen benyomás megfoszt a távlattól, és ez legalábbis számomra mindig hátránnyal jár. Hogy ezzel, legalább ezzel nem csábítgatni akarlak, azt bizonyára magad is elismered, ha felidézed egyik-másik levelemet.

Egyébként sem hinném, hogy lényemnek ez a képlékenysége, ez a talán szerencsés, talán szerencsétlen változékonysága fogja megszabni velem eltöltendő jövőd boldogságát, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a hatása alá kerülj, nem vagy Te olyan gyámoltalan, F., talán van benned, jobban mondva egész biztosan van benned hajlam a gyámoltalanságra, de ez csak hajlam, tartósan aligha hagynád el magad. Nem tehetnéd.

Arra az utolsó kérdésedre azonban, hogy hajlandó vagyok-e úgy venni téged, mintha mi sem történt volna, csak azt válaszolhatom, hogy nem vagyok hajlandó. Arra azonban nagyon is hajlandó vagyok, sőt egyenest szükségem van rá, hogy téged mindazzal együtt vegyelek el, ami történt, és az eszméletlenségig magamhoz szorítsalak, és megtartsalak.

[Mellékelve]: Azt mégiscsak vedd figyelembe, F., hogy az én helyzetem egészen más, mint a tiéd. Ha útjaink elválnának, vagy talán most már úgy is mondhatom, "elváltak volna", akkor Te egy darabig folytathatnád, kellene is, hogy folytassad, és folytatnád is a mostani életedet. Én azonban az én életemmel nem tehetném ezt, én kétségtelenül holtpontra jutottam. Nem szabad elfelednem, hogy neked köszönhetem ezt a felismerést. Soha életemben nem láttam még ilyen nyilvánvaló jelét annak, hogy a döntés elodázhatatlan. Ki kell szakítanom magam a mostani életemből, vagy úgy, hogy házasságra lépek veled, vagy úgy, hogy felmondok és elutazom. Ha hétfőn nem kaptam volna meg a sürgönyödet, talán már kedden, de szerdán mindenképpen feladom az előre megírt levelet, amelytől azt reméltem, hogy hozzásegít majd egy szerény berlini álláshoz, és szerény megélhetést biztosít, máskülönben, mivel e tekintetben egyáltalán nem vagyok válogatós, megpróbáltam volna elhelyezkedni akármelyik zuglapnál. Kétségtelen, hogy sikerült volna. Azt azonban már nem hiszem, hogy sikerült volna elfelednem téged és a veled való házasság elszalasztott lehetőségét (ez a lehetőség előreláthatólag legalább pár évre elveszett volna). [...]

[...]

14. III. 7. [Valószínűleg 1914. április 7.]

[...] Ne ámítsd magad, F., ne ámítsd magad! Egyfajta ámításról árulkodik az a szerep, amelyet legutóbbi leveledben a családodnak szánsz. Ne ámítsd magad! Nem arról kellene beszélned, F., hogy akartad-e vagy se, hogy én megalázkodjam, csupán a legutóbbi levelemben foglaltakra kellene magyarázatot adnod; a többi már tisztázódna magától. De Te ezt az egyszerű dolgot sem teszed meg (a magyarázat elodázása a személyes beszélgetésig mit sem ér, jól tudod, hogy én melletted mindennel beérem, és be is kell érnem mindennel), tehát valószínűleg nem vagy képes rá. Akkor pedig hadd magyarázzam meg helyetted én a dolgot. Nem az volna a legrosszabb, ha mégis meg akartál volna alázni. Én ezt csupán azért tételeztem föl (de azért komolyan, azért mégis komolyan), mert számomra ez volt a legkedvezőbb eshetőség. Hogy mi van aztán, ha ez a feltevés hamis, ha tehát nem akartál megalázni - arról inkább nem beszélek.

Tehát húsvétra megyek, de nem szombat délben, hanem szombat este, hat-ötvenegykor, ha nem tévedek. Én természetesen annak örülnék igazán, ha biztosan kijönnél a pályaudvarra. Csakhogy, mint tegnap hallottam, nem lehetetlen, hogy velem jön Max is meg a felesége, sőt valószínűleg Otto Pick is (mindannyian irodalmi ügyekben), s Te talán nem szívesen találkoznál valamennyiükkel a pályaudvaron. Akkor pedig (a lehető leghamarabb, tehát, mondjuk, már fél nyolckor, ismét az Askanischer Hofban szállok meg) találkozzunk ott, ahol Te akarod. [...]

Napló

Április 8. Tegnap képtelen voltam akár csak egy szót is írni. Ma sem ment jobban. Ki vált meg engem? És ott a tolongás bennem, a mélyben, alig látni. Olyan vagyok, mint egy eleven rácsozat, mint egy szilárdan álló és feldőlni akaró rács.

Ma kávéházban Werfellel. Amilyennek messziről a kávéházi asztalnál látszik. Görnyedten, még a faszéken is félig fekve, szép profilú arca nyomott, teltségében (igazában véve nem olyan kövér) szinte liheg, tökéletesen független a környezetétől, modortalan és hibátlan. Ellentétességével a csüngő szemüveg megkönnyíti az arc finom körvonalainak nyomon követését.

Felicéhez

14. IV. 9.

Mégiscsak javul a helyzet, F., ma már csak négy órát vártam a válaszodra, de még így is négy órát. Egészen természetes, hogy ki ki a maga hasznát nézi, én levélbeli választ akarok, Te meg csak élőszóban akarsz választ adni, mert élőszóban egyáltalán nem kell majd választ adnod. De vajon jól meggondoltad, tényleg jó ez neked? Hisz amit nekem kell mondanod, azt kell mondanod magadnak is; amit előttem eltitkolsz, azt eltitkolod - legalábbis remélem - magad előtt is. Ezt pedig igazán nem volna szabad, mi kettőnk miatt nem volna szabad megtenned.

Ne mondd, hogy nagyon szigorúan bánok veled; ami szerelem csak kitelik belőlem, az csak neked szolgál. De látod, több mint másfél esztendeje futunk egymás felé, holott már az első hónap múltán szinte megérinthettük egymást. Most meg, ily hosszú idő s ily hosszú futás után, még mindig milyen messze vagyunk egymástól. Feltétlen kötelességed, F., hogy amennyire telik tőled, megismerd magad. Nehogy elpusztítsuk egymást, ha végre összekerülünk; mégiscsak kár volna értünk.

Most másként beszélek, mint ott az állatkertben. Megvallom, csak a Te támogatásodnak köszönhetem, hogy képes vagyok elgondolkodni a kettőnk dolgán, valamint azt is, hogy ezt múlhatatlanul szükségesnek érzem. De meg se kell vallanom, amúgy is eléggé érthető: ha eltávolodsz tőlem, elvész a képességem, hogy elgondolkodjam a kettőnk dolgán; viszont ha eltávolodsz tőlem, ez amúgy sem számít.

14. IV. 14.

Az biztos, F., hogy soha, egyetlen cselekedetem után se éreztem ilyen határozottsággal, mint az eljegyzésünkkor és azóta és most, hogy amit csináltam, az jó és feltétlenül törvényszerű volt. Ilyen kétségtelen határozottsággal biztos, hogy soha. És Te? Te is így vagy vele? Mindjárt a válasszal kezdd a következő leveledet.

Ne vedd tőlem zokon, hogy ez alatt a két nap alatt olyan nagyon fáradt, szórakozott, figyelmetlen, zilált s talán közönyös is voltam. Ez csak annak a jele volt, hogy nem vagyok magamnál, hanem - még ha Te talán nem is akarod, vagy nem is szenvedheted, vagy még csak nem is érzed - valamiképpen egészen veled vagyok.

Nem akarom egyébként azt mondani, hogy szép napok voltak, s hogy ne lehettek volna akár még szebbek is. Az első esténk úgy telt el, ahogy előre láttam, egészen pontosan úgy, külsőségeiben is meg énbennem is. Azt is tudtam már rég, hogy mindjárt másnap este beszélni fogok apáddal előző esti beszélgetésünktől teljesen függetlenül. Sőt teljesen függetlenül attól a reményemtől is, hogy valamikor még folytathatjuk egyszer nyugodtan ezt a beszélgetést. Én tökéletesen megbízom benned, Felice, tökéletesen, próbálj megbarátkozni, amennyire tudsz, ezzel a gondolattal. Hogy faggattalak és még faggatni is foglak, az inkább egy tőlem is eléggé idegen logikai szükségletből, semmint a szív szükségletéből fakad. Ez természetesen nem érvényes ebben a szigorú megfogalmazásban, inkább csak hozzávetőlegesen van így, de hát még a logika mögött is rejtőzhetnek a fájdalomnak forrásai.

(Mit akarhat mondani Bloch kisasszony a táviratával, amely épp az imént érkezett: "Szívből gratulál egyetértőn Grete Bloch"?)

De az már nagyon kínos, sőt egyenesen riasztó volt, hogy sosem lehettünk kettesben, legföljebb egy-egy pillanatra az utcán, és hogy sosem lelhettem nálad nyugalmat egy csókban. Te megteremthetted volna a lehetőségét, de nem tetted, én meg sokkal ziláltabb voltam, semhogy kierőszakoljam. Ami jogot a jegyesség ténye alapján biztosít számomra az erkölcs, az engem elriaszt, azzal nem tudok mit kezdeni; jegyesnek lenni ma pusztán annyit jelent, mint házasság nélkül eljátszani mások mulatságára a házasság komédiáját. Erre én nem vagyok kapható, ellenben a tébolyodásig szenvedek tőle. Olykor már-már hálát adok Istennek, hogy nem egy városban lakunk; máskor meg éppenséggel nem hálálkodnék Istennek ezért, hiszen ha egy városban laknánk, nyilván hamarabb összeházasodnánk, szolgálati jubileum ide vagy oda. De akárhogy is, csak gyere már minél hamarabb. Talán anyád is hozzátesz pár sort a szüleimnek írandó leveledhez; akkor természetesen őt is nagyon szívesen látják majd. Említetted már a hivatalban az eljegyzésedet, és megegyeztél már az igazgatósággal a kilépésed lehető legkorábbi dátumában? Felmondtál már a doktornőnél? Befejezted már a munkát a szemlénél? Ha a sok kívánságomból legalább egyet teljesítenél, akkor ez legyen az: ne dolgozz annyit, menj sétálni, tornázni, tégy, amit akarsz, csak ne dolgozz a hivatalon kívül. A hivatalon kívüli időre én fogadlak fel, és elküldöm a béredet, kérj akármennyit és akárhányszor. Aláírásommal ezt ezennel megerősítem

Franz

[A lapszélen:]

Szívélyes üdvözlet anyádnak és a nővéreidnek.

Grete Blochhoz

14. IV. 14

Kedves Grete Kisasszony, mennyivel jobb volna, ha sürgöny helyett a kezét foghatnám.

Berlinben megvoltam, se nem rosszul, se nem jól, hanem pontosan úgy, ahogy előre éreztem, s ahogy törvényszerű volt. Ennél többet nem is kívánhat az ember, s én azt hiszem, soha nem csináltam még semmit ilyen határozottsággal. Természetesen csak az engem illető törvényszerűségről beszélek, F. törvényéről nem.

Ma már tulajdonképpen nem akartam írni Magának, Grete Kisasszony, mert nagyon fáradt vagyok, Berlinben nem aludtam úgyszólván semmit, ma minden erőmet össze kellett szednem a hivatalban, el ne felejtsem, hogy még most is vár rám pár órai munka - van azonban valami, aminek a megírása nem tűr halasztást, ez pedig a következő: az eljegyzésem vagy a házasságom a legkevésbé sem befolyásolja kettőnk viszonyát, amely, legalábbis nekem, remek és nagyon fontos lehetőségeket kínál. Így van és így lesz? És még valamit, ha eddig nem mondtam volna: mindez független attól, hogy mit köszönhetek Magának én és (ha vőlegényi mivoltomban egyáltalán mondhatok ilyet) mit F. azért, amit értünk tett.

F. említést tett egy expresszlevélről, amelyben Maga azt írta neki, hogy Budapestre készül két-három hónapra. Jól értettem? Akkor hogy lehet, hogy Berlinbe is készül? [...]

14. IV. 15.

Kedves Grete Kisasszony, leplezetlenül és valóságosan kívánkozom Maga után. Amikor ma a hivatalba menet futólag megpillantottam az irodai kiállítás (június 20-29.) plakátját, nagyot dobbant a szívem. Szóval eljön? Egy hétre? Remek, remek, remek! És eljön előtte május 2-tól 3-ig, vállalkozik erre a nagy utazásra? Természetesen F. úgy intézi majd a dolgot, hogy ő is itt legyen; holnap megírom neki, nyilván már Maga is megírta. De nem volna mégis kedve hozzá, mint ahogy nekem van, hogy Gmündbe menjünk mind a hárman? Csak azt nem tudom, hogy jegyeseknek szabad-e; a nem jegyeseknek könnyű, nekik mindent szabad, és semmi sem kötelező.

Miféle új módi ez a levelében? Úgy áthúzgál egy mondatot, hogy nem lehet elolvasni, egy bekezdést meg csak azért szakít félbe, mert Magáról szól? Ugye, hogy milyen jókor írtam azt a tegnapi levelet! Nem hagyhat faképnél, szó sem lehet róla, nem fogom eltűrni. De nincs is oka rá. Különben is tudni akarom, hogy hogy van, hogy milyen vonathoz kell kimennie, hogy milyen mondatokat húzgál át.

Az utolsó lapjából megint úgy tűnik, mintha el akarna vonulni Berlinből. Nem muszáj történelmi romok előtt üldögélni, ha gyönyörködni akar az ember a világban, megteheti a Hundekehlensee partján is, csak minél messzebb legyen Bécstől. Nem hisz nekem? Nem tudom, mit jelentsen az a "feltétel nélküli kiadatás", F.-t szándékosan nem kérdeztem meg róla; ő egyébként mindig azt mondogatta nekem, hogy Magát a legszívesebben itt látná az édesanyja. És F. még olyan sokáig ott marad Berlinben. Szeptemberig, mert előbb nem akar esküvőt. Az még majdnem egy fél év.

Most jut eszembe, hogy régebben többször beszéltem holmi elhatározásról, amelyből erőt merítek a helytállásra, de nem árultam el, hogy mi ez. Nos, ennek az elhatározásnak az volt a lényege, hogy ha nem veszem feleségül F.-t, akkor felmondom az itteni állásomat, vagy ha van rá mód, hosszabb, fizetés nélküli szabadságot veszek ki, és elmegyek Berlinbe (nem F.-ért, hanem Berlinért és az ottani lehetőségekért), és felcsapok újságírónak vagy valami hasonlónak. Mit szól ehhez utólag, Grete Kisasszony? [...]

14. IV. 21

[...] Döntött már a Semmeringen Berlinről? Világosan és megbánás nélkül? És akkor nem utazik Budapestre? És május 2-án, Prágában lesz? Gmünd sokkal jobb volna, F.-nek még nem írtam róla. Bonyodalmas lenne, F. csak néhány napig marad, a gmündi nap kiesne a látogatónapok közül, ott kellene éjszakázni is, a mamát Prágában hagyni, és én megint szörnyű bolondságot követtem volna el, utazni pedig csak vasárnap lehetne, vagyis pont aznap, amikor a szüleim teljesen szabadok - azért mégiscsak szépen és zavartalanul megvolnánk Gmündben, mindenesetre érdemes függőben hagyni az elhatározást a legutolsó pillanatig.

Felicéhez

14. IV. 22.

Drága F., elírtam az összes levélpapíromat, csak ez a szeletke maradt a Te leveledből. Tudod, én azt hittem, hogy az eljegyzéssel időt takarítok meg neked, és kiderül, hogy több munkád van, mint valaha. Nagy kár! Apádtól most jött egy nagyon kedves levél; anyámnak fő a feje, hogy írsz-e majd pár sort az apámnak. Micsoda históriák! Gyere mielőbb, házasodjunk már össze, vessünk véget ennek. Az a szép lakás, amelyről beszéltem, csak februárra lesz kész, de még az is bizonytalan. Egy szép, szép fekvésű, eléggé drága lakást, pótolhatatlan előnyökkel és ugyanannyi hátránnyal, május 2-ig fenntartanak részünkre. Ez azt jelenti, hogy legkésőbb május 1-én már itt kell lenned Prágában.

Mi lesz Grete kisasszony látogatásával?

Franz

Grete Blochhoz

[1914. április vége]

[...] Félreértett? Nem. És mégsem akar jönni? Mindaz, ami Gmünd ellen szól, Prága mellett érvel. Hogy B[auer]né nem szenvedheti Magát - én ugyan semmi effélét nem észleltem -, abban megint csak közösen osztozunk, de ez semmiképpen nem gördít akadályt a látogatása elé. Én magam nagyon boldog lennék, ha jönne, és F. bizonyára szintén, ő már nagyon kedves szavakkal jelezte nekem a jövetelét. Még nem is tudom egészen pontosan megfogalmazni, de olykor határozottan szükségét érzem, hogy Maga is jelen legyen, amikor F. első ízben van nálam idehaza. Tudom persze, hogy sok minden szól ellene: messzire kell utaznia, ismeretlen emberekkel, ha nem is sokkal, de néhánnyal mégis beszélnie kell, és más egyéb apróságok, amiket nem is látni előre. Nem akarom erőltetni, magamat kell majd inkább erőltetnem, hogy el tudjam viselni a hiányát. Hátha F.-nek lesz valami jó ötlete, Gmündről nem írt még nekem; ha neki van hozzá kedve, akkor nem tart vissza semmi. [...]

Napló

Május 6. A szülők, úgy látszik, találtak egy szép lakást F.-nek és nekem, én haszontalanul csavarogtam át egy egész szép délutánt. Vajon sírba is fektetnek-e még, gondoskodásuk folytán boldog élet után.

Egy nemesnek, név szerint von Griesenau úrnak volt egy Josef nevezetű kocsisa, akit semmilyen más munkaadó nem tűrt volna meg maga mellett. Egy földszinti szobában lakott a portásfülke mellett, mert kövérsége és légszomja miatt nem tudott lépcsőt mászni. Egyedüli foglalatossága a kocsihajtás volt, de erre is csak különleges alkalmakkor, például egy-egy vendég tiszteletére használták, egyébként azonban napokon, heteken át egy nyugágyon hevert az ablak közelében, és apró, mélyen a hájba süppedt, feltűnően sebesen hunyorgó szemével az ablakon túli fákat nézte, amelyek... [félbeszakad]

Josef, a kocsis a nyugágyán feküdt, csak azért emelkedett fel, hogy egy asztalkáról fölvegyen egy heringes vajaskenyérszeletet, aztán újra hátradőlt, és rágcsálva bámult maga köré. Nagy, kerek orrlikain csak nagy keservesen tudta beszívni a levegőt, néha, hogy elég levegőhöz jusson, félbe kellett hagynia a rágást és kinyitnia a száját, nagy hasa szakadatlanul reszketett a vékony, sötétkék ruha sok redője alatt.

Nyitva volt az ablak, egy akácfát és egy üres teret lehetett látni. Alacsony földszinti ablak volt, Josef mindent látott a nyugágyából, és őt is láthatta mindenki kintről. Ez kellemetlen volt, de ilyen alacsonyan kellett laknia, mert legalább egy fél év óta, mióta erősen elhájasodott, egyáltalán nem tudott már lépcsőt mászni. Mikor megkapta ezt a szobát a portásfülke mellett, munkaadójának, von Griesenau úrnak könnyek között csókolta és szorongatta meg a kezét, most azonban már ismerte a szoba hátrányait - hogy örökösen szemmel tartják, hogy a kellemetlen portás a szomszédja, hogy nagy a jövés-menés a bejáratnál és a téren, hogy messze az egyéb szolgaszemélyzet, és emiatt elhanyagolják, elidegenedik tőlük - mindezeket a hátrányokat most már ismerte alaposan, készült is rá, hogy kérvényezni fogja az urától, hadd költözhessék vissza korábbi szobájába. Mi végre is álldogált akkor mindenfelé dologtalanul az a sok újonnan felvett legény, kiváltképp mióta eljegyezkedett az úr, igazán hordozhatnák őt, a kiérdemesült és páratlan férfiút, lépcsőn föl, lépcsőn le. [...]

Grete Blochhoz

14. V. 8.

Kedves Grete Kisasszony, elszomorodva látom, hogy mennyire bánkódik az én érthetetlen lelkiállapotom miatt, jobban mondva bánkódik, mert olyan jóságos a természete. Bizonyára minden okom megvolna, hogy boldog legyek, és F. bizonyára a legfőbb oka ennek a boldogságnak. Az érthetetlenség bizonyos fajtája - és az enyém ez a fajta - a merő érthetetlenségtől visszataszítóvá válik; csak Maga nehogy ezt érezze. Fogadja el kimondatlanul is az okaimat, ez már csak azért sem lehet nehéz, mert sietek hozzátenni, hogy könnyen lehetséges, hogy minden a legjobbra fordul. Életem alaptörvényének is, amelyet a tapasztalatból vontam el, pontosan ez felelne meg. Eddig ugyanis mindent elértem, amit akartam, de nem azonnal, soha nem vargabetűk nélkül, sőt legtöbbször éppen visszavonulóban, mindig a legnagyobb erőfeszítés árán, és, amennyire megítélhetem, már-már a legutolsó pillanatban. Nem túl későn, de majdnem túl későn, mindig amikor már végsőt dobbant a szív. És sosem értem el teljes egészében, amit akartam, legtöbbször már nem is volt meg teljesen, de még ha meglett volna is, akkor sem tudtam volna teljesen a birtokomba venni, de mégis mindig jutott belőle egy jókora darab és többnyire a legfontosabb rész. Az efféle törvények, amelyeket magának fedez föl az ember, önmagukban véve természetesen nem mondanak semmit, ellenben sokatmondón jellemzik azt, aki fölfedezi őket, kivált hogy fölfedeztetvén, szinte fizikai erővel uralkodnak rajta. - Egyébként személyesen is tapasztalhatja majd boldogságunkat vagy boldogtalanságunkat, elhatároztuk ugyanis - és ez ellen ne is tiltakozzék -, hogy mihelyt összeházasodtunk, Maga hosszabb időn át (méghozzá a legelején; mivel most nincs szabadsága, éppen télen fogja megkapni) a mi vendégünk lesz. Az előző levelemben említettem a lakásunkat, abban bőven lesz hely. És szépen eléldegélünk együtt, Maga persze, ha vallatni akar engem, megfogja a kezemet, én pedig, hogy hálálkodjam, foghatom a Magáét.

14. V. 12.

[...] Nagyon kedves Magától, hogy elment a múzeumba. Nem is arra gondoltam én, hogy ott valami újdonságot lát majd (noha ez is megtörtént), hanem csak tudni vágytam, hogy járt a Grillparzer-szobában, s hogy ezáltal valóságos testi kapcsolat jött létre köztem és a szoba között. [...]

Egyébként A szegény muzsikus után magától is elment volna megnézni a szobát? Szörnyű egy ember volt ez; ha a balsorsunk különválna tőlünk, és szabadon kóborolna, okvetlenül rá hasonlítana, ahány balsors, mind rá hasonlítana, ő maga volt az eleven, tapintható balsors. Íme, egy kis eset a naplóiból vagy a leveleiből: a jegyességet már réges-rég felbontották, csak a legagyalágyultabb rokonok reménykedtek még benne, hogy valaha létrejöhet a házasság, Katharina már jóval túl volt a harmincon. Egyik este G. látogatóban van, mint majdnem minden este, a nővéreknél; K. szokatlanul kedves hozzá, mire ő, mintegy megszánva, az ölébe veszi - a két nővér eközben alighanem ott tesz-vesz a szobában -, G. pedig megállapítja és később fel is jegyzi, hogy akkor ő már semmit nem érzett K. iránt, de fölcsigázta magát, hajlandó lett volna belemerülni akár a legegyügyűbb érzésbe is, de nem volt más választása, mint hogy az ölében tartsa a lányt, majd kisvártatva megszabaduljon tőle. Egyébként nem csak szánalomból vette az ölébe, amolyan kísérlet volt ez; még rosszabb, előre látta, mégis megtette.

14. V. 16.

Kedves Grete Kisasszony, a fogfájás nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ettől sem, a legrosszabbtól sem szabadulhat még Bécsben, viszont az elutazás nyomban helyrehoz mindent. [...] Úgy tudom, F. aránylag jól érzi magát a majdnem teljes aranyfogsorával. Nem tudná Maga is így megszerezni magának ezt a jó érzést? Az igazat megvallva, eleinte mindig le kellett sütnöm a szemem, ha megláttam F. fogát, annyira megijesztett az a fényes arany (valósággal a pokol fénye ezen a váratlan helyen) és az a szürkéssárga porcelán. Később aztán, ha csak szerét ejthettem, már céltudatosan odanéztem, hogy meg ne feledkezzem róla, hogy kínozzam magam, és végül meggyőződjem róla, hogy mindez való és igaz. Egy önfeledt pillanatomban még azt megkérdeztem F.-től, hogy nem szégyelli-e. Természetesen nem szégyellte, szerencsémre. Mostanra azonban már, és nem pusztán a megszokás folytán (a szemem még korántsem szokta meg), úgyszólván egészen megbékültem vele. Nem is fogom többet szidni az aranyfogakat, de nem is ez a helyes kifejezés, hiszen szidni tulajdonképpen sosem szidtam őket. Csak ma már úgy érzem, hogy szinte illenek oda, különösen szabatosak, és - ami nem csekélység - egy teljesen érthető, közvetlen, minduntalan feltáruló, a szemnek soha nem letagadható emberi hiányosságot jeleznek, s ezáltal talán közelebb jutok F.-hez, mintha ép és bizonyos értelemben ijesztő fogai volnának. [...]

Felicéhez

14. V. 19.

[...] Ez az időjárás különös érzékletességgel idézi tudatunkba a lakásunk fogyatékosságait, a lakást mindenesetre most már végérvényesen kibéreltem, és szinte elkerülhetetlen, hogy most nyáron ne kelljen átköltöznünk. Télen bizonyára nagyon kellemes lesz: házak veszik körül, zárt, meleg, mégis eléggé napos és levegős. De a többi évszakokban egy kicsit szomorú lesz a környék, semmi zöld az ablak előtt, csak egy eléggé zajos, eléggé sivár utca, igaz, hogy az utca térszerűen kiöblösödik ott, de azért belátni a szemközti lakókhoz, és azok is belátnak hozzánk. Ennek folytán legalább a két utcai szobába kell még valami bútor, ami különben nem kellett volna. Mi legyen az? (Elmeélesítő gyakorlat.)

A tervrajzokat majd megkerítem, ámbár egészen megbízhatók a legutóbbi vázlataim is. Csak ne hagyd, hogy elriasszon a külalak, tanulmányozd, próbáld beleélni magad. Próbálj járkálni a lerajzolt szobákban, hajolj ki az ablakból, stb., s végül egészen pontos képet kapsz a lakásról. Persze még pontosabb képet kapnál, ha felkerekednél, s idejönnél Prágába, és a helyszínen néznéd meg a lakást. [...]

Napló

Május 27. Anyám és húgom Berlinben. Este kettesben leszek apámmal. Azt hiszem, fél feljönni. Kártyázzam vele? (Csúfnak vélem a "K"-kat, szinte viszolygok tőlük, mégis leírom őket, nagyon jellemzőek lehetnek rám.) Hogy viselkedett apám, amikor hozzáértem F.-hez.

Első ízben jelent meg a fehér ló egy őszi délután A. város egyik széles, de nem túlságosan forgalmas utcáján. Egy ház kapualjából lépett ki, odabenn az udvaron nagy raktárterei voltak egy szállítási vállalatnak, s így gyakran vezettek ki fogatokat a kapualjból, olykor egy-egy lovat is magában, és emiatt a fehér ló nem tűnt fel túlságosan. Ám nem tartozott a szállítási vállalat lóállományához. Egy munkás, aki a kapu előtt éppen szorosabbra húzta egy bálán a kötelet, észrevette a lovat, felnézett a munkájából, aztán az udvarba nézett be, jön-e már a ló után a kocsisa. Nem jött senki, ám a ló, alighogy a járdára ért, felágaskodott, szikrákat pattintott a kövezetből a patája, egy pillanatig már-már felbukott, de aztán mindjárt lehiggadt, és se nem gyorsan, se nem lassan elindult ügetésben az ilyenkor alkonyatkor csaknem teljesen üres utcán fölfelé. A munkás elátkozta a véleménye szerint hanyag kocsist, néhány nevet kiáltott az udvarba, ki is jöttek többen, de mikor mindnyájan látták azonnal, hogy a ló idegen, megálltak csupán egy kissé meglepve a kapuban. Kis idő múlva ocsúdtak fel csak egyesek, egy darabon a ló nyomába eredtek, de mivel nemsokára szem elől tévesztették, már jöttek is visszafelé.

A ló időközben elérte a legkülső külvárosi utcákat anélkül, hogy bárki föltartóztatta volna. Jobban belesimult az utcai életbe, mint más egymagában ügető ló. Lassú lépései nem ijeszthettek meg senkit, soha nem tért le az úttestről, még csak a menetirány szerinti feléről sem; ha meg kellett állnia, mert jármű érkezett egy keresztutcából, megállt; ha a legóvatosabb kocsis fogta volna a kötőféke szárát, akkor sem viselkedhetett volna kifogástalanabbul. Mégis feltűnő látványt nyújtott természetesen, itt-ott megálltak, és mosolyogva néztek utána, egy arra haladó söröskocsi fuvarosa tréfából rácsapott az ostorával a lóra, az megijedt ugyan, kirúgott a mellső lábával, de nem gyorsította a járását.

Éppen ezt az esetet észrevette azonban egy rendőr, odament a lóhoz, amely az utolsó pillanatban megpróbált még más irányba fordulni, megragadta a gyeplőjét (nem túlságosan erős felépítése ellenére igáslóként volt felszerszámozva), és így szólt hozzá, egyébként nagyon nyájasan: "Megállj! Hová szaladsz, te?!" Égy ideig fogta a gyeplőjét itt az úttest közepén, abban a hiszemben, hogy hamarosan jön majd a szökött állat után a tulajdonosa.

Van értelme, de bágyadt, vékonyan csordogál a vére, túl messze a szívtől. Csinos jelenetek vannak még a fejemben, de abbahagyom. Tegnap elalvás előtt másodszor jelent meg előttem a fehér ló, az a benyomásom, mintha a fal felé fordított fejemből lépett volna ki, átlépett rajtam, és leugrott az ágyról, s aztán nyoma veszett. Ez utóbbit a fenti kezdet sajnos nem cáfolja meg. [...]

Egy hete minden este átjön a szomszédom birkózni velem. Nem ismertem, és eddig még nem is beszéltem vele egy szót sem. Csupán néhány felkiáltást intézünk egymáshoz, és ezek nem nevezhetők "beszéd"-nek. "Tessék", indítja el a viadalt, "Gazember!", nyögi néha egyikünk a másik szorításában, "Most!", kísér egy váratlan taszítást, "Abbahagyni!", jelenti a viaskodás végét, de utána mindig verekszünk még egy kicsit. Általában még az ajtóból is visszaugrik egyszer, és akkorát lök rajtam, hogy felbukom. A szobájából aztán jó éjszakát kíván a falon át. Fel kellene mondanom a szobámat, ha egyszer s mindenkorra véget akarnék vetni ennek az ismeretségnek, mert az ajtó bezárása nem segít semmit. Egyszer bezártam az ajtómat, mert olvasni akartam, de a szomszédom betörte az ajtót csákánnyal, és mert csak nehezen tud letenni arról, amit a fejébe vett, még a csákányától is tartanom kellett.

Értem az alkalmazkodás módját. Mivel mindig meghatározott órában jön, valamilyen könnyű munkába fogok, amit, ha kell, azonnal félbehagyhatok. Egy szekrényt rendezek például, vagy írok valamit, vagy egy közömbös könyvet olvasok. Ezt így kell intéznem, mert mihelyt megjelenik az ajtóban, mindent ott kell hagynom, a szekrényt azonnal becsuknom, a töltőtollat elejtenem, a könyvet félredobnom, mert hiszen csupán verekedni akar, semmi egyebet. Ha erősnek érzem magam, felingerlem egy kicsit azzal, hogy eleinte megpróbálok kitérni előle. Átkúszom az asztal alatt, székeket dobálok a lába elé, kacsingatok rá messziről, habár ízléstelen dolog természetesen, ha egy idegennel ilyen egyoldalú tréfákat űz az ember. De többnyire azonnal viaskodásban fonódik össze a testünk. Nyilván diák a szomszédom, egész nap tanul, és lefekvés előtt még akar gyorsan mozogni egy kicsit. Nos, bennem jó ellenfélre talál, ha a szerencse forgandóságától eltekintünk, én vagyok talán az erősebbik és ügyesebbik kettőnk közül. De ő a kitartóbb.

Május 28. Holnapután Berlinbe utazom. Álmatlanság, fejfájás és gondok ellenére talán jobb állapotban, mint valaha is.

Egyszer magával hozott egy lányt. Miközben köszönök, és nem ügyelek rá, nekem ugrik, és feltaszít a magasba: "Tiltakozom", kiáltottam, és felemeltem a kezem. "Hallgass", suttogta a fülembe. Láttam, hogy a lány előtt mindenáron győzni akar, ha kell, aljas eszközökkel, hogy ragyoghasson.

"Azt mondta nekem: » Hallgass« ", kiáltottam hát, fejemet a lány felé fordítva.

"Ó, te, galád", nyögte a férfi halkan, minden erejét bevetve ellenem. El is vonszolt a kanapéig, ráfektetett, a hátamra térdelt, megvárta, amíg újra szóhoz jut, és akkor azt mondta: "Tessék, itt fekszik."

"Próbálja meg még egyszer", akartam mondani, de már az első szó után olyan erővel nyomta bele az arcomat a párnázatba, hogy kénytelen voltam hallgatni. "No jó - mondta a lány, aki az asztalomhoz ült, és egy ott heverő, megkezdett levelet futott át - nem mennénk már? Éppen elkezdett egy levelet."

"Nem folytatja akkor sem, ha elmegyünk. Gyere csak. Fogd meg például itt a combját, nézd, úgy remeg, mint egy beteg állat." "Mondom, hogy hagyd és gyere." Nagy kelletlenül lemászott rólam a férfi. Ekkor jól elagyabugyálhattam volna, mert én most kipihent voltam, ő viszont az előbb minden izmát megfeszítette, hogy leszoríthasson. Ő reszketett, és azt hitte, én reszketek. Sőt még egyre reszketett. De békén hagytam, mert ott volt a lány.

"Alighanem maga már magától is megalkotta a véleményét erről a viadalról", mondtam a lánynak, meghajolva elvonultam előtte, és leültem az asztalhoz, hogy folytassam a levelet. "Ki reszket hát?", kérdeztem, mielőtt írni kezdtem, és bizonyításul, hogy nem én, kinyújtottam feszesen a karomat, kezemben a tollal. Mikor az ajtóba értek, írás közben kurta agyőt vetettem utánuk, de egy kissé ki is rúgtam, hogy legalább magamnak jelezzem, alkalmasint miféle búcsúztatást érdemeltek volna mind a ketten.

Május 29. Holnap Berlinbe. Ideges vagy valódi, megbízható koherencia ez, amit érzek? Milyen is lehet az?! Igaz-e, hogy ha egyszer szert tesz az ember az írás megvilágosodására, semmit sem hibázhat el többé, semmi sem süllyed el, de az is ritkán történik meg, hogy valami a szokottnál magasabbra csap? Az F.-fel kötendő házasság derengő sejtése volna ez? Sajátságos, mindazonáltal az emlékezetemben nem teljesen idegen állapot.

Hosszú ideig ácsorogtam Pickkel a kapuban. Csak arra gondoltam, hogyan szabadulhatnék meg hamar, mert odafönn már várt az epervacsorám. Mindaz, amit most le fogok írni róla, aljasság, mert nem mutatok meg belőle semmit neki, illetve örülök, hogy nem láthatja. Pedig még bűnrészes is vagyok abban, hogy milyen ő, mindaddig, amíg találkozom vele, és így, amit róla mondok, rám is áll, még ha leszámítjuk is azt az affektáltságot, ami egy ilyen megjegyzésben rejlik.

Terveket készítek. Magam elé meredek, hogy el ne mozdítsam a szemem annak a képzeletbeli kaleidoszkópnak a képzeletbeli kukucskálónyílásairól, amelybe belenézek. Összekeverek jó és önző szándékokat, a jók színe elmosódik, és áttevődik a pusztán önzőekre. Felhívok eget-földet, hogy vegyen részt a tervezgetésemben, de nem feledkezem meg a kisemberekről sem, akik bármelyik mellékutcából előhúzhatóak, és terveimet egyelőre jobban is szolgálhatják. Hiszen ez még csak a kezdet, mindig csak a kezdet. Még itt állok a nyomorúságomban, de mögöttem közeledik már terveim roppant kocsija, az első kis rakfelület a lábam alá tolódik, mint a jobb országok karneváli szekerein, meztelen lányok kísérnek föl hátrafelé a lépcsőkön, lebegek, mert lebegnek a lányok, és csendet parancsolóan felemelem a kezem. Rózsabokrok nőnek mellettem, tömjénlángok égnek, babérkoszorúkat bocsátanak alá, virágokat szórnak rám és körém, két trombitás, akiket mintha kőkockákból építettek volna fel, fanfárt fúj, apró népség özönlik elő tömegestül, vezetők mögé rendezve, az üres, fehér, szögletes szabású, szabad terek elsötétednek, megelevenednek és telizsúfolódnak, érzem az emberi törekvések határát, és magaslatomon, önszántamból és hirtelen belém költöző ügyességem jóvoltából, véghezviszem lassan hátrahajolva egy kígyóember mutatványát, amelyet sok-sok évvel ezelőtt csodáltam meg - az égbolt éppen készül meghasadni, hogy utat nyisson egy nekem szóló jelenésnek, de aztán elakad -, fejemet és felsőtestemet áthúzom a lábam között, és fokonként újra egyenesen álló emberként támadok fel. A végső fokozás volt ez, amely embernek megadatik? Úgy látszik, mert már látom, amint az alattam mélyen és hatalmasan elterülő táj minden kapuján kis szarvas ördögök nyomulnak elő, mindent elárasztanak, lépteik alatt minden kettétörik a közepén, mindent eltöröl a farkincájuk, máris ötven ördögfarkinca pucolja az arcomat, megpuhul a föld, süllyed előbb az egyik, aztán a másik lábam, a lányok kiáltozása követ a mélységbe, amelybe függőlegesen süllyedek, egy aknába, amelynek az átmérője éppen annyi, mint a testemé, ám a mélysége végtelen. Ez a végtelenség semmiféle különleges teljesítményre nem csábít, bármit tennék, kicsinyes lenne, értelmetlenül zuhanok, és így a legjobb.

Dosztojevszkij levele fivérének a fegyházi életről.

Grete Blochhoz

14. V. 2.
[valószínűleg 1914. június 2. vagy 3.]

Kedves Grete Kisasszony, pár sort csak, délután megpróbáltam bepótolni az éjszakai nemalvást, este a szüleimet helyettesítettem az üzletben, alig van időm, de annyi van azért, hogy elmondjam a következőt: hogy Maga mi mindent jelent nekem, azt nem tudhatja, de amit tud, abból is rá kell jönnie, hogy Maga egy saját maga számára korántsem tisztázott, ellenben érzelmileg tökéletesen átélt helyzetben talán mindent megtesz értem, amit csak megtehet az ember a felebarátjáért, és hogy ez a minden sűrítetten benne van és munkálkodik mindabban, amit Maga cselekszik, de legkivált a tekintetében; munkálkodik is, Grete Kisasszony, munkálkodik is. És most még hadd csókolom meg azt a kedves kezét.

Franz K.

14. VI. 6.

Tegnap megint olyan napom volt, hogy teljesen tehetetlennek éreztem magam, képtelen voltam megmozdulni, képtelen voltam belefogni a Magának írandó levélbe, holott ami élet maradt még bennem, mind erre ösztökélt. Olykor igazán nem tudom - egyelőre csak Magának mondom ezt -, vállalhatom-e a házasság felelősségét így, ahogy vagyok. Az asszony szilárdságára alapozott házasság? Félresikerült építmény lesz, nem? Összeomlik, és még az alapja is kifordul a földből.

Ó, Istenem, hiszen értettem én, Grete Kisasszony, hogy mit jelent a Maga ítélete az írásról. De ha megértettem is, akkor sem helyes, még ha elfogadják se. Ki-ki a maga módján menekszik fel az alvilágból, én írással. Ezért én, ha már így kell lennie, csak írással, nem pedig pihenéssel és alvással maradhatok idefent. Sokkal előbb jutok pihenéshez írással, semmint íráshoz pihenéssel. [...]

Napló

Június 6. Vissza Berlinből. Megkötöztek, mint egy gonosztevőt. Ha valódi láncra verve egy sarokba ültetnek, csendőrt állítanak elém, és csak így hagyják, hogy végignézzem, az sem lett volna rosszabb. És ez volt az eljegyzésem, és mindenki igyekezett életre kelteni, és mivel ez nem sikerült, eltűrni olyannak, amilyen vagyok. F. mindenesetre a legkevésbé közülük, tökéletesen jogosan, mert ő szenvedett a legjobban. Ami a többieknek puszta jelenség volt, az neki fenyegetés.

Egy pillanatig se bírtuk ki otthon. Tudtuk, hogy keresni fognak bennünket. És bár este volt, mégis elfutottunk. Városunkat dombok vették körül. Ezekre a dombokra másztunk föl. Minden fát megremegtettünk, ahogy lefelé futtunkban egyiktől a másikig lendültünk.

A helyzet az üzletben este röviddel üzletzárás előtt: a kezek a nadrágzsebekben: kissé görnyedten néznek ki a bolthajtás mélyéből a tágra nyitott kapun a térre. Az alkalmazottak bágyadt mozdulatai, mindenfelé a pultok mögött. Egy csomag erőtlen összekötözése, néhány doboz önkéntelen leporolása, elhasznált csomagolópapír kisimítgatása és egymásra rakása.

Jön egy ismerős, és beszél hozzám. Úgyszólván ráfekszem, olyan nehéz vagyok. A következőt állítja: egyesek azt mondják, én azonban épp az ellenkezőjét mondom. Felsorolja véleménye indokait. Megingok. A kezeim úgy hevernek a nadrágzsebemben, mintha beleestek volna, ám egyszersmind olyan lazán, mintha elég volna csak finoman kifordítanom a zsebeimet, és ismét nyomban kiesnének.

Bezártam az üzletet, az alkalmazottak, idegen emberek, kalapjukkal a kezükben távolodtak. Júniusi este volt, már este nyolc óra ugyan, de még világos. Nem volt kedvem sétálni, soha sincs kedvem sétálni, de haza sem akartam menni. Mikor az utolsó tanoncom is befordult a sarkon, a bezárt bolt előtt leültem a földre.

Egy ismerősöm arra jött a fiatal feleségével, és meglátott a földön ülve. "Nézd csak, ki ül itt", mondta. Megálltak, és a férfi megrázott egy kicsit, bár én kezdettől fogva nyugodtan néztem őt.

"Az Isten szerelmére, miért ül itt így?", kérdezte a fiatal feleség. "Fel fogom számolni az üzletemet - mondtam. - Nem megy éppen rosszul, a kötelezettségeimnek is tökéletesen meg tudok felelni, igaz, épp hogy csak. De nem bírom a gondokat, nem tudom kézben tartani az alkalmazottaimat, a vevőkkel meg nem találom el a hangot. Már holnaptól fogva ki se nyitom többé az üzletet. Mindent jól meggondoltam." Láttam, a férfi úgy igyekszik megnyugtatni a feleségét, hogy a kezét a keze közé fogja.

"Nos, jó - mondta -, fel akar hagyni tehát az üzlettel, nem ön az első, aki így cselekszik. Mi sem - és közben a feleségére nézett - fogunk tétovázni, akárcsak ön, mihelyt vagyonunk elegendő lesz a szükségleteinkre, hogy felhagyjunk az üzletünkkel. Az üzlet éppoly kevéssé szerez örömet nekünk, mint önnek, ezt elhiheti. De miért ül a földön?"

"Hová menjek?" kérdeztem. Természetesen tudtam, miért faggatnak. Részvétet, csodálkozást éreztek és zavart is, de képtelen voltam rá, hogy még rajtuk is segítsek.

Már éjfél volt. A szobámban ültem, és egy levelet írtam, amely nagyon fontos volt számomra, mert azt reméltem, hogy sikerül egy jó külföldi állást elnyernem általa. Igyekeztem az ismerősömnek, akihez intéztem, és akivel most, tízévi elszakadás után véletlenül egy közös barát révén kerülhettem újra kapcsolatba, emlékezetébe idézni a rég múlt időket és egyúttal megértetni vele, hogy mennyire összejátszott minden ellenem, és hazámból sürgősen távozni kényszerít, s hogy mivel nincsenek más jó és befolyásos kapcsolataim, minden reményemet beléje vetem.

Bruder elöljárósági tisztviselő csak este kilenc óra tájban tért haza az irodájából. Már egészen sötét volt. Felesége a kapu előtt várta, kisleányukat magához szorítva. "Hogy áll a dolog?", kérdezte. "Nagyon rosszul - mondta Bruder -, csak gyere, menjünk be a házba, ott majd mindent elmondok." Alighogy beléptek a házba, Bruder bezárta a házkaput. "Hol a cselédlány?" kérdezte. "A konyhában", mondta az asszony. "Akkor jó, gyertek!" A nagy, alacsony lakószobában meggyújtották az állólámpát, mindnyájan leültek, és Bruder így szólt: "A dolog tehát a következőképpen áll. A mieink mind visszavonulóban vannak. A rumdorfi ütközet, amint a városi tanácshoz befutott megbízható hírekből leszűrtem, ránk nézve a lehető legkedvezőtlenebbül alakult. A csapatok legnagyobb része már el is vonult a városból. Még titkolják, nehogy az egekig csapjon a rémület a városban. Én ezt nem tartom bölcs dolognak, jobb volna nyíltan megmondani az igazságot. A kötelességem azonban azt kívánja, hogy hallgassak. Hanem hogy neked megmondjam az igazságot, abban senki sem akadályozhat meg. Egyébként sejti is mindenki, hányadán állunk, ezt észlelni mindenütt. Mindenki bezárkózik a házába, és elrejti, ami elrejthető."

A városi tanács néhány hivatalnoka a városháza egyik ablakának kő mellvédje mögött állt, és lenézett a térre. Az utóvéd maradéka várt ott a visszavonulási parancsra. Csupa fiatal, nagydarab, pirospozsgás legény, akik szorosan fogták idegesen ide-oda ránduló lovuk kantárát.

Két tiszt lovagolt lassan fel-alá előttük. Nyilván valamilyen hírre vártak. Többször is elküldtek egy-egy lovast, aki szélsebesen eltűnt a kerek tér egyik meredeken felkaptató mellékutcájában. Eddig még egyikük sem tért vissza.

Az ablaknál álló csoporthoz odalépett Bruder tisztviselő, egy még fiatal, de körszakállas férfi. Mivel valamilyen magasabb beosztása volt, és adottságai folytán különleges tekintélynek örvendett, az ablaknál állók mind udvariasan meghajoltak, és előreengedték a mellvédhez. "Ez tehát a vég - mondta a térre nézve. - Túlságosan is nyilvánvaló."

"Ön azt hiszi tehát, tanácsos úr - kérdezte egy fennhéjázó fiatalember, aki Bruder érkezésére sem mozdult el a helyéről, és most olyan közel állt hozzá, hogy nem is tudtak egymás arcába nézni - ön azt hiszi tehát, hogy elvesztettük a csatát?"

"Egészen biztosan. Semmi kétség nem férhet hozzá. Köztünk legyen mondva, rossz a hadvezetésünk. Különféle régi bűneinkért kell bűnhődnünk. Most azonban nincs idő, hogy erről beszéljünk, most mindenki gondoskodjék önmagáról. Hiszen a teljes felbomlás előtt állunk. Ma estére már itt lehetnek a vendégek. Talán még estig sem várnak, hanem már egy félóra múlva itt lesznek."

Elcsábíttatás falun

Június 11. Egyszer nyáron estefelé egy olyan faluba érkeztem, ahol még sohasem jártam. Feltűnt, milyen szélesek és rendezettek az utak. A parasztudvarok előtt mindenütt magas, öreg fákat lehetett látni. Éppen elállt az eső, felfrissült a levegő, nagyon élveztem mindent. Igyekeztem is kimutatni ezt a kapuk előtt álló emberek köszöntésével, azok barátságosan, de tartózkodóan válaszolgattak. Úgy gondoltam, jó volna itt éjszakázni, ha találnék egy vendégfogadót.

Éppen egy udvar magas, zölddel benőtt fala mentén haladtam, amikor kinyílt egy kis ajtó ezen a falon, három arc pillantott elő, majd eltűntek, és az ajtó becsukódott. "Különös", szóltam oldalvást, mintha lett volna kísérőm. És mintha csak zavarba akarna ejteni, csakugyan ott állt mellettem egy magas férfi, kalap és kabát nélkül, kötött, fekete mellényben, és pipázott. Gyorsan összeszedtem magam, és így szóltam, mintha már előbb is tudtam volna a jelenlétéről: "Az ajtó! Látta ön is, ahogy kinyílt ez a kis ajtó?"

"Igen - mondta a férfi - de miért volna ez különös, a bérlő gyermekei voltak. Hallották az ön lépéseit, és kinéztek, ki jár erre ilyen későn." "Ez mindenesetre egyszerű magyarázat - mondtam mosolyogva -, nem kell hozzá sok, hogy egy idegen mindent különösnek találjon. Köszönöm." És mentem tovább. A férfi azonban követett. Tulajdonképpen nem csodálkoztam rajta, lehetséges volt elvégre, hogy a férfi ugyanarra tart, amerre én, semmi sem indokolta azonban, hogy egymás mögött menjünk, ha mehettünk egymás mellett is.

Megfordultam, és így szóltam: "Ez az út visz a vendégfogadóhoz?"

A férfi megállt, és azt mondta: "Nincsen nekünk fogadónk, vagyis van egy, de az lakhatatlan. A községé, de mivel senki sem pályázott rá, már évekkel ezelőtt átengedte egy öreg nyomoréknak, akiről addig a községnek kellett gondoskodnia. Ő igazgatja most a feleségével a vendégfogadót, de úgy, hogy alig lehet elmenni az ajtaja előtt, olyan bűz tódul ki bentről. Az ivóban elvágódik az ember a piszkon. Hitvány egy fogadó, a falu szégyene, a község szégyene."

Kedvem volt ellentmondani ennek a férfinak, a külleme erre ingerelt, az alapjában véve sovány ábrázata a sárgás, bőrszerű, lanyhán párnás orcáival meg az állkapcsának a mozdulatai nyomán az egész arcán ide-oda tévelygő, sötét ráncaival. "Úgy - mondtam, semmi további ámulatot nem szentelve ezeknek az állapotoknak, és aztán így folytattam: - Márpedig én ott fogok lakni, mert eltökélt szándékom, hogy itt szálljak meg."

"Akkor viszont - mondta a férfi nagy sietve - a fogadóba erre kell mennie - és abba az irányba mutatott, amerről jöttem. - Menjen el a legközelebbi sarokig, és ott forduljon be jobbra. Ott mindjárt meg fogja látni a fogadó cégérét. Ott van."

Megköszöntem a felvilágosítást, és most újra elhaladtam előtte, miközben ő különösen nagy figyelemmel vett szemügyre. Az ellen, hogy talán rossz irányt jelölt meg nekem, nem védekezhettem ugyan, de sem azzal el nem képeszthetett, hogy rákényszerített: masírozzak el előtte, sem azzal nem, hogy olyan feltűnően gyorsan elállt attól, hogy óva intsen a fogadótól. Hogy hol a vendégfogadó, megmutathatja majd más is, s ha piszkos, hát alhatom egyszer piszokban, csak a dacom elégülhessen ki. Egyébként nem is igen maradt más választásom, már sötét volt, az országutakat feláztatta az eső, és a legközelebbi faluig hosszú volt még az út.

Már mögöttem volt a férfi, és elhatároztam, hogy egyáltalán nem törődöm vele, amikor egy női hangra lettem figyelmes, amely a férfihoz beszélt. Megfordultam. Egy platáncsoport sötétjéből egy magas, egyenes tartású nő lépett elő. Szoknyája sárgásbarnán ragyogott, a fejét és a vállát durva szövésű, fekete kendő borította. "Gyere már haza - szólt a férfinak -, miért nem jössz már?"

"Megyek már - mondta -, csak egy kicsit várj még. Csak látni akarom, mit csinál itt ez a férfi. Idegen. Teljesen szükségtelenül mászkál itt föl-alá. Nézd csak."

Rólam beszélt, mintha süket volnék, vagy nem érteném a nyelvét. Mármost nem érdekelt különösebben, mit mond, de az természetesen kellemetlenül érintett volna, ha mindenféle hamis híreket terjesztene rólam a faluban. Így szóltam hát a nőhöz: "Csupán a fogadót keresem, semmi mást. A férjének nincs joga ilyen módon beszélnie és önnek esetleg hamis véleményt sugalmaznia rólam."

A nő azonban alig nézett rám, hanem odament a férjéhez, jól gondoltam, hogy a férje, olyan természetes volt a kapcsolat közöttük - és a vállára tette a kezét: "Ha akar valamit, a férjemmel beszéljen, ne velem."

"Nem akarok semmit - mondtam dühösen e bánásmód miatt -, én nem törődöm magukkal, maguk meg ne törődjenek velem. Ez az egyetlen kérésem." A nő feje megrándult, ezt még láthattam a sötétben, a szemének a kifejezését azonban már nem. Alighanem akart valamit válaszolni, de a férje leintette: "Hallgass!", és ő hallgatott.

Úgy véltem, ennek a találkozásnak egyszer s mindenkorra vége, megfordultam, és tovább akartam menni, akkor valaki azt kiáltotta: "Uram!" Ez valószínűleg nekem szólt. Az első pillanatban azt sem tudtam, honnan jön a hang, de aztán észrevettem, hogy a fejem fölött egy fiatalember ül az udvar falán, aki a lábát lógázva és a térdét összeütögetve, hanyagul így szólt hozzám: "Most hallottam, hogy a faluban akar éjszakázni. Sehol máshol nem kaphat használható szállást, csak itt az udvarban."

"Az udvarban?", kérdeztem, és bár dühös voltam miatta utóbb, önkéntelenül a házaspárra néztem kérdőn; azok még mindig ott álltak egymásnak támaszkodva, és engem figyeltek.

"Úgy van", felelte, s mind a válaszában, mind pedig az egész viselkedésében fölény érződött.

"Kiadnak itt ágyakat?", kérdeztem még egyszer, hogy megbizonyosodjam, és visszaszorítsam a férfit a bérbeadó szerepébe.

"Igen - mondta, és kissé már elfordította rólam a tekintetét -, átengedünk itt éjszakára ágyakat, nem mindenkinek, hanem csak annak, akinek felajánljuk."

"Elfogadom - mondtam - természetesen fizetni fogok az ágyért, akár a fogadóban."

"Kérem - mondta a férfi, és már jó ideje elnézett fölöttem -, nem fogjuk becsapni."

Úgy ült ott fenn, mint valami úr, én pedig úgy álltam lenn, mint egy kis szolga, nagy kedvem lett volna megdobni egy kővel, hogy kicsit felélénküljön. Ehelyett azt mondtam:

"Kérem, nyissa ki az ajtót."

"Nincs bezárva", mondta.

"Nincs bezárva", ismételtem dörmögve, és szinte öntudatlanul kinyitottam az ajtót, és beléptem. Véletlenül mindjárt a belépésem után felnéztem a falra, a férfi már nem volt ott, úgy látszik, nem törődve a fal magasságával, leugrott róla, és talán a házaspárral tanácskozott. Csak tanácskozzanak, mi történhet velem, fiatal emberrel, akinek készpénze alig valamivel tett ki többet három forintnál, és akinek alig volt más ingósága, mint egy tiszta ing a hátizsákban és egy revolver a nadrágzsebben. Különben egyáltalán nem úgy festettek ezek az emberek, mint akik meg akarnak lopni valakit. De akkor meg mi mást követelhetnének tőlem?

Az udvar a nagy parasztporták szokásos gondozatlan kertje volt, a szilárd kőfal többet sejtetett. A magas fűben, szabályos egymásutánban, elvirágzott cseresznyefák sorakoztak. A távolban látszott a parasztház, egy terjedelmes földszintes épület. Már nagyon besötétedett; kései vendég voltam; ha a falon ülő férfi valamiképpen be talált csapni, kellemetlen helyzetbe kerülhettem. A házhoz vivő úton senkivel sem találkoztam, de már pár lépésnyire a háztól észrevettem a nyitott ajtón át két nagy termetű öregembert az első helyiségben, egy férfit és egy nőt, amint arcukat az ajtó felé fordítva, egymás mellett esznek egy tálból valamilyen kását. A sötétben semmi határozottat nem tudtam kivenni, csak a férfi kabátja ragyogott helyenként aranylóan, bizonyára a gombjai voltak, vagy talán az óralánca.

Üdvözöltem őket, és aztán így szóltam, egyelőre nem lépve át a küszöböt: "Éppen éjjeli szállást kerestem a községben, amikor azt mondta nekem egy fiatalember, aki a maguk kertjének a falán ült, hogy itt a majorban megszállhatnék fizetség fejében." A két öreg a kásába nyomta a kanalát, hátradőlt a padon, és némán nézett rám. Vendégszerető éppenséggel nem volt a viselkedésük. Ezért hozzátettem: "Remélem, helyes volt a felvilágosítás, amelyet kaptam, és nem háborgatom magukat fölöslegesen." Ezt nagyon hangosan mondtam, mert a két öreg lehetett nagyothalló is.

"Jöjjön közelebb", mondta a férfi kisvártatva.

Csak azért engedelmeskedtem neki, mert olyan öreg volt, egyébként természetesen ragaszkodtam volna hozzá, hogy határozott kérdésemre határozott választ kapjak. Mindenesetre azt mondtam, amikor beléptem: "Ha csak a legcsekélyebb nehézséget okozza is a befogadásom, mondják meg nyíltan, egyáltalán nem ragaszkodom hozzá. Megyek a fogadóba, nekem igazán mindegy."

"Mennyit beszél", mondta a nő halkan.

Csak sértésnek szánhatta, udvariasságomra tehát egyre sértésekkel válaszoltak, de hát öregasszony volt, nem tudtam védekezni. És éppen ez a védtelenség volt talán az oka, hogy az asszony visszaverhetetlen megjegyzése sokkal jobban hatott rám, semmint megérdemelte volna. Valamiféle rosszallás valamiféle jogosultságát éreztem, nem azért, mert túl sokat beszéltem, hiszen valójában csak a legszükségesebbet mondtam, hanem más, egészen a létem közelébe nyúló okokból. Nem mondtam semmi egyebet, nem vártam válaszra, egy közeli sötét sarokban észrevettem egy padot, odamentem és ráültem.

Az öregek újra enni kezdtek, az egyik szomszéd szobából kijött egy leány, és égő gyertyát állított az asztalra. Most még kevesebbet lehetett látni, mint az előbb, minden összezsugorodott a sötétben, csak a kis láng repdesett az öregek enyhén előrehajló feje fölött. Beszaladt néhány gyerek a kertből, az egyikük elvágódott, és sírva fakadt, a többiek megtorpantak, és most szétszóródva álldogáltak a szobában, mire az öregember így szólt: "Eredjetek aludni, gyerekek."

Nyomban összeverődtek, a síró már csak hüppögött, közelemben az egyik fiú megrántotta a kabátomat, mintha azt akarná értésemre adni, hogy én is menjek velük, csakugyan aludni tértem volna én is, így hát felálltam, és elvegyülve felnőttként a sok gyerek közé, akik fennhangon és egyszerre jó éjszakát kívántak, némán kivonultam a szobából. A barátságos kisfiú fogta a kezemet, úgyhogy könnyen eligazodtam a sötétben. Nemsokára oda is értünk egy meredek falépcsőhöz, felmásztunk, és a padláson találtuk magunkat. Egy kis tetőnyíláson éppen a keskeny holdsarlóra lehetett látni, gyönyörűség volt a nyílás alá állni - csaknem kinyúlt rajta a fejem - és beszívni a langyos és mégis hűvös levegőt. Az egyik fal mentén szalmával volt felhintve a padló, ott jutott bőven hely nekem is az alváshoz. A gyerekek - két fiú és három lány - nagy nevetgélés közepette vetkőztek, én nyomban a szalmára vetettem magam ruhástul, elvégre idegenek közt voltam, és egyáltalán nem szándékoztam ittragadni. A könyökömre támaszkodva egy darabig elnéztem a gyerekeket, akik félmeztelenül játszadoztak egy zugban. De aztán olyan fáradtnak éreztem magam, hogy fejemet a hátizsákomra hajtottam, kinyújtottam a karomat, a pillantásom egy darabig még pásztázgatta a tetőgerendákat, aztán elaludtam. Első álmomban még hallani véltem, amint így kiált fel az egyik fiú: "Vigyázat, jön!", mire a kihunyó tudatomba sietős, tipegő léptek neszei hatoltak még be, a gyerekeké, amint a fekhelyükhöz szaladtak.

Csak egészen rövid ideig alhattam, mert amikor felébredtem, a holdfény a padlónak csaknem ugyanarra a helyére esett, ahová az előbb. Nem tudtam, miért ébredtem fel, mert álomtalanul és mélyen aludtam. Ekkor észrevettem mellettem, nagyjából a fülemmel egy vonalban egy bozontos kis kutyát, egyikét azoknak az utálatos ölebeknek, amelyeknek viszonylag nagy, göndör szőrű feje van, és ezen a szemek meg a száj mintha lazán berakott ékszerek lennének valamilyen élettelen, szaruszerű anyagból. Hogy került ez a nagyvárosi kutya egy faluba? Mi indította arra, hogy fel-alá kóboroljon éjszaka a házban? Miért állt meg a fülem mellett? Ráfújtam, hogy elkergessem, talán a gyermekek játékszere volt, és csak eltévedt. Megijedt a fújtatásomtól, de nem szaladt el, hanem csak megfordult, ott állt most a görbe lábain, és különösen a nagy fejéhez képest satnyának ható testét mutatta felém. Mivel nyugton maradt, szerettem volna újra elaludni, de nem tudtam, folyton ott láttam éppen a lehunyt szemem előtt imbolyogni a kutyát, s amint a szemeit meresztgeti. Ez tűrhetetlen volt, nem maradhatott mellettem a kutya, felálltam, és a karomba vettem, hogy kivigyem. De az eddig oly fásult kutya védekezni kezdett, karmaival megpróbált belém akaszkodni. El kellett tartanom tehát magamtól a mancsocskáit, ami persze nagyon könnyű volt, fél kezembe össze tudtam fogni mind a négyet.

"Jól van, kutyuskám", szóltam le a rázkódó, fürtös, izgatott fejecskéhez, és elindultam vele a sötétben, hogy megkeressem az ajtót. Csak most figyeltem fel rá, milyen csendes a kutyus, nem ugatott és nem nyüszített, csak a vér lüktetett vadul az ereiben, ezt éreztem. Pár lépés után - a kutyának szentelt figyelmem óvatlanná tett - nagy bosszúságomra belebotlottam az egyik alvó gyerekbe. Most már egészen sötét is volt a padláson, a kis nyíláson alig szüremlett be némi fény. A gyerek felsóhajtott, én egy pillanatra megmerevedtem, még a lábam hegyét sem húztam vissza, nehogy a legapróbb további mozdulattal még jobban felébresszem a gyereket. Késő volt, egyszer csak láttam, amint fehér ingükben sorra felemelkednek körülöttem a gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, vagy parancsra tennék, nem én voltam a hibás, én csak egy gyereket ébresztettem föl, és ez az ébresztés sem volt igazi ébresztés, csak megzavartam egy kicsit, és ezt egy gyerek álmának könnyűszerrel ki kellett volna bírnia. Nos, most ébren voltak. "Mit akartok, gyerekek - kérdeztem - aludjatok csak tovább."

"Visz valamit", mondta az egyik fiú, és tapogatni kezdtek mind az öten.

"Igen - mondtam, nem volt mit rejtegetnem, ha a gyerekek akarják kivinni a kutyát, annál jobb, csak vigyék. - Ezt a kutyát viszem ki. Nem hagyott aludni. Tudjátok, kié?"

"Crusterné asszonyé", úgy véltem legalábbis, hogy ez vehető ki kusza, elmosódott, álmos és nem nekem, hanem egymásnak szóló felkiáltásaikból.

"Ki az a Crusterné asszony?", kérdeztem, de választ már nem kaptam az izgatott gyerekektől. Egyikük elvette tőlem a kutyát, amely most egészen elcsöndesedett, és elsietett vele, a többiek követték.

Nem akartam itt maradni egyedül, elmúlt már az álmosságom is, egy pillanatig tétováztam ugyan, úgy tűnt, túlságosan is belebonyolódom ennek a háznak az ügyeibe, ahol senki sem tanúsított irántam nagy bizalmat, végül mégis a gyerekek után szaladtam. Közvetlenül magam előtt hallottam lábdobbanásaikat, de a vaksötétben és az ismeretlen utakon többször megbotlottam, és egyszer még fájdalmasan be is ütöttem a fejem a falba. Abba a szobába is eljutottunk, ahol az öregekkel találkoztam, üres volt, a még mindig nyitott ajtón ki lehetett látni a holdfényes kertre. "Eredj ki - mondtam magamban - meleg az éjszaka, világos van, gyalogolhatsz tovább, vagy akár éjszakázhatsz a szabadban. Nem értelmetlenség, hogy itt nyargalászol a gyerekek után?" De szaladtam tovább, a kalapom, botom és hátizsákom különben is fenn volt még a padláson. De hogy szaladtak a gyerekek! A holdfényes szobán, jól láthattam, lobogó ingükben két ugrással repültek át. Eszembe jutott, hogy a vendégszeretet hiányát, amelyet e házban tapasztaltam, kellőképpen megháláltam azzal, hogy felriasztottam a gyerekeket, körfutást rendeztem a házban ahelyett, hogy aludnék, magam is nagy lármát csaptam a házban (a csupasz gyereklábak lépteit az én súlyos csizmám csattogásához képest alig lehetett hallani), és még azt sem tudtam, mindennek mi lehet még a következménye.

Egyszer csak fénylő világosság támadt. Egy előttünk kinyíló szobában, amelynek ablakai ki voltak tárva, egy törékeny asszony ült egy asztalnál, és írt valamit egy szép nagy állólámpa fényénél. "Gyerekek!", kiáltott fel ámulatában, engem még nem látott, én még az ajtón kívül voltam az árnyékban. A gyerekek az asztalra helyezték a kutyát, szemlátomást nagyon szerették az asszonyt, minduntalan igyekeztek a szemébe nézni, egy leány megfogta, és simogatta a kezét, az asszony hagyta, és szinte észre sem vette. A kutya ott állt előtte a levélpapíron, amelyre az asszony írt még az imént, és kiöltötte feléje a reszkető kis nyelvét, amely jól látszott közvetlenül a lámpaernyő alatt. A gyerekek könyörögtek, hadd maradhassanak ott, és hízelegve igyekeztek az asszony beleegyezését elnyerni. Az asszony határozatlan volt, felemelkedett, kinyújtotta a karját, az egyetlen ágyra mutatott és a kemény padlóra. A gyerekek nem hagyták a dolgot annyiban, és próbaképpen lefeküdtek a padlóra ott, ahol éppen álltak; egy ideig néma csend volt. Az asszony mosolyogva nézte őket, karját az ölében összefonva. Hol egyik, hol másik gyerek emelte fel a fejét, de mikor látta, hogy a többiek még fekszenek, ő is visszafeküdt.

Egy este valamivel később értem haza az irodából, mint rendesen - egy ismerősöm tartott fel sokáig a kapu előtt -, és a gondolataim még a beszélgetés körül jártak, amely főként hivatásbeli kérdéseket érintett, miközben kinyitottam a szobámat, felöltőmet a fogasra akasztottam, és a mosdóasztalhoz indultam. Ekkor idegen, kurta szusszanásokra figyeltem föl. Felnéztem, és a mélyen egy sarokba állított kályha tetején a félhomályban valami élőlényt pillantottam meg. Sárgásan fénylő szemek néztek rám, a felismerhetetlen arc alatt kétoldalt nagy kerek női mellek lapultak a kályha párkányzatára, az egész lény mintha merő felhalmozott, puha, fehér hús lett volna, hosszú, vastag, sárgás farok lógott le a kályháról, a vége ide-oda himbálózott a kályhacsempék fölött.

Elsőként azt tettem, hogy nagy léptekkel és leszegett fejjel - Őrültség! Őrültség!, mormoltam mint valami imát - az ajtóhoz mentem, amely a szobaasszonyom lakrészébe nyílt. Csak utóbb vettem észre, hogy kopogtatás nélkül léptem be... [félbeszakad]

Éjfél körül járt. Öt férfi fogott, a hatodik felemelte föléjük a kezét, hogy megragadjon. "Gyerünk!", kiáltottam fel, és megperdültem, mire mindnyájan lehullottak. Úgy éreztem, valamiféle törvények érvényesülnek, az utolsó erőfeszítésemkor tudtam, hogy sikerülni fog, láttam, amint mindegyik férfi felemelt karral hanyatlik most hátra, megértettem, hogy a következő pillanatban bizonyosan mindnyájan nekem rontanak, a házkapu felé fordultam - ott álltam közvetlenül előtte -, kinyitottam az úgyszólván magától és szokatlan gyorsasággal engedő zárat, és futásnak eredtem a sötét lépcsőn fölfelé.

Fönn a legfelső emeleten a nyitott lakásajtóban idős anyám állt gyertyával a kezében. "Vigyázz, vigyázz - kiáltottam fel már az utolsó előtti emeletről -, üldöznek!"

"Kicsoda? Ugyan kicsoda? - kérdezte anyám. - Ugyan ki üldözhetne téged, fiam."

"Hat férfi", mondtam kifulladva.

"Ismered őket?", kérdezte anyám.

"Nem, idegen férfiak", mondtam.

"Hogy néznek ki?"

"Hisz alig láttam őket. Egynek fekete körszakálla volt, egynek nagy gyűrű az ujján, egynek vörös öve, egynek szakadt volt a nadrágja térde, egynek csak a fél szeme volt nyitva; az utolsó pedig a fogát vicsorította."

"Ne gondolj most már rá - mondta az anya -, menj a szobádba, feküdj le aludni, megágyaztam." Anyám, ez az idős asszony, akit már nem érhetett el élőlény támadása, öntudatlanul nyolcvanéves badarságokat ismételgető szája körül ravaszkás vonással. "Most aludni?", kiáltottam fel... [félbeszakad]

Grete Blochhoz

14. VI. 11.

Kedves Grete Kisasszony, figyelemre méltó, rendkívül figyelemreméltó levél.

Kételkedik benne, hogy javult a helyzet, és ezzel természetesen szándéka ellenére megint ijesztget, "de nem tudja megmondani az okát". Az én természetemre azonban úgy hatnak az ilyen módszerek, hogy csak elmúlna tőlük az ijedelmem, ha nem volnának még, noha jól látható, mégis áthatolhatatlan okok a legnagyobb nyugtalanságra.

De viszont ellentétben az első mondattal: Maga semmiképp nem hisz a lelkiállapotom törvényszerűségében. Hagyja hát figyelmen kívül azokat a nyilvánvaló sajátságokat, amelyek rám mint egyedre jellemzők, és vegye szemügyre az egészet mint tipikus esetet. Olyan emberről van szó, aki az életkörülményeinél és a természeténél fogva teljesen aszociális, egészsége ingatag, s pillanatnyilag is nehéz volna megítélni az állapotát, zsidó létére se nem cionista (bámulom a cionizmust, és undorodom is tőle), se nem hivő, és minden gyámolító közösségből kizárta magát, énjének javát szüntelenül, fájdalmasan őrli a hivatal taposómalma - egy ilyen ember szánja el magát, igaz, a legsúlyosabb belső kényszertől indíttatva, a legszociálisabb tettre, a házasságra. Úgy érzem, ilyen embertől ez nem csekélység. [...]

14. VI. 14

Kedves Grete Kisasszony, először is: egyáltalán nem haragudtam, okom se volt rá, legföljebb azért haragudhatnék (s természetesen azért is csak önmagamra), hogy a legutóbbi levelem nem tudta meggyőzni Magát. Inkább beteges ingerültség volt az (egyetlen éjszaka is okozhat ilyent, ha rosszabb a szokottnál, mivel a mostani állapotomban minden éjszakába, az alvásnak minden reményébe bele kell kapaszkodnom. Vigyáznom kell ma is, mert a legutóbbi éjszakám olyan volt, mint a gonosztevő első éjszakája a tett elkövetése után. Folyton fel-felriadtam, majd röpke fohász közben elszunnyadtam megint. De voltak közben már jobb éjszakáim is), meglehet tehát, hogy ez az ingerültség vitt rá, hogy szinte tudatosan olyasmit olvassak bele a levelébe, ami nem volt benne, de még ha benne lett volna is, akkor sem tagadta volna meg eredetét: a Maga jóságos, nagy szívét. De valamiképpen örömöm telt benne, hogy, ha csak képzeletben is, valami gorombaságot zsebeljek be Magától, és voltam olyan gonosz, hogy hallgattam a csábításra.

A "vallomásomat" általában helyesen értelmezi, és eszerint méltán csodálkozik is rajta. Csak a "vallomás" magját nem pontosan érti, pedig az (ha csökkentünk és figyelmen kívül hagyunk némely részleteket) nagyon egyszerű, sajnos nagyon egyszerű. A felsorolt pontok között van ugyanis egy, amelyből kiindulva (Ottla járt itt az imént, és elszórakoztatott a vak emberről szóló elbeszéléseivel, akihez most fog ellátogatni egy rózsacsokorral) áttekinthetjük az egészet. Ez pedig, mint Maga is könnyen beláthatja, az egészségi állapotom, amit Maga úgy hív, hogy "semmi". Ha egészségesebb és szilárdabb volnék, már megbirkóztam volna minden nehézséggel, már rég nem volnék a hivatalban, teljesen biztos volnék F.-ben, biztos az egész világban; ami hiányozna még, azt hozzáadnám az egészségemből, most ellenben az egészségemmel kell megszorítanom mindent. Mit mondhatnék többet erről? De csalóka még ez az egészségi állapot is, még engem is meg-megcsal, minden időben hajszálpontosan megjelennek azok a hiedelmek, amelyek éppen az adott időponthoz illenek a legkevésbé. Szörnyű, beteges képzelgés persze; de ez már olyan szerteágazón, olyan mélyen gyökerezik bennem, hogy vele élek, vele halok. Maga hangsúlyozottan jó jelnek tartja a "nyakasságomat". Van benne valami igazság. De nyakasság származhat elkeseredésből is.

Az egészségi állapot a mérleg egyik serpenyőjében van, és mindaz, amit elsoroltam, a másikban. Van egy pillanat, amikor függőben van az egész, és döntésre vár. Ha elég erős az egészség, felbillenti a másik serpenyőt, s mindaz, ami benne van, elillan a levegőbe, ha viszont nem elég szilárd, akkor maga billen fel, s most a másik serpenyő tartalma addig fogja hevíteni, míg egy valóságos kísértetet ki nem költ belőle. [...]

[1914. június 16. vagy 17.]

Kedves Grete Kisasszony, csak pár sort küldök egy szép parkból, a szökőkút sustorgása és a gyerekek békés zajongása a fülemben. Még megérem, hogy kedvet kapok holmi öreg házaspárok szórakozásához, elbámészkodni a gyeptakarón, elüldögélni az alkonyatban, elnézegetni a verebeket. A fejem, amely most már negyedik éjszaka - volt már sokkal jobb is - alig jut alváshoz, kezd kitisztulni egy kissé. És az életem? Maga ott ül az irodájában, és a körmére koppint a tanítványainak, én ellenben - ma különlegesen csöndes nap volt - egy óra hosszat küszködtem, persze hiába, az alvással, aztán uszodába mentem, úsztam, majd tornáztam, majd a séta után aludttejet ittam egy tejcsarnokban, most pedig itt ülök a parkban, és írok Magának. Ugye, egy pesztonka se vigyázhatna rám jobban? Hát éjjel? Éjjel pehelykönnyű álomba merülök két-három órára, fel-felriadva közben, aztán végleg kimegy az álom a szememből, egy-egy pillanatra talán megint elbóbiskolok, de elaludni nem fogok már, és a toronyból felhangzó óraütések kínos pontossággal emlékeztetnek rá, hogy múlik az idő, hogy a szörnyű éjszakára jön a szörnyű reggel, stb. Ostoba siránkozás! Jól tudom pedig, hogy ez úgyis elmúlik, és úgysem pusztulok bele. [...]

Napló

Június 25. Kora reggeltől mostanáig, alkonyatig fel-alá járkáltam a szobámban. Az ablak nyitva volt, meleg nap volt. Szakadatlanul hallatszott a szűk utca zaja. Körbejárkálásom alatt állandóan néztem valamit, és már jól ismertem minden apróságot a szobámban. Minden falat végigpásztázott a tekintetem. A szőnyeg mintáját és kopási nyomait a legutolsó elágazásaikig nyomon követtem. A középen álló asztalt számtalanszor lemértem araszolással. Sokszor rávicsorgattam már a fogaimat a szobaadónőm elhunyt férjének a képére. Estefelé az ablakhoz léptem, és felültem az alacsony mellvédre. Véletlenül erről a helyről pillantottam először nyugodtan a szoba belsejébe és fel a mennyezetre. Végre, ha nem csalódtam, ez a szoba, amelyet annyiszor megráztam, végre megmozdult. A gyönge stukkódíszítéssel kerített, fehér mennyezet szélein kezdődött. Apró vakolatdarabok váltak le, és mintegy véletlenül, itt-ott határozott koppanással hullottak a padlóra. Kinyújtottam a kezemet, a tenyerembe is hullott néhány, feszültségemben még csak meg sem fordulva kihajítottam őket a fejem fölött az utcára. A töréshelyeknek odafenn még nem volt összefüggő rendszerük, de azért úgy-ahogy már kialakíthatta magában az ember. Elálltam azonban az ilyesféle játékoktól, amikor most a fehérhez kékes ibolyaszín kezdett vegyülni, a mennyezet fehéren maradó, sőt valósággal fehéren sugárzó középpontjából indult ki, onnan, ahová a hitvány izzólámpa illeszkedett szorosan. Újabb és újabb lökésekkel nyomult elő a szín - vagy fény volt? -, és terjedt a most elsötétedő szélek felé. Már ügyet sem vetett az ember a hulló vakolatra, amely úgy pattogott le, mintha valami nagyon pontosan kezelt szerszám nyomása érné.

Ekkor oldalról sárga, aranysárga színek nyomultak az ibolyába. A mennyezet azonban igazában nem színeződött át, a színek csak áttetszővé tették valahogyan, mintha különféle dolgok lebegnének fölötte, amelyek át akarnak törni, csaknem kavargás látszott már ott körvonalaiban, kinyúlt egy kar, fel-alá lengett egy ezüstkard. Nekem szólt, semmi kétség; valamilyen jelenés készülődött, hogy felszabadítson. Felugrottam az asztalra, hogy mindent előkészítsek, kitéptem az izzólámpát fémrudastul, és a padlóra dobtam, leugrottam, és a szoba közepéről a falhoz taszítottam az asztalt. Ekkor nyugodtan leereszkedhetett a szőnyegre, ami jönni akart, és jelenthette nekem, ami jelentenivalója volt. Alighogy elkészültem, a mennyezet valóban meg is hasadt. Nagy magasságból, amelyet először kevesebbre becsültem, kékes ibolyaszínű, aranyos zsinórral átkötött leplekben, nagy, fehér, selymesen fénylő szárnyakon egy angyal ereszkedett alá lassan a félhomályban, a kardot felemelt karjával vízszintesen tartva. "Egy angyal tehát - gondoltam -, egész nap repül felém, és én hitetlenségemben nem tudtam róla. Most majd szólni fog hozzám." Lesütöttem a szemem. De mikor újra felemeltem a pillantásomat, az angyal ott volt még ugyan, eléggé mélyen a mennyezet alatt lebegett, amely újra összecsukódott, de nem eleven angyal volt, hanem csak egy hajó orráról való festett fafigura, amilyenek matrózkocsmák mennyezetén szoktak lógni. Semmi más. A kard markolatgombja úgy volt kiképezve, hogy gyertyát tartson, és felfogja a lefolyó viaszt. Letéptem a villanykörtét, nem akartam sötétben maradni, egy gyertya még akadt valahol, így hát felmásztam egy székre, a gyertyát a markolatgombra tűztem, meggyújtottam, és aztán még késő éjszakáig az angyal gyenge fényénél üldögéltem.

Grete Blochhoz

14. VII. 3.

Drága Grete Kisasszony, ez bizony nagyon egyértelmű levél. Azt mondhatnám, hogy végre meggyőztem Magát. Hamarabb, mint F.-et, mi ugyanis csak november óta ismerjük egymást, F.-et pedig majdnem csak egy esztendő múlva sikerült először meggyőznöm, igaz, ehhez hozzá kell tennem, hogy annak az évnek az elején eléggé rendkívüli állapotban voltam, s így érthetőbb, hogy F. meggyőzése miért tartott annyi ideig.

A mi viszonyunkban, Grete Kisasszony, mindig is csak arról volt szó (természetesen barátságunknak, mint remélem, semminemű felismeréstől semmi módon meg nem ingatható alapján), hogy én meggyőzzem Magát. Nem kellett volna leveleket idéznie, jobban mondva nem elegendő, hogy idézte őket. Mi, legalábbis én úgy érzem, nem kétszer, hanem háromszor időztünk együtt. A két prágai napra gondolok, amelyet Maga nem említett. Ami meg van írva a levelekben, azt én már akkor megpróbáltam elmondani is Magának, pedig akkor még sem jegyes nem voltam, sem nem hadakoztam a jegyességért, csak nagy volt bennem persze a nyugtalanság. Kétszeresen nyugtalan voltam, minthogy nem tudtam választ adni két kérdésre: először, hogy mi lesz F.-vel, ha nem jelentkezem többé (egyébként Magával együtt jött egy levél is F.-től), és másodszor, hogy velem mi lesz. Elviselhetetlennek éreztem a jövőt, amely ezzel a két kérdéssel tárult föl előttem. De akkor képtelen voltam rá, hogy lábujjhegyre ágaskodva és elnézve minden fölött, azt kutassam, milyen lenne ez a jövő, ha mégis jelentkeznék.

De most végre meggyőztem magát, Grete Kisasszony, és most már F.-nek nem a vőlegényét, hanem a veszedelmét kezdi látni bennem. Ez világos beszéd, csak a vége felé homályos egy kissé a levele, ahol más tekintetben egyenértékű férfit kíván F.-nek. Vagy "derűs, temperamentumos, intelligens és jóságos" az ember, Grete Kisasszony, vagy nem az, hanem szomorú, esetlen, begubózó és talán még jó szándékú is, de esendő. Ezeken a tulajdonságokon, hiába az igyekezet, nem lehet javítani; az emberi természet nem víz, hogy egyik edényből a másikba töltögessék. Aztán meg nemcsak hogy valóban ilyen az ember, hanem még bizonyára nem is teljesen egészséges, hanem legalábbis neuraszténiás, a lelke mélyéig az. Bizony, ez teljesen világos, győzedelmesen világos éppen ezekben a napokban, amikor hiába kímélem magam, és dolgozom keveset a hivatalban, elpusztulok a kimerültségtől. Tegyük fel, hogy vidám volnék, hát van vidámság, amely nem hervad le ilyen helyzetben?

Azt kérdezi tőlem, vagy éppen csak megpendíti, hogy én milyen vagyok F.-hez. Ha nem zárta volna ki nyomatékosan a lehetőségét, akkor most azt hinném, hogy F. tud a leveléről. [...]

Ottla Kafkához

14. VII. 10.

Kedves Ottla, pár sietős szót csak, mielőtt megpróbálok elaludni; tegnap éjszaka ez a próbálkozásom mindvégig sikertelen maradt. Gondold csak meg, lapoddal, ha pillanatokra is, elviselhetővé tettél nekem egy kétségbeesett reggelt. Ez az igazi érintkezés, alkalomadtán ezt folytassuk továbbra is, ha neked megfelel. Nem, különben senkim sincs este. Berlinből természetesen írok majd neked, most sem az ügyről, sem egyebekről nem mondhatok semmi bizonyosabbat. Másképp írok, mint ahogy beszélek, másképp beszélek, mint ahogy gondolkodom, másképp gondolkodom, mint ahogy gondolkodnom kellene, és így tovább, egészen a legmélyebb sötétekig.

Franz

Üdvözlök mindenkit! A leveled ne mutasd meg senkinek, ne is hagyd elöl. A legjobb, ha apró darabokra téped, és így szórod a gangról az udvarra - a tyúkoknak, mert előttük semmi titkom.

Felice Bauer szüleihez

Berlin, 1914. VII. 13-án

Nem is tudom már, hogy illik, vagy hogy szabad szólítanom titeket.

Ne számítsatok rám, fölösleges kínszenvedés lenne mindannyiunknak. Én tudom, mit mondanátok nekem. Ti tudjátok, hogyan fogadnám. Tehát nem megyek.

Ma délután valószínűleg Lübeckbe utazom. Sovány vigaszul, de mindenesetre vigaszul azt a gondolatot viszem magammal, hogy jók lehetünk egymáshoz, és leszünk is, noha a mindannyiunk által óhajtott kapcsolat most mindannyiunk számára éppen lehetetlennek látszik. Felice erről bizonyára éppen úgy meggyőzött benneteket, mint engem. Egyre tisztábban látok.

Isten veletek, kivált a tegnapi viselkedéstek óta feltétlen tisztelettel adózom nektek, ne gondoljatok nehezteléssel rám.

Hálás köszönettel, Franz K.

Napló

Július 23. Törvényszék a szállodában. Az út a bérkocsiban. F. arca. A hajába túr, ásít. Hirtelen nekifohászkodik, és jól átgondolt, régóta kipróbált, ellenséges dolgokat mond. A visszaút Bl. kisasszonnyal. A szállodai szoba, a szemközti fal visszaverte hőség. A boltozódó oldalfalakról, amelyek magukba foglalják a mélyen ülő szobaablakot, szintén hőség árad. Ezenfelül még délutáni nap. A mozgékony szolga, szinte keleti zsidó. Lárma az udvarban, akár egy gépgyárban. Rossz szagok. A poloska. Nehezen szánom rá magam, hogy agyonnyomjam. A szobalány ámul: nincs sehol poloska, csak egyszer talált egy vendég egyet a folyosón.

A szülőknél. Az anya szórványos könnyei. Felmondom a leckét. Az apa minden szempontból helyesen fogja fel. Külön miattam jött haza Malmőből. Éjszakai utazás, ingujjban ül. Igazat adnak nekem, nincs mit felhozni ellenem, vagy legalábbis kevés. Ördögi a tökéletes ártatlanságomban. Bl. kisasszony látszólagos bűnössége.

Este egyedül egy széken a hársfák alatt. Hasfájás. Szomorú ellenőr. Az emberek elé áll, forgatja a kezében a cédulát, és csak ha fizet az ember, úgy lehet tőle megszabadulni. A tisztét minden látszólagos nehézkessége ellenére nagyon jól látja el, az ilyen hosszadalmas munkánál nem lehet ide-oda röpködni, s igyekeznie kell, hogy meg is jegyezze az embereket. Az ilyen emberek láttára mindig ilyen gondolatok: hogy jutott ehhez a tisztséghez, hogyan fizetik, milyen lesz holnap, mi vár rá öregkorában, hol lakik, miféle zugban nyújtja ki a karját alvás előtt, tudnám-e én is csinálni, hogyan érezném magam közben? Mindez hasfájás közepette. Keservesen végigszenvedett, rettenetes éjszaka. És mégis alig emlékezem rá.

A Belvedere étteremben a Stralauer-hídnál E.-vel. Ő még bízik benne, hogy a dolog jól végződik, vagy így tesz. Bort ittunk. Könnyek a szemében. Hajók indulnak Grünauba, Schwertauba. Sok ember. Zene. E. vigasztal, pedig nem vagyok szomorú, vagyis csak magam miatt vagyok szomorú és ebben vigasztalan. Nekem ajándékozza a Gótikus szobák-at. Sokat mesél (nem tudok semmit). Különösen arról, hogyan kerekedik felül az üzletben egy kolléganője, egy vén, ősz hajú vipera ellenében. Legszívesebben itt hagyná Berlint, s maga fogna valamilyen vállalkozásba. Szereti a nyugalmat. Amikor Sebnitzben volt, gyakran előfordult, hogy átaludta a vasárnapot. Tud vidám lenni. - A másik parton Marinehaus. Ott a fivére már bérelt egy lakást.

Miért integettek utánam úgy a szülők és a nagynéni? Miért ült F. a szállodában, s nem mozdult, mikor pedig már minden világos volt? Miért táviratozta nekem: "Várlak, de kedden el kell utaznom üzleti ügyben." Teljesítményeket várt tőlem? Mi sem lett volna természetesebb. Semmiről (félbeszakít dr. Weiss, az ablakhoz lép)... [félbeszakad]

Július 27. Másnap már nem mentem el a szülőkhöz. Csak a kifutót küldtem el búcsúlevéllel. A levél álságos és kacér. "Ne rossz emlékezetükben tartsanak meg." Üzenet a vesztőhelyről.

Kétszer uszodában a stralaui parton. Sok zsidó. Kékes arcok, erős testek, vad futkározás. Este az Askanischer Hof kertjében. Rizst ettem Trautmannsdorf módra és egy őszibarackot. Egy borivó figyeli, hogyan próbálom felvágni a késsel az éretlen kis őszibarackot. Nem sikerül. Szégyenemben, az agg vadászkutya tekintetétől kísérve, végképp leteszek az őszibarackról, és állapozom tízszer a Fliegende Blätter-t. Várom, nem fordul-e mégis el. Végül összeszedem minden erőmet, és dacolva vele, beleharapok a teljesen lé nélküli drága őszibarackba. Mellettem a lugasban egy nagy úr, aki semmi mással nem törődik, csak a nagy gondosan kiválasztott sültjével és a jegesvödörben hűtött borával. Végül rágyújt egy nagy szivarra, a Fliegende Blätter-em fölött figyelem.

Elutazás a Lehrter Bahnhofról. Az ingujjra vetkőzött svéd. A testes lány sok ezüst karpereccel. Átszállás éjjel Buchenban. Lübeck. A szörnyű Schützenhaus Hotel. Zsúfolt falak, piszkos fehérnemű a lepedő alatt, elhanyagolt ház, egy pikkolóból áll az egész kiszolgáló személyzet. A szobától való féltemben lemegyek még a kertbe, és ott üldögélek egy üveg harzi savanyúvíz mellett. Velem szemközt sör mellett egy púpos és egy sovány, vérszegény, dohányzó fiatalember. Mégis aludtam, de hamar fölébresztett a nap, amely a nagy ablakon egyenesen az arcomba sütött. Az ablak a vágányokra nyílik, szüntelen vonatzaj. Megváltás és boldogság, miután átköltöztem a Trave menti Kaiserhof Hotelba.

Utazás Travemündébe. Fürdő - családi fürdő. A strand látványa. Délután a homokban. Mezítlábasan illetlennek tűntem. Mellettem a látszatra amerikai. Ebéd helyett végigmentem az összes panzió és vendéglő előtt. Ültem a gyógyszálló előtti fasorban, és hallgattam a térzenét.

Lübeckben séta a városfalon. Szomorú, elhagyatott ember egy padon. Élet a sportpályán. Csendes tér, emberek minden ajtó előtt lépcsőkön és köveken. Reggel az ablakból. Fa kirakása egy vitorláshajóból. Dr. W. a pályaudvaron. Nem szűnő hasonlóság Löwyvel. Határozatlanság Gleschendorf dolgában. Ebéd a Hansa-majorban. "Piruló szűz." Vacsoravásárlás. Telefonbeszélgetés Gleschendorffal. Utazás Marienlystbe. Komp. Egy esőkabátos és kalapos fiatalember titokzatos eltűnése és titokzatos felbukkanása a kocsiban Vaggerloeséből Marienlystbe menet.

Július 28. A sivárság, a gyalázatos ház, a gyümölcs és főzelék nélküli gyatra koszt, a W. és H. közti veszekedések kétségbeejtő első benyomásai. Elhatározom, hogy másnap elutazom. Felmondás. Mégis maradok. A Baleset felolvasása, képtelen vagyok odafigyelni, élvezni, ítéletet alkotni. W. beszédrögtönzései. Számomra elérhetetlen dolog. A kert kellős közepén író férfi, kövér arc, fekete szem, hosszú, zsíros, simán hátrafésült haj. Merev pillantások, hunyorgatás hol jobbra, hol balra. A gyerekek olyan részvétlenül ülnek az asztala körül, mint a legyek. - Egyre képtelenebb vagyok gondolkodni, megfigyelni, leszögezni, emlékezni, beszélni, átélni; kövesedem, kénytelen vagyok megállapítani. Alkalmatlanságom egyre nagyobb a hivatalban is. Ha nem menekülök valamilyen munkába, el vagyok veszve. Tudom-e ezt olyan világosan, amilyen a valóságban? Nem azért bújok el az emberek elől, mert nyugodtan akarok élni, hanem mert nyugodtan akarok tönkremenni. Visszagondolok arra az útszakaszra, amelyet E.-vel gyalog tettünk meg a villamostól a Lehrter Bahnhofig. Egyikünk se beszélt, és én semmi másra nem gondoltam, csak hogy minden lépés nyereség számomra. És E. kedves hozzám; még felfoghatatlanul hisz is bennem, jóllehet látott a törvényszék előtt; még érzem is imitt-amott magamon e hit hatását, anélkül mindenesetre, hogy igazán hinnék ennek az érzésnek. Az első életjelet, amelyet emberek iránt hosszú hónapok óta felfedeztem magamban, az a svájci nő keltette fel bennem, aki szemközt ült velem a fülkében Berlinből hazajövet. G. W.-re emlékeztetett! Egyszer még fel is kiáltott így: "Gyerekek!" - Fájt a feje, így gyötörte a vére. Csúf, ápolatlan kis test, vacak, olcsó ruha egy párizsi áruházból, szeplők az arcán. De apró láb, nehézkessége ellenére kicsinységében tökéletesen kiegyensúlyozott test, feszes, kerek orcák, eleven, soha ki nem hunyó tekintet.

A zsidó házaspár, amely mellettem lakott. Fiatal emberek, mindkettő félszeg és szerény, a nő nagy kampós orra és karcsú teste, a férfi bandzsított kicsit, sápadt volt, zömök és terebélyes, éjjel köhögött néha. Gyakran mentek egymás mögött. Pillantás szobájukba a szétdúlt ágyra.

Dán házaspár. A férfi nagyon korrekt a zakójában, a nő barnára sülve, erőtlen, de durván összerótt arc. Sokat hallgatnak, néha egymás mellett ülnek, arcukat egymás felé hajtva, mint a gemmákon.

A pimasz szépfiú. Állandóan cigarettázik. H.-t pimaszul, kihívóan, csodálattal, gúnyosan és megvetően méregeti, mindez egyetlen pillantásban. Máskor észre sem veszi. Némán kér tőle egy cigarettát. Legközelebb megkínálja eggyel a távolból. Szakadt a nadrágja. Ha el akarná páholni az ember, még ezen a nyáron kellene megtennie, mert a jövő nyáron már ő páhol el. Minden szobalány karját megcirógatja, de nem alázatosan, nem zavartan, hanem mint valami hadnagy, aki tekintettel átmeneti gyermekalakjára, némely dolgokban többet merhet, mint később. Ahogy evés közben megfenyeget a késével egy babát, hogy lefejezi.

Lancier. Négy pár. Lámpafénynél és gramofonzenénél a nagyteremben. Minden figura után egy táncos a gramofonhoz siet, és új lemezt helyez rá. Kiváltképp az urak járják korrektül, könnyedén és komolyan a táncot. A vidám vörösképű, világfias, akinek boltozódó kemény ingmelle még jobban kiemelte széles, boltozatos mellkasát - a nemtörődöm, sápadt, mindenki felett álló, mindenkiből gúnyt űző; pocak; világos, lötyögő ruha; sokféle nyelv; a Zukunft-ot olvasta - a begyes, fújtató család kolosszusszerű feje; a családot a ziháló lélegzetről és a gyermekpocakokról lehetett felismerni; az atya a feleségével (nagyon gálánsul táncolt vele) ott ült demonstratívan a gyermekasztalnál, ahol egyébként az ő családja volt a legnagyobb létszámú. A korrekt, patyolattiszta, bizalomgerjesztő, akinek arca nagy komolyságában, szerénységében és férfiasságában szinte bosszúsnak látszott. Zongorázott. Az óriási német, sebhelyekkel négyszögletes arcán, húsos ajkai milyen békésen simultak egymáshoz beszéd közben. Felesége, kemény, északi és barátságos arc, hangsúlyosan szép járás, a ringó csípők hangsúlyos szabadsága. A ragyogó szemű lübecki nő. Három gyerek, köztük Georg, aki értelmetlenül, akár a pillangó, vadidegen emberekhez telepedik. Aztán gyerekes bőbeszédűségében kérdez valami értelmetlenséget. Mi ülünk például, és a Küzdelmet javítgatjuk. Egyszer csak ott terem, és megkérdi magától értetődően, bizalmasan és hangosan, hová szaladt a többi gyerek. - A merev öregúr, aki azt példázza, hogyan festenek öregkorukban a nemes északi tojásfejűek. Tönkremenve és felismerhetetlenül, ha nem szaladgálnának itt megint szép ifjú tojásfejűek.

Július 29. A két barát, az egyik szőke, Richard Strausshoz hasonlít, mosolygó, tartózkodó, ügyes, a másik korrektül sötétbe öltözve, szelíd és szilárd, túlságosan simulékony, selypít, mind a kettő élvezkedő, folyton bort, kávét, sört, pálinkát isznak, szüntelenül dohányoznak, egyikük a másiknak tölt, szobájuk az enyémmel szemközti, teli van francia könyvekkel, szép időben is folyton írnak a fojtott levegőjű írószobában.

Josef K., egy gazdag kereskedő fia, egy este, miután nagy vitába keveredett az apjával - az apja a szemére vetette züllött életét, és azt követelte, hogy azonnal hagyjon fel vele -, határozott szándék nélkül, teljesen bizonytalanul és kimerülten a kereskedőség házába ment, amely minden oldalról szabadon állt a kikötő közelében. Az ajtónálló mélyen meghajolt. Josef köszöntés nélkül, csak futólag nézett rá. "Ezek a néma, alávetett személyek mindent megcsinálnak, amit csak feltételez róluk az ember - gondolta. - Ha azt gondolom, hogy helytelen pillantásokkal méreget, akkor azt is teszi csakugyan." És ismét odafordult az ajtónállóhoz, megint köszönés nélkül; az az utca felé fordult, és felnézett a felhős égre.

Teljesen tanácstalan voltam. Egy kis ideje még tudtam, mi a teendő. A főnök kinyújtott kézzel az üzletajtóig taszigált. A két pult mögött ott álltak a kollégáim, állítólagos barátaim, szürke arcukat lehajtva a sötétbe, hogy elrejtsék arckifejezésüket.

"Ki innen - kiáltotta a főnök -, tolvaj! Kifelé! Nem hallja? Ki innen!" "Nem igaz - kiáltottam már századszor -, nem loptam! Tévedés vagy rágalom! Hozzám ne nyúljon! Bepanaszolom! Van még bíróság! Nem megyek! Öt éven át szolgáltam, mint a fia, és most úgy bánik velem, mint tolvajjal. Nem loptam, hát hallja meg, az isten szerelmére, nem loptam!"

"Egy szót se többé - mondta a főnök. - Menjen!" Már az üvegajtónál voltunk, egy inas, aki az előbb szaladt ki valamiért, sietve nyitotta ki, a behatoló zaj - pedig félreeső utcában volt az üzlet - fogékonyabbá tett a tények iránt, megálltam az ajtóban, csípőre téve a kezemet, és csak annyit mondtam elszorult lélegzettel is lehetőleg nyugodtan: "Kérem a kalapom."

"Azt viheti", mondta a főnök, pár lépésnyit visszament, elvette a kalapot Grasmann segédtől, aki átlendült vele a pulton, oda akarta dobni nekem, de eltévesztette az irányzékot, túlságosan nagy erővel is dobta el, úgyhogy a kalap kirepült mellettem az úttestre.

"Az a kalap most már az öné", mondtam, és kimentem az utcára. És most tanácstalan voltam. Loptam, kivettem a bolti pénztárból egy ötforintost, hogy este elmehessek színházba Sophie-val. Ő egyáltalán nem akart színházba menni, három nap múlva lett volna fizetés, akkor lett volna saját pénzem, azonkívül ostobán hajtottam végre a lopást, fényes nappal, az iroda üvegablaka mellett, amely mögött ott ült a főnök, és nézett engem. "Tolvaj!", kiáltotta, és kiugrott az irodából. "Nem loptam", ez volt az első szavam, de az ötforintos bankjegy ott volt a kezemben, és a kassza nyitva volt. [...]

[...]

Max Brodhoz és Felix Weltschhez

[A levél fejléce
Marielyst Østersøbad, 1914. július végén]

Kedves Max, kedves Felix,

soká nem írtam, ugye? Halljátok hát, mi történt velem. Eljegyzésemet felbontottam, három napig Berlinben voltam, ott mindenki jó barátsággal volt hozzám, mindenkihez jó barátsággal voltam én is; egyebekben pontosan tudom, hogy így a legjobb, vagyis a dolgot illetően - mert egyértelmű szükségszerűség - nem vagyok oly nyugtalan, mint bárki hihetné. Rosszabbul áll az ügy másvalamiben. Azután Lübeckbe mentem, fürdőztem Travemündében, Lübeckben meglátogatott dr. Weiss, aki erre a dán fürdőhelyre utazott, és Gleschendorf helyett idejöttem én is. Eléggé sivár tengerpart néhány valóságos különös dánnal. Látszólagos önfejűségemet, mely eljegyzésem ára volt, föladtam, csaknem kizárólag húst eszem, de úgy, hogy rosszul vagyok tőle, és reggelente, rossz éjszakák után, tátott szájjal érzékelem meggyötört és megbüntetett testemet, akár valami idegen disznóságot, az ágyamban. Gyógyulni itt aligha fogok, szórakozni már inkább. Dr. W. a barátnőjével van itt. Szombat éjjel már bizonyára Prágában leszek.

Üdvözlet minden kedves hitvesnek s arának.

Franz

Napló

Július 31. Nincs időm. Általános mozgósítás. Behívták K.-t és P.-t. Most megkapom az egyedüllét jutalmát. Bár az aligha jutalom, az egyedüllét csupán büntetéseket hoz. Mégis, kevéssé érint mindez a nyomorúság és elszántabb vagyok, mint valaha. Délután a gyárban kell lennem, lakni nem otthon fogok, mert E. átköltözik hozzánk a két gyerekkel. De írni mindennek dacára fogok, okvetlenül, ez az én harcom az önfenntartásért.

[...]

Augusztus 2. Németország hadat üzent Oroszországnak. - Délután uszoda.

Augusztus 3. Egyedül a húgom lakásában. Lejjebb van, mint az én szobám, félreeső utcában is, ezért a szomszédok hangos beszélgetése lenn a kapuk előtt. Fütyörészés is. Egyébként tökéletes magány. Hőn áhított feleség nem nyitja rám az ajtót. Egy hónap múlva kellett volna megnősülnöm. Fájó szólás: megkaptad, amit akartál. Ott áll az ember, fájdalmasan a falhoz szorítva, félénken lesüti a szemét, hogy lássa a kezet, amely nyomja, és új fájdalommal, amely a régit feledteti, a maga begörbített karjára ismer, amely olyan erővel fogja, amilyent jó munkára soha nem fejtene ki. Felemeli fejét az ember, megint az előbbi fájdalmat érzi, újra lesüti a szemét, és nem hagyja abba ezt a le-fölt.

[...]

Augusztus 6. [...] Az irodalom felől nézve a sorsom nagyon egyszerű. Álomszerű belső életem ábrázolásához való érzékem minden mást háttérbe szorított, és mindaz ott szörnyen elsatnyult, és egyre tovább satnyul. Soha semmi más nem elégíthet ki. Mármost azonban erőm ehhez az ábrázoláshoz teljesen kiszámíthatatlan, talán már el is enyészett egyszer s mindenkorra, talán valamikor mégis újra belém költözik, életkörülményeim azonban nem kedveznek neki. Így ingadozom tehát, szüntelenül felrepülök a hegycsúcsra, de alig egy pillanatig tudom fenn tartani magam. Mások is ingadoznak, de alsóbb tájakon, nagyobb erők birtokában; ha elesni készülnének, megfogja őket a rokon, aki ebből a célból megy mellettük. Én azonban ott fenn ingadozom, ami nem halál sajnos, de a meghalás örökös kínjaival egyenlő.

Hazafias felvonulás. A polgármester beszéde. Aztán eltűnnek, majd felbukkannak, és a német felkiáltás: "Éljen szeretett uralkodónk, sokáig éljen!" Ott állok a szúrós tekintetemmel. Ezek a felvonulások a háború legellenszenvesebb kísérőjelenségei közé tartoznak. Zsidó kereskedőktől indult ki, akik hol németek, hol csehek, bevallják ugyan maguknak, de soha olyan hangosan ki nem ordíthatják magukból, mint most. Egyeseket persze magukkal ragadnak. Megszervezve mindenesetre jól volt. Állítólag mindennap ismétlődni fog, holnap, vasárnap kétszer is.

[...]

Augusztus 15. Néhány napja írok, csak maradna így. Annyira védett s a munka fedezékében lapuló ma nem vagyok, mint két évvel ezelőtt, de mégis hozzájutottam valamilyen értelmes célhoz, rendezett, üres, tébolyult agglegényéletemnek van valami igazolása. Újra tudok párbeszédet folytatni önmagammal, és nem a teljes űrbe bámulok. Csak ezen az úton jöhet számomra javulás.

Emlékezés a kaldai vasútra

Életem egy szakaszában - már sok éve ennek - egy kisvasút alkalmazottja voltam Oroszország mélyén. Olyan elhagyatott, mint ott, soha nem voltam. Különféle okokból, amelyek nem tartoznak ide, ilyen helyet kerestem annak idején, minél nagyobb magányba süppedtem, annál inkább kedvemre volt, és így most sem akarok panaszkodni miatta. Csak elfoglaltságom nem volt kezdetben.

A kisvasutat eredetileg talán valamiféle gazdasági célokra létesítették, ám nem volt elég a tőke, az építés megakadt, és ahelyett, hogy elvitt volna a vasút a tőlünk kocsival ötnapi útra eső legközelebbi nagyobb helységig, Kaldáig, megszakadt egy kis településnél, úgyszólván a pusztaságban, ahonnan még egy teljes napi útra volt Kalda. Mármost akkor is beláthatatlan időkig ráfizetéses maradt volna a vasút bizonyosan, ha meghosszabbítják Kaldáig, mert az egész terve elhibázott volt, a vidéknek országutakra volt szüksége, nem pedig vasutakra, hanem abban az állapotban, amelyben jelenleg volt a vasút, egyáltalán nem maradhatott volna fenn, hiszen az a vonatpár, amely naponta közlekedett, olyan terheket szállított, amelyeket egy könnyű kocsi is elvihetett volna, utas pedig nem volt más, mint néhány földmunkás nyaranta. Mégsem akarták teljesen megszüntetni a vasutat, mert azt remélték, hogy ha működtetik, még mindig odacsalhat tőkét a további kiépítéséhez. Véleményem szerint ez a remény sem annyira remény volt, mint inkább kétségbeesés és lustaság. Hagyták, hadd járjanak a vonatok, amíg van még anyag és szén, rendszertelenül és megkurtítva fizették ki a néhány munkás bérét, mintha csak könyöradomány volna, és egyebekben arra vártak, mikor omlik össze az egész.

Ennek a vasútnak voltam az alkalmazottja, és egy fabódéban laktam, amely még a vasút építése idejéből maradt meg, és egyúttal állomásépületként szolgált. Csak egy helyisége volt, abban egy priccs számomra - és egy pult alkalmi írnivalóknak. Efölött helyezték el a távírókészüléket. Amikor tavasszal odaérkeztem, az egyik vonat nagyon korán haladt át az állomáson - később ezt megváltoztatták -, és megtörtént néha, hogy egy-egy utas olyankor szállt le itt, mikor még aludtam. Nem maradt persze kinn a szabadban - az éjszakák a nyár közepéig nagyon hűvösek voltak errefelé -, hanem bekopogott, én kireteszeltem az ajtót, és aztán gyakran órákig eltársalogtunk. Én a priccsemen feküdtem, a vendégem a földön guggolt, vagy utasításaim szerint teát főzött, amit aztán békés egyetértésben ittunk meg ketten. Ezekkel a falusi emberekkel mind nagyon jól ki lehet jönni. Észrevettem egyébként, hogy nem telik valami nagy gyönyörűségem a teljes magány elviselésében, habár el kellett azt is ismernem, hogy ez a magamra kirótt magány már rövid idő múltával oszlatni kezdte a régi gondokat. Egyáltalán, úgy találtam, nagy erőpróba egy szerencsétlenség számára, ha huzamos időn át hatalmában kell tartania egy embert a magányban. A magány hatalmasabb minden másnál, és visszaűzi az embert a többi emberhez. Természetesen ilyenkor megpróbál az ember más, látszólag kevésbé fájdalmas, valójában csak ismeretlen utakat találni.

Szorosabb kapcsolatba léptem ott az emberekkel, mint vártam. Rendszeres érintkezésről persze szó sem volt. A számomra tekintetbe jöhető öt falu mindegyike órákra volt mind az állomástól, mind egymástól. Túlságosan messzire nem merészkedhettem az állomástól, ha nem akartam elveszíteni a tisztemet. És ezt legalábbis a kezdeti időkben egyáltalán nem akartam. A falvakba magukba nem mehettem el, és így az utasokra voltam utalva és azokra az emberekre, akik nem riadtak vissza a hosszú úttól, amivel a meglátogatásom járt. Már az első hónapban beállítottak ilyen emberek, de bármilyen nyájasak voltak is, könnyen rá lehetett jönni: csak azért jöttek, hátha üzletet tudnak kötni velem, nem is rejtegették egyébként a szándékukat. Különféle árukat hoztak, és eleinte, amíg volt pénzem, általában szinte látatlanul mindent megvettem, annyira örültem az emberek jövetelének, különösen egyesekének. Később mindazonáltal korlátoztam a vásárlásaimat, többek között azért is, mert észrevenni véltem, hogy a vásárlási módom megvetendőnek tűnik a szemükben. Azonkívül kaptam élelmiszert a vasútról is, igaz, az pocsék volt, és még sokkal drágább, mint amit a parasztok hoztak.

Eredetileg különben is az volt a szándékom, hogy létesítek egy kis veteményeskertet, veszek egy tehenet, és ily módon lehetőleg függetlenítem magam mindenkitől. Hoztam is magammal kerti szerszámokat és vetőmagot, termőföld volt bőségesen, egyetlen sík felületként nyúlt el a kunyhóm körül megműveletlenül, a legkisebb bucka nélkül, ameddig csak a szem ellátott. De túlságosan gyenge voltam, hogy feltörjem ezt a földet. Dacos föld volt, tavaszig keményre volt fagyva, és még éles új kapámnak is ellenállt. Ami vetőmagot elhintett benne az ember, az veszve volt. Kétségbeesési rohamok törtek rám e munka közben. Naphosszat feküdtem a priccsemen, és még a vonat érkezésére sem jöttem elő. Csak a fejemet dugtam ki a lukon, amely éppen a priccs fölött nyílt, és jelentettem, hogy beteg vagyok. Akkor bejött hozzám a három emberből álló vonatszemélyzet megmelegedni, de nem sok meleget találtak, mert lehetőleg nem használtam az öreg, könnyen robbanó vaskályhát. Szívesebben feküdtem egy régi meleg kabátba bebugyolálva és különféle prémekkel betakarózva, amelyeket alkalmanként vettem a parasztoktól. "Gyakran vagy beteg - mondták nekem. - Betegeskedő ember vagy. Innét te többé már nem mész el." Nem azért mondták korántsem, hogy elszomorítsanak, hanem arra törekedtek, hogy ha csak lehetséges, kimondják kereken az igazságot. Többnyire sajátságos szemmeresztéssel mondták ki.

Havonta egyszer, de mindig más és más időben, jött egy inspektor, hogy átvizsgálja az előjegyzési könyvemet, átvegye a bevételt, és - ez azonban nem történt meg mindig - kifizesse a béremet. Érkezését mindig egy nappal előbb jelezték azok az emberek, akik az előző állomáson letették. Ezt a jelzést a legnagyobb jótéteménynek tartották, amellyel csak szolgálhattak, holott nálam mindig minden rendben volt természetesen. Különben a legcsekélyebb fáradságra sem volt ehhez szükség. De az inspektor is mindig olyan ábrázattal lépett az állomásra, mint aki most pedig okvetlenül lerántja a leplet az üzelmeimről. A térdével taszította be a kunyhó ajtaját, úgy jött be, és közben engem nézett. Alighogy felütötte a könyvemet, talált egy hibát. Hosszú időbe tellett, míg ismételt számolással a szeme láttára bebizonyítottam, hogy nem én, hanem ő követett el hibát. Mindig elégedetlen volt a bevételemmel, majd rácsapott a könyvre, és megint szúrós szemmel méregetett. "Nemsokára meg kell majd szüntetnünk a vasutat", mondta minden alkalommal. "Az lesz a vége", feleltem rendszerint.

Mikor befejeződött a revízió, megváltozott a viszonyunk. Mindig készítettem elő pálinkát és valamilyen csemegét. Koccintottunk, az inspektor tűrhetően énekelt, de csak két dalt tudott, az egyik szomorú volt, és így kezdődött: "Hová mész, te kisfiúcska, az erdőben?", a másik vidám olt, és ez volt a kezdősora: "Vidám társaim, tiétek vagyok!" - Aszerint, hogy milyen hangulatba sikerült hoznom, fizette ki részletekben a béremet. De az ilyen beszélgetéseknek csupán a kezdetén figyeltem őt, valamilyen szándékkal, később teljes lett köztünk az egyetértés, szemérmetlenül szidtuk az igazgatást, titkos ígéreteket sugdosott a fülembe valamiféle karrierről, amelyet majd kieszközöl számomra, s végül összefonódva a priccsre zuhantunk, és sokszor tíz óra hosszat is így maradtunk. Másnap reggel újra a feljebbvalómként utazott el. Álltam a vonat előtt, és szalutáltam, ő beszálláskor rendszerint még hátrafordult, és így szólt hozzám: "Nos, barátocskám, akkor egy hónap múlva viszontlátjuk egymást. Tudod, hogy számodra mi forog kockán." Látom még a nagy nehezen felém fordított, dagadt arcot, minden előrenyomult ezen az arcon, a két pofa, az orr, az ajak.

Ez volt az egyszeri nagy változatosság havonta, amikor elengedtem magam; ha tévedésből megmaradt egy kis pálinka, az inspektor elutazása után rögtön kihörpintettem, rendszerint hallottam még a vonat indulási sípjelét, amikor már csurgott is le az ital a torkomon. Rettenetesen szomjas voltam ilyen éjszakák után; olyan volt, mintha lenne bennem egy másik ember, aki kinyújtja a szájamból a fejét és a nyakát, és valami innivalóért kiált. Az inspektor el volt látva, ő mindig nagy italkészletet vitt magával a vonatán, én viszont a maradékra voltam utalva.

Utána aztán egész hónapban nem ittam semmit, nem is dohányoztam, végeztem a munkámat, és semmi egyebet nem akartam. A munka, mint mondtam, nem volt sok, de alaposan végeztem. Köteles voltam például naponta megtisztítani és átvizsgálni a vágányokat az állomástól jobbra és balra egy-egy kilométer hosszan. Nem tartottam magam azonban a rendelkezéshez, és gyakran sokkal messzebb mentem, olyan messzire, hogy már alig láttam az állomást. Tiszta időben ez még öt kilométer távolságból is lehetséges volt, lévén a vidék teljesen lapos. Ha azután olyan messzire távolodtam, hogy a kunyhó szinte már csak villódzó káprázatként látszott, olyankor az optikai csalódás következtében néha sok fekete pontot véltem észrevenni, amint a kunyhó felé igyekszenek. Egész társaságok voltak, egész csoportok. De néha csakugyan jött valaki, ilyenkor a kapát lengetve, futólépésben tettem meg az egész utat visszafelé.

Estefelé elkészültem a munkámmal, és végérvényesen visszahúzódtam a kunyhóba. Ilyenkor rendszerint már látogató se jött, mert a falvakba visszavezető út éjszaka nem volt valami biztonságos. Ilyen-amolyan gyülevész népség kószált a környéken, nem odavalósiak, cserélődtek is, de vissza is tértek. Többnyire volt alkalmam látni őket, tulajdonképpen nem voltak veszélyesek, de szigorúan kellett bánni velük.

Egyedül ők zavartak meg néha a hosszú alkonyati órák idején. Különben a priccsen feküdtem, nem gondoltam sem a múltra, sem a vasútra, a legközelebbi vonat csak este tíz és tizenegy óra között haladt át, egyszóval nem gondoltam semmire. Hébe-hóba egy-egy régi újságot olvasgattam, amelyet a vonatból dobtak ki nekem, a kaldai botránykrónikákat, amelyek érdekeltek volna, de egy-egy különszámból nem érthettem meg őket. Ezenkívül minden számban szerepelt egy regényfolytatás, A parancsnok bosszúja című regényé. Egyszer álmodtam erről a parancsnokról, aki mindig tőrt viselt az oldalán, egy különleges alkalommal pedig a fogai közé vette. Egyébként nem olvashattam sokat, mert hamar besötétedett, és a petróleum vagy a faggyúmécses megfizethetetlenül drága volt. A vasúttól havonta csak fél liter petróleumot utaltak ki, ami jóval a hónap vége előtt elfogyott, pedig csupán arra használtam, hogy esténként félóra hosszat táplálja a vonatnak szóló jelzőfényt. De nem is volt szükség erre a fényre, és később, legalábbis a holdfényes éjszakákon már meg se gyújtottam. Nagyon helyesen előre láttam, hogy a nyár elmúltával égetően szükségem lesz a petróleumra. Gödröt ástam hát a kunyhó egyik sarkában, beleállítottam egy kiszurkozott öreg söröshordócskát, és minden hónapban beletöltöttem a megtakarított petróleumot. Szalmával borítottam be az egészet, és senki nem vett észre semmit. Minél erősebb lett a kunyhóban a petróleumszag, annál elégedettebb voltam; a szag azért lett olyan erős, mert a hordó fája öreg és korhadt volt, és teleszívta magát petróleummal. Később óvatosságból a kunyhón kívül ástam el a hordót, mert az inspektor egy alkalommal egy doboz viaszgyufácskával hencegett előttem, és mintha én akartam volna, egyiket a másik után pöckölte égve a levegőbe. Valódi veszélyben forogtunk mindketten, de különösen a petróleum, és úgy mentettem meg mindent, hogy addig fojtogattam az inspektort, míg el nem ejtette az összes gyufát.

Szabad óráimban gyakran töprengtem, hogyan láthatnám el magam télire. Ha már most, a meleg évszakban fázom - és mint mondták, melegebb volt, mint hosszú évek óta -, nagyon rossz dolgom lesz télen. Csupán szeszélyből gyűjtöttem a petróleumot, az ésszerűség szabályai szerint sok minden mást is fel kellett volna halmoznom télire; hogy a vasúttársaság nem nagyon fog törődni velem, ahhoz kétség sem fért, de túlságosan könnyelmű voltam, vagyis jobban mondva nem voltam könnyelmű, de túlságosan kevéssé viseltem a szívemen a sorsomat, semhogy nagyon iparkodtam volna bármit is tenni ezen a téren. Most, a meleg évszakban tűrhetően megvoltam, a dolgot hagytam ennyiben, és semmi többre nem vállalkoztam.

Az egyik csalétek, amely idehozott erre az állomásra, a vadászat ígérete volt. Azt mondták, roppant gazdag vadban a vidék, és már biztosítottam magamnak egy puskát, amelyet - mihelyt megtakarítottam némi pénzt - magam után akartam küldetni. Mármost kiderült, hogy vadászatra alkalmas vadnak nyoma sincsen errefelé, csak farkas és medve fordul elő itt állítólag, az első hónapokban egyet se láttam, azonkívül pedig sajátságosan nagy patkányok éltek erre, amelyeket mindjárt meg is figyelhettem, amint csapatostul rohantak végig a sztyeppen, mintha csak a szél fújná őket. De olyan vad, amelyre örvendezve vártam, nem volt. Hamisan tájékoztattak, volt ugyan vadban gazdag vidék, csak éppen háromnapi útra - nem gondoltam rá, hogy ezen a száz kilométereken át lakatlan tájon a helymegjelölések szükségszerűen bizonytalanok. Egyelőre tehát nem volt szükségem a puskára, és így a pénzt másra fordíthattam, mindazonáltal télire kellett szereznem egy fegyvert, és rendszeresen tettem rá félre pénzt. A patkányok ellen, amelyek néha megtámadták az élelmiszerkészletemet, elég volt a hosszú késem is.

A kezdeti időkben, amikor még mindenhez kíváncsian közeledtem, egy alkalommal felszúrtam egy ilyen patkányt, és szemmagasságban a falra tűztem. A kisebbfajta állatokat csak úgy nézheti meg az ember alaposan, ha a szeme magasságába kerülnek; ha lehajol hozzájuk a földre, és ott veszi szemügyre őket, hamis, hiányos képet kap róluk. E patkányokon a karmok voltak a legfeltűnőbbek: kis homorulat volt rajtuk, a végük mégis hegyes, igen alkalmas tehát ásásra. A kimúlás görcsében a falra tűzött patkány mereven kifeszítette aztán a karmait, mintegy az eleven környezetével szemben, akárha kezecskét nyújtana ki valaki az ember felé, olyanok voltak ezek a karmok.

Általában nemigen háborgattak ezek az állatok, csak éjszakánként ébresztettek fel néha, amikor a kemény földön zörögve nyargaltak el a kunyhó mellett. Ha felültem ilyenkor, és meggyújtottam például egy viaszmécsest, észrevehettem, amint valamelyik tartórúd tövében patkánykarmok nyúlnak be egy nyíláson, és lázasan dolgoznak. Teljesen hiábavaló munka volt, mert napokig kellett volna dolgozniuk, hogy kellően nagy lyukat vájjanak, márpedig mihelyt világosodott, tüstént elinalt a patkány, mégis úgy dolgozott, mint egy munkás, aki ismeri a célját. És jó munkát végzett, bár észrevehetetlenül apró részecskék röppentek fel ásása nyomán, eredménytelenül soha nem vetette be karmait. Hosszú ideig néztem sokszor éjjelente, míg a látvány szabályos ismétlődése és békessége el nem álmosított. Ilyenkor aztán még ahhoz sem volt erőm, hogy eloltsam a viaszmécsest, és egy darabig még világított a patkánynak a munkájához.

Egy meleg éjszakán, amikor megint meghallottam ezeknek a karmoknak a munkálkodását, óvatosan, világosságot sem gyújtva kimentem, hogy magát az állatot is lássam. Hegyes pofájú fejét mélyen leszegte, csaknem mellső lábai közé szorította, hogy a lehető legszorosabban odaférkőzhessék a fához, és minél mélyebbre benyújthassa a karmait a fa alá. Azt hihette volna az ember, hogy fogja valaki a kunyhóban a karmokat, és az egész állatot be akarja húzni, úgy megfeszült mindene. És mégis egyszerre vége volt mindennek, amikor egy erőteljes toppantással agyontapostam az állatot. A teljes ébrenlét állapotában nem tűrhettem, hogy megtámadják a kunyhómat, amely egyetlen tulajdonom volt.

Hogy biztosítsam a kunyhót e patkányok ellen, minden rést kitömtem szalmával és kóccal, és minden reggel végigvizsgáltam körben a padlót. Szándékom volt az is, hogy bedeszkázom a kunyhó padlóját, amely addig döngölt föld volt csupán - ez télire is hasznos lehetett. Egy paraszt a legközelebbi faluból, név szerint Jekoz, rég megígérte már, hogy hoz nekem erre a célra szép száraz deszkákat, már többször vendégül is láttam ezért az ígéretéért, nem is maradt el soha hosszabb ideig, eljött kéthetenként, szállítmányoztatott is néha a vasúttal, de a deszkákat nem hozta. Különféle kifogásokkal hozakodott elő, többnyire azzal, hogy öreg már ő ahhoz, hogy ilyen terhet cipeljen, és hogy a fia, aki majd elhozza a deszkákat, jelenleg a mezei munkákkal van elfoglalva. Mármost Jekoz saját állítása szerint, és ez igaznak is látszott, jóval túl volt a hetvenen, de szálfatermetű és még nagyon jó erőben is. Azonkívül változtatta is a kifogásait, és egy másik alkalommal arról beszélt, milyen nehéz beszerezni olyan hosszú deszkákat, amilyenek nekem kellenek. Nem sürgettem, nem volt szükségem okvetlenül a deszkákra, Jekoz ültette el bennem egyáltalán a gondolatot, hogy rakjam ki a padlót, talán nem is előnyös az ilyen burkolat, egyszóval nyugodtan végighallgathattam az öreg hazudozását. Mindig így köszöntöttem "És a deszkák, Jekoz?!" Nyomban megindult, félig-meddig gagyogó nyelven, a mentegetőzések árja, inspektor vagy kapitány volt a nevem, néha csak távírász, nemcsak azt ígérte meg, hogy legközelebb elhozza a deszkákat, hanem hogy a fia és néhány szomszédja segítségével lebontja az egész kunyhómat is, és szilárd házat épít a helyébe. Hallgattam, míg bele nem fáradtam, akkor kituszkoltam. De még az ajtóban is emelgette, bocsánatért esedezve, azokat az állítólag oly gyönge karjait, amelyekkel a valóságban egy felnőtt embert is összelapíthatott volna. Tudtam, miért nem hozza a deszkákat, úgy gondolta, ha közelebb jön a tél, nagyobb szükségem lesz a deszkákra, és többet fogok fizetni értük, azonkívül ő maga is többet ér nekem, amíg nem kaptam meg a deszkákat. Mármost persze nem volt ostoba, és tudta, hogy tisztában vagyok a hátsó gondolataival, de abban, hogy nem élek ezzel a tudásommal, előnyére ismert, és ezt az előnyét meg is őrizte.

Félbe kellett azonban szakítani minden előkészületet, amelyet azért tettem, hogy biztosítsam a kunyhót az állatok ellen, és berendezkedjem télire, amikor szolgálatom első negyedévének vége közeledtével komolyan megbetegedtem. Addig éveken át megkímélt mindenfajta betegség, még a legenyhébb rosszullét is, ezúttal megbetegedtem. Erős köhögéssel kezdődött. Mintegy kétórányi távolságra az állomástól az ország belseje felé volt egy kis patak, innen szoktam hazatalicskázni vízkészletemet egy hordóban. Gyakran meg is fürödtem benne, ennek lett a következménye a köhögés. Olyan erősek voltak a köhögési rohamok, hogy köhögés közben össze kellett görbednem, úgy éreztem, nem tudok ellenállni a köhögésnek, ha nem görbedek össze, és nem szedem össze minden erőmet. Azt gondoltam, a vonatszemélyzet megrémül majd a köhögéstől, de ismerték, farkasköhögésnek nevezték. Attól fogva kezdtem én is kihallani az üvöltést a köhögésből. Ültem a kunyhó előtti kis padon, és üvöltve köszöntöttem a vonatot, és üvöltéssel kísértem az elindulását. Éjjelente a priccsen térdeltem ahelyett, hogy feküdtem volna, és belenyomtam az arcomat a prémekbe, hogy legalább nekem ne kelljen hallanom az üvöltést. Feszülten vártam, hogy valamelyik fontos véredény megpattanása véget vet majd az egésznek. De semmi ilyesmi nem történt, sőt néhány nap után elmúlt a köhögés. Van valamilyen tea, amely meggyógyítja, és az egyik mozdonyvezető megígérte, hogy hoz nekem belőle, elmagyarázta azonban, hogy csak a köhögés kezdetétől számított nyolcadik napon szabad inni belőle, máskülönben nem segít. A nyolcadik napon el is hozta, és emlékszem, hogy a vonatszemélyzeten kívül két utas, két fiatal paraszt is bejött a kunyhómba, mert a teaivás utáni első köhögés meghallgatása jó előjelnek számít. Ittam, már az első kortyot a jelenlévők arcába köhögtem, de utána csakugyan mindjárt megkönnyebbültem, habár az utóbbi két napon már amúgy is alábbhagyott a köhögés. De a láz megmaradt, és nem is múlt el.

Ez a láz nagyon legyengített, minden ellenálló erőm elenyészett, megtörtént, hogy teljesen váratlanul izzadság verte ki a homlokomat, utána egész testemben reszketni kezdtem, és akárhol is voltam, le kellett feküdnöm, és megvárnom, míg érzékeim magukhoz térnek. Világosan észleltem, hogy állapotom nem javult, hanem rosszabbodott, és hogy létfontosságú Kaldába utaznom, és néhány napot ott töltenem, míg jobban nem leszek.

Augusztus 21. Milyen reményekkel kezdtem el őket, és mind a három történet visszavetett, ma a legerősebben. Talán igaz, hogy az orosz történeten mindig csak A per után volna szabad dolgozni. Ebben a nevetséges reményben, amely nyilvánvalóan csupán mechanikus fantázián alapszik, újra belekezdtem A per-be. - Nem teljesen haszontalanul.

Augusztus 29. Egy fejezet vége nem sikerült, egy másik, szépen kezdődő fejezetet aligha, sőt bizonyosan nem fogok tudni olyan szépen folytatni, holott akkor éjjel biztosan sikerült volna. De nem szabad elhagynom magam, teljesen egyedül vagyok.

Augusztus 30. Hideg és üres vagyok. Túlságosan is jól érzékelem képességeim határait, amelyek - hacsak nem vagyok teljesen megszállott állapotban - kétségkívül szűkre szabottak. És úgy vélem, még a megszállottság állapotában is e szűk határok közé szorulok vissza, bár ilyenkor nem érzékelem őket, mert valami visz magával. Mindazonáltal van tér az élethez e határok között, és ezért úgy ki fogom használni, hogy szinte már megvetendő leszek miatta.

Éjjel háromnegyed kettő. Szemközt sír egy gyerek. Egyszer csak megszólal egy férfi ugyanabban a szobában, olyan közel, mintha az ablakom előtt lenne. "Inkább kiugrom az ablakon, mint hogy tovább hallgassam ezt." Még dörmög valamit az idegességről, az asszony némán, csak sziszegő hangokkal próbálja újra elaltatni a gyereket.

Szeptember 1. Tökéletes tehetetlenségemben két oldalt is alig írtam. Ma nagyon erősen meghátráltam, pedig jól aludtam. De tudom, hogy nem szabad engednem, ha a már egyéb életmódommal is lefojtott írás legalsó fokú szenvedésein át el akarok jutni a talán rám váró, nagyobb szabadsághoz. A régi fásultság még nem hagyott el egészen, amint észrevettem, és a szív hidegsége talán sohasem fog elhagyni. Hogy semmiféle megaláztatástól nem riadok vissza, éppúgy jelenthet reménytelenséget, mint adhat reményt.

Szeptember 13. Megint alig két oldal. Először azt gondoltam, hogy az osztrák vereségek okozta szomorúság és a jövőtől való félelem (olyan félelem ez, amely voltaképpen nevetségesnek és egyszersmind aljasnak tűnik előttem) gátolja meg, hogy egyáltalán valamit is írhassak. De nem ez okozta, csak valami tompultság, amely minduntalan elővesz, és minduntalan le kell győzni. A szomorúságra magára jut éppen elég idő az íráson kívül. Az a mód, ahogyan a háborúhoz kapcsolódó gondolatmenetek kínoznak: a legkülönfélébb irányokból morzsolnak fel, hasonlít az F. miatt érzett régi aggodalmaimra. Képtelen vagyok aggodalmakat elviselni, és talán arra születtem, hogy aggodalmak őröljenek fel. Ha kellőképp legyengültem - és erre már aligha kell sokáig várni -, talán a legcsekélyebb gond is elegendő lesz, hogy szétziláljon. Ez a kilátás mindazonáltal ahhoz a lehetőséghez is hozzájuttat, hogy a szerencsétlenséget minél tovább késleltessem. Igaz, egy annak idején viszonylag még kevéssé legyengült alkat minden erejének latba vetésével sem sokra mentem az F. miatt táplált aggodalmaim ellen, de akkor csak a kezdeti időben támaszkodhattam fő segítségemre, az írásra, amelyet most már semmiképpen sem engedek ki többé a kezemből.

Október 7. Kivettem egy hét szabadságot, hogy előrelendítsem a regényt. Ez ma estig - most szombat éjjel van, hétfőn lesz vége a szabadságomnak - nem sikerült. Keveset írtam, és az is gyengécske. Igaz, már a múlt hét is a hanyatlás jegyében telt; de hogy ilyen rossz is lesz, azt nem láthattam előre. Következtetni lehet már e három nap alapján, hogy nem vagyok méltó rá, hogy hivatal nélkül éljek?

Október 15. Két héten át eredményes munka, részlegesen helyzetem tökéletes megértése. - Ma, csütörtökön (hétfőn ér véget a szabadságom, kivettem még egy hét szabadságot) levél Bl. kisasszonytól. Nem tudom, mihez kezdjek vele, azt tudom, hogy úgy rendeltetett, hogy egyedül maradjak (ha egyáltalán maradok, ami koránt sincs elrendelve), azt sem tudom, szeretem-e F.-t (a viszolygásra gondolok, amely elfogott a láttára, mikor táncolt, szigorú, leszegett pillantással, vagy mikor nem sokkal az Askanischer Hofból való eltávozása előtt keze, az orrnyergen végigfutva, a hajába siklott, s a tökéletes idegenség számtalan más pillanatára gondolok még), de mindennek ellenére újraéled a végtelen csábítás, egész este játszottam a levéllel, a munka akadozik, pedig úgy érzem (igaz, közben fejfájás gyötör, amely már a hét eleje óta tart), futná az erőmből. Emlékezetből ideírom még azt a levelet, amelyet Bl. kisasszonynak írtam:

"Sajátságos véletlen, Grete Kisasszony, hogy a levelét éppen ma kaptam meg. Hogy mivel esett egybe, nem akarom megmondani, az csak engem illett és azokat a gondolatokat, amelyeket a fejemben forgattam, mikor ma éjjel, körülbelül három órakor, ágyba feküdtem. (Öngyilkosság, levél Maxnak mindenféle megbízásokkal.)

Nagyon meglepett a levele. Nem az lep meg, hogy ír nekem. Miért is ne írna nekem? Azt írja ugyan, hogy gyűlölöm Magát, de ez nem igaz. Ha mindenki gyűlöli is Magát, én nem gyűlölöm, és nemcsak azért nem, mert nincs hozzá jogom. Igaz, az Askanischer Hofban bírónőként ítélkezett fölöttem, ez undorító volt mind Magára, mind rám, valamennyiünkre nézve - ám ez csak a látszat volt, valójában én ültem a Maga helyén, és mindmáig ott ülök.

F.-ben teljességgel csalatkozik. Ezt nem azért mondom, hogy részleteket csaljak ki Magától. Nem tudok elképzelni semmiféle részletet - és a képzelőerőm már éppen elégszer körbeszáguldozta ezeket a köröket, úgyhogy megbízom benne -, mondom, nem tudok elképzelni olyan részletet, amely arról győzhetne meg, hogy Maga nem csalatkozik. Amire céloz, az teljességgel lehetetlen, boldogtalanná tesz a gondolat, hogy valamilyen kideríthetetlen okból nem csalatkozik-e netán F. is. De ez szintén lehetetlen.

Részvétét mindig igaznak tartottam és kíméletlennek önmagával szemben. A legutóbbi levelét megírnia is nehezére eshetett. Hálás köszönetem érte." Mit végeztem ezzel? A levél hajthatatlannak látszik, de csak azért, mert szégyelltem, mert felelőtlennek tartottam, mert féltem, hogy engedékeny leszek, nem azért, mintha nem akarnék az lenni. Ellenkezőleg, semmi egyebet nem akarok. Mindnyájunknak az volna a legjobb, ha nem válaszolna, de válaszolni fog, én pedig várni fogok a válaszára.

.................................................................................................. dik szabadságos nap. Éjjel három óra, csaknem semmit
...................................................................................................................... lát olvastam, és rossznak találtam. Kétféle
................................................................................................................................. félresikerült. Előttem a hivatal és a
.................................................................................................................... a tönkremenőfélben lévő gyár. Én azonban
............................................................................................................................ tartás nélkül. És legerősebb támaszom
......................................................................................................................... módon F.-re gondolok, pedig a tegnapi
levélben a kapcsolatfelvétel minden kísérletét elhárítottam. Két hónapig most, minden tényleges kapcsolatot megszakítván F.-fel (kivéve az E.-vel. folytatott levelezés általit), nyugodtan éltem, úgy álmodtam F.-ről, mint egy halottról, aki soha többé nem lehet élő, és most, hogy felkínálkozik a lehetősége, hogy közeledjem hozzá, újra ő a középpontja mindennek. Kétségkívül zavarja a munkámat is. Pedig, amikor az utóbbi időben néha gondoltam rá, mennyire úgy tűnt fel előttem, mint a legidegenebb ember, akivel valaha találkoztam, ha közben azt mondtam is magamban, hogy ez az egészen különleges idegenség abban gyökerezik, hogy F. minden más embernél közelebb jött hozzám, vagy legalábbis mások ennyire a közelembe tolták.

Kicsit lapozgattam a naplót. Valami sejtelemféle járt át arról, miféle a szervezete egy ilyen életnek.

Október 21. Négy napja csaknem semmit sem dolgoztam, mindig csak egy-egy órát és néhány sort, de jobban aludtam, és csaknem elmúlt ezáltal a fejfájás. Bl.-től nem jött válasz, holnap jöhet utoljára.

Felicéhez

[1914. október vége-november eleje]

Közöttünk, Felice, legalábbis, ami engem illet, az utóbbi negyedévben se jó, se rossz értelemben semmi, de semmi nem változott. Én természetesen csak a hívásodra várok, és biztosan és nyomban válaszoltam volna az előbbi leveledre is, ha megkaptam volna. Arra természetesen nem is gondoltam, hogy írjak neked - az Askanischer Hofban nagyon világosan megmutatkozott a levelek és az összes egyéb irományok értéktelensége -, minthogy azonban a fejem (a fejfájásokkal együtt és különösen ma) még mindig a régi, nem volt híján körötted forgó gondolatoknak és álmoknak, és a fejemben megvalósuló együttlétünk csak néha-néha keseredett meg, többnyire inkább békés volt és boldog. Egyszer azért megfordult a fejemben, hogy ha nem is írok, de legalább üzenek neked valakivel, ki nem találod úgysem, különleges alkalom volt, elalvás közben ötlött az eszembe; hajnali négy tájt, az első alvásom szokott időpontjában.

De mindenekelőtt azért nem gondoltam írásra, mert valóban úgy éreztem, hogy ami a kapcsolatunkban a legfontosabb, az tisztán áll előttem. Te már régóta hamis nyomon jártál, minduntalan a ki nem mondott dolgokat emlegetve. Nem a kimondásban, hanem az elhívésben volt a hiba. Mivel nem akartad elhinni, amit hallottál és láttál, azt gondoltad, hogy elhallgattam valamit. Nem láttad be, hogy mekkora hatalma van rajtam a munkának, s ha beláttad is, korántsem teljesen. Ezért ami megtévesztő különcséget csak kiváltott belőlem a munkáért való aggódás és csakis a munkáért való aggódás, azt Te szükségképpen hamisan értelmezted. És ráadásul ezek a különcségek (elismerem, förtelmes különcségek, magam utáltam őket a legjobban) még kihívóbban is mutatkoztak meg veled szemben, mint akárki mással szemben. Ez nagyon is természetes volt, és nem csak ellenedre történt. Nézd csak, a munkámnak Te nemcsak a leghívebb barátja, hanem egyúttal a legádázabb ellensége is voltál, legalábbis a munka szemével nézve, és ezért, noha legbelül határtalanul rajongott érted, önvédelemből minden erejével ellened fordult. Méghozzá minden apróságban. Erre gondoltam például egy este, mikor a nővéreddel csaknem kizárólag húsételekből álló vacsoránknál ültünk. Ha akkor Te is ott vagy, alighanem papírhéjú mandulát rendelek.

Az Askanischer Hofban sem azért hallgattam, hogy ellenedre tegyek. Hiszen amit mondtál, nagyon világos volt, nem akarom most elismételni, de olyasmi is elhangzott ott, amit négyszemközt majdnem képtelenség lett volna elmondani. Mindenesetre csak akkor álltál elő vele, miután én jó darab ideig hallgattam, illetve valami szamárságot makogtam. Még utána is elég sokáig vártál, hadd mondjak még valamit. Most sem vetem szemedre, hogy miért hoztad magaddal Bl[och] kisasszonyt is, hiszen a neki küldött levelemben úgyszólván megalázóan írtam rólad, s ezért neki igazán ott volt a helye. Azt már azonban nem értettem, hogy hívhattad oda a nővéredet is, akit akkor még alig ismertem. De egyikük jelenléte sem zavart különösebben, lehetséges, hogy ha képes lettem volna valami lényegbevágót mondani, puszta ellenkezésből nem szólaltam volna meg. Ez lehetséges, csakhogy nem volt semmi lényeges mondanivalóm. Láttam, hogy odavan minden, azt is láttam, hogy valami meglepő vallomással az utolsó pillanatban még megmenthetem a helyzetet, csakhogy semmiféle meglepő vallomást sem tehettem. Szerettelek, ahogy ma is, láttam, hogy bajban vagy, tudtam, hogy két évig ártatlanul szenvedtél miattam, ahogy még vétkeseknek sem volna szabad szenvedniük, azonban láttam azt is, hogy nem érted meg a helyzetemet. Mit tehettem volna? Csak azt, amit tettem: sodortattam magam, hallgattam, vagy el-elejtettem valami ostoba megjegyzést, meghallgattam a furcsa konfliskocsis históriáját, és néztelek, és éreztem, hogy ez az utolsó alkalom.

Ha azt mondom, hogy nem értetted meg a helyzetemet, ezzel nem azt akarom mondani, hogy én viszont tudtam, mit kellett volna tenned. Ha tudtam volna, nem titkoltam volna el előtted. Én számtalanszor próbáltam megértetni veled a helyzetemet, Te természetesen meg is értetted, de beleélni magad, erre nem voltál képes. Bennem két lény volt és van, és harcban állnak egymással. Az egyik majdnem olyan, amilyent Te szeretnél, s aminek híján van még, hogy teljesüljön a kívánságod, a fejlődése során azt is megszerezheti. Az Askanischer Hofbeli szemrehányásaid egyike sem vonatkozott rá. A másik azonban csak a munkával törődik, csak arra van gondja, ezért a legalantasabb képzetek sem idegenek tőle, a legjobb barátjának a halálában is csak a munkája akadályát, noha csak ideiglenes akadályát látná, ezt az aljasságot csak az ellensúlyozza, hogy a munkájáért szenvedni is képes. A kettő tehát harcban áll, de nem valóságos harc ez, amelyben ölre mennek egymással. Az első a másodiktól függ, és lelki indítékainál fogva soha, de soha nem volna hajlandó földhöz teremteni, sőt inkább attól boldog, hogy boldognak látja, és ha a másodiknak az ügye vesztésre áll, az első letérdel elébe, ráemeli a szemét, és senki más nem létezik számára, csak ő. Így van ez, Felice. És mégis harcban állnak egymással, és mégis a tied lehetne mind a kettő, csak változtatni nem lehet rajtuk, hacsak elpusztítani nem akarja mind a kettőt az ember.

Nomármost az a helyzet, hogy neked mindezt hiánytalanul el kellett volna ismerned, be kellett volna látnod, hogy mindaz, ami ott történik, érted is történik, s hogy a magamnak végzett munka követelése nem ellenkezés, se nem szeszély, hanem segítség, részint már eleve szükséges, részint az ezzel a munkával végletesen szembeszegülő életkörülményeim által kikényszerített segítség. Nézd meg, hogy élek most. Egyedül, a legidősebbik húgom lakásában. Ő, minthogy a sógorom a fronton van, a szüleimnél lakik. Ha nem zavar egy s más, kiváltképpen a gyár, akkor így alakul az időbeosztásom: fél háromig hivatal, utána ebéd otthon, utána egy vagy két óra újságolvasás, levélírás vagy hivatali munka, utána fel a lakásomba (Te is ismered) aludni vagy csak úgy heverészni alvás nélkül, utána kilenckor le a szüleimhez vacsorázni (jó sétaút), tízkor megint vissza villamossal, s utána virrasztás, ameddig az erőm vagy a másnap délelőttől, a hivatali fejfájástól való rettegés engedi. Az utóbbi negyedévben ma van a második este, hogy nem dolgozom, az első körülbelül egy hónapja volt, amikor nagyon fáradt voltam. Nemrégiben kivettem tizennégy nap szabadságot is, akkor természetesen módosult egy kicsit az időbeosztásom, már amennyire a röpke tizennégy nap szorításában, az egymást követő napok izgalmában egyáltalán lehetséges volt. Általában reggel ötig így is az íróasztalnál ültem, sőt egy ízben fél nyolcig, utána aludtam, a szabadság utolsó napjaiban sikerült végre tisztességesen kialudnom magam, délután egy vagy két óráig, de akkor már tényleg szabad voltam, és estig kimenőt adtam magamnak.

Azt talán még csak elismered, Felice, hogy szabadság idején lehet ilyen módon élni, de ahogy máskor élek, azt nem helyesled, vagy legalábbis eddig önként nem adtad jelét. Azokban a nappali órákban, amelyeket a nekem való élet igazi óráinak tekintek, ott ülök vagy heverészek egyedül a három csendes szobában, nem jövök össze senkivel, még a barátaimmal se, csak Maxszal pár percre a hivatalból hazafelé menet, és - nem vagyok boldog, bizony nem, legföljebb elégedett olykor, hogy a körülményekhez képest teljesítem valahogy a kötelességem.

Ezt a fajta életvitelt én mindig elismertem, ez volt mindig a kérdés és a próbakő. A válaszod sosem volt határozott "nem", de az "igen"-ed sosem ölelte fel az egész kérdést. Ami hézag maradt a válaszodban, Felice, az gyűlölettel, vagy ha sértő volna ez a kifejezés, idegenkedéssel telt meg. Már akkor elkezdődött, amikor Frankfurtban voltál, a közvetlen indítékot nem ismerem, talán nem is volt, elég az hozzá, hogy a frankfurti leveleidben nyilvánult meg először ez az idegenkedés abban, ahogy válaszoltál, ha aggódtam érted, abban, ahogy visszahúzódtál. Akkoriban valószínűleg még magad sem tudtál erről, később azonban kénytelen voltál beismerni. Ugyan mi más lett volna az a szorongás, amelyet oly gyakran emlegettél később az állatkertben, s amely sokkal többször kényszerített hallgatásra, mintsem megnyilatkozásra, ugyan mi más lett volna, ha nem idegenkedés az életmódomtól s közvetve a szándékaimtól is, amelyekre nem tudtál ráhangolódni, mivel bántónak érezted őket. Látlak, amint könnyes szemmel figyelsz dr. W[eiss]re - szorongásból; amint a szüleidnél tett látogatásom előtti estén (kiragadott s talán nem mindig helytálló példák) nem tudsz világos választ adni - szorongásból; amint Prágában ezt-azt kivetnivalónak találsz rajtam - szorongásból, mindig és újra csak szorongásból. Szorongást írok idegenkedés helyett, ám a két érzés egybevegyült. És nem ez tört-e ki belőled végül az Askanischer Hofban is? Ha hallottad önmagadat, lehettek-e még kétségeid? Nem magad állapítottad-e meg, hogy elveszejtenéd önmagad, ha... - És még a mai leveledben is vannak olyan passzusok, Felice, amelyek még alighanem ebből a szorongásból erednek. Ne érts félre, Felice. Ez az idegenkedés megmaradt, pedig Te ország-világ előtt elhatároztad, hogy szembeszegülsz vele. Végződhetett volna akár jól is a dolog, boldog óráimban még magam is reménykedtem benne. De most nem erről van szó. Te magyarázatot kívánsz a legutóbbi viselkedésemre, nos, a magyarázat az, hogy állandóan előttem lebegett a szorongásod, az idegenkedésed. Nekem kötelességem volt óvni a munkámat, amely nélkül nincs jogom az élethez, a Te szorongásod pedig azt mutatta, vagy azt a félelmet keltette bennem (sokkal elviselhetetlenebb szorongással), hogy itt a munkámat nagyon nagy veszély fenyegeti. "Ideges voltam, összeomlottam, úgy éreztem, nem bírom tovább", amint írod, úgy volt. Ilyen ádázul még sosem tusakodott bennem az a kettő. És akkor írtam meg Bl[och] kisasszonynak azt a levelet.

De talán nem okoltam még meg kellőképpen a szorongásomat, a Te Ask[anischer] H[of]-beli magyarázkodásodra csak később került sor, az most nem tartozik ide. De mi sem jellemzőbb, mint nézeteltérésünk a lakás miatt, engem a terved minden részlete elrémített, még ha nem is tudtam mit felhozni ellene, és okvetlenül neked hitt volna mindenki. Csak éppen neked nem lett volna szabad hinned önmagadnak. Te valami nagyon hétköznapit akartál: egy kényelmes, kényelmesen berendezett, családias lakást, amilyen a többi családoké a Te vagy akár az én köreimben. Semmiképpen nem akartál különbet, mint ezek az emberek (a mai leveledben is emlegeted őket, ők azok, akik "álmukban is gyarapodnak"), csak ami nekik megvan, pontosan az legyen meg neked is. Egyszer arra kértelek - már szinte végső szorongásomban -, hogy akadályozd meg a templomi esküvőt, Te nem mondtál rá semmit, s én szorongva gondoltam rá, hogy bizonyára elkeserített a kérésem, és az A[skanischer] H[of]ban tényleg szóba hoztad ezt a kérésemet is. De mi volt az értelme a lakásról alkotott elképzelésednek? Az, hogy a többiekkel értettél egyet és nem velem; csakhogy a többieknek érthető módon gyökeresen mást jelent a lakás, mint amit nekem jelentett volna. Ezek a többiek, ha megházasodnak, szinte máris jóllaktak, nekik a házasság csak az utolsó, nagy, kövér falat. Nekem azonban nem, én nem akarok jóllakni, én nem nyitok boltot, hogy házas évről házas évre gyarapítsam, nekem nem kell egyszer s mindenkorra szóló lakás, hogy védett nyugalmából vezetgessem a boltomat - és azonfelül, hogy nem kell ilyen lakás nekem, még szorongással is tölt el. Én úgy áhítozom a munkámra, hogy majd belebetegszem; az itteni körülményeim azonban összeesküdtek a munkám ellen, és ha én ilyen körülmények között olyan lakásba költözöm, amilyent Te kívánsz, az - ha nem is valóságosan, de képletesen - azt jelenti, hogy kísérletet teszek ezeknek a körülményeknek életfogytiglani meghosszabbítására, s ennél rosszabb már nem is jöhet.

Szeretném az imént elmondottakat valamiképpen szűkebbre vonni és ezáltal pontosabban meghatározni. Jogosan kérdeznéd, hogy akkor miféle lakásterveket várok én tőled. Erre tulajdonképpen nem is tudok válaszolni. A munkám szempontjából persze az lett volna a legjobb és legtermészetesebb, ha mindenről lemondva, keresek valahol még a negyedik emeletnél is följebb egy lakást, nem Prágában, hanem másutt, de nagyon valószínű, hogy sem Te, sem én nem vagyunk kaphatók rá, hogy önként vállalt nyomorban éljünk. Talán én még kevésbé vagyok kapható erre, mint Te. De hát még egyikünk se próbálta. Tőled vártam volna talán a javaslatot? Nem mondhatnám; odalettem volna örömömben, ha ilyen javaslatot teszel, de számítani nem számítottam rá. De volt talán közbülső megoldás is, azazhogy határozottan volt ilyen. És Te bizonyára meg is találtad volna keresgélés nélkül, magától értődő könnyedséggel, ha, igen, ha nincs ott az a szorongás, az az idegenkedés, és vissza nem riadsz attól, ami olyan múlhatatlanul fontos volt nekem az együttlétünkhöz. Remélni remélhettem még, hogy meglesz köztünk az egyezség, de ez csak hiú reménykedés volt, hisz épp az ellenkezőjére utaló jelektől kellett tartanom, ellenük kellett még védekeznem is, ha azt akartam, hogy eleven férfi legyen a társad.

Te bizonyára visszájára fordíthatod az egészet azzal, hogy a Te léted éppúgy fenyegetve volt, a Te félelmed éppúgy jogos volt, mint az enyém. Én nem hiszem ezt. Hiszen én a valóságos lényedet szerettem, és csak akkor féltem tőle, ha a munkámat veszélyeztette. S mivel így szerettelek, nem is lett volna más választásom, mint hogy segítsek neked megóvni magad: Azazhogy ez sem tükrözi pontosan az igazságot, hisz tényleg fenyegetve voltál, de hát nem kívántad-e magad is, hogy fenyegessenek? Soha? Semmi módon?

Semmi újdonságot nem mondtam ezzel, talán egy kissé újszerűen van összegezve, de újdonság nincs benne. Illetve az benne mégis az új, hogy nem az állandó levelezésünk keretében van megírva, és én ennélfogva s azért is, mert Te kívántad ezt az összegezést, világos válaszra számítok. Mohón várom a válaszodat. Válaszolnod kell, Felice, ha mégoly sok kivetnivalót találsz is a levelemben. Nagyon türelmetlenül várom a válaszodat. Tegnap, amikor abbahagytam a levelet - késő volt már -, és lefeküdtem, aludtam egy kicsit, de amikor aztán felébredtem, és reggelig nem is igen tudtam elaludni, megint ugyanúgy megrohantak a gondjaink és bajaink - ez tényleg közös tulajdonunk -, mint a legrosszabb időkben. Még egyben van az egész, semmit nem szelídültek ezek a gondok, elég, ha csak valamennyire is közel engedi magához őket az ember. És ez olyan megrázó, mintha az embernek megbénulna a nyelve. Néha már-már úgy éreztem éjjel, hogy túl vagyok a téboly határán, és nem tudtam, hova menekülhetnék. Válaszolni fogsz tehát, és ha nagyon kedves akarsz lenni, táviratban jelzed, hogy megkaptad a levelem.

Említetted az Ernával való levelezésemet. Nem tudom, mit értesz azon, hogy ettől a levelezéstől függetlenül válaszoljak neked. Történetesen éppen holnap írok Ernának. Ennélfogva azt is megírom neki, hogy írtam neked. Erna elképzelhetetlenül jó volt hozzám, és hozzád is az.

Franz

Napló

November 3. Délután levél E.-nek, átnéztem Pick A vak vendég című történetét, és javításokat jegyeztem föl, olvastam egy kicsit Strindbergtől, utána nem aludtam, fél kilenckor otthon, tíz órakor vissza, a fejfájástól való félelmemben, amely már kezdődik, és mert éjjel is nagyon keveset aludtam, már nem dolgoztam, részben azért sem, mert féltem, hogy elrontok egy tegnap írt, tűrhető részt. Augusztus óta a negyedik nap, amikor nem írtam semmit. Oka a sok levél, megpróbálom, hogy nem írok több levelet, vagy csak egészen rövideket. Milyen elfogódott vagyok mostanában, s hogy ide-oda dobál ez az állapot! Tegnap este az a túláradó boldogság, miután elolvastam néhány - sort Jammes-tól, akihez egyébként semmi közöm, de akinek a franciasága - egy költőbarátjánál tett látogatásáról volt szó - oly nagy erővel hatott rám.

November 4. Visszajött P. Kiáltozva, izgatottan, magából kikelve. Történet a vakondokról, amely alatta furkált a lövészárokban, és amelyben isteni jelet látott, hogy arrébb húzódjék onnan. Alighogy odébb ment, eltalált egy lövés egy katonát, aki utánakúszott, és éppen a vakondok fölé került. - A századosa. Világosan lehetett látni, ahogy fogságba esett. Másnap azonban megtalálták az erdőben meztelenül, bajonettdöfések nyomaival. Valószínűleg volt nála pénz, át akarták kutatni és kirabolni, de "már amilyenek a tisztek", nem hagyta, hogy hozzányúljanak. - P. dühében és izgalmában csaknem elsírta magát, amikor a vasútról jövet találkozott a főnökével (akit azelőtt mérhetetlenül és nevetségesen tisztelt), amint elegánsan felöltözve, illatfelhőben úszva, távcsővel a nyakában színházba ment. Egy hónap múlva maga is így tett, mégpedig olyan jeggyel, amelyet ez a főnöke ajándékozott neki. A hűtlen Eckehart című vígjáték előadására ment. - Egy alkalommal Sapieha herceg kastélyában aludt, egy alkalommal közvetlenül a tüzelő osztrák ütegek előtt, ahol tartalékban volt, egyszer egy parasztszobában, ahol jobbra és balra a két fal menti ágyban egy-egy asszony aludt, a kályha mögött egy leány, a padlón pedig nyolc katona. - Büntetés katonáknak. Kikötik őket egy fához, míg el nem kékülnek.

[...]

November 30. Nem tudok tovább írni. A végső határon vagyok, talán megint évekig itt fogok ülni, míg megint belekezdek talán egy újabb, megint befejezetlenül maradó történetbe. Hideg is vagyok megint és érzéketlen, csak a tökéletes nyugalom iránti aggkori vonzódás maradt.

És mint valami állat, amelyet teljesen elrekesztettek az emberektől, már megint ingatom a nyakam, és a közbeeső időre megint szeretném F.-t megkapni. Meg is fogom próbálni, hacsak utálkozásom önmagamtól meg nem akadályoz benne.

[...]

December 5. Levél E.-től a családja helyzetéről. A családhoz való viszonyom csak akkor tűnik egyértelműnek a szememben, ha a család romlásaként fogom fel magam. Ez az egyetlen szerves, minden meglepőn simán felülkerekedő magyarázat, amely létezik. Ez az egyetlen tevékeny kapocs is egyben, amely pillanatnyilag a családomhoz fűz, mert egyébként érzelem dolgában végképp elszakadtam tőle, igaz, nem teljesebb érvényűen, mint talán az egész világtól. (Létezésem képe e tekintetben egy haszontalan, hóval és dérrel belepett, a földbe ferdén épp hogy csak belefúrt pózna lehetne egy nagy síkság szélén, mélyen felforgatott mezőn, sötét téli éjszakán.) Gyengítettem mindenki ellenállóképességét, holott oly nagy szükségük lenne rá most, hozzájárultam az apa halálához, éket vertem F. és E. közé, s végül E.-t is szerencsétlenné tettem, a bajoknak pedig előreláthatólag még nincs végük. Eléjük vagyok fogva, és az a dolgom, hogy tovább vonszoljam őket. Utoljára kikínlódott levelemet F. nyugodtnak tartja; "oly nagy nyugalmat áraszt", így fejezi ki. Mindazonáltal ami ezt illeti, nincs kizárva, hogy irántam érzett gyöngédségében, aggodalmában, kíméletből fejezi ki magát így. Hiszen az egészet figyelembe véve, az én büntetésem elégséges, már a családhoz viszonyított helyzetem is elég büntetés, szenvedtem is miatta annyit, hogy soha nem fogom kiheverni (álmom, emlékezetem, gondolkodási készségem, ellenálló erőm a legparányibb gondokkal szemben is gyógyíthatatlanul meggyengült, sajátságos módon nagyjából ugyanazok a következmények ezek, mint amilyenekkel a hosszú börtönbüntetés jár), de pillanatnyilag nem kínoz annyira a családhoz való viszonyom, kevésbé mindenesetre, mint F. vagy E. Valami kínzó rejlik azért abban, hogy E.-vel készülök most karácsonyi utazásra, miközben F., mondjuk, Berlinben marad.

December 8. Hosszabb idő után tegnap első ízben jó munkára való kétségtelen készség. És mégis csak az anya-fejezet első oldala, mert már két éjjel csaknem semmit sem aludtam, mert már reggel jelentkezett a fejfájás, és mert túlságosan féltem az elkövetkező naptól. Megint beláttam, hogy minden, amit töredékenként és nem az éjszaka nagy részének folyamán (vagy akár a teljes éjszakán át) írok le, az csökkent értékű, és hogy életkörülményeim erre a csökkentértékűségre kárhoztatnak.

[...]

December 19. Tegnap csaknem öntudatlanul írtam A falusi tanító-t, de féltem háromnegyed kettőnél tovább írni, és a félelmem jogos volt, csaknem semmit sem aludtam, és csupán mintegy három rövid álmon estem át, és ennek megfelelő volt aztán az állapotom a hivatalban. Tegnap apám szemrehányásai a gyár miatt: "Beletáncoltattál." Aztán hazamentem, és három óra hosszat nyugodtan írtam abban a tudatban, hogy a bűnöm kétségtelen, ha nem is olyan nagy, amilyennek apám feltünteti. Ma, szombaton nem mentem el vacsorára, részben apámtól való félelmemben, részben hogy munkára használhassam ki az egész éjszakát, de csak egy oldalt írtam, és az sem valami jó.

Minden novella kezdete nevetséges először. Reménytelennek látszik, hogy ez az új, még el nem készült, mindenütt érzékeny szervezet fennmaradhasson a világ kész szervezetében, amely minden kész, működő szervezethez hasonlóan arra törekszik, hogy lezáruljon. Mindazonáltal megfeledkezik itt az ember arról, hogy a novella, ha létjogosult, magában hordja kész szervezetét, még ha az nem bontakozott is ki egészen; ezért-e tekintetben megalapozatlan a kétségbeesés egy-egy novella elkezdése előtt; ugyanígy a szülőknek is kétségbe kellene esniök a csecsemőjük láttán, hiszen nem ezt a nyomorult és különösképp nevetséges lényt akarták világra hozni. Mindazonáltal sohasem tudja az ember, jogos vagy jogosulatlan-e a kétségbeesés, amelyet érez. De bizonyos támaszt nyújthat azért ez a gondolatmenet, e tapasztalat hiánya ártott már nekem.

December 20. Max kifogása Dosztojevszkij ellen, hogy túl sok lelki beteget szerepeltet. Súlyos tévedés. Nem lelki betegek azok. A betegség megjelölése nem egyéb, mint jellemzési eszköz, mégpedig nagyon finom és nagyon termékeny eszköz. Elég például makacs kitartással hangoztatni valakiről, hogy együgyű és idióta, és ha van benne valami dosztojevszkiji mag, ez fogja a legnagyobb teljesítményre sarkallni. E tekintetben jellemzéseinek olyasfajta a jelentősége, mint a barátok körében elhangzó szidalmaknak. Ha azt mondják egymásnak, "te tökfej", akkor nem úgy értik, hogy a másik valóban tökfej, s lealacsonyítják ezzel a barátságukat, hanem rendszerint, hacsak nem merő tréfáról van szó, de még olyankor is, szándékok végtelen keveredése rejlik ebben. Így például a Karamazov atya egyáltalán nem bolond, hanem nagyon okos, csaknem Ivannal egyenrangú, mindamellett gonosz ember, sokkal okosabb mindenesetre, mint az elbeszélő által ki nem kezdett unokabátyja vagy -öccse, a földbirtokos, aki annyira felette állónak érzi magát.

[...]

December 26. Kuttenbergben Maxszal és a feleségével. Hogy számítottam erre a négy napra, hány órán át töprengtem, hogyan használhatnám fel őket helyesen, és most talán mégis elszámítottam magam. Ma este szinte semmit sem írtam, és talán nem is leszek már képes folytatni A falusi tanító-t, amelyen egy hete dolgozom, és amelyet a három szabad éjszakán bizonyára befejezhettem volna tisztán és külső hibák nélkül, most pedig, noha még csak az elején tartok, máris van két gyógyíthatatlan hibája, s azonkívül elsatnyult. - Mostantól fogva új napi időbeosztás! Még jobban kihasználni az időt! Azért panaszkodom itt, hogy itt leljek megváltásra? Ebből a füzetből nem fog jönni, akkor jön majd, ha az ágyban leszek, és a hátamra fektet majd, szépen, könnyedén, és ott fekszem kékesfehéren, más megváltás nem jön számomra.

[...]

December 31. Augusztus óta dolgoztam, általában nem keveset és nem is rosszul, de sem az előbbi, sem az utóbbi tekintetben nem a képességeim határaiig, amint lennie kellett volna, különösképp azért, mert képességeim előreláthatólag (álmatlanság, fejfájás, szívgyengeség) már nem soká fognak kitartani. Befejezetlenül maradt abból, amit írtam: A per, Emlékezés a kaldai vasútra, A falusi tanító, Az al-államügyész és kisebb kezdemények. Csak A fegyencgyarmaton és az Elkallódott fiú egy fejezete készült el, mind a kettő a kéthetes szabadság alatt. Nem tudom, mire való ez az áttekintés, egyáltalán nem illik hozzám!

Napló

Január 4. Nem hagyott alább a nagy kedvem, hogy új történetbe kezdjek. Teljesen hiábavaló minden. Ha nem tudom végigűzni az éjszakákon a történeteket, kitörnek és eltévednek, mint most is Az al-államügyész. És holnap megyek a gyárba, P. bevonulása után lehet, hogy minden délután oda kell mennem. Azzal vége mindennek. Egyre a gyárra gondolnom - ez az én szakadatlan engesztelő napom.

Január 6. Egyelőre lemondtam A falusi tanító-ról és Az al-államügyész-ről. De csaknem képtelen vagyok arra is, hogy folytassam A per-t. Eszembe jut a lembergi leány. Valamiféle boldogság ígéretei, az örök élet reményeihez hasonlók. Bizonyos távolságból nézve helytállóak, és nem mer az ember közelebb menni hozzájuk.

Január 17. [...] Beláttam, hogy nem használtam ki kellőképp az időt augusztus óta. Az örökös próbálkozás, hogy sok délutáni alvással késő éjszakáig dolgozhassam, értelmetlen volt, hiszen már az első két hét után láthattam, az idegeim nem engedik meg, hogy egy óra után térjek aludni, mert ilyenkor már egyáltalán nem alszom el, a másnap elviselhetetlen, és tönkreteszem magam. Túlságosan sokáig feküdtem tehát délután, éjjelente viszont ritkán dolgoztam egy óránál tovább, de legkorábban mindig tizenegy óra tájban fogtam hozzá. Ez tévedés volt. Nyolc vagy kilenc órakor kell elkezdenem, az éjszaka kétségkívül a legalkalmasabb idő (szabadság!), de hozzáférhetetlen számomra.

Szombaton látni fogom F.-et. Ha szeret, nem érdemlem meg. Ma megérteni véltem, milyen szűkek mindenütt a határaim, következésképp az írás terén is. Ha nagyon intenzíven felismeri az ember a határait, szét kell robbannia. Alighanem Ottla levele ébresztett ennek a tudatára. Nagyon önelégült voltam az utóbbi időben, és sokféle kifogást találtam a védelmemre és igazolásomra F.-el szemben. Kár, hogy nem volt időm felírni őket, ma nem volnék rá képes.

[...]

Január 8. A gyárban fél hétig egyformán hasztalanul dolgoztam, írtam, olvastam, diktáltam, hallgattam. Ugyanolyan értelmetlen kielégültség utána. Fejfájás, rosszul aludtam. Képtelen vagyok hosszabb koncentrált munkára. Keveset is voltam a szabadban. Mégis belekezdtem egy új történetbe, a régieket, félek, elrontanám. Most négy vagy öt történet ágaskodik előttem, mint a lovak Schumann cirkuszigazgató előtt a produkció kezdetén.

Január 19. [...] Két barátommal kirándulást beszéltem meg vasárnapra, de teljesen váratlanul elaludtam a találkozó óráját. Barátaim, akik tudták rólam, milyen pontos vagyok egyébként, eljöttek ahhoz a házhoz, amelyben lakom, álldogáltak is még előtte egy darabig, aztán feljöttek a lépcsőn, és kopogtattak az ajtómon. Nagyon megijedtem, kiugrottam az ágyból, és semmi egyébre nem ügyeltem, csak hogy mielőbb elkészüljek. Mikor aztán teljesen felöltözve kiléptem az ajtón, a barátaim szemlátomást rémülten hátrahőköltek. "Mi van a fejed mögött?", kiáltották. Már felébredésem óta éreztem valamit, ami megakadályozta, hogy hátrahajtsam a fejem, s most megpróbáltam kitapogatni, mi ez az akadály. Épp felkiáltottak a barátaim, akik ekkorra kissé már magukhoz tértek: "Vigyázz, meg ne sértsd magad!", amikor a fejem mögött egy kard markolatát fogtam meg. Közelebb jöttek a barátaim, megvizsgáltak, bekísértek a szobába a szekrénytükör elé, és lehúzták a ruhát a felsőtestemről. Egy hatalmas régi lovagi kard volt a hátamba szúrva, egészen a keresztformájú markolatáig, de oly módon, hogy a penge felfoghatatlanul pontosan a bőr és a hús közé hatolt, és semmiféle sebet nem ejtett. De ahol átdöfte a bőrt a nyakon, ott sem volt seb, a barátaim biztosítottak róla, hogy vérnyom nélkül, tökéletesen szárazon nyílt meg a penge számára szükséges rés. És mikor most a barátaim székre álltak, és lassan, milliméterenként húzták ki a kardot, ekkor sem szivárgott elő vér, és a nyílás a nyakon alig észrevehető hasítékká zárult. "Itt a kardod", mondták nevetve a barátaim, és átnyújtották. Méregettem a két kezemen, drága fegyver volt, kereszteseké lehetett. Ki tűrné, hogy régi lovagok bolyongjanak az álmaiban, felelőtlenül hadonásszanak a kardjukkal, ártatlan alvókba döfjék, és csak azért ne ejtsenek súlyos sebeket, mert fegyverük először valószínűleg lecsúszik az élő testen, és mert hűséges barátok is teremnek az ajtó előtt, és segítőkészen kopogtatnak.

Január 20. Vége az írásnak. Mikor fog újra befogadni? Micsoda rossz állapotban találkozom F.-el! Az írás feladásával azonnal együtt jár a gondolkodás nehézkessége, képtelen vagyok felkészülni a találkozásra, holott múlt héten alig tudtam lerázni idevágó fontos gondolatokat. Csak élvezhetném az ilyenkor egyedül elképzelhető nyereséget: a jobb alvást. [...]

Január 24. F.-el Bodenbachban. Azt hiszem, lehetetlen, hogy valaha is egyesüljünk, de ezt sem neki, sem a döntő pillanatban magamnak nem merem megmondani. Így megint megvigasztaltam, értelmetlen módon, hiszen minden nappal öregebb és megcsontosodottabb leszek. Visszatérnek a régi fejfájások, ha megpróbálom felfogni, hogy egyszerre szenved, és egyszerre nyugodt és vidám. Sok irkálással nem szabad tovább gyötörnünk egymást, legjobb, ha átsiklunk ezen a találkozáson, mint valami elszigetelt dolgon; vagy arra gondolok talán, hogy szabaddá teszem magam itt, az írásból élek meg, külföldre vagy máshová megyek, és ott élek majd titokban F.-el? Hiszen egyébként is teljesen változatlannak találtuk egymást. Mindegyikünk azt mondja magában, hogy a másik rendíthetetlen és könyörtelen. Tapodtat sem engedek abból a követelésemből, amely a fantasztikus, kizárólag a munkámat szem előtt tartó életre irányul, ő minden néma kérlelésre érzéketlenül a középszert akarja, a kényelmes lakást, érdeklődést a gyár iránt, bőséges evést, az este tizenegy órai lefekvést, fűtött szobát, órámat, amely egy negyed éve másfél órát siet, beállítja a pontos időre. És neki van igaza, és továbbra is neki lenne igaza, igaza van, ha kiigazít, mikor azt mondom a pincérnek: "Hozza az újságot, míg ki nem olvassák", én viszont nem igazíthatok helyre semmit, ha ő a kívánatos lakásberendezés "személyes arculatáról" beszél (ki lehet-e ezt egyáltalán másként ejteni, mint recsegve?). Két idősebb húgomat "laposnak" mondja, a legkisebbik iránt nem is érdeklődik, a munkámra vonatkozólag sem kérdez szinte semmit, semmi látható érzéke nincs iránta. Ez a dolog egyik oldala.

Én tehetetlen vagyok és sivár, mint mindig, és voltaképpen nem juthatna időm másra, mint azon a kérdésen töprengeni, hogyan lehetséges, hogy csupán a kisujját felém kinyújtania is kedve van valakinek. Gyors egymásutánban háromféle embertípust árasztottam el ezzel a fagyos lehelettel. A Hellerauer lányt, az R. családot Bodenbachban és F.-t.

F. azt mondta: "Milyen szép, ahogy így együtt vagyunk." Hallgattam, mintha e felkiáltás alatt kihagyott volna a hallásom. Két óra hosszat kettesben voltunk a szobában. Körülöttem csupán unalom és vigasztalanság. Még soha egyetlen jó pillanatunk nem volt együtt, amikor is szabadon lélegeztem volna. A szeretett nőhöz fűző kapcsolat édességét, mint Zuckmantelben és Rivában, F. iránt a leveleken kívül soha nem éreztem, csak határtalan csodálatot, szolgalelkűséget, részvétet, kétségbeesést és önmegvetést. Fel is olvastam neki, utálatosan egymásba folytak a mondatok, semmiféle kapcsolatot nem találtak a hallgatóval, aki lehunyt szemmel feküdt a kanapén, és némán fogadta magába őket. Bágyadt kérés, hogy egy kéziratot magával vihessen, és lemásolhassa. A kapuőr-történetnél nagyobb figyelem és jó megfigyelések. Én csak akkor fogtam fel a történet értelmét, amikor ő megfejtette, hanem utána otromba megjegyzésekkel mentünk neki, én kezdtem.

Azok a más ember számára biztosan hihetetlen nehézségek, amelyekkel beszélgetések alkalmával küszködöm, abban gyökereznek, hogy gondolkodásom, vagyis pontosabban tudattartalmam roppant ködös, hogy mindaddig, amíg egymagam vagyok, zavartalanul és néha önelégülten heverészem ebben, de mihelyt emberi beszélgetésre kerül sor, kiélezésre, megszilárdításra és tartós összefüggésre van szükség, az pedig hiányzik belőlem. Ködfelhőkben heverészni velem senki sem akar majd, s ha netán mégis akarna, a ködöt nem tudom kiűzni a homlokomból, szertefoszlik két ember között, és nem marad semmi. F. megteszi a nagy bodenbachi kerülőt, elvesződik az útlevél megszerzésével, ki kell bírnia engem egy átvirrasztott éjszaka után s még egy felolvasást is meghallgatnia, és mindezt értelmetlenül. Vajon ugyanúgy szenved-e tőle, mint én? Bizonyára nem, még egyforma érzékenységet feltételezve sem. Elvégre neki nincs bűntudata.

Megállapításom helyes volt, és helyesnek is ismerték el: mindenki úgy szereti a másikat, amilyen amaz. Ám amilyen emez, úgy hiszi, nem képes együtt élni amazzal.

Ez a csoport: dr. W. próbál meggyőzni, hogy F. gyűlöletes, F. próbál meggyőzni, hogy W. gyűlöletes. Hiszek mindkettőjüknek, és szeretem mindkettőjüket, vagy törekszem rá.

Felicéhez

15. I. 25.

Összegezzem, F.? Legelőször is egy közvetlen, de ősrégi tapasztalat. Fogom a tollam, s máris a közeledben vagyok, közelebb vagyok hozzád, mintha a kanapé mellett állok. Itt nem veszel le a lábamról, itt nem térsz ki a tekintetem elől, a gondolataim elől, a kérdéseim elől, még akkor sem, ha hallgatsz. Talán a padlástéri lakásunkban vagyunk itt, ahol a toronyóra helyettesíti az ingaórát? Lehet.

Megállapítottuk, hogy nem fértünk össze. Fellengzős kijelentés. Talán egyetlen szabad percet sem tölthettünk el együtt. Visszaemlékszem 1912 karácsonyára. Max Berlinben járt azzal a feladattal, hogy felkészítsen téged egy borzasztó levélre, amely hamarosan megérkezik. Te fogadkoztál, hogy nem veszted el a fejed, de körülbelül ezt mondtad: "Fura egy dolog ez, rendszeresen és gyakran írunk egymásnak, már egy rakás levelem van tőle, úgy szeretnék segíteni rajta, de nagyon nehéz, ő nagyon megnehezíti a dolgom, sehogy sem tudunk összemelegedni." És azóta is - ne érts félre - itt tartunk mind a ketten. Egyikünk előbb jön rá, a másikunk később, az egyik éppen megfeledkezik róla, amikor a másiknak eszébe jut. Pedig ezen könnyű volna segíteni, gondolná valaki. Ha nem sikerül összemelegedniük, menjen ki-ki a maga útján. De ez megint csak lehetetlen. Az útjelző csak egyetlen irányt mutat.

Ez az első számú irgalmatlanság. A második mibennünk rejlik. Rájöttem, hogy mi nem ismerünk irgalmat egymás iránt; nem mintha valamelyikünknek is nem volna fontos a másik, nem, irgalmatlanok vagyunk. Te valószínűleg egészen ártatlanul, tehát bűntudat nélkül s ennek a tudatnak a kínja nélkül vagy az. Én másképp vagyok ezzel. Talán az a bajom, hogy nem tudok küzdeni, megvárom, míg szinte magától kivirágzik, belülről a meggyőződés, amelyre áhítozom, és nem töröm magam vele, hogy szemtől szembe győzzek meg valakit, azaz, ha töröm is magam érte, nem venni észre, olyan nagyon tehetetlen vagyok. Ezért nincs köztünk szemlátomást vita, békésen elballagunk egymás mellett, noha közben csak úgy pattog köröttünk a levegő, mintha egy szablyával állandóan hasogatná valaki. És el ne felejtsem: Te sem vagy küzdő fajta, Te is csak tűrsz, viszont a türelmed, mivel ráadásul még ártatlan is, sokkal súlyosabb, mint az enyém.

Most pedig természetesen megtörténik, amit jó előre láttam. Én nem önként távoztam, tudtam, mi fenyeget. Fenyegetett a csábító közelség, amelyet valósággal itt érzek a tarkómon, s még itt sem tágít tőlem ebben a jégveremben. Délelőtt ott jártál annál a padnál, amelyen a két táska volt, délután meg ott álltál annak a pár lépcsőfoknak a tövében, a kávéház ajtaja előtt. Alig bírom ki, ha rágondolok, pedig az utóbbi évek kemény gondolat-fegyelmező gyakorlatai vannak mögöttem. Nem is tudom, hogy viselem el majd munka közben, pedig hát el kell viselnem.

Csak ritkán fogok írni, nagyon lassú a posta, nem is írhat olyan szabadon az ember, mint régen, kérésekkel se foglak ostromolni, hogy írjál, nem sokra mentünk a levelezgetéssel, mással kell megpróbálkoznunk. Talán megint felszabadíthatom, ha mégoly hihetetlennek tűnik is, a munkára a délutánjaimat, mindenesetre meg fogom próbálni. Ez a munka bizonyos értelemben neked is szól, noha belőled valami ördög azt a megjegyzést csalta ki, hogy próbáljak a gyárból kihozni valamit. Miért kedvesebb neked az a gyár, mint én!

Hagyjuk; nagyon sok a dolgom. A házmesterné beteg, és nekem kell bevetnem az ágyat, amelyet reggel széthánytam. Össze is kellene söpörnöm, meg port törülgetnem, de mivel azt a házmesterné is rendszeresen elmulasztja, ma sem sürgős a dolog. Nagyon szép volna tőled, ha reggel - a házmesterné ugyanis aligha fog felkelteni - egy kellemes, derűs álommal idejében, úgy fél nyolc tájt ébresztenél. Ha lehet, úgy intézd, hogy az álom, mielőtt felébrednék tőle, véget is érjen, és mindkettőnknek meghozza a valahol már készülődő boldog befejezést.

Sokszor üdvözöllek, Franz

[A lapszélen]: Werfel könyvét elküldtem neked.

Napló

Február 9. Tegnap és ma írtam egy keveset. Kutya-történet.

Most elolvastam az elejét. Csúf, és fejfájást okoz. Minden igazsága ellenére rossz, pedáns, gépies, épp hogy még lélegző hal egy homokzátonyon. Túl korán írom a Bouvard és Pécuchet-t. Ha nem egyesül a két elem - legjellegzetesebben A fűtő-ben és A fegyencgyarmaton-ban -, végem van. De van-e esélye ennek az egyesülésnek?

Végre kivettem egy szobát. Ugyanabban a házban a Bilekgasséban.

Február 10. Első este. A szomszéd órák hosszat társalog a háziasszonnyal. Mindketten halkan beszélnek, a háziasszony szinte kivehetetlenül, annál bosszúsabban. A két napja megindult írás félbeszakadt, ki tudja, mennyi időre. Merő kétségbeesés. Így van ez minden lakásban? Ilyen nevetséges és feltétlenül halálos ínség vár rám minden háziasszonynál, minden városban? Osztályfőnököm két szobája a kolostorban. Értelmetlenség azonban rögtön kétségbeesni, inkább módot keresni, bármennyire is - nem, nem ellentétes ez a jellememmel, van még bennem némi szívós zsidóság, csak rendszerint az ellenkező oldalon van a segítségemre.

Felicéhez

15. II. 11.

Panaszkodni fogok, F., addig fogok panaszkodni, míg meg nem könnyebbülök. De, ugye, nem nevetsz ki? A munkám viszonylag jól haladt még Bodenbach előtt is pár nappal, akkor berukkolt a sógor bátyja, s a gyár, már amit annak csúfolnak, az én nyakamba szakadt. Elsorolni se győzném, mennyi a bosszúságom vele, persze már jóval régebb óta, úgyszólván a fennállása óta (hiába, mert úgy sincs belőle haszon). Most azonban neki kellett gyürkőznöm és naponta bejárnom, munkáról szó se lehetett, hiába feszítettem meg az akaraterőmet. A gyárral nem volt semmi baj, de azért mindig nagy ott a nyüzsgés, hitelezőket és ügyfeleket kell bátorítani, stb., és megint félre kellett tennem a munkát, holott épp mostanában különösen jól állt a kezemhez. De csakhamar javult a helyzet, legalábbis egyelőre, a sógor bátyja most Prágában teljesít szolgálatot, jut egy-két órája a gyárra is, amit én nyomban kedvező jelnek vettem, hogy visszavonuljak. Megint ott ülhettem a csöndes lakásban, és próbáltam ismét beleásni magam a munkába. Nagyon nehezen találom bele magam, ha közben félbeszakítottam, úgy érzem, mintha váratlanul újra becsapódott volna a nagy üggyel-bajjal felfeszített ajtó, nyilván a képességeim elleni gyanúok rejlik ebben. Hanem azért végül csak belejöttem megint, s úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. Miért nem esik egyszer úgy, hogy a kényszermunka helyett téged talállak ott. Csak két napig tartott az örömem, ugyanis át kellett költöznöm. Hogy a lakáskeresgélés mit jelent, mindketten tudjuk. Micsoda szobákat néztem megint végig! Azt kell hinnem, hogy az emberek tudatlanságból vagy készakarva limlomok közé temetkeznek. Itt legalábbis így van, gyűjtik a limlomot, mármint a zsúfolt vitrineket, az ablakszőnyegeket, a fényképtornyokat a megcsúfolt íróasztalokon, a textilhalmokat az ágyakban, a kávéházi pálmákat a szobasarkokban, és azt képzelik, hogy ez fényűzés. De engem mindez nem érdekel. Nekem csak csönd kell, de olyan csönd, hogy az embereknek fogalmuk sincs róla. Ez nagyon érthető, odahaza rendszerint senkinek sincs szüksége olyan csöndre, mint nekem; sem az olvasáshoz, sem a tanuláshoz, sem az alváshoz, semmihez sem kell akkora csönd, mint nekem az íráshoz. Tegnap óta már az új szobámban vagyok, és tegnap este olyan elkeseredés fogott el, hogy azt hittem, menten kiszaladok nemcsak a szobámból, hanem a világból is. Pedig nem történt semmi különös, mindenki nagyon figyelmes, a háziasszony a kedvemért úgy jár-kel, mint az árnyék, a szomszéd szobában lakó fiatalember este fáradtan jön meg az üzletből, járkál egy kicsit, és máris ágyba bújik. De mégis, a lakás nagyon kicsi, minden ajtónyikordulás hallatszik; a háziasszony egész nap hallgat, lefekvéskor csak vált azért pár suttogó szót a másik bérlővel; őt alig hallani, inkább a bérlőt, azt se nagyon; de a falak borzasztóan vékonyak; a szobámban lévő ütőórát a háziasszony nagy bánatára megállítottam, odavitt az első utam, mihelyt beléptem a szobába, de a szomszéd szobában annál hangosabban üt az óra, a perceket igyekszem nem meghallani, de a félórákat nagyon hangosan jelzi, még ha dallamosan is; nem játszhatom a zsarnokot, nem követelhetem, hogy állítsák meg azt az órát is. Különben se érnék vele semmit, suttogni mindig fognak egy kicsit, az ajtócsengő is meg-megszólal, tegnap kétszer köhögött a bérlő, ma már többször is, nekem jobban fáj a köhögése, mint neki. Senkire sem szabad haragudnom, reggel a háziasszony mentegetőzött a suttogásért, csak az volt az oka, mondta, hogy a bérlőt (miattam) másik szobába költöztette át, és meg akarta mutatni neki az új szobáját, de majd egy vastag függönyt is akaszt még az ajtó elé. Nagyon derék, én azonban hétfőn minden valószínűség szerint felmondok. Kétségtelen, hogy nagyon megszoktam a csöndes lakást, el vagyok kényeztetve, de másképp nem tudok meglenni. Ne nevess ki, F., ne kicsinyeld a bajomat, az biztos, hogy sokan szenvednek most, és éppen nem a szomszédjuk suttogása a legnagyobb bajuk, de épp a legjobb helyen harcolnak a létükért, jobban mondva a létüket a közösséghez fűző viszonyokért, nemkülönben, mint én, nemkülönben, mint akárki más. Légy velem jókívánságaiddal lakáskeresgélő utamon. [...]

Napló

Február 14. Oroszország végtelen vonzereje. Gogol trojkájánál jobban megragadja egy olyan hatalmas, áttekinthetetlen folyam képe, amelynek sárgás vizén mindenütt hullámok, de nem túl nagy hullámok gyűrődnek. Sivár, zilált pusztaság a partjain, törött fűszálak. Semmi sem ragadja meg ezt, kiolt inkább mindent.

[...]

Március 1. Nagy keservesen, heteken át tartó előkészületek után felmondtam, nem éppen okkal, hisz elég nyugodt a szoba, csak még nem végeztem jó munkát, és ezért sem a nyugalmat, sem a nyugtalanságot nem próbáltam ki kellőképpen. Kínozni akarom magam, állandóan változtatni akarom az állapotomat, azt vélem sejteni, hogy a változásban rejlik a menekvésem, azt hiszem továbbá, hogy e kis változtatásokkal, amelyeket mások félálomban, én ellenben minden szellemi erőm izgalmi állapotában végzek el, felkészülhetek a nagy változásra, amelyre valószínűleg szükségem van. Bizonyára egy sokkal rosszabb lakásra fogom ezt elcserélni. Mégis ma van az első (vagy második) napja, hogy ha nem fájna szörnyen a fejem, igen jól tudnék dolgozni. Sebtében leírtam egy oldalt.

Felicéhez

14. [1915.] III. 3.

[...] A szobát már felmondtam, nagy elszánás kellett hozzá. Az öregasszony majdnem minden reggel odajött az ágyamhoz, s mind újabb ajánlatokat suttogott a fülembe, ígérgetve, hogy még nagyobb lesz a lakásban a csönd. A fejemben már készen volt a felmondás, de még hálálkodtam neki. Amikor végül az utolsó előtti napon már belekezdtem volna a mondókámba, éppen vette elő a szekrényből a lánya színházi köpenyét (van egyfajta, sárgás színű, csipkegalléros színházi köpeny, amely mindig mélyen elszomorít, ez is az a fajta volt), egy kis ünnepségre készült este a lányával, nem volt szívem elrontani az örömét, és másnapra halasztottam a felmondást. Egyébként nem is volt olyan nagyon kellemetlen, mint számítottam rá, az asszony mindenesetre megvallotta bizalmasan, hogy ő azt hitte, halálom napjáig (a közelebbi dátumról nem nyilatkozott) ott maradok nála. Az a szoba se sokkal jobb talán, amelyet most bérelek, de mégis más szoba. Talán nem is annyira a lakás zaja űzött el onnét, mert hisz az utóbbi időben úgysem mentem jóformán semmire a munkámmal, s így a lakásnak sem a csöndjét, sem a zaját nem volt módom kitapasztalni, hanem inkább a saját belső nyugtalanságom, de ezt az érzést inkább nem boncolgatom. [...]

Napló

Március 13. Egy este: hat órakor lefeküdtem a kanapéra. Mintegy nyolc óráig aludtam. Képtelen voltam felkelni, az óraütésre vártam, és kábulatomban semmit sem hallottam meg. Kilenckor felkeltem. Nem mentem már haza vacsorára, Maxhoz sem, ahol ma összejövetel volt. Okok: étvágytalanság, félelem a késő esti hazatéréstől, de mindenekelőtt az a gondolat, hogy tegnap nem írtam semmit, egyre jobban távolodom attól, amit írtam, és az a veszély fenyeget, hogy elveszítem mindazt, amit az elmúlt fél évben fáradságosan megszereztem. Bizonyítékot szolgáltatott erre az, hogy miután írtam másfél siralmas oldalt egy új és máris végérvényesen elvesztett elbeszélésből, kétségbeesésemben, amelyben kedvetlen gyomrom állapota is szerepet játszott, Herzent kezdtem olvasni, hogy mintegy vele vitessem magam tovább. Boldogsága házasságának első évében, a rémület önmagamat ilyen boldogságban úszva látnom, a nagystílű élet köreikben, Belinszkij, Bakunyin naphosszat bundában az ágyon.

Néha a boldogtalanság szinte szaggató érzése s egyidejűleg meggyőződésem a szükségességéről, valamint annak a célnak a szükségéről, amelyet a szerencsétlenség mindenkori átélése alakít ki (most a Herzen körül járó gondolatok hatására, de megtörténik máskor is).

Március 14. Egy délelőtt: fél tizenkettőig az ágyban. Gondolatok összevisszasága, amely lassan képződik, és hihetetlenül megszilárdul. Délután olvastam (Gogol, tanulmány a líráról), este séta részben a tartós, de bizalomra nem méltó délelőtti gondolatokkal. Üldögéltem a Chotek parkban. A legszebb hely Prágában. Énekeltek a madarak, a galériás kastély, az öreg fákon tavalyi lomb, félhomály. Később Ottla jött D.-vel.

Március 17. Üldöz a lárma. Szép, sokkal barátságosabb szoba, mint a Bilekgasséban. Mennyire rabja vagyok a kilátásnak, az itt szép, a Týn-templom. De nagy kocsilárma odalenn, bár kezdek hozzászokni. Lehetetlen azonban hozzászokni a délutáni lármához. Időről időre valami robaj a konyhában vagy a gangon. Fölöttem tegnap a padlón egy golyó örökös görgése, mint kuglizás közben, érthetetlen céllal, azonkívül lenn zongora is. Tegnap este viszonylagos csend, némiképp ígéretesen dolgoztam (Az al-államügyész), ma kedvvel fogtam hozzá, egyszer csak mellettem vagy alattam egy társaság beszélgetése olyan hangosan és váltakozóan, mintha körülöttem lebegne. Egy darabig küzdöttem a lármával, aztán szabályszerűen tépett idegekkel a kanapén feküdtem, tíz óra után csend, de nem tudok már dolgozni.

Felicéhez

[1915. március 21.]

Még semmi hír, F., és ez már régóta tart. Te hogy kezded a tavaszt? Én hosszú idő óta ma sétáltam ki először, ugyanis vasárnap van, és jó idő, ezek azok a ritka pillanatok, amikor a bírósági tárgyalóteremben megbolydul a rend, a legnevetségesebb halasztási kérelmeket is elfogadják, amikor azt hiszi az ember, hogy kivételes elbánásban volt része, és a nyilvánvaló és szembeszökő tévedések ellenére is egyeznek az összes számlák. Ez az érzés azonban itt nem helyénvaló, legalábbis haszontalan kupac csupán, ma délelőtt nem is szorultam rá, annál inkább tegnap és tegnapelőtt és így tovább, amikor délelőttönként valósággal forgattam a sajgó fejem a két kezem között, mert úgy éreztem, hogy lehetetlen magára hagynom. A mai délelőtt talán kiegyenlíti ezt, de tegnap ezt még nem tudtam, holnap meg már elfelejtem.

Átköltöztetek már? Én olyan szobába költöztem, amelyben legalább tízszer akkora a zaj, mint az előbbiben, maga a szoba viszont hasonlíthatatlanul szebb amannál. Azt képzeltem, hogy függetleníteni tudom magam a szoba fekvésétől és küllemétől. De nem tudom. Ha nincs szabadabb kilátás, ha nem láthatom az ablakomból az égnek egy nagy darabját, talán egy tornyot is a messzeségben, ha már a szabad mezőt nem, mindezek nélkül nyomorult, szomorú ember vagyok, ámbár nem tudnám megmondani, hogy a nyomorúságomból mennyi írható a szoba számlájára, de biztos, hogy nem kevés; még reggeli napot is kapok a szobámba, s minthogy körös-körül alacsonyabbak a tetők, akadálytalanul és egyenesen besüt hozzám a nap. De nem csak reggel kapok napot, ez tudniillik sarokszoba, és két ablaka délnyugatra néz. Ám nehogy elbízzam magam, a fejem fölött egy (üresen álló, lakatlan!) műteremben napestig dobog valaki súlyos csizmában, s még fölállított valami, egyébként tökéletesen haszontalan zajkeltő készüléket is, amely egy kuglipálya képzetét kelti az emberben. Egy elgurított, súlyos golyó sebesen végiggördül a mennyezet hosszában, a sarokban megakad, majd dübörögve visszafelé gurul Az a hölgy is hallja, akitől a szobát bérlem, de minthogy a bérlővel szemben a lehetetlent is megkísérli az ember, logikai érvekkel próbálja letagadni a lármát, arra hivatkozva, hogy a műterem lakatlan és üres. Amire én csak azt válaszolhatom, hogy nem ez a lárma az egyedüli oktalan s ennélfogva kikerülhetetlen bosszúság az életben.

Egyébként sem holmi faluszélen lakom, ha ugyanis kiállok az erkélyemre, majdnem szemből látom az ablakait annak a lakásnak, amelynek az alaprajzát egyszer veled együtt tanulmányoztuk. A ma reggeli nap ennek a lakásnak is betűzött mind a három utcai ablakán. Nem tudtam, mit szóljak azokhoz az ablakokhoz. Te mit szóltál volna? Este is látom őket, rendszerint mind a három ki van világítva, ha nem is olyan későig, mint az enyém. Egészen egyedül élek, esténként mindig itthon vagyok, egy hónapig még a szombati estékről is elmaradtam, de már két hónapja, hogy képtelen voltam bárminemű valamirevaló munkára. De most már eleget beszéltem magamról. Most Te jössz!

Szeretettel, F.

Napló

Március 23. Képtelen vagyok egy sort is leírni. A jóleső érzés, amellyel tegnap a Chotek parkban s ma a Károly téren Strindberg Viharos tengeren című művével üldögéltem. Ez a jóleső érzés ma a szobámban. Üresen, mint egy kagyló a parton, készen rá, hogy eltiporjanak.

Felicéhez

[Postabélyegző: Prága - 15. IV. 5.]

Megint vasárnap, Felice, szép csendes szürke vasárnap. Csak ketten vagyunk ébren a lakásban: én és a kanári. A szülőknél vagyok itt. Az én szobámban odaát pokoli zaj lehet most, a jobb oldali fala mellett alighanem fatörzseket rakodnak le, hallani, ahogy a szekéren meglazítják a törzseket, aztán fölemelik, felsóhajt, mintha élne, aztán egy reccsenés, és lezuhan, ez az egész átokverte betonház visszhangzik bele. A szobám fölött a padláson zúg a felvonó szerkezete, és az üres padláshelyiségek visszaverik a hangját. (Ez az a múltkori, állítólagos műteremkísértet, de cselédlányok is csoszognak ott, teregetés közben valósággal a koponyámon tapodnak a papucsos lábukkal.) Alattam gyerek- és társalgószoba van, napközben a gyerekek kiáltoznak és szaladgálnak, mindig felsír valahol egy felrántott ajtó, a pesztonka hangerővel próbál rendet teremteni, este meg a felnőttek zsivajognak, mintha minden áldott nap ünnepet ülnének odalent. De tíz órakor befejezik, eddig legalábbis így volt, megesett, hogy már kilenckor abbahagyták, és akkor, ha még bírják az idegeim, élvezhetik a csodálatos csöndet.

A nappali zaj ellen Berlinből hozattam magamnak - mindig Berlinhez kell visszatérnem - segítséget, Ohropaxnak hívják, egyfajta viaszos vatta az. Ragacsos ugyan egy kicsit, meg kellemetlen is az embernek már életében bedugni a fülét, no meg a zajt sem szűri ki, csak éppen tompítja - de mégis. A Viharos tengeren című Strindberg-regényben, amelyet pár napja olvastam - pompás mű, ismered? -, a hős az enyémhez hasonló bajára úgynevezett álomgolyókat használ, Németországban vette ezeket az acélgolyócskákat, amelyeket a fülbe kell dugdosni. De sajnos ez csak afféle strindbergi képzelgés lehet.

Hogy megérzem-e a háborút? Hogy magából a háborúból milyen tapasztalatot szerez majd az ember, azt lényegében még egyáltalán nem lehet tudni. Külsőleg nagyon is megérzem, mert a gyárunk csődbe megy, de ezt inkább csak sejtem, mert már egy hónapja feléje se néztem. A sógorom bátyja itt van kiképzésen, és egyelőre még ráér egy kicsit törődni vele. Az idősebbik húgom férje a Kárpátokban szolgál a trénnél, s így talán nincs közvetlen veszélyben, a másik húgom férje, mint tudod, megsebesült, volt utána még pár napig a fronton, isiásszal jött vissza, és most Teplicen kúrálják. Ezenkívül inkább az a bajom a háborúval, hogy magam nem veszek részt benne. Ez, ahogy kertelés nélkül ideírtam, majdnem őrültségnek hat. Egyébként talán nem lehetetlen, hogy még sor kerül rám. Hogy önként jelentkezzem, abban meggátol néhány döntő körülmény, részint persze az is, ami általában gátol.

Az is, ami abban gátol bennünket, F., hogy itt éljünk Prágában, ha mégoly kedvezők is itt a körülmények, s ha mégoly kívánatosnak tűnnek is talán majd pár év múlva, ha felidézzük őket. Én nem érzem itt jól magam, és nem is a környezettel hadakozom (ha így volna, kedvesebb és hathatósabb segítséget elképzelni se lehetne a tiednél), hanem csak önmagammal hadakozom, és ilyen háborúságba már csak kettőnk miatt sem szabad belevonnom téged, elvakultságomban egyszer már megpróbáltam, és csaknem azon nyomban megbűnhődtem érte. Mielőtt jogot formálna és nyerne valakire az ember, előbbre kell jutnia, mint ameddig én jutottam, vagy nem szabad rátérnie arra az útra, amelyet én keresgélek a képességeimnek. De a prágai viszonyaim közepette, úgy látszik, nincs lehetőségem az előbbre jutásra.

Napló

Április 27. Nagymihályon a húgommal. Képtelen vagyok emberekkel élni, beszélni. Tökéletes magamba merülés, magamra gondolás. Fásultan, gondolatok nélkül, szorongva. Nincs semmi közölnivalóm, soha, senkinek. - Utazás Bécsbe. A mindent tudó, mindenről véleményt mondó, utazásban járatos bécsi Az Est-et olvassa; készséges, mégis, amint észrevesszük, Elli is, én is (e tekintetben egyformán lesben állunk), tartózkodó. Azt mondom: "Milyen járatos ön az utazásban!" (Tud minden vasúti csatlakozást, amelyre szükségem van, mint később kiderül ugyan, az adatai nem egészen pontosak, ismer minden villamosvonalat Bécsben, tanácsokat ad, hogyan telefonáljak Budapesten, ismeri a csomagszállító eszközöket, tudja, hogy kevesebbe kerül, ha a taxaméteres automobilban magával viszi az ember a csomagját a kocsi belsejébe) - erre nem felel semmit, csak ül mozdulatlanul, lehajtott fejjel. A žižkovi lány, lágyszívű, bőbeszédű, de ritkán tud érvényesülni, vérszegény, hitvány, fejletlen és fejlődésre már nem is képes test. A Bismarck-arcú öregasszony Drezdából, később bécsiként mutatkozik be. A kövér bécsi nő, a Zeit egyik szerkesztőjének a felesége, nagy újságtudás, világos beszéd, legnagyobb viszolygásomra többnyire az én véleményemet vallja. Én általában hallgatok, nem tudok mit mondani, a háború ebben a körben a legapróbb közölni való véleményt nem váltja ki belőlem. Bécs-Budapest. A két lengyel, a hadnagy és a hölgy, nemsokára kiszállnak, suttognak az ablaknál, a nő sápadt, nem épp fiatal már, szinte beesett arcú, keze gyakran a szoknyája által összeszorított csípőjén, sokat cigarettázik. A két magyar zsidó, az egyik az ablaknál Bergmannhoz hasonlít, válla támaszul szolgál az alvó másiknak. Egész reggel mintegy öt órától fogva üzleti beszélgetések, számlák és levelek járnak kézről kézre, egy kézitáskából a legkülönfélébb árumintákat veszik elő. Velem szemben egy magyar hadnagy, üres, rút az arca álmában, nyitva a szája, fura orr, kora reggel, mikor felvilágosításokat ad Budapestről, felhevül, ragyog a szeme, élénk a hangja, egész személye beléje költözik. A szomszédos szakaszban besztercei zsidók hazatérőben. Egy férfi több nő kíséretében. Megtudják, hogy Körösmezőt éppen elzárták a civil forgalom elől. Húsz óra hosszat vagy még tovább kell majd ülniök a kocsiban. Egy férfiról mesélnek, aki olyan sokáig maradt Radautzon, míg az oroszok olyan közel nem jöttek, hogy nem maradt más menekülési lehetősége, mint felülni az utolsónak visszavonuló osztrák ágyúra. Budapest. A legkülönfélébb tudakozódások a nagymihályi csatlakozásról, a kedvezőtlenek, amelyeknek nem hiszek, bizonyulnak végül valódinak. A zsinóros mentéjű huszár a pályaudvaron, táncol, és úgy rakosgatja a lábát, mint egy vásári ló. Elbúcsúzik egy elutazó hölgytől. Könnyedén és szakadatlanul szórakoztatja, ha épp nem szavakkal, akkor táncmozdulatokkal és a kardmarkolatával hadonászva. Egyszer vagy kétszer gondoskodó aggodalmában, hogy a vonat el talál indulni, felkíséri a vagon lépcsőjén, szinte a nő hóna alá nyúlva. Félmagas, nagy, erős, egészséges fogak, a mente szabása és csípőhajlata némi nőiességet ad a külsejének. Állandóan mosolyog mindenfelé, jóformán akaratlan, értelmetlen mosolygás, nem más, mint lénye magától értetődő, szinte a tiszti becsület által megkívánt, tökéletes és örök érvényű harmóniájának puszta bizonysága.

Az idős házaspár, amely könnyek között búcsúzik. Értelmetlenül ismételgetett, számtalan csók, ahogy kétségbeesésében maga sem tudva róla, újra meg újra előveszi az ember a cigarettát. Családias viselkedés tekintet nélkül a környezetre. Ez történik minden hálószobában. Arcvonásaikat egyáltalán nem lehet meghatározni, jelentéktelen öregasszony, ha tüzetesebben szemügyre veszi az ember, ha megpróbálja tüzetesebben szemügyre venni, szinte feloldódik, és nem marad más, mint valami kicsiny, szintúgy jelentéktelen csúfság halvány emléke, például a vörös orr vagy néhány himlőhely. A férfinak szürke bajusza van, nagy orra és csakugyan himlőhelyei. Malaclopó és bot. Jól uralkodik magán, holott nagyon meghatott. Mélabús fájdalommal nyúl az öregasszony állához. Milyen varázslatos, ha egy öregasszonynak az álla alá nyúlnak. Végül sírva nézik egymás arcát. Nem így gondolják, de lehetne így érteni: még ezt a nyomorúságos kis boldogságot is, amilyen két öregember összetartozása, szétzúzza a háború.

Az óriási német tiszt különféle felszerelési tárgyakkal teliaggatva először a pályaudvaron vonul végig, azután a vonaton. Feszességében és nagyságában merev; szinte meglepő, hogy mozog; derekának szilárdsága, hátának szélessége, egész testének karcsú felépítése láttán tágra nyitja az ember a szemét, hogy mindent egybefoghasson.

A szakaszban két magyar zsidó nő, anya és lánya. Hasonlítanak egymásra, mégis az anya tisztes állapotban, a lány viszont csak hitvány, igaz, magabiztos maradvány. Anya - nagy, jól kidolgozott arc, gyapjas szakáll az állon. A lány - kicsiny, hegyes arc, tisztátalan bőr, kék ruha, szánalmas melle fölött fehér blúzbetét.

Vöröskeresztes nővér. Nagyon magabiztos és határozott. Úgy utazik, mint egy egész család, amely beéri önmagával. Mint az apja, úgy cigarettázik, és járkál fel-alá a folyosón, mint egy fiú, úgy ugrik fel a padra, hogy kivegyen valamit a hátizsákból, mint egy anya, úgy szeleteli óvatosan a húst, a kenyeret, a narancsot, mint egy kacér leány - az is -, mutatja ki a szemközti padon szép kis lábát, a sárga csizmát és a sárga harisnyát feszes lábszárán. Egyáltalán nem volna ellenére, ha megszólítanám, kérdezősködni is kezd ő maga a távolban látható hegyek felől, odaadja az útikalauzát, hogy keressem meg a hegyeket a térképen. Kedvetlenül gubbasztok a sarkomban, tornyosul bennem az ellenkezés, hogy kifaggassam úgy, ahogy elvárja, pedig tetszik nekem. Erőteljes, barna arc, meghatározhatatlan korú; érdes bőr, ívelt alsó ajak, útiruha, alatta az ápolónői öltözet, sapkaformájú puha kis kalap, amelyet tetszés szerint lehet a szorosra befont hajra illeszteni. Mivel nem kérdezi senki; apránként ő maga kezd el mintegy magának mesélgetni. Húgom, akinek mint később megtudom, egyáltalán nem nyerte el a tetszését, támogatja kicsit. Sátoraljaújhelyre utazik, ott fogja megtudni legközelebbi rendeltetési helyét, legszívesebben ott van, ahol a legtöbb a tennivaló, mert ott múlik az idő a leggyorsabban (húgom ebből arra következtet, hogy boldogtalan, de szerintem nincs igaza). Átél egyet-mást az ember, valaki például elviselhetetlenül horkolt álmában, felébresztették, kérték, hogy legyen tekintettel a többi betegre, megígérte, de alighogy újra elaludt, már megint előjött az a szörnyű horkolása. Nagyon furcsa volt. A többi beteg a papucsát vagdosta hozzá, a szoba sarkában feküdt, és így nem lehetett elhibázni. Szigorúan kell bánni a betegekkel, máskülönben nem jut célhoz az ember, igen, igen, nem, nem, csak nem alkudozásba bocsátkozni velük. Itt én egy ostoba, csúszó-mászó, cseles, mellékes, személytelen, részvétlen, igaztalan; messziről, valamiféle végső beteges hajlamból merített, ezenfelül pedig az előző esti Strindberg-előadás által befolyásolt megjegyzést ejtek arról, hogy jóleshet a nőknek, ha így bánhatnak férfiakkal. Elereszti a füle mellett a megjegyzést, vagy elsiklik fölötte. A húgom természetesen mindenestül abban az értelemben fogja fel, ahogy elhangzott, és nevetéssel teszi magáévá. További történetek egy tetanuszosról, aki végképp nem akart meghalni.

A magyar állomásfőnök, aki kisfiával később száll fel. Az ápolónővér egy narancsot nyújt a fiúnak. A fiú elveszi. Aztán egy darab marcipánt nyújt neki, a fiú az ajkához érinti, de habozik. Azt mondom: nem hisz a szemének. A nővér szóról szóra megismétli. Nagyon kellemes.

Az ablakban a Tisza és a Bodrog óriási tavaszi árvizükkel. Tavi tájak. Vadkacsák. Tokaji bort termő hegyek. Budapestnél felszántott földek között váratlanul egy félkör alakú erődített állás. Drótakadályok, gondosan aládúcolt fedezékek padokkal, modellszerűek. Számomra rejtélyes kifejezés: "a terephez idomítva". A terep megismeréséhez egy négylábú ösztöne kell.

Mocskos szálloda Újhelyen. A szobában minden elnyűtt. Az éjjeliszekrényen még a legutóbbi alvók cigarettahamuja. Az ágyak csak színleg újrahúzva. Kísérlet előbb a csapatparancsnokságon, aztán a szakaszparancsnokságon katonai szerelvény használatára engedélyt kapni. Mind a kettő kényelmes szobákban, különösen az utóbbi. Ellentét a katonák és a hivatalnokok között. Az írásos munka méltánylása: asztal tintatartóval és tollal. Az erkélyajtó és az ablak nyitva. Kényelmes kerevet. Az udvari erkélyen egy elfüggönyözött zugban edénycsörömpölés. Felszolgálják az uzsonnát. Valaki - mint később kiderül, a főhadnagy az - fellebbenti a függönyt, hogy megnézze, ki várakozik. "Csak illik megszolgálni a fizetést", ezekkel a szavakkal félbehagyja az uzsonnázást, és odajön hozzám. Nem érek el egyébként semmit, pedig még egyszer haza kell mennem, hogy elhozzam a másik igazolványomat is. Csak azt írják rá az igazolványomra, hogy katonailag engedélyezik számomra a másnapi postavonat használatát, ami teljesen fölösleges engedély.

A pályaudvar környéke falusias, a főtér elhanyagolt (Kossuth-emlékmű, cigányzenés kávéházak, cukrászda, elegáns cipőbolt, rikkancs árulja Az Est-et, büszkén, eltúlzott mozdulatokkal sétálgató félkarú katona, egy nyers színes nyomatot, amely a német győzelmet ábrázolja, valahányszor a huszonnégy óra során arra járok, mindig kíváncsiskodók serege vesz körül, találkozunk P.-vel), a külváros tisztább. Este a kávéházban, csupa civil, újhelyi lakosok, egyszerű és mégis idegenszerű, részben gyanús emberek, nem azért gyanúsak, mert háború van, hanem mert érthetetlenek. Egyedül egy tábori lelkész olvas újságot. - Délelőtt a szép fiatal német katona a vendéglőben. Sok mindenfélét hozat, vastag szivart szív, aztán ír. Éles, szigorú, de fiatalos szemek, tiszta, szabályos, simára borotvált arc. Aztán felkapja a borjút. Később még viszontláttam, amint éppen szalutált valakinek, de már nem tudom, hol.

[...]

Május 4. Jobb állapotban, mert Strindberget (Meghasonlás) olvastam. Nem azért olvasom, hogy olvassam, hanem hogy a keblén heverjek. Mint egy gyermeket, úgy tart a bal karjában. Úgy ülök ott, mint egy szobron valaki. Tízszer is kis híja, hogy le nem csúszom, tizenegyedik kísérletre azonban szilárdan elhelyezkedem, biztonságban vagyok, és nagy áttekintésem van.

A többiek hozzám való viszonyának átgondolása. Akármilyen csekélység is vagyok, nincs itt senki, aki mindenestül megértene. Ha lenne valaki, akiben megvolna ez a megértés, egy nő például, ez azt jelentené, hogy támaszra leltem minden oldalon, istenre leltem. Ottla sok mindent ért, nagyon is sokat, Max, Felix egyet-mást, egyesek, mint E., csupán egy-egy dolgot értenek, azt viszont förtelmes intenzitással, F. talán semmit sem ért, ez mindenesetre itt, ahol tagadhatatlan belső kapcsolat áll fenn, nagyfokú különállást biztosít. Néha azt hittem, hogy ért, csak nem tud róla. Például mikor annak idején, hogy én oly elviselhetetlen vágyódtam utána, várt rám a földalatti vasút állomásán, én a magam szenvedélyességében, hogy minél előbb odaérhessek hozzá, akit odafent hittem, csaknem elfutottam mellette, s ő némán elkapta a kezemet.

Felicéhez

[Érkeztető bélyegző: Berlin - 15. V. 6.]

[...] Látod, Felice, mindössze az történt, hogy megritkultak és megváltoztak a leveleim. Mit eredményeztek a gyakoribb és régi fajta levelek? Te is tudod. Elölről kell kezdenünk. Ez a kezdetünk nem rád vonatkozik, Te a helyes úton jártál és jársz, amikor egyedül csak tőled függött; inkább magamat és a kettőnk kapcsolatát értem rajta. Ilyen kezdéshez azonban nem valók levelek, ám ha mégis szükség van rájuk - mert van -, akkor másnak kell lenniük, mint korábban volt. De igazán, Felice, igazán. - Emlékszel azokra a levelekre, amelyeket körülbelül két éve, talán ugyanebben a hónapban, írtam neked Frankfurtba? Hidd el, igazán nem sok hiányzik hozzá, hogy megint megírjam őket. Itt leskelődnek a tollam hegyén. De nem írom meg őket. [...]

[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 15. V. 4.]

A levél nagyon lassan megy, úton van már egy, aggódom érted, azért írom ezt a lapot, csak kézszorításnak tekintsd, a többit megírtam a levélben. Ma tudtam meg, hogy 24-én Budapesten jártál, tehát valószínűleg egyszerre voltunk ott; micsoda jó szándékú és kétbalkezes véletlen! Én csak két órát töltöttem ott este, hazafelé jövet, de ott maradhattam volna akár másnap délig is. Micsoda őrültség! Budapesten legfőként azért éreztem jól magam, mert rád gondoltam, arra, hogy Te is voltál ott (azok csak látszólag voltak jobb idők), hogy ott él a húgod, és így tovább a végtelenségig. Mindent egybevetve, eltöltött a közelséged érzete, de ha belegondolok, hogy valóságosan ott voltál, és egyszerre csak ott termettél volna a kávéházi asztalomnál! Őrület!

[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 15. V. 26.]

Kedves Felice, legutóbb néhány meghökkentő dolgot kérdeztél tőlem F. vőlegényéről. Most pontosabban tudok válaszolni, mert hazafelé a vonatban alaposabban szemügyre vettem őt. Nem is volt nehéz, mert akkora volt a zsúfoltság, hogy jóformán egy helyen ültünk ketten. Az a véleményem, hogy ő teljesen belehabarodott F.-be, csak láttad volna, hogy temetkezett bele azon a hosszú úton az orgonába (sosem visz máskor ilyesmit magával az útra), s igyekezett felidézni F.-t és a szobáját. Túlfelől idősb W. úr ült mellette, és Heine verseit szavalta. W. úrral rokonszenvezik ugyan a hallgatósága, Heine verseivel azonban nem. Csak egy rövid sorocska tetszik neki, de azt talán nem is Heine írta. Mottóként, azt hiszem, többször is előfordul Heine írásaiban "A lány bájos volt, s a fiú szerette. De a fiú nem volt szeretetre méltó, s a lány nem szerette. (Régi színjáték)." De nem Heinéről akartam írni, hanem megadni neked néhány útbaigazítást, amelyekre, úgy látom, szükséged van. Majd legközelebb. Azt hiszem, az illető jobban bízik bennem, mint F.-ben.

[A lapszélen]: Csók a finom kesztyűbe bújtatott széles fehér kézre.

[Levelezőlap. Postabélyegző: Prága - 15. V. 27.]

Látod, Felice, ő azt mondja, aggódik. Azt mondja, túl sokáig maradt ott. Sok volt az a két nap. Egy nap után még könnyű a válás, de két nap alatt olyan kapcsolat szövődik, hogy fájdalommal jár a felbontása. Közös fedél alatt hálni, közös asztalnál étkezni, kétszer megélni ugyanazokat a napszakokat, ez bizonyos körülmények között már szertartással ér fel, amelyhez ígéret is járul. Legalábbis ő így érzi, ezért aggódik, kéri az áfonyás fényképet, érdeklődik a fogfájás felől, és alig várja már a híreket. Egyébként nem mondhatnám, hogy most éppen boldogtalan, már előre örül neki, hogy talán mégis bevonulhat. Ha azonban, ami bizony nagy baj volna, mégsem vonulhat be, akkor a fentebbiekkel ellentétben mielőbb közös kirándulást akar a Keleti-tengerhez.

[...]

15. augusztus 19.

[...] Hogy mit szenvedek az utolsó előtti találkozásunk óta, F. nem is sejti. Hetek óta félek egyedül a szobámban. Az alvásom hetek óta csak lázas állapot. Szanatóriumba vonulok, holott tudom, mekkora bolondság. Mit akarok ott? Ott talán nincs éjszaka? Ott még rosszabb, a nappal is olyan, mint az éjszaka. Visszajövök, az első héten szinte eszméletlen vagyok, csak a balsorsomon, a balsorsunkon tévelyeg az eszem, a hivatalban és másutt, beszélgetés közben csak a legfelszínesebb gondolatok jutnak el az agyamig, s attól is megfájdul és majd szétpattan a fejem. Mintha meghülyültem volna. Nem ugyanígy voltam Karlsbadban? És most eszembe jut az utolsó bodenbachi éjszaka, ahogy a fejemre húztam négy órakor a takarót. Azt gondoltam: most itt van F. - az enyém - két teljes napig - ez a boldogság! Aztán jött Karlsbad, és az a - megmondom ezt is - valóban szörnyűséges utazás Aussigba. [...]

Napló

Szeptember 13. Apám születésnapjának előestéje, új napló. Nincs rá szükség olyan nagyon, mint máskor, nem kell felzaklatnom magam, éppen elég zaklatott vagyok, de mi végre, mikor jön már, hogyan bírhat ki egy szív, egy nem egészen ép szív ennyi elégedetlenséget és ennyi szüntelenül szaggató vágyakozást.

A szórakozottság, az emlékezet-kiesések, a butaság!

Szeptember 14. Maxszal és Langerral szombaton a csodarabbinál. Žižkov, Harantova ulice. Sok gyerek a járdán és a lépcsőfokokon. Vendéglő. Fent koromsötét, vaktában néhány lépés kinyújtott karral. Halványan derengő szoba, szürkésfehér falak, néhány apró nő és leány álldogál körben, fehér kendők, sápadt arcok, apró mozdulatok. A vérszegénység érzete. Következő szoba. Minden fekete, teli férfiakkal és fiatalemberekkel. Hangos imádkozás. Egy sarokba szorulunk. Alighogy körülnézünk kicsit, vége az imának, kiürül a szoba. Sarokszoba két-két ablakkal mindkét ablakos falán. Egy asztalhoz tolnak, jobbra a rabbi. Ellenállunk. "Hisz zsidók vagytok ti is." A legerőteljesebb atyai jelleg sugárzik a rabbiból. "Minden rabbi vad látvány", mondta Langer. Emez selyemkaftánban, alatta már alsónadrág látszik. Szőrszálak az orrnyergén. Prémszegélyű sapka, folyton ide-oda tologatja. Piszkos és tiszta, intenzíven gondolkodó emberek sajátja. Kapargatja a borostáját, az orrát a kezén át a padlóra fújja ki, ujjaival nyúl az ételekbe - de ha egy kis ideig az asztalon pihenteti a kezét, látni a bőr fehérségét, amelyhez hasonló fehérséget mintha csupán a gyermekkori fantáziálások során látott volna az ember. Akkoriban persze a szülők is tiszták voltak.

Szeptember 16. [...] Felütöttem a Bibliát. Az igazságtalan bírákról. Tehát a saját véleményemre találok, vagy legalábbis arra a véleményre, amelyre eddig magamban rábukkantam. Egyébként nincs jelentősége, észrevehetően soha nem irányít semmi ilyen dolgokban, előttem nem lebegnek a Biblia lapjai. [...]

Szeptember 28. [...] Egy kisfiú a fürdőkádban feküdt. Ez volt az első fürdése, amelynél régi óhaja szerint sem az anyja, sem a cselédlány nem volt jelen. Hogy kövesse anyja utasítását, aki olykor-olykor átkiáltott a szomszéd szobából, futólag végigsimította magát a szivaccsal; aztán kinyújtózott, és élvezte a mozdulatlanságot a forró vízben. A gázláng egyenletesen sustorgott, a kályhában pedig ropogott az elhamvadó tűz. A szomszéd szobában már régóta csend volt, talán eltávozott az anya.

Miért értelmetlen a kérdezés? Panaszkodni annyit tesz: kérdéseket feltenni és várni, míg válasz jön. Az olyan kérdésekre azonban, amelyekre nem adódik válasz már elhangzásukkal, soha nem jön válasz. Nincsenek távolságok kérdező és válaszoló között.

Nincsenek leküzdeni való távolságok. Ezért kérdezni és várni értelmetlenség.

[...]

Szeptember 30. [...] Rossmann és K., a bűntelen és a bűnös, végül büntetésképpen mindkettőjüket elteszik láb alól, a bűntelent finomabban, inkább csak félretolják, mint agyoncsapják.

A Kurt Wolff Verlaghoz

Prága, 1915. október 15.

Igen tisztelt Uram!

Hálás köszönetem múlt hó 11-én kelt leveléért, közlései, elsősorban amelyek Bleit és Sternheimet illetik, igen nagy örömömre voltak, méghozzá több szempontból is. Kérdéseivel kapcsolatban (persze nem is voltak azok kérdések, hiszen az Átváltozás-t már szedik): bizonnyal válaszolhatnék s nyilatkozhatnék, ha tudnám, pontosan hogyan áll a Fontane-díj ügye. Az Ön leveléből, elsősorban mégis a Max Brodhoz intézett soraiból ítélve, úgy látom, mintha arról lenne szó, hogy Sternheim kapja a díjat, ám a díjjal járó pénzösszeget valaki másnak, esetleg nekem ajándékozná. Bármennyire kedves gesztus lenne is ez, felveti a rászorulás kérdését, csakhogy nem a díjra és a pénzre való rászorultságét, hanem csupán a pénzzel kapcsolatosat. És akkor érzésem szerint egyáltalán nem az számítana, hogy az illetőnek később egyszer szüksége lehetne a pénzre, döntő inkább az volna, hogy pillanatnyilag szüksége van-e rá. Bármily fontos volna is nekem a díj - vagy a részesedés a díjban -, a pénzt önmagában, a díjban való részesedés nélkül semmiképp sem fogadhatnám el, azt hiszem, nem lenne hozzá jogom, hiszen az a bizonyos szükségszerű, pillanatnyi rászorultság nálam korántsem áll fenn. Levelének egyetlen részlete, mely felfogásommal ellenkezik, az, ahol ezt írja: "A Fontane-díj révén a figyelem stb." Tény, hogy maga a dolog bizonytalan, épp ezért hálásan fogadnám a legcsekélyebb tájékoztatást is.

Ami javaslatait illeti, teljes bizalommal hagyatkozom Önre. Tulajdonképpeni óhajom az lett volna, hogy nagyobb novelláskötettel lépjek a nyilvánosság elé (esetleg az Arkadiá-ban megjelent írás, az Átváltozás és még egy másik novella, Büntetések gyűjtőcímmel), és ehhez a tervhez egyszer már Wolff úr is hozzájárult, ám a jelen körülmények között bizonyára így alkalmasabb, ahogyan Ön tervezi. A Szemlélődés új kiadásával is teljesen egyetértek. [...]

Prága, 1915. október 25.

Igen tisztelt Uram!

Azt írta legutóbb, hogy Ottomar Starke rajzol borítót az Átváltozás-hoz. Mármost engem erre egy egészen csekélyke - csupán a művész Napóleon-jára alapozott - riadalom fogott el; nyilvánvalóan fölöslegesen, persze. Eszembe jutott ugyanis, mivel Starke ténylegesen illusztrál, hogy hátha magát a bogarat akarná megrajzolni. Ezt ne, kérem, csak ezt ne! Nem akarom a rajzolóművész szuverenitását csorbítani, egyszerűen kérek valamit, arra alapozva, hogy a történetet, a dolog természeténél fogva, jobban ismerem. Maga a bogár megrajzolhatatlan. Még a távolból sem mutatható képszerűen. Ám ha ilyen szándék nem áll fenn, ha kérésem ekképp nevetséges - annál jobb. Kérésem tolmácsolásáért és támogatásáért fogadja, kérem, hálámat. Ha az illusztrálást illetően magam javaslatot tehetnék, olyan jeleneteket választanék, mint: a szülők és a cégvezető a zárt ajtó előtt, még jobb lehetne a megvilágított szoba a szülőkkel és a húggal, míg a teljesen sötét szomszéd szoba ajtaja nyitva áll.

A korrektúrát és az ismertetéseket már bizonyára hiánytalanul megkapta.

Szívélyes üdvözlettel, tisztelő híve,

Franz Kafka

Napló

November 5. Izgalmi állapot délután. Kezdődött annak a latolgatásával, hogy vegyek-e hadikölcsönt és mennyit. Kétszer is elmentem az üzlethez, hogy megbízást adjak, akinek kell, de mind a kétszer visszafordultam anélkül, hogy beléptem volna. Lázasan számolgattam a kamatokat. Akkor megkértem anyámat, hogy vegyen kölcsönt ezer koronáért, utána felemeltem az összeget kétezer koronára. Ennek során kiderült, hogy egy körülbelül háromezer koronára rúgó betétről, amely az enyém, nem is tudtam, és hogy szinte egyáltalán nem hatott rám, mikor értesültem róla. Csak a hadikölcsön miatt érzett kétségek forogtak a fejemben, és nem múltak el attól sem, hogy most mintegy félóra hosszat sétálgattam a legforgalmasabb utcákon. Úgy éreztem, közvetlenül érdekelt vagyok a háborúban, mérlegeltem, igaz, ismereteim szerint, általánosságban a pénzügyi kilátásokat, emeltem és csökkentettem a kamatokat, amelyek majdan rendelkezésemre állhatnának, stb. Lassanként azonban átalakult az izgalom, gondolataim az írásra terelődtek, képesnek éreztem rá magam, nem akartam semmi mást, mint az írás lehetőségét, fontolgattam, a legközelebbi időben mely éjszakákat szánhatnám írásra, szívfájdalmak közepette átsiettem a kőhídon, éreztem a már oly sokszor tapasztalt sorscsapását az emésztő tűznek, amelynek nem szabad fellobbannia, kifejezésemül és megnyugtatásomra kitaláltam a "Fakadj, barátom, fakadj" mondókát, minduntalan elénekeltem egy meghatározott dallamra, és az énekemet azzal kísértem, hogy a zsebemben mint egy dudát hol megnyomtam, hol eleresztettem a zsebkendőmet.

[...]

December 25. A napló kinyitása azzal a meghatározott céllal, hogy lehetővé tegyem magamnak az alvást. Meglátom azonban a legutóbbi véletlen feljegyzést, és elképzelhetnék ezernyi hasonló tartalmú bejegyzést az elmúlt három-négy évből. Értelmetlenül elkoptatom magam, boldog volnék, ha írhatnék, nem írok. Nem szabadulok többé a fejfájástól. Igazán eltékozoltam magamat.

Tegnap nyíltan beszéltem a főnökömmel, mert azzal az elhatározásommal, hogy beszélek vele, s azzal a fogadalmammal, hogy nem hátrálok meg, a tegnapelőtti éjjelre szereztem magamnak kétórányi, igaz, nyugtalan alvást. Négy lehetőséget tártam a főnököm elé: 1. mindent hagyni továbbra is úgy, ahogy a kínok elmúlt, legsúlyosabb hetén volt, és ideglázzal, tébollyal vagy hasonlóval végezni; 2. szabadságra menni, nem akarok, valamiféle kötelességérzetből, nem is segítene; 3. felmondani, most nem tudok, szüleim és a gyár miatt; 4. marad csupán a katonai szolgálat. Válasz: egy hét szabadság és hematogénkúra, amelynek a főnök velem együtt akarja alávetni magát. Ő maga valószínűleg súlyos beteg. Ha én is vele tartanék, elárvulna az osztály.

Megkönnyebbülés, hogy nyíltan beszéltem. Első ízben remegtettem meg a levegőt az intézetben csaknem hivatalosan a "felmondás" szóval.

Ma mégis alig aludtam.

Mindig ez a fő félelem: csak elutaztam volna 1912-ben, erőm teljében, tiszta fejjel, mikor még nem morzsoltak fel azok az erőfeszítéseim, hogy visszafojtsam eleven erőimet!

Langerral: Max könyvét csak tizenhárom nap múlva tudja elolvasni. Karácsonykor elolvashatta volna, mert egy régi szokás szerint karácsonykor nem szabad Tórát olvasni, ezúttal azonban karácsony szombatra esett. De tizenhárom nap múlva lesz az orosz karácsony, akkor majd elolvassa. Középkori hagyomány szerint szépirodalommal vagy más világi tudással csak a hetvenedik évétől kezdve foglalkozzék az ember, enyhébb nézet szerint csak a negyvenedik évétől. Az orvostudomány volt az egyetlen tudomány, amellyel szabad volt foglalkozni. Ma azzal sem, mert most túlságosan szorosan kapcsolódik más tudományokhoz. - Klozetton nem szabad a Tórára gondolni, ott tehát szabad világi könyveket olvasni. Egy igen jámbor prágai, bizonyos K., igen sok világi dolgot tudott, mindent a klozetton tanulmányozott.