I. fejezet

A HÚS ÍZE

Eredetileg Christopher Bellew-nak hívták. Az iskolában Chris Bellew lett. Később a San Franciscó-i bohémvilágban Kit Bellew volt a neve. A végén pedig mindenki csak Felhő Bellew-nak ismerte. Neve változásainak ez a története egyben sorsa változásainak története is. Mindez másképp fordul, ha édesanyja nem oly gyengéd, s nagybátyja nem oly vasakaratú ember, s ha nem kap egy levelet Párizsból, Gillet Bellamytól.

"Épp az imént volt a kezemben a Hullámverés egy példánya - írta Gillet. - O'Harának természetesen sikere lesz vele. De néhány jó ötletre még szüksége van." Itt részletes tanácsok következtek a bimbózó irodalmi hetilap felvirágoztatására. "Menj és keresd fel. Hadd higgye, hogy ezek a te javaslataid, és nehogy megmondd neki, hogy az enyémek. Ha megtudja, akkor megtesz párizsi tudósítójának, amit nem engedhetek meg magamnak. A nagy magazinoktól készpénzt kapok a dolgaimért. És legfőképpen pedig rúgasd ki vele azt a kétbalkezes frátert, aki a zenei és művészeti rovatot vezeti. Más. San Franciscónak mindig megvolt a saját, külön irodalma. Most nincs semmi. Mondd meg neki, hogy nézzen körül, és kerítsen valakit, aki képes arra, hogy összehozzon egy épkézláb folytatásos regényt, és bele tudja adni a hely igazi színeit, báját, romantikáját."

És bement Kit Bellew a Hullámverés szerkesztőségébe. O'Hara figyelt. O'Hara vitatkozott. O'Hara egyetértett. O'Hara kirúgta a kétbalkezes frátert, aki a kritikai rovatot vezette. És aztán pontosan az történt, amitől Gillet a távoli Párizsban rettegett. Ha O'Hara akart valamit, egy barátja sem tudott nemet mondani. Megnyerő, követelőző és ellenállhatatlan volt. Még mielőtt megszökhetett volna, társszerkesztő lett Kit Bellew, beleegyezett, hogy minden héten megír néhány hasábnyi kritikát, addig, amíg nem találnak erre valami rendes tollnokot, kötelezte magát, hogy heti tízezer szót ír San Franciscóról - mindezt fizetség nélkül. Ugyanis a Hullámverés még nem jövedelmez, magyarázta O'Hara; és éppen ilyen meggyőzően bizonygatta azt is, hogy egyetlenegy ember van San Franciscóban, aki meg tudja írni a folytatásos regényt, és hogy ez az ember Kit Bellew.

"Ó, uramisten, hát ebben benne vagyok!" - kesergett magában Kit a szűk lépcsőházban.

Imigyen kezdődött Kit rabszolgasága O'Haránál és a kielégíthetetlen étvágyú Hullámverésnél. Hétről hétre beleült egy szerkesztőségi székbe, hitegette a hitelezőket, pörölt a nyomdászok­kal, és összeírt vagy huszonötezer szót a legkülönbözőbb témákról. És a munkája nem lett könnyebb. A Hullámverés nagyratörő volt. Ráment az illusztrációkra. És a nyomda költséges volt. Sosem volt pénze, hogy Kit Bellew-nak fizessen, és ugyanez okból nem tudott alkalmazni több munkatársat sem. Szerencsére Kitnek volt egy kis jövedelme. Mégsem volt soha egy vasa sem, ugyanis a Hullámverés állandó szorultságában felemésztette nemcsak az agyát, de minden készpénzét is. Itt voltak az illusztrátorok, akik olykor-olykor megtagadták, hogy illusztráljanak; a nyomdászok, akik olykor-olykor megtagadták, hogy nyomtassanak, és a kifutófiú, aki állandóan megtagadta, hogy kifusson. Ilyenkor O'Hara Kitre nézett, és a többi már Kit dolga volt.

Amikor júliusban Alaszkából befutott az Excelsior gőzös, és meghozta a híreket a nagy klondike-i telérleletről, amely felbolygatta az egész országot, Kit könnyelmű ajánlatot tett.

- Ide figyelj, O'Hara - mondta. - Ez az aranyláz is lesz akkora, mint a múltkori 49-ben. Mi lenne, ha elmennék és tudósítanám róla a Hullámverést? A költségeimet magam fedezem.

O'Hara a fejét rázta.

- Nem tudlak nélkülözni a szerkesztőségben, Kit. Mellesleg, még nincs egy órája sem, hogy Jacksonnal találkoztam. Holnap indul Klondike-ba, hajlandó nekünk minden héten egy levelet küldeni, fotókkal. Nem engedtem el, amíg meg nem ígérte. És az egészben az a legszebb, hogy nekünk semmibe sem fog kerülni.

Legközelebb akkor hallott Kit Klondike felől, amikor aznap délután beugrott a klubjába, ahol a könyvtár egyik benyílójában a nagybátyjába botlott.

- Helló, agg rokon - üdvözölte Kit, miközben belehuppant egy bőrfotelbe, és kinyújtóztatta lábait. - Leülhetek?

- Valami bajod van? - kérdezte a másik. - Sápadt vagy. Kész roncs vagy.

Kit csak sóhajtott.

- Lesz részem abban az örömben, hogy eltemethetlek. Már látom.

John Bellew azok közül a kemény és szívós férfiak közül való volt, akik az ötvenes években ökrös fogaton szelték át a síkságokat; megvolt benne keménységük, az új föld meghódításában töltött gyermekkor keménysége.

- Nem élsz helyesen, Christopher. Szégyellem magam miattad.

- A züllés útja, mi? - vigyorodott el Kit.

Az idős férfi vállat vont.

- Ne rázd őszbe csavarodott tincseid, agg bácsikám. Bárcsak a züllés útja lenne. De erről szó sincs. Nincs időm.

- Hát akkor meg mi a...?

- Túlhajtott munka.

John Bellew harsányan és hitetlenkedve felnevetett.

- Túlhajtott murka?! Életedben egy centet nem kerestél még.

- De még mennyire hogy kerestem, csak sosem kaptam meg. Most is heti ötszázat keresek, és négy helyett dolgozom.

- Eladhatatlan képeslapok? Vagy valami más... ööö... frinc-franc? Tudsz úszni?

- Valamikor tudtam.

- Lovagolni?

- Volt részem ebben az élményben.

John Bellew utálkozva felhorkantott.

- Örülök, hogy atyád ezt már nem érte meg, hogy nem láthat gyalázatod teljes dicsfényében - mondta. - Atyád férfi volt, minden ízében férfi. Ő kiverte volna belőled ezeket a sületlensége­ket.

- Ó, jaj, korcs idők! - sóhajtott Kit.

- Megérteném és eltűrném - folytatta a másik -, ha legalább sikered lenne. De életedben nem kerestél még egy centet se, valamirevaló férfimunkát nem végeztél még. Mihez értesz te egyáltalán? Elég erős vagy, mégse futballoztál még az egyetemen sem. Nem eveztél. Nem...

- Bokszoltam és vívtam - néha.

- Mikor bokszoltál utoljára?

- Azóta se, de mindenki azt mondta, hogy a táv- és időérzékem remek. Csak... ööö...

- Folytasd.

- Rapszodikusnak tartottak.

- Vagyis tunyának.

- Magam is mindig úgy gondoltam, hogy ez csak udvariaskodás.

- Az atyám, ifiúr, a te nagyatyád, az öreg Isaac Bellew egyetlen ökölcsapással megölt egy embert hatvankilenc éves korában.

- Az az ember volt hatvankilenc?

- Nem, te arcátlan mihaszna! De te egy szúnyogot se fogsz megölni hatvankilenc évesen.

- Változnak az idők, agg atyám! Manapság gyilkosságért börtönbe csukják az embert.

- Atyád száznyolcvanöt mérföldet lovagolt szemhunyás nélkül, és három ló múlt ki alatta.

- Ha ma élne, pullmankocsiban horkolná végig az egész utat.

Az öregebb férfi már fuldoklott a dühtől.

- Hány éves vagy?

- Okom van azt hinni, hogy...

- Tudom magamtól is. Huszonhét. Huszonkettő voltál, amikor befejezted az egyetemet. Művészkedtél, játszadoztál, cifrálkodtál öt évig. Isten és ember előtt kérdem, hát mi hasznot hajtasz te? Mikor én annyi idős voltam, mint te, csak egy szál gatyám volt. A barmokat kísértem lóháton Colusóba. Kemény voltam, mint a kőszikla, és háltam a sziklán is. Napon aszalt marhahúson és medvehúson éltem. És még most is többet bírok, mint te. Lehetsz vagy hetvenöt kiló. Hát én akár most is földhöz teremtelek vagy elcsépellek, ha kell.

- Ha az ember csak koktélt nyakal vagy híg teát, attól nem jön meg az erőnlét - mormogta Kit. - Nem látja, bácsikám, megváltoztak az idők. Mellesleg, rosszul is neveltek. Drága jó bolond anyám...

John Bellew dühösen felmordult.

- Ahogy maga mesélte egyszer, túl jó volt hozzám. Talán ha kölyökkoromban néhányszor magával vitt volna azokra a módfelett férfias vakációkra, amiket maga annyira élvez... valóban, miért is nem hívott meg néha? Halt és Robbie-t elvitte a Sierrákba és a mexikói útra is.

- Gondolom, mert túlságosan is mama-kedvence voltál.

- Az ön hibája, bácsikám, és drága anyámé. Honnan ismertem volna a kemény életet? Hiszen csak gyermek voltam. Mi más maradt nekem, mint a rézkarcok, a képek és a legyezők? Tehetek én róla, hogy sosem kellett megizzadnom?

Az idős férfi leplezetlen undorral nézett unokaöcsére.

- Most újra egy olyan "férfias" vakációra indulok. És ha most azt mondanám, gyere velem?

- Elég későn, meg kell mondanom. Hová?

- Hal és Robert Klondike-ba megy. Átkísérem őket a hágón, le a tavakig, onnan visszafordu­lok...

Nem folytathatta, mert a fiatalember felugrott, és megragadta a kezét.

- Őrangyalom!

John Bellew azonnal gyanakodni kezdett. Álmában se gondolta volna, hogy Kit elfogadja a meghívást.

- Ezt nem mondod komolyan? - kérdezte.

- Mikor indulunk?

- Nehéz út lesz. Kolonc leszel.

- Dehogy leszek. Dolgozni fogok. Amióta a Hullámverésnél vagyok, megtanultam dolgozni.

- Mindenkinek egyévi készletet kell magával vinnie. Annyi lesz a csomag, hogy az indián málhahordók nem győzik majd. Hal és Robert között fel kell osztani a felszerelést. Ezért megyek velük én: segíteni a szállításban. Ha eljössz, neked is segítened kell.

- Majd meglátja.

- Nem tudsz cipelni - hangzott az ellenvetés.

- Mikor indulunk?

- Holnap.

- Nehogy azt higgye, hogy a kemény életről szóló kiselőadása hatott meg - szólt vissza Kit elmenőben. - Valahogyan, valahová meg kellett szöknöm O'Harától.

- Ki az az O'Hara?

- Egy ír rabszolgahajcsár, a legjobb barátom. A Hullámverés kiadója, tulajdonosa és mindenes nagyfőnöke. A szava parancs. Feltámasztja a holtakat is.

Este Kit levelet írt O'Harának. "Csak néhány hét vakáció - magyarázta. - Keríts valahonnan egy másik fickót, aki kiagyalja a regényfolytatásokat. Sajnálom, öreg fiú, de egészségi okokból el kell utaznom. Ha visszajövök, hétszer annyit fogok dolgozni."


Kit Bellew partra szállt a Dyeának nevezett, ezrek és ezrek mázsányi felszerelésével telezsúfolt partszakasz őrült forgatagában. Ez a hatalmas tömegű málha és élelem, amit az egyre érkező gőzösök már egész hegyekbe halmoztak a fövenyen, apródonként elárasztotta az egész Dyea-völgyet és a Csilkut-hágót is. Ez huszonnyolc mérföldes fuvart jelentett; másképp szállítani, mint emberi háton pedig nem lehetett. Noha az indián teherhordók bére nyolc centről negyvenre ugrott, szinte elöntötte őket a munka, és nyilvánvaló volt, hogy a tél a felszerelés zömét a hágó innenső oldalán éri.

A zöldfülűek közt is legzöldebb Kit volt. Mint sok százan mások, ő is töltényövre akasztott hatalmas revolvert viselt. Ebben szintén bácsikája volt a bűnös, akit teljesen betöltött a régi törvénytelen napok emlékezete. De Kit Bellew romantikus volt. Magával ragadta az aranyláz pezsgése, forrongása; mozgalmasságát a művész szemével figyelte. Nem vette komolyan. Ahogy a hajón mondta: pusztán csak vakációzni jött, éppen csak hogy "átkukkantani" a hágón, aztán már fordul is vissza.

Társait, akik a rakomány partraszállítására vártak, magukra hagyta, és kószálni indult felfelé a part mentében, a régi kereskedelmi állomás irányában. Megfigyelte, hogy a revolveresek közül sokan milyen fontoskodva járkálnak fel-alá, de nem utánozta őket. Tagbaszakadt, hat láb magas indián ment el mellette, szokatlanul nagy bálát cipelve. Kit megcsodálta a teherhordó könnyed, kecses mozgását, és utánaeredt az indiánnak. Az megérkezve az állomás elé, rádobta málháját a mázsára, Kit pedig csatlakozott az indiánt körülálló álmélkodó aranyásók csoportjához. A bála hatvan kilót nyomott; ezt azután a bámészkodók áhítattal ismételgették. Kitnek az járt a fejében, hogy ő meg se tudna emelni ekkora súlyt, nemhogy sétálni vele.

- A Lindeman-tóhoz megy vele? - kérdezte.

Az indián igenlően morgott.

- Mennyit keres ezen a csomagon?

- Ötven dollárt.

Itt Kit félbeszakította a társalgást. Fiatal nő állt az ajtóban, őrajta akadt meg a szeme. Fiatal volt és csinos. Arcának színe, ragyogó szépsége megragadta Kitet; rajta felejtette a szemét, és nézte, míg a lány zokon nem vette, és hosszú pillájú sötét szemének hűvös tekintetével nem találkozott pillantása. Végigmérte Kitet, arcától a combján lógó hatalmas revolverig, ami láthatóan mulattatta. Mikor pillantása ismét visszatért az övéhez, szemében megvető mosoly volt. Ez úgy érte Kitet, mintha arcul csapták volna. A lány a mellette álló férfihoz fordult, és Kitre mutatott. A férfi ugyanazzal a megvető mosollyal mérte végig.

- Csicsakó - mondta a lány.

A férfi, aki olcsó kezeslábasában, kopottas gyapjúmellényében olyan volt, mint valami csavargó, szárazon elvigyorodott, és ettől Kit teljesen lehervadt. A lány mindenesetre szokatlanul csinos, állapította meg magában, miközben azok ketten eltávoztak. Különösen a járása keltette fel a figyelmét.

- Láttad azt az embert a lánnyal? - kérdezte Kittől a szomszédja izgatottan. - Tudod, ki volt az?

Kit a fejét rázta.

- Keribu Charley. Épp az imént mutatták meg nekem. Klondike-ban jól beütött neki. Veterán. Tizenkét éve él a Yukonnál. Most is onnan jön.

- Mit jelent az, hogy "csicsakó?" - kérdezte Kit.

- Te is az vagy; én is az vagyok - volt a válasz.

- Lehet, hogy az vagyok, de mit jelent?

- Zöldfülű.

Visszatérőben a partra Kit újra meg újra elismételgette magában. Nagyon bántotta, hogy egy nő zöldfülűnek nevezte. Még mindig előtte volt a roppant málhát cipelő indián képe, ezért behúzódva a parton felhalmozott rakomány egyik szegletébe, elhatározta, hogy kitapasztalja az erejét. Kiválasztott egy liszteszsákot, amiről tudta, hogy körülbelül ötven kilót nyom. Megvetette a lábát, lehajolt, és megpróbálta a vállára kapni. Az első gondolata az volt, hogy ötven kiló valóban nehéz. A második, hogy gyenge a háta. A harmadik, mikor ötpercnyi hiábavaló birkózás után rárogyott a zsákra, egy káromkodás. Megtörölte a homlokát, és egy halom kajával tömött zsák mögött megpillantotta John Bellew-t, aki szemében jeges gúnnyal őt figyelte.

- Ó, istenem, nyápic faj fiadzott ágyékunkból! Én ilyenekkel játszadoztam tizenhat éves koromban.

- Elfelejted, bácsikám - vágott vissza Kit -, hogy én nem medvehúson nőttem fel.

- Én hatvanévesen is még elbánok vele.

- Na, hadd látom.

És Kit meglátta. John Bellew negyvennyolc éves volt, de lehajolt, megtapogatta, milyen fogás esik rajta, megbecsülte a súlyát, aztán ügyesen megragadta, egyetlen gyors mozdulattal megemelte, felegyenesedett, és ott állott, vállán a zsák liszttel.

- Fortély, fiam, fortély - és gerinc.

Kit hódolattal emelte meg a kalapját.

- Ön, bácsikám, egy csodalény, fénylő csoda. Gondolja, hogy én is kitanulhatnám a fortélyát?

John Bellew a vállát vonogatta.

- Iszkolsz te hazafelé, mielőtt még elindulnánk.

- Sose féljen - hurrogta le Kit. - Otthon vár O'Hara, a bömbölő oroszlán. Amíg nem muszáj, nem megyek vissza.

Az út első szakasza Kit számára szerencsés volt. A Finnegan Elágazásáig sikerült indiánokat fogadniuk, így addig azok vitték a több mint egytonnányi felszerelést. Ettől a ponttól azonban mindent a saját hátukon kellett szállítani. Úgy tervezték, hogy napi egy mérföldet haladnak. Nem is tűnt nehéznek - papíron. Mivel John Bellew a táborban marad főzni, ő csak néha tud elvinni egy-egy csomagot; tehát a három fiatalember mindegyikének naponta négyszáz kilónyi terhet kell elszállítani egy mérföldnyire. Ha huszonöt kilós csomagokat csinálnak, az napi tizenhat mérföldet jelent megrakva és tizenötöt üresen. Ha negyvenkilós csomagokat csinálnak, akkor naponta tizenkilenc mérföldet kell megjárniuk; ötvenkilós csomagok csak napi tizenöt mérföldet jelentenek.

- Én nem szeretek gyalogolni - szólt Kit. - Én hát ötven kilót viszek. - Észrevette a kétkedő mosolyt nagybátyja arcán, gyorsan hozzátette: - Természetesen csak fokozatosan. Az embernek előbb ki kell tapasztalni a csínját-bínját. Huszonöttel kezdek.

El is kezdte huszonöttel, és vidáman poroszkált az úton. A következő táborhelyen ledobta a zsákot, és visszaporoszkált. Könnyebb volt, mint hitte. De már az első két mérföld felemésztette ereje nagy részét, és felszínre hozta gyengeségét. Második batyuja harminc kiló volt. Ez már nehezebb volt, és Kit már nem poroszkált. A teherhordók szokása szerint gyakran leült a földre, de málháját nem tette le, hanem egy sziklának vagy fatönknek támasztotta. A harmadik csomagnál felbátorodott. Egy negyvenöt kilós babos zsákra csatolta hevedereit, és nekiindult. Száz méter után úgy érezte, összeesik. Leült, és megtörülte arcát.

- Rövid táv, rövid pihenő - mormolta. - Ez a módja.

Néha még száz métert sem tett meg egyszerre, és akárhányszor talpra küszködte magát egy újabb rövid távra, a csomag a hátán mind nehezebb lett. Zihált, és ömlött róla a verejték. Még negyedmérföldnyire sem jutott, mikor levetette gyapjúingét, és egy útmenti fára akasztotta. Kicsit később eldobta a kalapját. Fél mérföld után úgy érezte, nem bírja tovább. Soha életében így még nem erőlködött, és tudta, hogy most teljesen kikészült. Ahogy ott ült és lihegett, pillantása hatalmas revolverére és a nehéz töltényövre esett.

- Öt kiló ócskavas! - vigyorodott el gúnyosan. Kicsatolta, és a bokrok közé hajította. Ahogy a hegynek fel, hegynek le tartó teherhordók szakadatlan árama elvonult mellette, megfigyelte, hogy a többi zöldfülű is kezdi eldobálni hatlövetű mordályát.

Rövid nekiiramodásai egyre rövidebbek lettek. Volt, hogy csak harminc métert tudott előrebotorkálni, és a dobhártyáján fenyegetően lüktető vér és erőtlenül remegő térdei máris megállást parancsoltak. Hosszabbodtak a pihenők. De az agya dolgozott. Huszonnyolc mérföldes út áll előttük, és ez ugyanannyi napot jelent; mindenki szerint ez volt a legkönnyebb szakasz.

- Csak várd ki a Csilkutot - mondogatták, amikor a pihenőben beszélgettek -, ott négykézlábon mászhatsz.

- Nem lesz semmiféle Csilkut - válaszolta ilyenkor. - Legalábbis az én számomra. Addigra én már rég alulról szagolom az ibolyát.

Egy botlás és a hirtelen, heves mozdulat, hogy visszanyerje egyensúlyát, megrémítette. Egyszerre úgy érezte, hogy minden belső része kiszakad.

- Ha egyszer úgy esem el, hogy ez a hátamon van, akkor kampec - mondta egy másik teherhordónak.

- Ez semmi - hangzott a válasz. - Majd ha a kanyonhoz érsz! Húsz méter hosszú szálfán kell átmenni a tomboló zuhatag felett. Se kapaszkodó kötél, se semmi, és a víz csak úgy forr. Ha batyuval a hátadon leszel, nincs ám kibújás a hevederből. Szépen ottmaradsz, és megfulladsz.

- Remek - tódította Kit; és kimerültségében szinte komolyan gondolta.

- Három-négy ember mindennap belefullad - bizonygatta a másik.

- Vidám, mondhatom - szólt Kit, és föltápászkodott, hogy tovább botorkáljon.

Ő meg a zsák bab olyanok lettek, mint valami két lábon járó szerencsétlenség. A zsák arra a vén tengeri emberkére emlékeztette, aki Szindbád nyakában ült. És ez vakáció, elmélkedett. Ehhez képest édes volt a rabszolgaság O'Haránál. Újra és újra csaknem elcsábult a gondolatra, hogy bevágja a zsák babot a bozótba, és aztán megkerülve a táborhelyet, le a partra; elkapja az első hajót, és vissza a civilizációba.

De aztán mégse csábult. Valahol ott volt benne a hajlam a kemény életre; egyre csak azt hajtogatta magában, hogy amit más meg tud csinálni, azt ő is tudja. Már szinte lidércesen motyogta oda mindenkinek, aki elment mellette az úton. Máskor meg pihenés közben irigykedve nézte az övénél nehezebb terhekkel egykedvűen baktató öszvértalpú indiánokat. Úgy tűnt, sose pihennek, csak mennek, mennek Kit számára elképesztő kitartással és biztonsággal.

Leült és szitkozódott; küzdött a kísértéssel, hogy visszaszökjön San Franciscóba. Mire a mérföld végére ért, abbahagyta a káromkodást, és sírva fakadt. Könnyei a kimerültség és önmegvetés könnyei voltak. Ha volt valaha igazi emberi roncs, hát ő volt az. Amint megpillantotta az út végét, kétségbeesetten megfeszült; eljutott a táborhelyig, és ott, hátán a babbal, arcra bukott. Nem halt meg, de negyedóráig tartott, amíg elegendő erőt gyűjtött, hogy kibújjon a hevederekből. Aztán émelygést érzett; így talált rá Robbie, aki maga is hasonló bajokkal kínlódott. És Robbie kínjai újra lelket öntöttek Kitbe.

- Amit más meg tud csinálni, azt mi is tudjuk - mondta Robbie-nak, bár a lelke mélyén maga sem volt benne biztos, nem hősködés-e ez csupán.


- Huszonhét éves vagyok és férfi - bizonygatta magának sűrűn a következő napokban. És szükség volt rá. Bár nyolc kilót fogyott, a hét végén már el tudta vinni a maga napi négyszáz kiló terhét a kiszabott egy mérföldnyire. Arca sovány, elgyötört volt. Elvesztette teste és szelleme minden rugalmasságát. Már nem is járt, csak vonszolta magát. Már a visszautakon, csomag nélkül is csaknem ugyanúgy húzta a lábát, mint felmálházva.

Úgy dolgozott, mint az igavonó barom. Evés közben elaludt, és álma nehéz volt és állati; a fájdalomtól üvöltve ébredt, mikor lábába beleállt a görcs. Minden tagja sajgott. Nyers vízhólyagokon járt; de még ez is jobb volt, mint azok a félelmetes zúzódások a lábán, amelyeket a Dyea-síkság vízkoptatta sziklái között vezető kétmérföldes útszakaszon szerzett. Ez a két mérföld harmincnyolc mérföld gyaloglást jelentett. Mellét, vállát feltörte a heveder; most először gondolt megértéssel a városi utcán látott lovakra.

Mikor már áthordták minden felszerelésüket a pallón, a kanyon torkolata felett, megváltoztat­ták tervüket. Hírek érkeztek a hágón túlról, hogy a Lindeman-tónál most vágják az utolsó csónaknak való fákat. A két unokafivér, szerszámokkal, kézifűrésszel, pokrócokkal, elemózsiával a hátán előrement, és hátrahagyta Kitet és a nagybátyját azzal, hogy igyekezze­nek előrébb jutni a többi felszereléssel. John Bellew most már Kittel felváltva főzött. Váll váll mellett baktattak. Az idő repült, és a csúcsokon már leesett az első hó. Ha a tél a hágón innen éri őket, az csaknem éves késést jelent. Az öreg ötven kilókat vett acélhátára. Kit fogcsikorgatva szíjazta rá hevederét az ötvenkilós zsákokra. Fájt, de már kezdte megtanulni a fortélyát, és minden zsírtól, puhaságtól megtisztult testén ösztövér, keserű izmok keményed­tek. Figyelt és tanult. Megfigyelte az indiánok használta fejhevedert, készített magának egyet, és vállhevederekkel együtt használta. Ez megkönnyítette a dolgát, úgyhogy kezdte a könnyebb, esetlen formájú csomagokat málhája tetejére rakni. Így aztán hamarosan úgy menetelt, hogy ötven kiló a vállán, nyolc-tíz lazán a bálája tetején, nyakszirtjének támasztva; fejsze vagy egy pár evező az egyik kezében, bogrács a másikban.

De dolgozhattak, ahogy akartak, egyre többet kellett küszködniük. Az út göröngyösebb lett; a málha egyre nehezebb; a hegyeken a hóhatár pedig napról napra lejjebb húzódott, a fuvarköltség pedig hatvan centre szökött. Az unokafivérektől semmi hírt nem kaptak, így biztosak lehettek benne, hogy odaát döntik és fűrészelik a szálfákat csónaképítésre alkalmas deszkákra. John Bellew aggódni kezdett. Elkaptak egy, a Lindeman-tótól visszatérő indián csapatot, és rávették őket, vigyék fel a felszerelést a Csilkutra. Az indiánok hatvan centet kértek a csúcsig kilónként, és ez John Bellew-t csaknem teljesen tönkretette. Úgy alakult, hogy valami kétszáz kilónak nem akadt gazdája. Ezért az öreg hátramaradt azzal, hogy majd maga viszi utánuk, Kitet pedig előreküldte az indiánokkal. Kitnek a csomagokkal apránként előrehaladva, a csúcson kellett bevárnia, amíg az öreg, mint fogadkozott, utol nem éri a maradék kétszáz kilóval.

Kit teherhordóival együtt baktatott az úton. Tudta, hogy hosszú menet lesz, föl, egyenest a Csilkut csúcsáig, ezért ő csak negyven kilót rakodott. Bár az indiánok szinte tántorogtak terhük alatt, az iram mégis nagyobb volt, mint amihez eddig szokott. De azért nem nyugtalankodott; már szinte egyenlőnek tartotta magát az indiánokkal.

Negyed mérföld után már pihenni szeretett volna. De az indiánok csak meneteltek. Kit sem állt le, és megpróbálta tartani helyét a sorban. Fél mérföldnél meg volt róla győződve, hogy egy lépéssel se bírja tovább, ám azért mégis fogcsikorgatva, de tartotta a helyét; mire az első mérföld végére értek, csodálta, hogy még életben van. Aztán, furcsa módon, jött az, amit úgy hívnak, hogy pótszufla, és a következő mérföld már majdnem könnyebb volt, mint az első. A harmadik mérföldbe majd belehalt, de azért nem nyafogott, noha a fájdalomtól és a fáradtságtól már félőrült volt. És akkor, mikor már az ájulás szélén érezte magát, következett a pihenő. Ahelyett, hagy a fehér teherhordók szokása szerint, csomaggal a hátukon telepedtek volna le, az indiánok kibújtak váll- és homlokhevederükből, leheveredtek beszélgetni, cigarettázni. Félóra is eltelt, mire újra nekiindultak. Kit, meglepetésére, teljesen frissnek érezte magát. Hosszú menet, hosszú pihenő lett az új jelmondata.

Eddig másról se hallott, csak a Csilkut meredélyéről; és most valóban nemegyszer négykézláb kapaszkodott felfelé rajta. De amikor a sűrűn szakadó hóban felért a gerincre, indiánjaival együtt ért fel, és az volt titkos büszkesége, hogy végigcsinálta velük az egész utat, és nem nyafogott, nem maradt le egyszer sem. "Majdnem olyanná válni, mint az indiánok" - dédelgette magában új becsvágyát.

Amikor kifizette az indiánokat, és távozásukat figyelte, leereszkedett a viharos sötétség, és ő ott maradt egyedül, háromszáz méternyire az erdőhatár fölött a hegygerincen. Övig átázva, kiéhezve és kimerülve, egy kis tűzért vagy egy csésze kávéért évi keresetét adta volna. Ehelyett megevett egy fél tucat hideg lepényt, és bemászott a félig kigöngyölt sátorlapok közé. Mielőtt elszundított volna, csak egy futó gondolatra maradt még ideje; és elvigyorodott a kéjtől, amint elképzelte John Bellew-t, milyen férfiasan fogja vonszolni a maga kétszáz kilóját felfelé a Csilkutra. Ami őt magát illeti, ő, ha egy tonnával megrakodva is, de most már hegynek le fog menni.

Reggel, a fáradtságtól mereven, fagytól gémberedetten kihengergőzött a vászonból, megevett egy kiló nyers szalonnát, rácsatolta hevedereit az ötvenkilós zsákra, és megindult lefelé a sziklás úton. Sok száz méterrel lejjebb az út egy kis gleccseren vezetett lefelé a Crater-tóhoz. A többiek végigbandukoltak a gleccseren. De Kit aznap csak a gleccser felső végénél szórta le csomagjait. Felbátorodva az út rövidségén, alkalmanként nyolcvan kilót is rakodott. Szüntelenül azon csodálkozott, hogy erre egyáltalában képes. Vett egy indiántól két dollárért három kőkemény kétszersültet, és ezen meg hatalmas mennyiségű nyers szalonnán élt egész nap. Mosdatlanul, átfázva, izzadságtól nyirkos ruhában ismét a sátorlapokba burkolózva töltötte az éjszakát.

Kora reggel sátorponyvát terített a jégre, rárakott vagy háromnegyed tonnát, és húzni kezdte. Mikor a gleccser lejtője meredekebb lett, a rakomány felgyorsult, elsodorta Kitet, a csomagok tetejére hajította, és elszáguldott vele.

A málhája alatt görnyedő száz teherhordó megállt, és őt figyelte. Kit kétségbeesett figyelmeztetéseket kiáltozott feléjük, és azok, akik az útjában voltak, botladozva iszkoltak félre. Lent, a gleccser alsó végén, hirtelen egy kis sátor bukkant fel. Ahol a teherhordók taposta ösvény elkanyarodott, ő friss csapást vágva robogott tovább a szűz hóban. A hó, amit felvert, jeges felhőben kavargott körülötte, és egyúttal le is fékezte. A sátrat már csak akkor vette észre, amikor nekiütközött, magával ragadva a sátorcölöpöket, berontott az elülső sátorlapon át, és a sátor közepén, még mindig a ponyván, zsákjai tetején megállapodott. A sátor részegen megtántorodott, és Kit a szállongó jeges hópárában szembe találta magát egy pokrócaiba burkolózó, elképedt fiatal nővel - azzal, aki Dyeában zöldfülűnek nevezte.

- Látta, milyen felhőt kavartam? - érdeklődött Kit jókedvűen.

- Felhőt? - nézett rá rosszallóan a nő.

- És még repülő szőnyegről beszélnek! - folytatta Kit.

A nő kihívóan hűvös volt.

- Még jó, hogy nem borította fel a kályhát - mondta.

A nő tekintetét követve, Kit vaskályhát s rajta kávéskannát pillantott meg, és egy fiatal indián asszonyt, aki a tüzet rakta. Beleszimatolt a levegőbe, és visszanézett a lányra.

- Még mindig csicsakó vagyok, de a mordályomat már eldobtam.

Most már a nő is felismerte, és felderült az arca. - Sose hittem volna, hogy eljut idáig.

Kit újra mohón beleszippantott a levegőbe.

- Ne éljek, ha ez nem kávé! Mindenre hajlandó leszek, ha ad egy csészével abból a kannából.

A kávé mellett bemutatkozott, és megtudta a lány nevét is: Joy Gastell. Azt is megtudta róla, hogy veterán. A Nagy-Rabszolga-tónál született egy kereskedelmi állomáson, és még kislány volt, amikor az apjával átkeltek a Sziklás-hegységen, és lejöttek a Yukonon. Most épp hazatérőben van az apjával, akit üzleti ügyek Seattle-ben tartóztattak, azután zátonyra futott a szerencsétlen sorsú Chanteren, és az utasok megmentésére érkező hajó visszaszállította Puget Soundba.

Tekintettel arra, hogy a hölgy még mindig pokrócaiban volt, Kit nem folytatta a beszélgetést, hanem hősiesen visszautasította a második csésze kávét, összeszedelőzködött, és csomagjaival együtt távozott a sátorból. Később számos következtetést vont le: elbájoló neve és elbájoló szeme van; nem lehet több húsz, huszonegy évesnél, de legfeljebb huszonkettő; az apja valószínűleg francia; tudja, mit akar; temperamentuma, mint a tűz; és hogy nem itt a határvidéken, hanem valahol máshol nevelkedett.

A jég tarolta sziklák közt, az erdőhatár felett az út megkerülte a Crater-tavat, aztán ráfordult a Happy Camp és az első borókafenyők felé ereszkedő sziklás lejtőre. A súlyos málhával megrakottan ez több napi gyötrelmes robotot jelentett volna. A tavon egy kis vászoncsónak fuvarozott. Két fordulóval két óra alatt minden csomagjával együtt odaát lehetne. De nem volt egy fityingje sem, a révész pedig negyven dollárt számított tonnánként.

- Aranybánya van ebben a csinos kis csónakban - mondta Kit a révésznek. - Akarja, hogy mutassak magának egy másikat is?

- Mutasson - hangzott a válasz.

- Ha átviszi a felszerelésemet, fizetségképpen elmondom magának az ötletet. Még nincs szabadalmaztatva, amint elmondtam, bele is ugorhat fejest. Benne van?

A révész benne volt.

- Rendben. Látja ezt a gleccsert? Fogjon egy csákányt, és vágja bele. Egy nap alatt kész egy egész tisztességes vályú a tetejétől az aljáig. Érti már? Csilkut és Crater-tó Csúszda Részvény­társaság. Mázsájáért elkérhet egy dollárt, megcsinál napi száz tonnát, és más dolga sincs, mint a pénzt beszedni.

Két óra múlva odaát volt a túlparton, és ezzel három napot nyert. Mikor John Bellew beérte, már jócskán egy másik gleccservízzel telt vulkáni kráter, a Feneketlen-tó felé járt.

Az utolsó útszakasz, a Hosszú-tótól a Lindeman-tóig, csak három mérföld volt, de az út, ha egyáltalán útnak lehetett nevezni, egy háromszáz méter magas hegynyergen át vezetett, majd le a hegyomlásos, nadrágfékes lejtőn, aztán jó hosszan egy mocsaras részen keresztül. John Bellew a fejét csóválta, amikor azt látta, hogy Kit ötven kilóval a hátán még lehajol egy huszonöt kilós liszteszsákért, és a tarkójának döntve a batyuja tetejébe rakja.

- Hát a medvehús kajával meg az egy szál gatyával mi van? - vágott vissza Kit.

John Bellew a fejét rázta.

- Öregszem, Christopher.

- De hiszen még csak negyvennyolc éves! Tudja azt, uram, hogy az én nagyatyám, az ön atyja, az öreg Isaac Bellew, hatvankilenc éves korában egyetlen ökölcsapással megölt egy embert?

John Bellew elvigyorodott, és lenyelte a keserű orvosságot.

- Bácsikám, valami fontosat akarok mondani. Mama-kedvencének neveltek, de most többet viszek és tovább, mint maga; és két vállra fektetem és eldöngetem, akár ebben a percben is.

John Bellew kezet nyújtott, és ünnepélyesen így szólt:

- Christopher, fiam, elhiszem, hogy megteszed. Elhiszem, hogy még ezzel a csomaggal a hátadon is meg tudod tenni. Megálltad a helyed, fiam.

Az utolsó útszakaszt Kit négyszer járta meg naponta, ami napi huszonnégy mérföld hegymászást jelentett, és abból is tizenkettőt nyolcvan kilóval megrakottan. Büszke, hajthatatlan és fáradt volt, de nagyszerű kondícióban. Úgy tudott enni és aludni, mint még soha életében, és majdnem sajnálta, mikor a munka már a végére járt.

Egy kérdés izgatta még. Azt már tudta, ha az ötven kilóval a hátán elesik, túléli, de arról meg volt győződve, hogy ha egyszer a tarkóján a huszonöt kilóval bukik fel, az biztosan eltöri a csigolyáját. A mocsárban a teherhordók ezrei gyorsan posvánnyá dagasztottak minden gázlót, így az utánuk jövőknek minduntalan új ösvényt kellett taposniuk. Egy ilyen új gázló taposása közben oldódott meg a huszonöt kiló problémája.

A lágy, cuppogó sár besüppedt alatta, és Kit arcra bukott. A huszonöt kiló beleszorította arcát a sárba, de aztán nem roppantotta el a nyakát, hanem átgurult a fején. A maradék ötven kilóval a hátán négykézlábra állt. De tovább nem jutott. Karja vállig süppedt, arca a híg sárba nyomódott. Ahogy ezt a karját kihúzta, a másik süppedt be vállig. Ebben a helyzetben lehetetlen volt kibújni a hevederekből, de hátán az ötvenkilós súly feltápászkodni sem engedte. Négykézláb állva, miközben hol az egyik, hol a másik karja süppedt be könyékig, megpróbált elvergődni a kis zsák liszthez. De csak kimerült, és egy tapodtat sem jutott előbbre; feltörte és megdagasztotta a füves felszínt, és most, veszélyes közelségben orrához, szájához, kis pocsolya képződött.

Hátán a batyuval, megpróbált hanyatt fordulni, de csak azt érte el, hogy mindkét karja vállig besüppedt, és megízlelhette, milyen érzés vízbe fulladni. Páratlan türelemmel, lassan előbb az egyik, aztán a másik karját húzta ki a cuppogó latyakból, aztán karjait a felszínen laposan kinyújtóztatva állára támaszkodott. Csak ekkor kezdett el segítségért kiabálni. Egy idő után sárban tocsogó lépteket hallott közeledni hátulról.

- Nyújtsd a kezedet, barátom - szólt Kit. - Dobj ide egy kötelet vagy valamit.

Női hang válaszolt, és Kit felismerte.

- Ha kicsatolja a hevedereket, fel tudok állni - mondta Kit.

Az ötvenkilós súly nagy cuppanással hengeredett a sárba, és Kit lassan feltápászkodott.

- Szép kis kátyú - nevetett Miss Gastell, ahogy megpillantotta a fiatalember sáros arcát.

- Ugyan - válaszolta Kit könnyedén. - Kedvenc tornagyakorlatom. Próbálja meg egyszer. Jót tesz a has- és hátizmoknak. - Megtörülte arcát, és egy hirtelen mozdulattal lecsapta kezéről a latyakot.

- Ó! - kiáltott fel Miss Gastell, ahogy felismerte. Hiszen ez Mr.... ó... Mr. "Felhő" Bellew!

- Hálásan köszönöm az időben érkezett segítséget és a nevet is - válaszolta Kit. - Most már kétszeresen is meg vagyok keresztelve. Ezentúl ragaszkodom hozzá, hogy Felhő Bellew-nak szólítsanak. Jó név, és nem is minden jelentés nélkül való.


Beállt a sarki tél. Arasznyi vastagon állt a hó, és bár orkánok fújtak, a kisebb tavak felszínén megindult a jégképződés. Késő délután, mikor a viharos szél egy kissé alábbhagyott, Kit és John Bellew segített megrakni Robbie-ék csónakját, aztán nézték, hogy távolodnak lefelé a tavon, amíg el nem tűntek a hófúvásban.

- Most pedig lefekszünk, aztán reggel korán indulás - mondta John Bellew. - Ha a csúcson nem kap el a vihar, estére Dyeában lehetünk, és ha szerencsénk lesz, és kapunk hajót, egy hét múlva San Franciscóban vagyunk.

Utolsó táborhelyük a Lindeman-tónál szánalmas maradvány volt csupán. A fiúk minden használható holmit magukkal vittek, a sátrat is beleértve. Csak egy szélfogónak kifeszített rongyos ponyva védte őket valamennyire a szakadó hótól. A vacsorát horpadt, félredobott tábori edényekben, nyílt tűzön főzték. Csak a pokrócuk és néhány étkezésre elegendő élelmük maradt.

Vacsora közben Kit egyszer szólalt meg.

- Bácsikám - mondta -, szeretném, ha ezentúl Felhőnek szólítanál. Talán nem kavartam elég nagy viharfelhőt az úton?

Néhány perc múlva már a rakodó, csónakot építő aranyásók sátorvárosa felé baktatott. Órákig el volt, és amikor visszatért, és bebújt a pokrócaiba, John Bellew már aludt.

A viharos reggeli derengésben Kit előmászott takaróiból, még amúgy harisnyásan tüzet rakott, a tűznél kicsit megmelegítette fagyott lábbelijét, aztán kávét főzött, és szalonnát sütött. Didergős, nyomorúságos reggeli volt. Amint végeztek vele, összeszíjazták takaróikat. Ahogy John Bellew rátért a Csilkut felé vezető útra, Kit felemelte a karját.

- Viszlát, bácsikám - mondta.

John Bellew rábámult, és elkáromkodta magát a meglepetéstől.

- És ne feledje, Felhőnek hívnak - rótta meg Kit.

- De mit fogsz csinálni?

Kit bizonytalanul a tavon túlra, valamerre észak felé mutatott.

- Mi értelme van visszafordulni, ha már egyszer idáig eljutott az ember? - kérdezte. - Amellett belekóstoltam a húsba, és megízlett. Továbbmegyek.

- Egy vasad sincs - vetette ellen John Bellew. - Nincs felszerelésed se.

- Van munkám. Tekints öcsédre, Christopher Felhő Bellew-ra! Munkája van. Egy úr szolgája. Százötvenet kap havonta és kaját. Lekísér Dawsonba két turistát egy másik úr szolgájával, szakács, csónakmester és tábori mindenes minőségben. És O'Hara meg a Hullámverés mehet a pokolba!

John Bellew zavarban volt, és csak annyit tudott dünnyögni:

- Nem értem.

- Azt beszélik, a szürke medvék csak úgy nyüzsögnek a Yukon-medencében - magyarázta Kit. - Nekem is csak egy gatyám van, és most megyek a medvehús után, ez az egész.



II. fejezet

A HÚS

Felhő Bellew nekifeküdt a közben ismét orkánná erősödött szélnek, és végigbotladozott a parton. A szürkületben tucatnyi csónakot rakodtak a Csilkuton át ideszállított értékes felszereléssel. Otromba, kevés hozzáértéssel összerótt csónakok voltak, kézzel fűrészelt nyers lucfenyődeszkákból. Az egyik már megrakott csónak éppen indulóban volt; Kit megállt és figyelte.

A szél keresztben fújt a partra, és kellemetlen hullámokat kavart a sekély vízben. A távozó csónak legénysége, hajóját a mély víz felé taszítva, magas gumicsizmában gázolta a vizet. Kétszer kellett nekirugaszkodniuk. Mikor először kapaszkodtak csónakukba, nem sikerült kievezniük, a víz visszasodorta őket, és megfeneklettek. Harmadszorra félig-meddig sikerült. Az a két ember, aki utoljára kapaszkodott föl, derékig vizes lett, de a csónak vízen volt. Ügyetlenül viaskodtak evezőikkel, és csak lassan távolodtak a parttól. Azután kifeszítettek egy lepedőkből készült vitorlát, amit az első szélroham magával ragadott, és harmadszor is visszasodorta őket a fagyott partra.

Kit elmosolyodott magában, és továbbállt. Ez az, amire neki is számítani kell, ugyanis új szerepkörében még aznap egy hasonló csónakba kell ülnie.

Mindenfelé munka folyt; kétségbeesett munka, mert a tél végleges beállta annyira fenyegetett, hogy bizonytalan volt, átjutnak-e a tavak hosszú láncolatán, mielőtt befagynak. Mégis mikor Kit megérkezett Sprague és Stine urak sátrához, sürgésnek nyomát se találta.

A tábortűznél, egy kifeszített sátorlap védelmében alacsony, kövér férfi guggolt, és barna csomagolópapírból sodort cigarettát szívott.

- Helló - szólalt meg. - Te vagy Mr. Sprague új embere?

Kit bólintott, és valami különös hangsúlyt vélt felfedezni a misteren és az emberen. Hogy a kis kövér ember a szeme sarkából rákacsintott, abban egészen biztos volt.

- Hát én meg a Stine doktor embere vagyok - folytatta a másik. - Öt láb két hüvelyk magas vagyok, és a nevem Dagi, Dagadt Jack, de hívnak néha Szemfüles Johnnynak is.

Kezet ráztak.

- Medvehúson nevelkedtél? - érdeklődött Kit.

- Nana - hangzott a válasz -, bár ha jól emlékszem, eleinte bölénytejet itattak velem. Ülj le, oszt falj valamit. A főnökök még nem bújtak elő.

És bár egyszer már megreggelizett John Bellew-val, Kit leült a ponyva alá, és elfogyasztotta a második reggelit is, háromszor akkora étvággyal, mint az elsőt. A több heti kimerítő robot után farkasétvágya volt. Bármit, bármilyen mennyiségben meg tudott enni, és észre sem vette, hogy emésztése is van. Dagi beszédes és pesszimista volt; és Kit számára meglepő értesüléseket hallott tőle a főnökökről és komor jóslatokat az expedícióról. Thomas Stanley Sprague ifjú bányamérnök volt, és egy milliomos fia. Adolph Stine doktor papája is gazdag ember volt. Klondike-i kalandjukat, szüleik közvetítésével, egy pénzcsoport támogatta.

- Tele vannak pénzzel - fejtegette Dagi. - Amikor Dyeában kikötöttek, hetven cent volt a fuvar, de sehol egy indián. Volt ott egy csoport Kelet-Oregonból, azoknak sikerült szerezni egy indián csapatot hetven centért. Az indiánok már rácsatolták a hevedereiket a málhákra, vagy másfél tonna volt, és akkor jön Sprague és Stine. Nyolcvanat kínáltak, aztán kilencvenet, végül egy dollárért az indiánok elszegődtek, és lecsatolták a hevederüket. Sprague és Stine átjött a hágón, ha háromezerbe is került nekik, azok az oregoniak meg még mindig a parton vannak. Ott is maradnak tavaszig. Akkor nagyok, a te főnököd meg az enyém is, amikor csak úgy szórni kell a dohányt, és oda se neki, mással mi lesz. Mit csináltak, amikor elérték a Lindemant? Az ácsok éppen az utolsó szögeket verték egy csónakba, amire hatszázért szerződtek egy friscói csapattal. Sprague és Stine odanyomott neki egy ezrest, és ugrott a régi szerződés. A friscóiaknak itt a felszerelésük, de nincs csónak. Leragadtak jövő tavaszig. Igyál még egy csésze kávét, és hidd el nekem, hogy én se utaznék ilyen társasággal, ha nem akarnék olyan átkozottul Klondike-ba menni. Ezek leszednék a fátylat a gyászoló özvegyről, ha szükségük lenne rá. Aláírtak veled szerződést arról, hogy etetnek?

Kit a fejét rázta.

- Hát akkor nem irigyellek, komám. Nincs kaja az egész országban, ezek úgy otthagynak téged, mihelyst elértük Dawsont, ahogy akarnak. Hullani fognak az emberek a télen.

- Megegyeztünk... - kezdte Kit.

- Szóban - fojtotta belé a szót Dagi. - Te így mondod, ők meg úgy mondják. Na mindegy, hogy is hívnak, komám?

- Szólíts Felhőnek - mondta Kit.

- Futhatsz a szóbeli megegyezésed után, Felhő. Ebből is láthatod, hogy mit várhatsz ezektől. Csak a dohányt tudják szórni, de dolgozni meg reggel fölkelni az ágyból, azt nem. Már egy órája rakodnunk és indulnunk kellett volna. Te meg én vagyunk itt a kemény munkára. Mindjárt kiabálnak a kávéjukért - az ágyból, és ezek felnőtt emberek. Te értesz a csónakhoz meg a vízhez? A marhákhoz meg az aranyásáshoz értek, de a vízen zöldfülű vagyok, és ezek itt nem is konyítanak semmihez. Te értesz hozzá?

- Gőzöm sincs róla - válaszolta Kit, és a gomolygó hó elől beljebb húzódott a ponyva alá. - Nem ültem csónakban sráckorom óta. De majd megtanuljuk.

A ponyva egyik sarka elszabadult, és a szakadó hó Dagi nyakába vágódott.

- Persze hogy megtanuljuk - dörmögte haragosan. - Már hogyne tanulnánk. A gyerek is megtanulja. De tízet teszek egy ellen, hogy innen el nem indulunk ma.

Nyolc óra volt, amikor a sátrakból kávéért kiáltottak, és majdnem kilenc is, mire a két főnök előjött.

- Helló - mondta Sprague, huszonöt éves, rózsás képű, jól táplált fiatalember. - Ideje lenne indulni, Dagi. Maga és... - kérdően Kitre pillantott. - Az este nem jól értettem a nevét.

- Felhő.

- Nos, jó lenne, ha maga, Dagi, és Mr. Felhő elkezdenék megrakni a csónakot.

- Csak Felhő... a mistert elhagyhatja - indítványozta Kit.

Sprague kurtán biccentett, és nyomában a vékony, sápadt doktor Stine-nal elsétált a sátrak közt.

Dagi jelentőségteljesen a társára nézett.

- Több mint másfél tonnányi felszerelés, és ezek meg semmit nem segítenek. Majd meglátod.

- Azért fizetnek, hogy dolgozzunk - válaszolta Kit vidáman. - Akár meg is kezdhetjük.

Másfél tonnát elvinni vállon száz méterre, nem könnyű feladat; és ugyanez viharban, nehéz gumicsizmában hóban gázolva, kimerítő. Ráadásul még ott volt a sátor lebontása és az apróbb tábori felszerelések összecsomagolása is. Aztán jött a rakodás. Ahogy rakták a csónakot, úgy süllyedt mindig mélyebbre és kellett mindig kijjebb és kijjebb tolni a vízre, és így egyre nőtt a távolság is, amit vízben gázolva kellett megtenniük a csónakig. Két órára mindennel elkészültek, és Kit a dupla reggeli ellenére is szédelgett az éhségtől. Összeverődött a térde. Dagi, aki hasonló állapotban volt, föltúrta a fazekak és serpenyők halmát, és előhúzott egy nagy lábas hideg babfőzeléket, amelybe jókora szalonnadarabok voltak ágyazva. Csak egy hosszú nyelű kanaluk volt, ezért felváltva meregették a babot. Kitnek még soha semmi nem ízlett ennyire.

- Sose tudtam, mi az, hogy étvágy, amíg el nem indultam erre az útra - mondta Kit teli szájjal.

Eme kellemes elfoglaltság közepette érkezett vissza Sprague és Stine.

- Meddig késlekedünk még? - türelmetlenkedett Sprague. - Sose indulunk már el?

Dagi következett; aztán Kitnek nyújtotta a kanalat. Amíg a lábas ki nem ürült és már a fenekét kapargatták, egyikük sem szólt egy szót sem.

- Mi természetesen semmit sem csináltunk - mondta Dagi, keze fejével a száját törölgetve. - Mi természetesen egyáltalában semmit sem csináltunk. És maguknak meg természetesen nem volt mit enniük. Gondatlanság volt tőlem.

- Mi az egyik sátorban ettünk, barátainknál - mondta gyorsan Stine.

- Gondoltam - morogta Dagi.

- De most, hogy már maguk is befejezték, induljunk - sürgette őket Stine.

- Ott van a csónak - mondta Dagi. - Meg van ám rakva. Aztán hogy gondolják azt az indulást?

- Bemászunk a csónakba, és ellökjük a parttól. Gyerünk.

Begázoltak a vízbe, a gazdák bemásztak, és Kit meg Dagi kitolták a csónakot. Amikor a hullámok már a csizmájuk tetejéig csaptak, ők is bemásztak. A másik két férfi teljesen gyakorlatlan volt az evezésben, így a víz visszasodorta őket, és megfeneklettek. Ezt vagy féltucatszor megismételték, rengeteg erőt elpocsékolva.

Dagi reményvesztetten, bagót rágcsálva leült a csónak szélére, és az egeket emlegette, Kit a csónakban tett-vett, a másik kettő pedig udvariatlan megjegyzésekkel illette egymást.

- Ha követik az utasításaimat, én kitolom - mondta végre Sprague.

A szándék jó volt, de még mielőtt föl tudott volna kapaszkodni a csónakra, vizes lett derékig.

- Le kell táboroznunk és tüzet rakni - mondta, miközben a csónak újra megfeneklett. - Megfagyok.

- Oda se neki, egy kis víz az egész - gúnyolódott Stine. - Mások vizesebben is elindultak. Majd én kitolom.

Ezúttal ő lett vizes, és ő jelentette ki vacogó fogakkal, hogy tüzet kell gyújtani.

- Egypár csöpp miatt - vacogott gyűlölködve Sprague. - Induljunk tovább.

- Dagi, ássa elő a ruhás zsákomat, és gyújtson tüzet - parancsolta a másik.

- Nem csinál semmit! - ordított Sprague.

Dagi egyikről a másikra nézett, kiköpött, de nem mozdult.

- Nekem dolgozik, az én parancsaimnak kell engedelmeskednie - vágott vissza Stine. - Dagi, hozza azt a zsákot a partra.

Dagi engedelmeskedett, és Sprague a csónakban didergett. Kit, minthogy nem kapott semmiféle parancsot, nem csinált semmit, és örült a pihenésnek.

- Ha egy csónak viszálykodik, akkor nem úszik - mondta Kit maga elé.

- Mi van? - mordult rá Sprague.

- Csak magamban beszélek... szokásom - válaszolta.

Gazdája dühös pillantással jutalmazta, és néhány percig még duzzogott. Aztán megadta magát.

- Keresse elő a zsákomat, Felhő - utasította -, és segítsen a tűzrakásnál. Ma már úgysem indulunk.

Az orkán másnapra sem csillapodott. A Lindeman-tó csak egy vízzel telt szűk hegyszoros volt. A hegyekről fújó szél ebben a kürtőben nagyon rendszertelen volt; egyszer hatalmas erővel söpört végig rajta, máskor meg csupán erősebb fuvallat érződött.

- Ha megengedik, megpróbálnám, és azt hiszem, ki tudnám vinni a vízre - szólt Kit, amikor minden készen állt az indulásra.

- Mit értesz te ahhoz? - vakkantott rá Dagi.

- Semmit - válaszolta Kit, és befogta a száját.

Kit életében először dolgozott bérért, de hamar megtanulta, mi a szokás. Vidáman és engedelmesen működött közre a különböző hiábavaló erőfeszítéseknél, hogy vízre juttassák a csónakot.

- Maga hogy gondolta? - kérdezte végül is Kitet Sprague elfúló lélegzettel, lihegve.

- Üljünk le, várjuk ki a szélcsendet, aztán mindent bele, ahányan csak vagyunk.

Bármilyen egyszerű volt is az ötlet, másnak még nem jutott eszébe; mindjárt elsőre sikerült elindulniuk. Kifeszítettek egy pokrócot az árbocra, és elvitorláztak. Stine-nak és Sprague-nak azonnal felderült a kedve. Dagi, krónikus pesszimizmusa ellenére, mindig jókedvű volt, Kit pedig túlságosan is érdekelt volt a dologban ahhoz, hogy más legyen. Sprague negyedóráig viaskodott a kormányrúddal, aztán esdeklően nézett Kitre, aki erre föl is váltotta.

- Teljesen ki van a karom - motyogta Sprague bocsánatkérően.

- Sose evett medvehúst, igaz? - kérdezte Kit együttérzően.

- Mi a fenére gondol?

- Ó, semmi, csak épp megkérdeztem. - De gazdája háta mögött Kit elkapta Dagi vigyorát, aki már elértette a viccet.

Végig a Lindemanon Kit kormányzott, és olyan rátermettséget árult el, hogy a két pénzes és munkaiszonyos fiatalember nyomban kinevezte kormányosnak. Ezzel Dagi is elégedett volt, és önként vállalta, hogy továbbra is ő főzzön, és a csónak körüli tennivalókat társára hagyta.

A Lindeman- és a Bennett-tó közti szakaszon vállon kellett vinni a felszerelést. A csak könnyen megrakott csónakot kötélen leeresztették a két tavat összekötő sekély, de sebes folyású folyón; itt Kit sok mindent megtanulhatott csónakokról, vízről. De amikor a csomagok átszállítására került a sor, Stine és Sprague eltűnt, és az embereiknek kétnapi rogyasztó gürcölésbe került, amíg az egész felszerelést áthordták. És sok ilyen nyomorúságos napja volt az expedíciónak - Kit és Dagi dolgozott a végkimerülésig, a gazdáik meg kiszolgáltatták magukat.

A kérlelhetetlen sarkvidéki tél egyre közeledett, őket pedig számos elkerülhetetlen nehézség késleltette. Windy Armnál Stine önhatalmúlag kivette Kit kezéből a kormányrudat, és egy órán belül zátonyra vezette a csónakot egy szélvédett, hullámverte partszakaszon. A javítással két napot vesztettek, és az indulás reggelén, ahogy lejönnek a partra, hogy csónakba szálljanak, ott látják hajóorron és taton, faszénnel, nagybetűkkel felírva: CSICSAKÓ.

Kit elvigyorodott a találó név láttán.

- Mi, hogy én? - méltatlankodott Dagi, amikor Stine megvádolta. - Persze hogy tudok olvasni, és azt is tudom, hogy a "csicsakó" zöldfülűt jelent, de olyan magas iskolába sose jártam, hogy megtanítottak volna rá, hogy kell ilyen nyelvtörő szavakat leírni.

Mindkét gazda vasvillaszemeket meresztett Kitre, mert a sértés nem hagyta őket nyugton, de ő nem mondta el, hogy az előző este Dagi kikönyörögte belőle, hogy kell azt a bizonyos szót leírni.

- Ez majdnem olyan jó volt, mint a te vicced a medvehússal - súgta később bizalmasan Dagi.

Kit kuncogott. Ahogy fokozatosan ereje tudatára ébredt, egyre kevésbé voltak ínyére gazdái. Nem annyira bosszankodott miattuk, mint inkább ellenszenvet érzett. Már megízlelte a húst, és ízlett neki; ezek ketten pedig elrontották a szája ízét. Ellenszenve már lassan a gyűlölettel volt határos. Hogy mindig kivonták magukat a munkából, az se zavarta annyira, mint ügyetlensé­gük. Az öreg Isaac Bellew meg a többi kemény Bellew kezdett kiütközni belőle.

- Dagi - szólalt meg egy nap a szokásos indulás előtti késlekedés közben -, én majdhogy szét tudnám verni a fejüket az evezővel; aztán vízbe velük.

- Én is - helyeselt a Dagi. - Ezek nem húsevők. Halevők, és bűzlenek is.

Megérkeztek a zuhatagokhoz, elsőnek a Box-kanyonhoz. Joggal nevezték így. Mély láda volt, csapda. Ha valaki egyszer belekerült, csak egy módon szabadulhatott: tovább, előre. Minden oldalon meredek sziklafalak emelkedtek. A folyó eredeti szélességének töredékére szűkült össze, és olyan őrült gyorsasággal zúgott végig a félhomályos szoroson, hogy a meder közepén a sziklás partoknál két és fél méterrel magasabb hullámtaréj emelkedett. Ráadásul ezt a taréjt merev állóhullámok szegélyezték, amelyek csak fodrozódtak, de mindig egy helyben maradtak. Joggal rettegték ezt a kanyont, amely megszedte áldozatait az erre elhaladó aranyásók közül.

Kikötötték a csónakot a felső sziklapadhoz, ahol tucatjával feküdtek az aggódó aranyásók csónakjai, s gyalogszerrel elindultak, hogy kitapasztalják a terepet. Kikúsztak a peremre, és lenéztek a tajtékzó vízre. Sprague borzongva visszahúzódott.

- Úristen! - kiáltott fel. - Itt nem sok esélye van az úszónak.

Dagi könyökével jelentőségteljesen meglökte Kitet, és halkan így szólt hozzá:

- Begyulladtak. Tízet száz ellen, hogy nem jönnek át.

Kit alig hallotta. Csónakútjuk kezdete óta megtanulta, milyen makacsok és kiszámíthatatlanul gonoszak az elemek; és a mélyben alatta elterülő látvány kihívás volt számára.

- Azt a taréjt kell meglovagolnunk - szólt. - Ha lekerülünk róla, a falnak ütközünk.

- És sose tudhatod, mi ütközik nekünk - hangzott Dagi véleménye. - Tudsz úszni?

- Tudni tudok, de sokra itt nem megyek vele.

- Én is azt mondom - szólt komoran egy idegen, aki mellettük állva bámulta merően a kanyont. - Bárcsak túl lennénk már rajta!

- Én semmiért nem adnám, hogy kipróbálhatom - válaszolta Kit.

Őszintén beszélt, de az idegenbe is lelket akart önteni. Sarkon fordult, hogy visszamenjen a csónakhoz.

- Megpróbálnak átvergődni? - kérdezte a férfi.

Kit bólintott.

- Bárcsak nekem is lenne hozzá bátorságom - vallotta meg a másik. - A nevem Breck. Már órák óta állok itt. Minél tovább nézem, annál jobban félek. Nem értek a csónakokhoz, és csak az unokaöcsém, egy fiatal kölyök, meg a feleségem van velem. Ha átjutnak épségben, átvinnék az én csónakomat is?

Kit Dagira nézett, aki késlekedett a válasszal.

- A felesége is vele van - jegyezte meg Kit.

Jól ismerte az emberét.

- Persze - egyezett bele Dagi. - Én is éppen ezen gondolkoztam. Tudtam, hogy van valami, amiért meg kell tenni.

Megfordultak, és a csónakokhoz indultak, de Sprague és Stine nem mozdult.

- Sok szerencsét, Felhő! - kiáltott utána Sprague. - Én majd... öö... - tétovázott. - Itt maradok, és majd figyelem magukat.

- Három ember kell a csónakba. Kettő az evezőkhöz, egy a kormányrúdhoz - szólt Kit csendesen.

Sprague Stine-ra nézett.

- Itt egyen meg a fene, ha megyek - mondta a másik úriember. - Ha te nem félsz itt állni és bámulni, hát én se.

- Ki fél? - kérdezte Sprague hevesen. Stine hasonló hangnemben válaszolt, és amíg azok belemerültek a civakodásba, embereik otthagyták őket.

- Megleszünk nélkülük is - mondta Kit Daginak. - Te az orrába ülsz az evezővel, én pedig kezelem a kormányt. Egy dolgod lesz csak: segíteni egyenesben tartani a csónakot. Ha egyszer elindultunk, úgyse fogsz már hallani, úgyhogy te csak tartsd egyenesben.

Ellökték magukat a parttól, és kieveztek az egyre sebesebb áramlat közepére. A kanyon felől erősödő zúgás hallatszott. A bejáratnál a folyó az olvadó üveg simaságával ömlött a szorosba, és itt, ahogy bejutottak a sötétlő sziklafalak közé, Dagi ráharapott egy pofa bagóra, és evezőjét a vízbe mártotta. A csónak felpattant a víztaréj első hullámainak hátára, Kitet és Dagit pedig megsüketítette a rohanó víz szűk sziklafalakról visszaverődve felerősödő robaja. Az elporló vízcseppek félig elborították őket. Volt úgy, hogy Kit a csónak orrában ülő barátjáig se látott. Az egész két percig tartott, ezalatt végiglovagoltak a háromnegyed mérföldes víztaréjon, és épségben megérkeztek, kikötöttek az alsó parton, egy örvénynél.

Dagi kiköpte a bagólét, amiről eddig teljesen megfeledkezett, és megszólalt:

- Ez medvehús volt - mondta diadalmasan -, igazi medvehús. Mentünk egy kicsit, mi? Te, Felhő, én megmondom neked, mielőtt elindultunk volna, én voltam a legbegyulladtabb alak a Sziklás-hegység innenső oldalán. Most valódi medvehúszabáló vagyok én is. Gyerünk, hozzuk át azt a másik csónakot is.

Félúton visszafelé észrevették gazdáikat, akik föntről nézték végig az átkelést.

- Ott jönnek a halevők - mondta Dagi. - Tűnés.


Miután átvitték az idegen csónakját is, összetalálkoztak a feleségével, egy vékony, lányos asszonnyal, akinek szép kék szeme nedvesen csillogott a hálától. Breck először Kit markába próbált belegyömöszölni ötven dollárt, aztán Dagiéba.

- Ide figyeljen, maga idegen - utasította el Dagi -, azért jöttem ebbe az országba, hogy a földből csináljak pénzt, nem pedig a többi szegény flótásból.

Breck felforgatta az egész csónakját, és előkerített egy demizson whiskyt. Dagi utánanyúlt, de a karja félúton megállt. Megrázta a fejét.

- Itt van mindjárt alattunk az a feneette Fehér Ló-zuhatag, és azt mondják róla, komiszabb a Boxnál is. Azt hiszem, észnél kell lenni, mert ott aztán csapkod a ménkű.

Néhány mérfölddel lejjebb újra kikötöttek, és mind a négyen elmentek megszemlélni a vizet. A zuhatagok sorozatából álló folyót itt egy sziklapad a jobb part felé terelte. A szűk szorosban rémisztően felgyorsuló, örvénylőn rohanó víz hatalmas, bőszült, fehéren tajtékzó hullámokat vetett. Ez volt a Fehér Ló rettegett Sörénye, és ez még több áldozatot követelt. A Sörény egyik oldalán egy csónakborogató, dugóhúzószerű örvény volt, a másik oldalán pedig hatalmas forgó. Ha valaki át akart jutni, a Sörényt magát kellett megnyergelnie.

- Ez darabokra szedi a teknőnket - szögezte le Dagi.

Amíg a vizet figyelték, egy csónak indult el a zuhogó felső végétől. Nagy csónak volt, majd tíz méter hosszú, jó néhány tonnányi felszereléssel és hatfőnyi legénységgel megrakva. Bukdácsolt, hánykolódott, mielőtt elérte volna a Sörényt; néha szinte eltűnt a tajtékban és a porló vízben.

Dagi Kitre sandított, és azt mondta:

- Egész rendesen bírja, de még nincs a nehezénél. Az emberek behúzták az evezőket. Na, most éri el. Úristen! Odavan! Nem; ott van.

Bármilyen nagy volt is a csónak, eltűnt a szem elől a hullámtarajok között lebegő vízködben. A következő pillanatban, a Sörény közepén, a csónak felkapott egy taréjra, és újra láthatóvá vált. Kit, megdöbbenésére, tisztán láthatta a csónak egész hosszú fenekét. Egy pillanat törtrészéig az egész alkotmány a levegőben volt, és az emberek, egy kivételével, aki hátul a kormányrúdnál állt, tétlenül ültek a helyükön. Aztán következett a zuhanás a hullámvölgybe, és újra eltűntek. Háromszor tűnt el és emelkedett fel ismét, aztán a parton állók láthatták, hogy ahogy lesiklik a Sörényről, a csónak orra az örvény felé irányul. A kormányos hiába nehézkedett rá teljes súlyával a rúdra, megadta magát az örvénynek; elfordította a lapátot, hogy segítsen csónakjának a körözésben.

Háromszor forgott körbe a csónak, mindháromszor olyan közel a sziklához, amelyen Kit és Dagi álltak, hogy bármelyikük átugorhatott volna rá. A kormányos, serkenő vörös szakállas férfi, karjával intett nekik. Az örvényből csak egy kiút volt: a Sörény, és a harmadik forduló után a csónak föl is siklott rá ferdén, a felső végénél. Talán az örvény vonzásától félve, a kormányos nem kísérelte meg idejében egyenesbe hozni. Mikor megpróbálta, már késő volt. Hol a levegőben, hol vízzel borítva a csónak letért a Sörényről, és a másik oldalon a dugóhúzó leszívta magába. Harminc méterrel lejjebb hamarosan dobozok és bálák lebegtek a felszínen. Aztán megjelent a csónak alja, és szanaszét szórva hat emberi fej. Kettőnek sikerült elérni a partot az örvény alatt. A többit lehúzta a forgó, és a vízen úszkáló törmelék is gyorsan eltűnt a kanyarban a sebes áramlat hátán.

Hosszú percekig hallgattak. Dagi szólalt meg elsőnek:

- Gyerünk - mondta. - Mi is megpróbálhatjuk. Még felfázok, ha sokáig maradunk.

- Mehetünk - nevetett rá Kit -, csak úgy porzik majd.

- Akkora felhőket eregetünk, hogy kiérdemled a neved. - Dagi gazdáikhoz fordult: - Jönnek? - érdeklődött.

Valószínűleg a víz zúgása miatt nem hallották a meghívást.

Dagi és Kit térdig érő hóban tiporva visszagyalogoltak a zuhatag felső végéhez, és eloldozták a csónakot.

- Itt aztán jól bele kell kapaszkodni a lovacska sörényébe! - kiáltotta Dagi, és egy darab bagót vett a szájába, ahogy a csónak a gyorsuló áramlásban a zuhogók felé fordult.

Kit bólintott; próbaképpen teljes erejével és súlyával ránehezedett a kormányrúdra, és a vízesés felé irányította a csónakot.

Percekkel később, félig vízbe merülve kikötöttek a Fehér Ló alatt az örvényben. Dagi kiköpte a bagólét, és megrázta Kit kezét.

- Hús! Hús! - kiabálta Dagi. - Nyersen faljuk! Élve!

A parton összetalálkoztak Breckkel. Felesége is ott állt, kicsit távolabb. Kit kezet fogott vele.

- Attól tartok, a maguk csónakja ezt nem bírná - mondta. - Kisebb, mint a mienk, és egy kicsit rozoga is.

A férfi pénzköteget húzott elő.

Kit végignézett a tomboló Fehér Lón. Szürke félhomály ereszkedett alá, és a levegő is lehűlőben volt. A táj vad és sivár lett.

- Nem erről van szó - mondta Dagi. - Nem a pénzét akarjuk. Hozzá se nyúlnánk. De a komám az igazán ért valamit a csónakokhoz, és ő azt mondja, hogy a maguké nem bírja, hát én azt hiszem, ő igazán tudja, mit beszél.

Kit bólintott, és megkockáztatta, hogy Mrs. Breckre nézzen. Az asszony őt nézte merően, és Kit tudta, hogy ha valaha is látott már könyörgést asszonyi szemben, hát most azt lát. Dagi követte szemével Kit pillantását. Zavartan néztek egymásra, és egyikük sem szólt. Egyazon érzelemtől indíttatva bólintottak egymásnak, és elindultak a vízesés felső végéhez vezető úton. Még száz métert se tettek meg, amikor szembetalálkoztak a lefelé igyekvő Stine-nal és Sprague-gal.

- Hová mennek? - kérdezte az utóbbi.

- Áthozzuk azt a másik csónakot is - válaszolta Dagi.

- Nem hoznak semmit. Már sötétedik. Menjenek tábort verni.

Kit szólni sem tudott az utálattól.

- A felesége is vele van - mondta Dagi.

- Az az ő baja - szólt közbe Stine.

- Meg Felhőé és az enyém - vágott vissza Dagi.

- Megtiltom - mondta Sprague nyersen. - Felhő, ha még egy lépést tesz, elbocsátom.

- Én is magát, Dagi - tette hozzá Stine.

- Aztán mi a fenéhez kezdenek nélkülünk? - válaszolta Dagi. - Ki az isten viszi le azt a francos csónakjukat Dawsonba? Ki fogja felszolgálni a kávét az ágyban, meg manikűrözni a körmüket? Gyere, Felhő. Úgyse mernek kirúgni.

Alig lökték el Breck csónakját a parttól, éppen hogy elérték a fodrozódó vizet, amikor a hullámok már kezdtek becsapni a csónakba. Kis hullámok voltak, csak ízelítő abból, ami majd ezután jön. Dagi, elmaradhatatlan bagóját rágcsálva, csúfondáros mosollyal hátrafordult, és Kit valami furcsa melegséget érzett a szíve körül ez iránt az ember iránt, aki nem tud úszni, és akinek a számára nincs visszaút.

A zúgók megsokasodtak, és porló vízcseppekkel telt meg a levegő. A sűrűsödő sötétségben Kit a Sörényre és a közepén örvénylő áramlatra pillantott. Ebbe az örvénylő áramlatba kormányozta a csónakot, és jóleső melegség töltötte el a megelégedéstől, amikor a csónak orra épp a közepén kapta el a Sörényt. Ezután, a sűrű vízpárában bukdácsolva, Kit már se látott, se hallott, csak nekifeküdt teljes súlyával a kormánylapátnak, és azt kívánta, bár lenne itt a nagybátyja, és látná őt. Kifulladva, átázva bukkantak fel a zuhogó alján; a csónak csaknem színültig megtelt vízzel. A könnyebb csomagok és felszerelési tárgyak ott úszkáltak a csónakban. Dagi néhány óvatos evezőcsapása bejuttatta a csónakot a forgó vonzásába, aztán a forgó már megtette a többit, amíg puhán partot nem értek. Mrs. Breck, patakzó könnyekkel arcán, föntről figyelte őket.

- Fiúk, el kell hogy fogadjátok a pénzt! - kiáltott le nekik Breck.

Dagi felállt, megcsúszott, és leült a vízben; a csónak egyik szegélydeszkája alámerült, de aztán újra felbukkant.

- Franc a pénzébe - mondta Dagi. - Azt a whiskyt hozza már. Most, hogy túl vagyunk rajta, kezdek fázni tőle, hogy a végén még náthás leszek.

Reggel, szokás szerint, az utolsók közt indultak. Breck, bármilyen gyakorlatlan is volt, a feleségén és unokaöccsén kívül legénysége sem volt, tábort bontott, megrakta csónakját, és a reggel első sugaránál elevezett. Viszont Stine és Sprague, akik, úgy látszik, képtelenek voltak felfogni, hogy a tavak bármelyik percben befagyhatnak, nem siettek egy cseppet se. Lógtak a munkából, mindenhol útban voltak, hátráltatták és megkétszerezték Kit és Dagi munkáját.

- Te, ahogy elnézem ezeket, kezdem elveszíteni minden tiszteletemet Isten iránt; két ilyen emberszabású selejtet csinálni - ilyen szentségtörő módon fejezte ki ellenszenvét Dagi.

- Hát a menő fej, az te vagy, az már igaz - mosolygott rá Kit. - Ha csak rád nézek, tisztelni kezdem az Istent.

- Rendesen rávert, mi? - kerekedett felül Dagi szokása szerint a dicséret keltette zavarán.

Az út a Lebarge-tavon át vezetett tovább. Itt nem voltak sebes áramlatok, csak egyhangú, negyven mérföldes víziút, amin, hacsak nem fújt kedvező szél, végig evezni kellett. Ám a kedvező szelek ideje már elmúlt, és most jeges orkán fújt északról. Annyira felkorbácsolta a vizet, hogy szél ellen húzni csaknem lehetetlen volt. Ráadásul a többi bajhoz még a hó is szakadt; és az evezők végére jegesedő vizet is valakinek állandóan verni kellett a kisbaltával. Stine és Sprague, mikor ők következtek az evezésben, kénytelen-kelletlen nekiláttak, és türelmesen lazsálni kezdtek. Kit megtanulta, hogyan kell teljes súlyát az evezőnek feszítenie, de megfigyelte, hogy gazdáik csak tettetik, hogy teljes erőből húznak, és hogy evezőiket csalóka szögben meregetik a vízbe.

A harmadik óra végén Sprague behúzta evezőjét, és azt mondta, menjenek vissza a folyó torkolatához, és táborozzanak le. Stine is támogatta, és így jó néhány, kemény munkával kiérdemelt mérföldet veszítettek. Másnap és harmadnap megint hasztalanul próbálkoztak. A folyótorkolatban a Fehér Lótól folyamatosan érkező csónakok már több mint kétszáz hajóból álló flottillát alkottak. Negyven-ötven érkezett naponta, de csak kettő-három érte el a tó északnyugati partját. Már jég képződött az örvények körül, és forgótól forgóig a földnyelvek között is keskeny csíkban. A tó minden pillanatban befagyhatott.

- Ha nem pofáznának bele, már odaát lennénk - mondta Kit Daginak, miközben mokasszinjukat szárogatták a tűznél harmadik nap este. - Ma is átérhettünk volna, ha ezek nem fordulnak vissza. Még egyórai evezés, és a nyugati parton vagyunk. Ezek... ezek csecsemők.

- Azok hát - helyeselt Dagi. A láng felé fordította mokasszinját, és eltöprengett egy pillanatig. - Figyelj csak, Felhő. Dawsonig még sok száz mérföld van hátra. Ha nem akarunk itt befagyni, valamit csinálnunk kell. Te mit mondasz?

Kit ránézett, és várta, hogy folytassa.

- Ezeknek még hátukon a tojáshéj - fejtegette Dagi. - Csak parancsolgatni tudnak, meg szórni a dohányt, de ahogy te is mondod, ezek még csecsemők. Ha Dawsonba akarunk jutni, akkor nekünk kell kézbe venni ezt a dolgot.

Egymásra pillantottak.

- Megpróbáljuk - mondta Kit, azután egy kézfogással megpecsételték.

Reggel, de még jóval napkelte előtt, Dagi megeresztett egy kiáltást. - Gyerünk! - üvöltötte. - Ugrás az ágyból, hétalvók! Itt a kávé! Lehúzni! Mindjárt indulunk!

A zúgolódó, méltatlankodó Stine-t és Sprague-ot kényszerítették, hogy két órával hamarabb induljanak, mint azelőtt bármikor. A szél erősebb volt, mint valaha; rövid idő alatt mindenkinek megfagyott az arca, és az evezők is elnehezültek a rárakódó jégtől. Három órát küszködtek, négyet; egymást váltva egy ember kormányzott, egy vagdosta a jeget, kettő az evezőknél gürcölt. Az északnyugati part egyre közelebb meredezett. Az orkán is felerősödött, és végül Sprague a megadás jeleként behúzta az evezőjét. Dagi, noha csak az imént váltották le, azonnal odaugrott.

- Vágja a jeget - mondta, és odanyújtotta Sprague-nak a szekercét.

- Mi értelme? - nyöszörgött a másik. - Úgyse jutunk át. Visszafordulunk.

- Továbbmegyünk - mondta Dagi. - Vágja a jeget. És ha már jobban érzi magát, majd levált.

Kegyetlen munka volt, de elérték a partot; csupa hullámverte kő, szikla, sehol egy hely, ahol kiköthetnének. - Én megmondtam - vinnyogott Sprague. - Forduljunk vissza.

Mindenki hallgatott, és Kit, végighaladván a megközelíthetetlen part mentén, a hullámoknak fordította a csónakot. Néha evezőcsapásonként nem haladtak többet, mint fél métert, és volt úgy, hogy két-három csapás is csak éppen hogy egy helyben tartotta őket. Kit mindent megtett, hogy lelket öntsön a két puhányba. Magyarázta nekik, hogy egyetlen csónak sem jött vissza, ha egyszer átért erre a partra. Kétségkívül, érvelt nekik, valahol menedékre találtak. Még egy órát húzták, aztán még egyet.

- Ha abból a kávéból, amit a pokrócuk alatt beszoptak, jutna valami az evezőknek is, már túl lennénk rajta - bátorította őket Dagi a maga módján. - Csak a mozdulatot csinálják, de nem húznak semmit.

Néhány perccel később Sprague ismét behúzta az evezőjét.

- Kész vagyok - mondta sírós hangon.

- Mi is - válaszolta Kit, aki maga is a sírás szélén volt, és a kimerültségtől képes lett volna embert ölni. - De attól még továbbmegyünk.

- Visszamegyünk. Fordítsa vissza a csónakot.

- Ha nem tud húzni, vedd át te, Dagi, az evezőt - rendelkezett Kit.

- Igenis - hangzott a válasz. - Ő majd vágja a jeget.

De Sprague nem engedte el az evezőt, és Stine is abbahagyta az evezést, és a csónak visszafelé sodródott.

- Forduljon vissza, Felhő - parancsolta Sprague.

Kit, aki még soha életében nem szitkozódott, maga is elcsodálkozott magán.

- Inkább magát lássam a pokol fenekén - válaszolta. - Ragadja meg azt az evezőt, és húzza.

Mindenki pattanásig feszült. Sprague ledobta egyujjas kesztyűjét, előrántotta revolverét, és kormányosára fogta. Ez új helyzet volt Kit számára. Még eddig senki sem fogott rá revolvert. Most, meglepetésére, semmi különöset nem érzett. Az egész világon a legtermészetesebb dolognak tűnt.

- Ha nem teszi le azt a fegyvert - mondta -, elveszem és szétverem vele a fejét.

- Ha nem fordítja meg a csónakot, lövök - fenyegetőzött Sprague.

Akkor jött Dagi. Abbahagyta a jég kalapálását, és Sprague háta mögé állt.

- Na lőjön - mondta Dagi, a szekercét lóbálva. - Már régóta égek a vágytól, hogy kiloccsant­hassam az agyvelejét. Na gyerünk, kezdjük a mókát.

- Ez lázadás! - tört ki Stine-ból. - Magukat arra fogadtuk fel, hogy engedelmeskedjenek!

Dagi feléje fordult.

- Te is megkapod a magadét, csak előbb végzek a cimboráddal, te kis disznófülű spicli, te.

- Sprague - szólt Kit -, adok magának harminc másodpercet, hogy tegye le azt a fegyvert, és vegye föl az evezőt.

Sprague tétovázott; röviden, hisztérikusan fölnevetett, aztán letette a revolvert, és nekifeküdt a munkának.

Két óra hosszat küzdötték magukat előre, lépésről lépésre a parti sziklákról visszaverődő tajtékzó vízben, amíg Kit meg nem rettent, hogy hibát követett el. És akkor, amikor már maga is ott tartott, hogy visszafordul, egy alig ötméteres, szűk benyílóra bukkantak. Egy sziklákkal kövezett kis öbölhöz vezetett, amelynek felszínét még a legvadabb viharok is csak alig borzolták fel. Ez volt az a mennyei rév, ahol az előző napok csónakjai is kikötöttek. A fövenyen értek partot, és míg a két főnök összeroskadva hevert a csónakban, Kit és Dagi felverték a sátrat, tüzet raktak, és hozzáláttak a főzéshez.

- Te, Dagi, mit jelent az, hogy disznófülű spicli? - kérdezte Kit.

- Itt süllyedjek el, ha tudom - hangzott a válasz -, de bármi is, ő biztosan az.

Az orkán alábbhagyott, és az éjszaka leszálltával teljesen elült. A levegő tiszta és hideg lett. Egy csésze kávéra, amit félretettek, hogy kihűljön, és aztán megfeledkeztek róla, néhány perc múlva centis jégréteg borult. Nyolc órakor, mikor Stine és Sprague pokrócba burkolózva a kimerültségtől már elaludt, Kit lement a vízhez, hogy utánanézzen a csónaknak.

- Itt a fagy - jelentette be, visszaérkezve. - Az egész öböl felszínén bőrződik a jég.

- Most mihez fogsz kezdeni?

- Nincs választásom. Elsőnek a tó fagy be, de a folyót gyors sodrása még napokig szabadon tarthatja. Amelyik csónak még holnap ilyenkor is a Lebarge-tavon van, az itt is marad tavaszig.

- Úgy érted, hogy még az éjjel ki kell innen jutnunk? Most?

Kit bólintott.

- Ugrás az ágyból, alvók! - ordította Dagi válasz gyanánt.

Azok ketten felriadtak kimerült álmukból, és nyögdécseltek a megmerevedett izmaik okozta fájdalomtól.

- Hány óra? - kérdezte Stine.

- Fél kilenc.

- Még sötét van - hangzott az ellenvetés.

Dagi kirántott néhány cölöpöt, és a sátor megereszkedett. - Nem reggel - mondta. - Este. Na, gyerünk. Befagy a tó. Át kell jutnunk.

Stine dühödten, elkeseredett arccal felült.

- Hadd fagyjon. Mi innen nem mozdulunk.

- Jól van - mondta Dagi. - Most pedig csónakba ülünk.

- Magukat arra szerződtettük...

- Hogy levigyük a felszerelésüket Dawsonba - szakította félbe Dagi. - Hát nem azt csináljuk? - aztán azzal tett pontot mondata végére, hogy a fejükre eresztette a sátrat.

Áttörték magukat a kis öböl vékony jegén, és kijutottak a tóra, ahol a nehéz, üveges víz minden evezőcsapásnál ráfagyott a lapátokra. A víz hamarosan olyan lett, mint a kása; megnehezítette az evezést, és a lapátokról csöpögve megfagyott a levegőben. Aztán vékony hártya képződött a felszínen, és a csónak egyre lassabban és lassabban haladt előre.


Kit később gyakran megpróbált visszaemlékezni erre az éjszakára, de mindig csak lidércnyomásos emlékek jutottak eszébe, arra gondolt, vajon mennyit szenvedhetett Stine és Sprague. Ő maga úgy érezte, hogy ezer évig küszködött a maró fagyban, elviselhetetlen erőfeszítések közepette.

A reggel mozdulatlanul találta őket. Stine fagyott ujjakról, Sprague fagyos orráról panaszkodott, Kitet pedig arca és orra figyelmeztette, hogy ő sem maradt sértetlen. Ott húzódott előttük száz méternyire az északi part. Dagi bizonygatta, hogy az a folyó torkolata, és hogy ő még a vizet is látja. Már csak ő és Kit tudott dolgozni; evezőikkel törték a jeget, és taszították előre a csónakot. Erejük végső megfeszítésével elérték a folyót. Visszanézve seregnyi csónakot láthattak, melyek szintén átküzdötték magukat az éjszaka, és most ott vesztegeltek reménytelenül befagyva a jég közé; aztán megperdültek a sebes áramlatban, amely óránként hatmérföldes sebességgel magával ragadta őket.

Nap nap után sodródtak lefelé a gyors folyón, és nap nap után húzódott beljebb a jég. Mikor este tábort vertek, léket kellett vágniuk a csónak számára, és a tábori felszerelést több száz métert cipelték a partig. Reggel a csónak körül és az áramlatig újra csak fel kellett vágniuk az éjszaka képződött jeget. Dagi a csónakban felállította a vaslemez kályhát, emellett kuporgott Stine és Sprague a sodródás hosszú órái alatt. Megadták magukat, és már nem osztogattak parancsokat. Egyetlen vágyuk volt csupán: eljutni Dawsonig. Dagi pesszimista, fáradhatatlan és vidám volt, és sűrűn elüvöltötte egy dal három sorát; a többit már elfelejtette. Minél hidegebb lett, annál buzgóbban énekelte:

Mint hajdan Árgosz, elmegyünk
Hazánkból messze már,
Tatam, tatam, tatam, tatam,
Az Aranygyapjú vár.

Ahogy elhaladtak a Hootalinqua, a Nagy és a Kis Lazac torkolata mellett, látták, hogy ezek a folyók kásás jeget hordanak a Yukon fő ágába. Ez a kásás jég összegyűlt a csónak körül és beállt, úgy, hogy mire beesteledett, csákányozniuk kellett, hogy partra szállhassanak. És reggel újra csákánnyal kellett utat törni az áramlathoz.

Az utolsó éjszakát a Stewart- és a Fehér-folyó torkolata közt töltötték. Nappal látták, hogy a Yukon már alig fél mérföld széles, és mindkét partját jég szegélyezi. Dagi a szokásosnál kevésbé kedélyesen szidta a mindenséget, és Kitre nézett.

- Az idén a mi csónakunk lesz az utolsó, amelyik eléri Dawsont - mondta Kit.

- De nem lesz víz, Felhő...

- Akkor megnyergeljük a jeget. Gyerünk.

A hasztalan tiltakozó Sprague-ot és Stine-t feltoloncolták a csónakra. Kit és Dagi félóráig küszködött szekercéjével, hogy utat vágjon a gyors, de már csaknem teljesen beállt folyóhoz. Mikor sikerült eltakarítaniuk a parti jeget, a sodródó jégtáblák magukkal ragadták a csónakot, és vagy száz méteren át a parti jég pereméhez szorították, és leszaggatták a fél peremdeszkát; csaknem szétroncsolták az egész hajót. A folyókanyar alsó felében part felé tartó áramlatba kerültek. Tovább gyürkőztek a folyóval a közepe felé. Ez a jég már nem kásás volt, hanem kemény, táblás. A táblák között a kásás jég a szemük láttára fagyott keményre. Evezőikkel a táblákon csáklyázva, olykor kiugrálva rájuk, hogy úgy taszítsák előre a csónakot, egy óra alatt elérték a folyó közepét. Öt percre rá, hogy erőfeszítéseiket abbahagyták, a csónak körül befagyott a víz. Beállt az egész folyó. Tábla táblához fagyott, amíg végül csónakjuk egy huszonöt méter átmérőjű tábla közepén állt. Hol oldalvást sodródtak, hol tattal előre, miközben rianások tördelték szét jégbilincseiket, csak azért, hogy a gyorsan újraképződők ismét megbéklyózzák őket. Míg az órák teltek, Dagi rakta a tüzet, főzött és harci dalát énekelte.

Leszállt az éj, és ők számtalan próbálkozás után feladták, hogy partot érjenek. Tehetetlenül sodródtak tovább a sötétségben.

- Mi lesz, ha túlmegyünk Dawsonon? - kérdezte Dagi.

- Visszagyalogolunk - válaszolta Kit -, ha nem lapít szét a zajlás.

Az égbolt tiszta volt, és hideg, vibráló csillagok fényében egyszer-egyszer hegyek körvonalait pillantották meg mindkét oldalon. Tizenegykor hatalmas csikordulásokat hallottak lentről. Sebességük csökkenni kezdett, és jégtáblák meredeztek, roppantak össze, ütköztek egymásnak körülöttük. Zajlott a folyó. Az egyik tábla kilökődött a többi közül, nekiütközött és leszakította a csónak egyik oldalát. Nem süllyedtek el, de a víz egy karnyújtásnyira felsötétlett alattuk. Aztán minden mozgás megszűnt. Félóra múlva az egész folyó megindult. Ez tartott egy óra hosszat, mígnem egy torlasz megállította. Aztán nagy csikordulásokkal, vadul és sebesen újra megindult a jég. A parton fényeket láttak, és mikor a Yukon megadta magát, a folyó hat hónapra megszűnt létezni.

A dawsoni parton gyülekező kíváncsiskodók, akik azért jöttek, hogy a jégzajlást figyeljék, Dagi harci dalát hallották a sötétből:

Mint hajdan Árgosz, elmegyünk
Hazánkból messze már,
Tatam, tatam, tatam, tatam,
Az Aranygyapjú vár.

Három napig dolgozott Kit és Dagi, amíg a másfél tonnányi felszerelést a folyó közepétől a kis faházba hordták, amit Stine és Sprague vásárolt a Dawsonra néző hegyoldalon. Mikor a munkát befejezték, a kis meleg szobában már félhomály volt; Sprague magához intette Kitet. Kint a hőmérő ötven fok hideget mutatott.

- Bár nincs ki a hónapja, Felhő - mondta Sprague -, itt az egész pénze. Sok szerencsét.

- És mi lesz az élelem-megállapodásunkkal? - kérdezte Kit. - Maga is tudja, hogy éhínség van, Az ember nem bányászhat, ha még a kajája sincs meg. Úgy egyeztünk meg, hogy...

- Nem tudok semmiféle megállapodásról. Te tudsz valamit, Stine? Havibérben szegődtettük. Itt a járandósága. Lenne szíves aláírni a nyugtát?

Kit keze ökölbe szorult, és egy pillanatig vöröset látott. Stine és Sprague félreugrott előle.

Dagi közibük állt.

- Hallgass rám, Felhő. Én ilyen disznó bandával tovább nem utazok. Ebben a percben kiszállok. Mi ketten összetartunk. Rendben? Szedd össze a takaróidat, és baktass le a Jávorszarvas bárba. Várj rám. Elszámolok meg összeszedem, ami jár, és kiosztom, ami jár. A vízen nem sokat érek, de most szilárd talaj van a lábam alatt, és most én csinálok olyat, hogy csak úgy füstöl.

Félóra múlva Dagi megjelent a Jávorszarvasban. Vérző ökleiből, a horzsolásból az arcán nyilvánvaló volt, hogy kiosztotta Stine-nak és Sprague-nak, ami járt.

- Látnod kellene, hogy néz ki az a szoba - kuncogott, mikor a bárpult mellett álltak. - Hogy bunyó, az nem kifejezés. Tízet száz ellen, hogy egyikük se megy az utcára egy hétig. Azt is kisütöttem, velünk mi lesz. Bérmunka az nincs, csak ha megvan a kajád. A jávorszarvast meg négy dollárért mérik kilóját, de nincs egy deka se. Egyhavi kajára és lőszerre elég a pénzünk; fölgyalogolunk Klondike-ba, az isten háta mögé. Ha nincs jávorszarvas, majd elélünk az indiánokkal. De ha hat hét múlva nincs három mázsa húsunk, én jövök vissza bocsánatot kérni a főnököktől. Na, megyünk?

Kit kezet adott rá. De aztán habozni kezdett.

- Én semmit se értek a vadászathoz - mondta.

Dagi felemelte a poharát.

- De húsevő vagy, a többire meg majd én megtanítlak.


Kezdőlap Előre