III. fejezet

MENETELÉS AZ INDIÁN ASSZONY-PATAKHOZ

Két hónapra rá, hogy Felhő Bellew és Dagi elindultak vadászni, ismét ott ültek a Jávorszarvas bárban. Megvolt a vadászat, a húst bevontatták és eladták öt dollárért kilóját. Közös vagyonuk háromezer dollár volt aranyporban és egy falka jó kutya. Szerencséjük volt. Bár az aranyláz a vadakat száz mérfölddel vagy még többel is beljebb kergette a hegyekbe, ők már félúton egy szűk kanyonban elejtettek négy jávorszarvast.

A rejtély, hogyan vetődött idáig a négy állat, legalább olyan nagy volt, mint az ő szerencséjük, ugyanis még aznap négy kiéhezett indián család ütötte fel a sátrát mellettük, akik, mint mondták, már három napja nem találkoztak vaddal. Húsért megvették az indiánok éhező kutyáit, és egyheti etetés után, Kit és Dagi, felszerszámozva az állatokat, megkezdte a hús fuvarozását a mohó dawsoni piacra.

Most az volt a legfőbb problémájuk, hogyan változtassák át az aranyport élelemmé. A liszt és bab kilója három dollár volt, de eladót találni nagyon nehéz volt. Dawson az éhhalállal küszködött. Százak voltak kénytelenek elhagyni a vidéket, tele pénzzel, de élelem nélkül. Sokan a folyón mentek, mielőtt még befagyott volna, és még többen, aligha elegendő élelemmel ellátva, a jégen vágtak neki a hatszáz mérföldes dyeai útnak.

Felhő a meleg söntésben találkozott Dagival, és ujjongó hangulatban lelte.

- Nem ér ez az élet egy rozsdás garast se, ha nincs whisky meg hozzá cukor - üdvözölte Dagi, miközben jégdarabokat szedegetett ki felengedő bajszából, és koppanva a földre dobálta. - És én éppen most vettem tíz kiló cukorkát! És a vén szivar csak hat dollárt kért kilójáért. Hát te mi szerencsével jártál?

- Vettem huszonöt kiló lisztet. És van egy ember fenn az Adam-öbölnél, az ígért holnapra még huszonöt kilót.

- Nagyszerű! Most már csak elélünk, míg fel nem enged a folyó. Te, figyelj csak, Felhő, milyen jófélék ezek a mi kutyáink. Egy kutyapecér kétszázat ígért nekem darabjáért. Nem mondtam neki semmit. Az már igaz, szépen feljavultak, mióta annyi húst zabálhatnak, amennyi beléjük fér, de azért mégiscsak vétek olyan kajával etetni ezeket a dögöket, aminek kilója öt dollárba kerül. Na, gyere, igyunk egyet. Meg kell hogy ünnepeljem azt a tíz kiló cukorkát.

Jó néhány perc múlva, mikor az italért járó aranyat méricskélte az aranymérlegen, eszébe jutott valami.

- Teljesen megfeledkeztem arról az emberről, akivel a Tivoliban kellett volna találkoznom. Van valami avas szalonnája, és három dollárért adja kilóját. Ha azt zabáltatjuk a kutyákkal, megspórolunk mindegyiken naponta egy dollárt. Viszlát.

Alig húzta ki Dagi a lábát, mikor egy tetőtől talpig szőrmébe öltözött férfi lépett be a kettős, viharbiztos ajtón. Felderült az arca, hogy megpillantotta Kitet. Breck volt, az, akinek a csónakját átvitték a Boa-kanyonon és a Fehér Ló-zuhatagon.

- Hallottam, hogy itt vannak a városban - mondta Breck sietősen, miközben kezet ráztak. - Már egy félórája keresem magukat. Jöjjön ki, beszélni akarok magával.

Kit vágyakozva nézett a bömbölő, vörösen izzó kályhára.

- Itt benn nem lesz jó?

- Nem. Kérem, jöjjön ki.

Ahogy felállt, Felhő lehúzta ujjatlan kesztyűjét, gyufát gyújtott, és az ajtó mellett kiakasztott hőmérőre pillantott. Fedetlen kezét olyan gyorsan rántotta vissza, mintha fagy csípte volna. Fejük felett az északi fény izzó íve, Dawsonból pedig idehallatszott a sok ezer farkaskutya bánatos vonítása.

- Mennyi? - kérdezte Breck.

- Mínusz negyven. - Kit próbaképpen kiköpött; a köpés keményre fagyott a levegőben. - És a hőmérő biztosan jó. Állandóan süllyed. Egy órája még csak harmincöt volt. Na, mi jár a fejében? Csak nem azt akarja mondani, hogy nagy fogás?

- De igen - suttogta Breck óvatosan, és nyugtalan szemét körbejártatta, nem hallja-e más is. - Tudja, hol van az Indián Asszony-patak, harminc mérföldnyire a Yukon túlpartján?

- Ott semmi keresnivalónk. Évekkel ezelőtt átkutatták.

- Csakúgy, mint a többi gazdag lelőhelyet. Hallgasson rám! Ez tényleg nagy fogás. Csak három-hat méter a telérig. Minden egyes parcellára legalább félmillió jut. Még nem tud róla senki. Engem néhány közeli barátom avatott be. Elmondtam a feleségemnek, és azonnal jöttem, hogy megkeressem magukat, mielőtt elmegyek. A málhám ott van elrejtve a parton. Mikor elmondták, megfogadtatták velem, hogy nem indulok, amíg egész Dawson nem alszik. Maga is tudja, mit jelent, ha az embert látják kivonulni teljes felszereléssel. Keresse meg a társát, és jöjjön utánam. A Lelőhelytől számított negyedik vagy ötödik parcellát foglalja el. És ne feledje: Indián Asszony-patak. A Svéd-patak után a harmadik.

Amikor Kit belépett a kis faházba a Dawson-széli hegyoldalban, hangos, ismerős szuszogást hallott.

- Feküdj már le te is - morogta Dagi, mikor Kit a vállát rázogatta. - Ma nem vagyok éjszakai műszakban - volt következő megjegyzése, mikor a rázás erősödött. - Sírd el a csaposnak, ha valami bánatod van.

- Szedd magadra gönceidet - mondta Kit. - Megyünk bejelenteni az igényünket egy kis parcellára.

Dagi felült, és üvölteni akart, de Kit marka a szájára tapadt.

- Psszt! - csitította Kit. - Nagy fogás. Ne zavard fel a szomszédokat. Már egész Dawson alszik.

- Hát azt előbb én is megnézem magamnak. Senki senkinek nem mondja el, ha van egy nagy fogás, hát persze. Hát nem mulatságos, hogy mégis mindig mindenki egyfelé indul?

- Az Indián Asszony-patak - suttogta Felhő. - Breck adta a tippet. A telér egész közel van a felszínhez. Arany van már a fű gyökerénél. Gyere. Összekötözünk egypár könnyű csomagot, és indulunk.

Dagi lehunyta a szemét, és visszadőlt aludni, de a következő pillanatban lerántották róla a pokrócokat.

- Én több hasznát látom majd, mint te - magyarázta Felhő.

Dagi felült az ágy szélén, és öltözködni kezdett.

- Visszük a kutyákat? - kérdezte.

- Nem. A völgyben az út valószínűleg még nincs feltörve, és akkor nélkülük hamarabb odaérünk.

- Úgy megtraktálom őket, hogy elég legyen, amíg vissza nem jövünk. Ne felejts el nyírfaháncsot és gyertyát is csomagolni.

Dagi kinyitotta az ajtót, kiszimatolt a hidegbe, aztán gyorsan visszahúzódott, hogy leeressze sapkája fülvédőjét, és felhúzza egyujjas kesztyűjét. Öt perc múlva orrát dörzsölgetve tért vissza.

- Te, Felhő, nekem nincs nagy kedvem ehhez a meneteléshez. Hidegebb van, mint a pokol fenekén volt ezer évvel azelőtt, hogy meggyújtották az első tüzet. Mellesleg péntek van és tizenharmadika, és olyan biztos, mint a halál, hogy belekeveredünk valami zűrbe.

Csekély menetfelszereléssel a hátukon behúzták maguk mögött az ajtót, és megindultak lefelé a hegyről. Dagi megbotlott, belehempergett az út menti hóba, és jó hangosan áldani kezdte a napot, a hetet, a hónapot meg az esztendőt.

- Nem tudsz csendben maradni? - korholta Felhő. - A nyakunkra hozod egész Dawsont.

- Igen? Látod a világosságot abban a házban? És abban? Hallottad ezt az ajtócsapódást? Hát persze, egész Dawson alszik. És azok a fények? Csak a halottaik fölött virrasztanak. Eszük ágában sincs menetelni, úgy éljek, hogy nincs.

Mire leértek a hegy lábához, mindenfelé fények gyúltak a házakban, ajtók csapódtak, és hátuk mögül a keményre taposott havon sok-sok mokasszin csoszogását hallották. Dagi kifakadt:

- Az ördögbe is, hogy mennyien gyászolnak ebben a városban!

Elhaladtak egy férfi mellett, aki az út szélén állva, fojtott hangon így kiáltott: - Charlie, gyere már!

- Látod azt a batyut a hátán, Felhő? Jó messze lehet az a temető, ha a gyászolók még takarót is visznek.

Mire leértek a főutcára, már vagy százan besoroltak mögéjük, és miközben a csalóka csillagfényben a vízpartra vezető utat keresték, még többek érkezését hallották. Dagi megcsúszott, és leszánkózott a harmincméteres lejtőn a puha hóba. Felhő utána, úgyhogy amikor a másik éppen talpra akart állni, újra fellökte.

- Én találtam meg először - nevetett Dagi, és levetette a kesztyűjét, hogy kirázza belőle a havat.

A következő percben hanyatt-homlok ugráltak el az utánuk alázuhanó testek elől. Mikor a folyó beállt, ezen a helyen jégtorlasz keletkezett, és most is rendetlen összevisszaságban borították az egymásra torlódott, vastagon behavazott jégtáblák. A sokadik nagy esés után Felhő előhúzta a gyertyát, és meggyújtotta. A hátul haladók zajos tetszéssel fogadták. A szélcsendben könnyen égett, és most már az ő vezetésével mentek tovább, az előbbinél sokkal gyorsabban.

- Ez aztán biztos, hogy menetelés - szögezte le Dagi. - Vagy lehet, hogy mind alvajárók?

- Akárhogyan is, mi a menet élén vagyunk - válaszolta Felhő.

- Ó, az nem olyan biztos. Habár lehet, hogy azok ott előttünk szentjánosbogárkák. Lehet, hogy mind szentjánosbogár - az is, meg ez is. Nézd csak! Hidd el nekem, egész processzió vonul előttünk.

Egy mérföld volt az út a jégtorlaszon át a Yukon nyugati partjára, és végig a kanyargós út mentén gyertyák pislákoltak. És mögöttük, föl a magas part tetejéig, ahonnan leereszkedtek, még több volt a gyertya.

- Te, Felhő, ez nem menet. Ez népvándorlás. Legalább ezren vannak előttünk, és vagy tízezren mögöttünk. Hallgass a bácsira. Nyeld le szépen a keserű pirulát. Az én előérzetem sose csal. Nem való nekünk ez a menet. Forduljunk vissza, és durmoljunk tovább.

- Ha lépést akarsz tartani, spórolj a szusszal - torkolta le nyersen Felhő.

- Rövid a lábam, az igaz, de ha kell, térden csúszva is elmegyek, miattam aztán ne aggódj. Lehagyom én akármelyik nyavalyás nagylegényt, és neked is a sarkadra lépek, ha nem sietsz jobban. Ha nem bírod az iramot, engedj engem előre, majd én diktálom a tempót.

Felhő meghúzta a lépést, és hamarosan befogta az előtte menetelő csoportot.

- Baktass csak tovább, Felhő - noszogatta a másik. - Lépd át a temetetlen hullákat. Nem végtisztesség ez. Szedd a lábad, mintha dolgod lenne.

Felhő nyolc férfit és két nőt számolt meg a csoportjukban, de még mielőtt átértek volna a jégtorlasz túlfelére, ő meg Dagi lehagytak még egy másik, húszfőnyi csoportot is. Néhány lépésnyire a nyugati parttól az út délnek kanyarodott, és a torlasz helyett sima jégen vezetett tovább. A jeget méteres porhó takarta. Ezen haladt a kitaposott, lábnyomokkal zsúfolt szánnyom, mint keskeny szalag. Mindkét oldalán térdig süppedtek az emberek a hóba. Az előttük menetelő csoport vonakodott utat engedni nekik, ezért Felhő és Dagi gyakran volt kénytelen belegázolni a mély hóba, ahol csak hallatlan erőfeszítés árán tudtak előrevergődni.

Dagi elemében volt. Mikor azok, akiket megelőztek, dühösen kiabáltak utánuk, ő ugyanúgy felelt vissza.

- Hová siettek olyan nagyon? - kérdezte az egyik.

- Hát ti? - kérdezett vissza Dagi. - Tegnap délután jött egy csapat az Indián-folyótól, és már mindent lefoglaltak. Már nincs mit igényelni.

- Akkor ti minek mentek?

- Kicsoda? Én? Én állami alkalmazott vagyok. Hivatalos dolgom van. Azért jövök, hogy felmérjem az Indián Asszony-patakot.

Egy másiknak, aki azt kiáltotta oda neki: - Hova, te rövidlábú? Komolyan azt hiszed, hogy még neked is jut valami? -, Dagi így felelt:

- Nekem? Én fedeztem fel az Indián Asszony-patakot. Már a telekkönyvtől jövök vissza, nehogy valami átkozott csicsakó beleköpjön a parcellámba.

A menetelők óránkénti átlagban három és fél mérföldet tettek meg. Dagi és Felhő négy és felet, igaz, néha rövidebb szakaszokon futottak is.

- Lejáratom veled a lábadat, Dagi - csipkelődött Felhő.

- Elcsúszkálok én még a térdemen is úgy, hogy neked lekopik tőle a mokasszinod sarka. Bár semmi értelme. Kiszámítottam. Egy parcella körülbelül százötven méter. Mérföldenként tíz, mondjuk. Ezrek vannak előttünk, és az a völgy nem hosszabb száz mérföldnél. Itt valaki lemarad, és az a gyanúm, hogy az te leszel meg én.

Felhő elnevette magát.

- Jól megdolgoztattalak, Dagi. Amióta partra szálltam Dyeában, minden sejtem újjászületett. Olyan szívós a húsom, mint a kötél, és a szorításom, mint a csörgőkígyó harapása. Igazi kemény legény lettem, és nincs az a nyavalyás hegyilakó, aki bármiben is legyőzhetne, hogy vissza ne kapná kétszeresen. Most menj előre, és diktáld az iramot te egy félóráig. Menetelj, ahogy bírsz, aztán majd én megyek előre egy félóra hosszat, és megmutatom, hogyan kell ezt csinálni.

- Hű, a mindenit - vigyorgott Dagi. - És ennek még ott a fenekén a tojáshéj. Pusztulj az útból, és engedd apádat előre, hadd mutassa meg, hogy kell menetelni.

Félóránként váltották egymást az élen. Nem sokat beszéltek. Az erőlködéstől kimelegedtek, de a lehelet ráfagyott az állukra. Olyan hideg volt, hogy arcukat, orrukat csaknem megállás nélkül dörzsölniük kellett kesztyűjükkel.

Gyakran hitték, hogy már a menet legelejére értek, de aztán mindig újabb és újabb csoportokat hagytak le, akik még előttük indultak útnak. Néha egy-egy csoport megpróbált lépést tartani velük, de egy-két mérföld után kivétel nélkül mindnek elment tőle a kedve, és belevesztek a sötétségbe.

- Mi egész télen úton voltunk - magyarázta Dagi. - Ezek az ipsék meg, akik egész idő alatt a házikójukban döglöttek, még azt képzelik, hogy lépést tudnak tartani velünk. Ha igazi telepesek lennének, az más lenne. Ha valamihez ért a telepes, hát a gyalogláshoz aztán igen.

Egyszer Felhő gyufát gyújtott, és az órájára nézett. Soha többé nem tette, mert meztelen kezét úgy megcsípte a fagy, hogy félóráig is eltartott, míg újra átmelegedett.

- Négy óra - mondta, miközben a kesztyűjét húzogatta -, és már háromszázat lehagytunk.

- Háromszázharmincnyolcat - javította ki Dagi. - Számoltam. Félre az útból, idegen. Hadd meneteljen, aki tud menetelni.

Ez utóbbi egy férfinak szólt, aki teljesen kimerülve, már alig botorkált csak, és elzárta az utat. Rajta kívül még egy holtfáradt emberrel találkoztak csak, mert már majdnem a menet elején voltak. Az éjszaka borzalmairól is csak később értesültek. A kimerült emberek leültek pihenni az út szélén, és többé nem tudtak felállni. Heten fagytak halálra, és a dawsoni kórházban tucatjával amputálták a túlélők lábát, ujját. A menetelés éjszakája volt az év leghidegebb éje. A dawsoni hőmérők hajnalban mínusz negyven fokot mutattak.

A második holtra fáradt férfira néhány perccel később az út mentén, egy jégdarabon ülve találtak rá.

- Nyomás, Malvin - üdvözölte Dagi vidáman. - Mindig mozogni. Ha itt fogsz ücsörögni, keményre fagysz.

Minthogy nem válaszolt, közelebb léptek.

- Kőkemény - állapította meg Dagi. - Ha fellököd, összetörik.

- Nézd meg, lélegzik-e - mondta Felhő, miközben kesztyűtlen kezével a sok szőrme- és gyapjúholmi között a férfi szívét kereste.

Dagi felemelte az egyik fülvédőjét, és az ember fagyott ajkaihoz hajolt. - Nix légzés - közölte.

- Szívverés sincs - mondta Felhő.

Gyorsan kesztyűt húzott, és egy darabig vadul paskolta a kezét, mielőtt újra levetette volna a kesztyűt, hogy gyufát gyújtson. Öregember volt, kétségtelenül halott. A felvillanó fényben orrig jéggel borított hosszú ősz szakállt, fehérre fagyott arcot, csukott szemet és jég szegélyezte, összefagyott szempillát láttak. A gyufa kialudt.

- Gyerünk - mondta Dagi a fülét dörzsölgetve. - Az öregen már nem segíthetünk. Nekem meg holtbiztos lefagyott a fülem. Most majd az egész bőr lehámlik róla, és sebes lesz egy hétig is.

Néhány perc múlva, mikor egy lángoló szalag csóvát vetett az égre, fényénél két alakot pillantottak meg, negyedmérföldnyire maguk előtt a jégen. Távolabbra semmi se mozdult.

- Azok ketten vezetik a menetet - mondta Felhő, mikor újra rájuk hullott a sötétség. - Nyomás, érjük be őket.

Mikor még félórai gyaloglás után se tudták utolérni az előttük haladókat, Dagi futásnak eredt.

- Ha utol is érjük ezeket, lehagyni sose fogjuk őket - lihegett. - Te jó ég, hogy ezek milyen tempót diktálnak! Tízet száz ellen, hogy ezek nem csicsakók. Ez a régi telepesek fajtája, erre mérget vehetsz.

Felhő ment elöl, mikor végül is befogták őket, és nagyon örült, hogy sarkukba érve végre lelassíthatott. Első pillantásra az volt az érzése, hogy a hozzá közelebb menetelő nő. Nagy sapkában, nagy bundában olyan volt, mint bárki más, mégis volt benne valami ismerős. Megvárta az északi fény következő lobbanását, és annak fényénél látta meg, milyen picinyek mokasszinba bújtatott lábai. De még valami mást is meglátott: a járását, és azonnal megismerte, hogy ez az a járás, amit - mint azt egyszer elhatározta - sosem fog elfelejteni.

- Jó reggelt, Miss Gastell! - szólította meg Felhő.

- Jó reggelt - válaszolta a lány, és hátrafordulva egy gyors pillantást vetett Felhőre. - Nagyon sötét van, nem látom jól. Kicsoda maga?

- Felhő.

A lány felnevetett, és Felhő meg volt győződve, hogy ennél bájosabb nevetést még sosem hallott.

- Hány csicsakó van mögöttünk?

- Azt hiszem, sok ezer. Mi több mint háromszázat hagytunk le. Nem vesztegették az idejüket.

- Mindig így van - mondta a lány keserűen. - Az újonnan érkezettek megszállják a leggazdagabb völgyeket, és a veteránoknak, akik mertek, akik szenvedtek, akik megcsinálták ezt az országot, nem marad semmi. Veteránok fedezték fel az Indián Asszony völgyét is - hogy szivárgott ki, rejtély -, és felüzentek a többi veteránnak a Fóka-patakhoz. De az még tíz mérfölddel Dawson után van, és mire onnan ideérnek, addigra a dawsoni csicsakók már az eget is felparcellázták. Ez nem igazság.

- Sajnos, így van - mondta Felhő együttérzően. - De kössenek fel, ha tudom, mit lehet itt tenni. Csak érkezési sorrendben.

- Bár fagynának meg az úton mind egy szálig, vagy történjen velük bármi más, csak ne érjenek ide a fókapatakiak előtt.

- Maga aztán alaposan kirúg ránk - nevetett Felhő.

- Nem erről van szó - tette hozzá gyorsan a lány. - De én ismerem azokat a Fóka-pataknál, és tudom, hogy azok igazi férfiak. Éheztek ebben az országban a régi időkben, és úgy dolgoztak, mint a mesebeli óriások, hogy fejlődés legyen. Megszolgálták a jutalmat, aztán mégis mérföldekkel előttük jönnek ezek a zöldfülű nyápicok, akiknek semmiféle jogcímük nincs itt parcellázni. De nem akarom magam kimeríteni, mert nem tudhatom, mikor próbál maga meg a fajtája apát és engem is megelőzni.

Joy és Felhő között egy óra hosszat több szó nem esett, bár észrevette, hogy a lány és apja egy ízben fojtott hangon beszélgettek.

- Én is ismerem őket - mondta Dagi Felhőnek. - Az öreg Louis Gastell igazi kemény legény. Az meg csak a kölyke lehet. Olyan régen jött ebbe az országba, hogy már senki sem emlékszik rá, és a lányt is hozta magával, akkor még csecsemő volt. Beetles volt a társa, ők hozták az első használható gőzhajót a Koyukukra.

- Nem hiszem, hogy megpróbáljuk megelőzni őket - mondta Felhő. - Ez a menet eleje, és mindössze négyen vagyunk.

Dagi egyetértett vele, és aztán egy óráig újra csend volt. Állhatatosan nyomultak előre. Hét órakor az északi fény utolsó felvillanása megtörte a sötétséget, és nyugat felé a hóborította hegyek között széles hasadék bontakozott elő.

- Az Indián Asszony-patak! - kiáltott fel Joy.

- Jól rávertünk - örvendezett Dagi is. - Az én számításom szerint még legalább egy félóra kellett volna, hogy ideérjünk. Ugyancsak szedhettem a lábamat.

Ez volt az a pont, ahol a jégtorlaszokkal elzárt dyeai út hirtelen elkanyarodott, át a Yukonon, a keleti partra. És itt le kellett térniük a jól kitaposott, keményre járt útról, hogy felkapaszkod­janak a torlaszokra, és egy alig járt, alig látható ösvényen haladjanak tovább.

Louis Gastell, aki legelöl haladt, a sötétben elcsúszott a rücskös jégen, aztán felült, és mindkét kezével bokáját tapogatta. Nagy nehezen feltápászkodott és továbbindult, de jóval lassabban, és észrevehetően sántított. Néhány perc múlva hirtelen megállt.

- Semmi értelme - szólt a lányához. - Meghúzódott egy ín. Menj előre, és foglalj parcellát nekem is, magadnak is.

- Segíthetünk? - kérdezte Felhő.

Louis Gastell a fejét rázta.

- Tud az én lányom kettőt is foglalni. Én majd átmászom a partra, tüzet gyújtok, és bekötözöm a bokámat. Én rendben leszek. Menj csak, Joy. Nekünk a Lelőhely fölött foglalj: arra följebb valószínűleg gazdagabb.

- Itt van néhány nyírfavessző - mondta Felhő, és két egyenlő részre osztotta készletét. - Majd mi vigyázunk a lányára.

Louis Gastell hangosan felnevetett.

- Köszönöm, de tud ő vigyázni magára. Csak menjenek utána, és figyeljék.

- Megengedik, hogy én vezessek? - kérdezte Joy Felhőtől, mikor továbbindultak. - Én jobban ismerem ezt a terepet, mint maguk.

- Ahogy parancsolja - válaszolta Felhő udvariasan.

Negyed mérföld után a lány élesen nyugatnak kanyarodott. Felhő észrevette, hogy szűz hóban taposnak, de sem neki, sem Daginak nem tűnt fel, hogy az elmosódó ösvény, amelyet eddig követtek, tovább folytatódik dél felé. Ha tanúi lehettek volna annak, amit Louis Gastell csinált, miután magára maradt, meglehet, másképp alakult volna Klondike története. Láthatták volna, hogy a veterán, akinek sántasága különös módon egy csapásra eltűnt, orrát a csapásra szegezve, mint a kutya, lohol utánuk. Azt is láthatták volna, hogy tapossa, szélesíti az utat az új csapás felé, melyet ők vágtak a szűz hóban nyugat felé. Végül azt is láthatták volna, hogyan tér rá ő maga mégis a régi, alig látható, délnek tartó ösvényre.

Valóban vezetett egy út felfelé, végig a völgyön, de annyira elmosódott volt, hogy fokozatosan elvesztették a sötétségben. Negyedóra múlva Joy Gastell hajlandó volt átengedni a két férfinak a vezetést, akik felváltva törték az utat a hóban. Hogy az él ilyen lassan haladt, felzárkózott mögéjük az egész menet, és mire megvirradt, kilenc órakor, ameddig a szem ellátott, szakadatlan sorban vonultak mögöttük az emberek. Joy szeme szikrázott, mikor megpillantotta őket.

- Mikor indultunk neki a patakvölgynek? - kérdezte a lány.

- Két teljes órája - válaszolta Felhő.

- Meg két óra vissza, az összesen négy - nevetett. - A fóka-patakiak meg vannak mentve.

Halvány gyanú cikázott át Felhő agyán, és megállt.

- Nem értem - mondta.

- Tényleg? Akkor megmagyarázom. Ez a Norvég-patak. Az Indián Asszony-patak ettől délre van.

Felhő szóhoz se jutott.

- És ezt szándékosan csinálta? - kérdezte Dagi.

- Azért tettem, hogy a veteránoknak is legyen esélyük.

Gúnyosan felnevetett. A férfiak egymásra vigyorogtak, aztán ők is nevetni kezdtek.

- A térdemre fektetném, és jól elnáspángolnám, ha nem lenne olyan ritka jószág az asszonynép ebben az országban - fogadkozott Dagi.

- Az édesapja megvárta, amíg mi eltűntünk a láthatárról, aztán ment tovább? - kérdezte Felhő.

Joy bólintott.

- És maga volt a csalétek?

Joy újra csak bólintott, és Felhő harsogón felnevetett a becsületes mérkőzésben alulmaradt ember nevetésével.

- Akkor talán indulhatunk is vissza - sürgette őket Dagi. - Lefagy a lábam, ha itt álldogálunk.

Felhő a fejét rázta.

- Az négy óra veszteséget jelentene. Már legalább nyolc mérföldnyire benn vagyunk a völgyben, és úgy nézem, hogy a Norvég-patak nagy ívben délnek kanyarodik. Megyünk tovább a völgyben, aztán majd valahogy átkelünk a gerincen, és valahol a Lelőhely fölött elérjük az Indián Asszony-patakot. - Joyra nézett. - Nem lenne kedve velünk jönni? Azt mondtam az édesapjának, vigyázni fogok magára.

- Én... - tétovázott a lány. - Azt hiszem, lenne, ha nem vagyok terhükre. - Joy egyenesen Felhő arcába nézett, és a tekintete nem volt többé sem kihívó, sem gúnyos. - Igazán, Mr. Felhő, ha magára nézek, szinte bánom, amit tettem. De valakinek csak meg kellett menteni a veteránokat.

- Véleményem szerint ez a menetelés nem volt több egy sportmérkőzésnél.

- És az én véleményem szerint maguk ketten nagyon sportszerűen viselkedtek - tette hozzá a lány. - Kár, hogy nem veteránok!

Még két óra hosszat a Norvég-patak fagyos folyóágyában haladtak, aztán befordultak egy szűk, dél felé folyó kis vízmosás göröngyös medrébe. Délfelé elkezdtek kapaszkodni felfelé a gerincre. Ahogy visszanéztek, látták, hogy a menetelők hosszú sora szétszakadozik. Itt is, ott is tucatnyi helyen füstoszlopok jelezték, hogy letáboroznak.

Keményen küszködtek. Kötésig gázoltak a hóban, és szinte méterenként voltak kénytelenek megállni, hogy újra lélegzethez jussanak. Elsőnek Dagi szólt, hogy álljanak meg.

- Már több mint tizenkét órája úton vagyunk - mondta. - Felhő, bevallom neked, ki vagyok dögölve. És te is ki vagy. Bár én úgy vagyok ezzel a menettel, mint az éhező indián a darab medvehússal. De ez a szegény kislány már a lábán se tud megállni, ha gyorsan nem kap valami harapnivalót. Itt tehát most tüzet rakunk. Mit szólsz hozzá?

Gyakorlott kézzel, módszeresen nekiláttak, hogy felüssék az ideiglenes tábort, és Joy bevallotta magának, hogy veteránok se csinálhatták volna jobban. Fenyőgallyakra terített pokróc szolgált pihenőhelyül és a főzési műveletek alapjául. De a tűz hevétől távol tartották magukat, amíg arcukat, orrukat keményen meg nem dörzsölték.

Felhő kiköpött, és a megfagyott nyál olyan hamar és akkorát koppant a havon, hogy csak a fejét rázta.

- Feladom - mondta. - Én ilyen hideget még nem láttam.

- Egyszer télen a Koyukukban mínusz hatvanöt is volt - válaszolta Joy. - Most is van legalább hatvan-hatvanegy fok, és érzem, hogy az arcom is megfagyott. Csak úgy tüzel.

A meredek hegyoldalon nem volt jég, csak hó, apró szemcsés, mint a porcukor, azt gyűjtötték szakajtószám az aranymosó edénybe, amíg a kávéhoz elegendőt nem olvasztottak. Felhő szalonnát sütött, és a tűznél a kétszersültet is felmelegítette. Dagi a tüzelőt hordta és a tüzet rakta, Joy pedig megterítette egyszerű asztalukat, amely mindössze két tányérból, két bögréből, két kanálból, egy bádogdoboz borssal kevert sóból állt; és némi cukorból, ugyancsak bádogdobozban. Mikor az evésre került a sor, Joy és Felhő közösen használta az egyik készletet.

Már csaknem délután két óra volt, mikor felértek a gerincre, és egy vízmosásban az Indián Asszony-patak felé ereszkedtek. Jávorszarvasvadász vágta a csapást végig a kanyonon, úgyhogy oda-vissza jártában mindig előző lábnyomaiba lépkedett. Így aztán az érintetlen, puha hó közepette, csak vékonyan beborítva a későbbi havazásoktól, szabálytalan dombocskák sorakoztak. Ha valaki eltévesztette a dombot, belesüppedt a még le nem taposott hóba, és rendszerint föl is bukott. Ráadásul a jávorszarvasvadásznak különlegesen hosszú lába is volt, Joy, aki most már aggódott, hogy a két férfi se maradjon le a parcellázásról, és attól tartott, hogy azok csökkentik az iramot az ő nyilvánvaló fáradtságára való tekintettel, ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen elöl. Gyorsasága és ügyessége, amivel a veszélyes támpontok között lépdelt, kivívta Dagi maradéktalan elismerését.

- Ezt figyeld! - kiáltotta. - Ez aztán a belevaló; igazi nyers hús. Nézd, csak úgy suhannak a mokasszinjai! Semmi magas sarok nincs ott. A saját lábát használja, amit Istentől kapott. Ilyen asszony kell a medvevadásznak!

Joy, mintegy nyugtázva a megjegyzést, visszamosolygott rájuk; Felhőre is. Felhő bajtársi érzelmeket látott ebben a mosolyban, bár jól tudta, hogy nemcsak a bajtárs, hanem a nő is rámosolygott.

Mikor az Indián Asszony-patak partjához értek, hátrapillantottak, és látták a hosszú, elnyújtott menetet, amint nyomukban lefelé vergődik a hegyoldalon.

Leereszkedtek a folyóágyhoz. A fenékig befagyott folyó nyolc-tíz méter széles volt, partja két, helyenként két és fél méter magas. Nem bolygatta mostanában senki a jégpáncélra hullott havat, ebből tudták, hogy a Lelőhely felett vannak, túl a Fóka-pataktól érkezettek utolsó parcelláin.

- Vigyázzon a forrásokra - figyelmeztette Joy Felhőt, aki a folyómederben a menetet vezette. - Ha mínusz hatvannál beszakad az ember alatt a jég, biztosan elveszti a lábát.

Ezek a források csaknem minden klondike-i folyó mellett előfordulnak, és sosem fagynak be, még a leghidegebb időben sem. A víz előbuzog a partfalból, kis medencékben összegyűlik, és a hóesések, a vékony felszíni jéghártya elrejti. Az ember azt hiheti, hogy hóra lép, aztán beszakad alatta a félcentis jég, és térdig a jeges vízben találja magát. És ha öt percen belül nem tudja kirángani elázott csülkét, lefagyott láb a büntetése.

Délután háromkor már beállt a hosszú sarkvidéki szürkület. Mindannyian azt a megjelölt fatörzset keresték valamelyik parton, amely az utolsónak elfoglalt parcella közepét jelöli. Joy látta meg elsőnek. Kiáltozva előzte meg Felhőt:

- Valaki járt itt! Nézze a havat! Nézze a rovást! Ott van! Azon a lucfenyőn! - És akkor hirtelen derékig süppedt a hóba. - Hát ezt megcsináltam - mondta elkeseredetten. - Ne jöjjön közel hozzám! Kilábalok egyedül.

Lépésről lépésre, minduntalan áttörve a hó alatt meghúzódó vékony jégréteget, kivergődött addig, ahol már megvethette a lábát. Felhő nem habozott; felugrott a partra, ahol a bokrok közt fennakadt, a tavaszi áradásoktól idesodort száraz gallyak, hordalékfa csak a gyufára vártak. Mire Joy felért a partra, már pislákoltak a hetyke tűz első lángnyelvecskéi.

- Üljön le! - parancsolt rá Felhő a lányra.

Joy engedelmesen leült a hóra. Felhő lecsúsztatta hátáról a zsákját, és takarót terített a lány lába alá.

Föntről az őket követő menet hangfoszlányai szálltak feléjük.

- Dagi menjen parcellát foglalni - sürgette Joy.

- Dagi, indulj tovább - mondta Felhő, miközben nekiesett a lány merevre fagyott mokasszinjainak. - Menj háromszáz méterrel feljebb, és verd le a két középkarót. A sarkokat majd ráérünk később is megjelölni.

Felhő késével átvágta a mokasszin fűzőjét és bőrét. Olyan keményre fagyott, hogy csak úgy csikorgott a kés alatt. Joy vastag gyapjúharisnyája mint a jégburok, lábát és lábikráját mintha vaspánt szorítaná.

- Hogy van a lába? - kérdezte Felhő, miközben a mokasszinjai körül ügyködött.

- Kicsit meggémberedett. Nem érzem a lábujjaimat, és mozgatni se tudom. De minden rendben lesz. Csodaszépen ég a tűz. Vigyázzon, meg ne fagyjon a keze. Annyit ügyetlenkedik, hogy már biztosan elgémberedett.

Felhő felhúzta kesztyűjét, aztán széttárt karjait csaknem egy percig keresztben csapkodta maga előtt. Mikor újra érezte a vér bizsergését, lehúzta kesztyűjét, és tépte, szaggatta, vágta és aprította Joy jéggé fagyott lábbelijét. Előbb csak az egyik, aztán a másik láb fehér bőre is előtűnt, hogy ki legyen téve a maró, hatvanfokos hidegnek.

Aztán Felhő kegyetlenül és vadul hóval kezdte dörgölni Joyt, amíg az nem vonaglott, nem húzta vissza a lábát, boldogan panaszolva, hogy fáj, és már tudja mozgatni az ujjait. Félig a lány maga emelkedett, félig úgy vonszolta Felhő közelebb a tűzhöz. Ott a lány lábát a pokrócra helyezte, közel az éltető tűzhöz.

Most már Joy maga is nyugodtan levehette a kesztyűjét, és ő is nekiláthatott lába kezelésének, ügyelve arra, hogy a tűz melege csak lassan járja át. Amíg a lány ezzel foglalatoskodott, Felhő nekiesett a saját kezének. A hó nem olvadt el, még csak nyirkos sem lett. Kristályai mint megannyi homokszemcse. Lassan, nyilallásokkal, apró szúrásokkal visszatért a vérkeringés a fagyott húsba. Aztán tett a tűzre, lecsatolta Joy hátáról batyuját, és előszedett belőle egy másik lábbelit, a hozzá tartozó felszereléssel.

Dagi jött vissza a folyómeder mentén, és felkapaszkodott hozzájuk a partra.

- Kihasítottam kerek háromszáz métert - jelentette be. - A huszonhetes és huszonnyolcas parcella. Éppen a huszonhetes szélső karóját vertem le, amikor a mögöttünk jövő bandából az első szivar odaért. Odajön, és csak úgy azt mondja nekem, hogy ne nyúljak a huszonnyolcas­hoz. Mire én azt mondtam neki, hogy...

- Mit mondott neki? - kiáltott Joy.

- Hát csak éppen megmondtam neki, hogy ha nem kotródik arrébb százötven métert, akkor úgy szétverem azt a fagyott orrát, hogy málnafagylalt lesz belőle. Erre aztán lelépett, én meg levertem a karókat két rendes, tisztességes százötven méteres parcella közepébe. A szivar lefoglalta a szomszédos területet, és azt hiszem, mostanra már a forrásig felparcellázta ez a banda az egész Indián Asszony-patakot. A miénk biztosítva van. Most már sötét van, nem látni, de reggel letűzhetjük a szélső karókat is.

Reggel arra ébredtek, hogy nagy változások történtek az éjszaka. Olyan meleg volt, hogy a még mindig közös takaróikba burkolózó Dagi és Felhő szerint nem lehetett több mínusz huszonöt foknál. Megtört a hideghullám ereje. Takaróikat tíz centi vastagon borította a zúzmara.

Joy Gastell már felült szőrme hálózsákjában, és óvatosan sepergette róla a havat.

Dagi tüzet rakott, és jeget vágott a patakban, miközben Felhő megfőzte a reggelit. Mire végeztek az étkezéssel, megvilágosodott.

- Menj és szúrd le azokat a szélső karókat - mondta Dagi. - Van egy halom hordalékkavics odalenn, közel a helyhez, ahol jeget vágtam a kávéhoz, én meg olvasztok havat, és átmosok egy serpenyőre való kavicsot, hátha szerencsém lesz.

Felhő elindult, baltával a kezében, hogy megjelölje a karókat. A huszonhetes középkarótól elindulva jobbra fordult, átvágott a keskeny völgyön, a pereme felé. Módszeresen, szinte gépiesen haladt előre, mert feje tele volt az előző éjszaka eleven emlékeivel. Valamiféle szenvedélyes és ködös birtoklási érzés kerítette hatalmába. Úgy tűnt neki, hogy csak oda kell mennie Joy Gastellhez, megfogni a kezét, és azt mondani: - Gyere.

De aztán valami olyasmire lett figyelmes, ami elfeledtette vele a lányt. Nem szúrt le semmiféle karót a völgy peremén. Sőt el se érte a völgy peremét, helyette szembe találta magát egy másik folyóval. Egy kókadt fűzfa és egy jól felismerhető lucfenyő ötlött a szemébe. Akkor visszament ahhoz a folyóhoz, ahol a középkaró volt leverve. Követte a patak folyását, és egy széles patkókanyar után rájött, hogy a két patak ugyanaz a patak. Következő cselekedete az volt, hogy kétszer is átbukdácsolt a havon, völgyperemtől völgyperemig; először a huszonhetes parcella alsó karójától, aztán a huszonnyolcas felső karójától, és döbbenten vette észre, hogy az utóbbi parcella felső széle lejjebb van, mint az előző alsó széle. A szürkületi félhomályban Dagi a patkókanyarban foglalt parcellát.

Felhő visszabotorkált kis táborukhoz. Dagi, aki már a vége felé járt az első serpenyő hordalék mosásának, felkiáltott, amikor meglátta Felhőt.

- Megvan! - kiáltotta Dagi, és feléje nyújtotta a serpenyőt. - Ide nézz! Egy halom koszos arany. Ha ez itt már nem ér meg kétszázat, hát egy fityinget se. Mindjárt a legfölső rétegben! Kujtorogtam már eleget aranymosóhelyeken, de ilyen zsíros fogásom, mint ez itt a tepsiben, még nem volt.

Felhő közömbös pillantást vetett a nyers aranyra, a tűznél töltött magának egy csésze kávét, és letelepedett. Joy rosszat sejtett, és kérdőn nézett Felhőre.

- Téged ez nem is érdekel? - kérdi Dagi. - Vagyon van a talpunk alatt, ez meg rá se néz a kétszázdolláros tepsire.

Felhő kortyolt egyet a kávéjából, mielőtt válaszolt volna.

- Dagi, miért fekszenek a parcellák úgy, mint a Panama-csatorna?

- Na, miért?

- Mert a Panama-csatorna keleti bejárata nyugatabbra van, mint a nyugati bejárata; ennyi az egész.

- Tovább - mondta Dagi. - Még nem látom, hol itt a vicc.

- Röviden arról van szó, hogy egy nagy patkókanyarban foglaltál parcellát.

Dagi letette az aranymosó edényt a hóba, és felegyenesedett.

- Folytasd.

- A huszonnyolcas felső cöveke öt méterrel lejjebb van, mint a huszonhetes alsó cöveke.

- Evvel azt akarod mondani, hogy semmink sincs?

- Rosszabb; a semminél is kevesebbünk van három méterrel.

Dagi lerohant a partról. Öt pere múlva visszajött. Joy kérdő pillantására csak bólintott. Szót se szólt, csak leült egy tuskóra, és mereven bámulta a havat a mokasszinja előtt.

- Akkor akár tábort is bonthatunk, És indulhatunk vissza Dawsonba - mondta Felhő, és kezdte összehajtogatni a takarókat.

- Sajnálom, Felhő - mondta Joy. - Én tehetek róla.

- Semmi baj. Az időnkből igazán futja - válaszolta Felhő.

- De akkor is én tehetek róla - tartott ki Joy. Apa nekem is foglalt, lejjebb, a Lelőhely mellett. Átadom magának a parcellámat.

Felhő nemet intett.

- Dagi - fordult most hozzá Joy.

Dagi is csak a fejét ingatta, aztán hatalmas nevetésben tört ki. Kolosszális kacaj volt. A szívből jövő hahotát elfojtott kitörések és röhentések követték.

- Nem vagyok hisztériás - mentegetőzött. - Csak néha rettenetesen jókedvem kerekedik, mint most is éppen.

Pillantása az aranymosó tepsire esett. Odament, és akkorát rúgott bele, hogy a szanaszét szóródó aranypor belepte az egész környéket.

- Nem a mienk - mondta. - Azé a szivaré, akit tegnap este százötven méterrel feljebb kergettem. És mi marad nekem? Száznegyvenöt méter tiszta haszon - ami nem is az enyém. Gyerünk, Felhő. Indulás vissza Dawsonba. Ha a véremre szomjazol, egy ujjal se foglak megakadályozni.


IV. fejezet

DAGI ÁLMODIK

- Fura, hogy te sose játszol - mondta Dagi Felhőnek egy este a Jávorszarvas bárban. - Neked nincs a véredben?

Körös-körül a hatalmas teremben a tucatnyi szerencsejáték morajló hangzavara hallatszott. Szőrmébe öltözött, mokasszinos férfiak próbálgatták szerencséjüket. Felhő széles karmozdulattal feléjük mutatott.

- Nézd csak meg ezeket - mondta. - Könnyű kiszámítani, hogy ma este többet fognak veszteni, mint nyerni. Többségük most is vesztésben van.

- Neked sose támad olyan érzésed, hogy csak le kell rakni a pénzt, és kihúzod a nyerőt? - kérdezte Dagi.

Felhő nevetett.

- Sokkal jobban félek én annál a gyenge esélyektől. De mondok valamit, most megyek, és ráteszek egy dollárt valami nagy lapra, és meglátjuk, nyerünk-e rajta egy italravalót.

Felhő már a fáraóasztal felé furakodott, amikor Dagi megragadta a karját.

- Várj csak! Van egy megérzésem. Tedd fel azt a dollárt ruletten!

Átmentek a bárpult mellett álló rulettasztalhoz.

- Várd ki, amíg szólok - intette Dagi.

- Melyik számot? - kérdezte Felhő.

- Válaszd ki magad. Most! Hadd menjen!

A játékmester éppen akkor perdítette még a kis elefántcsont golyót a körbeforgó sokrovátkás kerék felett a puha peremen. Felhő, az asztal túlsó végén, átnyúlva az egyik játékos felett, oda se pillantva, bedobta a dollárt. Amaz végigcsúszott a puha, zöld posztón, aztán szépen megállapodott a 34-es közepén.

Megállt a golyó, és a játékmester bejelentette:

- Harmincnégy nyer.

Lesöpörte az asztalt, de Felhő dollárja mellé odapúpozott még harmincöt másikat. Felhő összeszedte a pénzt, és Dagi megveregette a vállát.

- Ez volt aztán a megérzés, mi, Felhő?! Tudtam, hogy nyerni fogsz. Ha a dollárod valami másik számra esik, akkor is nyertél volna. Ha egyszer jó a megérzés, csinálhatsz, amit akarsz, nyersz. Most, hogy megszagoltam, hogy nyerni fogsz, van egy megérzésem, hogy pár számot én is kiszúrok magamnak.

- Valami szisztéma szerint játszol? - kérdezte Felhő a tizedik perc végén, amikor társa már elszórt vagy száz dollárt.

Dagi ingerülten rázta a fejét; miközben szétrakosgatta tétjeit a 3, a 11 és a 17 környékén, a maradék egyet pedig rádobta a zöldre.

- A pokol zsúfolva van olyan palikkal, akik szisztéma szerint játszottak - közölte véleményét Dagi, a játékmester pedig újra összesöpörte az asztalon a pénzt.

Felhő lenyűgözve figyelte a játék minden részletét, a golyó pörgésétől a tétek megjátszásáig és a fizetésig; valósággal magával ragadta a rulett. Ő maga nem játszott, beérte a szemlélődéssel. A játék mégis annyira lekötötte, hogy Dagi, amikor bejelentette, hogy neki elég volt, alig tudta elvonszolni az asztaltól.

A játékmester visszaadta Daginak a zacskó aranyat, amit a játék előtt biztosítékként letétbe helyezett, és mellékelt hozzá egy cédulát is, amire a következőket firkantotta: "$ 350 - fizet". Dagi átvitte a zacskót és a papírt a terem túlsó végébe, és odaadta egy jókora aranymérleg mögött üldögélő embernek. Az kimért Dagi zacskójából háromszázötven dollárt, és átöntötte a cég aranyporos ládikájába.

- Sose bánd, Dagi - nevetett Felhő. - Most nekem van egy megérzésem.

Dagi szeme felragyogott, ahogy elkiáltotta magát:

- Mi az? Ugrás, megjátszani egyből!

- Ez, Dagi, nem olyasmi. Vari egy olyan érzésem, hogy ki tudok dolgozni egy szisztémát, ami kirázná a nadrágjából az egész társaságot.

- Szisztéma! - morogta Dagi, és sajnálkozva végigmérte társát. - Felhő, hallgass a komádra, és hagyd békén a szisztémákat. A szisztéma biztos leégés. A szisztémáknál nincs megérzés.

- Épp ez az, amit szeretek bennük - válaszolta Felhő. - A szisztéma statisztika. Ha jó a szisztémád, nem veszthetsz. Ez a különbség a szisztéma és a megérzés közt. Azt sose tudhatod, mikor csúszik félre egy jó megérzés.

Dagi válaszképpen csak mordult egyet.

- Nem akarom, hogy ezentúl is egyedül álld a téteket - folytatta Felhő. - Megosztjuk a nyereséget, de a kezdéshez minden pénzre szükségem van. Megeshet, hogy a szisztéma néhányszor kifog rajtam, amíg egyenesbe nem jutok vele.


Már hosszú napokon és órákon át figyelte Felhő a rulettasztalt, mikor egy este bejelentette, hogy kidolgozta a szisztémát. Dagi mogorván, borúlátó hangulatban követte társát a Jávorszarvasba. Felhő vett egy halom zsetont, és letelepedett az asztalnak a játékmester felé eső végén. Újra és újra perdült a golyó, más játékosok nyertek vagy vesztettek, de Felhő még egyetlen zsetonnal sem próbálkozott. Dagi türelmetlenkedni kezdett.

- Mi lesz már, gyerünk - sürgette. - Essünk már túl ezen a gyászszertartáson. Mi van? Berezeltél?

Felhő nemet intett, és tovább várt. Már egy tucat játszma lement, amikor Felhő egyszer csak tíz egydolláros zsetont rakott a 26-ra. A szám nyert, és a játékmester háromszázötven dollárt fizetett ki Felhőnek. Újra lement egy tucat játszma, húsz játszma, harminc, és akkor Felhő tíz dollárt tett a 32-re. Megint kapott háromszázötven dollárt.

- Ez a megérzés! - súgta a fülébe jó hangosan Dagi. - Meglovagolni! Meglovagolni!

Eltelt egy félóra, és Felhő nem csinált semmit, aztán megtette tíz dollárral a 34-et, és nyert.

- Ez aztán a megérzés! - súgta Dagi.

- Szó sincs róla - súgta vissza Felhő. - Ez a szisztéma. Na, mit szólsz hozzá?

- Nekem te ne mesélj - ragaszkodott Dagi a magáéhoz. - Furán jönnek ám a megérzések. Azt hiszed, hogy szisztéma, pedig dehogy az. Szisztéma nincs. Egyszerűen nem létezik. Holtbiztos, hogy te is megérzés után játszol.

Ekkor Felhő másképp kezdett játszani. Gyakrabban tett ide is, oda is egy-egy zsetont, és többet vesztett, mint nyert.

- Hagyd abba - tanácsolta Dagi. - Váltsd be a zsetonokat. Háromszor telibe találtad, és túl vagy az ezresen. Ezt úgyse tudod tovább tartani.

Abban a pillanatban újra megperdült a kerék, és Felhő tíz zsetont dobott a 26-ra. A golyó a 26-os rovátkában állt meg, és a játékmester újra kifizetett neki háromszázötven dollárt.

- Te, ha már teljesen elment az eszed és fogod az Isten lábát, rakd fel nekik a legmagasabb tétet - súgta Dagi. - Tedd meg huszonöttel legközelebb.

Eltelt egy negyedóra. Alacsony, szórványos tétjeivel nyert is, vesztett is Felhő. Aztán olyan meglepetésszerűen, tétovázás nélkül, ahogy a nagy tétjeit szokta megtenni, huszonöt dollárt helyezett a 0-ra, és a játékmester ezúttal nyolcszázhetvenöt dollárt fizetett ki neki.

- Ébressz fel, Felhő, álmodok - nyögte Dagi.

Felhő elmosolyodott, a zsebkönyvét kezdte tanulmányozni, és teljesen elmerült számításaiba. Ezt a könyvecskét mindig előszedegette, és időnként kipipált benne egy-egy számot.

Már nagy tömeg szorongott az asztal körül, a játékosok pedig megpróbáltak azokkal a számokkal játszani, amelyekre előzőleg ő tett. És ekkor teljesen megváltozott a játéka. Tízszer egymás után tíz dollárt tett a 18-ra, és mindannyiszor vesztett. Addigra már a legelszántabb játékosok se követték a tétjeit. Egyszer csak változtatott a számon, és ismét nyert háromszázötven dollárt. A többiek azonnal újra az ő tétjeit utánozták, de néhány vesztes sorozat után megint csak egyedül maradt.

- Hagyd abba, Felhő, hagyd abba - tanácsolta Dagi. - A leghosszabb megérzés se tart ennél tovább, és a tiédnek is most már vége. Nyerésben vagy valami háromezer-hatszázzal. Többször már úgyse találod telibe.

- Még egyszer megpróbálom, mielőtt beváltom a zsetonokat - válaszolta Felhő.

Néhány percig az egész táblán szétszórt zsetonokkal játszott, váltakozó szerencsével, aztán huszonöt dollárt tett a 0-ra.

- Most majd kérem a pénztári utalványt - mondta a játékmesternek, mikor nyert.


- Ne erőszakold a szerencsédet - óvta Dagi Felhőt másnap este a faházban, miközben az készülődött, hogy újra elmenjen a Jávorszarvasba. - Pokoli hosszú megérzéssorozatod volt, de most már kijátszottad az egészet. Ha most visszamész, elveszted az egész nyereséget.

- Mondtam, Dagi, hogy nem megérzés. Szisztéma. Csak nyerhetek.

- Ördögöt szisztéma. Szisztéma egyszerűen nem létezik. Egyszer tizenhétszer egymás után nyertem kockán. Az talán szisztéma volt? Nyavalyát. Bolond szerencsém volt, csak aztán berezeltem, és nem mertem tovább játszani. Ha a harmadik menet után nem szállok ki, több mint harmincezret nyertem volna egy kettes téten.

- Mindegy, Dagi, ez akkor is igazi szisztéma.

- Hát ezt megnézném magamnak.

- Már láthattad. Gyere velem, megmutatom újra.

Mikor beléptek a Jávorszarvasba, minden szem Felhőre szegeződött, és az asztal körül állók utat engedtek neki, hogy elfoglalhassa régi helyét az asztalnak a játékmester felé eső végén. Most egészen másképp játszott, mint előző este. Másfél óra alatt mindössze négyszer tett, de mindannyiszor huszonöt dollárt, és minden tétje nyert. Beváltott háromezer-ötszáz dollárt, Dagi pedig hazacipelte az aranyport a házba.

- Na, itt az idő kiugrani a játékból - tanácsolta Dagi, és leülve priccse szélére, levetette a mokasszinját. - Már hétezret nyertél. Aki még ezután is kísérti a szerencsét, az hülye.

- Dagi, az a hülye, aki abbahagyja, mikor ilyen nyerő szisztémája van, mint az enyém.

- Az álomban minden lehetséges. De a valóságban szisztéma nem létezik. Épp elég álomszerű ez a mi hazardírozásunk is. Álmodom, Felhő, és te állandóan előjössz álmomban, és szisztémákkal nyaggatsz. Ha szeretsz, ha csak egy kicsit is szeretsz, csak kiáltsd el magad hogy: "Dagi! Ébredj!" És akkor én felébredek, és nekilátunk a reggelinek.

Harmadik este, mikor Felhő föltette első tétjét, a játékmester tizenöt dollárt visszatolt eléje.

- Tíznél többet nem tehet - mondta. - Leszállították a határt.

- De olcsók lettek - vigyorodott el csúfondárosan Dagi.

- Ha nem tetszik, senkinek se kötelező itt játszani - vágott vissza a játékmester. - És én meg is mondom magának, hogy nem bánnánk, ha a barátja mellőzné az asztalunkat.

- Beijedtek a szisztémájától, mi? - ugratta Dagi, miközben a játékmester már fizette is a háromszázötven dollárt.

- Egy szóval se állítom, hogy hiszek a szisztémákban, mert nem hiszek. Még olyan szisztéma nem volt, ami legyőzte volna a rulettet vagy bármelyik másik hazárdjátékot. Viszont láttam már egypár különös nyeréssorozatot, és ha módomban áll, nem engedem, hogy csődbe menjen a bank.

- Begyulladt.

- A hazárdjáték, barátom, az is csak olyan üzlet, mint a többi. A rulettszalon nem jóléti intézmény.

Felhő minden este nyert. Állandóan váltogatta a módszerét. Az asztal körüli tolongásban egyik szakember a másik után körmölte a tétjeit, és próbálta meg sikertelenül kideríteni, mi a szisztémája. Panaszkodtak, hogy képtelenek valami kulcsot találni, amivel elindulhatnának, és megesküdtek rá, hogy tiszta szerencse az egész, a legkolosszálisabb szerencsesorozat, amit valaha is láttak.

Felhő váltakozó játéka zavarta meg őket. Néha, mikor zsebkönyvét tanulmányozta, vagy hosszú számításokba merült, egy óra is eltelt anélkül, hogy akár csak egyetlen zsetont is feltett volna. Máskor meg egymás után háromszor is nyert legnagyobb téttel, és több mint ezer dollárt söpört be öt-tíz perc alatt. Megint máskor meg az volt a taktikája, hogy elképesztő bőkezűséggel szórt szét egyes zsetonokat az egész asztalon. Ez eltartott húsz-harminc percig, és akkor hirtelen, mikor a golyó már épp az utolsó köröket futotta, legmagasabb téttel megjátszott sort, színt, és megnyerte mind a hármat. Egyszer pedig, hogy teljessé tegye a zűrzavart azok fejében, akik azon mesterkedtek, hogy kiderítsék a titkát, elvesztett egymás után negyven tétet számon, és ráadásul mind a lehetséges legmagasabb tét volt. Mégis háromezer-ötszáz dollárt cipelt haza neki minden este Dagi.

- Ez nem szisztéma - fejtegette Dagi egyik esti, ágyszéli beszélgetésük alkalmával. - Csak figyellek, figyellek, de nem tudom kisütni. Sose játszod kétszer ugyanazt. Ha neked úgy tetszik, akkor kipécézed a nyerőt, ha meg nem akarsz nyerni, akkor nem nyersz.

- Közelebb jársz az igazsághoz, mint sejted, Dagi. Néha vesztes számra is kell tennem. Ez is hozzátartozik a szisztémához.

- Ördögöt szisztéma! Beszéltem a városban minden játékossal, és abban mind egyetért, hogy szisztéma nem létezik.

- Én pedig éppen most mutatok nekik egyet.

- Ide figyelj, Felhő. - És Dagi mozdulata, hogy eloltsa a gyertyát, félbemaradt. - Most már igazán fel vagyok piszkálva. Kezdek megbolondulni. Ha ez az álom soká eltart, hát én átharapom az ereimet, és üvölteni kezdek.


Hatodik este a tétek határát öt dollárra szállították le a Jávorszarvasban.

- Rendben van - nyugtatta meg Felhő a játékmestert. - Ma este is szokás szerint háromezer-ötszázat akarok nyerni, csak most kénytelen leszek tovább játszani. Annyi az egész, hogy majd kétszer annyi nyerőszámot kell megjátszanom, mint eddig.

- Mért nem boldogítja a más asztalát is? - kérdezte a játékmester dühösen.

- Mert én ezt szeretem - mondta Felhő, és a közelben duruzsoló kályhára pillantott. - Meg aztán ez olyan kényelmes meleg hely, és nincs huzat.

Mikor már kilencedik este cipelte hazafelé az aranyport, Dagi kitört.

- Én ezt tovább nem csinálom, Felhő, én kilépek - kezdte. - Én tudom, hogy mennyi az elég. És nem álmodom. Nagyon is ébren vagyok. Szisztémák nincsenek, neked mégis van. A hármas szám szabálya nem ér semmit. Semmi sem érvényes, amit eddig tudtunk. Csődbe ment az egész világ. Nincs többé rend és szabály. Bedilizett az egyszeregy. A kettő nyolc, a kilenc tizenegy, a kétszer kettő nyolcszáznegyvenhat, meg... meg... meg egy fél. Bármi lehet minden, és semmi is lehet minden, és kétszer minden az csokoládétorta tejszínhabbal meg egy tarka ló. Szisztémád van. A számok legyőzik a számtant. Ami nem van, az van, és ami nincs, annak lenni kell. Nyugaton kel a Nap, a Hold meg egy gazdag telér, a csillagok pedig csupa marhahúskonzerv, és a skorbut Isten áldása, aki meghalt, újra virgonc, a kő úszik a vízen, és a víz levegőből van, én nem is én vagyok, és te is valaki más vagy, és az is lehet, hogy ikrek vagyunk, ha ugyan nem rozsdában sült róseibnik vagyunk mind a ketten. Hé! Valaki! Keltsenek már fel! Ébresztő!

Másnap reggel látogató érkezett a faházba. Felhő már ismerte, Harvey Moran volt, a Tivoli Rulettszalon tulajdonosa. Volt valami kihívó mély, nyers hangjában, ahogy azonnal rátért a tárgyra:

- Arról van szó, Felhő, hogy valamennyien magán törjük a fejünket. Kilenc játékterem-tulajdonost képviselek és saját magamat, a város minden kaszinóját. Tudjuk, hogy a rulettben eddig még soha egyetlen szisztéma sem nyert semmit. A rulett maga a szisztéma, az egyetlen, és semmiféle más szisztéma nem verheti meg. Mert ha igen, akkor a matematika mehet a diliházba.

Dagi lelkesen bólogatott.

- Maga is látott engem játszani - felelte Felhő kihívóan -, ha meg van róla győződve, hogy csak szerencsesorozat, akkor minek idegeskedik?

- Éppen itt van a baj. Mégis izgat bennünket a dolog. Meg vagyunk róla győződve, hogy szisztémák nincsenek, magának mégis valami ilyesmije van. Én is figyeltem magát öt estén át, de csak annyit tudtam kideríteni, hogy bizonyos számokat kedvel, és hogy állandóan nyer. Most mi tízen összeálltunk, és baráti ajánlatot akarunk tenni magának. Beállítunk egy rulettasztalt a Jávorszarvas különtermébe, összeadjuk a bankot, és kiállunk maga ellen. Nem zavar senki, az egész teljesen zártkörű lesz. Csak maga, Dagi és mi. Na, mit szól hozzá?

- A Jávorszarvas szalonjában fogok játszani ma este is - felelte Felhő. - Ott éppúgy megfigyelhetnek.

Aznap este, mikor Felhő elfoglalta szokásos helyét az asztalnál, a játékmester feloszlatta a partit.

- A játéknak vége - mondta -, a főnök utasítása.

De az összegyülekezett játékterem-tulajdonosokat nem küldte ki senki. Mindegyikük ezer dollárt adott, és így pillanatok alatt összegyűlt a bank. Átvették a Jávorszarvas rulettasztalát.

- Na, most gyere, ha mersz! - nógatta Harvey Moran Felhőt, mikor a játékmester először perdítette körbe a kis golyót.

- Legyen huszonöt a határ? - javasolta Felhő.

- Persze, csak rajta!

Felhő rögtön huszonöt zsetont rakott a 0-ra. És nyert.

Moran megtörülte izzadó homlokát.

- Tovább - mondta. - Tízezrünk van a bankban.

Másfél óra múlva mind a tízezer Felhőé volt.

- A bank felrobbant - jelentette ki a játékmester.

- Elég volt? - tudakolta Felhő.

A kaszinótulajdonosok egymásra pillantottak. Meg voltak félemlítve. Őket, a szerencse főpapjait, legyőzte valaki. Olyan ellenféllel kerültek szembe, aki náluk jobban ismerte a szerencse törvényeit, vagy pedig olyan törvényeket fedezett fel, amelyekről ők nem is álmodtak.

- Mi kiszállunk - szólt Moran. - Rendben, Burke?

A Nagy Burke, az M. & G. szalon játékasztalainak tulajdonosa bólintott.

- Ennek a Felhőnek szisztémája van, és kész. Ha hagyjuk tovább játszani, mindannyian lerobbanunk. Csak annyit mondhatok, hogy ha tovább akarjuk üzemeltetni az asztalokat, le kell szállítanunk a tétek határát egy dollárra vagy tíz centre vagy egy centre. Ilyen tétek mellett nem nyerhet sokat egy este.

Mindenki Felhőre nézett. Felhő vállat vont.

- Ebben az esetben, uraim, kénytelen leszek embereket bérelni, hogy játsszanak az önök asztalainál. Tíz dollárt fizetek nekik egy négyórás műszakra, és még mindig keresek rajta.

- Mi meg akkor megszüntetjük az asztalokat - válaszolt erre a Nagy Burke. - Hacsak... - tétovázott, és végignézett társain, hogy lássa, vele tartanak-e - ...hacsak nem lehet magával megegyezni. Mennyit kér a szisztémájáért?

- Harmincezer dollárt - válaszolta Felhő. - Fejenként háromezer.

Vitatkoztak, aztán rábólintottak.

- És elmondja a szisztémáját is.

- Igen.

- És megígéri, hogy Dawsonba soha többé nem fog rulettezni.

- Nem, uram - mondta Felhő határozottan. - Csak azt ígérem meg, hogy evvel a szisztémával nem játszom többé.

- Uramisten! - robbant ki Moranból. - Csak nincs több szisztémája is?

- Állj! - kiáltott fel Dagi. - Beszélni akarok a komámmal. Gyere csak ide, Felhő, a másik oldalra.

Felhő követte barátját a terem egyik csendes sarkába, miközben kíváncsi szemek százai szegeződtek rá és Dagira.

- Ide figyelj, Felhő - suttogta Dagi rekedten. Lehet, hogy most nem álmodom. És ebben az esetben rettenetes olcsón adod. Kezedben az Isten lába. Ebben milliók vannak. Szorítsd! Szorítsd erősen!

- És ha mégis álom? - érdeklődött Felhő nyájasan.

- Akkor az álom kedvéért és a Jézuska szerelmére kérlek, fejd meg ezeket a hazardőröket jó vastagon. Mi értelme van álmodni, ha az ember nem tudja végigálmodni addig, amíg már minden szép, jó és biztos a végén?

- Szerencsére, Dagi, ez mégse álom.

- Akkor ha most ezt eladod harmincezerért, én soha meg nem bocsátok neked.

- Ha én ezt most eladom harmincezerért, a nyakamba fogsz borulni, és arra ébredsz, hogy el se aludtál. Ez nem álom, Dagi. Két perc múlva rájössz, hogy nagyon is ébren voltál egész idő alatt. Ha én ezt most eladom, akkor azért adom el, mert el kell adnom.

Az asztalnál Felhő közölte a játékterem-tulajdonosokkal, hogy tartja ajánlatát. Azok papírpénzt ajánlottak neki, fejenként háromezer dollárt.

- Maradjunk az aranypornál - óvatoskodott Dagi.

A Jávorszarvas tulajdonosa beváltotta a papírpénzt, és Dagi azonnal birtokba vette az aranyport.

- Most már igazán nem akarok felébredni - nevetett diadalmasan Dagi, miközben a sok kis zsákot emelgette. - Mindent összevéve, ez egy hetvenezres álom. Átkozottul drága mulatság lenne most kinyitni a szememet, kikászálódni a pokrócból, és aztán nekilátni a reggelinek.

- És mi a szisztémája? - kérdezte Burke. - Kifizettük, most látni akarjuk.

Felhő az asztalhoz vezette őket.

- Nos, uraim, ez nem közönséges szisztéma. Aligha nevezhető szabályszerűnek, viszont megvan az a nagy előnye, hogy beválik. Kérem, figyeljék meg. Játékmester úr, kérem, tartsa készenlétben a golyót. A 26-ost választom. Tételezzük fel, hogy megtettem. Kész. Most.

A golyó körbeszaladt.

- Megfigyelhetik - folytatta Felhő -, hogy a 9 pontosan szemben volt.

A golyó megállapodott a 26-oson.

A Nagy Burke az orra alatt morogva átkozódott, de mindannyian tovább figyelték Felhőt.

- Ahhoz, hogy a 0 nyerjen, a 11-nek kell szemközt állnia. Próbálják meg önök is, látni fogják.

- És a szisztéma? - kérdezte Moran türelmetlenül. - Azt tudjuk, hogy ki tudja választani a nyerőszámokat, és azt is tudjuk, mik azok a számok, de hogyan csinálja?

- Megfigyeltem az összefüggéseket. Véletlenül észrevettem, hogy kétszer egymás után, mikor a 9-es volt szemben, a 26 nyert. Aztán ismét így történt. Akkor nekikezdtem, hogy más összefüggéseket is keressek, és meg is találtam őket. Ha nulla van szemben, akkor a 32 jön be, és a 11 mindig 0-t hoz. Nem mindig történik így, de általában igen. Értik, azt mondom, "általában".

A Nagy Burke hirtelen felvillanó rádöbbenésében átnyúlt az asztalon, leállította a kereket, és alaposan megvizsgálta. A többi kilenc játékterem-tulajdonos feje is az asztal fölé hajolt, és vizsgálgatni kezdték ők is a kereket. Aztán a Nagy Burke felegyenesedett, és a közeli kályha felé pillantott.

- A fenét - mondta. - Nem volt itt semmiféle szisztéma. Túl közel állt az asztal a kályhához, és ez az átkozott kerék megvetemedett. Mi meg majdnem rapittyára mentünk tőle. Nem csoda, hogy annyira szerette ezt az asztalt. Akármelyik másik asztalnál a hidegvízre valót se kereste volna meg.

Harvey Moran nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, és letörülte homlokáról az izzadságot.

- Most már mindegy - mondta -, már az is megéri a pénzt, hogy kiderült, mégse szisztéma volt. - Elhúzódott a szája széle, aztán kitört belőle a nevetés, és vállon veregette Felhőt. - Felhő, az orrunknál vezettél minket jó darabig, és még örültünk, amiért a mi asztalainkat békén hagyod! Te, van egy kis igazi pezsgőm, kinyitnám, ha mind átjöttök velem a Tivoliba.


Később, a házukban, Dagi újra átszámlálta, megemelgette az aranyporral teli zsákokat. Végül mindet az asztalra halmozta, leült a priccse szélére, és kezdte lehúzni a mokasszinját.

- Hetvenezer - számolt Dagi. - Százhetvenöt kiló. És ezt mind egy megvetemedett keréknek és egy éber szemnek köszönhetjük. Felhő, te nyersen eszed a húst, élve eszed, a jég hátán is, kitör tőle a frász, de én akkor is tudom, hogy ez csak álom. Csak álmunkban van ilyen. Rettentő nagyon nem szeretnék felébredni. Remélem, sose ébredek fel.


V. fejezet

AZ EMBER A TÚLSÓ PARTON

Felhő kutyafalkájával felső Klondike-ból dél felé indult. A Meglepetés-tavat és a Két Kunyhót akarta megkeresni. Úgy akarta lerövidíteni az utat, hogy levágja az Indián-folyó forrásvidékét, és átszeli a hegyek és a Stewart-folyó között elterülő ismeretlen térséget. Valahol arrafelé van a Meglepetés-tó, tartotta a szóbeszéd, szaggatott gerincű hegyektől, gleccserektől körülvéve, és a medre nyers arannyal van kirakva. Veteránok, akiknek már a nevük is elveszett rég elmúlt évek fagyában, lemerültek a Meglepetés-tó fagyos vizébe, és két marékkal hozták fel az aranyrögöket. De a víz túlságosan is hideg volt. Nem egy közülük ottpusztult. Másokat pedig a tüdővész vitt el. Aki túlélte, mind azt tervezte, visszamegy és lecsapolja a tavat, de soha nem tért vissza senki. Szerencsétlenül járt valamennyi. Az egyik hószakadékba zuhant a Negyven Mérföld mellett, a másikat széttépték és felfalták a saját kutyái, a harmadikra rádőlt egy fa. És így folytatódik tovább ez a történet. Baljós hely volt a Meglepetés-tó, hogy hol van, mindenki elfeledte, és medre, a víz alatt, azóta is arannyal rakva.

A Két Kunyhó helye már ismertebb volt. A Stewart-folyótól "öt alvásnyira" felfelé, a McQuesten-folyó partján állt két ősrégi házikó. Olyan régiek voltak, hogy bizonyára még azelőtt építették őket, mielőtt az első aranyásó betette volna a lábát a Yukon-medencébe.

- Jobb szeretném, ha nem mennél - mondta búcsúzásnál Dagi szomorúan. - Semmi értelme keresni a bajt. Jön az magától is, az meg egy kelekótya vidék, ahová te készülsz. Azok után, amit te is meg én is hallottunk róla, rajta van a rontás, az holtbiztos, az első lépéstől az utolsóig.

- Jól van, Dagi - válaszolta Felhő. - Körülutazom, és hat héten belül újra itt vagyok Dawsonba. A Yukon-csapás már jól ki van taposva, és biztosan kitaposták már az első pár száz mérföldet a Stewart mentén is. Hendersoni veteránok mesélték, hogy tavaly ősszel, azután, hogy beállt a jég, már jó sok felszerelést vittek fel rajta. Ha elérem a csapást, napi negyven-ötven mérföldet is biztosan megteszek. Ha már egyszer túljutottam rajta, valószínű, hogy egy hónapon belül visszatérek.

- Ha egyszer túljutsz rajta. Engem éppen ez a túljutás nyugtalanít. Hát viszlát, Felhő. Tartsd nyitva a szemed, és vigyázz arra a rontásra, csak ezt akartam mondani. És ne szégyellj visszafordulni, ha nem ejtesz semmi prédát.

Egy hét múlva Felhő az Indián-folyótól délre, egymásra hajigált hegyláncok között találta magát. A Klondike vízválasztójánál sorsára hagyta a szánt, és a terhet farkaskutyái hátára rakta át. A hat megtermett eszkimó kutya huszonöt-huszonöt kilót vitt, és ugyanekkora súly volt Felhő hátán is. A puha hóban ő ment elöl, hogy kitapossa az utat hótalpával, és mögötte, egyes sorban, lábaltak a kutyák.

Szerette ezt az életet, a kemény sarkvidéki telet, a csendes vadont, az emberi nyomoktól érintetlen, véget nem érő hómezőt. Körülötte névtelen, feltérképezetlen, jeges csúcsok meredeztek. Soha, egyetlenegyszer sem akadt meg szeme vadásztábornak völgyek mozdulatlan levegőjében felszálló füstjén. Csak ő egymaga haladt a csend borította, feltöretlen síkon. Mindent szeretett, a mindennapi küszködést, a marakodó kutyákat, a sátorverést hosszúra nyúló alkonyokon, a hunyorgó csillagokat a feje felett és a sarki fény lángoló pompáját.

Különösen táborát szerette, mikor véget ért a nap - kis kitaposott térség a hóban, ahol tüze égett, ágya nyúlbőr takarókkal leterített, frissen nyesett lucfenyőgallyak; szélfogója kifeszített vászondarab, amely megfogta és visszaverte a tűz melegét; a megfeketedett kávéscsöbör és bogrács egy ág végén, mokasszinja pálcavégre tűzve, hogy megszáradjon, hótalpai orrukkal előre a hóba szúrva; vele átellenben, a tűz másik oldalán a kutyák, közel húzódva a meleghez, sóvárgón és mohón, borzas, dércsípte szőrrel, bozontos farkukkal lábukat óvják; és körös-körül a sötétség fala.

Aztán napokig kanyonok és hegygerincek káoszában bolyongott, melyek nem igazodtak semmiféle értelmes topográfiai rendhez. Mintha valami kozmikus tréfamester dobálta volna valamennyit ide. Hiába keresett folyómedret, vízgyűjtő árkot, amely egyenesen délnek, a McQuesten és a Stewart felé folyt volna. Aztán vihar jött, és hóförgeteg söpört keresztül az alacsony és a magas hágók zűrzavarán. Az erdőhatár felett két napig tűz nélkül, vakon küszködött, hogy lejjebb jusson a hegyekből. A második napon egy hatalmas szirt peremére ért. Oly sűrűn hordta a szél a havat, hogy nem látott le a szikla aljáig, úgyhogy nem merte megkísérelni a leereszkedést. Pokrócaiba burkolózott, és maga köré gyűjtötte kutyáit a sűrű hóviharban.

Reggel, mikor a vihar már kitombolta magát, előkúszott, hogy tájékozódjék. Vagy négyszáz méterre alatta befagyott, hóval borított tó terült el. Körös-körül minden oldalon kicsipkézett sziklacsúcsok meredeztek. Pontosan illett rá a leírás. Vakon megtalálta a Meglepetés-tavat.

- Rászolgál a nevére - morogta.

Egy óra múlva leért a vízpartra. Kis csoport öreg lucfenyő volt minden növényzet. Útban a fenyők felé, három hóval borított sírba botlott. Helyüket durván faragott fejfák jelölték, rajtuk kibetűzhetetlen írás. A kis liget szélén alacsony, düledező kunyhó állt. Elhúzta a reteszt, és belépett. A sarokban valamin, ami valaha lucfenyőgallyakból készített fekhely lehetett, cafatokká mállott szőrmetakarókba burkolva egy csontváz feküdt. A Meglepetés-tó utolsó látogatója, gondolta Felhő, miközben felvett a földről egy aranyrögöt, akkorát, mint az ökle. Mellette konzervdoboz hevert, tele mogyorónyi, durva felületű aranyrögökkel, melyeken hordaléknak nyoma sem volt.

Felhő további töprengés nélkül elfogadta, hogy az arany lelőhelye a tó medre, amit most méteres jég takar, és teljességgel hozzáférhetetlen. Nem volt mit tenni, ezért délben a szirt pereméről még egy búcsúpillantást vetett felfedezésére.

- Tó úr - mondta -, csak el ne mozduljon erről a helyről. Visszajövök és lecsapolom magát, hacsak el nem csíp a mumus. Hogy hogyan jutottam ide, arra nem emlékszem, de hogy hogyan jutok ki, arra biztosan fogok emlékezni.

Négy nap múlva, egy kis völgyben, befagyott folyó partján, néhány lucfenyő alatt tüzet rakott. Valahol abban a fehér összevisszaságban ott hagyta maga mögött a Meglepetés-tavat, valahol, nem tudta, merre; mert amíg száz órán sodródott, küszködött a vakító, örvénylő hóban, elvesztette az utat, és azt se tudta, merre van a hátra. Úgy érezte magát, mintha lázálomból ébredne. Abban sem volt biztos, hogy mennyi idő telt el: négy nap vagy egy hét. Kutyáival aludt, keresztülküzdötte magát, már maga sem emlékezett, hány alacsony hágón, kísérteties kanyonok kanyarulatait követte, melyekről kiderült, hogy zsákutcában végződnek, kétszer sikerült tüzet gyújtania, és kiolvasztania a fagyott jávorszarvashúst. És most itt volt, jóllakottan, biztos táborban. A vihar elvonult, a levegő tiszta és hideg volt. A táj újra logikus és rendezett lett. A folyóvölgy, ahol tábort ütött, természetesnek tűnt, és ahogy ez rendjén is volt, délnyugat felé tartott. De a Meglepetés-tó az ő számára is, csakúgy, mint a régebbi kutatók számára, elveszett.

Félnapi út után a folyómederben egy nagyobb folyó völgyéhez érkezett, amely szerinte a McQuesten volt. Itt lőtt egy jávorszarvast, és hosszú idő óta újra minden farkaskutyája teljes huszonöt kilós húscsomagot cipelt. A McQuesten felé kanyarodva egy száncsapásra lelt. A legutóbbi havazások behordták hóval, de alatta jól kitaposott nyom vezetett. Úgy döntött, hogy a McQuestenen két tábort létesítettek, és ez az összekötő út. Alkalmasint a Két Kunyhó az alsó tábor, ezért a folyón lefelé indult útnak.

Aznap este, mikor táborát felütötte, negyvenfokos volt a hideg. Elalvás előtt azon gondolkozott, kik lehetnek azok az emberek a Két Kunyhónál, és vajon eléri-e másnap. A hajnal első sugaránál már úton volt, könnyűszerrel követte a félig elmosódott nyomokat, evezőlábszerű hótalpaival taposva a frissen hullott havat, hogy a kutyák ne süppedjenek bele.

És akkor történt, hirtelen és váratlanul, a folyó egy kanyarulatánál. Úgy tűnt neki, egyszerre hallotta és érezte. A puska ropogása jobbról hallatszott, és a golyó átszakította csuklyás viharkabátja és gyapjúzekéje vállát, és a becsapódás ereje félig megforgatta tengelye körül. Elgörbült hótalpain dülöngélve próbálta visszanyerni egyensúlyát, mikor újra hallotta ropogni a puskát. Ezúttal egészen elhibázta. Nem várt a többire, hanem bukdácsolva futni kezdett a hóban a parton harmincméternyire álló, fedezéket nyújtó fák felé. Újra és újra ropogott a puska, és ő nagyon is jól érezte a hátán kellemetlenül lefelé szivárgó nyirkos melegséget.

Fölkapaszkodott a partra, mögötte a botorkáló kutyák, és bevette magát a fák és bokrok közé. Kibújva hótalpaiból a puskája után nyúlt, a földre vetette magát, és előrekémlelt. Nem látott semmit. Bárki is lőtt rá, most csendesen lapul a túlpart fái között.

- Ha hamarosan nem történik valami - dörmögte az első félóra elteltével -, el kell tűnjek innen, hogy tüzet rakjak, mert különben lefagy a lábam.

Visszakúszott néhány métert, letaposta a havat, táncolt egy keveset, amitől visszatért a vér a lábába, úgyhogy képes volt elviselni még egy félórát. Aztán a folyó felől kutyacsengők félreismerhetetlen csilingelését hallotta. Kipillantva egy szánt látott meg a folyókönyökben. Egy férfi ült rajta, és hajszolta a kutyákat. Megdöbbentő hatással volt Felhőre, hiszen három hete, mióta elvált Dagitól, nem látott embert. Következő gondolata a túlparton rejtőző gyilkos volt.

Nem fedte fel magát, úgy füttyentett figyelmeztetően. A férfi a szánon nem hallotta, és sebesen közeledett. Felhő újra fütyült, most már élesebben. Az ember erre visszafogta kutyáit, megállt, és éppen Felhő felé fordult, mikor eldördült a puska. Abban a pillanatban Felhő is belelőtt az erdőbe, a hang irányába. A folyó jegén álló férfit az első lövés eltalálta. Megtántorodott a nagy sebességű golyó ütésétől. Ügyetlenül a szán felé botorkált, és félig estében előhúzta puskáját málhája alól. Ahogy vállához próbálta emelni, összecsuklott, és lassan, ülő helyzetben, a szánra roskadt. Aztán, miután a puska célzás nélkül elsült, hirtelen hanyatt esett, keresztül a rakományon, úgyhogy Felhő nem látta, csak a lábait és a hasát.

Csilingelő csengettyűk közeledtek a folyó alsó folyása felől. Az ember nem mozdult. Három szán vágódott ki a kanyarból és vagy fél tucat ember. Felhő figyelmeztetően kiáltott, de azok észrevették, mi történt az első szánnal, és odarohantak. A túlpartról nem jött több lövés, és Felhő, kutyáit hívogatva, felegyenesedett. Az emberek kiáltozni kezdtek; ketten ledobták egyujjas kesztyűjüket a jobb kezükről, és Felhőre emelték puskájukat.

- Nocsak, ide gyere, te rajtakapott gyilkos! - parancsolt rá egyikük, egy fekete szakállas férfi. - A puskádat meg szórd csak le szépen oda a hóba.

Felhő tétovázott, aztán eldobta puskáját, és lement hozzájuk.

- Kutasd át, Louis - parancsolta a feketeszakállas.

Louis francia-kanadai voyageur, állapította meg Felhő, csakúgy, mint a négy másik. A motozásnál nem találtak mást, csak vadászkését, amit el is vettek tőle.

- Mit tudsz felhozni a mentségedre, te idegen, még mielőtt agyonlőlek? - kérdezte a fekete szakállú férfi.

- Tévednek, ha azt hiszik, hogy én öltem meg azt az embert - válaszolta Felhő.

Az egyik voyageur felkiáltott. Követte a csapást, és megtalálta Felhő nyomait, ahol letért a csapásról, hogy a parton keressen menedéket.

- Miért ölted meg Joe Kinade-et? - kérdezte a fekete szakállú.

- Mondom már, hogy nem én öltem meg - kezdte Felhő.

- Mire jó a sok beszéd? Tetten értünk. Ott vannak a nyomaid, ahogy letértél a csapásról, mikor meghallottad, hogy jön. Meglapultál a fák között, és lesből agyonlőtted. Kicsi távolság. Nem is lehet elhibázni. Pierre, add ide azt a puskát, amit ez itt eldobott.

- Ha megengedi, elmondanám, hogy történt - tiltakozott Felhő.

- Pofa be! - mordult rá a férfi. - Majd a puskád elmondja, hogy történt.

Mindannyian megvizsgálták Felhő karabélyát, kiszedték és megszámlálták a töltényeket, és megvizsgálták a csövet a torkolatnál és a závárzatnál.

- Egy lövés - szögezte le a fekete szakállú.

Pierre, akinek az orrcimpái úgy tágultak és remegtek, mint a szarvasé, beleszimatolt a závárzatba.

- Friss lövés - mondta.

- A golyó a hátán érte - mondta Felhő. - És velem szemben állt, mikor eltalálták. A lövés a túlsó partról jött.

A fekete szakállú egy pillanatig mérlegelte ezt a lehetőséget, aztán nemet intett.

- Frászt. Úgy nem megy. Fordítsátok meg, hogy a túlsó part felé legyen arccal - így durrantottál bele te a hátába. Fiúk, szaladjon végig valaki a csapáson, van-e nyom a másik part felé.

A túlsó oldalon a hó töretlennek bizonyult. A fekete szakállú, aki a halott fölé hajolt, egy szőrből és gyapjúból álló csomóval a kezében egyenesedett fel. Szétszaggatta, és a közepében megtalálta a golyót, amely átjárta a testet. A hegye féldolláros nagyságúra lapult, de acélburkolatú vége sértetlen volt. Összehasonlította egy Felhő töltényövéből származó lövedékkel.

- Ez olyan világos bizonyíték, hogy a vak is látja. Puha hegyű, acélvégű; a tied is puha hegyű, acélvégű. Harminc-harmincas; a tied is harminc-harmincas. J. & T. gyártmány; a tiéd is J. & T. gyártmány. Na, most gyere, fölmegyünk a partra, lássuk, hogy csináltad.

- Engem is meglőttek lesből - mondta Felhő. Nézze meg a lyukat a viharkabátomon.

Amíg a fekete szakállú a kabátot vizsgálgatta, egyikük kinyitotta a halott puskájának závárzatát. Az üres hüvely még benne volt a töltényűrben.

- Szégyen, hogy szegény Joe nem talált el - mondta keserűen a fekete szakállú. - De ez a lyuk a kabátodon is egész szép teljesítmény. Na, indulás.

- Előbb kutassák át a túlsó partot - unszolta őket Felhő.

- Pofa be, és indulás; a tények majd beszélnek.

Ugyanott tértek le a csapásról, ahol ő, az ő nyomait követték végig a parton és be a fák közé.

- Itt táncolt, hogy átmelegítse a lábát - mutatta Louis. - Ezen a helyen hason csúszott. Itt könyökölt fel a lövéshez.

- És itt az üres hüvely, amivel tette! - talált rá a fekete szakállú. - Fiúk, itt csak egy a teendő.

- Megkérdezhetne, hogy miért lőttem - vágott közbe Felhő.

- Én meg kiverhetném a fogadat, ha még egyszer közbepofázol. Majd később még felelhetsz ezekre a kérdésekre. Mi tisztességes és törvénytisztelő emberek vagyunk, és ezt a dolgot is annak rendje, módja szerint intézzük el. Mit gondolsz, Pierre, mennyit jöttünk?

- Gondolom, húsz mérföld biztosan megvan.

- Jól van. Elrejtjük a felszerelést, és ezt meg szegény Joe-t hazaszállítjuk a Két Kunyhóba. Azt hiszem, eleget láttunk, és elég lesz a tanúságunk ahhoz, hogy ennek itt kinyújtóztassák a nyakát.


Három órával a sötétség beállta előtt érkeztek meg a Két Kunyhóhoz: a halott, Felhő és foglyul ejtői. Felhő tucatnyi vagy még több nemrégiben épült házat látott, amelyek a folyóparti síkságon egy régebbi és nagyobb ház köré csoportosultak. Mikor belökték ebbe az öregebb házba, odabenn egy ifjú óriást talált a feleségével meg egy vak öregemberrel. Az öregember, mint azt Felhő később megtudta, évekig vadászott prémre a Stewart mentén, és az elmúlt télen vakult meg végleg. A Két Kunyhó-beli új tábort, mint azt szintén megtudta később, az elmúlt őszön építette egy tucat férfi, aki félannyi, élelmiszerrel megrakott, póznával előretaszított csónakon érkezett. Itt, a Két Kunyhó helyén találták az öreg prémvadászt, és az ő viskója köré építették fel házaikat. A később kutyaszánon érkezők megháromszorozták a lélekszámot. Hús volt bőven a táborban, és a McQuesten mentén gyengén fizető aranylelőhelyet fedeztek fel, és most azt művelik.

Öt percen belül Két Kunyhó minden férfija összezsúfolódott a szobában. Felhőt, akinek kezét-lábát jávorszarvasbőr szíjakkal összekötözték, egy sarokba lökték, és bámulták, vagy átkozták, vagy rá se hederítettek. Harmincnyolc férfit számolt össze; vad és tagbaszakadt emberek az Államok határvidékeiről, vagy voyageurök Kanada északi részeiről. Foglyul ejtői, mindegyikük egy-egy izgatott haragos csoport középpontja, újra és újra elmondták a történetet. Morgolódás hallatszott:

- Lincseljük meg! Mire várunk?

Egy nagydarab férfit csak erőnek erejével tudtak visszatartani attól, hogy nekirohanjon és összeverje a védtelen foglyot.

A férfiakat számlálva, Felhő ismerős arcot pillantott meg. Breck volt, az az ember, akinek a csónakját Felhő átvezette a zúgókon. Nem értette, miért nem jön oda és beszél vele, de azért ő sem adta semmi jelét annak, hogy felismerte. Később, mikor Breck a szeme sarkából rákacsintott, megértette.

A fekete szakállú, akit Eli Hardingnak szólítottak, zárta le a vitát, hogy meglincseljék-e azonnal a foglyot. - Állj! - kiáltotta. - Ne gyürkőzzetek. Ez az ember az enyém. Én fogtam el, és én hoztam ide. Azt hiszitek, azért hoztam idáig, hogy most meglincseljétek? Azt már nem! Magam is megtehettem volna már akkor, amikor elfogtam. Azért hoztam ide, hogy tisztességes és pártatlan ítéletet kapjon, és istenemre mondom, hogy tisztességes és pártatlan ítéletet is fog kapni. Jól és erősen meg van kötözve. Reggelig dobjátok az egyik priccsre. Itt fogjuk megtartani a tárgyalást.


Felhő felébredt. Jéghideg huzat vágódott a vállának, ahogy arccal a falnak, az oldalán feküdt. Mikor rákötözték a priccsre, még nem volt semmiféle huzat, és a harmincfokos hideg nyomására a fűtött házba áramló levegő biztos jele volt annak, hogy valaki kívülről kiszedegette a mohatömítést a farönkök közül. Amennyire kötelékei engedték, közelebb vergődött, aztán addig nyújtogatta a nyakát, amíg szájával éppen elérte a rést.

- Ki az? - suttogta.

- Breck - jött az alig hallható válasz. - Vigyázzon, nehogy zajt csapjon. Bedugok magának egy kést.

- Nem jó - mondta Felhő. - Nem tudom használni. A kezem a hátam mögé van kötve, és hozzáerősítve a priccs lábához. Meg aztán ezen a résen nem tudna átdugni egy kést. Valami mást kell csinálni. Ezek a fickók nagyon akasztós hangulatban vannak, én meg nem öltem meg azt az embert.

- Említenie se kellett volna, Felhő. De ki akarom magát szabadítani. Kemény legények ezek itt. Hiszen látta őket. El vannak zárva a világtól, és ők maguk hozzák is és hajtják is végre a törvényeiket - tudja, ilyen bányászgyűléseken. Két embert már elintéztek: kajatolvaj volt mind a kettő. Az egyiket kikergették a táborból egy gramm kaja és gyufa nélkül. Talán negyven mérföldre, ha eljutott, és eltartott egypár napig, amíg keményre fagyott. Két héttel ezelőtt kikergettek egy másikat is. Választhatott: semmi kaja, vagy minden napi adagért tíz korbácsütés. Negyven csapásig bírta, aztán elájult. És most elkapták magát, és szentül meg vannak győződve róla, hogy maga ölte meg Joe Kinade-et.

- Az az ember, aki megölte Joe Kinade-et, rám is lőtt. A golyója horzsolta a bőrt a vállamon. Vegye rá őket, hogy halasszák el a tárgyalást addig, amíg el nem megy valaki átkutatni azt a partot, ahol a gyilkos rejtőzött.

- Semmi haszna. Harding és az öt francia vallomása elegendő bizonyíték. Meg aztán akasztásuk még nem volt, és most már nagyon szeretnének egyet. Eddig olyan egyhangú volt az élet. Nem akadt nagy lelet, és a Meglepetés-tóra is hiába vadásznak. A tél elején nekiindultak egypárszor, de most már letettek róla. Már nagyon vágynak valami kis izgalomra.

- És úgy látszik, ezt az izgalmat én fogom szolgáltatni. Breck, maga hogy került ebbe az istentől elrugaszkodott bandába?

- Én a Stewarton érkeztem ide, a Két Kunyhóra vadászva. Ezek elibém kerültek, úgyhogy én még feljebb mentem a Stewarton. Csak tegnap érkeztem vissza, mert kifogytam a kajából.

- Talált valamit?

- Nem sokat. De azt hiszem, támadt egy ötletem, ami remekül be fog válni, ha majd megjön az olvadás. Afféle hidraulikus aranyszívó-kotró.

- Várjon csak - szakította félbe Felhő. - Várjon csak egy percig. Hadd gondolkozom.

Egy hirtelen támadt ötletet gondolt végig.

- Breck, kinyitották a húscsomagokat, amik a kutyáim hátán voltak? - kérdezte.

- Néhányat. Figyeltem őket. Harding élelmiszerkészletéhez rakták.

- Találtak valamit?

- Húst.

- Jól van. Hozzá kell jutnia ahhoz a barna vászoncsomaghoz, amelyik jávorszarvasirhával van foltozva. Talál benne néhány kiló aranyrögöt. Ilyen aranyat ebben az országban maga még nem látott, és más se nagyon. A következőket kell csinálnia. Figyeljen rám.

Negyedóra múlva Breck kioktatva távozott. Felhő a rés közelségétől megfagyott orrát és arcát félóra hosszat dörzsölte takaróihoz, amíg a visszatérő vérkeringés bizsergető forrósága nem nyugtatta meg, hogy húsa biztonságban van.


- Tiszta ügy. Nem kétséges, hogy ő ölte meg Kinade-et. Tegnap este végighallgattuk az egészet. Mi értelme van újra végigmenni az egészen? Az én szavazatom: bűnös.

Ily módon kezdődött Felhő tárgyalása. A szónok, lompos járású coloradói bányász, ingerült lett, és megvetően nézett, amikor Harding elutasította javaslatát, és követelte a szabályos eljárást, és az ülés elnökéül és bírónak kijelölt egy bizonyos Shunk Wilsont. A bíróság Két Kunyhó egész népességéből állt, ám némi vita után az asszonytól, Lucytól, megvonták a jogot, hogy szavazzon Felhő bűnösségéről vagy ártatlan voltáról.

Amíg ezek a dolgok folytak, Felhő, beszorítva egy sarokba az egyik priccsen, kihallgatta Breck és egy aranyásó suttogva folytatott beszélgetését.

- Nincs huszonöt kiló eladó liszted? - érdeklődött Breck.

- Nincs neked annyi aranyad, hogy ki tudjad fizetni az árát - hangzott a válasz.

- Adok érte kétszázat.

Az ember a fejét rázta.

- Háromszázat. Háromötvenet.

Négyszáznál bólintott, és azt mondta:

- Gyere át a házamba, lemérjük a port.

Az ajtóhoz furakodtak, és kicsusszantak a szobából. Néhány perc múlva Breck egyedül tért vissza.

Éppen Harding tanúskodott, amikor Felhő látta, hogy az ajtó újra nyílik, és a résben megjelenik annak az embernek az arca, aki eladta a lisztet. Kacsingat valakinek, hívogatja nagyon az egyik benn ülőt, aki a kályha mellől áll fel, és az ajtó felé kezd nyomakodni.

- Hová mész, Sam? - kérdezte Shunk Wilson.

- Egy perc, és itt vagyok - magyarázta Sam. - Csak most épp ki kell mennem.

Felhőnek engedélyezték, hogy kérdéseket intézzen a tanúkhoz, és ő éppen keresztkérdéseket tett fel Hardingnak, amikor kívülről felszerszámozott kutyák csaholása és robogó szánok csikordulása hallatszott. Valaki, aki közel állt az ajtóhoz, kikukkantott.

- Sam meg a komája meg egy falka kutya mennek a csapáson a Stewart-folyó felé, mint a fene - jelentette az ember.

Jó fél percig senki sem szólt, de az emberek jelentőségteljes pillantásokat váltottak, és általános nyugtalanság támadt a zsúfolt szobában. A szeme sarkából Felhő megpillantotta az összehajolva pusmogó Brecket, Lucyt és a férjét.

- Gyerünk már - mordult Shunk Wilson Felhőre. - Fogja rövidebbre azt a kérdezősködést. Tudjuk, mit próbál itt bizonygatni: hogy a túlpartot nem kutatták át. A tanú nem is tagadja. Mi se tagadjuk. Nem volt szükséges. Nem vezettek nyomok arra a partra. Töretlen volt a hó.

- Mégis volt egy ember a túlparton - állította Felhő.

- Ezzel nem megy semmire, fiatalember. Nem vagyunk sokan itt a McQuestennél, és minden embert számon tartunk.

- Ki volt az az ember, akit két hete kizavartak a táborból? - kérdezte Felhő.

- Alonzo Miramar. De mi köze ehhez ennek a kajatolvajnak?

- Semmi, csak az, hogy őt nem tartották számon, bíró úr.

- Ő lefelé ment a folyón, nem fölfelé.

- Honnan tudják, hogy merre ment?

- Láttuk elindulni.

- És ez minden, amit tudnak róla?

- Nem, fiatalember, ez nem minden, amit tudunk róla. Tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy csak négynapi kajája volt, és nem volt puskája, hogy húst lőjön vele. Ha nem érte el a Hatvan Mérföldet a Yukon mellett, akkor már rég kinyúlt mostanáig.

- Feltehetőleg számon tartják a környék valamennyi puskáját is - jegyezte meg Felhő élesen.

Shunk Wilson dühbe jött.

- Az ember azt hinné, én vagyok itt a fogoly, így vagdalja itt hozzám a kérdéseket. Gyerünk tovább, jöjjön a következő tanú. Hol van Francia Louis?

Miközben Francia Louis előrenyomakodott, Lucy kinyitotta az ajtót.

- Hová megy? - üvöltött Shunk Wilson.

- Köteles vagyok beszámolni? - vetette oda Lucy dacosan. - Nekem úgy sincs szavazatom, és mellesleg annyian zsúfolódtak össze a házamban, hogy lélegzeni se lehet.

Néhány perc múlva követte a férje. A bíró csak az ajtócsukódást vette észre.

- Ki volt az? - szakította félbe kérdésével Louis elbeszélését.

- Bill Peabody - felelte valaki hangosan. - Azt mondta, hogy akar valamit kérdezni a feleségétől, és jön mindjárt vissza.

Bill helyett Lucy tért vissza, levette szőrmekabátját, és újra elfoglalta helyét a kályhánál.

- Azt hiszem, több tanút nem szükséges meghallgatnunk - határozta el Shunk Wilson, mikor Louis befejezte. - Tudjuk, hogy ők is csak ugyanazokat a tényeket tudják bizonyítani, amelyeket már hallottunk. Hé, Sorensen, eredj, hozd vissza Bill Peabodyt. Most már hamarosan megszavazzuk az ítéletet. Na, idegen, most felállhatsz, és elmondhatod a mondókádat. Egyúttal, hogy időt takarítsunk meg, körbeadjuk a két puskát, a lőszert és a gyilkos golyót.

Felhő elbeszélésének közepe táján, mikor megtámadtatását mondta el éppen és azt, hogyan menekült a partra, a méltatlankodó Shunk Wilson félbeszakította.

- Fiatalember, mire jó ez a sok beszéd? Csak lopja itt a drága időt. Persze hogy joga van magának is menteni a nyakát, de az ilyen esztelenségeket nem tűrjük. A karabély, a lőszer, a golyó, amelyik megölte Joe Kinade-et, maga ellen szól. Mi az? Nyissa már ki valaki az ajtót!

A fagy behatolt a szobába, és odabenn a melegben formát öltött, míg odakintről, a nyitott ajtón át, a növekvő távolsággal egyre halkuló kutyaugatás hallatszott.

- Sorensen az meg Peabody - kiáltotta valaki. - Hajtják ám a kutyákat ostorral lefelé a csapáson!

- Hát ez meg mi a...? - hallgatott el Shunk Wilson, és leesett állal bámult Lucyra. - Gondolom, maga meg tudná magyarázni, Mrs. Peabody.

Lucy válaszul felvetette fejét, és összeszorította ajkát. Shunk Wilson haragos, gyanakvó pillantása átsiklott Breckre.

- És azt hiszem, hogy az az új jövevény, akivel együtt sustorogtak, az is meg tudná magyarázni, ha lenne hozzá kedve.

- Sam is vele pusmogott valamit, mielőtt lelépett - mondta valaki.

- Ide figyeljen, Mr. Breck - szólt Shunk Wilson. - Félbeszakította a tárgyalást, és most meg kell magyaráznia, hogy mit jelentsen ez. Miről sustorgott maga?

Breck félénken köszörülte a torkát, aztán válaszolt:

- Éppen csak kaját próbáltam venni.

- Mivel?

- Aranyporral természetesen.

- Hol szerezte?

Breck nem válaszolt.

- A Stewart mentén szimatolt - szólt valaki kérdezetlenül. - Egy hete, mikor vadászni voltam, belefutottam a táborába. És csak azt akarom mondani nektek, hogy nagyon titokzatoskodott.

- Az aranypor nem onnan származik - mondta Breck. - Az ott csak rossz minőségű kavics.

- Hozza ide a zacskóját, hadd lássuk azt az aranyat - rendelkezett Wilson.

- Mondom, hogy nem onnan származik.

- Akkor is, lássuk csak.

Breck színleg vonakodott, de mindenfelől fenyegető arcok vették körül. Kelletlenül kotorászni kezdett a zsebében. Ahogy előhúzta a konzervdobozt, megzörrent benne egy nyilvánvalóan kemény tárgy.

- Vegye elő mind! - mennydörgött Wilson.

És előkerült a nagy rög, öklömnyi és olyan sárga, amilyet még senki se látott a nézők közül. Shunk Wilson hápogott. Egyetlen pillantás, és máris fél tucat ember ugrik az ajtó felé. Egyszerre érték el, és átkozódva, dulakodva, összepréselődve nyomakodtak keresztül rajta. A bíró a doboz tartalmát az asztalra ürítette, és a durva aranyrögök látványa újabb fél tucat embert lökött az ajtó felé.

- Hová mégy? - kérdezte Eli Harding Shunk Wilsontól, mikor ő is utánuk indult.

- A kutyáimért, természetesen.

- Hát nem akasztod fel?

- Arra most nincs idő. Ellesz ez addig, amíg visszaérünk, úgyhogy a tárgyalást elnapoljuk. Most nem érünk rá piszmogni vele.

Harding tétovázott. Vadul Felhőre nézett, észrevette, hogy az ajtóból Pierre integet Louis-nak, utolsó pillantást vetett az asztalon heverő aranyrögre, és döntött.

- Ne is próbálj lelépni - vetette oda a válla felett. - Mellesleg, kölcsönveszem a kutyáidat.

- Mi az, már megint egy átkozott menetelés? - kérdezte az öreg, vak prémvadász furcsa, ingerült fejhangon, mikor a kiáltozás, kutyaugatás, száncsikorgás elsöpörte a szoba csendjét.

- De még mennyire, hogy az - felelte Lucy. - És én ilyen aranyat még sose láttam, tapogassa meg, öreg.

A nagy aranyrögöt az öreg kezébe tette. De azt alig is érdekelte.

- Jó prémes vidék volt - panaszkodott -, mielőtt ezek az átkozott aranyásók idejöttek, és el nem ijesztették a vadat.

Kinyílt az ajtó, és Breck lépett be rajta.

- Nos - mondta -, csak mi hárman maradtunk a táborban. Negyven mérföld a Stewartig azon a csapáson, amit én törtem, és a leggyorsabb közülük se tud öt-hat napnál hamarabb megfordulni. Na de most már igazán ideje, hogy kiszabadulj, Felhő.

Breck vadászkésével átvágta a kötelékeit, és az asszonyra pillantott:

- Remélem, nincs ellene kifogása? - kérdezte udvariasan.

- Csak csinálja, velem ne törődjön - válaszolta Lucy. - Ha arra nem vagyok elég jó, hogy felakasszak egy férfit, arra se vagyok elég jó, hogy őrizzem.

Felhő, csuklóit dörzsölgetve, ahol a szíjak elszorították a vérkeringést, felállt.

- Összekészítettem a csomagját - monda Breck. - Tíznapi kaja, takarók, gyufa, egy fejsze meg egy puska.

- Menjen - bátorította Lucy. - Lépjen már meg, maga idegen. Iszkoljon, amilyen gyorsan csak engedi az Úristen.

- De indulás előtt még egy nagyot eszem - szólt Felhő. - És ha elindulok, felfelé fogok indulni a McQuestenen, és nem lefelé. Felkutatom a túlsó parton az igazi gyilkost.

- Ha rám hallgat, akkor lefelé indul, a Stewart és a Yukon felé - vetette ellene Breck. - Mikor ez a banda visszajön, vöröset fognak látni.

Felhő nevetett, és a fejét rázta.

- Nem léphetek le erről a vidékről, Breck. Érdekeltségeim vannak itt. Megtaláltam a Meglepetés-tavat. Onnan van az arany. Meg aztán elvitték a kutyáimat is, és meg kell várnom, amíg visszakapom őket. Tudom a dolgomat. Volt ott valaki elbújva a túlsó parton.

Félóra múlva nagy tál jávorszarvassült előtte, nagy ibrik kávé a szájánál, Felhő felpattant ültéből. Ő hallotta meg elsőnek a hangokat. Lucy szélesre tárta az ajtót.

- Isten hozott, Spike, isten hozott, Methody - üdvözölte a két dércsípett férfit, akik szánjuk rakománya fölé hajoltak.

- Most jövünk a Felső Táborból - mondta egyikük, miközben bebotorkáltak a szobába egy szőrmébe bugyolált tárggyal a kezükben, amivel nagyon óvatosan bántak. - Ezt találtuk útközben. Azt hiszem, már teljesen kész van.

- Tegyétek a priccsre - mondta Lucy. Föléje hajolt, félrehúzta a szőrmét, kiszabadítva az arcot, amely már csak két nagy szemből és a csontokra szorosan ráfeszülő, a fagyástól varas, megfeketedett bőrből állt.

- Hiszen ez Alonzo! - kiáltott fel. - Szerencsétlen, kiéhezett ördög!

- Az ember a túlsó parton - súgta Felhő Brecknek.

- Egy titkos élelmiszerraktárt fosztogatott, valószínűleg a Hardingét, amikor ráakadtunk - magyarázta az egyik ember. - Nyers lisztet evett és fagyott szalonnát, sírt és vijjogott, mint a héja. Nézzen rá! Agyon van éhezve, és majdnem mindene lefagyott már. Minden percben elpatkolhat.

Félóra múlva, mikor a szőrtakarót végleg ráhúzták a priccsen nyugvó csendes domborulatra, Felhő Lucyhoz fordult:

- Ha nem fárasztom, Mrs. Peabody, én megpróbálkoznék még egy adag sülttel. Kérem, vágja vastagra, és ne nagyon süsse át. Nyersen szeretem a húst.


Hátra Kezdőlap Előre